Martin McDonagh: Leenane szépe

Martin McDonagh ezzel a darabbal debütált a színi világban, 1996-ban – nekünk idén késő tavasszal sikerült törleszteni ezt a tartozást, amikor megnéztünk a B32 Galéria és Kultúrtérben. Számos helyen játszották és játsszák most is, nem tudatos döntés, nem igazán kifejezett választás volt a részünkről, hogy ezt az előadást lássuk – úgy sodort bennünket az élet, úgy sodorta elénk a lehetőséget, hogy erre sikerült jegyet váltani. Nem bántuk meg, ezt a brutálisan sokrétű mesét torokszorító pontossággal sikerült elénk varázsolniuk a színészeknek.
 
Valahol teljesen értem, Mucsi Zoltán miért akarta ezt a lehetőséget, hogy eljátszhassa Mag-et. Az egyetemesen eljátszható nagy manipulátorokhoz minden porcikájában méltó, de elképesztően esendő, rémületét irdatlan cinizmussal felütő karakter az előadás motorja, akkor is a központban van, ha nincs a színen (ritka kegyetlenség, a többi játszóval is, amikor a hiány is ennyire jelen van). Nem csodálom, hogy rákívánt, és a helyzetben, ahogy a játék bevont bennünket, nagyjából öt perc alatt felejtettem el a szereposztás keltette zavar érzetét, és onnan Mag-et láttam tényleg, abban a keserves kudarcban, ahogy a lányára szorul, és abban a brutális, de teljesen hétköznapi abúzusban, ahogy ezzel minden gátlást levetve visszaél.
 

Ebben az alapszituációban a többiek játéka is felértékelődik, ha mégis sikerül elvonni a figyelmünket erről a jelenlétről (avagy hiányáról). A címszereplő, Leenane szépe, Jankovics Anna megtette nekünk azt a szívességet, hogy ebben a látszólag nyerhetetlen meccsben, mégis, számos esetben az ő megéléseit éljük át. A passzív-agresszív szótenisznek kitett borzalom anélkül is berendezkedett bennünk, hogy rezonáljon a bennünk élő, anyaviselkedésre adott tehetetlen leány- vagy fiúválasszal. Mindannyian megvívunk az anyáinkkal, nemtől függetlenül (vagy berendezkedünk egyfajta vereségben – súgja bennem egy igazságérzet), de az itt elénk tárt szint van valóban annyira patológ szélsőség, hogy ne egyből rokon érzetekbe kapaszkodjon, hanem jó lakmuszpapírja legyen a mi hétköznapi működéseinknek. Jankovics Anna nyílt tekintetű megfosztottsága (tudja miért, tudja, hogyan; ha tesz ellene, elképesztő esetlenséggel és tkp. tehetetlenségben), súlyosan valódi ízt ad ennek a kidekázott szélsőségnek.
 

És ebben csodálatos partnere a két fiú, a Kovács Krisztián (Pato) és Katona László (Ray) által játszott nyámnyila testvérpár. Pato és Maureen szerelme az a szerencsétlen valóság-íz, ami kortól függetlenül itt van velünk, az introvertált, gyerekpozícióban tartott, a felnőtt választásokat mindig eszelős szélsőségekben (mint amilyen a kivándorlás) megélő, és a döntésekben gyakorlatlanok lévén evidensen rosszul választó anyalányák és apjukfiák ezt és így élik, emancipációtól, fesztiváloktól és bármilyen magadra ébresztő, korba ágyazott mozgolódástól függetlenül. Pato életre valóbbnak tűnik, mint a szituációban a maga módján berendezkedő Ray – de ez csak a nagyobb cselekvéskényszer látszata. Az ő választásai is rosszul sülnek el, a rettenetesen nehezen kiküzdött őszinte megvallását sose sodorja a szél oda ahhoz, akinek szánná.
 

Kifogástalanul vezetett színészek, az utolsó pontig átgondolt és elénk tárt értelmezés. Minimál, de pontos kellékeivel időtlen valóságkeretet elénk táró díszlet. És négy ember, aki nem megy sehova, még az se, aki meghalt – a dologban továbbra is jelen van, mint hiány, mint lét-ok (az összes evidens és az összes gusztustalan hozzávalóval). Mindez megint Martin McDonagh tökéletesen idézhető, koppanó, kegyetlen, de humorba ágyazott, nevetésre ingerlő mondatain át. Most már kibontakozhat előttünk: Leenane egyfajta határvidék a pokol és purgatórium közt – ahol a létezésnek (ha nem akar az őrülete monotóniájával kiegyezni) a menekülésen túl nem sok választása van. Más kérdés, hogy ezt a határvidéki mivoltot a legtöbben magunkkal hurcoljuk, bárhová meneküljünk előle.  
 

Az élmény odaillett a többi mellé, A koponya (továbbra is a kedvenc), a Hóhérok, A kripli és A párnaember (továbbra is a messze legerősebb), meg az írt és rendezett filmek ívén kering ez is - ha nem tudom, ugyan meg nem mondom, hogy ez volt az első. Az író teljes fegyverzetben ugrott ki Zeusz (a BBC-nek hiába kínált 22 rádiójáték) „fejéből”; talán pont ezért mindig fenntartásokkal kezelem, mit nyilatkozik. Mert bár tényleg metaforát alkotott Connemarából és a székhez kötöző hatás mindig szinte büszkén mutogatja, milyen dramaturgiai trükk, a szerző a nyilatkozataiban inkább „felöltözik”, a darabjaiban és a filmjeiben meztelen. És mindig úgy hagy ott a hogyan tovább kérdésével, hogy neked se árt levetkőzni a dilemmához beidegződést, előítéletet. Nézzétek meg ezt a darabot! És szeretettel ajánlom ezt a feldolgozást.

Martin McDonagh: A kripli - Centrál színház

Hadd játsszon el velünk valami, ami egyszerre s legteljesebben, és a legkevésbé sem játék – írtam anno A sziget szellemeit faggató bejegyzés végére – s lám most csaknem ugyanott vagyunk. Csaknem ugyanott, és ugyanakkor. Inisherin szigetén, ahol a Banshee sikolt, Hollywood-i produkciót forgat a nagy stúdiók korszakában az épp iparivá növő szórakoztatás siserehada – és a szomszédos Inishmaan szigetén pár nyomorult gyakorlatba rakná a meddő álmodozást. Köztük a kripli: Billy, a  végtagbénulás nyomoronca. Aki behazudja magát Helen és Bartley, a kócos sorsú testvérpár mellé Bobby-baba, a halász rozoga csónakjába.

Hadd játsszon el veletek megint Martin McDonagh – ennél többet nem nagyon szeretnék elárulni erről a darabról, amivel megörvendeztettek bennünket a szereplők, a rendezés a Centrál színházban. Így, a darab által való üstökön ragadtatás, az elragadtatás másnapján csaknem azt mondom: ez eddig a legoptimistább darab, amit az ír fenegyerektől láttunk. Még ha aztán, vagy annak ellenére... Lehet játszani a vége sugallta tartalmakkal, megint, lehet ízt érezni bele - nekem e szájíz ebben a mesében volt talán (eddig) a legkevésbé keserű. A Hóhérok eszelős lekoppanása, A koponya végén tapintható nézőtéri, elszorult torkú csend viszonylatában szinte felüdülés. Bár nem ugyanaz a liga, mint A párnaember, amely ebből az sziklapart-erős életműből úgy emelkedik ki, mint egy borzalmakkal összefröcskölt világítótorony. Ahogy Timi fogalmazott: bármelyiket újranézné, a Párnaember kivételével. Az a legjobb. De egyszer. Soha többé.

A kripli esetében lehet játszani az értelmezésekkel, végén és vége után – az a nyílt lehetőség lakik benne, az elmesélt értelmezésének szabadsága, amit amúgy McDonagh-ban messze a legtöbbre becsülök. Meghagyja neked, hogy a sorsfordító tudomások meséi közül mit tekintesz igaznak. Az elsuttogott pletykák igazságtartalmait a befogadásod teremti. Érdekes ez amúgy, hogy ez az egymással annyira szókimondó, nem finomkodó, nyers környezet hogyan rejtegeti a valószerű-valószínűtlen, létformáló titkokat. Érdekes tükör, hogy ebben a (látszatra egymásra annyira kevés tekintettel levő) viszonyrendszerben hogyan fér ennyi hazugság, mentő és önmentő – hogy mennyire életformáló a hírelt, a pletyka, és mennyire általános az indiszkréció. A hallgatózás...

Keserű és határhelyzeti, de nagyon sokat nevettünk rajta. Holott valójában nem víg e játék. A  legkevésbé az, és a legteljesebben az. Annyi tükröt tart, hogy győzhetsz belenézni, ha arra alkalmas öniróniával rendelkezel. Rácsodálkozhatsz a szeretet önzésére, Elieen és Kate, a két „nagynéni” által. Básti Juli zseni, de mi most Pálfi Katára csodálkoztunk nagyon – vagy inkább másodszor nagyon, a Nem félünk a farkastól vele (apropó Básti Juli: velük) átélt teljese után. Rácsodálkozhatsz a jámborság erőszakára Bobby-baba, Mészáros András jelenléte által; és az erőszak naiv jámborságára - Hermányi Mariann Helenje tartja ezt a tükröt. Mucsi Zoltán Mamusa, az alkoholhalálra ítélt túlélő, minden elzárt közösség beton-bázisa – amikor a színész formálta életet látom megint és nem az idült idolt. És ott van a fia, a hír hozója-vivője, az esszencia-szintű sajtómunkás kíméletlen paródiája Johnnypatennmike személyében, amit Magyar Attila tett életbe nekünk – akinek játszók, igazgató és közönség a végén együtt ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Boldog születésnapot, innen is, Fater! A darabot a többiek vállán állva, Billy szerepében Szécsi Bence viszi a hátán. És ami a legtöbb: elbír vele.

Vágyak és remények, filmsztárság és kripliség, borsó és krumpli, borsó és krumpli – meg olykor némi amerikai cukorka. Kis, zárt közösség az egykor volt múltban, aminek a keretét felbontotta azóta az idő, de a reflexeit nem – a kis, zárt közösségek buborékjaiban a mai szereplők a mai napig így gravitálnak, ön-pörögnek a maguk keltette gravitációs csomópontok (közös hit, konteó, értésfélreértés) virtuális mezőin. Ez a darab egy szeletke ír múlt látlelete – is. De sokkal inkább a saját révült, félreértésekből formált, egymásról és magunkról gondolt hiteink kíméletlen paródiája. Az életünké. Amely színesebb, szagosabb, tárgygazdagabb, mint a parádésan átrendeződő színeken – de lényegében ugyanezekkel a tehetetlenségekkel terhes. És ugyanúgy nem tudja a maga (életének értelmet adó) „megmenekülésének” valódi körülményeit, mint Billy, a kripli.

Fordította: Varró Dániel

Rendezte: Puskás Dávid

Martin McDonagh: A párnaember - Radnóti

Jó szokásunkhoz híven nem olvastunk utána A párnaembernek, sem a darabnak, sem az előadásnak; elég volt a tudat, hogy Martin McDonagh írta, és tejszínhab volt e tudaton, hogy Szikszai Rémusz rendezte. Túl sok cukor ezen felül nem jutott ebbe a kicsit több, mint három órás színházi sütibe. Mindazonáltal mindenkinek szívből ajánlom, mert kitépte a szívem és visszarakta; és bár beleélőkénk mértékének szörnyű tudatában meg nem néznénk újra Timivel, de ez nem is szükséges – a kitépett és visszarakott húsba billogozta magát. Ennyit az ajánlásról. Szerintem ez a színi kegyetlenség is akkor üt a leginkább, ha csak ennyit tudsz róla előzetesen, ha analóg zarándok módra kihelyezkedsz a trailer-korból, s csak az ismeretlen izgalmát várod (analóg hozzáállásal, ámde valóságos, biológiai seggel) a Radnóti irgalmatlanul kényelmetlen, fakírnak való székein. Menj és nézd meg. Ezt ajánlom.

Aztán, ha megteszed, az ismeretlen izgalma úgyis ismerős lesz, mégpedig bő rétegekben. Egy meg nem nevezett diktatúra templombelsőből újraszabott kihallgató helyiségében két nyomozó, Tupolski és Ariel kihallgatja a magára kicsit hiú írócsírát, Katuriant. A szomszéd szobában (hamar kiderül) ott a bátyja is, a fogyatékos (autista?) Michal. Ő a rossz zsaru, én vagyok a jó zsaru...Na, térjünk vissza az irodalomhoz! mondja Tupolski Katuriannak, miután már belekóstoltak a gyanúsítottba. Merthogy a Katurian által művelt irodalom horrorisztikus műmeséi közül nem is egy klinikai leírás-szinten írja le a városban közelmúltban történt gyerekgyilkosságokat.

Látni, hogy Martin McDonagh palettáján ez a történetek keretéül szolgáló történet, a maga kíméletlenben tapicskolásával inkább A sziget szellemei ízvilága, semmint például a Hóhéroké. Jut ide is angol temetői humor, beteg, de helyénvaló módon (valójában a legtöbbször egyszerűen szituációs – csak a nekünk festett keret miatt érzik feketének). Viszont valahol az egész előadást inkább egyfajta tragikus alaphuzat járja, tényleg egyfajta Banshee-sikoly. Amilyen a jajszóval sűrűn áztatott falak közül, a cella vasajtaján, a kukucskálónyílás körül süvít be. A fenegyerek ezúttal első blikkre egy igazán fene-ette, a maga módján elemelten realista rémmese-főttest helyezett a (csak látszólag) tartalmaitól fosztott, egykori gyóntatókeretbe.

Holott nekem e forró kása némi döbbent kerülgetése után eszembe jutott, hogy mennyire P.Howard-i, mennyire Rejtő-rokon ez a megközelítés. Mert az egymásra vetülő, előttünk eső esetek rétegei egytől egyig valóban sűrű realizmussal terhesek, akárcsak a mi filléres világtehetségünknél. A nyomozók és az általuk pontosan élt önkény (térjünk vissza az irodalomhoz: Sötétség délben). Az író felelőssége a gazdag eszközökkel elmesélt, jól mesélt mese beteg mintaadásával (itt az összes, sorozatgyilkos által mintaként forgatott mű szerepelhetne, a Zabhegyezővel bezárólag). A testvér, szegény, aki ezer finom rétegének egyikét az Egerek és emberekből nyerte... Ilyen ez: a mi sűrű realizmusunk valójában irodalmi (bár nem zárja ki, hogy ismerjük személyesen a sikollyal áztatott falakat, a kukucskálónyílást, vagy a hétköznapi autoriter nyelvtant). Viszont mindezek kerete, bázisa, alapja egy mese. Egy magas valószínűtlenségi tartalmú gyerekkor traumameséje, ami sarkít és tipizál, és valóban leginkább bábjátékként adható elő a szigorúan felnőttkorba ért gyerekeknek.

És a keretbe helyezett realizmus-kép élénk, olykor harsányra festett színei is további, elmesélt mesék. Katurian novellái. A fosztóképzőkkel újramesélt nép- és műmesék. Andersen szomorú története (van másmilyen?) kettőpontnullás horrorverzió. Mert hiszen ez is irodalom, idézés, és történetek kegyetlen „kihallgatása” a tehetség által. Itt tényleg kulcsmondat, hogy térjünk vissza az irodalomhoz! Hiszen a színház is, a film is hazudik; ha mással nem, azzal, hogy időt kezel. A történet írója ezzel tisztában van (még a legnagyobbak, az időmegörökítés szerelmesei is tudták ezt, Tarkovszkij, hogy mást ne is mondjak), de Martin McDonagh tudja azt is, és nem először mutatja meg: hogyan kell igazat hazudni. Végrehajtani a bukfencet: a teljesen hamis tálcára helyezett, valóság-ízbe göngyölt elfurcsuló kultúra-sütemény hogyan adhat mégis bármelyikünknek torokszorító kor- és jelenlét-ízeket.

Ezt a színészek minden porcikájukkal értik és élik (röhej, hogy a kortárs kritika felkentjeiből hányan nem voltak erre nézőként képesek, hogy értsék és éljék, basszus: ízleljék). Láthattam Schneider Zoltán rossz zsarujának gyöngédségét. Köles Ferenc Tupolskijának álságos, ruháját vesztő, kisszerű „jóságát”. Rusznák András bőrében egy teljesen átélhető korlátoltságot (autizmust?), iszonyatig kerek belső logikával. Láthattam a bábjátékos szülők, Pallai Mara és Ács Norbert leképezte valóságot, ami nem ennyire báb, de ugyanígy kikel belőle a borzalomlepke. Vagy a zöld kismalac, Kozma Veronika meghitt jelelését a rossz zsaruval. És. Láthattam Pál András Katurianjának elhivatottságát. Életem leghosszabb színi megértés-csendjét tőle, ami alatt pissz nem hallatszott a nézőtéren. Mert egy nézőtérnyi ember osztozhatott vele a csendben és a megértésben.

A darab végén viszont megint csak a kérdéseink maradnak. Mert a látott bűnügyi bizonyítás sánta. Mert egy gyilkosságot láttunk, és talán még egy gyilkosságról tudunk, ami úgy, és akkor - de a többiről csak a vallomásokat. Amik itt túlnyomórészt kicsikartak, áldozathozatalok, engesztelések - egyszóval hamisak. A tudomásaink hamisságát látjuk. Egyfajta ítélet-keretet, amivel McDonagh mindig eljátszik minden színi és celluloidvíziójában. Amit te, kedves kultúrafogyasztó töltesz meg tartalommal. És hogy milyennel, valójában nem az elmesélt meséről, de rólad, rólunk tanúskodik.

Martin McDonagh: A koponya - Thália, Télikert

Martin McDonaghnak tartoztunk a figyelmünkkel (ti is tartoztok neki, csak lehet, még nem tudtok róla); nos, ezt sikerült megint némileg törleszteni. A Thália Télikertjében, hangulatos, meglepően intim játszóhelyen, kiváló szereposztásban került elénk. Bár minden adósság ilyen nívón csökkenne! Megint szinte teljesen tudatlanul ültünk be rá, ahogy legutóbb is, egyszerűen bízva benne, hogy ez az ír gonoszmanó megint ugyanúgy megugratja az előttünk játszókkal a bukfencet tragédiából komédiába, és viszont. Nem vagyunk régi, gyakorlott színházba járók – különben találkoztunk volna már a Leenane-ben játszódó mesék közül valamelyikkel, a Leenane szépével, vagy a Vaknyugattal. Most már várakozásokat épít, hogy olvastam róluk, most már úgy ízlelem majd ennek a valóban létező kis falunak tragikomédiákba facsart, mesébe görbített közegét, mint aki az ismerőseihez nyit újra be. Kicsit savanyúak, folyton nagyon részegek, de az ajtajuk nyitva áll bárki előtt, aki benyitna. Milyen furcsa ez is... Mennyire érdekes, hogy a róluk festett kép ellenére ez a közeg büszke rá, hogy elmesélik, perlekedés nélkül elviselve a róluk amúgy nem túl hízelgőre festett képet.

 

A környék, Connemara szerelmese, Martin McDonagh falu-festményében ezúttal Mick Dowd, a sírásó van a fókuszban (Vida Péter), rendszeres whiskyvendége, Maryjohnny Rafferty (Molnár Piroska). És a vénasszony két unokája, Mairtin és Thomas Hanlon (Balaskó Bence és Jaskó Bálint), a szellemben szegény balhés kölyök és a nem sokkal gazdagabban áldott rendőr bátyja (lebeg valahol a szavak mögött, nem mesélődik el, hogy Maryjohnny az anyós, az elhalt feleség anyja, s hogy az egész tragi-móka mellesleg családi dráma is). Úgy nyitunk, hogy eljött a szeptember, amikor rendre eljön az ideje, hogy Mick kiássa a hét évnél régebbi halottakat a kis falu szűkös temetőjéből. Elsuvasztva a csontokat – csak ő tudja, hova. S most az a szeptember jött el, amikor ki kell ásnia Walsh/Welsh (?) atya megbízásából, rongyos húsz fontért a saját feleségét is. A kerítés mellől. Unát, az ő Unáját, aki mellette halt meg, az autóban, amikor azt ittasan falnak vezette. Vagy csak Una teste ült ott, fején pöröly ütötte sebbel? Az „azt beszélik”, a nem alvó gyanú színezi vörösre a lassú, ismétlődő, folyton a banalitás szélén tántorgó mondatokat.

 

Martin McDonagh mestere ennek – hogy szinte unott közönnyel csordogáló párbeszédekbe gyűrje az elviselhetetlent. Az egymás folyamatos sértegetését, amit aztán az „úgy értetted, hogy... - ...nem, nem úgy értettem, csak...” beteg játékai tartanak az elviselhetőség határán belül. Itt mindenkinek véleménye van a másikról, és nem félnek kimondani – még ha aztán el is simogatják, szintén a szavakkal, ebbe a még éppen elviselhetőbe. Nagyon kényes, színészekre sokat bízó feladat, és megint megdöbbentően jól élnek vele mind. Élettel töltik az amúgy bitang egyszerű képletet, ahol Mick saját szembesülés-történetében valójában Maryjohnny a manipulátor, Mairtin elszólásaival a katalizátor, és Thomas szeretné mindezt az előléptetése érdekében learatni. Akár bizonyíték-hamisítással, ha nem megy másképp. Hogy megoldjon végre egy (szerinte) hét éve lappangó bűnügyet.

 

Martin McDonagh ezekkel a banalitásból folyton botránnyá növő mondatokkal amúgy szertepofozza a politikailag korrektet. Folyamatosan azon röhögsz, ahogy a szemed előtt létező életekből kinő a hulla- és minden egyéb-gyalázás, például. Azon kacarászol, ahogy huszadjára forgatják meg egymásban a jól megtalált szavak kését. Nagyon komoly meló lehetett ezt így lefordítani, most nem a dialektusok, hanem ez a dekára kimért gonoszságtartalom követelt mestert. Totth Benedek tudja, ezt hogyan kell. Elképesztően fontos, szinte ötödik szereplő ennek a játéktérnek a két színt kiválóan (gyomor)forgató díszlet, Mátravölgyi Ákos munkája. A színészek játéka fenomenális, az egymásnak pattogtatott labdát itt tényleg mesterien ütögetik le a kíméletlenség véres pörölyével, Zayzon Zsolt rendezése remekül játszik a játszóknak adott térrel és a jól tartott alapritmusba szőtt meghökkentő ritmusváltásokkal.

 

Ez a darab önmagánál sokkal többet elmesél. Úgy, hogy a vége után szinte pont annyi titkot hurcolsz, mint az elején. Martin McDonagh darabjainak mélyén szinte mindig ott ragad valami (hogy Hollywoodból hozzak elemi, rokon példát:) Marcellus Wallace aktatáskájának tartalmából. Amit Tarantino máig nem mesél el, nem tár fel, nem leplez le – pont mert a Ponyvaregénybe ákolt valóságparódia egyik motorja ez a titok. McDonagh egész pályán támad le ebben is. A Hóhérokban valójában nem tudjuk, hogy a +1 akasztás alanya bűnös volt-e, vagy ártatlan. Ebbing óriásplakátjai végén sem tudjuk, ki gyilkolt (vagy kit fognak még meggyilkolni), s hogy hova fajul az igazságosztás. Itt sem tudjuk meg, mi van az ittas vezetés bűnének háta mögött, van-e ott valami egyáltalán. Csak látunk egy másik „ittas vezetést”, morbid eredménnyel – s látjuk a becsődölő hamis békét szertefoszlani. Más kérdés, hogy úgy, és olyannak látjuk, ahonnan nézve tényleg tragikomédia. Teli szájjal röhöghetünk rajta.

 

Pedig. Mintha Martin McDonagh nem hinne a tisztázásban, a kibeszélésben. A darabok, a filmek szereplői rendre elviselhetetlen alaphelyzeteket viselnek, hordozhatatlan emberi kapcsolatokat, akár évek során át. A darabok, de a filmek is rendre ennek a végét: azt a folyamatot mesélik, amikor ez az elviselhetetlenség tényleg kibeszélődik, meztelenre vetkőzik, amikor nem tartható tovább. Hogy (bármennyire mulass közben jól) a végén (ezúttal) te is részeg sírásó legyél, ülj a lepusztultságodban, az öledben a szeretetted meggyalázott koponyájával – ülj a tudatban, hogy eztán ember nem lesz, aki rád nyissa az ajtót.

 

Írják: valószínűleg ez a világ legviccesebb McDonagh-darabja. Folyamatosan játsszák. Nézzétek meg. Hetekre adhat felkuncogni-, borzadni-, és gondolkodnivalót.

Martin McDonagh: Hóhérok - Szemle Plusz

Mi rajongásig szeretjük Martin McDonagh dolgait. De úgy alakult, hogy színházban eddig nem láttunk tőle semmit – csak a filmekért, a hét pszichopatától Ebbing óriásplakátjain át a szigeten sivító szellemekig voltunk úgy oda. Ami (lévén a pasi a saját szemében is elsősorban drámaíró) eléggé ferde lesiklás ezen az amúgy kiváló pályán. Igyekszünk javítani ezen, beteg angol-ír humor menetszelében siklani rendkívül élvezetes, a fekete komédia, amit anyanyelvi szinten űz, mindkettőnk egyik favorit nyelve ebben a tempós kultúrafogyasztásban. Úgyhogy nagy örömmel foglaltunk helyet a Városmajori Szabadtéri Színpad nézőterén, ahol a Szemle Plusz keretében a tatabányai Jászai Mari Színház színészei előadták McDonagh Hóhérok című darabját.

1965-ben Angliában eltörlik a halálbüntetést – és ez nem érinti valami haj’ de jól Harry Wade urat, az észak-angol Oldham kocsmárosát – aki szívbéli hivatását tekintve, és jogilag is Britannia ezek szerint utolsó, rendszeresen foglalkoztatott hóhéra (volt). A regnáló, de nem a legnagyobb: örök második Albert Pierpoint, az elődje és mestere mögött. A nagy napon, amikor egy karrier így kényszerű véget ér, a szokott cimborák, meg egy kotnyeles riporter mellett megjelenik egy délről jött, baljós idegen is. Pont az évfordulóján annak, amikor Wade úr és Sid, a segédje kivégezték az ártatlanságát utolsó lehével is világba üvöltő Hannessey-t.

Jó kis kutyulék. Anno jókat röhögtünk a Ravasz, az agy...-ban látott, az északiak, meg déliek közti béna acsarkodáson, ez itt megkapja a maga mélységeit – rögvest igen nehéz helyzetbe hozva magyar fordítót, rendezőt, színészeket. Mert az egyik (fekete) humorforrás a kétféle, egymást ezért is folyvást alázó dialektus. Morcsányi Géza mindent megtett, hogy legyen egy ilyen variáció magyarul, nem csak a kiejtéssel, hanem a mondatok sajátságos szerkezetével – főleg a nők szájába adva remek, kort és helyet elénk festő mondatokat. Szikszai Rémusz rendezése ezt képes fokozni azzal, hogy a mellékszerepek figurái, a kocsmatöltelékek, Bill, Charlie, Arthur, meg Fry főfelügyelő különböző szintekig torzult módon beszélik az „északit”, a szinte érthetetlenségtől a minimális színezetig. Maga Harry a nyitójelenetben hadar csak úgy, ahogy amúgy nyilván egész valójában – aztán lelassul a kedvünkért, hogy értsük.

Hölgyeim és uraim, ezeket a szemléket tényleg látni kell, hogy rádöbbenjünk, mennyi istenadta rohangál ebben az országban csak a vájt fülű kevesek által megbecsülve. Király Attila a hóhér szerepében, s Mooney, a londoni idegen szerepében Mikola Gergő... Nem szerepében-helyzetek, hanem átlényegülés, az utolsó, csendre intő gesztusig. Alice-t, Wade feleségét Danis Lídia helyett Bakonyi Csilla játszotta ezen az estén (Danis Lídia biciklibalesetet szenvedett). A beugrás, ha nem mondják be, fel se tűnik, úgy szervesült az előadásba a játéka. Ebben az előadásban mindenki jó. Külön kedvencem Fry felügyelő szerepében Honti György. A folyvást tettre kész, alkoholista tehetetlenség.

Fekete komédia. Nem egy helyen olvastam, hogy McDonagh valahol a sekélye meg a mélye közt merül, félúton, a kommersz rózsaszín könnyűbúvár-pipájával a szájában – hát, nem tudom, nekem mesterjegy, ha valaki úgy szakít szíven, hogy közben könnyesre röhögöm magam. A lassú építkezést emlegetik a darab első felében, amihez képest a második felvonás végre felpörög – ha hagyod, hogy mocorogjon benned a tudás az első félidő alatt, hogyan játszik macska-egeret a várakozásaiddal, a történetek nevelte becsípődésekkel, beidegződéseiddel ez a mese, szerintem az elején sem unatkozol. A véglet könnyítése, a hóhérság tükre már az elején is elég élesre foncsorozva mutatja meg, mennyire trágya kisemberi gesztusokkal állunk hírhez, hírnévhez, hivatáshoz, mennyire önáltatás is minden tekintély egy közösségben, mennyire viszonylagossá satnyul, ha valaki megjön kívülről, és belepancsol.

Nem tudom, hogy az északi sör valóban ennyire pocsék-e. Mint ahogy azt sem, londoni emberünk kicsoda és valójában mit akart. Ez is a csodálatom alapozza – olvasom a kritikákat, s látom, mennyire sokan rakják értelemszerűen a titokzatos idegent a perverz gyilkos-szerepbe. Aki helyett ártatlant lógattak fel (pardon: akasztottak fel). Hiszen bevallja Sydnek... Azaz mesél neki, és hát mond neki mindenfélét, amiről majd (szinte hallani lehetett a nézőtéren szívekről legördülő kövek csattanását) a darab végére kiderül, hogy nem volt igaz. Ha komolyan vesszük a darabot, ezt kell a végén belátni: nem tudtuk meg, ki volt, mi motiválta – s ha kikerekítjük ezt a nem-tudást valami értelemmé, az a saját habitusunk választása lesz. Ami nem Mooney-ról; elsősorban rólunk mesél.

Nekem az Ír-angol gonoszmanó ezért az egyik etalonom. Mert tükröket foncsoroz, amiben mi látszunk. Mert a végletek könnyen fogyasztható érdekességében a saját kisszerűségeinket nézegethetjük. Vegyük magunkra. Hiszen a végén, a kifosztottságban, ha akarnánk, ha végrehajtanánk az „ítéletet”, akkor se mi leszünk a Hóhér. Valaki nálunk nagyobb érzet rántja ki a titkaink alól a széket.

Babylon - Film

Van egy vízióm erről, a napokban született, nem nevezném megfejtésnek. Csak eszembe jutott, élesen, pontosan Manny Torres (Diego Calva) arca, az utolsó képeken, nézve a mozit a moziról – az arcán végigfutó érzelmek. Nekem ő a főszereplőm ebben a mesében, nem a sztárok, a húzónevek. Nekem ő a főszereplőm, és ez a mozi a némafilm csúcspontjáról és a hangosfilm születéséről, a lobbanó karrierekről, a gátlástalanságból álszentségbe húzott íven mintha az ő saját, kitalált meséje volna, amit az unokáinak mesél. Hogy hogyan volt nagy idők tanúja és aktív részese – hogyan vált valami nála nagyobb dolog részévé.

Hiszen a korszak bulvárhíreit meséli. Fatty Arbuckle halálba fordult szexjátékait. A kis Valentino történetét, aki mindössze 31 évet élt. Színésznők és színészek, stúdiófőnökök, és rendezők történetét; hiszen akiknek neve és arca volt, mind részt vett a permanens botrányban is. Mert volt hírértéke, és mert először csak ez számított. Olyasmit mesél, szinte kizárólag csak olyat, amit megírtak a lapok. Mert a botrány is csak egy pikáns fűszer volt ebben a forrón szeretett hollywood-levesben. Ez a korszak adja az (amerikai) álom (-szerű) karriermesék hátterét. Ahol a gátlástalan senki lánya jókor van jó helyen, és aztán bizonyít. Ahol a mexikói senki fia elhívatott, elefántszaron át is. Mintha az egész az ő meséje volna, a senki fiáé, az unokáknak: hogyan volt nagy idők nagy tanúja, sőt, aktív részese. Hogyan vitte egészen a stúdióvezetésig.

Álomkarrier. Hiszen ekkoriban lett a stúdiórendszer bombaüzlet. Aztán persze, ahogy megnőtt a pénz hatalma, megnőtt az álszentség. És ahogy kifinomultak az álcák, úgy mélyült az alvilág. No nem egészen a gomorra-barlangig, a csatornáig, ahová lecibál a rommá tépett maffiózó – ez megint pontosan az a mesei, (horror) filmes klisé; túlzás, amit a nagypapa mesél (a már kamaszodó) unokáknak, akiknek nem elég a kalandfilm. Azzal az őrült ötlettel, a játékpénz minden véres következménye ellenére aranyosan mesei csavarjával, ami a bukása egyik katalizátora. A másik persze a Nő. Akibe az első pillanattól, egészen az utolsóig, amikor elnyeli a fénytelen, hétköznapi utca. A csillogás legteljesebb ellentéte.

Damien Chazelle teljesen másképp meséli ezt, mint a dobos történetét, vagy mint a zongorafiú esetét a statisztalánnyal – de ugyanazok az elemek szépen kiszálazhatók ebből is. Meddig ér, meddig érvényes az elhivatottság? Meddig lehet egyensúlyban tartani karrier és szív döntéskényszereit? Mikortól leszel gyáva, önző, vagy csak figyelmetlen – vagy mikor adod át magad annak a nagyobb dolognak, aminek a részévé váltál annyira, hogy (úgymond a másik érdekében) embertelen leszel vele? Beleviszed egy elegáns és visszafogott fogadásba, ahová aljas módon kigúnyolni hívták – vagy kezébe adod az egyetlen (esetleges) barátnak a szénport, mert a felvételhez nem elég fekete. Mintha a rendező kérdései jellegükben nem változtak volna, csak egyre merészebben teszi fel őket, és mindig mást válaszol a feltett kérdésekre. Széttartó, széteső, egymást kizáró elemekből gyúrt látomása nekem összeállt, amióta így értem: valaki meséjét, ami talán nem is úgy volt, nem is egészen úgy.

Csodálkozol, hogy ugyanez a rendező képes félórákon át olyan pontos, kimódolt jeleneteket forgatni, mint a hangosfilm-felvétel szcénája? Szinte film a filmben, az utolsó pontig brutálisan nevetséges; pedig tragédia – nos, az egész film ilyen, amióta megláttam ebből a szögből. Mint Manny Torres meséjét, amit magának talál ki. Az álomgyárról, ami a kezdetektől így talált ki meséket nekünk, ennyi hitellel valójában – és ami ennyire brutálisan, bevonóan realista benne, mint az említett, és még számos jelenet (...megpróbálhatnánk még valamit? Mi volna, ha csak egyetlen könnycseppet ejtenél?), az mindig is belefulladt a klisébe, a kényszeres bosszú toposzától a csókba fúló happy endig. Ennyiben rokona és komplementere Tarantino Volt egyszer egy... Hollywood-jának. Komplementer is – mert nem azt mutatja meg, (kifacsarva) milyen volna a valóság, ha az álomgyár írná, hanem azt: ilyen elégtételmesékből állunk. A múltjaink így állnak össze valamilyen narratívába, amiben a valóban történt már csak ilyen színesítő-hitelesítő elem. Mondjuk így: van benne olyan is, ami megtörtént.

Tehát így csoffadt ez a látszólag négy főszereplős film bennem egyetlen mesévé – holott minimum Sidney Palmer (Jovan Adepo) trombitását ide kéne emelni, mert ő az a józanság, aki kiszáll, amikor észreveszi, már nem önazonos. Aki kiszáll a meséből a maga egészséges méretébe. Nem jár úgy, mint a sztár, a férficsillag, aki nem bírja elviselni, mikor már nem ragyog, vagy a lány, aki túlságosan mélyről repült magasba, és nem volt mi megtartsa aztán középen. Brad Pitt remek – de róla lassan Timi is elhiszi, hogy formátum, az öregedéssel csak érik. Margot Robbie pedig az Én, Tonya óta nem játszott ekkorát – a szerepre ezer szinten rímelő Tarantino-mozit is beleértve. Mondjuk Chazelle ezt minden filmje minden főbb szereplőjével előszeretettel űzi – a már karrierrel bíró színészek nála mindig reflektálnak is a már mutogatott filmes önmagukra. Mondjuk ezt is úgy: a belőlük bennünk formálódó valami nagyobb dolog részeként használja őket.

Valami nagyobb dolog részeként álltunk fel mi is a mozi-székből, amikor véget ért. Hiszen mi voltunk a nézők. Mint Manny Torres, a végén. Az egész dolog miértünk lett, de most már egyre inkább mi vagyunk érte. Hiszen lassan ez a nagyobb dolog véget ér – lejár a mozi ideje. Vagy nem is tudom, nem tudás ez, csak így érzem. Nem is tudom, pontosan miért érzem úgy: ez is rekviem volt, az álomért; ahogy egy rétegében Tarantino Hollywood-mozija is. És ahogy hírlik (Timi már látta) Spielberg nagy nosztalgiatripje is. Az elefánt már átvonult a képen, ez a party lassan véget ér. Ne legyen igazam. De nekem ilyesmit sugall ez a pofátlan, tabukat cincáló film-agyú kölök. Damian Chazelle. Kíváncsi leszek, megcáfol-e legközelebb.

Kurt Vonnegut - Ryan North - Albert Monteys: Az ötös számú vágóhíd - Képregény

Egy áldott emlékű, általam ismeretlenül is szinte családtagként szeretett ember egyszer írt egy könyvet, egy formabontó könyvet az élményről, amit átélt, amiről nem tudott beszélni, csak így, ennyire formabontóan. Ezek az ő szavai: A drezdai iszonyat rettenetesen sokba került. Előzőleg mindent aprólékosan elterveztek. Végül azonban a város felperzselésének semmi jelentősége nem volt. Az egész földgolyón csupán egyetlen személynek származott belőle haszna. Én vagyok az a személy. Megírtam ezt a könyvet, egy rakás pénzt hozott a konyhára, megteremtette a hírnevemet, ami olyan, amilyen. Ha jól számolom, minden halott emberen kerestem két vagy három dollárt. Amikor először elolvastam ezt a könyvet, sajátos buborékából a saját életem is kinézetett: mert apai nagyapám, Hegyi Imre magyar leventeként (odáig sodródva a frontok hátán) foglyokat őrzött, ott, Drezdában – milyen morbid fintora a rajongó-olvasó sorsnak: akár többek közt Vonnegutot is őrizhette... Hiszen túlélte ő is, szintén egy óvóhelyen, hazakerült, akárcsak az egykori fogoly - bár beszélni se szeretett erről, nemhogy regényt írt volna belőle. De mert akkor és ott, a tűzvihar alatt épen maradt óvóhelyen ezt ígérte, egész életében nem káromkodott és minden vasárnap ott volt a szentmisén – utolsó leheletéig megtartva az egykori fogadalmat.

Formabontó mese ez – és bomló forma, az időomlást leghétköznapibb módon élő hőssel, aki tudja: így megy ez, pontosan abban a strukturált kényszerben árasztja a maga bomlásszagát, amiben elviselhetővé lett mindennek a tudata. Egy ilyen dologgal, a tudatával úgy tudsz együtt élni, ha léted minden megélhető pillanatát elrendeltnek veszed. Ha egy pillanatig nem érint meg: a magad döntéseivel hozzájárulhattál mindehhez, és hiába voltál lélekben pacifista, hiába voltál a lehetőségek mentén józan, hiába nem váltál személy szerint gyilkossá a közös, nagy őrületben (mindhárom igaz az íróra), mégis – a részese lettél annak, hogy mindez megtörténhetett. A Trafalmadoriak időfogalma az egyetlen trükk, ami által ép elmével átvészelhető a tudat: részese voltál. Milyen érdekes, a nagyapám is így ragaszkodott az elrendelt kötelességhez, a megmenekülés árához a betartott fogadalommal – s milyen érdekes az is, hogy a könyvében jól elkülönülő, szereplőként is megjelenő szerző mennyire pontosan látta ebben az elképzelésben a csapdát. Meg is írta aztán, az Időomlásban, hiszen ismerte és elismerte a dilemmát: mi van akkor, ha tényleg mindannyian akartuk, hogy így legyen? Ha pontosan nem is értve, mit akarunk (mi, emberiség), létre hívtuk Timur Lenket, a rabszolgaságot, a terrorbombázást, a haláltáborokat és Hirosimát – mérhetetlen, a trafalmadori időfelfogástól szinte végtelen távolságra fekvő, teljes döntési szabadságunkkal.

Időomlásról beszéltem (hiszen jellegében az), bár Billy Pilgrim csak elszabadult az időben. Bármely időpillanatból bármelyikbe utazva benne, a sorrend fogalmát teljesen számításokon kívül hagyhatóvá téve. Többször átélve a saját születést és halált, a szomorú, a nyomasztó és kiábrándító pillanatokat – mindvégig a boldog pillanatokra fókuszálva. Az a szájsarokba rajzolt mosoly a határeseti regény, sci-fi, kifordított memoár számos lapján ott lakik, hol enyhén idióta, hol kifejezetten bölcs felhangokkal – ahogy a szövegkörnyezet megteremti. Billy Pilgrim saját mottója, meztelen női mellek közül kandikáló medálról látszerész-rendelőjének falára bekeretezve felkerülő "bölcselete" a maga számára megvalósul, ott is, ahol kudarcot vall benne: Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni. Sajátos karriert futott be ez az idézet a korban, ahol élünk, ahol ez a regény immár klasszikus, a megosztón sokak szájába adták már e szavakat; szinte mindegy, kinek tulajdonítjuk. Billy számára, a regény lakóinak világában nyilvánvalóan ironikus felhangjai vannak, hiszen csak abban van döntése, hogyan éli meg a mit, abban nincs, hogy mit él. Azon képtelen változtatni.

Nekem is lehetett volna egy döntésem, hogy ezt a képregényt nem veszem a kezembe. Tartottam tőle, egyszerűen nem éreztem a víziót ebben a vizuális formában megőrizhetőnek. De a feleségem meglepett vele – s hogy így rendeltetett, hát elolvastam Ryan North és Albert Monteys munkáját. Nagy szeretettel rajonghatok érte, hála Istennek. Nemhogy elvett volna egy szemernyit is a határeseti regény, sci-fi, kifordított memoár ízeiből, de a kellő mértékig adagolva az eredeti fűszereit ebben a másféle dimenzióban kifőzi gyakorlatilag ugyanazt. Lehetett volna egy döntésem, de nagyon boldog vagyok, hogy egy irántam érzett szeretet kivette a kezemből – rosszul döntöttem volna. Ryan North szelíden és pontosan válogat az alapanyag narrációjából, egy pillanatig nem él a médium szenzáció-hajhász beállításainak bevett eszközeivel ott sem, ahol amúgy (talán, sőt, talán ízléssel) tehetné, tényleg újrateremti ezt a fanyar, időnként keserű humorral tálalt mesét az új keretben. Albert Monteys pedig pont annyira rajzol itt karikatúrát, amennyire a könyv hősei is azok voltak – imádom a némán is beszélő fejeit. A szerzőpáros tényleg tisztelte Az ötös számú vágóhíd szellemét – miközben ironizálnak azzal, hogy ez az a történet, hiszen ugyanúgy kezdődik, és pontosan úgy végződik (ahogy rendeltetett, ugye), a történet jegyében mégis éltek, s ügyesen éltek a médium adta szabadsággal.

Van egy gyönyörű jelenet a könyvben, s itt is méltóképp kerül elénk. Egy borzalmas (az amerikai látszerészek társadalmát lesújtó) repülőszerencsétlenséget túlélve Billy épp egy kórteremben lábadozik, ahol az ágyszomszédja (minő véletlen) Bertram Copeland Rumfoord dandártábornok, a repülős fegyvernem hivatalos történetírója. A felelős – mondhatnánk. Akinek Billy egy ponton csak ennyit mond, a Trafalmadoron tanultak szellemében, Drezdáról, az ott történtekről: Minden rendjén való volt, Rumfoord. Nincs értelme neki mást mondani, egyfelől. A felelősséggel a valódi felelősök szembesíthetetlenek. És nincs értelme a bosszúnak se, másfelől. Egyszerűen nem volna szabad annyira kiürülni, odáig relativizálni magadban az embert, hogy elkövesd ezeket, hogy kiadd az ilyen parancsokat. A holtakat nem érdekli a bosszú, nincs számukra elégtétel. A szabadságunkban az áll, ezt kellene megtanulni (s még a Trafalmadorra sem kell elutazni érte): hogy nekünk az emberség rendeltetett. Csak élni kellene vele. Vonnegut a könyvben is szereplő író alteregójának: Kilgore Troutnak megrajzolt egy sírkövet, ez bekerült a képregény búcsúlapjai közé: "MINDEN GYÖNYÖRŰ VOLT, ÉS SEMMI SE FÁJ". Én jobban szeretem a másikat, amit a Bajnokok reggelije című regényében rajzol neki, szerintem jobban is illene ide: "VALAKI (valamitől valameddig) MEGPRÓBÁLTA".

Tényleg, ennyi az összes kritikám. Nem mindig így megy ez – nagy köszönet érte. S köszönet az igényes magyar kiadásért a Helikon kiadónak, mindazoknak, akik itthon bábáskodtak felette.

Ne nézz fel! - Film

Nagyon ritkán vagyunk ennyire naprakészek... Hirtelen jött ötlet volt, hogy ezzel a filmmel szentestézzünk, és úgy kitett, hogy azonnal megnéztük még egyszer. Nem szeretném érlelni se, sőt, örülök, ha kijön belőlem a vakcinációja – már amennyire képes leszek kiírni magamból. Merthogy ez egy kiváló film, ezért néztük meg kétszer, meg azért, mert elsőre tényleg kitett, mint egy vírusra ráadott oltás. Neked is csak ezt tanácsolhatom, nézd meg minél előbb, és lehetőleg úgy, hogy csak annyit tudsz róla, amennyit mi: Jé, egy premier! Szerepel benne Meryl Streep, meg Cate Blanchett; Jennifer Lawrence és Leonardo DiCaprio a főszereplői, feltűnik benne Mark Rylance meg Timothée Chalamet. Ráadásul szatíra, Adam McKay írta és rendezte, van benne csillagászat, nézzük meg. Friss távcsőbirtokosként amúgy is folyamatosan azon jár az eszem, hogy felnézzek, amit remekül akadályoz eddig ez a nem túl kegyes decemberi időjárás, hát nézzünk fel, legalább a filmen át; ne engedjünk akkor ennek a felszólításnak! Szóval csak azt mondhatom, nézd meg minél hamarabb, és ezt a cikket se olvasd tovább, ha nem láttad, mert tényleg úgy üt igazán, ha még az előzetesét se láttad, ahogy mi (bár én simán végigolvasnám a helyedben ezt, ha te írnád, és én olvasnám, mert a film másodjára legalább annyira betalált).

Tényleg úgy felkavart, mint a rosszkor beadott vakcinák - hiszen miközben nagyon régen nem szórakoztunk ennyire jól egy szatírán (óriásiakat röhögve a valóság-ízű karikatúrán), keserű, mérgezett szájízt hagyott. Mondhatni, nálam ezzel elérte a célját. Mert ez egy tökéletes katasztrófafilm bohócjelmezben, minden Melankólia nélkül, de körülbelül ugyanazzal a kegyetlen menekülhetetlenséggel, Deep Impact bunkerei, meg Armageddon olajszagú mentőcsapata nélkül, ami Lars von Trier filmjét is (über-nyomasztó volta ellenére) kedvessé tette nekem. Mert amúgy körülbelül tényleg ennyi esélyünk volna, ha egy ekkora égi ajándék csókolná homlokon a bolygót: megkereshetnénk a módját, hogyan kell jól csinálni az apokalipszist. Az összes filmben látott (és egyéb, megvalósítható) mentés-kísérlet a jelen technológiai szintjén kevés volna egy 10 km körüli átmérőjű bolygóölő ellen, ezt nem árt tudni (bár amúgy tényleg léteznek erre is vészforgatókönyvek kormányzati fiókokban). E tekintetben ez a film tényleg komoly bravúr, mert megmutatja, hogyan kell jól csinálni az apokaliptikus filmet – ráadásul hogyan lehet úgy, hogy a (tökéletesen elénk pakolt, fullasztóan erős) drámai csúcspont után két másodperccel visítva röhögj a dolog egy másik aspektusán. Hogyan lehet úgy utóiratot fűzni egy vége-filmhez, véget a véghez, hogy a térded csapkodd tőle, és elégtételt érezz, amikor tényleg vége.

De ennek a filmnek a valódi ereje nem ez a tényleg-vég. Valójában bármilyen fenyegetés felfedezésének világ elé tárására ráhúzható. Annyira jellemző, hogy pont ez a telitalálat jelleg mérgezett benne. Gyönyörűen tükrözi a médiát, a közösségi hálót, képben és hangban bődületesen ötletesen; a politikai oldalakat és vakságaikat (Ne nézz fel!). Ritka pontos pofont kap benne az amerikai elnöki rendszer - és nemcsak a trumpista áthallásokban -, patriotizmustól polkorrektségig a karikatúra egyszerre tipizál és jelenít. A műfaj legjobb hagyományai jelennek meg benne valami hallatlanul friss, kortárs ízzel. Nem csoda, hogy a színészek lubickolnak benne, a teljes menazséria kifogástalanul túlteljesít (megjegyzem, amúgy a legnehezebb dolga Jennifer Lawrence-nek van, amikor ebben a beteg keretben egyetlenként mindvégig egy felelősségérzettel vert, józan csillagász-hallgatót, doktoranduszt játszik el – ő a legkevésbé karikatúra, de nagyon komolyan a helyén van, amit művel). Nekem külön kedvencem lett Mark Rylance milliárdosa – bár azon elgondolkodtam, a mintaadójaként miért Steve Jobs jut az eszembe, és nem az űrbizniszben egytől-egyig nyakig benne jelleggel érintett friss generáció, Musk, Bezos, meg a többiek...

Szóval ez a szatíra durván etalon. Mert tényleg ezért lehetetlen szinte bármilyen jó szándékot a jelen keretek között nagy nyilvánosság elé tárni. Ha Jézus mostanra időzíti a második eljövetelt, hát így jár majd anyátokkal. Tetszési indexek által meghatározott, nem kicsit beteg minták mentén túlműködő hírdömpingünkben ilyen drótokon rángatnák. Szerintem elég sokat ülne kormányzati nemiszervek autóinak hátsó ülésén, zsákkal a fején, eltüntetésre várva. Hacsak nem lesz belőle popcorn, popsztár, hogy így cameózzon bele egy real time vetített show-ba, egy igazán utolsó búcsúkoncertbe, ahogy Ariana Grande és partnere (sajnos elfelejtettem a nevét...). Eredetileg ide akartam tenni a film előzetesét, a végére, de jobb helyen van itt ez a dal, ezzel a szöveggel. Körülbelül tényleg ezek vagyunk... Csápolunk neki (nekik, az összes felelős nekiknek) a nézőtéren, az összkép valódi ismerete nélkül, konteók között, katasztrófaturista pozícióban, holott mindez tényleg velünk történik. És ahogy elnézem, üstökös se kell hozzá, hogy velünk történjen.

Rejtő Jenő, avagy a detektív, a cowboy és a légió - egy kávéházban.

Ez a bejegyzés a Hernádi Antikvárium blogján jelent meg eredetileg, de más a közönségünk, úgyhogy időszerűnek éreztem, hogy itt is olvashatóvá váljon. Nagyon szeretem Rejtőt, ez csak egy tartozás első törlesztőrészlete, mondjuk úgy, egy előszó.

Mindenkiben él egy kép Rejtőről, aki valaha olvasott tőle. Természetesen nem csoda, ha mindenkiben más kép. Hiszen már életében legendák sora övezte. A könyvtöredékekkel, megfogalmazott ívekkel kifizetett kávék legendája. A csavargásaié - hogy valóban megjárta Észak-Afrikát is. Hogy egy időben a Lipóton lakott, s mikor egyszer elkártyázta az időt és zárt kapu várta: dörömbölni kezdett rajta: engedjetek be! Ne hagyjatok itt kint a bolondok között! A műgondról nem szólnak a legendák, arról az alázatról, ahogy ezt a habkönnyű műfajt, a szórakoztatás korabeli legalját, a filléres regényt művelte. Hiszen amit írt, azért élhet ma is, mert ezzel a műgonddal és szeretettel formálta a humort, csiszolta a végsőkig, hogy tényleg könnyű kézzel odavetett, habkönnyű poénnak látsszon.

– Akar dolgozni? 
– Nem. 
– Miért? 
– Elvesztettem a meggyőződésemet. 
– És ez mitől jön? 
– Tavaly Nápolyban loptam egy kockás felöltőt, és azóta úgy érzem, hogy úrnak születtem. Elhatároztam, hogy többé nem dolgozom. 
– Azelőtt dolgozott? 
– Nem, de hiányzott az elhatározás.
 
Nagyon sokan gyártották akkoriban szakmányban ezt a zsánert - mert nagyon sokan olvasták akkoriban ezeket a ponyvákat. Érdekes ez, a vesztő helyzetben, reménytelen valóságokban fuldokló idők olvasója szívesen menekül ebbe a pátoszba. Ahol a makulátlan jellemű, sivatagban sem izzadó hősök felülemelkednek a bornírt, szőrős és büdös valóságon, csibész létükre megtalálják az órába karcolt titkos útvonalat a tisztességhez, és a végén az ölükbe omlik a NŐ. Rejtő álomország pátoszának sajátosan hiteles krónikása. Mert amíg a regényei szerkezetükben szigorúan kiszolgálták az olvasói várakozást, a hősei szelíd kisrealizmussal maradtak esendő, szerethető, olykor meglepően valóságízű figurák.
 
– Boisson vagyok – felelte Gorcsevnek a hentes. – Önt hogy hívják? 
Gorcsev nem szerette az ilyen kérdéseket. 
– Nevem Tintoretto – felelte szokás szerint nyomban és ostobán. 
– Hm… mintha már hallottam volna magáról. 
– Festő vagyok. 
– Igen, emlékszem! Honnan is való ön? 
– Cinquecentóból. 
– Az valahol Savoiában van? 
– Kis község. Avignon és Toulon között. 
– Tudom… tudom… egy rokonom lakott ott… illetve a közelben… Van ott egy hasonló helység, nem? 
– De igen. Quattrocento. 
– Igen, olyasmi. Rendezőpályaudvara van. Itt élt egy rokonom, sovány ember, írnok volt. 
– Aha! Ismerem!! A Petrarca? 
– B-vel kezdődik a neve… 
– Botticelli. 
– Azt hiszem… 
– Persze! Sandro Botticelli! Mit csinál most az öreg? 
– Tajtékpipákat…
 
Rémületes, ahogy közben mindennel játszik, a kultúrával, a vágyott és soha el nem ért céllal: hogy befogadja és komolyan vegye az Irodalom (így, nagy betűvel). Karinthy nagyra becsülte - de az irodalom Karinthynak is elnézte inkább azt, amit nagyra becsülhetett benne: a kiváló szituációs érzéket, a zsigeri szinten ható humort, a jellemábrázolást a zsáner elcsalt keretében. És az ötletet, amit minden gátlás nélkül, akármikor, akármilyen szövegbe fon. Rejtő Jenő a pillanat örömét jelentette a könnyed, filléres regénnyel magukat más életbe álmodni óhajtó sokaknak - nem sokra értékelt irodalmi foglalkozás volt ez; mint devalválódó korokban mindig. A harmincas-negyvenes évek nyomasztó hétköznapjaiból szöktek sokan a könyvein át, míg ma a varázsát mindezen túl finoman adagolt társadalomkritikája, s a megvalósuló ponyva kettős beszédébe csomagolt, belülről magát kinevető, kikacsintó, ironikus felhangjai jelentik.
 
Van így néha az ember. Egy turista barátom, aki már több ízben mászott fel a Mont Blanc-ra, múlt héten megpofozta a házmestert, mert nem járt a lift, és gyalog kellett közlekednie az ötödik emeletre.
 
A ponyva hőse különös állatfaj. A ponyva hőse megszámlálhatatlan esetben térhet vissza a légió poklába, leszerelés után akár, hogy újra megszökjön, huszonkettedszer is kinevezzék és lefokozzák. Ahogy Rejtő ironizál ezen az „irodalmi jelenségen” A detektív, a cowboy és a légióban: …Bob Flemming megváltozott Elen mellett, de azért lehet, hogy még egyszer lóra kap, és nekivág a hegyeknek, ám addig még sok-sok év fog eltelni. Vége… Jövő heti regényünk „Bob Flemming ismét lóra kap.” Ha az olvasó tisztában van vele, ha egyértelműen a közmegegyezés része, hogy mesét olvas, verekedéssel, bűnnel, szerelemmel teli mesét, amelynek fő vezérlő elve a betyárbecsület, akkor értelemszerű, hogy a hősök ismét lóra kapnak, hajóra szállnak, elindulnak úgyis megint nyelni napokig korty víz nélkül a Szahara porát… Játszhat az író, a kimeríthetetlen fantáziájú író-gyerek, egy korban, amelyben úgyis csak "egy nap a világ", eljátszhat az olvasóval, meredekebbnél meredekebb fordulatokat, kalandokat, rejtélyeket és feloldásokat kiötölve – eljátszhat a nyelvvel, a humorral, van lehetősége rá.
 
- Hol a hajó? – kérdezte ámultan a Főorvos. 

– Tán kiüsse a szemed? Itt áll. Ez csak megfelel? Olyan száz mérföldet megy óránként, mint a pinty. Egy évre való szén, olaj és pókerkártya van benne. Csak gyerünk már, mert lopott hadihajóval nem jó ácsorogni…
 
…Szóval, tisztában van az egyetlen fő törvényével a kalandregénynek: az olvasó gyűlöli a reformokat! A detektív pipázzon, a bűnös legyen cinikus, és az ékszer legyen nyakék. És főleg, az író ne akarjon okosabb lenni. Ne írjon prémboás hölgyet, aki titokzatos, mert a titokzatos hölgy az szürke ruhás, és lehajtott fejjel siet. Látta volna, mennyire megbukott egy regény, amikor valaki okosabb akart lenni önmagánál, és nyakék helyett egy platina harisnyakötő tűnt el szerinte. Ezen bukott meg. Itt nyakék kell… Írja szintén A detektív, a cowboy és a légióban. Ide nyakék kell - vagy légió és sivatag. A valóság kietlen sivatagában, ahol a cselédből sose lett úriasszony, se a kintornásból milliomos. Rejtő olvasása közben jutott az eszembe: nem kell izgulnom. A zsáner megvalósulása közbeni paródiája, amiben épp lakozom. Itt nincs izgulni való, ezt ne is várjam. Engedjem el magam, ahogyan például Fülig Jimmy kalandjain, itt nincs mit megfejteni, analizálni, megérteni – ha akad remek gondolat, eszme (persze akad) az ajándék, írósziporka, sem komolyan kifejtve, sem igazán próbára téve nincs.
 
A vörös bor fáj, de azt mondja: „Jó lenne élni!” Ha többet iszol, így szól: „Élni kell!” Ha igen sokat iszol, ezt kiáltja: „Élni fogsz!” És ez akkor is szép, ha nem igaz.
 
Hogy aztán olvassam például a Csontbrigádot - és megrémítsen, valójában ez mekkora tévedés. A zsáner összes szabályát betartva, világunk valósága mégis, komolyan ki van fejtve, és próbára van téve. P. Howard valójában rémületesen jól látta, hova menetel a világa. A maga eszközeivel szólt - sajnos csak nevettek rajta. De legalább nevettek. Úgy hozta a sors, hogy az időszakba, amikor élt, a kultúra szinte kortársi közelségű tökéletes kudarcába, az „egy nap a világ” hangulatába ma is legfeljebb Rejtő keserűen humoros pátoszán át szeretek pillantani. Mert közben nevethetek. És észre sem veszem: tanulok is esendő, vágyakozó, ostobaságok tengerét cselekvő, mégis szeretni való embertársaimról. Köszönöm, Rejtő Jenő!

Mona Awad: Nyuszika

„Fölnézek; rám merednek mind a tündérszemeikkel. Baszakodnak velem. Igen, csak az lehet. És mégis érzem, hogy azok a szemek bemásznak a lelkembe, és fosztogatják, dézsmálják az elképzelésük szerint ott lakozó fájdalmat, szükséget, nyomort. Amely miatt tavaly oly távolságtartóan viselkedtek. Amely most valahogy bevonzza őket. Egy borsószem, amelyet bedughatnak a húsz matracuk alá, amely nyomhatja őket éjszaka, valami Odalentről, ahol én szerintük, az általam keltett benyomás szerint, élek. Engedd szabadjára, Nyuszika. Mutasd meg nekünk. Vagy ha nem, akkor csinálj hülyét magadból azzal, hogy erőlködsz, mi meg nézzük.

- Rajta, Samantha.

Lehunyom a szemem, és látom Avát, aki egyedül bolyong a hóban a kopottas, magas sarkú cipőjében. Utána meg azt látom, hogy táncolunk a tetőn. Kivel is táncoltunk valójában? A nagy semmivel. Egymással. A levegővel. A magányos éjszakáimmal. És ekkor döbbenek rá, hogy bármilyen fájdalom, szükség, nyomor lakozik eme mézesmázos, gerinctelen tetszeni vágyás leple alatt, nem akarom nekik adni.”

Nyuszikák. Fejszék. Álmok. Vágyakból, nyuszivérből és kislányos fantáziákból életre keltett kéz, szemérem, személyiség nélküli irodalmi hősök. Nyuszikák álmainak Odüsszeuszai, akik szolgálatkészen teljesítik úrnőik minden vágyát, csak vigyázni kell, ne csócsálják meg a hajba font virágkoszorút… Olvasás közben (és jó ideig utána is) nehéz eldönteni, hogy az Antilányregénnyel világhírre és rajongók mellett jó néhány utálóra is szert tevő Mona Awad könyve mennyiben komolyan vehetetlen kritikája a puccos „kreatív” írókurzusokon kitermelt egyenszerzőknek, mennyiben mélyre hatoló pszichologizálás az alkotási folyamatról és mennyiben egy bedrogozott szatíra. Jó eséllyel mindhárom egyszerre – ráadásul roppant szórakoztató és ha valaha próbáltál már kicsiholni magadból bármiféle alkotást (legyen az próza, vers, zene, rajz, performansz, akármi) amibe bele akartad tenni szíved, lelked, önmagad kis darabját és még ráadásul az is megfordult a fejedben, hogy mindezt közönség elé tárd, akkor nagyon fogod érteni és érezni néhány sorát.

Tudjátok, a seb nem fogja megcsapolni önmagát…

Samantha a Warren egyetem írásművészeti mesterképzésének ösztöndíjas tanulója – a Warren meg a keleti part egyik legelitebb, legkifinomultabb, legtúlértékeltebb egyeteme, korunk legnagyobb művészeinek keltetője, ahol minden tanár legalábbis Virginia Woolf vagy T. S. Eliot reinkarnációja. Ahol a Seb az egész két éves képzés alatt csak arra vár, hogy csupa nagybetűvel Megcsapolják a diplomamunka kedvéért. Vérrel, verejtékkel, könnyekkel. És cukisággal. Mert persze itt valójában senki nem hurcol sebeket. A Warren a kivételes kevesek egyeteme – a szupergazdag, szuperszép, szupercuki szőke keleti parti hercegnőké, akik egymást Nyuszikának szólítva, kiscicás ruháikban eszegetik a minitortáikat a Műhelyben miközben azt hiszik, a forma teszi őket a század legnagyobb szerzőjévé és gyémántheggyel üveglapra karcolt szerelmes költemények révén óhajtanak Woolf lányaivá válni. Mondom, szatíra…

Samantha persze nem tartozik a Nyuszikák közé. Ő túlságosan sebzett, túlságosan csapzott, túlságosan antinyuszi ehhez. Olyan indulatos. Olyan érdes. Kicsit mintha bele lenne zúgva a saját kívülállóságába. A saját, kemény narratívájába. Aztán amikor egy napon meghívást kap a Nyuszikák híres Szutyok Szalonjába (jaj!), nem tud ellenállni. Ki tudna ellenállni, ha hívja a nyuszinyáj, ha keblükre akarják ölelni, segíteni neki megnyílni, segíteni olyanná válni, mint ők, szerethetővé, magabiztossá, fogyaszthatóvá, olyanná, aki nem akad a kivételezettek torkán. Aki meg tudja teremteni a saját Művét, amit elfogad-befogad a művészi elit, akinek diplomamunkája beszakítja az asztalt – persze nem nyers erővel, hanem kifinomultsággal. És Samantha megy. Behódol. Nyuszika lesz. Elhajítja egyetlen barátnőjét, a Warrent vallásos hittel gyűlölő Avát, hanyagolja kívülálló haverjait, ahogy elveit, fájdalmait, félelmeit is. Hagyja, hogy magával sodorják a drogokkal, nyuszikkal, vérrel és képzeletbeli álomférfiakkal teli esték, mígnem egy nap próba elé állítják: ezúttal az ő kezébe kerül a fejsze, neki kell nyuszit áldozni a Mű oltárán. És Samantha teremt. Olyasmit, amit a Nyuszikák el sem tudtak képzelni.

Mona Awad stílusa lenyűgöző – meglepően magabiztosan egyensúlyoz a gyomorforgató horrorba oltott cukiságkritika és az alkotói válság, az alkotási folyamat leírása között. Ahogy bemutatja a Nyuszikák egymást körüludvaroló, saját műveik nagyszerűségétől állandó aléltságban leledző akolmelegét, az egyszerre groteszk és túlságosan ismerős – ettől lesz pompás kritikája minden művészi szekértábornak, miközben azért jól odamondogat a felszínes tömegtermékeket gyártókat képző kreatív kurzusoknak, melyek sosem tudták, és az elitintézményeknek, melyek mára elképesztő hatékonysággal feledték el, valójában mi is lenne a művészet dolga. E tekintetben persze Awad regényét áthatja némi elitizmus, ám nehéz nem egyetérteni vele. Pláne amikor a Nyuszikákat szivárványból darkra festi és megmutatja, milyen az, amikor a cukiságdiktatúra napszámosai megpróbálnak Művészt játszani.

A Mű megszületik – a kérdés adott: mit áldoz fel valójában a Művész? Mit kell beleöljön Samantha az alkotás folyamatába és mi az, amit kap tőle? Hány réteget hánthatunk le magunkról ahhoz, hogy megszülessen az az én, aki képes megszülni azt a Művet, amit valójában szeretnénk megírni? Egyáltalán: tudjuk, mit akarunk? Tudhatjuk valaha? Hajlok rá, hogy ez a bedrogozott trip valójában egy zseniális mű, Awad pedig miközben baromi jól szórakozik olvasói értetlenségén, azért jó sok réteget lehántott magáról, mire ide jutott. Aztán ki tudja, az is lehet, hogy azon is remekül szórakozik, hogy azt hisszük, okvetlen mélységet kell belemagyaráznunk abba, ami csupán egy groteszk iskolai paródia. Tudjátok mit? Nem is számít. Mert ha hiszek abban, hogy van valami, ami egyértelmű választóvonalat képez a kreatívan képzett tömegtermék és a valódi Mű között, az épp ez: míg előbbi megoldókulcsot ad a kezünkbe, utóbbi gondolatokat ébreszt. Awad Nyuszikája alaposan befészkelte magát az utóbbi kategóriába.


Kiadó: Athenaeum
Fordító: Szieberth Ádám