Ken Follett: A megfagyott világ

Amikor megkérdezték tőlem – többen kissé értetlenkedve – hogy miért olvasom ezt a majd’ ezer oldalas történelmi lektűrt, a válaszom egyszerű volt: az első részben épp annyira kedveltem meg a szereplőket, hogy kíváncsi legyek, hogyan alakul a sorsuk a továbbiakban. Túlzás lenne azt mondani, hogy tűkön ülve vártam a folytatást, és ha valami véletlen folytán nem íródik meg, nem maradt volna bennem hiányérzet, ám így, hogy megjelent, egyértelmű volt, hogy elolvasom. Ken Follettre a legnagyobb jóindulattal sem lehet ráfogni, hogy irodalmi színvonalon ír, a dramaturgia is jócskán hagy kívánni valót maga után, viszont elképesztően profin szórakoztat – a történet csak úgy sodor magával, könnyen olvasható, laza szövetű a szöveg, a főszereplők érdekesek, bájosak, szerethetőek vagy épp utálhatóak.

Ez a könnyedség és könnyen olvashatóság az, ami menti a regényt: máskülönben nem hiszem, hogy sokan lennének, akik kétszer ezer oldalon (s ha elkészül a befejezés, már háromszor ezer oldalon) át olvasnának háborúkról, vérontásról, erőszakról, s mindezen tragédiák közt néhány kiválasztott kiváltságos szereplő csetlés-botlásáról. Mert valljuk be, ez az öt (pontosabban hat, ha a különböző leágazásokat külön vesszük) család, akiknek a történetén keresztül Follett be kívánja mutatni a „véres és gyönyörű huszadik századot”, a kiváltságos kevesek közé tartozik. Olykor az lehet az olvasó érzése, mintha a Dallas szereplőinek sorsán keresztül mutatnák be a gazdasági válságot. Ez kiváltképp az első részben volt feltűnő, a másodikban már kevésbé – ami nem csoda. A második világháború hatványozottan véresebb és gyászosabb volt, mint az első, itt már azért igen nehéz lett volna úgy intézni, hogy a főszereplők közül mindenki megússza – ki is jut egytől egyig minden családnak egy-egy haláleset, erőszak, brutális verés, ostromban való részvétel, de azért messze vagyunk a rommá lőtt városokban éhező milliók nyomorától. Ez bizony még mindig a „gazdagok és szépek” terepe – ha meg valaki se nem gazdag, se nem szép, akkor minimum parlamenti képviselő.

De lássuk, mi történt az első rész végén – az első világháborút követő békekötések idején – magukra hagyott szereplőkkel. A nagy világégést követő csodavárás és néhány békeév után a náci Németországban találjuk magunkat, ahol szép ütemesen kezdenek kibontakozni egy újabb tragédia körvonalai. Walter von Ulrich és felesége, a kitagadott angol grófnő, Maud Fitzherbert Berlinben nevelik gyermekeiket, az öntudatos Carlát és a náci eszmék által túl korán megérintett Erichet. Ők szembesülnek legkorábban azzal az őrülettel, ami aztán jó évtizedre meghatározza a világ sorsát – és a maguk módján mindannyian kiveszik a részüket belőle.

Londonban Lloyd Williams, egy gróf és egy egykori szobalány – ma parlamenti képviselő – törvénytelen fia politikusi álmokat dédelget, szembesül a fasiszta fenyegetéssel Berlinben, felveszi a kesztyűt hazája szélsőjobboldali arisztokratáival, majd egy szerelmi csalódás hatására a spanyol polgárháború poklába menekül – hogy ott aztán ráébredjen, a kommunizmus éppoly veszélyes alternatíva, mint a fasizmus. Mikor aztán Angliát is magával sodorja a háború, az ő és családja élete is a feje tetejére áll.

Amerikában Gus Dewar szenátor ott van az események sűrűjében, Roosevelt elnök tanácsadójaként kiveszi részét a háborút megelőző idők politikájából, miként fia, a feltörekvő Woody Dewar is – s a buffalói előkelő társaság legtöbb tagja. Nem úgy Daisy Peshkov, az orosz gyári munkásból lett nagymenő szeszcsempész elkényeztetett lánykája, kinek minden vágya, hogy a többi lány irigykedjen előkelő házasságára – ha már pusztán pénzzel és szépséggel nem tudja megvenni a sznobok csodálatát. Vágya valóra válik, ám a boldogsághoz még jó néhány vargabetűt kell megtennie. S közben sejtelme sincs róla, hogy a Szovjetúnióban él egy féltestvére, aki olyan magasra jut a titkosszolgálat berkein belül, amit elképzelni sem tudtunk.

Néhány fiatal körül forog a világ – s ezt most tessék nyugodtan szó szerint érteni. Follett hajlamos arra, hogy főszereplői apró-cseprő mindennapjait, szívügyeit, kicsinyeskedéseit előtérbe tolja, és mintegy mellékesen mögéjük kenje a világtörténelem nagy eseményeit. Ez a kötet elején nagyon zavaró – főleg, mert néha azt éreztem, kamaszregénybe illő színvonalon ír a tizen-huszonévesek első tétova szerelmi kalandjairól; szerencsére azonban ahogy haladunk előre a cselekményben, helyreáll az egyensúly. Vagy csak magával ragad annyira a történet sodrása, hogy nem veszem már észre a zavaró esetlenségeket – ki tudja. Ahogy az első rész esetében leírtam, abszolút hihetetlen és sajnos nagyon hatásvadász írói húzás, hogy ez a néhány fiatal mindenhol ott van: a világháború összes lényeges momentumánál megfordul egy szereplő – ami nyilván kapóra jön az írónak, hisz így mindenhol ott lehetünk mi, olvasók is, mégis, azt kell mondjam, a kevesebb több lett volna. Annál is inkább, mert ez a durván másfél évtized, amit itt Follett a lapokra vetett, oly zűrzavaros és eseménydús volt, hogy így is túl nagy kihagyások tarkítják a cselekményt. Olykor évekre magukra hagyunk szereplőket, ugrálunk kontinensről kontinensre, és nem tudjuk meg, kivel mi történt, amíg nem voltunk velük: bár a szereplők vannak előtérben, az ő sorsuk is csak akkor fontos – vagy tán csak akkor történik velük valami – ha épp a háttérben valami világrengető esemény készül. Szappanopera ez a javából!

Mindazonáltal veszettül szórakoztató. Szinte észrevétlenül peregnek az oldalak, faljuk a lapokat, előrelapozunk, hogy tudjuk, mi történik kedvenceinkkel, akiket épp magukra kell hagynunk, ki tudja meddig… Mert persze hogy vannak kedvenceink. Ebben a szélsőségekkel és ostobákkal teli menazsériában azért van jó pár olyan szereplő, akiért lehet szurkolni, még ha a legtöbben eléggé egysíkúak is. Tán egy olyan kulcsszereplő van, aki értékelhető jellemfejlődésen megy keresztül, a többiek „csak úgy vannak”, sodródnak az eseményekkel. Most épp egy „furcsa béke”, a hidegháború felé. A második rész végén úgy hagyhatjuk magukra őket, hogy tudjuk: a legrosszabbon túl vannak, de ami ezután jön, az is fényévekre van a boldog békeidők illúziójától. Nem kétlem, hogy a harmadik rész éppoly olvasmányos és szórakoztató lesz, mint az első kettő – mint ahogy azt sem, hogy nagy meglepetéseket azért nem tartogat. 

Kiadó: Gabo

Fordító: Bihari György, Sóvágó Katalin

Ken Follett: A titánok bukása

A monumentális történelmi regények terén igencsak otthonosan mozgó Ken Follett legújabb nagyszabású vállalkozása a három kötetesre tervezett Évszázad-trilógia, a „véres és gyönyörű huszadik század története”, melynek első kötete, A titánok bukása idén ősszel került  a könyvesboltok polcaira. Follett nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megírja a történészek által rövidnek nevezett, ám eseményekben koránt sem szűkölködő huszadik század történetét, néhány kiválasztott család három generációjának életén keresztül. Az első rész az első világháború körüli esztendőkben játszódik, az utolsó békeévtől a Párizs környéki békekötések utáni időszakig. Ahogy az egy ilyen kötettől elvárható, az idill utolsó pillanataival kezd, hogy aztán annál nagyobb arculcsapásként érjen minket a háborús borzalmak tömkelege.

1914 elején az angol Fitzherbert gróf vendégül látja vidéki kastélyában V. György királyt valamint jó néhány arisztokratát és külföldi diplomatát. Köztük van Walter von Ulrich, a német külügyminisztérium fiatal feltörekvő politikusa, unokabátyja, a homoszexuális Robert von Ulrich gróf, és az amerikai Gus Dewar, aki magának Wilson elnöknek a személyi titkára lesz. Nekik és társaiknak kell megismertetni a királyt a fiatal diplomaták véleményével a nemzetközi helyzetről és a várható politikai változásokról. A gróf felesége, Elizaveta orosz hercegnő igazi középkori eszméket valló főnemes, aki nem érti, miért nem verik az angolok ugyanúgy a parasztokat, ahogy azt orosz társaik teszik, és miért is erőltetik annyira a demokráciát, de persze arisztokrata hölgyként nem igazán foglalkozik ilyesmivel. Nem úgy a gróf húga, a szüfrazsett Maud, aki a társaság minden tagjával jó viszonyban van, akit a fiatal diplomaták a báty legnagyobb bánatára teljes mértékben elfogadnak magukkal egyenrangúként, aki miniszterekkel áll kapcsolatban, és gyerekrendelőt üzemeltet London szegénynegyedében.

Miközben az arisztokrata társaság önmagát és a fennálló világrendet ünnepli, megismerjük a szomszéd faluban élő Billy Williamst, akinek apja szakszervezeti vezető, nővére a gróf szobalánya, és mint családjában mindenki, már gyerekként  a gróf bányájában kezd dolgozni. Míg az angol munkások emberségesebb munkakörülményekért, a bányabalesetben megözvegyültek tisztességes ellátásáért és a választójog kiterjesztéséért harcolnak, orosz társaiknak a mindennnapi puszta megélhetésért is küzdeniük kell. Közéjük tartozik Grigorij és Lev Peskov, a korán árván maradt testvérpár, akik Szentpétervár vagongyárában éhbérért dolgoznak, és nyomorúságos odújukban fekete kenyéren és üres levesen élnek.

Közel száz oldal kell Follettnek ahhoz, hogy minden szereplőt játékba küldjön, hogy megismerjük a kulcsembereket, viszonyaikat, azokat a keresztbe-kasul szövődő szálakat, amik aztán a későbbiekben oly fontos szerepet játszanak. Megéri, mert talán a könyv legerősebb oldala ez, a pompás jellemrajzok tömkelege, és az az illusztratív jelleg, amivel Follett egész társadalmi osztályokat képes lefesteni egy-egy szereplő bemutatásával. Hogy aztán ezeket a szereplőket a háború kitörése után újra meg újra összehozza, a lehető legvalószínűtlenebb helyzetekben. A kötet terjedelméhez, földrajzi kiterjedéséhez és keszekusza cselekményéhez képest nem használ sok szereplőt, így hát ezek állandó összetalálkozása egy idő után mosolyt csal az olvasó arcára. Van olyan tiszt, aki a harctéren véletlenül mindenkivel összefut az ellenséges hadseregből, akivel a háború előtt találkozott azon az estélyen; a nincstelen munkás természetesen a gyűlölt hercegnővel találkozik, aki megölette az apját; s még a térben és társadalmi hovatartozásban legtávolabb esőket is könnyedén összehozza egy félresikerült liezon kapcsán. Néhol kifejezetten szappanoperisztikus fordulatokkal operál, csak azért, hogy egy térben mozgathassa a szereplőit.

Ahhoz képest, hogy mennyi időt szán a háború előtti események, a politikai huzavonák, az arisztokrata világ szemellenzős fényűzése bemutatásának, a háború kitörése után mintha felgyorsulnának az események, hogy aztán újra meg újra lelassuljanak, és aránytalanul sokat időzzünk a lövészárokban az egyik szereplővel, vagy a sztrájkoló munkások közt a másikkal, míg szem elől tévesztjük a többieket mintegy kétszáz oldalra és néhány évre. Tán a legnagyobb hibája  a könyvnek az aránytalansága. Follett egyszerűen nem tud egyensúlyt teremteni, nem érezzük azt, hogy minden szereplő a helyén van, és megkapja a maga súlyát, ide-oda csapong a különböző cselekményszálak közt, és nem köti őket össze, néha kifejezetten erőltetettnek tűnik, hogy egyes szereplőket oda visz, ahova, minden ok nélkül, csak hogy aztán párszáz oldallal később megmagyarázzon vele egy újabb fordulatot.

Ráadásul önmagát hitelteleníti el azzal, hogy szinte minden szereplőjének társadalmi felemelkedést, fontos állást, politikai karrierrt ajándékoz, még a legalulról jövő munkásoknak is. Az egyik az orosz forradalom vezérkarába kerül, a másik a brit parlamentbe, a megesett szobalány munkáspárti aktivista lesz, az Amerikába szakadt csóró szélhámosból meg igazi gengszterromantikába illő fordulatokkal lesz menő üzletember. S csak hogy teljes legyen az élmény, noha újra meg újra kihangsúlyozódik, hogy a világháborúban hány millióan haltak meg, hőseink közül mindenki viszonylag épen túléli. Tán nem véletlen, hogy a legélőbb karakter az, aki a legnagyobb bukáson megy keresztül a háború után, egész egyszerűen azért, mert bármily kevéssé romantikus és regénybe illő, az a szomorú tény, hogy a valóságban a legtöbben megszívták.

Nehéz elhelyezni ezt a könyvet, egyszerre nagyívű családregény, történelmi tabló, társadalomrajz, korkép. Iszonyú nagyot akar markolni, ami nem sikerül maradéktalanul, viszont az eredmény így is nagyon szórakoztató és olvasmányos. Follett nem egy szikrázóan tehetséges szépíró, de nagyon tisztességes iparos. Abszolút profin ír, minden aránytalansága és cselekménybeli furcsasága ellenére is sodró lendületű, olykor letehetetlen, igazi nagyregényt tett le az asztalra most is. Valahol félúton van a Háború és béke és a Leon Uris - Irwin Shaw - Herman Wouk-féle romantikus történelmi családregények között.

A tekintetben viszont maradéktalan, hogy kíváncsivá tett, hogy folytatódik a szereplők sorsa. A történelemből tudjuk, hogy az első világháború vége mily szépen megágyazott a másodiknak, épp ezért tartoznak a könyv legvérfagyasztóbb pillanatai közé, amikor a szereplők arról beszélnek, hogy a gyerekeiknek már nem kell harcolniuk, vagy hogy véget vetettek a nacionalista eszmék hódításának, vagy épp hogy megteremtették a tökéletes proletárdiktatúrát. Nem mondom, hogy a falat kaparom izgalmamban a folytatásért, de ha megjelenik, biztos hogy elolvasom, hogy alakul a leszármazottak sorsa a második világégés idején.

Kiadó: Gabo

Fordította: Bihari György,  Sóvágó Katalin

Korábbi kommentek: