Bosszúállók - Végjáték - film

Hát itt van, láttuk a minket oly sokszor sikerrel manipuláló Ipari Képelőállító Művek csúcstermékét - kezdeném, de annak fenntartása mellett, hogy amúgy lényegében tényleg valóban ez és ennyi, megint nem lennék igazságos. Egyrészt pontosan tudtuk, mire ülünk be, a maratoni játékidő okán a lehető legkényelmesebb lehetőséget választva (tehát: ne fikázzam...); másrészt ezt a terméket szerintem most nagyon sokaknak sikerült szerethetővé tenni, a filmbe elszórt szeretni való lényegtelenségekkel. És igazságtalan lennék, mert valójában ez a jól kitalált, kipróbált, bevált dramaturgiai elemekkel folyamatosan élő játék ez esetben tényleg elment a műfaji falig - nézőpont kérdése, de talán icipicit tovább is.

Először is vegyük sorra a szeretni való lényegtelenségeket. Hiszen egy akció-blockbuster esetében nem alapvető elvárás, hogy a dizájnosra tervezett ruciban dagadó izmokat (vagy a ruci dagadó gépi izmait...) színészi játék is felülfesse. A Végjáték egyik ereje volt, hogy az összes döntő módon lényeges momentumát tehetséges színészek vezették elő. Akik egymás szemébe nézve képesek voltak átadni nekünk a szituációban dübörgő feszültséget annak valódi mélységeivel. Ennek legszebb példája tényleg Dr. Strange és Vasember összepillantása a csata legforróbb pillanatában - és azért ebben a filmben a színészek elővezettek jó pár ilyet.

Olvastam véleményt halványabb Scarlett Johansonról, meg játékra képtelen CGI Mark Ruffaloról - nos, Natasha pont azt és pont úgy tette, ahogy vártad és mégse vártad tőle - az a szerelem és hála a szemében (hála, hiszen nem ő fog gyászolni...), ott abban a helyzetben telitalálat. És Hulk tényleg megragadta az egyetlen lehetőséget: összebékült a vadállat-énjével és képes volt megmutatni, ez mit is jelent (tüneményes, ahogy a megjátszott dühöngése hiteltelen...). Az sem véletlen, hogy ebben a bejegyzésben döntő helyen rendre nem a színészeket, hanem az általuk formált alakokat emlegetem - érdemes elgondolkodni a tehetséges emberek alázatáról, amikor egy ilyen szerepet ilyen játékhelyzetekben ennyire komolyan, átlényegülésig komolyan vesznek...

Hiszen például nagyon sok rétegben hiteles, ahogy a maradék hősök nagy nehezen újra a játékba vonják a szemtől szemben-vereség legkomolyabb sérültjét: Tony Starkot - az egyetlent amúgy, aki közülük tényleg továbblépett. Az a figura szemszögéből nézve is hiteles, és igen finoman van megmutatva nekünk a tolószékből való esetten szánalmas dührohamtól a felfedezendő, a megoldandó probléma bűvöletébe gátlás nélkül szédülő tudósig - az a jelenet Pepperrel külön ajándék erre az ívre. Úgy, hogy ez valójában gyönyörű feleslegesség az előkészületi fázisban - és szükséges lezárása a Polgárháború összes nyitva hagyott kérdésének.

Hiszen egy blockbusterben a komor, vereség utáni helyzetben eddig csak a Deadpool mert nyersen viccelni - az az ötletparti a kövek körül valahol az összes, addig papos komolysággal előadott jelenet frappáns paródiája is. Thor, mint Lebowsky ügyes húzás, ahogy Racoonnal való akcióba párosítása is - ahogy a szituációt (nemcsak  a szavaival) folyton elügyetlenkedő Hangya bénasága, vagy Kapi, meg Amerika legszebb férfisegge... Nagyon bírtam, hogy ennek az amúgy igen komor alaphangú mesének folyamatosan volt (amúgy a cselekmény szempontjából folyvást szeretni valóan lényegtelen) humora. Ja. Amúgy ha egy szereplő találkozik önmagával, az szívás. Meg egy szokott dramaturgiai fogás remek ágya... Mellesleg azt igazán elárulhatná valaki, milyen anyagból van Thanos kardja, ha odaköszön a csodapajzsnak... mert ez is vicces, csak más értelemben.

Nemrég láttam egy összefoglalót x jelenetről, amit nyugodtan ki lehetett volna hagyni - olyanok csinálták, akiket azt hiszem tényleg csak a dramaturgiai alapréteg (jó és rossz, ütik egymást, rossz győz, jó összelegózza magát, végső csata, katarzis) izgat. Persze van aki a képregényekben is átlapoz oldalakat, ha nincs akció. Nos, ez a film pont attól volt a maratoni játékidő ellenére élvezetesebb, mint a műfajtársai java, mert benne figyeltek ezek a szeretni való feleslegességek. Mint Vasember összes jelenete a leendő apjával (ahol ebbe a fantázia szülte, alternatív ötvenes évekbe mintha belekameózott volna több korba álmodott film szereplője - többek közt A számolás joga memóriamester csaja is). Mint Kapi megidézett liftes jelenete azzal a teljesen helyén való, idióta beköpéssel (a liftben, amit mintha A tél katonájából másoltak volna ki).

Szépen lett lekerekítve, na. Meghatóra, ráadásul - és az ilyenkor szokásos búcsút is feltűnő ízléssel megcsinálva. Itt lépte át a maga műfaji falát. Ezen is túl vagyunk, egy szuperhősfilm nem szokványos értelemben vett bátorságán... de ennyi. Vége van, pápá. Lesz majd néhány előzmény- meg utózmányfilm nyilván, de ezt a folyamot így még egyszer nem teszik le elénk. Vagy ha igen, ennyire már biztosan nem lesz megragadó - hiszen láthattuk: egy ilyen huszon-filmes folyamban már igen feltűnően ki tudnak állni, kapanyélként meredezni a szokott dramaturgiák (hiszen az utolsó sorfilmben, a Marvel kapitányban is ezeket nehezményezték a legtöbben...). Ráadásul eztán nehéz elkerülni a mintha-érzeteket - bár ennek a sorozatnak nem volt egyenletes a színvonala (sőt...) mégis ehhez hasonlítanak majd minden újabb próbálkozást - vagy az SW-hez. Amúgy e tekintetben az a saga is ugyanez a liga (még ha göcsörtösebb is a forgatás-története, és alapjában nem képregény-történetekből hideg szívű producerek és rajongó filmkészítők által ekecsölt, filmszerű pénznyelő automatának indult).

Annak is mindjárt vége, és a Trónok harca is már csak kétrész-életű. Kicsit aggódom magunkért. Az emberiségnek szerintem szüksége van ezekre a folyamatosan álmodható közös álmokra - ha már Jézus nem jön be... Szükségünk van rá, hogy legyen mire várni. Nehogy már pont most, a világvégékkel gusztán eljátszó folytatásos megmenekülés-mesék után gondoljuk egyszerre elegen: láttuk, most már akár vége is lehet a világnak...

God Bless You, Mr. Lee!

Marvel kapitány - film

Megnéztük hát a kirakós utolsó különálló darabkáját a Végjáték előtt - írnám, ha valóban hardcore gyíkok volnánk; de nem vagyunk azok, csak szeretjük a szórakoztató mozit... is. Úgyhogy inkább így fogalmazok: megnéztük a Marvel kapitány című filmet, az egyik legkeményebb képregényes igazságosztó csaj eredettörténetét. És igazából jól szórakoztunk. Mert tényleg ennyi volt a célunk, kikapcsolódást kerestünk a saját taposómalmunkból, meg volt egy kis ünnepelni valónk is - úgyhogy fenékig kiélveztük ezt a multiplex-élményt. Annak ellenére, hogy (az élmény maga) lehetett volna teltebb...

Van egy Vers nevű csaj, aki végre küldetésbe mehet a Kree elitkommandóval az alakváltó skrullok ellen. Sokat nem tudunk meg róla, ami nem csoda: ő se igen tud túl sokat magáról. A küldetés balul üt ki - és Vers ott találja magát Talos, a fő-skrull agykurkász-gépében. Ami neki is jól jön, mert számára lezárt emlékekben turkálnak - ahol őt Carol Denversnek hívják, és vadászpilóta a Földön. Vers nem egyszerű eset, kiszabadul és megszökik - a felrobbantott skrull cirkáló túlélőivel együtt lepotyog (hova máshova) a Földre...

Tényleg egy kellemesen össze-vissza csavart eredettörténet, különböző minták követéséből mixelt, profin koktélpohárba töltött, teljesen élvezhető ízű ital. De egyfelől ebben a műfajban (és ebben a fázisban, amikor már csak az utolsó gombot kell felvarrni a Thanos ellen szervezett csoportos időutazás egyenrucijára) nem is igen lehet mást csinálni - az alapanyagod határait körbepisálta már a többi hős. Másfelől a közönség is (nagyon nagy százalékban) egészen pontosan ezt várja. Ezt a "mélységet", és ezt az iróniát hozzá. Várja a fiatal Fury-t, két szemmel, várja Coulson ügynököt tejfelesszájú kezdőként, várja a várhatót - és meglepődik, mert mindezt remek ritmusban és jóízűen kapja. A kalandok földi része a legszórakoztatóbb a filmen, mert ide csurog a legkevesebb pátosz - és ide jut a legtöbb humor. Azért a szupercsaj meg az üldözött skrull bunyója a magasvasúton betegen szórakoztató - az alakváltásban rejlő lehetőségeket gyönyörűen használta ki a filmes csapat.

Persze tökéletesen logikátlan az egész, főleg a nagy csavar összes vonatkozása. Ez megint a "véletlenül így történt egy nagyobb terv részeként direkt" cselekményi rendezőelvének uralma, kamaszfantázia-szint (és nemcsak elsősorban kamaszfantázia öntudatos kiscsajoknak...). De amúgy nagyon aranyos, szeretem, amikor a szörnyeket simogatják és kiderül, van azért lelkük. Azt annyira nem, hogy ezzel együtt a világvédő pózban tetszelgő elitről itt is kiderül, hogy manipulatív gecik gyülekezetéből áll - de ez meg egyszerűen a korhangulatból következik. Vannak olyan képregény-történetek, ahol árnyalt figurák küzdenek egymással, akár a maguk igazában is gyakran kételkedve - de Marvel kapitány sztorija nem ilyen. Itt egy ilyen nagy csavartól csak helyet cserél a fekete, meg a fehér...

Profin töltötték koktélpohárba - a rendezőpárosnak, Anna Bodennek és Ryan Flecknek nincs szégyellni valója - más kérdés, hogy ezt a koktélt nem hiszem, hogy többször kéred... Mindenesetre a flashbackek, meg a beléjük csomagolt tanulság, a végigvitt ritmus és a bunyó a metrón jelzi: ezúttal sem nyeretlen kétévesekre bízták a projektet. Brie Larson ezt a szerepet kisujjból hozza (rezzenetlen arcból pici gesztusok - igazából jobb színésznő, mint amit az eddigi szerepei felszínre engedtek) és elég parádés gárdát kap maga köré. Olyan nagyon ők se teszik oda magukat - Jude Law messze többet tud ennél (hát istenem fiatal volt és... ööö... éppen elfogyott neki és... vagy a fene tudja, miért vállalta ezt...), Anette Benning is pont annyit nyújt, ameddig a szerep takarója ér. Azon meg külön röhögök, hogy szegény Ben Mendelsohn a Ready Player One után úgy tűnik beskatulyázódott a tenyérbemászóan ütni való kormányzati/magánszférageci szerepébe (szegény...).

Nagyot röhögtem, amikor ebben a filmben végre szembesültem a coolság lobogó kabátos öregapja félszeművé válásának  körülményeivel - valahol ezekben az apró kis fűszerszerű betétekben látszik, mennyire nem veszik közben komolyan magukat az alkotók. Más kérdés, hogy ezt a szögegyszerű, árnyalatlan világképet, amit ezek a filmek sugallnak, mennyien veszik vicces szintekig komolyan. Ezen lehetne egyszer futni, mígnem futkos tőle a hátunkon a hideg - de ez most nem az a poszt. Ez csak elmeséli, hogy volt egy kellemes, nem túl fárasztó esténk Marvel kapitánnyal... Ja. És ennek tudatában simogasd a macskád.

Bosszúállók - Végtelen háború - film

Egyszer már leírtam, hogy bűnös élvezet ide vagy oda, valójában szeretem ezeket. Annak ellenére, hogy tényleg termék, avulásra szánt, minden örökbecs-igény nélkül, hideg számításból összepakolt celluloidszemét mind (értsd: a termék direkt avul, hogy megvedd a következőt, s ami avult, azt kihajítod, tehát szemét...). Ezt az univerzális mega-giga legyakást meg könnyű is szeretni. Mert annak ellenére, ahova kifut, nem veszi komolyan magát - bátran ironizál és ökörködik, meg reflektál és (ön)gúnyol szinte minden szereplője a film-időben. Nagyon nagy örömmel láttam, hogy a Bosszúállók eddig olykor azért komolykodó képpel (de mindenképpen kevésbé viccesre) festett bandájának rajza közelített inkább a Galaxis őrzői jobbára mélyen inkompetens társulatának alaphangjához, s nem fordítva. Például miközben a Világ Legnagyobb Főgonosza betrappol a létezésükbe, a Hősök Világmentő Kettős Csapata nem felejt el jókat (röhögtetőt, kuncogtatót, fanyar mosolyt provokálót) civakodni...

Van bőven kakaskodás a tökösök között, kollégiumi és katonahumor mentén formált, olykor semmilyen szinten nem cizellált bögyörőméregetés - Űrlord meg Thor, aztán Peter Quill és Stark, meg persze Vasember és Doktor Strange közt... Csak úgy pökik a dumát; az egy filmidőre eső aranyköpések aránya bőven több, mint megfelelő. Persze ettől még nem válna a játékidő jelentős része viccessé, ahhoz megint újítani kellett - Hulk kellett hozzá, meg a húzódózása hogy kibújjon a Banner-zsákból, a kamaszodó Groot kellett, meg persze a filmtörténet eddigi legszerethetőbb Pókembere. Tény, ahogy a hősök nem veszik komolyan (sőt, végképp nem Igazság Ligája mintájára: komoran) saját magukat, ad ennek az amúgy valójában meglehetősen szigorú mesének némi sajátos bájt - majdhogynem azt mondom: valóság-ízt.

pöttyet zsufi

Ami azért (valljuk be) ráfér. Elég régóta létező, a filmnél messze árnyaltabb képregényes alapokat sikerült megint hátulról megerőszakolni azért, hogy ez a rengeteg egymásra épülő lépés, előzmény követelte következmény beleférjen a játékidőbe. Egy ilyen blockbuster olyankor inog a leginkább, amikor nemcsak a karakterek, de a cselekmény-vezetés szintjén is kezdik elkomolytalankodni az alkotók. Ez a széria lassan több mint húsz különböző sorfilmet, leágazást és karakterfilmet ellett, egyik sem a markánsan valóságba ágyazott mivolta miatt vált szerethetővé - de (annak ellenére, hogy ide akarták kifuttatni őket) nem egyszer erős teherként lógtak ezen a darabon az azokban meghozott kreatív döntések. Hogy juttassuk pl. Hulkot haza, ha ott icereg, ahol az előző filmjében (s ezzel párhuzamosan: hogyan tartsuk életben a megoldás furcsa kulcsát, Thort...). Hogyan és hol fussanak össze az egymásról eddig mit se tudó csapatok, és mit kezdjenek egymással. Hogyan tartsuk a galaktikus giga-mega csatát viszonylag zárt helyen (szegény Wakanda...) és a többi. És eközben hogyan mutassuk meg az összes játékost ezen a mesébe illő sakktáblán.

még zsúfoltabb

Merthogy baromi sokan vannak. Itt tényleg a főbb karaktereknek jut csak igazi játékidő, és nekik se sok - a többiek legyenek boldogok a maximum kettő-öt mondatukkal, meg némi izomfeszegetéssel. Baromi zsúfolt film ez, főleg, ha figyelembe veszem, hogy jobbára a jól megszokott western-párviadalokból, meg kiscsoportos húzd-meg ereszd-megekből áll, alig jut bele tömeges csatajelenet (mondjuk az az egy legalább látványos és logikátlan). Hogy aztán a végén hulljon a hősök fele... mondjuk azon jót mosolyogtam, hogy szuperhiróink közül egy sem esett csak úgy a csata áldozatául, mindet Thanos intézte-füstöltette el... (Amúgy jó móka nézegetni a film imdb-adatlapját, édes dolog, ha látod: a színész jelenlegi státusza és a filmszerep adta jelentőség mennyire eltérhet - ez is egy (bögyörő)méregetés, ahol a beárazottság dönt: így kerülhet egy cameo főtáblára, s az egyik "főbb" szereplő így fityeghet valahol hátul...)

+ egy óriás törpe

Thanos... sötétbe zár. Thanos... az egyetlen. A Végzet Fél Pár Kesztyűjével. Sima hősfilmes-dramaturgia mentén, ez így szok kinézni - győznie kell; még úgy is, hogy (pirinyót, icipicikét) veszít... Az a Gamora kisgyerek a túlnanban, s fogadja apucit jelenet, meg az egész érthetetlen viszonya a zöld csajhoz ad ennek a teljesen papír figurának egy megélhető mélységet. A valószínűtlen a valószínűtlenben - elvégre egy hideg szívű elmebetegről beszélünk, aki a túlnépesedésre drasztikus és azonnali választ keres, galaktikus méretekben. Ez a leggagyibb főgonosz-alkotó alap amúgy: vegyél egy létező, valóságos, kellően gordiuszi csomó-bonyolultságú problémát, és adj rá Nagy Sándorhoz méltón ostoba erőszakválaszt. Lehetőleg vállalhatatlant - hogy a döntésben makulátlanok a végén az Egyetlen Esély kihasználásával minden lelkiismeretfurdalás nélkül gyakhassák le. Tény, látszatra a kedvenc tündérmesém, Tolkien professzor gonosza se más, valójában viszont az ő Sauronja (és minden előzménye abban a világban) mitológiailag alapozott játék a személytelennel és a sátánival (mondjuk ki: a megrontással). Thanos, a titán mögött egy mitológia áll: filmipari önkénynek hívják. Mondjuk legalább sikerült kellően leküzdhetetlennek festeni...

Kíváncsi vagyok, sikerül-e ebből az erős középfordulatból, itt az első film végén arcvesztés (és botrányos, kiábrándító ostobaságok) nélkül visszajönnie a mesének. A képregény képes volt... Valójában inább így kéne fogalmazzak: meg tudják-e őrizni legalább a mese maradék koherenciáját a mesélői. Jó volna... mint mondtam volt, bűntudat ide vagy oda, igazából szeretem ezeket...

Jason Matthews: Vörös veréb

A hidegháború nem ért véget… Hangzik el többször is a Vörös veréb című regényben és a belőle készült filmben, és olvasóként mi csak dörzsölhetjük a kezünket – kevés hálásabb téma van egy kémregényírónak, mint az amerikai-(poszt)szovjet szembenállás. Még akkor is, ha ezerszer lerágott csont, és még akkor is, ha le Carré után nehéz a zsánerben újat nyújtani, hát még megugrani az immáron élő klasszikusnak számító egykori brit kém művei szabta elvárásokat. Hogy Jason Matthewsnak majdnem sikerült, az önmagában elég nagy fegyvertény.

Verebünk ez esetben nem más, mint a féltékeny társai által kettévágott színpadi pályafutása után kémnek álló egykori prímabalerina, Dominyika Jegorova, aki nagybátyja, az SZVR (poszt-KGB, persze roppant mód leegyszerűsítve) aligazgatójának gondoskodó kezei alatt az orosz hírszerzés csábításra kiképzett ügynökeként egy amerikai CIA-tiszt behálózását kapja feladatul. A Verébiskola növendékeként pszichológiai és szexuális manipulációkra kiképzett lány számára kapóra jön szinesztéziája, mellyel könnyű szerrel dekódolja az emberek vágyait, ambícióit, rejtett érzelmeit – hamar ki is emelkedik a verebek közül, bizonyíthatna, csak épp mindig rosszkor van rossz helyen. Mondjuk, nem kéne épp egy oligarcha karjaiban feküdnie amikor a Kreml kivégezteti. Még jó, hogy a „jóságos” nagybácsi segít és kész a saját céljaira felhasználni unokahúga testét. A törött szárnyú balerina fegyver lesz, akiben csak nő a harag és alig várja, hogy az őt bábként mozgatók ellen forduljon.

De előbb még le kell lepleznie az orosz hírszerzés egy magas rangú tagját, aki feltehetően évek óta az amerikaiaknak kémkedik. Márvány leleplezése bárkinek megdobná a karrierjét. És Dominyika nem is tétlenkedik. Aztán persze minden másképp alakul, amikor megismerkedik a kiszemelt CIA ügynökkel, a Márványt futtató Nate Nash-el, kiszagol a hanyatló Nyugatra és megtapasztalja, hogy lehet másképp is élni, mint bábként, aki akár táncol, akár fekszik, akár gyilkol, az állam tulajdona, és szert tesz egy barátra az SZVR vezetésében, aki megmutatja, hogy létezhet ember az embertelenségben is.

Matthews kémthrillere okos és csavaros, többkörös átveréseivel még úgy is képes meglepetést okozni, hogy a kötet felére leleplezi előttünk mind Márványt, mind Dominyika átállását. Ami lehetne taktikai hiba is, mégsem az: egyrészt, mert aki nem képes úgy olvasni, hogy nem kizárólag a „nagy durranást” várja el egy kémregénytől, hanem az apró finomságokat, annak tán nem való ez a zsáner; másrészt mert az igazi izgalmat az okozza, hogyan tudja megtalálni a helyét egy veréb a kettősügynök szerepben és hogyan tud életben maradni a folyamatos gyanakvás, kínvallatás, megfigyelés, gyilkossági kísérletek közepette. Ahogy Dominyika fokozatosan keményedik és erősödik meg elhatározásában, úgy vedli le a verébtollait és növeszt páncélt: a némiképp ostoba „kötelező jellegű” szerelmi szálat is az menti, hogy ahogy keményebbre fordul a játszma, úgy hal hamvába. Mert ebben a játszmában a legkisebb érzelmi hullámzásba is bele lehet halni.

Ahhoz képest, hogy a könyv mennyire okos és csavaros, az adaptáció borzasztóan bosszantó és unalmas lett. Az amúgy remek Jennifer Lawrence ide, gyönyörű Budapestünk oda, ebből kihozták a lehető legkevesebbet amit csak ki lehetett. Nem fér a fejembe, hogy egy ennyire összetett cselekménnyel bíró regényt hogy sikerült úgy megvágni, hogy akciódúsnak ható, mégis unalomba fúló film legyen belőle. Minden karakterét megnyesték, minden motivációt lebutítottak, minden konfliktust leegyszerűsítettek. A könyvben hosszú, vívódásokkal teli folyamat vezet Dominyika átállásához, a filmben a második találkozás után mindenféle előzmény nélkül közli Nate-el, hogy kémkedni akar neki. Alig tudunk meg valamit Márványról, aki a könyvben kulcsszereplő. A kiválasztás, a verébképző, a váratlan helyen felbukkanó barátnő alakja is bántóan sematikus lett. Nem beszélve az oroszoknak kémkedő amerikai ügynök száláról, aminél nevetségesebbet keveset láttam kémfilmben (bár Mary-Louise Parker legalább szórakoztató). Ha már a színészeknél tartunk: ha hirdetnének ilyet filmeknek, a Vörös veréb komoly esélyekkel indulhatna a „ki nem használt tehetségek” versenyében – Jennifer Lawrence mellett Jeremy Irons, Ciarán Hinds és Charlotte Rampling is láthatóan vergődik rosszul megírt szerepében.

Egy változtatást vittek végbe a filmesek, amire viszont felkaptam a fejem: teljesen más véget írtak Dominyika és Márvány történetének. És azt kell mondjam, nem fantáziátlanul csavarták ki a sztorit. Amellett, hogy egész más folytatást tesz lehetővé, átrendezi a karakterek közti viszonyokat és szép kis elégtételt ad, még jól is illeszkedik a regénybeli Dominyika alakjához. Sajátos helyzet: a film megannyi ostoba változtatása közül épp a legdrasztikusabb tetszik legjobban. Nem is értem, ez Jason Mathewsnak miért nem jutott eszébe. Azt hiszem, el kell olvasnom a folytatásokat, hogy megtudjam, ő milyen jövővel ajándékozza meg szárnyaszegett verebét.

Kiadó: Agave

Fordító: Fazekas László

Rövidre vágva # 21 – Pár popcornfilmről (megint)

Atomszőke (Atomic Blonde)

Berlin, 1989 – a világ egyik legizgalmasabb pontja, ahogy azt a filmben nem is győzik hangsúlyozni. Nagyjából minden titkosszolgálat itt esik egymás torkának a hidegháború vége előtti utolsó órában – leginkább mert féltik egymás elől a titkaikat, naná. Ide pottyan szupertitkos és szuperfontos küldetésre atomszexi kémnőnk az MI6 kötelékéből, Charlize Theron, hogy a helyi brit kémfőnök, James McAvoy segítségével megszerezze a vélhetően a szovjetek közelébe került listát az összes nagyon titkos ügynök nevével. Mindig van egy lista… Persze semmi sem úgy sül el, ahogy tervezték, útjukat mindenfelé hullák szegélyezik, kettősügynökök szivárogtak be mindenhova, keletnémet forrásokat kell kimenekíteni, és még egymásban sem bízhatnak. Mily meglepő. A The Coldest City című kultképregény alapján összehozott Atomic Blonde itt-ott próbál mélyenszántó kémdrámát elénk pakolni, sőt, meg is vezetne ha hagynánk – de túlságosan kilóg a lóláb. Az első perctől tudjuk, hogy ki itt a tégla, ahogy azt is, hogy tuti nem ennyire egyszerű a helyzet – hát nem is. Annyira csavaros(nak szánt) hogy az már fáj – jobban állt volna neki, ha nem akart volna ennyivel többnek látszani annál, ami. Egy piszok látványos, de percig sem komolyan vehető akció-orgia. Rengeteg atommenőre vágott verekedéssel, iszonyú tökös Charlize Theronnal, sok meztelenkedéssel, ripacsmód imádnivaló McAvoy-jal és a legkúlabb hideg várossal, Berlinnel (amit Budapest alakít – szerencsére van olyan jó az atmoszféra, hogy nem zökkentenek ki az ismerős terek). Az egész egy hihetetlen látvány- és hangulatflash, egy fárasztó munkahét után nem is kell jobb agymosás: dübörögnek a nyolcvanas-kilencvenes évek prog-rock zenéi, miközben hősnőnk tűsarkúban és divatlapokra illő hacukában rúgja szét a fél KGB seggét. Van stílusa a filmnek, na. Többet várni tőle viszont igazán kár.

Wonder Woman

Ha már seggeket szétrúgó keménycsajoknál tartunk… Kevesen tudják rólam, hogy valójában eléggé bírom a képregényfilmeket. Nem mindet, persze, és nem is követem őket mániásan, a manapság mozikba kerülő szuperhősös izéknek tán a harmadát láttam, az alapanyagokat meg aztán pláne nem ismerem – engem ez a műfaj csak képernyőn vonz, papíron egyáltalán nem. Ráadásul ha már választani kell, akkor inkább Marvel, mint DC, valahogy ha már egyszer teljességgel irreális szuperhős-történeteket nézek, akkor jobban esik a vállaltan agyahagyott ökörködés, mint a magát túl komolyan vevő folytonos világmentés. Wonder Woman is ezzel nyert meg: túl azon, hogy persze meg kellett nézni, hisz mennyire menő már, hogy végre egy önálló filmmel rendelkező női szuperhős rúgja szét a fél világot ebben a macsó sportágban, de amiért még tetszett is, az hogy a mítoszhoz illő komolysággal felvezetett ókori amazon mivolt, a világháborús London pokla és a konkrétan istenek pusztítására vonatkozó végzet ellenére ő maga sem veszi magát túl komolyan. Szeretnivaló öniróniával csöppen egy új világba és ezzel a nézőt is bevonja egy ironikus alapállapotba: most komolyan, miért is kéne komolyan vennem? Merjünk már pusztán röhögni a poénokon és ámulni-bámulni az akciókat két órán keresztül, anélkül, hogy mindenáron el akarnánk helyezni mitológiákban és össze akarnánk hasonlítani más szuperhősökkel és mondanivalót sulykolnánk mögé. Minek? Ez egy agyatlan képregényfilm, helló! Tessék leereszteni. Ami meg a feminista avagy sem kérdéskört illeti: tök jó, hogy van egy női szuperhősünk, aki sokkal menőbb, mint számos pasi társa, de nehéz lenne feminista ikonnak tekinteni valakit, aki miniszoknyában és fémfűzőben rohangál a térdig érő hóban, mert az olyan jól néz ki. Egyenjogúságról meg majd akkor lesz értelme beszélni, ha senkit nem az fog érdekelni, hogy egy főszereplő nő vagy férfi-e, kizárólag az, hogy mennyire jó a karakter és mennyire jó a színész. Abban meg itt nincs hiba.

A Kör (The Circle)

Megjelenésekor nagyon kíváncsi voltam Dave Eggers regényére – nem is tudom, végül miért hagytam ki. Persze még simán pótolhatom, de az a nagy helyzet, hogy a belőle készült film akkora csalódás volt, hogy ezt a közeljövőben nem tartom valószínűnek. Iszonyú érdekes és nagyon aktuális az alapötlet: vajon mit teszünk, ha egy mindenható techvállalat szép lassan az egész életünket behálózza? A Kör a Facebook és a Google nyomdokain járó, a szociális életet és az adatmegosztást a végsőkig fokozó virtuális közösség, ahol a szó szoros értelmében több millió barátod van, akik mindent (mindent) tudnak az életedről. A magánszféra nem létezik, a megfigyelés totális, az önkéntesség elvárt. Ha ki akarsz vonulni mindebből, antiszociális elem vagy, és fennáll a veszélye, hogy élő adásban hajszolnak öngyilkosságba. S ha ez még nem lenne elég, a Kör természetszerűen teszi rá a kezét pénzügyi adatokra, államtitkokra, választási regisztrációra. A totális nyitottság és átláthatóság kollektív álmából lassan de biztosan nagyvállalati diktatúra lesz. Aminek a közepébe csöppen Mae, a feltörekvő fiatal lány, akit simán bedarál a Kör eszméje – hogy aztán jó pár személyes tragédia után gondolkozzon el azon, mi is történik körülötte. De vajon van-e mersze változtatni? Izgalmas kérdésfeltevésekkel játszik a film, de pont a legnagyobb ziccert hagyja ki: az egyén feloldódását a közösségi játszmában. Az összeesküvős-leleplezős szál helyett sokkal jobban értékeltem volna, ha mer igazán mélyre menni és megmutatja, mi történik Mae-ben. Emma Watson nem játszik ugyan rosszul, de láthatóan vergődik a szerepben: Mae története, egyénisége, egész karaktere kiforratlan – de még ezt a kiforratlanságot sem tudta felhasználni a film. Ami azért is meglepő, mert a forgatókönyvet részben Eggers jegyzi. Ezúttal még a félig-meddig nyitott vég sem tud kárpótolni azért, hogy ez a zseniális felvetés nem lett több mint egy mézesmadzag.

Kingsman: Az aranykör (Kingsman: The Golden Circle)

Bár most úgy tűnhet, válogatás nélkül nézek akciófilmeket, azért ez nem így van, eléggé ritkán fordul elő, hogy ilyesmire vetemedjek, akkor is jobban szeretem a klasszikusokat, mint a túlpörgetett újdonságokat. Egy kivétel van: a kémfilmek és kémfilmparódiák. Hát, ezzel bármikor meg lehet venni. Az utóbbi évek abszolút kedvence a kategóriában a Kingsman és Az U.N.C.L.E. embere volt – nem véletlenül, ez a Guy Ritchie-féle agyonstilizált vonal már a Blöff és A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső óta bejön. A Kingsman ráadásul felvonultatta az isteni Colin Firth-öt, nem lehetett hát kérdés, hogy ott a helyem a folytatáson is. (Persze CF meghalt az első részben, de ugye senkinek nem volt kétsége afelől, hogy visszatér?) Az aranykör pont olyan, mint a legtöbb sikerfilm-folytatás: nagyobb, hosszabb, vágatlanabb. Mindenből egy kicsit túl sok: túltolt kreténség, túltolt stílusparódia, túltolt karakterek, túl sok akció, túlságosan pszichopata főgonosz, túl nagyra nyitott összeesküvés. (És egy picit túl hosszú is…) De nem tehetek úgy, mintha nem élveztem volna vidámparkban idiótán vigyorgó kisgyerekként minden percét. Vélhetően egyébként a színészek is, mert a totálisan agyatlan forgatókönyv és a borzasztó túlzások ellenére látványosan lubickolnak a szerepben: az első részből megismert Kingsman-gárda maradéka pont ugyanolyan élrevasalt Bond-paródia, mint korábban, de ezúttal simán lejátsszák őket az újak: elsősorban a főgonosz Julianne Moore, aki többnyire vaskos drámai szerepekben tündököl, ezért is bolondozhatott ezúttal borzasztó üdén a kamdobzsai dzsungelben felhúzott, ötvenes évek amerikai kirakatkisvárosát majmoló falucskájában (hab a tortán, hogy én őt legjobban pont olyan szerepekben szerettem, ahol épp ilyen ötvenes évekbeli amerikai kirakatkisvárosokban vergődő feleségeket játszott – ez adott egy plusz réteget Poppy idiotizmusához). Rajta kívül akad itt még amcsi tahót játszó Channing Tatum (ahogy azt az angolok elképzelik…), meg egy kis Halle Berry is, de előlük simán ellopja a show-t a Trónok harca valaha volt legszexibb karaktereként elhíresült Pedro Pascal, aki legalább olyan látványosan pörgeti a lasszót, ahogy Oberyn Martellként hadonászott a lándzsájával. Lesz harmadik rész is, naná…

Kong: Koponya-sziget (Kong: Skull Island)

Látom magam előtt, ahogy a vaskos szépirodalmat olvasó bloggert eddig lelkesen követő olvasóim egy emberként fogják a fejüket: képregényfilmek, kémfilmparódiák, mi jöhet még? Ugye nem egy óriásmajom? De. Azt aztán végképp nem tudom megmagyarázni, miért kedvelem annyira a King Kong filmeket, de tény: az eddigi összes feldolgozást láttam és még Peter Jackson finoman szólva nem körülrajongott verzióját is bírom :) Ráadásul ebben az újban ott feszít Tom Hiddleston, hát persze hogy meg kellett nézni. Kicsit egyébként olyan ez is, mintha paródia lenne, a forgatókönyvét meg egy óriásmajmos/idegenlényes/lázadós katonai akciófilm-generátorban keverték volna ki. Mondjuk úgy, némiképp átgondolatlan. És bár nem hiányol minden eredetiséget, pont azok a részei a legrosszabbak, ahol eredeti akar lenni – jobban jártunk volna, ha simán csak újraforgatják sokadszorra is a jól ismert Kong-sztorit. Egyébiránt félelmetesen látványos és van néhány jó ötlete: az egészen sajátos faunával rendelkező Koponya-sziget megjelenítése a rengeteg gigantikus szörnyével és a legkülönbözőbb gyilkos állatával a jelenkori GCI csúcsa; a dzsungelben menetelő katonákat felülről felnyársaló gigászi pókoktól jó eséllyel az előttünk ülő nyakába zúdítjuk a popcornt, az óriásmajom meg tán minden eddiginél emberibbre sikeredett, köszönhetően részben az őt játszó Terry Notary-nek (meg a grafikusoknak, persze). Ezért is kár, hogy amúgy Kong mintha csak dísznek lenne ott, néha összezúz egy-két helikoptert, birkózik pár őshüllő-szerű izével, megmenti a szőke nőt, de nélküle is ellenne a film. Ahogy a legtöbb szereplő nélkül is. Sem Hiddleston, sem a friss Oscar-díjas Brie Larson (ez tuti valami átok, hogy a frissen díjjal dobált színésznők valami akciómarhaságban égetik magukat), sem a világháborúból ott felejtett, idióta poénokat puffogtató John C. Reilly, sem a nagyon csúnyán néző megfáradt katona kliséjét tökélyre fejlesztő Samuel L. Jackson nem tesz hozzá semmit a filmhez. Sajnos ez így csak egy baromira látványos, de tökéletesen felesleges sokadik bőrlehúzás lett.

A Galaxis őrzői 2. - film

Olykor nem értem a filmesztétákat, kritikusokat. Van ez a Galaxis őrzői széria, nagyon jól elszórakoztunk az elsőn; bár nem utolsó sorban azért, mert nem vette túl komolyan magát. Azaz a világa kellően bizarr és elemelt volt, a szereplői olykor teljesen valószínűtlenek, de szerethetők; volt egy betegre formált kis gonosza, Ronan (Lee Pace trendi alakításában) meg a háttérben egy nagyobb formátumú, amolyan galaktikus méretű: Thanos. Volt ki ellen összekovácsolódnia a bizarr kis csapatnak, ahol mindenkinek megvolt a maga jól tipizálható (és könnyen eljátszható) szerepe, amit hál’istennek mindenki esetében kellően viccesre írtak.  A cselekményben nem rejlett túl sok meglepetés, szép ritmusban alakult az értékes gömb utáni önző hajsza közös világmentéssé – olyan látványos keretek között, amilyen a CGI-ből csak kifér, beleértve két fontos szereplőt is, a kifejezés-korlátozott fát (dömdödöm…) meg a gépfegyveres mosómedvét (dumdumdumdumdum…). Bizarr és elemelt világban, ahol komplett fajok egy aspektus karikatúrái lehettek, egy halom szintén karikatúra félnótás(-füttyös) mellékszereplővel – ahol fél Hollywood belekameózott a mókába.

Úgyhogy nem értem, mit vártak a fanyalgók. Egyből Thanost, meg a galaktikus mega-legyakást? Aki kicsit is ismeri a képregényekben igen rég lerakott (univerzumépítésből kifolyólag nem is egyszer egybefűzött) alapokat, az tudja: majd a Bosszúállókkal közös móka lesz – Thanos bármelyik ultrarucis különítménynek túl nagy falat volna. Kicsit már most fázom a várhatóan moziba kerülő közös epizódtól – pont azért, mert a Bosszúállók (hiába szeretem a maga módján azt is) komorabb banda, egyenlőre az univerzumok alapszínei annyira eltérnek, mintha valaki Jack Nicholson vigyorgó bohócát Nolan Batmanjaiba csöppentené. Úgyhogy előzetesen is teljesen biztosra vehető volt, hogy betétmese jön, amolyan hurok a szereplők múltja és motivációi körül; amivel nem viszik előre egy grammnyit sem a szériát, de mélyülhet általa a figurák kedvelhetősége. Főleg mióta lehetett tudni, hogy Peter Quill apucija és egyéb családi történetek lesznek a fókuszban…

Az ilyen betéttörténetek egyébként nagy kedvenceim – ez a mesemód emlékeztet a mangák és anime-sorozatok kócos cselekményvezetésére; egyfelől remekül adagolhatók bennük előre a titkok, másfelől jobbára tét nélküli meccsek – mivel a nagy durranások közti intermezzókban ritkán vesztünk főhőst (egyébként e tekintetben ez a folytatás meglepően bátor). Kicsit olyanok ezek a kanyarok, mint egy Bud Spencer – Terence Hill film: nincs miért izgulni, dőlj hátra és élvezd. Lehet, ez hiányzott a fanyalgóknak? Hogy szívből lehessen izgulni a hősökért? Nem tudom. Nekem nem hiányzott. Volt mit élvezni e nélkül is.

Merthogy egészen szellemesen ajándékoztak apát Űrlordnak. Eltérve a képregényes alapoktól – de ezt most bánja a fene. A képregények egykori rajongói megint bőven megkapták a saját ajándékaikat - meg Stan Lee-t, egy vicces kameó-pillanatra, amely a legeslegelső Guardians… fanoknak (mondjuk ki, a ma élő legidősebb rajongóknak) is adta ami jár. Szóval ez a papuli pont az a tenyérbe mászó alak volt (Kurt Russel szépen öregszik…), akit egy ilyen űrcsibész apjának képzel az ember. A rá alapozott mese pedig egészen kedves, kedélyes kegyetlenséggel lett elénk rakva. Azt a nyitójelenetet a zenébe feledkező, táncikáló Baby Groottal (egy csata kellős közepén) konkrétan végigröhögte a mozi velem együtt. Engem szépen felültetett a hullámvasútra ez a nyitány, ahol aztán később se zavart, hogy a kisebb-nagyobb családi lelkizések és nyavalyák sora (a dombra mászó szakasz) folyvást megszakítja az akció suhanó lejtmeneteit.

Szépen épülnek a szereplők… azért az szép teljesítmény, ha egy ennyire kőtömb figura, mint Drax (Dave Bautista) kapja a legviccesebb pillanatokat; szép teljesítmény, ha Gamora és Nebula sajátosan beteg „testvérpárja” így, hitelén belül maradva gyógyul a szemünk láttára (amennyire, hát annyira…); nagyon bírtam Rocker Racoon és Yondu egymásra csodálkozását, pedig oda már alaposan csöpögött a pátosz… mondjuk szuperhős-film nincsen pátosz nélkül – jutott ide is belőle, főleg a befejezésbe. Nagyon bírtam, hogy Peter Quillnek valódi dilemma jutott, s hogy mennyire emberi módon reagálta le. Alig akadt valami, amit ne bírtam volna… Így aztán úgy álltunk fel a végén, hogy nem bántuk a vizuális üdülésre fordított időt. Őszintén - én ennél többet általában nem várok egy moziszéria második részétől...

Rendes fickók - film

Mesélhetnék róla, milyen vicces fiú Shane Black, hogy újraforgatta az egykori legjobb ötletét – de meg kell mondjam, a Durr durr és csók annak idején nem tett rám ekkora benyomást. Lehetne szólni róla (mások megtették) milyen remek dolog, hogy Ryan Gosling végre szerethetően kiröhöghető, hogy Russel Crowe is úgy hozza magát, hogy belefér a kiröhöghetőség, de egyik úrnak se izzadtam végig a filmográfiáját – és szerintem annyira nem nagy ötlet, ha végre valaki arra használja a színészt, amire való: belöki egy szituba és hagyja belelényegülni. Mesélhetnék róla, de ennek a filmnek a nyitó képsorai bízvást kiérdemelhetik a „legbetegebb kiskamasz-álom” díj arany fokozatát – s már ott és akkor körülbelül készen álltam rá, hogy a film azt csináljon az agyammal, amit csak akar. Az a felütés meggyőzött, hagyjam, engedjem el magam – hadd jöjjenek a képek.

Szeretek így mozizni, bár jobbára aztán megszívom. Ezért haragszom mostanában Tarantinóra. Itt nem ez történt, és ezért nagyon hálás vagyok a készítőknek. Itt az történt, mint a Hét pszichopata és a si-cu esetében: az utolsó filmpontig morbid, de hibátlan futású hullámvasútra ültettek; szórakoztatni akartak, és én ezt tudtam, de mivel úgy különben azt is akartam: szórakozni, ezért maradék nélkül jólesett a móka. Úgyhogy ha agyelhagyásra vágysz a legjobb értelemben, kikapcsolódásra, hogy aztán másnap reggel (áldott kikapcsolódás…) magától rendeződve kapcsolódjon újra minden az életedbe, akkor hajrá. Ez a te filmed, hagyd abba az olvasást, vegyél jegyet és nézd! (Innentől úgyis elspoilerezek ezt-azt…)

Az külön és nem várt ajándék, hány pillanata jutott azóta eszembe. Az összes beteg párbeszéd a két elbaltázott főhős, az ügyetlen, mégis sikeres magánnyomozó, Holland March és az érzelmes-mackó verőlegény, Jackson Healy között. Az epikus WC-jelenet... (avagy hogyan kell az ilyet ízléssel). March lányának koravén belekotyogásai (Angourie Rice egyébként az összes jelenetében lejátszik úgy kb. bárki mást a vászonról, nagyon kíváncsi vagyok, hány filmes brand szeretne ráépülni a közeljövőben…). A tény: ebben a filmben (nem úgy mint a Durr durr és csókban) egyetlen épkézláb felnőtt női karakter nincs, elszállt és/vagy számító picsák vannak csak… következésképpen Ryan Gosling van, szerelmi szál nincsen. Eszembe jut a jelenetsor, amikor Kim Basinger eladja a nézőnek azonnal a szarkavaró ügyész karakterét – az is tehetség, ha valaki pont annyira játszik hamisan, hogy a popcornba fulladó legbambább néző is sejtse, simlis; és mégse legyen ripacs a színész attól, amit művel – a játéka megüljön annak a szemében is, aki látott-értett már olykor ilyet. Az autóban elalvós jelenet elvetemült bogaras pillanatai, és áthallásai egy másféle félelem-és-reszketésre… avagy akár egy meztelen ebédre…

Az külön és nem várt ajándék, ahogy a korszak, a megidézett hatvanas-hetvenes évek filmes naivitása az akkori valóságos naivitásainkkal játszadozik. A példaszerűen korban tartásból a film nem kacsint ki – maga a korban tartás válik egészében egy durva, méretes kikacsintássá. A mozdulatlan hippi-lázadástól a (pornó)kísérleti filmig. Detroittól és autóipartól a hivatali korrupcióig és bemutatásáig. Az akkori filmes taburendszer megidézésétől az akkori akciófilmes nyelv bárgyú megoldásainak játékos használatáig. Jó pár rétegében ez a film Black olyan korábbi nagy durranásait idézi és parodizálja, mint Az utolsó cserkész – anélkül, hogy kifejezetten paródia volna. Hiszen akad benne drámai pillanat, két pontosan kitervelt és profin végrehajtott akciófilm-kifacsaró geg közt egy pillanatra elkomolyodik, de ezekben a pillanatokban sem veszít el engem, a nézőt. Mert korban marad, viszont az akkori kor, az ifjúságom patetikus filmes válaszai helyett e pillanatokban meri tanácstalanul széttárni a kezeit.

Azt hiszem, nagyon nagy bajban van az államok filmes fogyasztó- befogadó-kultúrája; hogy ez a film nem lett ott megérdemelt és hangos siker, egy nagyon komoly figyelmeztető jel. Jelzi: félő, hogy ott egyre inkább csak az megy be az emberek fejébe, amit a szájukon keresztül tesznek bele. Gyorskaja-filmek ízeihez szoktatott tömegeket jelent ez a pénzügyi kudarc, akik a minimálisan réteges piték ízeit is képtelenek megérezni. Sajnos azt jelenti, ennyi eredetiség sem fér le a torkukon (vicces, hogy úgy különben nem is „eredeti” hiszen valójában mindent idéz…). Ez nagyon nagy baj. Mert ezekre a mozikra eztán ennyi pénz se jut majd. Semmi bajom az adaptációval, a folytatással, vagy a szuperhős-mozival - főleg akkor nincs, ha annyira bátran ingerel, mint például a Deadpool - de az elszíntelenedő paletta így előbb vagy utóbb a (csillivilli, színes, szélesvásznú, CGI) szürke ötvennél kevesebb panel-árnyalatával rendelkezik majd – és akkor elveszítem a mozit.

Ezt legalább érdemes lesz újranézni. Ha már ennyiszer eszembe jut.

Rövidre vágva #10 – Filmes vegyes

Decemberben ugye volt sorozatos meg könyves rövidre vágva – ideje hát egy kis filmes vegyesvágottnak is. Pláne, mert filmet azért jóval többet nézek, mint sorozatot (nyilván – valamivel kevesebb idő megy el vele…) és nem ritkán van enyhe hiányérzetem, amiért erről sem számoltam be a blogon, meg arról sem, pedig milyen jó volt. De hát nem vagyunk már lelkes fiatal bloggerek akik naponta x bejegyzésben képesek megörökíteni életük minden apró-cseprő momentumát, idő-idő-idő, meg kedv-kedv-kedv, és egyre gyakrabban fordul elő, hogy ahelyett hogy itt ülnék és püfölném a billentyűket, egyszerűen kucorodnék és bambulnék. De most épp enyhe Oscar-hangoverem van az éjszakai díjátadótól és ilyenkor mindig fokozottan van kedvem filmekről csacsogni. Namost, előrebocsátom: ha valamiről nem lesz szó ebben a posztban, az az idei Oscar-termés. Mostanában jellemzőbb, hogy mindig a megelőző szezon filmjeit látom :) Tendenciát se nagyon keressetek, ez most tényleg vegyes válogatás, többnyire élvezetes és túlnyomórészt könnyed élményekről. Majd biztos lesz olyan válogatás is, amiben komoly és nyomasztó filmművészeti alkotásokat veszek górcső alá – de ez most nem az a poszt…

Star Wars 7 – Az ébredő erő

Kezdjük is egy, a komoly filmművészeti alkotás vádjával aztán végképp nem vádolható, de legalább hatalmas indulatokat és lelkesedést kiváltó hamisítatlan popcornmozival. Szögezzük le, sosem voltam Star Wars rajongó. Az eredeti trilógiát koromból adódóan akkor ismertem meg, amikor már jócskán túlhaladott volt sok szempontból, az első „igazi” Star Wars moziélményt nekem az előzménytrilógia jelentette, azt meg ugye jobb lenne feledni… De hát van nekünk is mániás rajongásunk, szóval értem én, hogy sokaknak meg ez, és úgy várták a karácsonyt bemutatót mint a Messiást. Mi kivártuk hogy kicsit leüljön az őrület és jó hónappal később néztük meg, és bizony be kell valljam, a moziból kijövet egyetlen markáns gondolatom volt: most komolyan, ezért volt ez az egész felhajtás? A nosztalgia egy dolog, épp az előző posztban rugóztam azon hogy engem ezzel meg lehet venni, de azért a nosztalgia és a fantáziátlan szolgalelkű másolás nem ugyanaz. Mondanám, hogy ha ennyire nem tudott semmi újat hozzátenni az új gárda a „régi” SW sztorihoz, akkor mi a fenének nyúltak egyáltalán hozzá – de tekintve azt a mocsok sok pénzt amit kerestek (és keresni fognak) vele, a kérdés irreleváns. És tudjátok mi a bosszantó? Hogy akármilyen semmi az egész, úgyis megnézzük a többit is. Mert azért volt annyi kellemes kis poén, hogy icipicit megsimogassa a nosztalgia-receptoraimat, mert bármilyen tenyérbemászó tejbetök ez a gonoszka, pont annyira vagyok kíváncsi arra, mit hoznak ki a csajból és mert jó néha csak majszolni a popcornt és ilyen ártatlan, naiv marhaságot bámulni. Nem szabadulok a gondolattól, hogy J. J. Abrams egy nagyra nőtt gyerek, aki megmaradt pont ugyanolyan geeknek mint kamaszon, és most folyamatosan fel-alá ugrál a moziszobájában és nem tud betelni vele, hogy hozzávágtak pár millió dollárt hogy játsszon csak a mániáival tovább. Hát, egészségére.

Deadpool

Evezzünk még komolytalanabb vizekre… Soha nem érdekeltek a képregények, szóval én aztán azt se tudtam, ki a fene ez a vörös ruhás szadomazo figura amikor elkezdődött a hájp és hirtelen az ismerőseim kb fele már Deadpoolt várta úgy mint a Messiást. Pont a SW előtt láttam a reklámot, meg is állapítottam, hogy kb a reklám jobb volt mint ott az egész film, Zoli meg erőst meg akarta nézni szóval ott találtam magam, hogy ülök a moziban és egy leszakadó testrészekkel és seggbelövésekkel teli szerelmes filmet nézek a világ tán legmocskosszájúbb képregényfigurájával (meg az ő bébikezével) a főszerepben. És élvezem. Jajjj. Én igazából bírom ezeket a képregényfilmeket, a Bosszúállókat képes vagyok többször is megnézni, a Vasember-trilógiát kifejezetten jónak tartom (ebben azért igen nagy szerepe van Robert Downey Jr-nak), és még Thort is elviselem (ebben meg Chris Hemsworth hátsójának) – agyhalott állapotban inkább ilyenekkel lazítok, mint kaki-puki vígjátékokkal vagy romantikus izékkel. Bár nem mondom, hogy az eddigi kedvenc Tony Starkot simán kiütötte a nyeregből, mert nem, de Deadpool is odafurakodott a potenciálisan újranézős műfaji kedvencek közé. Mocskos, véres, nyomokban sem píszí, semmi kilúgozott óvoda-kompatibilis csihipuhi, ez valami olyasmi mintha Tarantino rendezne képregényfilmet. Deadpoolban az a legjobb, hogy miközben kimaxolja a képregényfilmek összes kliséjét, nem csak kiforgatja hanem nyíltan szembe is röhögi őket – és vele saját magát. Nagyon remélem, hogy hasonló szellemben folytatják.

A marsi (nem, nem vagyok hajlandó a hülye magyar címet használni)

Amennyire utáltam a könyvet, annyira jól szórakoztam a filmen, szóval ebből a szempontból is elmondhatom, hogy A marsi lett nálam 2015 Holtodiglanja :) Andy Weir egyszerűen nem tud írni, ellenben Ridley Scott elég jól tud filmet rendezni, még akkor is, ha az „csak” egy hagyományos vonalvezetésű, nézőmágnes sci-fi kaland. Hagyományos, mert semmiben nem tér le a „bajba jutott űrhajós(oka)t a földről nagyon meg akarja menteni egy kupac rendkívül elszánt, tűzön-vízen át küzdő, a bürokráciára fittyet hányó NASA alkalmazott rendkívül hatásvadász zenével, rendkívül látványos képekkel és a néző számára többnyire érthetetlen csillagászati fejtegetésekkel tarkítva” ösvényről. De legalább profin csinálja. A film legnagyobb rákfenéje Mark Watney magányos marsi kérődzése volt, ami a könyvben nem csak halál unalmas hanem bosszantó is volt számomra – köszönhetően a huszonegyedik századnak azért ezt elég jól oldották meg a videónaplóval, ráadásul Matt Damon van annyira cuki jó színész, hogy meg tudja tölteni ezt a sztorit humorral és lélekkel is, úgyhogy ami a könyvben a leginkább idegesített, azt itt eléggé bírtam. A NASA kötelékébe meg olyan szereplőgárdát rántottak össze, hogy filmrajongó legyen a talpán, aki nem érzékenyül el tőle. Így kell sikerkönyvet adaptálni bombabiztos sikerfilmmé (azért a díjakat és jelöléseket ember nincs, aki megmagyarázná…).

Hamupipőke

Hogy lássátok, nem csak „fiús” filmeket nézek, egy laza huszárvágással térjünk is át az elmúlt hetek leggiccsesebb és legcsilivilibb filmélményére. Azt sem egyszerű megmagyarázni, miért okvetlenül szükséges 2015-ben élőszereplős Disney-mesét forgatni, de ha már muszáj, legalább csinálná úgy mindenki, mint Kenneth Branagh. Bár szinte kizárólag a zseniális Cate Blanchett miatt néztem meg, meglepően jól szórakoztam, bizonyos részeit látva fülig érő vigyorral csöppentem vissza a gyerekkoromba (amikor még a rajzfilmváltozatot néztem és dalolásztam végig ugyanilyen mosollyal), és ellamentáltam a meseaktualizálások lehetséges módozatain. Mert ezek a jól ismert történetek úgyis mindig újramesélődnek majd, felesleges is kapálózni ellene – az új ötletek végesek, a stúdióknak kell a bevétel, a filmesek meg időnként hajlamosak azt hinni, hogy majd ők radikálisan megújítják a jól megszokottat. Többnyire persze nem, de most úgy látom, hogy a két leginkább működő út a Tim Burton-féle groteszkbe csavarás illetve ez a némiképp „túltolt” giccs- és érzelemparádé. Ami pont annyira komolyan vehetetlen, viszont ahhoz, hogy ne legyen bántó, kell a magabiztos, Shakespeare-en edzett rendezői kéz (ami pont ugyanúgy ismeri a valódi drámát, a vásári humort és a színpadiasságot is) és legalább egy olyan kiemelkedő alakítás, ami képes úgy elemelni a meseiségtől hogy közben nem erőltet ránk semmiféle plusz értelmezést. Csak Richard Madden (Robb Stark) műmosolyát tudnám feledni…

Költői szerelem

Ha már adaptációk, akkor nem mehetek el szó nélkül az utóbbi idők legkellemesebb meglepetése mellett sem. A magyar keresztségben szokás szerint minimum furcsa címet nyert Költői szerelem A. S. Byatt sokszoros díjnyertes posztmodern remekműve, a Mindenem alapján készült – mely könyv egyébként nagy kedvencem, és máig úgy gondolom, teljes valójában filmesíthetetlen. És ostobaság is lenne törekedni a megfilmesítésére. Neil LaBute rendezőnek mégis sikerült a lehető legtöbbet kihoznia egy filmváltozatból – amely úgy egyszerűsíti az alapanyagot, hogy egy percre sem feledi el tisztelni azt és úgy kanyarít szórakoztató és a multiplex mozik közönsége számára is fogyasztható romantikus történetet a két költőlegenda szerelme utáni irodalmi nyomozásból, hogy közben nem butítja el a könyv lényegét adó irodalmi játékokat. Dicséret illeti a színészválasztást – bár szívből utálom Gwyneth Paltrow-t, a nyársat nyelt angol irodalomkutató penészvirág szerepét mintha rá öntötték volna, és Aaron Eckhart is tökéletesen hozza a romantikus képzelgéseitől szabadulni nem nagyon tudó amerikai csibészt. Jennifer Ehle és Jeremy Northam viktoriánus költőpárosa pedig egyszerűen álom. A film legnagyobb erénye az okos és mértéktartó adaptálás mellett a ma már némiképp idegennek ható bája. Ez egy ízig-vérig bájos film, a szó nem-cuki értelmében. Semmi csicsa, semmi nagyotmondás, semmi filmes truváj. Kedves, érzékeny, visszafogott alkotás. Jó lenne, ha több ilyen készülne ma is.

Szemekbe zárt titkok

Na tessék, kicsit mégis kapcsolódunk az Oscarhoz – legalábbis annyiban, hogy ezt az egyébként 2010-ben a legjobb külföldi film díjával kitüntetett argentin alkotást a köztévé Oscar-közvetítése előtt néztem meg, mert nem volt kedvem olvasni és sok volt még hátra a gáláig. Az alapul szolgáló könyvet tavaly olvastam, és eléggé tetszett, de nem éreztem azt a viszkető kényszert, hogy azonnal ide nekem a filmet is, ráadásul tavaly készült belőle egy amerikai remake, ami a kritikák szerint borzasztóan el lett szúrva. Persze ez a legkevésbé sem kell hogy befolyásolja az eredeti megítélését. Juan José Campanella filmje annyiból kevesebb például a fent említett Költői szerelemnél, hogy szinte szolgai adaptációja Eduardo Sacheri könyvének – mondhatni, tökéletes adaptáció, de az önálló filmes vízió legkisebb jele nélkül. Ezt a rövidke, lassan csordogáló, érzelmes, nosztalgikus argentin krimit még csak meghúzni se nagyon kellett ahhoz, hogy épp kiadjon egy egészestés, érzelmes, nosztalgikus, öregesen csordogáló krimit. Tökéletes színészválasztás (az ember időről időre rádöbben, hogy milyen remek színészek játszanak a bejáratott hollywoodi garnitúrán kívül – akik hazájukban simán lehet, hogy vannak akkora sztárok, mint bármelyik A listás…), old school krimis feszültségkeltés, némi hivatali kakaskodás, szolid politikai töltet (persze valószínűleg az argentin nézőknek, akiknek ez a saját terhes közelmúltot jelenti, ez a réteg jelentősebb), és egy évtizedeken áthúzódó elfojtott szerelem csendes romantikája (jó látni, hogy túl a szappanoperák világán tudnak ilyen visszafogottak is lenni). Ami némiképp háttérbe szorul a könyvhöz képest, az épp az ott leghangsúlyosabb egyéni igazságszolgáltatás kérdése – de valljuk be, ezt az érzelmi puttonyt lett volna a legnehezebb filmen boncolni. Nem hibátlan film, és nem is igazán értem a díjakat, de semmiképp nem bántam meg hogy megnéztem.

Walter Mitty titkos élete

Érdekes hogy ez a film kívánkozik ide a sok közül, amiből még válogathatnék, ha kapcsolódási pontot kéne keresnem, azt mondanám, azért, mert ugyanabból a kisember-szemszögből tekint a világra, mint az előbbi argentin krimi. Walter Mitty a szürke egyetlen árnyalatában pompázó örök álmodozó tipikus példája, aki reggeltől estig a legkülönbözőbb helyzetekben fantáziál arról, hogy végre a sarkára áll, beolvas a tenyérbemászó főnöknek, seggbe rúgja a vegzáló kollégát, laza félmosollyal elbűvöli a bájos kolleginát és boldogan élnek izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba cseppenve; miközben valójában napra nap ugyanazt az egyhangú, jelentéktelen életet éli a Life magazin szerkesztőségének legeldugottabb részlegén. Aztán egy nap megtalálja a nagybetűs kaland, ami persze úgy kezdődik, hogy elveszít egy kulcsfontosságú negatívot – és úgy végződik, hogy kijut neki kalandból is, hőstettből is, bájos kolleginából is. Tök aranyos ez a film, egy nagyon-nagyon kínos jelenetet leszámítva egyáltalán nem bántó még Ben Stiller sem és tele van jó ötletekkel, de végső soron elég nagy hiányérzetet hagy maga után. Mert sokkal jobb is lehetne, ha nem érné be annyival, hogy üres frázissá koptatja a „merj élni, érezni, cselekedni, kiélvezni a ma adta lehetőséget” szentenciát, miközben főhőse a legvalószínűtlenebb kalandokba csöppen (és tényleg, jó párszor nem tudtam eldönteni, hogy most megint fantáziál-e vagy ez már a valóság…). Ami viszont maradandó lesz, az a nyúlfarknyi szerepben is emlékezeteset alakító Sean Penn ahogy nem kattintja el azt a fényképezőgépet, hanem rávilágít: néha csak nézni kell a csodát és meglátni. És nem is kell feltétlenül a Himalájáig szaladni érte – azt hiszem, a legnagyobb kihívás ami előttünk, szürke kisemberek előtt áll, hogy észrevesszük-e a csodát ha az orrunk előtt van. Ez is a „merj élni” része lehetne!

...

Folytatása következik...

Jurassic World - film

Hűha-faktor

Ez a film egyetlen hatalmas idézőjel. Újrahasznosít mindent: a Jurassic Park minden böszmebüszkén felrakott kerítését, szabályozott, ellenőrzött működésű hamisvilágát, és a szabályozottság által keltett biztonságérzetet (teli vagyunk ilyen hamisvilágokkal egyébként, amelyek a szabályozottság álcaruhájával ringatnak hamis biztonságérzetbe – gondoljunk csak a tömegközlekedésre…). Újrahasznosítja a sanda és mohó sápolást, az etikátlan szakembert, közel a tűzhöz – hisz tényleg mindig akad valaki, aki a más tüzébe pecsenyét lógat; aki akár éleszti a tüzet, ott is ahol nem ég, hogy süljön a maga pecsenyéje (ezek a filmtörténet leginkább várt elégtétel-halálai, amikor úgymond a tűzgyújtó is odasül). Újrahasznosítja a Rambózabálást – ahogy jönnek a bennfentes vigyorú emberi pitbullok puffogtatni, természetet taposni; jönnek a vadászok – ezúttal is zsákmányállatnak, naná. Újrahasznosítja a sikolyt, a menekülést, az utolsó pillanatban megmenekülést… persze úgy hogy még nagyobb legyen a hűha-faktor. Ahogy a filmben nem kicsit (ön)ironikusan el is hangzik. Mert az én szememben ezt a gátlástalan remixet egyfelől ez menti meg: többször és harsányan kiröhögi önmagát. Másfelől a tapintható szándék, hogy megidézzen. A mai eszközökkel az egykori hangulatot, azt az érzést ami akkor elfogta a tátott szájjal bámuló ifjú mozibajárót: ilyen tátott szájakat, tágra nyílt szemeket szeretne a mai, képpel agyonlakatott fiatal arcára varázsolni ez a film – és ezt sikeresen teljesíti.

Tudjátok mit? Visszaveszek a kritikus hangvételből. Ahogyan Timi megfogalmazta: nekünk ez egy hatalmas nosztalgiatrip volt, fütyüljünk az összes kritikára… láttuk, hogyan működött ez a hűha-faktor a fiatalabbakon a moziteremben – így a bevételi adatokon túl személyes benyomásunk is lehetett a kézzel fogható sikerről. Nagyon sok generációt képes volt megszólítani ez a film, egyszerre, és teljesen másként: direkten és utalások rétegeivel. Már önmagában ez egyfajta érték volna, hogy egy alapvetően szórakoztató-borzongató-rémisztgető fussvagyelkapnak mozi ennyi utalás-réteggel, és így zsonglőrködik – valójában az alkotói csak jó érzékkel belehelyezkedtek az egykori „alternatív jelen” jövőjébe: a mai „alternatív jelenbe”. Ahonnan jó volt visszatévedni az „alternatív múltba”… legalábbis nekem az egykori Park főépületébe tett kirándulás minden pillanata maga volt a nagy betűs Nosztalgia… Egy szó mint száz, egy fantáziavilág meglepően koherens jövőjét láthatjuk – ahol a legfontosabb „állandó”, hogy nem tanulunk semmiből.

Nem hivatalos, klasszikus

Ha nem tanulunk semmiből, ugyanazt éljük át. A (voltaképpen egyetlen) különbség: picit oldalt csúszott a fő konfliktus, a cselekménygerjesztő – bele másik moziuniverzumokba; például az Alien gondolatmeneteiből lehet ismerős. Én ezt úgy hívom: Bicska-téma. Az emberiség mottója lehetne: ha idegenekkel tárgyalok, legyen nálam Bicska (páncélosezred, hadiflotta, atomfegyver), lehetőleg a leghatékonyabb. Az Alienből fejtem ki, hogy ne spoilerezzem el, amit szerintem úgyis kitaláltok belőle: ha ismerek valamit, ami fenyegető (például annyira, hogy egy nálam feltehetően intelligensebb faj egyedei végső gesztusként tiltó táblát raktak ki miatta egy bolygóra) azt meg kell szereznem, és Bicskát kell faragnom belőle (ha netalán találkozunk majd mr. intelligenciáékkal, legyen nálunk valamilyen hatékony mifene ellenük – olyasmi, amitől tudjuk, hogy rettegnek). Pusztító paranoiánk gerjeszti itt is az eseményeket, megint kiderül róla, hogy elsősorban önpusztító… ez a baj az intelligens Bicskával, ha gép, ha bio: tanul és hamar maga dönt, kibe szúr.

Ha megidézés, akkor hősök… nos, nagyjából a helyükön. Malcolm figurája helyett például egy kedves pojácát kapunk, ugyanazokkal az alapgesztusokkal – de mivel a film egyik legbájosabban ironikus (nemcsók) jelenete az övé, hát egye kánya. Az új tulajdonos másképp gyerek mint Hammond volt, felnőttebb játékai és vágyai vannak, de pont a különbségektől lesz ugyanannyira egyedi. És nem értem a fanyalgókat, a gyerekszínészek hozták az elvárhatót – végülis tényleg annyi a dolguk, hogy fussanak és túléljenek, és nem volt elviselhetetlen a (szerencsére rövid) lelkizésük sem. A női főhős, a „szegény ember Jessica Chastain-je”, Bryce Dallas Howard igenis tud játszani és a kevés lehetőséggel, amit a film nyújt neki él – más kérdés, hogy az első film férfiakkal teljesen egyenrangúan árnyalt dr. Sattleréhez (Laura Dern), női (fő)hőséhez képest bántóan egydimenziós figurát írtak neki. Az elfoglalt, tüchtig karrierrab azért sok lehetőséget nem ad a játékra, ha csak karakter, és nem róla szól a mozi – és az átalakulása is teljesen szabvány (játszhatatlan) iskolapélda. A rendezés is vele szúr ki a legalaposabban – tűsarkúban rohanhatja végig az egész filmen… némileg mulattatott a picike ellentmondás, hogy ha a T-Rex hatvannal is képes futni, akkor emberi csaliként mennyivel kellene előtte szaladni (tűsarkúban…), de ellegyintettem, biztosan lassult az évek múlásával az öreg harcos. Úgyhogy BDH hozza, amit hozhat – egy komoly megbicsaklással: annyira nincs kémia közte és Pratt figurája közt, hogy a csókjuk kiérdemelte tőlem az év eddigi legkínosabb romantikus betétepizódja büszke címét.

Kúúl...

Pratt a tökéletes XXI. századi Indiana. Tökéletes csibész. Minden, ami Harrison Ford volt a moziba járó kölyköknek… és Forddal ellentétben játszani is tud. Mert fiatalon kedvenc űrgolyhóm, kincsvadászom és szökevényem a féloldalas mosolyán, meg a hökkent fején túl egy szem koncentrálok-fejet volt képes felmutatni; öregségére aztán belejött, de Chris Pratt más alapokról indul. Van arcjátéka, képes érzelmet kifejezni – hogy csak egy példát mondjak: a remek CGI melón túl az ő reakcióitól kerülnek tökéletesen a vászonra a Raptorok. Úgy különben a trükkök kivétel nélkül kifogástalanok. A film több mint fele rajzfilm, és baromi jól mutat…

A folytatásnál viszont mindez már kevés lesz. Anyagilag sikeres lehet az is, de kínai gumicukor-utánzat szintjén gagyi lesz, ha a szokásos, „nagyobb, hosszabb, vágatlan” hűha-faktorra alapozzák – azt a patront már ellőtték most (úgy értem, az összes patront…). Az valóban puszta önismétlés lesz; azt már nem menti az „egykori élmény megidézésének szándéka mai eszközökkel” hozzáállása. A végéből, az IN-GEN makacs jelenlétéből persze jól kikövetkeztethető a folytatás alapszituációja (megint csak az Alien mintájára…), remélem lesz valaki, aki mindezt a kellő fantáziával csavarja tovább…

Ebben a filmben álomország vérzik (amennyire a korhatár miatt vérezhet). Ez a film álomország. Mint általában (a legjobb szándékok, professzionizmus, csempészett mondanivaló mellett is) a mozi. Ámulni-bámulni kell (nincs mit tanulni belőle…) – és jobb ha tudjuk, a mozi a kezdetektől erre az ámulatra épített. Hogy művészet is, az pár elkötelezett embernek köszönhető. Kezdettől fogva bámulnivaló volt: látványosság és egyben üzlet. Nincs ebben semmi rossz – és ezen az alapon ezt a filmet sem érdemes szidni. Mert hogy látványos, az hétszentség. És meglehetősen sikeres üzlet. Engem (amint látjátok) megvett.