Neil Gaiman & Michael Reaves & Mallory Reaves: Az örökkévalóság kereke

Na. Véget ért a Köztesvilág sorozat. És számomra egy időszak is, azt hiszem. Az időszak, amikor jóízűen olvastam a Young Adult világmentő kamaszhőseiről. Elég volt - és nem azért, mert nem vagyok már kamasz, hanem mert ez a három könyv számomra az összes vonatkozását (legalábbis: a bő nagyját) kinyitotta ennek a mesemódnak. A Köztesvilág kapcsán már elgondolkodtam rajta, mennyire tét nélküli játékok ezek. Mosolyogtam azon, hogy milyen, amikor a két (három) írógyerek elvan, ha játszik. Nem különösebben foglalkoztat, menyire vett részt a kedvenc,  folyvást feketében pompázó mítoszlovagom, Neil (aki miatt egyáltalán a kezembe vettem ezt a sorozatot) annak papírra hengerítésében; milyen mértékig bűnrészes benne - mondanám, ha amúgy a jóízű, könnyed olvasás élménye nem emlékeztetne: nem bűn. Se leírni, se elolvasni. Azt a kamaszálmot, ami a kiválasztottság témáját szaglássza körül. Ahol a Világot (így, nagybetűvel) az azt felemészteni akaró gonosztól megsokszorozódott önmagam kellene megmentse.

Jót nevettem, amikor az Ezüst Álom becibálta a képletbe a nőt - és a mindenféle (alti- multi- és egyéb) verzumok mellé az időutazást. Így lett teljesen rajongói játék, fanfic belőle - azzal a nem elhanyagolható hozzátétellel, hogy itt az írók a rajongásuk tárgyát is maguk találták ki. Kimondtam: a sorozat tényleg lehetne a YA állatorvosi lova - ennél szebben nem láttathatók a korlátai és (gyermek)betegségei, mint ahogy ebben a folyamban. Ez egy meztelen elégtétel-fantázia, s ami a szememben menti, hogy nem is akar többnek látszani. Hiszen valójában azok a műfaji társai tekinthetők a gyermek mentális egészségére akár veszélyforrásnak, amelyek elhitetnék: igazodási pontokká válhatnak a kamaszember számára. Holott egyfelől ugyanígy egy iparág termékei, másfelől ugyanígy valóságtalan, önkényes egyszerűsítések - minden beléjük injekciózott fantázia ellenére. Ha van kamaszodó, könyvet nem szívesen nézegető - ráadásul kissé magába fordulni hajlamos - kamasz fiatok vagy lányotok, ez a könyvsorozat ideális konzervnyitója lehet kedvnek és örömnek - írtam, s ezt most, a harmadik kötet után is tartom.

Tényleg az olvasni tudó s nem szerető gyerekek sorozata - akikre egyébként mostanában ömlik a kiválasztott-történetek özöne, filmen és interaktivitásban. Akik beleszűkülhetnek ebbe a képernyőn kivételesség-hajszolásba - hiszen a kiválasztott (az utolsó pályák nyertese) mindig kivétel. Például: kivételes képességekkel áldott-vert (hogy odaérjen az utolsó pályákig). Ebben a történetben ez a sokszorozódás-rajz a rácsodálkozó gyerekben elültetheti a csírát: ha Joey Harkernek a többi Harkert kellett megismerni, megszeretni, és (túl sokszor) meggyászolni (ahogy az elszalasztott-elengedett lehetőségeket gyászolod), akkor neki is elsősorban magával kell dűlőre jutnia. Nem egy-egy játékában, hanem abban a multiplayer üzemmódban, ahol a bárki mással találkozik. Hogy ha nem is a világot, de magát épségben menthesse át a felnőttkorba.

Tényleg az olvasni tudó, s nem szerető gyerekek sorozata. Akik aztán hamar nevetségesnek érzik majd az ennyire kiszámítható (és regény-rajzban is igen gyermeteg) fő-gonoszságot, Lord Ebekurát, Lady Indigót, meg a Professzort. Az értelmesebbje talán arra is ráérez: Lex Luthortól Thanosig az összes főgonoszunk valójában ugyanennyire nevetséges. Hogy ezek a laboratóriumi képletek folyvást akkor borulnak fel, ha észreveszed: a gonosz elpusztíthatatlanul benned lakik, a választási lehetőségeidben, a döntéseidben. Ami itt a világokat szüli és szünteti, azt valójában belül hordozzuk. A késztetéseinkben. A felemészteni akaró gonosz legnyilvánvalóbb arca a saját halálunk - hiszen a végén tényleg felemészt bennünket. Az örökkévalóság kereke. Nem tudom, e sorozat hány olvasója gondolta végig, miért ez a címe a trilógia záró kötetének...

Mert Neil Gaiman amúgy a mese kikerekítésében messzemenőkig jártas álmodó - viszont annak is nagymestere, hogy meghagyja a kerek történet körül a határtalanság, a végtelen érzetét. S bármilyen hihetetlen, ebben a szelíden bájos mókában, a társszerzőségben sem jár el másként. A Köztesvilág-trilógiában a szemünk láttára létrejön egy időhurok - köztes-világvége-hurok, vigyorogja bennem valaki -, idők minden egyéb telésétől független zárvány, ahol Joey újra és újra világot fog járni, hogy aztán a maga példaképeként láthassa is ezt a kezdetet. Az örök ismétlődésben, de a történet végén ott, ahol mindannyian véget érünk: a saját halálában. A történet végén ott, ahol amúgy valóban lennénk: hiszen nekünk ott ér véget a világ. Most veszem észre: ez a könyv ezzel a cselekményvezetési bukfenccel nemcsak állatorvosi lova a Young Adult meséknek, de releváns kritikája is. Rámutat: ezek a mesék csak a saját időhurkaikban érvényesek. Szórakozz rajtuk, tanulj belőlük. Aztán ismerd fel ezt. Aztán állj neki megismerni azt is, amiben élsz, kedves világjáró barátom. A magadét.

Kiadó: Agave
Fordította: Farkas Veronika

Neil Gaiman & Michael Reaves & Mallory Reaves: Ezüst álom

Szóval mindennek van határa, csak az (Alti- Multi és egyéb verziókkal együtt értendő) Univerzumnak nincs… Mindig lehet még egy teljesen új bizonytalansági tényező, avagy ne kerteljünk: mindig van egy ellenkező nemű, rendelkezésünkre álló bizonytalansági tényező - egy lehetőség a dolgok még bonyolultabbá tételére: a Nő. Kellett ez a kiteljesítés, ebbe a sajátos Köztesvilágba, amely Joey (Jo, Joseph J/O…) Harkerek masszív világmentő tömegéből áll. Kellett ez, hogy ne önmagába legyen szerelmes a hős, ha már kitaláltak neki egy ilyen világok közti világot, ami csak belőle áll (ahogy korábban írtam, kimaxolva ezzel a lúzer világot ment legújabb kori kiválasztódás-témáját). Szóval kellett ez a többlet, tetszik, hogy Acacia Jones személyében az utolsó érintetlen dimenziót is sikeresen játékba vonták a szerzők. Más kérdés, hogy jót mulattam azon, ahogy feltűnt szerzőtársnak Mallory Reaves a két pasi mellé (Michael lánya…) – csak még nyilvánvalóbbá teszi, hogy ezek az őszülő halántékú gyerekek alig több mint rajongói fikció-színvonalú (de mindenképpen fanfic indíttatású) játékot játszanak itt az olvasó ember, de elsősorban saját maguk gyönyörködtetésére.

Ha egyszer tanulmányt írnék a Young Adultról, megállnék ennél a könyvnél és darabokra szedném: most úgy látom, hogy a műfaj talán legtökéletesebb állatorvosi lova. Az első kötet kapcsán érintőlegesen kitértem rá, mennyire kiszámítottan kamasz-álom ez a kaland: egyből a sűrűjébe kerülve derüljön ki, hogy alkalmas vagy (sőt, derüljön ki, hogy te vagy az egyetlen alkalmas…), de úgy, hogy pácba kerülsz, úgy, hogy rád vetül a gyanú árnyéka, a segítők otthonos közegében is te maradsz (a legfőbb) pária. Derüljön ki, hogy képes vagy tanulni (ahogy egy videojáték szintjeit ugrándozza végig 12 óra alatt az elhivatott függő), derüljön ki, hogy hatalmas erők játékszere lennél, ha hagynád, és derüljön ki, hogy nálad szebben senki nem kiabál a hatalmasok játékában cseréptörést. Végül kerülj akkora kakiba, amiből csak a csatornarendszeren át vezet ki kijárat – és te legyél az egyetlen, aki mégis rózsaillatúan kerül ki ebből a búvárakcióból. Ez a kamasz archetípusa, aki arról álmodozik, hogy méltó – aki az álmodozásban képtelen megállni, a végén az egész világot kell megmentse, mert másképp a világgal pusztul az Átölelhető Nő is (azt meg ugye nem hagyhatja…). Aki egyre nagyobb erőt szerez, és egyre nagyobb felelősséggel jár (lehetőleg kézen fogva…). Ha egyszer felmerül bennem, hogy megmutatom, miért veszélyes és pusztító ekkorára nyitni az elégtétel-fantáziákat, biztos hogy ezt a sorozatot előveszem.

Miközben élveztem megint, a szerzőhármas által elém öntött, túlságosan felpörgetett ritmusban, ám mégiscsak meglehetősen ügyesen tálalt kalandokat. Tény, némi előzetes érintettséggel nem sok fordulata lesz meglepetés. Nagyon hamar gyanút foghatsz, kedves műfajt sokat forgató ifjú olvasó, hogy ki a tégla abban a meglehetős szeretettel ápolt Falban, nagyon gyorsan ráébredhetsz, milyen szükséges tévedéseken kell a hősnek átesnie, és milyen véletlenek hálózatán átbukdácsolnia, hogy eljöhessen az Ezüst Álom (vagy kevésbé csábító nevén a Dereséj…). Hogy eljöhessen, amit valójában meg kell akadályozni, mert ha tényleg eljön, ez az általunk valóságosan lakott bolygó (de legfőképp persze az Átölelhető Nő) is Végveszélybe Kerül. Veszélyes és pusztító ekkorára nyitni az elégtétel-fantáziákat, de tényleg van egy életkor, amikor a nagy gesztusokba (legyen konstrukció, vagy destrukció…) amúgy is szerelmes kamasz pontosan ezt követeli. Néha elfog az a gyanú, hogy a jóízű, nyerítve űzött írópingpongon túl az alkotótársak, Neil Gaiman, Michael és Mallory Reaves valójában olvasásra nevelő mézesmadzagot cukroznak itt történet gyanánt kedvetleneknek – lássuk be, ma, amikor annyiféle azonnali és munkát különösebben nem igénylő módon fantáziálhat egy fiatal, erre az olvasásra szoktatásra valóban szükség is volna.

Volt egy pillanat, amikor leraktam, azzal, hogy immár végképp nem vagyok célcsoport. Aztán volt az a fáradt, de álmatlan pillanat, amikor újra kézbe vettem, és jól esett. A Gaiman-rajongók tűréshatárát tesztelni fogja, remélem, testvéreim, még kiengesztel bennünket ez a vénülő, lusta mackó egy valóban bárkinek szóló, gyönyörű mesével (azt se bánom, ha a végén tényleg meghal benne Baldur, Odin fia… fájna, de nem bánnám – csak olvashassam).  De ha van kamaszodó, könyvet nem szívesen nézegető - ráadásul kissé magába fordulni hajlamos - kamasz fiatok vagy lányotok, ez a könyvsorozat ideális konzervnyitója lehet kedvnek és örömnek. Mondom ezt azzal az érzéssel, hogy az íróhármas (talán) továbbra is képes lesz megtartani azt az ironikus, önreflektiv alap-ízt, ami ezt a játékot kiemeli az elégtétel-fantáziák szokásos (valójában gyakran tényleg hallatlanul káros) tömegéből.

kiadó: Agave

fordította: Farkas Veronika

Neil Gaiman & Michael Reaves: Köztesvilág

Én bűnös élvezet gyanánt nagyon szeretem (úgymond) az ifjúsági fantasyt – nem gondolkodnék el rajta, pontosan miért is tudtam olyan felhőtlen élvezettel olvasni a Harry Potter-sorozatot, Nicholsontól A szél dalnokát, vagy a Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiáját; mondjuk sosem kerestem kifejezetten a Young Adult irodalmat, de boltban állva, könyvraktárban nem egyszer lapoztam kíváncsiságból Csontvárostól Darren Shan kalandjain át akár a Vámpírakadémiáig nagyon sok mindenbe. Teljesen másért és máshogyan nagyon szeretem Neil Gaiman könyveit – erről nem egyszer gondolkodtam már itt, a blogunk felületén, nem ragozom. A kettő mixétől nem tartottam különösebben, avagy mondom inkább úgy, nem zavart, hogy az egyik kedvenc mítoszlovasom itt garantáltan könnyedebb, a szokásosnál is emészthetőbb, számomra gát nélkül lapozható (ne sértődjetek meg, de) tét nélküli játékát vehetem a kezembe. Sőt, kicsit lekerült rólam a rajongó várakozásának terhe: aki azért nem egyszer csalódott kisebbet vagy nagyobbat, amikor egyik kedvenc álmodója a könnyebb utat választotta – amikor fájt, hogy valójában rutinból fut a játék, vagy hogy egyáltalán: játék a könyv, szemlélettágító gondolkodni való helyett egy szépen csomagolt (íztől s akár értékektől sem mentes) agyrágógumi.

Így legalább tét nélkül gyönyörködhetek a fantáziájában. Meg Michael Reavesében, persze – de soha ennyire nem volt még nyilvánvaló, hogy ez a közösen írás valójában pingpongmeccs, írók egymás közötti játéka, egymásnak adogatott háló fölött pattogó szójátékszer, ahol szinte látom, ahogy nyerítve lecsapják a másik magas labdáját, és csettintenek, ha valamelyik azt is ügyesen visszacsavarja. Elvan az író-gyerek, ha játszik – szerintem a kötetből áradó üdeség ennek a felhőtlenségnek köszönhető. Ahogy az utószóban írják az urak, húsz éve kezdtek beszélgetni erről a történetről, akkor még tévéfilmként – aztán megírták regényben a kétezres évek elején; mondhatni, kicsit tényleg kifutott a trendből, de szerintem ez itthon nem lesz annyira zavaró. A kapcsolódási pontok: Pratchett munkássága, a Doctor Who, az intelligens angol vagy amerikai „párhuzamos univerzum” sci-fik itthon amúgy is egy szűk réteg magánügyei maradtak – a történet bonyolult kulisszákba helyezett viszonylagos egyszerűsége ezek ismerete nélkül szerintem egyáltalán nem zavaró, sőt, akár elhozhatná ezek megkésett reneszánszát… az értelmezéshez az irodalmi gyökérzet egyáltalán nem hiányzik. Nem mai gyerek ez a mese, de porosnak mondjuk nem nevezném, pont azért nem, mert szerintem bizonyos életkorban ez a könyv tényleg alkalmas (volt és lesz) a rácsodálkozásra.

A kiválasztottság témáját viszont azt hiszem ebben a könyvben sikerült kimaxolni. Joey Harker éli a maga szokott regénykezdő lúzer életét, barátnő nélkül, iskolai alsószéle-közepeként, céltábla-léthez is érdektelenül; egyetlen „érdekessége” a tájékozódó képesség teljes hiánya. Amíg egy nap ki nem teljesíti az eltévedést – egy párhuzamos Föld ugyanazon idejébe ugorva, kicsit kísérteni. Mint hamar kiderül, nem egy, hanem trillió párhuzamos Föld van, kábé annyi, ahány döntésünk, evolúciós kiválasztódástól kezdve a „növesszem-e még a hajam”-on át a „buszra szálljunk-e vagy menjünk inkább gyalog” választásának (valójában) gigantikus jelentőségű dilemmájáig bezárólag. És minden földön ott él, különböző alakban egy Jo/e/y Harker, aki a végén mindig úgy téved el, hogy világok között. Akit azonnal menteni kell – meg is menti (vagy nem) valamelyik lelkes, kiképzett önmaga. Harkerek alkotják a Köztesvilágot, amely mint egy mérleg nyelve, próbál egyensúlyt teremteni a világok között járni (és persze háborúzni, hódítani) képes két véglet, a HEX mágia-alapú és a Bináris rációfüggő nagyhatalmai, hegemóniái között…

A Multiverzum (és feltáruló vidékei: az Altiverzum, Átmenet, Seholsem) nagyon tetszett – talán mert Gaiman legtöbb képregénye és könyve egyébként is egyfajta kulturális „multiverzum”, és mert szerintem ezek megteremtésében a legjobb. Az elmesélt történet benne annyira nem, és nem is feltétlenül azért, mert újfent iskolai, mert úgy is „iskolai”, hogy rohan (mint egy egész éjszaka tolt játékban, csak úgy ugrándozza benne a szinteket a hőse); nem azért, mert néhány YA után vígan kiszámíthatók a fordulatok; nem azért, mert a hősi, önfeláldozó kockázatvállalás apoteózisa egy avagy több szeretett lényért ez is – nekem egyszerűen ez a kiválasztottság-téma így, meztelen teljesében túl lágy, túl utópisztikus. Ha engem választanának ki világról világra egy ilyen köztesvilág-polgárnak, először garantáltan saját magammal (lehetetlen ragozás: saját magaimmal) háborúznék egy egészségtelent. Olyan megvalósult lehetőségvégletek szembesülhetnének egymással (azt hiszem), hogy elkerülhetetlen volna egy szép nagy robbanás…

Mondjuk potenciál bőven van ebben a mesében, az tény. A Binárissal alig találkoztunk, a Harkerek egymás közti dinamikája rejthet még bőven ezt-azt… de a magam részéről az a folytatás érdekelne, amikor kiderül: trilliárd-millió Köztesvilág van, minden egyes földi lény ugyanígy kiválasztódik ugyanerre a feladatra; azaz nemcsak Joey Harker (és összes világugró énje) a multiverzum messiása, hanem mindenki. Na, az volna csak a szép baleset…

Kiadó: Agave

Fordította: Pék Zoltán