A hit palotái

A vallási tisztelet építményei, az ember által megnyitott szakrális terek, az istenek lakhelyei, az áldozás, az ima helyei – a szent helyek kivétel nélkül a legszebb ember által emelt épületek. Kinek-kinek hite szerint otthont teremtünk a felettünk valónak, a hozzá való beszéd helyét; teret, ahol összegyűlhetünk, mi, a hívei; ahol áldozhatunk neki, ahol felidézzük a tanításait. Az emberfeletti számára a vallási tisztelet a leggyakrabban hatalmas léptékű, monumentális építményeket teremt, melyek az adott kornak – sokszor inkább az elkövetkező korok egész sorának – „összművészeti tükrei” is, páratlan képző- és iparművészeti alkotásokkal díszített, kőbe álmodott imaként hirdetve az ember teremtőjének dicsőségét. A Kossuth kiadó által megjelentetett A hit palotái ezen épületeket, a világvallások talán leghíresebb szentélyeit mutatja be nekünk.

Egyetlen kötetben e szándék megvalósulta nem lehet maradéktalan, hiszen szerte a világon nincs olyan kisebb-nagyobb emberi település, ahol ne állna akár több ilyen épület; s ezek mindegyike az adott közösség lehetőségeihez, s az építés korához mérten a legnagyobb odaadással épült – ezáltal szinte akármelyik helyet követelhetne magának e válogatásban. Nem lehetett könnyű dolga a szerkesztőknek – de alapjában véve ügyesen lavíroztak a kihagyhatatlan, turisták tömegei által látogatott épületek; a szakmai szempontok, az építészeti korszakokat meghatározó, új megoldások építményeinek és a történelmi értelemben, vallások históriájában jelentős történések helyszíneinek bemutatása között. Egy-egy szentélyre meglehetősen kis terjedelem jut: rövid szöveges ismertetés és néhány kép – viszont kedvcsinálónak e kötet tökéletes.

A kötet a világvallások szerint csoportosul, nagyjából létszám-arányos terjedelmet szánva egy-egy vallás szakrális építményeinek. Talán a kereszténység kicsit túlreprezentált, de ennyire nem bűn hazabeszélni. Először körbejárjuk Európát, hogy aztán egyre táguló körökben jussunk el a Zsidó valláson, az Iszlámon, hindu hitvilágon, Buddhizmuson át egészen a japán Sintóig. Hogy a különböző vallások épületeit a szerkesztők egyfajta virtuális körutazás mentén mutatják be, s nem az általában megszokott kultúrhistóriai rendben; az építészeti stílusok időben egymásra hatása helyett a közösségek kultúráinak egymásra hatására helyeződik a hangsúly. Sokkal inkább érthetővé válik így a közép- és dél-amerikai szinkretizmusok, a fülledt mesztic-barokk létrejötte például.

S e szerkesztési metódus által a modern korok építészeti kísérletei is sokkal könnyebben találnak helyet a kötetben. Számomra a leginkább meglepő az iszlám modern mecseteinek bemutatása volt, hogy egy ennyire erősen tradicionális hitrendszer a jobbára a modern építészeti módszerekkel is inkább historizáló építészeti megoldásokon túl olyan ihletett formai bravúrt is enged, mint a Fajszál sah-mecset „beduin sátra”. S az élő vallások történelmi relikviái is más fényben tűnnek fel így. Akadt vallás, mint a hinduizmus, amelynek megannyi szentélyét, s pajkos, életigenlő szentélyfaragványait jóval nagyobb terjedelemben is szívesen lapozgattam volna. Az összefoglalókkal mindig ez a baj – mi más történhet, amikor olyan szentély-együttesek kapják meg a maguk egy lapját, mint Angkor – amely egy albumnyi terjedelmet önmagában könnyedén megtöltene…

Ez a kötet utazni – vagy legalábbis más, részletesebb albumokat lapozgatni csábít. Kíváncsiságot ébreszt. Túlmutat magán, s ezáltal szerintem méltó módon mutatja be az emberen túlmutató erőknek áldozott szent helyeket.

Kiadó: Kossuth

Fordította: Köte Beatrix

Andrea Kettenmann: Kahlo

Vannak művészek, akiknek művészetét és személyes történetét lehetetlen külön választani – Frida Kahlo kétségkívül ilyen. Jó néhány éve már, hogy egy kedves ismerősöm egy Kahlo-albumot lapozgatva értetlenül állt a festőnő elsőre borzalmasnak tűnő látomásai előtt, aztán ahogy hosszan beszélgettünk arról, milyen események váltották ki ezeket a látomásokat, a végén azt mondta: nem csoda, hogy ilyeneket festett.

Frida Kahlo 1907-ben született Mexikóvárosban, egy magyar származású, Németországból kivándorolt festő, Guillermo Kahlo és a spanyol-indián származású Matilde Calderón y González harmadik lányaként. Hat évesen gyermekbénulásban megbetegedett, és egyik lába deformálódott – ennek köszönhetően hordott egész életében hosszú szoknyát vagy férfiruhát és soha nem tudott bicegés nélkül járni. Az igazi trauma azonban tizennyolc évesen érte: a busz, amin Frida utazott, egy villamossal ütközött, a fiatal lány pedig szó szerint teljesen összetörve, számos maradandó sérüléssel élte túl a balesetet.

Ez a baleset, és az azt követő hosszas kórházi lábadozás vezetett ahhoz, hogy Kahlo festeni kezdett – a kórházi ágyon fekve, unalmában ragadott ecsetet, és eleinte csak saját magát és rokonait festette. Később a baleset és a betegségek váltak állandó témáivá – rengeteg önarcképe (melyekről szólva azt mondta, azért festi többnyire önmagát, mert gyakran magányos, és saját magát ismeri legjobban) közül a legtöbb a balesetre reflektál, a sérülések és betegségek feldolgozását (vagy fel nem dolgozhatóságát) örökíti meg. Kahlo sosem épült fel teljesen, gerincsérüléseit nem vették időben észre, így később műtétek sorát kellett végrehajtani rajta, egész életében fűzőt kellett hordania, és nagy fájdalmai voltak.

A baleset előtt aktívan politizáló, orvosnak készülő fiatal nő a kórházat elhagyva a mexikói művészvilágba került, ahol megismerkedett későbbi férjével, a Mexikó legnagyobb festőjének tartott Diego Riverával. Viharos házasságuk és összetett, ellentmondásos érzéseik adják Frida festészetének másik központi témáját – és vezetnek el a festőnő tán legnagyobb traumájához, hogy a sérülései miatt nem szülhetett gyereket. Orvosai tiltakozása ellenére többször próbálkozott, ám újra meg újra elvetélt, az egyik ilyen alkalom megörökítése, a Henry Ford Kórház vagy A repülő ágy című kép a huszadik század legfelkavaróbb festményei közé tartozik.

Kahlo jelentősége leginkább abban rejlik, hogy olyan témákat festett döbbenetes őszinteséggel, amiket előtte senki. Az első festőnő volt, aki nyíltan – olykor taszító naturalizmussal – festette meg a női test működését: a szülés, vetélés, vérzés képi ábrázolása korában sokkolta a nézőket. Ám a legsokkolóbb talán az a szimbolista ábrázolásmód, ahogy Kahlo a saját testi gyötrelmeiből kiindulva átértékeli az anyasághoz, a teremtéshez, a tápláláshoz való viszonyt – kezdve a saját anyjával és szoptatós dajkájával, kibontva a képet egészen a mindenkit tápláló Földanyáig. Képeit korában sokan szürrealistának tartották, ám ő maga ezt mindig tagadta: festményeit saját érzései, kínjai szimbólumainak tartotta.

 

 Még életében hatalmas sikert aratott, ikon lett belőle, az első latin-amerikai festő volt, akitől képet vásárolt a Louvre, magát mégsem tartotta soha olyan jelentős festőnek, mint férjét. Élete vége felé a festészetnél is fontosabb helyett foglalt el életében a politika, úgy tartotta, a marxizmus gyógyír a világ – és az ő – összes bajára. Miután egyre súlyosbodott az állapota, egyik lábát amputálni kellett, és kiújuló gerincproblémái miatt az ágyból sem tudott felkelni, 1954-ben halt meg otthonában – hivatalosan tüdőgyulladásban, ám utolsó naplóbejegyzései alapján az öngyilkosság sem zárható ki.

A huszadik század második felében Kahlo nem csupán a feminista mozgalmak egyik legnagyobb példaképe lett, hanem stílusikon is: egész életében hordott tehuana népviselete és prekolumbián ékszerei a hetvenes években meghódították a kifutókat, Jean Paul Gaultier pedig egész kollekciót szentelt a festőnőnek. A Frida-kultusz betetőzése volt 2002-ben a Salma Hayek főszereplésével készült, Julie Taymor rendezte Frida című film, ami méltó emléket állított a művésznek.

Ekkoriban vált hazánkban is ismertté és népszerűvé a mexikói festő, akinek munkásságáról 2004-ben jelent meg az első magyar nyelvű album Andrea Kettenmann szerkesztésében, a Taschen közönségkedvenc „kis fekete” sorozatában. Most ez az album került újra kiadásra, immáron reprezentatívabb külsővel, nagyobb alakban, keményborítóval – ami viszont nem változott, az a minőség: a kiadótól megszokott kiváló minőségű képekből (végre nagy alakban!) és a részletes, átfogó ismeretterjesztő anyagból teljes képet alkothatunk a festő munkásságáról és életéről. Ráadásul mindezt a piacon szokatlanul vásárlóbarát áron – az album kevesebbe kerül, mint a legtöbb frissen megjelenő regény. A festészet iránt érdeklődőknek kihagyhatatlan!

Kiadó: Tashcen/Vince

Fordította: Molnár Magda

Divattitkok - 1000 apró részlet a nyakkivágástól a derékvonalig, a zsebektől a pliszékig

„A lényeg a részletekben rejlik” – ez a közhelyességig koptatott mondat talán a divat területén bír a legnagyobb igazságtartalommal. Nem hiába olvasható a könyv fülszövegében és előszavában is, hiszen az egész kötet, mintegy 1000 képével ezt a megállapítást igyekszik alátámasztani – nem is sikertelenül.

Nem kell ahhoz divatőrültnek lenni, hogy az ember tudja, még a legegyszerűbb szabású és anyagú ruhát is fel tudja dobni egy jól elhelyezett díszítőelem, egy feltűnő kiegészítő, egy meghatározó nyakkivágás, vagy ujjszabás. Divattörténészek vaskos köteteket szenteltek már a különböző fodrok, pliszék, ráncolások, derék- és szoknyavonalak kialakulásának és tündöklésének, mégis, a téma megunhatatlan. Hiszen amíg a divat az egyik legnagyobb iparág, és a tervezők, a divatházak, no meg a vásárlók évről évre súlyos milliárdokat költenek újabb és újabb ruhákra, addig lesz mit tanulmányozni.

Ám épp azért, mert alapvető jelentőségű változások az elmúlt néhány évtizedben nem történtek, és talán nem is fognak – gondolok itt olyan léptékű újításokra, mint az abroncsos szoknyától vagy a fűzőtől való megválás – a részletek egyre jobban felértékelődnek. Annál is inkább, mert a divat terén már jószerével mindent „felfedeztek” legalább egyszer – nem véletlen, hogy folyamatosan úgy érezzük, a húsz-harminc évvel ezelőtti divat tér vissza. Aki tehát újat akar mutatni, annak a részletekre kell fordítania a figyelmet.

A kötetben szereplő fiatal tervezők is ezt teszik – a szerkesztők jó érzékkel nem a közismert, nagy divatházak vezető tervezőinek munkáiból válogattak, hanem az új generáció feltörekvő reménységeinek frissen bemutatott kollekcióiból, így tényleg a legfrissebb irányzatokról kaphatunk képet – és talán a jövő meghatározó tervezőit is megismerhetjük.

Nyolc fejezetre bontva mélyedhetünk el a „Gallérok és nyakkivágások”, „Vállak és ujjak”, „Derékvonalak”, „Zsebek, cipzárak és gombok”, a „Ráncolás és redőzés”, „Pliszék és fodrok”, „Díszítő rátétek” és „Varrott részletek” rejtelmeiben. 1000 tökéletes minőségű divatfotón és a kísérő kis képeken (melyeken a bemutatott meghatározó részlet látható kiemelve) tanulmányozhatjuk a különböző fortélyokat – ami akkor is hasznos és érdekes tud lenni, ha nem vagyunk divattervezők, pusztán érdekel minket, hogyan – milyen trükkökkel – lehet feldobni akár egy egyszerűbb öltözéket.

Noha a kötet kellemes nézegetnivalóval szolgál, és pár órára szerintem minden nő figyelmét leköti, akit kicsit is érdekel az öltözködés, azért nem hallgathatom el, hogy másra számítottam. A fülszöveg és az előzetes ugyanis egy „alapos és összefoglaló kézikönyvet” ígér – ehhez képest amit kapunk, az egy képeskönyv. Gyönyörű kiállítású, és igényesen szerkesztett, de mégiscsak képeskönyv, amiben mindösszesen egy két oldalas előszó és a fejezetek elején egy-egy rövid bekezdésnyi bevezető szolgál útmutatóul – ez nem is lenne feltétlenül baj, ha a kiadó nem vezetné tökéletesen félre a potenciális vásárlókat. Őszintén szólva baromira fel lennék háborodva, ha mondjuk neten rendeltem volna meg a könyvet, látatlanban, és a kézhez vételkor derült volna ki, hogy ja, ez csak egy fotóalbum. Ne nézzék már ennyire hülyének az olvasókat! Ettől függetlenül a divat iránt érdeklődőknek egy átfogó kézikönyv mellé illusztrációként, esetleg divatbolond ismerősünknek ajándékba tökéletes – egy éves divatmagazin előfizetésnél azért talán többet ér. De nem sokkal.

Kiadó: Scolar

Norman Mailer: Moonfire

Nézem a Holdat, az erkélyünkön ülve, mikor is egy felszálló repülőgép – diadalmas? – dübörgése vonja magára a figyelmem. Szinte a Hold előtt repül el felszálltában, gyönyörűségében is végtelenül célszerű technológiánk egy példánya, az égitestre eljutó Apollo-11 mindennapivá, használati tárggyá szokványosult kistestvére. A gép, amit ember alkotott, hallatlanul bonyolult volta ellenére jellegében egy célszerszám, amit repülésre alkottunk, a magunk hasznára. Ahogy elnézem, innen lentről, valahogy jobban értem, mi vezérelte Norman Mailert, amikor nekiült ennek a riportsorozatnak, amikor az elvárt, szokványos technikai adatokkal telipakolt ismeretterjesztésbe csepegtetett emberi „érdekességek”,  személyes apróságok fűszerével kotyvasztott riport-főzet helyett a maga látomását írta meg a korszakalkotó expedícióról.

Ahogy J. Michael Lennon írja az utószóban, Mailer rádöbbent, hogy „az évtized fantasztikus és megjósolhatatlan eseményeit új szemszögből kell nézni… egymásba szőtte a riporter távolságtartó hangját, a regényírói technikát, és a saját ösztönös megérzését, hogy… új narratívát alakítson ki.” Valóban, az első oldalaktól érezni, ezt az embert nem a látvány „teste” érdekli, ami formálódik a szeme előtt, a kérdések, amiket feltesz, semmilyen értelemben nem technikaiak, alig is tudományosak – sokkal inkább foglalkoztatják a nagy esemény felvetette etikai problémák, folyamatosan az „esemény” – a Holdra szállás – provokálta, de a puszta tényen messze túlmutató következmények érdeklik. Nem a kis lépés – hogy Armstrong mondatát parafráljam – hanem a hatalmas ugrás: az emberiségé.

„…a NASA-földön csak a technológia létezett – a résztvevőket annyira hatalmába kerítette vállalkozásuk jelentősége, hogy szinte obszcenitásnak tartották a személyes, emberi indítékokat.” Mailer mindvégig ezen indítékokat kutatja, és a következményeket: mit is jelent az emberiség egésze számára, hogy néhány utazója olyan „idegen talajra” teheti a lábát, ahol még nem nyugszanak holtak – hogy beköszönt-e az ember „megvalósult örökkévalóságának” kora, elszakadunk-e a Föld „életétől” valóban? Avagy épp a meghiúsított örökkévalóság kora jön el, hiszen „a fehér, protestáns embernek, aki az űrbe repült” fel kellene tennie a kérdést: istennek tetsző cselekedet, avagy az ördög műve az űrutazás – hogy maga a technológia istentől, vagy ördögtől való-e…

Ezért irritálja mérhetetlenül Armstrong hidegvérű profizmusa például, a technológia tolvajnyelvén túl is a válaszokból sütő halvérű profizmus, látványos „fantáziátlanság”. A start előtti utolsó sajtótájékoztatón feltették az űrhajósoknak a kérdést, mit tesznek majd, kinek üzennek, ha a visszatérésre nem lesz remény, ha a technika csődöt mondana – mivel töltenék a hátralévő időt. Mire Armstrong így válaszolt: „Én megpróbálnám megjavítani a felszálló hajtóművet”. A kérdés persze bárdolatlan, illetlen, és megválaszolhatatlan – de voltaképp Mailert is ezek a kérdések ingerlik a leginkább.

Irritálja Von Braun kétségtelen karizmája – jó kis összetett rokonszenv-ellenszenv koktélt ír le kíméletlen tollal, aminek csak egy alig jelentős rétege a bevándorló zsidók leszármazottjának viszolygása az egykori nácitól, sokkal inkább a technokrata viszolyogtatja, talán leginkább ezért a technokratát szeretné megérteni. Von Brauntól származik a meghatározás: a Holdra lépés lesz a történelem legnagyobb eseménye azóta, hogy a vízilények kimásztak a szárazföldre. Valóban korszakalkotó esemény tehát a Holdra szállás? Ha az, miben áll az új korszak, amit alkot?

S ezeket a kérdéseket egy olyan, korára érzékeny ember teszi fel, aki látta – mint következményt – a mi „ablaktalan termekbe zárt, számítógép vezérelte korunkat” egyfelől, és a korban ellenpontként megjelenő drogos-mámoros „új barbárságot”, aki látta a technológiát, a maga meztelen céltalanságában. A felbocsátás pillanatai előtt az újságírók páholyait a Kennedy-központ látótávolában egyetlen italautomata volt hivatott ellátni. „Tiszta amerikai idiotizmus. Hitvány technika, az amerikai hitványság legrosszabbika az embert gépekkel helyettesítette, amelyek nem tudták a feladatot olyan jól elvégezni, mint az ember.” Olyan ember teszi fel ezeket a kérdéseket, aki tisztában van vele, a kereskedelem hajtóereje a silány minőség, a kiszámított amortizáció: „A kapitalizmus központi erkölcsi problémája a tökéletes golyóscsapágy. A modern kapitalizmus a beépített kopás bűneivel él – ez a méreg serkenti a vérkeringését…” Tudja, a szeme láttára diadalt arató csúcstechnológia következmény-jövője, az űrbe telepíthető gyárak víziója – a súlytalanságban gyártható tökéletes golyóscsapágy víziója – alapvető ellentmondásban van a világunkat szervező érdekekkel.

Voltaképp tudathasadt élmény hát kézbe venni és lapozgatni ezt a pazar kiállítású albumot, hiszen a képek magát a küldetést, stációit és diadalát mesélik, eddig sosem látott gazdagsággal, a NASA szakemberei által összeállított tudományos-ismeretterjesztő módon informatív képaláírásokkal. Első átlapozáskor a képek uralják a figyelmet, annak ellenére, hogy a szerkesztői mindent megtettek azért, hogy a szöveg gondolati tartalmát, jelentőségét ne nyomják el teljesen; ennek jegyében ahol csak lehetett, a képaláírásokban is idézik Norman Mailer odavágó sorait, a fejezetnyitó oldalakon Mailer kéziratának lapjai láthatók - mintegy lehetővé téve nekünk, olvasóknak is, hogy átélhessük az író-riporter által elénk tárt kérdéseket, hiszen a küldetés igen gazdag képanyagának átlapozása közben átélhetjük mi is a dilemmát ami az írót leginkább foglalkoztatta: új korszak születésének tanúja-e?

Ha válaszolnom kéne, azt mondanám: nem. Annyi év távolából inkább intermezzónak tűnik csillagok után nyújtózásunk sajátos történetében, minden kétségtelen jelentősége ellenére. Hiszen a Holdon tapasztaltak által az emberes Mars-expedíció inkább távolabb, semmint közelebb került, mert mostanában ha tehetjük, inkább automatákat küldünk, hiszen azoknak nem kell magukkal vinniük azt a „tartálynyi Földet”, ami számunkra a túlélés elengedhetetlen kelléke. A nap káros sugaraitól félig-meddig védett magasságban kiépült ugyan a Nemzetközi Űrállomás, de nagy kérdés, kerül-e az űrbe valaha jelentős ipari termelés – a kereskedelem és ipar ma sem működik máshogy, mint a Holdra szállás idején. Az európai – mondanám inkább: nyugati – kultúra alapvető jellegéhez tartozik az expanzió, és tény, itt már nincs hová „expandálódni”, de a jelen paradigmaváltásai nem az űr felé mutatnak.

Persze ez csak az én magánvéleményem. Az album kézbe vehető, átlapozható, Mailer sorai mindenkihez szólnak, a kérdéseit mindannyiunknak felteszi. Mindenki meglelheti a maga válaszait általa – ez benne a szép.

Kiadó: Taschen/Vince

Fordította: Borbély Judit, Vándor Judit, Weisz Böbe 

 

Design

A legtöbben hajlamosak vagyunk a design fogalmát a méregdrága luxuscikkekkel azonosítani, és elképzelni sem tudjuk, hogy mindennapi életünkben folyamatosan jelen vannak ikonikus designer-tárgyak, éljünk bár egy puccos villában vagy épp egy lakótelep kilencedik emeleti panellakásában. Pedig így van! Hétköznapi használati tárgyaink nagy része évtizedek óta az ipari formatervezés világából kerül ki, a nagyáruházakban olykor fillérekért megkapható bútorok, konyhai eszközök, játékok mind-mind a designer-darabok másolatai. A design velünk él, akár akarjuk, akár nem, és a használat szempontjából teljesen mindegy, hogy valamelyik tervező eredeti darabja van-e a kezünkben, vagy annak egy tömegtermelésben gyártott verziója.

 De mi is a design? A fogalom pontos meghatározásával a legtöbbször bajban vagyunk, gyanítom, nincs is rá pontos magyar kifejezés – többnyire a formatervezéssel azonosítjuk, de ez nélkülözi azt a többlettartalmat, amivel a design rendelkezik: ami nem más, mint a forma, a funkció, és az esztétika tökéletes összhangja. Leginkább egy esztétikai minőséget jelöl, a használati tárgyaknak és a minket körülvevő funkcionális tereknek ad egy olyan többletet, amelynek köszönhetően azok használatuk során vizuális élményt is jelentenek. Minden vadhajtásával együtt – nyilván vitatható, hogy valóban szükség van-e minden évben több száz új evőeszköz-kollekcióra, hiszen a villa akkor is csak villa marad – a design szépséget visz hétköznapjainkba, ezzel hozzájárulva egy esztétikusabb, harmonikusabb környezet kialakításához.

A modern design kezdetei a huszadik század elejére tehetők, a Bauhaus mozgalom megalakulása körüli időkre. „Nincs lényegi különbség művész és kézműves között” – hangzottak Walter Gropius szavai 1919-ben, és ezzel vette kezdetét az a mozgalom, amely létrehozta a formatervezés, a tárgykultúra, az építészet és a művészet egy új, minden addigitól különböző ágát. Korábban a művészet és a kézművesipar markánsan elkülönült egymástól, ahogy a gyönyörködtetésre szolgáló tárgyak is elkülönültek a mindennapi használati tárgyaktól. Azonban az iparosodás, az egyre terjedő tömeggyártás és a mind kifinomultabb gyártási technikák már lehetővé tették, hogy a legmagasabb művészi minőséget képviselő tárgyak belopózzanak a szélesebb rétegek mindennapjaiba.

Ehhez persze az is kellett, hogy a tervezők folyamatosan reagáljanak a történelmi, társadalmi és tudományos változásokra. Azzal, hogy megjelentek új technikák, új iparágak, mint például az elektromosság, vagy az autógyártás, szükség volt új szakemberekre és új tervezőkre, akik megtervezik például, hogy is nézzen ki egy autó. Az újítás, a régi klisék felszámolása a korban az élet szinte minden területére kiterjedt – ahogy például az emancipáció kiszabadította a nőket a fűzőből, a világháború pedig munkába kényszerítette őket, úgy követelt teljesen új irányt a divattervezőktől. De tetten érhető ez a megváltozott élethelyzethez való alkalmazkodás a lakberendezésben is, ahol a szűkösebb körülmények és a társadalmi változások a nagyléptékű terek és reprezentatív bútorok helyett a használhatóbb, kényelmesebb berendezések tervezését követelték meg.

Ez a rendkívül igényes kivitelű, reprezentatív album a design születésétől kezdődően mutatja be a legfontosabb irányokat, hét területen – Bútor, Világítás, Divat, Konyhafelszerelés, Távközlési eszközök és háztartási kisgépek, Autótervezés, Palackok és vázák – a legfontosabb tervezők munkáit felsorakoztatva. Minden fejezet megérne egy külön kötetet, ahogy valószínűleg minden tervező is; mégis, így, egymás mellé rakva alkalmasak arra, hogy lássuk azt az ívet, amin az egymást követő trendek végigvonulnak, és figyelemmel kísérhessük a különböző területek egymásra hatását. Gyakorlatilag a kezdetektől napjainkig kapunk egy összefoglalót a legfontosabb designerek ikonikus tárgyairól.

Ami meglepetésként ért – a kötet monumentális mérete mellett – az a szöveg szinte teljes hiánya: a képleírásokon és a fejezeteket bevezető rövidke összefoglalón kívül csak a képek vannak, az album így nem helyettesít egy alapos kézikönyvet, ellenben remek kiegészítője lehet annak. A téma iránt minimálisan is érdeklődők minden bizonnyal találnak benne számtalan olyan ikonikus tárgyat, amiről már hallottak, amit szeretnének birtokolni, vagy épp ami megvan az otthonukban – ilyenkor elégedetten hátradőlhetünk a fotelben, hogy igen, jól választottunk, amikor kinéztük azt a teáskannát. És persze vannak olyan tárgyak, amik akkor is ismerősek lesznek, ha sosem érdekelt minket a design – az IKEA egyik legnépszerűbb foteljétől Philippe Starck kultikus citromfacsaróján és a sokfunkciós svájci bicskán át a Rubik kockáig.

Szinte reménytelen vállalkozás lenne felsorolni azokat a jelentős tervezőket, akik egy vagy több tárggyal szerepelnek a kötetben, nyilván nem is marad meg minden egyes kép ugyanolyan intenzitással az emlékezetben. Azonban megismertem jó néhány olyan designert, akinek munkásságáról a látottak után szívesen forgatnék akár egy önálló könyvet is, illetve az album mellé szívesen odatennék egy olyan kézikönyvet, ami megismertet a főbb irányzatokkal. És persze, ahogy az egy ilyen album többszöri végiglapozása után elkerülhetetlen, a környezetemben lévő tárgyakban önkéntelenül figyelem az árulkodó jeleket, azt a többlettartalmat, amitől nem csak a funkcióját tölti be az adott tárgy, de ránézni is jó.

Kiadó: Vince
Fordította: Borus Judit
 

Melanie Trede – Lorenz Bichler: Hirosige – Edo száz nevezetes látképe

A középkori japán szemléletet mélyen áthatotta az a buddhista felfogás, miszerint a látható világ illúzió, látványai csak annyira állandók, mint a füst a tűz felett. Mégis, szemlélésük által, a belénk ivódó látvány befogadásával ragadható meg leginkább valamiféle időtlen. Egy teaház futonján ülve gyönyörködni a panoráma szépségében, a mulandóságában is állandó látványban kedvelt szórakozása volt a korabeli japán embernek. És itt a szórakozás a kulcsszó, mert az időtöltés harsányabb formái, a kabuki, a nó előadások, a teaházi mulatozás, a szerelem házaiba tett látogatások e szemléletben a látnivalóban való gyönyörködéshez képest lényegi különbséget nem hordoztak – a mulandó, a múlékony világhoz tartozott mindegyik. Ettől elképesztően gazdag műfaj a japán fametszeté: az ukijo-e, az „eltűnő világ képei” fogalmilag elég tág „keret”, szinte az egész korabeli japán életmód beleképiesülhet, s a mód, ahogyan mindez történik sokat elárul a korabeli szemléletről is.

Az ukijo-e nyomatai szinte mindig hordoztak valamilyen praktikus réteget is, például reklámhordozói lehettek egy-egy színész következő nagy szerepének, a következő szúmóversenynek, amiről tudjuk, vallási esemény is - a fesztivál-jelleg szinte minden japán vallási esemény sajátja: megjelennek hát a nyomatokon a felvonulások, a nagy szakrális ünnepek képei is. Gésaábrázolásokon terjedt az aktuális ruhaminta- vagy legyeződivat; de nyomatok készültek az ismertebb legendák helyszíneiről, a történelmi hősökről és csatákról; népszerű versek illusztrációiként ugyanúgy készült ukijo-e, mint ahogyan a földrengés pusztításairól is tudósíthatott képben – mintegy újságként is funkcionálva. Ez a praktikus réteg a tájábrázolások esetében is tettenérhető – mintegy korabeli bédekkerként is szolgáltak a nyomatok, a „mit érdemes megnézni” örök turistakérdésére adva egyfajta választ, és persze annak, aki nem engedhette meg magának az utazást, mintegy pótolta is a nevezetes látványt. Az ilyen látványok, az „elillanó világ képeinek” megragadására tett legszebb kísérletek közé tartozik Utagava Hirosige 1856-tól 1858-ig készült Edo száz nevezetes látképe című fametszetsorozata.

30. tábla: Szilvafakert Kameidóban

Ha felidézzük Hirosige mondhatni karrier-elindító sorozatát, az 1832-34-ben rajzolt A Tókaidó ötvenhárom postaállomása c. metszetegyüttest, fel kell tűnjön: ott a képek fókuszában sokkal inkább az utazók állnak, semmint az út vagy az állomások. Minden metszet a mögötte lakó történettől kapja meg a látványi többletet – s a jelenetek közt éppúgy szerepel baljós hangulatú, mint szelíden ironikus, vagy akár harsány humorú. A Misima állomás metszetén nemcsak az állomás maga, s a mögötte sejlő lakóházak „vesznek ködbe”, a kép fókuszában látható csoportosulás: a szamuráj és kísérete is mintha szándékosan rejtené el arcát a kalapok mögé, a néző kíváncsi tekintete elől – minden képi megoldás sejtelmességet sugall, ködbe vesző titkokat. Ezzel szemben harsány, szinte vásári humorú a Goju állomás teaháza előtt huzakodó részegekről készült, vagy a Jokkaicsi állomás képén középpontba helyezett, a szélfútta szalmakalapot kergető utazóról szóló jelenet. A sorozaton a fókuszban az ember van, nem a nevezetes környezet: mintha a különböző postaállomások környéke csak helyszínül-apropóul szolgálna az életből ellesett számtalan emberi történet elmeséléséhez.

A Tókaidó ötvenhárom postaállomása

44. tábla: Jokkaicsi

Ezzel szemben az Edóról készült, a „nevezetes helyeket” bemutató sorozaton a metszeteken szereplő alakok szinte kivétel nélkül a tájkép alárendelt elemei. Mintha a sógunátus székhelye alig tűrné a baljós, vagy a humoros hangulatokat – a képek emelkedett jelleget hordoznak, akkor is, ha az adott látkép a kereskedők teljesen hétköznapi utcája, egy valaha emberektől nyüzsgő, de törvény-szóval kopárrá tett homokpadnyi sziget, vagy akár egy szeméttel, dinnyehéjjal, kutyarágta szakadt szandállal mocskos móló. Maga Edo „személyesül meg”, a város egésze lesz „nevezetes hellyé”. Képek tehát nemcsak szentélyekről, vallási ünnepek, felvonulások, „felmutatások” helyszíneiről, híres kilátóhelyek, hidak „látványairól” készülnek, vagy olyan nevezetes helyekről, amikhez valamilyen monda, költemény társul. A város bármelyik környéke nevezetes hellyé lehet egy sóguni látogatás okán, amikor a művész konkrétan a „napi politika” változásaira reagálva választ kép-helyszínt, de akár egy jellegzetes fa megörökítése okán is:  Hirosige nemcsak megörökíti, de úgymond a metszetsorozattal „teremti” is a nevezetes helyeket.

Nem árt tudni persze, hogy a sorozat címében ígért, a kiadó, Szakajana Eicsi által megrendelt száz (valójában 120) kép a kor metszetsorozatait tekintve hatalmas vállalás, harminc-ötven fametszetből álltak akkoriban a híres tervezők sorozatai. Maga Hirosige az élete folyamán több mint 10.000 metszethez készített tusrajzot, nem véletlen, hogy olyan sokat rajzolt látványelemek, mint a Nihonbasi híd, vagy a szentélykörzet Kameidóban jó pár sorozatában szerepel, a legváltozatosabb nézőpontokból. Hiroshige előszeretettel hangoztatta, hogy ő a látvány minél pontosabb megragadására törekszik, szemben a klasszikus ukijo-e felfogással, amely mintegy „az idea megjelenítését” tűzte ki célul. A művész nem fejezhette be sorozatát, az utolsó, 119. nyomatot és talán még egyet tanítványa és utóda, Sigenobu alkotta, mint ahogy a 120. metszet: a tartalomjegyzék sem Hirosige munkája. A Meiso Edo hjakkei az alkotó pályájának utolsó állomása, mégsem összegzés. Sőt, talán a legbátrabb nézőpontválasztások, mint például az előtérbe tolt, gyakran töredékesen ábrázolt tárgyak által keretezett távoli látvány, a kettős perspektívával való játék épp ebben a sorozatában teljesedik ki. Hirosigét utolsó munkáiban is hallatlan formai bátorság és kísérletező kedv jellemezte.

81. tábla: Usimacsi Takanavában

 

 

Az széles körben ismert tény, hogy nem egy impresszionistára hatott revelatív erővel a japán fametszetek világa (hogy mást ne említsek: Van Gogh konkrétan olajba másolt két Hirosige-kompozíciót), az talán kevéssé ismert, hogyan hatott az európai ábrázolás szemléletmódja a fametszetek készítőire. Hirosige előszeretettel alkalmazta az európai lineáris perspektívát, főleg a város utcasorainak ábrázolásakor, nem egyszer a hagyományos japán madártávlattal keverve a kompozíciót. Sőt, az egyik első alkotó, aki nemcsak vízfelületeken való tükröződésekkel, de árnyékolással, emberalakok árnyékaival teremt hangulatot japán fametszeteken. A tradicionális fametszeteken ugyanis nem szerepelnek árnyékok. Meglehetősen szuverén, európai szem számára önkényes módon használja ezt az eszközt, szokatlant teremtve a kortársi japán szemnek is. Mintha keresné a lehetőségét, hogy valamilyen vizuális tréfával meglephesse nézőjét.

90. tábla: A Szaruvaka-macsi negyed este

Mindazonáltal az európai felfogás szerinti képi naturalizmus távol állt Hirosigétől. Ha eszközeiben formabontónak tűnhetett is, a képi tartalmak terén kifejezetten konzervatív. A béke és a gyarapodás látványait látjuk, nem sokkal az Edo jelentős részét romba döntő földrengés után - aminek a nyomát hiába keressük a képeken. Mint ahogy hiába keressük a sógunátusi épületeket, a város központját elfoglaló több négyzetkilométernyi palotaegyüttest. Fel-feltűnik sematikus elnagyoltságával a távolban, egy-egy vizesárka vagy bástyája felfedezhető a metszetek némelyikén, de a Sógun székhelye a korban ábrázolhatatlan, a várost jellegzetesen keleti módon (akárcsak a pekingi Tiltott Város esetében) egy „üres közép” uralja. Mennyire eltér ettől az európai uralkodói felfogás – ahol a székhely ábrázolása a reprezentáció elengedhetetlen kelléke!

Hirosige képein a metszők és nyomdászok tudásának köszönhetően a 120, szinte festményi minőségű nyomat egy sokféle szórakozási lehetőséget kínáló nagyváros látképeit tárja elénk. Valószínűleg a kiadó, Szakajana Eicsi döntött úgy, hogy a szokásokkal ellentétben a nevük nem szerepel a nyomatokon – a kiadóé sem a szokott helyen -, a szignójuk csak két nyomaton látható. Holott a színátmenetes nyomás, a bokasi finom játékai (persze Hirosige utasításainak megfelelően) a metszők és nyomdászok keze munkáját dícséri. Az első levonatok árnyalatgazdag ábrázolásmódja sajnos a számtalan, jóval gyengébb utánnyomás során már nem tapasztalható; a kevesebb, árnyalataiban pontatlan színnel és szinte színátmenetek nélkül készült másolatok (az atozuri) sokat romboltak Hirosige és a japán fametszet ninbuszán, hiszen jóval több került belőlük Európába, mint a drágább sozuri sorozatokból.

Egy jellegzetes atozuri: a 81. tábla kései utánnyomása

A Meiso Edo hjakkei, Edo száz nevezetes látképe a Taschen Kiadó jóvoltából egy eredeti levonat (sozuri) felhasználásával készült, az eredeti kiadást jól imitáló japán kötéssel, védődobozzal – mondhatni, méltó keretbe foglalva a nem avuló tartalmat. Csodaszámba megy, hogy a Vince Kiadó (alig szerényebb kivitelben) megjelentette ezt a csodálatos minőségű albumot magyarul! A kiadó minden köszönetet megérdemel, azzal együtt, hogy két apróságot csak észrevehet a vizsla szem: egyrészt a védődoboz lehetne egy milliméterrel hosszabb, hogy a borítólap ne pöndörödhessen fel, és – nyilván nyomdatechnikai okokból – a képsorozat elé kötött térképen a japán nevek angol átirata maradt olvasható, szemben az egész kötetben helyesen használt magyar (fonetikus) átirattal.

Beszéltünk a felfogásról, ami szerint csak a változás állandó. Edo már akkor a világ egyik legnagyobb városa, a maga másfél-kétmillió lakosával. Története során a számos tűzvész és földrengés mellett a sógunátusi intézkedések egész sora is formálta, aminek következtében egész negyedek helyeződtek át, vagy tűntek el akár. A könnyű faszerkezetes japán építészet épületei egyébként sem az európai értelemben vett örökké-állás jegyében épültek. Ma is áll egy szentély Kiotóban, a tizedik század óta változatlanul, azaz formailag ugyanaz – de nincs benne húsz évnél idősebb épület. Másképp keresi a japán szem az örökkévalót, mint az európai. És ne feledkezzünk meg arról sem: az Edo száz nevezetes látképén ábrázolt időszak után alig több mint tíz évvel beköszöntő Meidzsi-restauráció magát a sógunátusi berendezkedést törli el – végérvényesen egy elillanó világ ábrázolásává téve Hirosige képeit.

99. tábla: A Kinrjuzan templom Aszakuszában

 

Kiadó: Taschen / Vince

Fordította: Hessky Orsolya