2021. augusztus 2., hétfő

Ian McDonald: Luna - Holdkelte

Úgy magyarázom el az egészet, mintha aprócska gyermek lennél, egyszerű, világos és szakkifejezések nélküli módon, hogy megértsd, mi is az, amit el szeretnék érni, és mert megérted, minden segítséget meg is adsz majd hozzá.

...Mondja Ariel Corta Dakota Kaur Mackenzie-nek, a Túloldali Egyetem gázijának – egy Corta egy Mackenzie-nek, miután a családjaik elpusztították egymás otthonát, lemészároltak nagyapát, apát és testvért – be nem gyógyuló sebeket ütve és bosszúra kötelezve. Ez a mondat ugyanígy szól nekünk, az olvasóknak: Ian McDonald így kéri a figyelmünket, hogy korántsem egyszerű, de világos és saját maga által kreált szakkifejezésektől hemzsegő gondolatmeneteit kövessük az általa megálmodott jövőről. A Hold meglehetősen logikus, alapos tájékozódást követően megalkotott, elképzelt jövőjéről, ahol az emberiség kiléphet a maga határai közül, úgy, hogy viszi magával, nem is mindig börtönszerű, szűk terekben a létfenntartást: a Földet – és mégis kilép a határai közül, hiszen soha többé nem térhet vissza oda, ahonnan indult.

Ha egy könyvesboltban rácsodálkozol és rákívánsz erre a kötetre, kénytelen leszel másik kettőt is megvenni hozzá. Ez valójában egyetlen könyv, a Holdkelte az Újhold és az Ordashold nélkül olyan, mintha A Gyűrűk Urát A király visszatérrel kezdenéd. Lehet ilyet, csak különösebben nincs értelme. Beszélni is ezért nehéz róla – mert ha többet árulok el, mint a tényt, hogy szövődések és feloldások eszelős táncba fonódó rendje, akkor az előző két kötet történéseit valami módon úgyis feltárom. Nem akarnám – az van, hogy ezen a fantáziamesékkel megint nagyon gazdagon rakott palettán, ahol igényes és jó tollú írók garmada dolgozik a kedvünket keresve, Ian McDonald erős és mindenki mástól független szín. Úgy is, hogy ő is megidéz, utal, és rajong írás közben; úgy is, hogy neki se kell kiásni a gyökérzetét. Olyan, mint a brazil őserdő orchideája: a levegőben mutogatja.

Mert továbbra is ott vigyorog bennem valaki, mennyire kedvesen idéz meg elemeket, figurákat, hangulatokat Herbert Dűnéjéből, egy időben tapintható közelségbe hozott, jóval kevésbé mitológiai, racionálisabb, minden tekintetben földközeli játéktéren. Van itt kicsi lány, aki megidézi Késes Szent Aliát (miközben a bosszút nem ő, hanem fiú-komplementere teljesíti be), Ariel Corta nagyon sok tekintetben úgy reagál (és úgy komponál kavarást), ahogy Jessica, Abena Aszamóa rengeteg árnyalatot nyert Csani alakjából. Vannak nyilvánvaló és finoman rejtett párhuzamok, de ezeknél fontosabb egy íz, amit anno Frank Herbert könyvét olvasva éreztem – s mintha egy zamatra nagyon hasonló fűszert alkalmazna a saját történet-főzete ízesítésére McDonald is. Elsősorban a nőkről beszéltem – mert ez egy nőközpontú történet, akkor is, ha amúgy legalább annyi teret-szerepet kapnak benne a markánsra rajzolt fiúk és férfiúk is. És nemcsak e téren érzem úgy: a rajongó, aki a saját meséje hitelét nem kockáztatva utalások szintjén elég gátlástalanul idéz és rajong, írás közben azért ki is akarta javítani rajongása tárgyát.

Mert ez a könyve is kíméletlen, akár az első kettő, de a végét legömbölyíti, ahogy az eddigi összes regényét. Hisz bennünk, hisz a lehetőségeinkben – amíg a konfliktusai rendre rettenetesen illúziómentesek, a feloldásukban ott van valamiféle szelíd remény, ott icereg-mocorog bennük valamilyen folytathatóság, a végletes végzetek ellen. Tényleg feszeget politikát, genderelméletet, maffiamódszereket, pontos, pofátlan és kíméletlen – de közben helyet ad valamiféle gyermeki naivitásnak is. Nekem nem bontotta le a látomása hitelét, de tény, például Margaret Atwoodhoz képest Ian McDonald számos aranyos illúziót dédelget. Lehet szeretni érte – hátha valóban képesek leszünk a kultúrák utolsó pillanataiban is meglépni a malandragem lépést, húzni egy meglepőt, váratlant, pimaszul ötleteset a lebomlás ellen, aminek a légkörében ez a könyv is megfogant.

Az edények, a sütőberendezések, az eszközök, az ízesítések mind kéznél vannak. Valami hiányzik. Valami nincs rendjén. Vesz egy nagy levegőt, aztán lerúgja a cipőjét, fejen áthúzva kibújik az ingéből. Behúzza a hasizmait, kigombolja a nadrágját, és hagyja, hogy a földre essen. Kilép belőle, félrerúgja.
Meztelen, és készen áll a süteményre.

Mert a kultúránk valójában ez. Meztelenül készen állsz a feleslegesre, ami nélkül viszont maga az élet felesleges. Ez a vállalt, páncélok és kések ellen végletekig védtelen meztelenség, amit olyan könnyű nevetségesnek titulálni a rációból – mégis, ez a fantázia az egyetlen, ami a maga pimasz módján megtalálhatja a közös utunk az emberséghez.

Kiadó: Gabo
Fordította: Tamás Gábor

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...