Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék

Van aki ahhoz ért, hogy újrakezdje. Van aki meg ahhoz, hogy nem hagyja abba... Ez az ő (az író) „ahogy lehet”-je: szükség van azokra, akik hordoznak még valamiféle értékrendet. Mert a válság, amiben vagyunk, nem elsősorban gazdasági, nem az elidegenedés, és az erre adott kollektív őrületválaszok, nem a politikus pragmatizmusa és az üzletember természetes korrupciója, nem a széthulló családok, közösségek, és mesterségesen összefércelt pótközösségeink teszik – ez itt elsősorban az értékek válsága. Ezért tűnik időszerűtlennek az, akinek még van egyfajta értékrendje. Ezt az Itt járt Britt-Marie kapcsán írtam le, és most a medvék kapcsán többször is eszembe jutott. Fredrik Backman szereplőinek derűje-borúja alatt az a makacs értékrendekhez-ragaszkodás. A másik arcában: az a kapaszkodás, ami a körülmények romlása közben kényszerből lesz erénnyé. Ahogy egy község kapaszkodik az erdőben az egyetlen lehetséges kiútba, a sportba, ami majd visszahozza a befektetőket, újra térképre helyezi Björnstadot, megtermi a jövőképet, ami nélkül csak a sorvadás van. Meg a kapaszkodás a nem abbahagyásba.

Nem véletlen, hogy feljött, hogy folyamatosan eszembe jutott a korábbi regény - ott is az elfogyó vidék lakói kapaszkodtak, s ott is a sportba. Komoly különbség, hogy a hokit a focival ellentétben ismerem és szeretem. Tényleg kérlelhetetlenül indulatos és durva - nyíltabban, felvállaltabban az, mint a gyepen labdakergetés. De iszonyat sűrű, teli szemmel alig követhető csodákkal, sokkal bonyolultabb csapatjáték, nézőként is a koncentráció őrületes fokát feltételezi. Gondoltál már rá valaha is Ramona, hogy milyen furcsa játék ez a hoki? Szabályok, jégpálya... ki talál ki ilyesmit?... Valaki, aki fegyverrel rendelkező, részeges emberek kezébe olyan hobbit akar adni, ami nem közveszélyes? - találgat az idős kocsmárosnő. Nyilván igaza van - a játék jelenére rávetül ez a sűrű, sajátos múlt. Aki tud korcsolyázni, érti, miért kell annyira gyakran cserélni a játékosokat: csak addig vagy a koncentráció és fizikum maximumán, amíg ezerrel pörög benned az adrenalin. Így aztán ez a játék zabálja a szervezetet - 30 éves korára a hokis tényleg veterán. Ez azt is jelenti: nem adódik túl sok esélye, hogy a legjobb lehessen a posztján, a csapatában, a világon - ha elszalasztja, annyi volt. Nemcsak egy sérülés - egy elkövetett hiba a mérkőzés utolsó perceiben véget vethet a karriernek. Tény, aki ennyire sűrű pillanatok bűvöletében nő fel, az könnyen máshol húz határt, máshogy éli meg a gátlásait - például annak tényleg nehéz bizonyos, felfokozott helyzetekben nemet mondani. Ami persze (ha tény, ha nem) nem mentség. Semmire nem mentség.

Mert a mese egy pontján egy a közösség minden reményét vállán hordozó kamasz nem bír a vérével. Mert akit bántott, abból a lehető legrosszabb pillanatban szakad ki a története. Mert az erőszak összes aspektusát megkapod ebben a regényben a szinte szikével pontosra metszett indokoktól, a "hogyan jutottunk idáig"-tól az áldozathibáztatásig. Ami itt egy közösség önvédelmi reakciója is - hiszen saját magukat is áldozatnak tekintik. Backman gyönyörű, sokszereplős (sok-főszereplős) pókszövetet mozgat, úgy, hogy szinte alig csal - a legütnivalóbb szereplője is kap legalább egy emberi pillanatot az összetört családi kép szilánkjai felett. Rengeteg megfigyelt és megértett emberi reakció kell hozzá, hogy valaki így meséljen - hogy ne lógjon ki a tanmesei lóláb. Vannak, akik úgy vélik, még így sem elég szigorú velünk - nos, egyfelől ez nem skandináv krimi, másfelől viszont tény: aki ennyi empátiával lesi az embertársait, annak a részvétlenségben lakhat a vakfoltja. Mindenesetre az eddig olvasott könyveit figyelembe véve szerintem a Mi vagyunk a medvékben jutott a legközelebb a felszámolásához - a kérlelhetetlen kényszerek felmérésével, amik a részvétlenséget, mint önvédelmi reakciót megszülik.

Nem szívesen fejtegetném itt a cselekményt, mert gyönyörű, ahogy felépül. Példaszerű, ahogy az író a főbb hőseit vezeti, bele az elmesélhetetlenbe - amit aztán megint azokkal a magányosan, külön tördelt, koppanó mondatokkal mesél el mégis, amiket az Ovéban, meg a Nagymamám azt üzeni, bocsban megszerettem. Példaszerű, ahogy a környezet, a közösség tagjai megélik a történteket - személyenként is az összes megélhető reakciót, elutasítástól a szégyenig. Backman tud valamit: szörnyű dolgok történnek velünk időnként, ha akarjuk, ha nem, veszteségek és védhetetlenségek - de akkor lesznek tragédiává, ha nem változunk tőlük.

Egy márciusi késő este egy tinédzser fogott egy dupla csövű sörétes puskát, kisétált az erdőbe, odanyomta a fegyvert egy másik ember homlokához, és meghúzta a ravaszt. Az ilyen kezdőmondat után nagyon komoly tehetség kell, hogy az olvasás minden pillanatában ott lüktessen benned ez a szinte balladai várakozás, hogy egy pillanatig se felejtsd el: ide tartunk. Backmannak sikerül: aprólékos, olykor gonosz, kíméletlen, reális, de szeretettel és emberismerettel megrajzolt, dilemmákkal teli-hagyott úton vezet. Következzék hát a történet, hogyan jutottunk el idáig. Olvassátok el!

Kiadó: Animus

Fordította: Bándi Eszter

Harry Potter – A mágia története

Már szinte hagyomány, hogy év vége felé túlteng a Harry Potter kontent a blogon – nincs ez másként most sem, de ígérem, idénre ez lesz az utolsó. Tavaly, a Harry Potter és a Bölcsek köve megjelenésének huszadik évfordulójára a British Library nagyszabású kiállítással készült: A mágia története című tárlat igazi csemege lehetett nem csupán a Rowling művei iránt rajongók, de a kultúrtörténet iránt érdeklődők számára is, hiszen a kötelező jellegű HP-történeti érdekességek, korai kéziratok, a szerző rajzai, az illusztrátor vázlatai mellett a múzeum gazdag gyűjteményének számos érdekessége is kiállításra került a HP-világhoz jól illeszkedő témákban. Hogy mennyire gazdag anyagból válogathattak, arról kapunk egy röpke ízelítőt a kiállítás anyagát bemutató albumból – meg kell mondjam, bár a sorozat történetének bemutatása is érdekesre sikeredett, és valóban bekerült az albumba néhány eddig nem látott kézirat-darabka, engem sokkal jobban lekötött a nem szorosan a HP-hoz kapcsolódó rengeteg különlegesség, és szívem szerint bevetném magam a British Library raktárába, hogy csemegézzek még egy kicsit mindenféle tekercsek, többszáz éves herbáriumok, kínai csillagtérképek és jóskövek között.

Mivel erre sok esély nincs, be kell érnem az albummal. Pontosabban albumokkal, mert a kiadványból kétféle kiadás is megjelent: a teljes, keményborítós, gyönyörű kivitelezésű, majd háromszáz oldalra rúgó díszes kiadás mellett kézbe vehettünk egy rövidített, könnyebben forgatható „gyerekkiadást” is, amiből kimaradtak a „korhatáros” vagy épp komolyabb részek és belekerült néhány aranyos kvázi-bűvésztrükk, amiket kipróbálva a lurkók varázslónövendéknek érezhetik magukat. Nyilván felesleges puffogni a dupla kiadáson, a gyerekverziót megvenni nem kötelező, de tény, a kisebbek tán szívesebben forgatják mint egy ijesztő méretű, komolyabb albumot.

A kötet koncepciója a Roxfortban tanított alaptantárgyak köré épül: hét fejezeten át mutatja be a különböző tantárgyakhoz (Bájitaltan és Alkímia, Bűbájtan, Gyógynövénytan, Sötét varázslatok kivédése, Jóslástan, Asztronómia, Legendás lények gondozása) kapcsolódó „mágiatörténeti” érdekességeket és ezzel párhuzamosan kapunk némi ínycsiklandozó fanservice-t a sorozat létrejöttéről. Így miközben az elmúlt századok alkimistáiról olvasunk, kik fáradhatatlanul keresték a bölcsek kövét, nézegethetjük Rowling kéziratait a szerkesztő javításaival vagy megcsodálhatjuk a szerző rajzait a Drusley-családról, és miközben elmerülünk a kartomancia hagyományaiban egy többszáz éves jóskártya-pakli mellett, jót derülhetünk a roxforti beosztási folyamat első ötletmorzsáin. Szerencsés egyensúly – sikerrel kielégítheti azokat is, akik kizárólag a Potter-regények születési körülményeire kíváncsiak és azokat is, akiket hozzám hasonlóan inkább a kultúrtörténet érdekel.

Ami igazán érdekes és tanulságos a sorozat olvasóinak és a kibiceknek egyaránt, az, ami a kiállítás fő koncepciója is lehetett, hogy Harry Potter világa mennyi mindenben kapcsolódik a miénkhez. Noha egyértelműen fantasy, seprűn lovagló varázslókkal és sóbálvány-átkokkal, szinte minden tantárgya rendkívül erősen gyökerezik a „mugli” történelemben. Hisz alkimisták valóban léteztek, valóban tettek hajmeresztő kísérleteket a bölcsek köve létrehozására, ahogy a „bájitalok” és a gyógynövények használata is elválaszthatatlan a mágia nélkül élők mindennapjaitól. Végülis, ha megiszunk egy kamillateát, akkor is Bimba professzor tudományának adózunk. Nem is beszélve a csillagok tanulmányozásáról, aminek évezredes hagyományai vannak (a kiállítás egyik legrégebbi darabja egy több mint ezer éves kínai csillagtérkép!) vagy a jóslástanról, aminek hatékonysága ugyan megkérdőjelezhető, ám elválaszthatatlan a múltunktól (és jelenünktől).

Roppant szimpatikus módon minden fejezetet (azaz minden tantárgyat) egy-egy személyes hangvételű bevezető előz meg – kurátoroké, irodalmároké, rajongóké. Mindőjüknek van valamiféle kötődése a választott tárgyához – tovább színesítve a Harry Potter rajongók világát. Őszintén örültem például, amikor a Sötét varázslatok kivédését egy lelkész vezette be – ki más ismerhetné jobban az ember babonás félelmét a sötét átkoktól és varázslatoktól? Ugyanakkor szívmelengető olvasni, hogy egy sokak szerint még ma is „ördögtől való” fantasy legalább azon a vidéken nem vált ki ellenállást az egyház képviselőiből. Ami még különösen tetszett, hogy bár a Harry Potter sorozat minden ízében nagyon angol, ezer szállal kapaszkodik az angol hagyományokba és szülőanyja maga is igen büszke hazájára, a kiállítás nem rekedt meg az angolszász világban: a világ legkülönbözőbb területeiről való tárgyi emlékeken keresztül vezet utazásunk a mágia történetében – akad itt thai jóskönyvtől etiópiai amuletteken és kínai orákulumcsontokon át japán talizmán-szobrokig sok minden.

Rajongóknak kötelező vétel A mágia története, gyönyörű kivitelű, informatív, valódi kultúrtörténeti érdekességeket bemutató összeállítás. Én nagyon élveztem lapozgatni és biztos vagyok benne, hogy sokszor előkerül még. Így karácsony előtt pedig az egyik legjobb ajándékötlet!

Rövidre vágva # 23 – Könyves vegyes

Rég volt ilyen, tán egy éve is már… Egész évben küzdöttem az idő- és figyelemhiánnyal, szerintem az elmúlt tíz évben nem olvastam ilyen keveset, mint idén – sok összetevője van ennek, és tartok tőle, a tendencia megfordulni már nem fog. Ennek hátulütője, hogy amikor meg van egy kis időm, hajlamos vagyok válogatás nélkül kapdosni könyvek után és olyanokat is elolvasni, amiket a szokott formámban nem vennék le a polcról. Szóval most ilyen vegyesfelvágott következik, jobb-rosszabb darabokkal, akad köztük olyan, amit nyugodtan ki lehetett volna hagyni; meg olyan is, ami az év legjobbjai közé tartozik, de nincs kedvem hosszabban fejtegetni (meg amúgy is van már poszt az oldalon róla); meg olyan is, ami jó-jó, de hosszabban írni róla egyszerűen felesleges. Nézegessétek, aztán majd hozok rendes posztot is…

Marente de Moor: A holland szűz

Meg nem mondom már, miért érdekelt engem ez a könyv, tán egyszer még Katacitánál olvastam róla posztot (amikor még blogolt), aztán valami nagyon akciósan a kosárba pottyant, tavaly év végén meg a várólista-csökkentő játék listájára. Tipikusan az a könyv, amit tíz évvel ezelőtt sokkal jobban szerettem volna – most már jobbára untam és a konfliktusai kilencven százalékát bosszantóan mondvacsináltnak és hatásvadásznak éreztem. A két világháború közti Hollandiában egy fiatal lány nagyon szeretne vívni, hát apja egykori bajtársához, egy legendás hírű német vívómester grófhoz küldi tanulni. Isten háta mögötti vidéki kastély, morc várúr, arcán visszataszító sebbel, lelke mélyén tragikus titkokkal, évtizedes sérelmek, titkos viszonyok, egy fiatal lány, aki előtt hirtelen kinyílik a világ, bimbózó szerelmek… A háttérben meg csak gyűlnek a fellegek, amelyek aztán sötétségbe borítják az egész világot. Kicsit olyan kamaszos háborúra készülős regény ez – avagy ahogy egy fülig szerelmes kamaszlány elképzeli. Nem mondom, hogy rossz, de tizenéves kor fölött azért óvatosan!

J. K. Rowling: Az élet dolgai

Elszánt Rowling-rajongóként nyilván mindent megveszünk, amire rányomják az írónő nevét és nagyjából könyv formája van, de azért… Vannak esetek, amikor minden jóindulat kevés ahhoz, hogy az ember felülemelkedjen azon, mit akarnak vele könyvként megetetni. Rowling 2008-ban a Harvard végzőseinek diplomaosztóján tartott beszédet – hatalmas megtiszteltetés ez annak is, akit felkérnek, és nyilván a párszáz friss diplomásnak is, hogy valóban világformáló szerző „bocsátja útjára” az egyetem padjaiból. A gesztus szép, a beszéd szórakoztató – de hát ez mégiscsak egy rövid beszéd. Egy beszédecske. Lehet vagy négy oldal legépelve. Ezt könyvvé duzzasztani több mint érdekes. A magyar kiadás javára kell írni, hogy a kivitele szép, az illusztrációk klasszak (még ha sok közük nincs is a beszédhez), a keményborítós kötés igényes – csak hát minek? Lehet, eggyel szimpatikusabb lenne a vállalkozás, ha gyengébb kivitelben és feleennyiért adták volna ki, vagy ha hozzácsapnak még egy-két beszédet, interjút, akármit. Így azért hagy maga után némi keserű szájízt – szerencsére Rowling humora ezt nagyrészt feledteti. Elvégre azzal kezdeni egy diplomaosztó beszédet, hogy ő ugyan egy szóra sem emlékszik a sajátjából, eleve szimpatikus.

Krivarics Ditta: Régi házból új otthon

Azt hiszem ezeken az oldalakon még nem nagyon írtam arról, hogy mekkora szenvedéllyel viseltetek a lakberendezés iránt. Kamaszkorom óta gyűjtöm a lakberendezési magazinokat (bár újabban nyilván ez is a netre költözött), zarándokolok időről időre bútoráruházakba és tervezem fáradhatatlanul hogyan lehetne tökéletesíteni az otthonunkat (ami mostanra igazából felöltötte azt az alakot amit elterveztem beköltözéskor, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lehetne ide egy új huzat, oda egy új polc, amoda egy kiegészítő…). Egyik legkedvesebb olvasnivalóm a témában Ditta blogja, az Otthonkommandó, ahol online tanfolyamok, hallgatói otthonok, tematikus posztok mellett végigkövethettük saját házuk felújításának munkálatait is. Ebből született meg a könyv, ami a vidéki kúria megvételétől a teljes szétbombázáson át a berendezkedésig mutatja be az utat, amit végigjártak – sok képpel, sok tanáccsal, rengeteg dilemmával. Mert egy ekkora vállalkozás mindig teli van buktatókkal, tuti recept pedig még a profi lakberendezőknek sincs a birtokában. Akit kicsit is érdekel a lakberendezés, vagy csak szeretne elmerülni az otthonteremtés művészetében (ami azért jóval több mint hogy kifestünk és bevásárolunk az IKEAban), annak mindenképpen ajánlom! De egyébként a Hygge és társai fémjelezte életmód-könyvek divatjához is remekül illeszkedik – hiszen egy kicsit tudatosabb, az életünk minőségére jobban odafigyelő otthonteremtésre hív.

Ted Chiang: Életed története

Annak idején nagyon megfogott az Érkezés film – már akkortájt el akartam olvasni a novelláskötetet, de valamiért elment mellettem. Idén Ken Liu novelláskötete kapcsán került megint a figyelem középpontjába, hát nem is vártam tovább vele – és milyen jól tettem! Jó eséllyel ott lesz az év legjobbjai közt. Jó pár éve ismerkedem a sci-fivel, és már nem tartom magam teljesen zöldfülűnek a zsánerben, jó néhány kedvencet is avattam, akik simán felveszik a kesztyűt istenített szépíróimmal – de azért még meg lehet lepni. Elég könnyen, igazából. Ted Chiangnak szinte minden novellájával sikerült. Valahol azt olvastam róla, hogy „visszaviszi a tudományt a tudományos fantasztikumba” – amiben lehet igazság. Témáiban, történetében és nyelvezetében is sokkal inkább tudományosak ezek a fantasztikumok, mint amit általában sci-fi néven olvasunk. Nem meglepő módon nem is olvasható olyan könnyen, mint a populáris sci-fi – a novellák mindegyike komoly munkát igényel. Mindemellett nagyon emberi, nagyon érzékeny és félelmetesen átgondolt mindegyik darab. Olvasás közben az lehet az érzésünk, évekig érleli minden novelláját – nem csoda, hogy viszonylag kevés mű került ki eddig a kezei közül. Az Életed története mellett (ami rám hangyányit egyébként kevésbé hatott, mint az adaptáció, de ez legkevésbé sem a novella hibája) a kötet abszolút csúcspontjai a Nullával való osztás (nem vagyok egy nagy matekos, de a hideg kirázott attól, ahogy egy tudományos felfedezés meg tudja kérdőjelezni az ember egész élet- és világképét, zseniális!) és a Szépségvakság: Dokumentumműsor, ami aktuálisabb nem is lehetne, és bizony igen komoly dilemmákat vet fel nem csak jelenünk szépségkultuszáról, hanem az életünk feletti irányítás önkéntes (?) átadásáról is. Remélem, olvashatunk még tőle!

Neil Gaiman: DEATH – Halál

Én borzasztóan szeretem és tisztelem Neil Gaimant – napjaink egyik legnagyobb fantáziájú, legváltozatosabb és legjátékosabb mesélőjének tartom, és mindig értetlenül állok az előtt, ha valaki nem értékeli a műveit. Nem hiszem, hogy ismerek nála sokoldalúbb szerzőt, olyat biztosan nem, aki több zsánerben is ennyire magas színvonalon alkotna. Érdekes, hogy míg itthon elsősorban az Amerikai istenek szerzőjeként ismerjük (esetleg novellistaként), addig Amerikában ő mindenek előtt képregényszerző, mégpedig a valaha írt egyik legsikeresebb graphic novel szerzője (Angliában meg mindig is elsősorban a Sosehol szerzője lesz – köszönhetően a BBC rádiójátéknak és az angolok BBC-rádiójáték-kultuszának). Én nem vagyok egy nagy képregényrajongó, de a Sandman kiadásának bedöntését máig a magyar könyvpiac egyik legnagyobb kudarcának érzem – nyilván majd’ kiugrottam a bőrömből, amikor megláttam, hogy a FUMAX kiadja Sandman „kistestvérének”, Halálnak a kalandjait. Méghozzá nem is akárhogy, hanem egy elképesztően nívós gyűjteményes kiadásban. Halál, a leginkább gót tinire hasonlító Végtelen, aki százévente egy napra megízleli az emberi lét csodáját és keserűségét, egyszerre riasztóan kegyetlen és bájos ábrázolása az elkerülhetetlennek. Gaiman úgy játszik a halállal és viszonyulásunkkal a halálhoz, hogy közben (megint) mindent elmond nekünk az életről és arról, hogy figyelhetnénk egy kicsit jobban arra, ami élhetővé teszi. Kedvem lett tőle folytatni a képregényekkel való ismerkedést, amíg várunk a Sandman folytatására…

Legendás állatok és megfigyelésük – Olivia Lomenech Gill illusztrációval

Amíg az illusztrált Harry Potter és a Tűz Serlege megjelenésére várunk (ami az előzetes hírek szerint jövőre várható – Jim Kay illusztrátor érthető módon nem akarja elsietni az eddigiekhez képest dupla vastagságú, történetileg is jó pár kihívást rejtő kötet munkálatait), addig sem maradunk a varázsvilághoz kapcsolódó nézegetnivalók nélkül. Az idei őszi könyves szezon két szenzációja a Legendás állatok és megfigyelésük illusztrált változata és A mágia története című album, mely a British Museum jubileumi Harry Potter kiállításának anyagát tárja a nagyközönség elé (és amelynek „kistestvére”, a kiállítási kalauz gyerekváltozata már tavasszal megjelent – e két kötetről is jön poszt hamarosan).

Elsőre meglepő ötlet J.K. Rowling alteregója, a ma már önálló történetek sorával rendelkező Göthe Salmander falatnyi tankönyvéből illusztrált albumot puffasztani – mert bár a legendás lényeknél jobb alapanyag nem is kellhet egy illusztrátornak, a nagy jóindulattal kisregényi terjedelem azért nem biztos, hogy indokol egy nagyalakú albumot. Szerencsénkre a kötet ki lett bővítve pár új, amerikai fajjal (összhangban a „legújabb felfedezésekkel”), valamint új, aktualizált előszót kapott – melyből megtudhatjuk, hogy az elmúlt években, a korábbi titkosítások feloldásának köszönhetően nyilvánosságra került történeti dokumentumok alapján már jóval nagyobb betekintést nyerhetünk Salmander munkásságába és a varázsvilágban betöltött szerepébe. S ha lehet hinni az előrejelzéseknek, az elkövetkező években még több részlet kerülhet napvilágra a szerző varázslóháborúkban játszott szerepéből…

Imádom amikor egy fantáziavilágot ennyire következetesen kezelnek, mondtam már? Az utalások a Legendás állatok… filmekre és az általunk ismert történet kibővítésére nem csak azért szimpatikusak, mert sikerrel enyhítenek a „húzzunk le még pár bőrt a történetről” érzésen, hanem azért is, mert azzal a manapság igen ritkán tapasztalható érzéssel ajándékoznak, hogy a szerző (és a kiadó) még komolyan veszi az olvasóit.

Mókás egyébként, hogy jószerivel semmire nem emlékszem ezekből a kiegészítő kötetekből. Megjelenésükkor persze én is rohantam megvenni őket, és mind a Legendás állatokat, mind A kviddics évszázadait elolvastam, de ugyanazzal a lendülettel feledtem el őket, ahogy feltehetően a roxforti diákok (tényleg, vajon a kviddicses könyvből is lesz illusztrált verzió?). A Bogar Bárd meséi már más tészta, annak ugye jóval nagyobb jelentősége van a történet szempontjából is, ráadásul birtokomban van igen exkluzív kiadásban, így meglehetősen közel áll hozzám (na, ebből viszont tudjuk már, hogy lesz illusztrált kiadás, mégpedig Chris Riddell munkáival – naná, hogy kötelező vétel).

De lássuk, mit tartogat a Legendás állatok illusztrált verziója, annak tükrében, hogy nem emlékszem semmire a lényekből és jótékony célok ide vagy oda, a legkevésbé sem kedvelem az ilyen mondvacsinált kiegészítő köteteket? Nos, csupa hű meg há… Az album több mint gyönyörű, Olivia Lomenech Gill illusztrációi csodásan keltik életre ezeket a mesebeli lényeket, sokkal közelebb érezhetjük őket magunkhoz, mint egy egyszerű felsorolásban. Nem is értem miért nem evidens, hogy roxforti tankönyvet csak így szabad kiadni? Bizonyára a diáksereg is szívesebben tanulna belőle. Jim Kay tökéletesre csiszolt illusztrációi után elsőre meglepőnek tűnhetnek Olivia Lomenech Gill nyersebb, vegyes technikájú munkái (akad itt rézkarc, skicc, kollázsszerű papírkivágás és még csomó minden, amihez nem értek), de összhatásában nagyon jól áll ennek a bestiáriumnak ez a kicsit durva, kicsit darabos, olykor már-már groteszk ábrázolásmód. Hisz a legtöbb bestia bizony a legkevésbé sem szerethető cukiságbomba (bár ezzel Göethe Salmander egész biztosan vitatkozna – hát még Hagrid). Remek élmény lapozgatni, igazi télies, szabadságos reggelekre való – bele lehet merülni pár csésze habos kávé mellett az apró részletekbe. Nem utolsó sorban remek bemelegítés a két hét múlva érkező újabb Legendás állatok filmhez. Csak nehogy abban is előkerüljön pár új faj, mert akkor jövőre megint vehetünk egy újabb albumot…

Kiadó: Animus

Fordító: Tóth Tamás Boldizsár

Marc Elsberg: Zero

„ - Képzeld el, hogy a kormány vagy a rendőrség azt követeli tőled, hogy folyton magaddal hurcolj egy dobozkát, ami szünet nélkül jelenti, hol vagy és mit csinálsz. Hát beintenél nekik! Az adatoligarcháknak viszont még fizetsz is azért, hogy kémkedjenek utánad. A megfigyelés magasiskolája! Lennél kedves a pénzemért cserébe szaglászni utánam és felhasználni az adataimat? Volna mit tanulnia ezektől a titkosszolgálatoknak!”

Ahogy az internetes terroristáktól is, ha már itt tartunk… Legalábbis ez válik nyilvánvalóvá, amikor szó szerint a fél világ előtt, élő egyenes adásban csinálnak hülyét a Zero aktivistái az amerikai elnök testőrségéből, ahogy kamerákkal felszerelt minidrónjaikkal úgy tesznek, mintha megtámadnák a fejlett világ vezetőjét. Bántódása ugyan senkinek nem esik, csak pár egó sérül, mégis az addig csupán néhány adathalász céget bosszantó, az információ szabadságáért kiálló aktivisták hirtelen világszerte üldözött terroristákká válnak. Naná, hogy a titkosszolgálatok mellett megkérdőjelezhető indítékú és legitimációjú magáncégek sora és a média is a nyomukba ered.

Többek közt Cynthia Bonsant, a londoni Daily munkatársa, akitől mi sem áll távolabb, mint a netes aktivizmus… Cynthia még a nyomtatott sajtó idejéből származik, az adatbányászat helyett a személyességben hisz, oknyomozó vénáját még nem kódsorokon, hanem az utcákat róva élte ki. Őskövület. A kollégái és a lánya (meg a lánya barátai) szemében is. Még tisztességes facebook-profilja sincs. Jószerivel azt sem tudja, mit kezdjen a Zero utáni hajszához munkaeszközként kapott okosszemüveggel. Sajnos van, aki tudja, mit kezdjen vele. Amikor lánya egyik barátját, aki a kölcsön-okosszemüveg segítségével azonosított egy körözött bűnözőt, a nyílt utcán lelövik, Cynthia hirtelen a bűntudat mellé világhírt is kap: már nem csak középkategóriás újságíró, hanem a Zero utáni világméretű üldözés, a netes adathalászcégek mesterkedései és az amerikai titkosszolgálat kétes üzelmei középpontjában találja magát.

Marc Elsberg két éve a Black Out lapjain már felvázolt egy nagyon is lehetséges, borzongató jövőképet: akkor azzal a gondolattal játszadozott el, mi lenne velünk, ha beütne egy kontinensméretű áramszünet és megfosztanának minket kedvenc civilizációs vívmányainktól, mint víz- és csatornaszolgáltatás, áram, fűtés, kórház, gyógyszertár, bankautomata, szupermarket. Nem volt kellemes belegondolni. Amit a Zero lapjain felvázol, az valahol még kellemetlenebb (na jó, ez esetben áramunk és vizünk van, jó eséllyel túl is élünk, de…) és már itt kopogtat az ajtónkon. Már ha nem telepedett még le a nappalink közepére.

Az internetes adathalászat itt van a mindennapjainkban. Bárki, aki megnyit egy böngészőt, megfigyeltté válik. A telefonod helyadatai alapján nyomon követhető szinte minden mozgásod. Jó eséllyel a szolgáltatóid többet tudnak rólad, mint az anyád. Ez nem újdonság. Ahogy az sem, hogy célzott marketinggel bombáznak a netes oldalak, hogy a kereséseid alapján pontos vásárlói profilod van az adatbankokban, hogy ha egyszer bankkölcsönre keresel, másnap hív egy másik bank, akkor is, ha a neten nem adtad meg a számod. Ajjj már, úgyis tudják… Hogy a mindenféle közösségi oldalakra feltöltött fotók és bizalmas információk milyen veszélyeket rejtenek, arról meg minden második embernek van egy ijesztő sztorija. Mégis: nem használjuk ugyanolyan lelkesedéssel ezeket az oldalakat? Nem keresünk rá százhuszadszor is ugyanarra a termékre, pedig már így is állandóan ezt tolja az arcunkba minden hirdető és jó eséllyel magunkra húzunk még pár tucat kéretlen marketinglevelet vele? Nem sírjuk el bánatunkat valami fórumon ahol senkit sem ismerünk arról, hogy már megint nem fogytunk egy dekát se pedig napi ikszezer lépést mért az okosóránk? És nem fogadjuk lelkesen a tippeket ismeretlen kommentelőktől (vagy kommentrobotoktól?) hogy mit szedjünk, hol vegyük meg akciósan, melyik oldalra iratkozzunk fel még pár százalék bónuszért? Szándékosan a leghétköznapibb és a legkommerszebb példákat hozom. Mert már ebben is ott a veszély, hogy olyan mértékben kiadjuk magunkat ismeretlen érdekcsoportoknak, amibe bele sem gondolunk.

Elsberg ennél tovább megy. De nem annyira, hogy ne lehetne hihető. Hogy ne tudnánk pontosan: valamelyik Szilícium-völgyi startup konyhájában már ugyanezt forralják. A Zero utáni hajsza egy pontján az aktivisták és az újságírónő célpontja egy és ugyanaz lesz: a Freemee. A feltörekvő alkalmazás, ami adatainkért cserébe sikert, pénzt, csillogást ígér. Ami játszi könnyedséggel hálózza be a fiatalokat, akik az ActAppok segítségével pár hónap alatt válhatnak lúzerből a lányok kedvencévé, kiközösített gót tiniből menő szöszivé, pincepatkányból sportcsillaggá. Csak a személyre szabott tanácsadód (virtuális személyi edződ) tanácsait kell követned. Mindenben. Mert ha ellenállsz, ha nem mész tanulni, amikor küldene, ha nem abban a boltban vásárolsz, ahol javasolja, ha nem azt eszed, amit pótanyaként eléd tenne, akkor rögtön esnek az értékeid. És jajj a frissen megszerzett népszerűségnek. Ebben a világban a Freemee-értéked jelent mindent. S hogy ne csak nehezen meghatározható népszerűségi mutatókról legyen szó, kvázi-jutalmazásként amiért engedelmes kiskutyaként követed az utasításait és szolgáltatod az adataid, még „levásárolható” pontokat is kapsz. Persze csak a kijelölt boltokban. De hát kinek ne jönne jól egy kis zsebpénz, nem igaz? Pláne ha csak adatokat kell átadnia.

Mindez még nem a szép új világ. Belátható, felfogható, együtt lehet vele élni. A gond ott kezdődik, ha a Freemee halálba hajszol az ActAppok túlzásaival. Ha egzisztenciákat lehetetlenít el, mert nem követik az utasításait. Ha féllegális „emberértékelő” rendszerét fű alatt kiárusítja a munkáltatóknak, akik aztán ezek alapján rúgnak ki vagy tartanak meg alkalmazottakat. Ha nem csak kereskedelmi döntésekben tereli a felhasználókat, hanem politikai preferenciákat, vallási meggyőződéseket, vonzalmakat alakít át a saját szája íze szerint. Vagy a legtöbbet kínáló szája íze szerint. Olyan elvetemült elképzelés lenne, hogy pár év múlva egy ActApp mondja meg kire szavazzunk és az addigra szabadalmaztatott okoskontaktlencséken át le is tudja követni kire húzzuk azt az ikszet? Tartok tőle, hogy nem. Elsberg megint csak ijesztő víziót tár elénk, aminek legnagyobb tanulsága tán az, hogy mennyire könnyen adjuk át az irányítást saját életünk felett. Ezúttal a világot behálózó internetes szolgáltatóknak. Akiknek már most nagyobb a befolyásuk, mint gondolnánk. A folyamat nem tűnik megállíthatónak (esetleg ha tényleg lekapcsolják a villanyt…) és persze ne legyek már álszent, épp blogposztot írok, amit aztán önként odavetek az adathalászoknak, miközben az ingyenes használatért cserébe belemegyek, hogy a felület, amin teszem, monitorozza a látogatóimat, sőt, még a közösségi oldalakon is kiposztolom. Persze ez nem üzleti célú, és hálistennek marginális látogatottságú oldal és egyébként is, kit érdekel manapság valaki, aki könyvekről írogat, hisz a kultúrában nincs pénz… tény. De a megfigyelés is kicsiben kezdődik. És bár nem fogok kivonulni a virtuális térből, ahhoz túl kényelmes és igen, túl sok előnnyel jár, azért tessék csak meggondolni minden kattintást. Hisz valaki mindig figyel…

Kiadó: Animus

Fordító: Torma Péter

Harry Potter és az azkabani fogoly – Jim Kay illusztrációival

A tavalyi karácsony sem telhetett el anélkül, hogy a fa alá ne pakoltuk volna a Harry Potter sorozat következő illusztrált darabját – szerencsére most még némi karácsonyi szünet is adódott, úgyhogy igazi békebeli téli szünet hangulatban lapozgathattam jó sokáig a reggeli kávé mellé. Aztán jól elölfelejtődött, ahelyett hogy jólnevelt sorozatdarabhoz méltón elfoglalja helyét a polcon és újra meg újra kézbe ugrott. Jó kis darab ez is, Jim Kay lelkesedése és fantáziája mit sem csökkent az előző két részhez képest, még mindig képes minden új helyszínnek, új állatnak, új szereplőnek igazi saját-ízt adni, és ami a legfontosabb, eltávolítani a képeket a belénk égett filmverziótól.

Semmit nem tudok az illusztrációkról, de úgy hiszem, az azkabani fogoly kemény dió lehet egy illusztrátornak: túl azon, hogy van jó pár jutalomjátékként felfogható komikus elem (Marge néni felpuffasztása, a Kóbor Grimbusz, Trelawney professzor, a hippogriffek) itt vannak a legnehezebben megfogható szereplők is, a dementorok. Hogyan ábrázolod magát a vegytiszta félelmet? Meg lehet-e jeleníteni képen azt az ürességet, az érzelmek teljes hiányát, az őrületet, amit keltenek az élőkben? A Hobbit filmek egyik forgatási extrájában említik a készítők, hogy Szauront egyfajta negatív térként próbálták ábrázolni (aztán elvetették) – na, én valahogy így képzelem a dementorokat is. Nem rothadó arcú kámzsás alakokként, akik kiszippantják a lelked, hanem a megelevenedett ürességként, amibe belezuhansz. (Felnőtt-logika: a dementor maga a depressziód.) Na, ezt még Jim Kay sem volt képes úgy ábrázolni, ahogy én szerettem volna, de annyi baj legyen.

Egyébiránt nem bánt rosszul a történet áthelyeződő hangsúlyaival – bár itt is vannak kalandok (végülis kalandok minden HP kötetben vannak) azért szintet lép a sztori és előkerülnek olyan mélységek, amik más tónusú képi ábrázolásért kiáltanak. Ahogy a Harryt rettegésben tartó fekete szellemkutya eluralja az oldalakat az pazar ötlet. Ahogy az is, hogy egyre „sötétül” az összkép – mondjuk előbb-utóbb ezen finomítani kell, különben a teljes hatodik kötetet lehet fekete alapra nyomni.

 

S hogy milyen volt újraolvasni a harmadik részt? Sokáig ez volt a kedvencem, ma is ott van a második helyen a hatodik kötet nyomában; a filmek közül pedig máig ez a befutó – az élmény most sem csorbult. Rowling nagyot ugrott itt, és sikerrel ágyazott meg a majd az ötödik-hatodik kötetben eluralkodó sötétségnek (a negyedik érdekes hibrid: noha tulajdonképpen abban tér vissza a sötét úr, mégis a sztorit, dinamikát, hangulatot tekintve visszalépés az első kettő világába). Harrynek itt kell először istenigazából szembenézni az árulással, a képmutatással, az évtizedeken át hurcolt sérelmekkel, gyűlöletekkel – és itt kell szembenéznie saját félelmeivel. Az első két kötet a maga mesebeli szörnyeivel, óriáspókokkal, háromfejű kutyákkal, baziliszkuszokkal és szerencsés menekülésekkel veszélyes, de jóízű gyerek-kaland – a harmadikban viszont elindulunk egy sokkal izgalmasabb utazásra a lélek mélyére.

Az egész sorozat legizgalmasabb kérdésfeltevései közé tartozik, hogy vajon milyen emlékeket hoz felszínre bennünk a saját dementorunk, hogy milyen alakot ölt a mumusunk, mi lenne a patrónusunk. Képesek vagyunk-e szembenézni saját legszörnyűbb emlékeinkkel – és vajon képesek vagyunk-e elengedni őket? Tudunk-e akkora erőt meríteni a szép emlékekből, ami a legnagyobb szörnyűség emlékét elűzi? Vagy hagyjuk, hogy maga alá temessen a múlt? Iszonyú lecke amit itt Harry kap elsősorban saját magáról: itt szembesül először azzal, hogy a démonait saját magának kell legyőznie. (Na, ehhez képest is visszalépés a hetedik könyv vége – de ígérem, nem fogom ezt minden rész kapcsán leírni.) Az már csak hab a tortán, hogy megismerjük az egész sorozat egyik legkarakteresebb szereplőjét, Siriust és hogy bepillanthatunk a Harry szüleivel és Lupinnal közös múltjába. Egyébként ez a múltba révedés sok szempontból kritikus pont számomra: egyrészt csodás és szeretni való, sokrétegű és okos a barátjuk megsegítésére animágussá váló jóbarátokkal, azzal a gigantikus árulással és a bosszúvággyal ami segít megőrizni a józan észt a legszörnyűbb börtönben töltött évek alatt; másrészt picit bosszantó Lily és James ilyen szintű felmagasztalása, mintha nem is gyarló emberek lettek volna. Pedig… (Mindemellett Rowling egyik legsúlyosabb következetlenségének tartom, hogy noha sokat réved a múltba, sosem mesél James Potter családjáról. Siriust befogadták, amikor a saját családját otthagyta, de aztán mi lett velük? Kik voltak? Hova tűntek?)

És hogy hogyan tovább? Azt már tudjuk, hogy a negyedik rész illusztrált változata nem érkezik idén karácsonyra – sebaj, az illusztrátornak is kell a töltődés, ráadásul kezdődik a vaskos kötetek sora, inkább kapjuk később, minthogy romoljon a minőség. Ám amíg készül a folytatás, sem maradunk lapozgatnivaló nélkül – már a Könyvfesztiválra érkezik a British Museum Harry Potter kiállításának anyagából készült album gyerekváltozata, év végére pedig, ha szerencsénk van, kézbe vehetjük a felnőtt verziót és talán a Legendás állatok és megfigyelésük illusztrált változatát is. Kell az az új polc…

Jo Nesbø: A fiú

Noha kedvelem a skandináv krimiket, nem mondhatnám, hogy valami rettentő sokat olvastam az immáron polcokat megtöltő sorozatból. Néha becsúszik egy-egy és olyankor nagyon jól szórakozom, de nem keresem őket. Így lehet, hogy a skandináv krimi abszolút szupersztárja, Jo Nesbø könyvei is elkerültek az utóbbi években – még valamikor a blog kezdeti éveiben, tán már nyolc éve olvastam a Harry Hole sorozat egy darabját, de különösebben mély benyomást nem tett rám, valamint idén az inkább ujjgyakorlatnak tekinthető Vér a havont, ami pláne nem. (Hogy borzoljam kicsit a Nesbø -rajongók idegeit, hozzáteszem, most, hogy az isteni Michael Fassbender főszereplésével hamarosan mozikba kerül a Hóember, felmerült bennem, hogy fel kéne zárkózni a Harry Hole történetekből…)

Annak, hogy Harry Hole eddig kimaradt, megvan az a kétségtelen előnye, hogy A fiú olvasása közben nem éreztem semmiféle késztetést arra, hogy összehasonlítsam ezt a különálló művet (melyről még nem derült ki számomra, hogy valóban különálló marad-e vagy egy új sorozat felvezetése) a világhírt hozó szériával. Egyébként a többi skandináv krimivel sem – tény, hogy illeszkedik a sorba, az alapmotívumok ismerősek, a társadalomkritika és a borongós északi atmoszféra itt is éppúgy megvan, mint bármelyik random skandi krimiben, de a regény van olyan jó, hogy egyszerűen sodorjon magával, bármiféle kombinálás és hasonlítgatás nélkül.

Persze mi más is állhatna a középpontban, mint a rendőri korrupció… Jó, akad némi drog, gyilkosság, ingatlanmanipuláció, szerencsejáték-függőség, emberkereskedelem is, de mindennek az eredője már megint az a fránya testület, amely jó pénzért elsősorban a bűnözőket szolgája és védi. És aminek ezúttal egy önjelölt igazságosztóval gyűlik meg a baja.

Sonny Lofthus tizennyolc éves kora óta ül börtönben, két gyilkosságért, melyeket nem ő követett el. Hivatásos bűnbak – egy lecsúszott drogos, akinek sem jövőképe, sem családja, sem megélhetése, ezért önként és dalolva vállalja magára mások bűneit, cserébe a börtönben biztosított napi heroin adagért. Persze csak olyanokét, akik jól megfizetik – és nem neki. A börtönigazgató, a lelkész, a rendőrség – mindenki benne van a játszmában. Mert mindig vannak, akik nem eshetnek ki a társadalom körforgásából holmi hirtelen felindulásból elkövetett házastársi gyilkolászásért, teszem azt, míg egy sokadik drogos kölyök… kinek is hiányozna? Egy nap azonban Sonny úgy dönt, nem csinálja tovább. Mert megtud valamit. Valamit a múltjából, ami erősebb szenvedéllyel ajándékozza meg, mint a heroin. Valamit, amibe kapaszkodva egyedül kimászik a drog poklából és megszökik Norvégia legbiztonságosabb börtönéből. Ami miatt, ha kell, tucatnyi áldozatot hagy maga után. Hogy megtalálja azt az egyet, aki miatt családja szétesett, hősként tisztelt rendőr apja gyilkosság áldozata lett, neve bemocskolódott, fia süllyesztőbe került. Hogy elkapja az Ikert, Oslo alvilágának fejét. És megtudja, ki volt a vakond a rendőrségen belül, aki helyett az apjának kellett meghalnia.

Sonny bosszúhadjárata mocskos, véres, nem kímél senkit és semmit. Mégsem tudjuk elítélni. Mert ebben a megborult világban, ahol kétely nélkül elhisszük, hogy a rendőrség már rég az alvilág kezei közé került, ahol kétségünk sincs, hogy a szimpatikus rendőrtiszt is sáros a maga módján, ahol a börtönlelkész a Bibliában csempészi be a heroint az elítéltnek egy vallomásért cserébe, könnyűszerrel érezhetjük azt: kell egy igazságosztó, aki borítja a rendszert. Közben persze drukkolunk a szimpatikus rendőrtisztnek és lelkes újonc társának, fejtegetjük a múltbéli szálakat, reméljük, hogy van kiút, ami nem temet maga alá mindenkit, de a szívünk mélyén tudjuk: ennek úgyis tragédia lesz a vége. Szerencsére Nesbø meg tud lepni.

Nem mondom, hogy életem legjobb skandináv krimije (részemről az még mindig a Sámándob), de nagyon jól szórakoztam olvasás közben és hagyott maga után bőven gondolkodnivalót. Társadalomkritikából jeles – adja is magát a kérdés: ha a jóléti mintaállamokban így mennek a dolgok, mi lehet kevésbé szerencsés vidékeken (ad absurdum: nálunk)? Ahol érheti kritika az leginkább a néhol túlságosan is pörgő, forgatókönyvszerű cselekmény – aminek kapcsán még az is felmerült bennem, hogy olyan, mintha direkt Hollywoodnak íródott volna. Lehet, hogy Harry Hole után nemsokára egy másik Nesbø hőst is a vásznon láthatunk viszont?

Kiadó: Animus

Fordító: Petrikovics Edit

Legendás állatok és megfigyelésük – Az eredeti forgatókönyv

Nos, mit tagadjam, én az ilyesmit annyira nem szoktam szeretni… Hogy gazdagon illusztrált és jó drága filmkönyveket meg forgatókönyveket meg ilyen-olyan lényhatározókat meg még a jó ég tudja miket adjanak ki sikerfilmekhez… Rókabőr. Orr felhúz, tudatos vásárló balra el. (Kivéve persze ha Rajongásunk tárgyáról van szó, mert arról aztán bármit és bármikor és bármennyit… Azt például meséltem már hogy lett egy kínai nyelvű A Gyűrűk Ura kötetünk?) Hmmm, elkalandoztam. Szóval hajlamos vagyok rókabőrt kiáltani minden (majdnem minden) ilyen esetben. Aztán szerencsére jó párszor pozitívan csalódok, mert amit kapok, az több-szebb-jobb mint egy újabb bőr…

Így jártam a Legendás állatok és megfigyelésük filmmel is – pedig nálam szkeptikusabb rajongót nem nagyon találtam az ismeretségi körömben. Így jártam a Harry Potter és az elátkozott gyermek drámával is, pedig az aztán kifejezetten szentségtörés-számba ment a szememben (de miért, miért nem tudja abbahagyni?). És így jártam most a forgatókönyvvel is. Úgy voltam vele, hogy úgyis kell a gyűjteménybe, hát nézzünk bele. Aztán benne ragadtam. És elvarázsolt. (Bevallom, picit jobban is, mint a dráma…)

Kezdjük a feketelevessel: ez egy forgatókönyv (ha esetleg valaki nem olvasta volna el az alcímet – óóó, könyvesboltban dolgozó kollégák pontosan tudják, hogy ennek van ám realitása). Vagyis ne tessék kompakt történetet várni, hosszas leírásokkal, meg árnyalt szereplőkkel, meg minden egyébbel, amit egy HP regénytől várnánk. Ez durván leegyszerűsítve a film párbeszédeinek írott verziója. Meg néhány rendezői utasítás beállításokra, színészi játékra, látószögekre. Szóval pont, mint egy forgatókönyv. Ám hogy érdemes elolvasni, azt jól jelzi, hogy nagyjából ötven oldal után tökéletesen beleringatott a film hangulatába, felidézte a képeit, és rögtön rákívántam egy újranézésre. Veszélyes.

A történet ennek megfelelően ugyanaz, mint amit a vásznon láthattunk. Sok újat mondani róla nem lehet, de legalább ismét rácsodálkoztam arra, amire a film megtekintésekor: „Simán működik mint önálló film és számomra ez a legfontosabb szempont – persze ott van a varázsvilág mint már valamennyire ismert háttér és akadnak utalások régi ismerősökre, de egyáltalán nincs az az érzésünk, hogy kétórányi Roxfort-utánérzést nézetnek velünk. Nagyon jót tett nem csak ennek a filmnek, hanem az egész HP-franchise-nak is hogy más korba és másik kontinensre helyeződött a történet: ezzel olyan mértékben tágult az ismert „HP világ” és annyi további lehetőség nyílt, hogy rögtön létjogosultságot nyer az a tervezett öt rész.”

 

Maga a kiadvány egyébiránt gyönyörű – mindig örül a szívem, ha ilyen igényes kötetet vehetek kézbe, valahol azt jelzi, hogy van még remény a hazai könyvkiadásban a folyamatosan kongó vészharangok ellenére is (jó, tudom, igazából ezt csak néhány erős franchise esetében engedheti meg magának bármely kiadó…). Az arannyal rajzolt borítón kívül a belső oldalak is gazdagon illusztráltak: a kvázi-fejezeteket (bár forgatókönyvben ugye nincsenek fejezetek) elválasztó mágikus lényeken kívül is megkapta minden oldal a maga díszítőmotívumát – érdekes, hogy bár ezek a szecessziós beütésű díszítmények az általunk megszokott HP világba annyira nem illenek, a húszas években játszódó történethez tökéletesek. Ami nyilván nem véletlen, hisz a kötet tervezői a filmváltozat készítésében is közreműködtek tervezőgrafikusként. Órákig el tudnám nézegetni a rajzait (mondjuk a szecesszió amúgy is gyengém…) Rajongóknak egyértelműen kihagyhatatlan, ott a helye az illusztrált Harry Potter kötetek mellett a polcon – ha ilyen minőségben teszik, akkor tőlem még akárhány bőrt lehúzhatnak róla.

Kiadó: Animus

Fordító: Tóth Tamás Boldizsár

Fredrik Backman: A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb

Én nagyon szeretem Fredrik Backmant. Talán mert már Ove történetében is éreztem, hogy egy rétegében a könyveit terápiás céllal fogalmazza, önmagának. Hogy az írás számára egyfajta megértése is a vele történteknek. Talán ezért érezzük meg a meséiben a velünk történtet is – talán ettől válnak a meséi annyira könnyen személyessé. Nem tudom… azt igen, hogy kicsit a személyes ismerősöm lett; a folyton jobbat remélő, ügyetlen jót akarásával, a szelíd noszogatással, hogy figyeljünk oda és ne hagyjuk szó nélkül. Ne hagyjuk szó nélkül a bántalmazást, a viszonyokba csempészett akarnok hatalmat, a szabályokba rendezett önkényt, ne hagyjuk szó nélkül a közönyt. Figyeljünk oda és ne hagyjuk szó nélkül – még a gyöngéd csalásait is rendre elnézem neki, annyira közel jött, annyira elhiszem neki, hogy tényleg minden szavával jót akar.

Én nagyom szeretem, és most talán az eddigieknél is jobban. Amikor egy elengedett kezű mesében megmutatja: milyen, amikor hiába figyelsz. Milyen az, amikor eláll a szavad – amikor szó nélkül kell hagyd a tévesztést, a hibát, a rossz beidegződések sérüléseit. Mert a lassan sötétbe csukódó elme már nem tudja követni azt, amit nem hagynál szó nélkül. Már csak követheted ezt a lassú becsukódást – hiszen a napot se kérheted meg, hogy megszakítsa a pályáját: hiszen nem kérheted a napod, hogy ne alkonyodjon. Veszteségek ütöttjeként mondom: ez a könyv el tudja mesélni, milyen ez a veszteség. Amihez semmiféle elégtételt nem tudsz kifundálni – mert a mese végén az unoka és a fiú kénytelen elbúcsúzni az apától.

Veszteségek ütöttjeként mondom, hogy ez egy gyönyörű, méltó búcsú. Pedig Fredrik itt is csal, ugyanolyan szelíden, ahogyan szokott – talán kénytelen volt csalni: most a kellő távolsághoz, hogy egyáltalán le tudja írni ezt a nagyon sokrétegű búcsút. Hogy ne hagyja szó nélkül, el kellett játsszon azzal a valóságba hazavezető úttal, ami az elmére csukódó éjszakában valóban egyre hosszabb. Amelyben egyszer tényleg nem jön el a reggel – és akkor más irányba kell elindulni, nem haza. Látom, kedves Fredrik, hogy neked a haza: a szeretteid. Hogy ezért annyira pokolira nehéz elengedni azt a kezet, amelyik (sokkal teljesebben) az unoka kezére kulcsolódik. És hogy ennyi szó kellett hozzá – éppen ennyi neki hagyott szó; játék elmével (ami nem a tiéd) és becsukódással (ami a tiéd is), emlékekkel (igen, érzik: személyes) és hiányérzetekkel (igen, ezekről is érzik).

Rövidke írás ez amúgy. Ami nem is baj. Nagyon könnyen fogyasztható. Azt remélem, megérinthet olyanokat is, akik még nem kényszerültek ilyen veszteségek elviselésére – azaz a magam részéről érzem ebben a könyvben a potenciált, hogy megérintsen olyanokat is. Hogy a veszteség bennük se maradjon nyílt seb. Hogy elviseljék, ahogy elengedi a kezüket a távozó – hogy megtanulják: az elengedéshez mind a két oldalra szükség van. Hogy nekik is el kell engedniük azt, akinek a haza vezető útja minden reggel egyre hosszabb. Furcsát mondok – lehet, hogy ezt a könyvet a gyerekek kezébe kéne adni. Az unokák kezébe. Mert olyan mondatok vannak benne, amiket követni tudnak, mert olyan szituációk, amelyekbe beleélhetik magukat. Olyan dolgok, amiket szerethetnek. Olyan dolgok, amik távol tartják a medvéket.

Szerettem kézbe venni ezt a szellősen szedett, de igényesen kötött kis kötetet. Szeretem, ha valami ilyen: megadták a módját. Illik a többi mellé. Mégis – lehet, hogy jobban szerettem volna, ha egyszerűbb kivitelű és olcsóbb ez a kötet, hogy minél több kézbe eljuthasson. Hogy minél többen olvashassák: Van egy kórházi szoba valahol egy élet végén, aminek a közepére valaki felvert egy zöld sátrat. Egy öregember fulladozva, ijedten ébred ott, fogalma sincs róla hol lehet. Egy fiatalember ül mellette, és azt suttogja: Ne félj!...

Kiadó: Animus

Fordította: Bándi Eszter

Harry Potter és a Titkok Kamrája – Jim Kay illusztrációival

Egy éve már körbelelkendeztem a Jim Kay illusztrálta Harry Potter és a bölcsek kövét ezeken az oldalakon – visszanyert rajongásról, felélesztett gyermeki énről, sikeresen újraértelmezett képekről mesélve. Minden előzetes fanyalgásom ellenére seperc alatt levett a lábamról és alig vártam, hogy kézbe kaparinthassam a második részt. Percre sem volt kérdéses, hogy ott landol ő is a karácsonyfák alatt és hogy az ünnepi időszakban egyik társa lesz reggeli kávézgatásaimnak.

Azért ez az illusztrált verzió mindig lutri és azt hiszem az is marad a hetedik kötetig (ha kitart addig, ugyebár…) – hiába nyűgözött le már egyszer a rajzoló, sosem lehet tudni, meddig sikerül hasonlóan friss, egyedi, a filmektől és a korábbi illusztrációktól markánsan különböző képekkel elénk állnia. Szerencsére egyelőre (majdnem) maradéktalan az élmény! Amit az előző kötet kapcsán felróttam, még most is él: sajnos az emberábrázolásai nem annyira tetszenek (legalábbis a festményszerűek, mert a Hermione rajz például remek!) és nagyon sajnálom, hogy a Titkok Kamrájában az eddig megszokottaktól eltérően nem ábrázolta Tom Denemet (vajon ez koncepció lesz, hogy a gonosz ábrázolása nélkül teremt sötét hangulatot?).

Ugyanakkor számos rajz kedvenccé vált és gondolatban odateszem az Abszol út, a Roxfort Expressz meg a Teszlek süveg mellé – legelsősorban az Odú, ami végre-végre-végre megkapja az őt megillető jelentőséget és tényleg olyan szedett-vedettnek néz ki, ahogy Rowling megírta. De imádnivaló Fawkes ábrázolása (főleg azzal a kis fricskával, hogy először retro karácsonyfadísz formájában látjuk), az Üvegház és a mandragórák remekül sikerültek, Hisztis Mytrle végre tényleg siralmas és a repülő kocsi is elég szellemes. Ami külön tetszett, hogy mintha az előző kötetnél többször élt volna az illusztrátor a háttérillusztrációkkal, több a színes-rajzos háttér, a szétszórt tintapaca, a szövegbe bepofátlankodó pók, csiga, kertitörpe, tündérmanó és még ki tudja, miféle szerzet... A sötét alapra nyomott oldalak pedig elég hatásosan emelik a hangulatot egy más dimenzióba mint amit megszokhattunk, a Fejvesztett Futam például sosem volt még ilyen borzongató, de a Titkok Kamrájának is jót tesz (Tom Denem ide vagy oda) a sötét „alapozás”.

 

S hogy milyen volt az újraolvasás (ami végül csak váratott magára egy évet)? Érdekes. A varázslat működik, ismét csak beszippantott és gyorsan végigszaladtam rajta, a Roxfortot továbbra is imádom, de meglepett, hogy ez a rész még valójában mennyire gyermeteg. Talán a filmek, talán a később sötétedő világ az oka, de valahogy ez már úgy élt bennem, hogy eggyel komolyabb dolgok történnek, mint az elsőben és hát nem :) Az meg pláne vicces, hogy a filmbeli akciódús jelenetekhez képest Rowlingnál az egész pókcsatás kirándulás a Tiltott Rengetegbe elfér két oldalon, és a naaagy csata a baziliszkusszal is hipphopp véget ér, kb nulla feszültséggel. Szóval gyerekkönyv ez még a javából, de annak legalább cuki. Az pedig így sokadik olvasásra tényleg elég bosszantó, hogy a hatodik-hetedik rész megjelenése idején annyira rejtélyesnek tűnő nagy titok ott van világosan leírva az orrunk előtt már itt. Ügyesen megvezette a fél világot Rowling, az biztos!

Megint csak azzal zárnám, hogy az újraolvasás folytatódik… Hogy lesz-e érkezésem év közben rá, azt nem tudom, előre megfogadni meg nem akarok semmit. Az az egy biztos, hogy ha lesz illusztrált harmadik rész, az is landol majd a polcon a többi mellett!

Harry Potter és az elátkozott gyermek

Nehéz előítéletek nélkül viszonyulni ehhez a kvázi-nyolcadik Harry Potter történethez. Amikor először híre kelt, hogy színpadon folytatódik a történet, középpontban Harry kisebbik fiával és az ő kalandjaival, a rajongók markánsan két táborra szakadtak: akadtak, akik örömünnepet ültek, míg mások szentségtörésnek érezték, hogy valaki „hozzá mer nyúlni” Rowling szent és sérthetetlen befejezéséhez. Miután kikristályosodott, hogy ez bizony egy Rowling által jóváhagyott (társszerzőként is fel van tüntetve, de őszintén meglepődnék, ha valóban írt volna bele) folytatás, már nem a szent és sérthetetlen befejezés feltépése volt a kérdés, sokkal inkább az, hogy rókabőr vagy nem rókabőr, kell-e kanonizálni vagy sem, nem kéne-e békén hagyni szegény Harry-t ennyi fájdalmas kaland után, illetve hogy felérhet-e a kis Albus Potter hős apja hírnevéhez…

A dráma színpadra került, a siker ahogy azt vártuk, óriási volt, a néhány fanyalgó kritikusra meg úgyse figyelt oda senki. A komolyan vehető kritikákat úgyis elhomályosította a mesterséges hiszti akörül, hogy Hermione Granger szerepét színesbőrű színésznő játszotta (ami az angol színházi hagyományokat tekintve egyáltalán nem meglepő, de a filmekhez szokott rajongók persze minden bolhából képesek elefántot csinálni). Igenám, de a színdarabot bajosan tekintheti meg többtízmillió rajongó, nosza rajta, adjuk ki könyvben. Úgymond ajándékként. Könyvesboltok előtt sorban álló tömegek, megjelenésnapi jelmezes partik sora, világméretű hisztéria – ahogy az már lenni szokott, ha Harry Potter a főszereplő. És persze a pofon: ez nem egy Rowling-regény. Persze hogy nem, ez egy dráma. Óvatosan szövegkönyv elnevezést kapott a keresztségben – így legalább nem lehet belekötni abba, hogy drámának kicsit terjengős, nem elég feszes a szövege, bajosan elkalandozik itt-ott és a szikár színpadi utasításoknál jóval többet ajándékoz a hangulatfestésnek. Persze még mindig nem annyit, mint a regények, szóval aki ugyanazt várja, keservesen fog csalódni (jópáran jártak így, olvasva az értékeléseket).

Bevallom, én sem tudtam prekoncepciók nélkül viszonyulni hozzá. Úgy is mondhatnám, igencsak távolságtartóan indult a kapcsolatunk. Amikor megtudtam, hogy lesz, hangosan fanyalogtam. Nem azért, mert dráma, vagy mert nem Rowling írta, vagy mert rókabőr, hanem mert én őszintén, nagyon szerettem volna, ha Harry-t végre békén hagyják. A világ, a szerző, a marketing, a stúdió, mindenki. Szép volt, jó volt, de épp elég volt az a hét rész. Engedjük el a kis túlélő kezét. Sokáig hezitáltam, hogy olvassam-e és rém felszínesen azt kell mondjam, a csodás külső győzött meg hogy egy próbát megér.

És működött. Beszippantott a varázslat, ahogy kell. Visszareppentem az időben kamaszéveim kellős közepébe, amikor először fogtam kézbe az első négy részt, hogy aztán remegve várjam a filmeket és már jó hónapokkal a bemutató előtt minden mozilátogatás alkalmával csuriba tett ujjakkal drukkoljak hogy tegyék be a Bölcsek köve reklámját és láthassam Hedviget meg hallhassam Vernon bácsi morcos „varázslat pedig nem létezik” kiabálását (hja kérem, ez még nem a huszonnégy órás youtube-elérések korszaka volt…). Adja magát, hogy időnyerőhöz hasonlítsam magát a könyvecskét is, de megtették már helyettem mások, szóval maradjunk annyiban: működik. Egy ráérős délután alatt befalható, nosztalgikus, bűbájos élmény, ami után az ember óhatatlanul elgondolkodik azon, hogy le kéne venni a kedvenc köteteket, meg kéne nézni a filmeket, vagy legalább betenni a lejátszóba John Williams csodásan csilingelő filmzenéjét. Nehéz nem a hatása alá kerülni.

Pedig messze nem hibátlan, sőt! A történet a cukiságfaktoron kívül nemigen ad mást. Az apjával minimum problémás viszonyt ápoló Albus Potter hihetetlennél hihetetlenebb kalandokba keveredik nagyon nem jó szemmel nézett legjobb barátja, Scorpius Malfoy oldalán, mely kalandok során többször megváltoztatják a múltat, megkeverik a jelent és halálos veszedelembe keverik magukat no meg másokat, mégis – valahogy tét nélkül marad az egész. Óh persze rendkívül hatásos (színpadon nyilván még sokkal hatásosabb) az alternatív múltak egyike, és lehet borzongani, meg lehet szörnyülködni, de egyszer sem sikerül elhitetni velünk, hogy itt most tényleg fennáll a legkisebb lehetősége is annak, hogy nem rendeződik megnyugtatóan a helyzet. Rowling könyveiről sok rosszat el lehet mondani (ha túllát az ember a rajongásán) de az elvitathatatlan, hogy nemegyszer valóban volt miért izgulni.

Kicsit az volt az érzésem, mintha fanfictiont olvasnék – de lehet csupán azért, mert a kétezres évek elején túl sok időt toltam el az akkori Merengő oldalon és túl sok rajongói történetet izgultam végig lélegzetvisszafojtva, mintha lenne bármi tétje a dolognak. (És elárulom, szigorúan a történetet tekintve olvastam jobb fanfictiont mint ez a könyv – persze ennek már jó tíz éve és bár most gyorsan megnéztem, az oldal még létezik, fogalmam sincs, mostanában milyen a színvonal.) A történet komolyan vehetetlenségéért jócskán kárpótol a hangulat, ami az első oldaltól az utolsóig hozza ugyanazt, amit megszoktunk (igen, leírások nélkül is); a már megkedvelt szereplők és az ő változásaik (hisz csak eltelt húsz év, felnőttek, gyermekeik születtek, karriert építenek, vívják a saját harcaikat); a köztük lévő dinamika (imádtam azt a néhány kiszólást, ahol felnőtt fejjel tekintettek vissza saját gyermekkori ostobaságukra); és persze az új gyerekszereplők. Akik, meg kell mondjam, sokkal gyorsabban belopták magukat a szívembe mint anno Harry és társai. Albus és Scorpius imádnivaló zsiványok, és még úgy is nagyon szórakoztató módon keverednek folyton bajba, hogy a motivációik finoman szólva nincsenek kidolgozva. Sebaj, ebben a korban, valljuk be, Harry és Ron is hajlamosak voltak totál indokolatlanul életveszélybe sodorni magukat.

Oldalakat írhatnék még az élményről, kellemes meglepetésekről és alapos mellényúlásokról is; leírhatnám, mennyire kilógott itt-ott a lóláb, hogy csak azért tekerték úgy az idő kerekét, hogy visszahozhassák a játékba az egyik legnagyobb kedvencet, de nem teszem, mert egy fél pillanatra még nekem is könnybe lábadt a szemem amikor megjelent; puffoghatnék azon, mekkora mellényúlás a végén a nagyjelenet és lamentálhatnék az időutazás igencsak szabad kezelésén. De nem teszem. Mert mindezzel együtt is iszonyú jólesett olvasni és visszacsöppenni általa a varázsvilágba. Picit azért sajnálom, hogy nem láthattuk a szerzők által megálmodott teljes művet, meggyőződésem, hogy ez színpadon az igazi, önmagában a szövegkönyv ad egyfajta részlegesség-érzetet, de reménykedjünk, hogy valamiképp eljut hozzánk is (ha nem is színpadon, legalább felvételről). Bár azon sem lennék meglepve, ha a most éppen ötrészesre tervezett Legendás állatok és megfigyelésük sorozat lecsengése után az elátkozott gyermek is a filmvásznon bontogatná tovább szárnyait…

A tovább után erősen spoileresen a történet legnagyobb rákfenéjéről, ide csak saját felelősségre kövessetek!