Joe Hill - Gabriel Rodríguez: Locke & Key - Kulcs a zárját - Az Aranykor (képregény)

Meg kell mondjam, elsőre eléggé megütött e crossover híre. Nagyon szívesen adtam magam anno a Locke & Key képregénynek, mert jóval többet kaptam tőle, mint amit vártam. Hamar megszerettem - és nagyra becsülöm Joe Hillt és Gabriel Rodriguezt érte, hogy a végére se szerettem ki belőle. Tényleg a megtalált empátia és valami eszelős kegyetlenség ölelkezik ebben a mesében, biztos kézzel rajzba téve. A bőrünkön kívül lakó gonoszság, amit kihasználnánk: a fém, amiből kulcsokat önthet a szelíd kíváncsiságtól a mohóságon át a hatalomvágyig az emberi gyarlóság; hogy ez által hogyan engedjük be magunkba, hogyan lesz (túlságosan is) emberivé ez a kint lakó, idegen gonosz. A megszállottság sokféleségének szépséges, de kíméletlen meséje az a képregény. De hogy a Sandman világába hatoljon? Abba a hallatlanul komplex csodába, a kultúránk álomvilágába, amely a kétezres évek legfontosabb olvasmányává lesz lassan a számomra (úgy, hogy ezen a címen valóságba merítő izlandiakkal, egy kifinomult, érzékeny olasszal, szorongásba szövegtágult amcsikkal és honiakkal, meg Hamvas Bélával osztozik)? Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ne szűkítsen a mítosza mezején azért, hogy belelépve ne lötyögjön benne, mint gyerekláb az apja gumicsizmájában.

Pedig bízhattam volna a szerzőpárosban, eredetileg is olyasmit raktak elém, amit így elmesélve, ezzel a rajztechnikával nem tudtam volna ilyennek elképzelni. Olyannyira átfordult bennem ez az ódzkodás, hogy dilemmába lökött: a Kulcsház meséinek kötetei mellett, vagy Neil és alkotótársai klasszikusának kiemelt polcán legyen-e a helye – kik övezzék (hol képezzen övet), vagy, ha egészen pontosan akarom mondani: honnan vegyem elő majd újra. Eldől, de most még nem rakom el. Azt hiszem, ennél pontosabban semmi nem jelzi, hogy most milyen státuszba került. Hogy egy darabig még itt hever, a kupacokon, kézügyben.

Hill és Rodriguez szépen ágyaznak ennek a másik mesébe lépésnek. A történetfolyam ártatlanul indul és optimistán – ahogy a millennium után a múlt század. Olyan, mint a Titanic: egy évszázadnyi hatalmas idea, nagyravágyás és álom – nyilván e rajzolt alternatívában is a maga jégéles határaiba ütközik. Nagyon pontosak ezek az alapozó játékok, a négy előzmény-történet az Álomúr birodalmába átlépő ötödikhez. Nagyon pontosan vesznek el illúziókat. Az illúziót, hogy Aranykor jön. A kicsi világ illúzióját, amit szabályozhatsz, uralhatsz a tudással, amit megszereztél. Hogy hiába juttatod a Holdba a veszteséget, a színfalak mögé, ahol az emberi színjáték tényleg álarcát veszti – attól még veszteség, attól még keserű. A kamaszillúziót, ami hatalmat kíván, hogy jót tehessen, de az önpusztításon túl nem jut vele. Amúgy a Kulcsház egész mitológiája ilyen kamaszillúzió – ezért ennyire gyermeki benne mindenki, akinek rég felnőtté kellett volna válnia. Dr. Chamberlin Locke, vagy a felesége, Fiona úgy gyermekiek (gyermekfantázia-rajzok), ahogy minden ilyen misztikus hatalombirtokos, aki nem használja az erőit nyers hatalomszerzésre. A Kulcsház jellegében a jó gyerekek játszóháza. Ahol azért elszabadulhat a kópéság. Egy másik blogon egész bejegyzés-folyamot rittyentettem e gyerekség köré, egyéb apropóból, nem ragoznám itt túl.

A lövészárok-háborúban elszabaduló kamaszálom teszi fel erre az előkészítő szakaszra az árnyakat hadba hívó koronát. A század illúziói: gigászi dolgok, óriási gépek, épületek és eszmék, a gyorsabban, magasabbra, erősebbre mérnöki csodái a pusztításban is gigásziak. A család kamasz fia, John amikor elmegy háborúzni a kulcsok hatalmával, nyerni úgymond az értelmetlennek tartott szülői tiltás ellenére, ezt nem látja. Hogy amit a háborúról és megnyeréséről gondol, és ahogy gondolja, szintén ama század illúziója volt. Itt szakad át a mesei horror, meglephet, mennyire keserű és kíméletlen lesz innentől ez a mesébe oltott mese – hiszen valójában még most se akar (nem is tudna) realitás lenni. 

Csak át akar vezetni a Sandman univerzumának határain: amivel rímelne a mi megélt illúzióvesztéseinkre, annak szálait egy másik, gyönyörű illúziókból szőtt kárpitba ölti-hímezi. Miközben tétet teremt, átélhetőt, valódit; és egy nagyon jól átgondolt időhidat a két világ között. Mégpedig pofátlan bátorsággal – szerintem Neil Gaiman tényleg szívből, igazán szeretett a szerzőpáros kutatási asszisztense lenni, mert ezzel a többszörös csavarral, meg az oda vezető úttal az Álom birodalmába a végén valóban megtisztelték a történetét. Mintha egy eddig nem látott, fontos puzzle-darabka került volna a Sandman-univerzum méltó helyére, aminek a hiánya csak most tűnt fel; úgy, hogy eddig nem hiányzott, és mégis, minden oldalán pontosan illeszkedik.

Valójában persze ez is illúzió – ha nem is a huszadik századé, hanem mai, és meglehetősen divatos. Szerencsére a belebeszélők tudják ezt, tisztában vannak vele, mibe szőtték a maguk (nyugodtan mondhatjuk, hogy rajongói) látomását. Én úgy döntöttem, hogy van benne helye. De bárki dönthet másképp. Mert ahogy az igazán jó crossovertől elvárás, az eredetiből Hill és Rodriguez babaháza egy szemernyit nem vett el. Egész marad akkor is, ha nem illeszted bele ezt a puzzle-darabot. Már pusztán ezért nagyon hálás vagyok nekik. Mint ahogy (szokás szerint) csak megköszönni tudom a FUMAX dolgozóinak odatett, gondos munkáját, amivel ezt a könyvet a kezembe adták.

Joe Hill - Gabriel Rodrigúez: Locke & Key - képregény

Amióta megjelent, szemeztem vele, mert számomra fontos felületeken rendre kult-státuszba rakták. Holott a horror általában igen kevéssé izgat - viszont a mitikus történetek nagyon. Hatalmas öröm volt, amikor Timi beállított a három gyűjteményes kötettel és ez az öröm nem csökkent az után sem, hogy elolvastam őket. Egyszerre kíméletlen és mesei, réteges és teli van meglepetéssel - annak ellenére, hogy az alaptörténete legalább annyira ódon, mint a ház, ahova a Locke család maradéka menekül az őket vegzáló világ elől. Menekülés a mese magvába - bújni oda, ahonnan a feléd áradó elöntene... Azért elgondolkodtam, milyen esti mesékkel ringatta álomba kiskorában a képregényt meg-rémálmodó fiát a hírneves papa, de a végeredményt tekintve nem ennek van jelentősége. Nem a (főleg kortárs tini-horror) regényes-filmes környezet által rég panellé koptatott alapoktól zseniális ez a képregény, hanem a megvalósítás kíméletlen mélységeitől - hogy tényleg minden kockájáról árad a koncentrált figyelem, a mesélés profizmusán túl valami elemi empátia minden, de tényleg minden szereplője felé; és ennek ellenpontjaként egyfajta logikusan embertelen, kíméletlen kegyetlenség. Joe Hill e tekintetben azt tanulta el Kingtől, ami a legjobb volt benne - nem úszod meg, hogy ne sajnáld, vagy legalább ne légy kénytelen megérteni a leg-hányingerkeltőbb pondróját is, és egyetlen (általad megkedvelhető) szereplő sincs benne biztonságban.

Hiszen valójában nem is fontos, pontosan minek a visszhangja lakik a Lovecraft szélén álló Kulcsház kútja mélyén. Zseniális ez a város-névadás, a Cthulhu (kontextusba) hívása, és zseniális, ahogy ez a miliő (a történetmesélő hagyományok mentén) ismerősen valószínűtlen. A három Locke gyerek, Tyler, Kinsey és Bode nem enyhén alkoholista anyjukkal együtt egy szörnyeteg trauma után kötnek ki itt. Az árvák és az özvegy - a Kulcsházban, amely a Locke família ősi fészke, ahol az ajtók mögött (ha a megfelelő kulccsal nyitod őket) meglepő képességek, nézőpontok, elképesztő lehetőségek laknak, és a megfelelő kulcs birtokában igen szokatlan helyen is lelhetők ilyen ajtók. "Kicsit tinis, kicsit Narniás, kicsit Jumanjis" írta a sorozat-verzióról egy barátom - sajnálom, ha így elveszhetett az adaptáció közben, ami ennek a képregénynek a legerősebb oldala: hogy mennyire torokszorítóan emberi.

Mert miközben felépül egy nem túl kegyes mese a gyerekszereplők köré, nagyon helyén van a kamaszságuk, a trauma, a gyász feldolgozásának rajza - nagyon helyén valóan kerül képbe, hogy olykor minden szeretetünk ellenére miket művelünk egymással. Egy rétegében tényleg csak egy rendkívül ötletesen felvezetett szabvány amcsi iskolai tini-tanmese; tényleg köszön a szekrénybe rejtett másik világnak (még ha csak úgy is, mint a bandatag unoka a nagyinak); van benne valami a magába rántó társasjáték-sztori logikájából - de még lehetne sorolni hosszan, milyen alternatív valóságlátomásokból (Shakespeare!), hány helyről merít. A képregényben nem ez a lényeges, sőt. Mint fentebb írtam, az alapja valójában tényleg igen sokszor és sokféleképpen elmesélt, nagyon sokféleképpen kihasznált (prostituált) gondolatmenet az emberen kívül lakó gonoszról, aki a világunkba hatolna. Az a szívbe markoló, ahogy elénk kerül: hogyan, milyen vágyak, félelmek, halogatások mentén engedjük be. Amit a szereplőkkel művel, a gyerekkel, a tinilánnyal, a majdnem felnőttel, a baráti körükkel - és az ősökkel és környezetükkel, a rendkívül ötletesen adagolt visszatekintésekben, a múltban. Csupa gyerek. A kicsik, akiket megszólítanak a kulcsok, s a nagyobbak, akiket igazán rabul ejt a bennük rejlő hatalom lehetősége. Ebben a mesében a kulcsok mágiáját a felnőtt nem érzékeli - nem képes elhinni, ha az orra alá dugják, akkor se. Olyan-amilyen valóságos felnőttként mégis nagyon tudtam szeretni, ahogy ábrázolódik, annak ellenére, hogy nem én vagyok a célcsoport.

Merthogy persze van célcsoport - és ez első pillantásra leginkább a képi megvalósuláson érhető tetten. Az elején tettem is egy elhamarkodott megjegyzést Timinek, hogy íme, itt látszik, hogy minden lehetősége mellett milyen korlátokat szab a számítógéppel rajzolás (főleg a Sandman elképesztően invenciózus grafikai gazdagságához mérve) - de kár volt ennyivel elintézni Gabriel Rodrigúez munkáját. Mert tény, ez a képregény is ugyanazokkal a világos, karakteres, de jól követhető képi elemekkel operál elsősorban, amivel például Millar és Romita a Kick-Ass lapjain, azzal a könnyen lapozhatósággal, aminek az amerikai tömeg-rajzfilm ágyaz a gyerekfejekben. Viszont erről a trambulinról aztán hatalmasakat ugrik, és nemcsak ott, ahol például (nemcsak képletesen) a szereplők fejébe látunk; nemcsak ott, ahol képben is megidéz (például Kázmér és Hubát - hogy csak a morbidan bájos Veréb füzetet említsem). És nemcsak az egész-oldalas, gazdag panelokban... Arról nem is beszélve, mennyire szépséges egészet alkot szöveg és kép, egy-egy helyszín- vagy nézőpontváltásban hányszor lakik eszetlenül jó képi geg, hogy a nézőpontok és kivágatok önidéző, visszatérő elemei hányszor adhatnak tényleg megdöbbentően sokat az éppen lapozotthoz. Néhány oldala a műfaj legjobb pillanataihoz tartozik - és sokadszori lapozásra is adhat felfedezni és rádöbbeni valót.

Szépen kerekül egésszé - és ugyan leltem benne néhány olyan logikai bakit, ami szembe megy a meglehetősen alaposan átgondolt, kitalált saját világ koherenciájával, de a fő csavarok és kidolgozásuk annyira mívesen vannak elénk pakolva, hogy ezek fényében azok szinte egyáltalán nem számítanak. Mert a mélységes, megnyitható, barlangi vagy felső világi ajtói mögött a trauma-feldolgozás és gyász, az előítéleteink és következményeik, s legfőképp emberségünk felelőssége lakik. Hogy mindenki volt (vagy lesz) tizenéves, és követ el életre szólóan bánható hibákat. Hogy csak a művészet tudja kiönteni, kikovácsolni a szívek kulcsát. Ez a három kötet az összes erőszakával együtt is hallatlanul költői. Segíthet élni. Bárhol is élj a világban - a világban, ahol ennyire mesterien direkt módon soha nem kapsz a másik emberhez kulcsokat.

A köteteket a Fumax jóvoltából olvashatjuk - nem tudok Vladiéknak nagyobb dicséretet mondani annál, mint hogy tartják, gyönyörűen tartják a maguk által felállított színvonalat. Szurkolok, hogy ezt az újabb hullámát a magyar nyelven kiadott képregénynek, ami ezeket a könyveket is a kezembe sodorta, ne mossák el az elfeketülő idők!