2018. március 8., csütörtök

Én, Tonya – Film


Műkorcsolya rajongóként naná, hogy meg kellett néznem. Még akkor is, ha sok szempontból fáj, amit láttam. És nem is csak a kendőzetlenül bemutatott white trash nyomor miatt, amit egyik ország sem szívesen tesz ki az ablakba, nem hogy Amerika; nem is csak az újabb meg újabb gyomrosokat bevivő anya-lánya kapcsolat miatt, amibe a néző is kis híján belebetegszik, vagy a semmivel sem jobb házasság miatt, amitől simán csak kinyílik a bicska a zsebekben és legszívesebben korcsolyapengével vágnám át a tahó férj torkát. Nem. Leginkább azért, mert amit elmond a sportágról, amit annyira szeretek, a legkevésbé sem hízelgő. Ám sajnos az utolsó pontig reális.

Tonya Harding és Nancy Kerrigan története az amerikai sporttörténelem egyik legnagyobb botránya volt. Emlékszem rá halványan kisgyerekkoromból – már akkor is imádtam a műkorcsolyát, nagymamámmal néztük a versenyeket fáradhatatlanul. Érdekes módon sem Tonyára, sem Nancyre nem emlékszem, mint korcsolyázóra – az őket megelőző korszakot fémjelző Kristi Yamaguchira igen, Oksana Baiul olimpiai aranyára is, de a két rivális csak a botrány miatt maradt meg. Aztán ők eltűntek, elindult a pályán a máig legnagyobb kedvenc Michelle Kwan, aki hosszú ideig meghatározta az amerikai műkorcsolyázást és már csak a bulvársajtóban tűnt fel néha a Harding-botrány. Pedig… Szívesen mondanám, hogy tök jó, hogy filmet forgattak az esetről, mert indíthatna akár párbeszédet is a versenyzők támogatásának gyakorlatáról, a média káros befolyásáról, arról hogy miért „nem számíthat csak a korcsolyázás” – de ne legyünk naivak. Ez nem erről szól. Sport sosem szól tisztán a versenyzőkről és az ő érdemeikről. Ahogy sportfilm sem váltotta még meg a világot.

Akkor mire fel ez az egész? Túl azon, hogy olykor könnyesre röhögjük magunkat ezeknek a vidéki tahóknak a bénázásain, hogy szörnyülködünk Tonyán, az anyján, a férjén és nem hisszük el, hogy ilyen emberek tényleg létezhetnek, mit tesz hozzá a Tonya Harding sztorihoz ez a film? Sokat. Mert a maga eszközeivel, amelyekkel egészen elképesztően okosan él, folyton azt kommunikálja felénk: nincs egyetlen igazság. Nem ismerhetsz minden részletet és mivel nem ismersz minden részletet, nem vonhatod le az „igaz” következtetést sem. Elhelyezheted Tonya Hardingot a kézre álló skatulyába, de annyival összetettebb egy ember élete annál, hogy „ja, ő volt a proli Tonya, aki nem tudta megszerettetni magát a sznob bírókkal ezért inkább eltörette az ellenfele lábát”. Persze vékony a jég, amin táncol (ha már…), könnyen elcsúszhatna valamiféle nyálas Harding-rehabilitációt célzó irányba, de nem teszi. Nem tagadja el, hogy ez a csaj bizony egy kiállhatatlan picsa volt, akit valóban nehéz volt megszeretni. Ahogy azt sem, hogy bár megvolt az oka annak, hogy ilyenné lett, már-már gyerekes makacssággal ragaszkodott is egész életében ahhoz, hogy „nem tehet róla”. Ami, valljuk be, eléggé kényelmes érv a változásra való képtelenség mellett.

Szóval itt van ez a Tonya Harding. Lecsúszott portlandi munkáscsaládból származik, érzelemtelen, zsarnokoskodó anyja sokadik házasságából született sokadik gyereke, imádott apja korán lelép, mostohabátyját egy ponton zsarukkal viteti el zaklatásért, miután péppé verte – ilyesmi környezet. Szívderítő. Egyetlen hely van, ahol Tonya igazán boldog lehet és kitűnhet: a jég. Négyéves, amikor anyja finoman bekönyörgi egy edzésre, amolyan „ha nem edzed a lányom, kiégetem a szemgolyód a cigimmel te hülye picsa” módra (Allison Janney minden szemrebbenése zseniális) és onnantól nincs megállás. Bár semmi sem szól amellett, hogy ez a kislány a jégen csodát tegyen, mégis lekorcsolyázza jó pár évvel idősebb ellenfeleit, és korán elhíresül az ugrásairól. Ám ez nem az a közeg, ahol szeretik a kívülállókat (most sem). A jégre habos-babos hercegnők kellenek, akik képesek ötvözni a sportot a művészettel, akik nem csak ugranak, hanem táncolnak is, akik képesek maguk mellé állítani a bírókat, akik simulékonyak és illeszkednek a klasszikus zenék és tüllruhák világába. Nehéz ügy, mert míg a nézők mindig is jobban szerették az egyéniségeket, mint a sorozatgyártott tündérkéket, a bírók sokáig (még Tonya után is sokáig) épp ezt viselték nehezebben. És bár Tonya valóban mindent megtett azért, hogy ne simuljon be, a jókora adag előítélet, ami kísérte, csak megágyazott ennek. Az egyik legbájosabb jelenet a filmben, amikor a még kislány Tonya belépdel az öltözőbe a „kötelező” bundában – amit a saját maga által lőtt nyulak szőréből varrtak apjával. Hát valahogy így illeszkedett ő ebbe a világba.

A közönség egy része persze imádta. Ez nem annyira hangsúlyos a filmben, de a proli Amerika egy része igenis odavolt Tonyáért, aki elképesztő sikert ért el egy nagyon nem proli sportágban – a média pedig alaposan rájátszott erre a proliságra, amikor szembeállította a másik amerikai bajnokaspiráns, Nancy Kerrigan tökéletes, hagyományos alakjával-családjával-neveltetésével. Hirtelen Tonya lett a tahó redneck, Nancy meg a korcsolyahercegnő. És a bulvárlapoknak ez nagyon jól jött. Azt, hogy milyen hatások révén lett Tonya az, aki, senki nem firtatta (ahogy azt sem, hogy Nancy valójában milyen volt, de ez más kérdés). Sem az őt nyilvánosan megalázó, erőszakos anyáról, sem a túl fiatalon és túl meggondolatlanul választott férj veréseiről, sem a megélhetésért vállalt hajnali műszakokról nem esett sok szó – Tonyát nem sajnálni kellett, hanem gyűlölni. Esetleg kiröhögni, amikor saját maga varrta béna kűrruháiban állt ki a Vera Wang tervezte kosztümökben parádézó Kerrigan ellen. Aztán jött az „incidens”. Amiről legalább négy verziót kapunk a filmben – és amiről sosem derült ki, hogy mi is történt valójában.

A valóban zsé kategóriás vígjátékba illő támadás során, melyet az egészen elképesztően húgyagyú férj önmagát mániásan titkosügynöknek képzelő barátja tervelt ki, Nancy lábát viperával összezúzták az amerikai bajnokság egyik edzése után. Akkora sérülést nem szenvedett, hogy ne tudott volna elindulni a két hónappal későbbi olimpián, de a bajnokságot kihagyta. És jött a médiacirkusz. Mivel a támadók valóban iszonyat idióták voltak, nagyon hamar fókuszba került Tonya, aki vagy tudott a támadásról, vagy nem. Vagy ő tervelte ki, vagy nem. Mindenesetre az olimpia iránti hanyatló érdeklődésnek jót tett az ügy – ahogy a film fogalmaz, felmerült Tonya eltiltása az olimpiától, de a CBS sosem hagyott volna elúszni egy ilyen nézőcsalogató lehetőséget… És egyébként valóban a játékok legnézettebb eseménye lett a női műkorcsolyaverseny. Amiben aztán mind Tonya, mind Nancy alulmaradt egy feltörekvő ukrán kislánnyal szemben, de ez akkor már senkit nem érdekelt. Ez az egész sosem a korcsolyázásról szólt. Hanem sztereotípiákról, előítéletekről, médiacirkuszról. Ma már senki nem úgy emlékezik Tonya Hardingra, mint az első amerikai nőre, aki versenyen megugrotta a tripla axelt (ami még ma is ritka, konkrétan idén sikerült először amerikai nőnek olimpián bemutatni – huszonnégy évvel Tonya olimpiai leszereplése után), hanem úgy, mint aki „viperával verette szét ellenfele térdét”... Persze ki tudja. Még az is lehet, hogy az a Tonya, akit az anyja nevelt, erre csak annyit mondana: legalább emlékeznek rá.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...