Bartók Imre: A patkány éve

Elolvastam A patkány évét. Önként és jókedvemben – Bartók Imre Fém című korábbi regénye annyira „tetszve nem tetszett”, hogy nem hagyhattam ki. Erős hangon, jó mondatokban szóló szerző – hát jól megkaptam! Az olvasást, amely közben az olvasó magányos, akár egy plüssnyeremény a céllövöldében. A jó mondatokat is, a rejtvényt is, a sokatmondást is, a kulturális utalások fanyar többletét – megint, de gyökeresen másképp szétesőben. Mintha egy világtojás fala repedt volna szét, és ezernyi apró, megnyomorított pók kelt volna ki belőle, hogy alig hallható, zizegő mozgással elfoglalják maguknak a tér nyirkos sarkait. Megint határokig feszelegve. És megint úgy, hogy nem hessegethettem el – mint egy gondolatban bőrt irritáló, szemtelen legyet – valaki más szövegre vetülő árnyékát. Ez a regény gyönyörű önállóvilágot képzel, de mintha Thomas Pynchon háta mögé. Úgy vetül rá az árnyéka, ahogy a leomlott New York-i tornyoké (azóta is) a közös jövőre.

Bocsánat, ha félreérthető vagyok. Bartók Imre nem epigon. Témáját és kifejtését illetően is messze tovább rohan e könyvével, mint a „paranoid posztmodern pápa” valaha is. Előre. Bele a jövőbe. Mégis – téves út műfaji regényként értelmezni ezt a könyvet. Valahol a szerkezetében, a cselekmény kócos vezetésében valóban egy poszthumán sci-fi-horror paródiája. Vagy mondjuk: az is lehetne. Hiszen nyomoznak benne, szörnyetegek ellen, akik embereket botanizálnak (használnak élve táptalajnak és gyökérzetnek), vesznek rá egymás fájdalommentes élveboncolására, alkotnak valóságos szürreális csoportképet, festményt az egybe-organizált élő testekből – mindvégig egyfajta „teljesebb tudatos létezés” titkos, sorozat-gyilkosi bűvöletében. Műfaji játék (is) folyik az olvasóval, a szokott „ki a gyilkos” kérdése mentén. A könyv első hatvan oldalán épp ez fájt a leginkább: hogy a szerző ezt a játékot nem vette komolyan. A könyv nehezebben „melegszik be”, mint egy öreg, kihasznált amcsi furgon – nehezen éri el a maga üzemi hőmérsékletét, és addig bizony forralja az (agy)vizet. New York-i rendőrőrse, a nyomozó Stone még a végtelenített sorozatok habkönnyű hitelével se bírt – még csak nem is „olyan, mint”, hanem a puszta „olyan szeretne lenni, mint”. A ráció sikerületlen paródiája. Akinek a számok a felsőbb valóság. A túlélők száma a felsőbb valóság. 

De persze miért is vette volna komolyan a nyomozás játékát az író. Ha a szörnyetegek „anyja” egy gyönyörű, démoni nő – maga a Babiloni Parázna; s a szeretője az egyik áldozat – maga az Elveszett Paradicsom. Ha a szörnyetegei valójában a filozófiáink. A szörnyetegei a legbölcsebbek: a feltámasztott, felturbózott, kiképzett Karl, Martin, és Ludwig. Akik így, önnön jövőjükben életre hívva a szellem emberének komplexusai lesznek: a háromféle meztelen kudarc. Három filozófus, háromféle csődtömeg – akár a három majom: aki nem lát, az mániása a képnek; aki nem hall, az él-hal a zenéért, aki nem beszél, az a fogalmazás bűvöletében nem teszi. A regény legszórakoztatóbb részletei lesznek a három idióta bölcs téblábolásai, tehetetlen képzelődéseik és stupid „problémamegoldásaik” két levezényelt borzalmas cselekedet között. Ahol ők nem a gondolat, csak a végrehajtók. Itt van hát, szembekerültek egymással; ő, a Tudás Letéteményese és az utolsó repeszgránát, a Tudás Szétszaggatója… A gondolat értelmét, a kultúrát a tapasztalat élve-boncolja. Üres helyeket teremt, ahova beáramolhat a „valami új”. Akinek a mosolya olyan, mint a kelő Nap a horizont foghíjában. 

Odafönt nincs semmi – hangzik el a 181. oldalon. A filozófia tehát, ha célt, ha mindenki célját, tehát ha emberfelettit keres, azt „odafönt” nem találja meg. De megleli az evolúcióban. Amely sürgethető. Erőszakosan alakítható – hiszen valójában a sokaságunk tevékenységének eredője is így sürgeti. A filozófia tehát a magasabb rendű cél érdekében megélt perverzió. Amit nem a kultúra kezel. Amit – ha végletekig nyílik – nem kezel semmi és senki. A gondolat a korlátai nélkül önfelszámol. Az ég üres, nincs kihez fohászkodni. Legyen hát istenné az ember maga; keltsük fel és helyezzük egykori hőse pozíciójába Friedrichet, hogy „ím, ígyen szóljon”; s amiről szól, az legyen az apokalipszis. Hiszen a ráció, a „nyomozás” gyermeke maga az Antikrisztus: aki az üres égnek fityiszt mutatva csak azért is János jelenéseit teszi valóságba, az apokalipszis négy lovasával. Az első három neve: meztelen szellem, a negyediké: meztelen megrontatás.  Akinek így hangzik a legszebb mondata megrontottjához: Ne butáskodj, kisfiú! Amíg van élet, érdemes ölni! 

Többször, többféleképpen elmeséli a maga provokációját Bartók Imre – nem árul zsákbamacskát. Valójában többféle emésztési fázisban újra és újra elénk böfögi a mondanivalót. Együtt mozogtak a gépzongora lágy hangjaira, amelynek minden ütemére megremegtek a póklábak is odafent, és mozdult a fiú keze, előre-hátra, föl-le a másik testén. A testében. A teste közvetített a vertikális és horizontális között, mindenestül ferde volt, megannyi irracionális szám tapintható, kitömött manifesztációja. A vertikális oksági gondolata, és a horizontális örök asszociációi – szegény európai elme! Nem csoda, hogy Nietsche is a megmentő őrületet kezdte keresni…

Beteg egy képlet ez, horrorba panírozott gyomorforgatás. Amely szeretne a dolgok bőre alá hatolni – ha más nincs, legalább szikével. Bartók Imre nemcsak a filozófiát pofozza bucira. A ma annyira szeretett, beteg nézetekből forgatott hallgatag filmes és könyves „bárányok” belső szerveit is kiforgatja nekünk. Amolyan „jöjjetek és lássátok: ezt élvezitek” módján, kíméletlenül. Hiszen tényleg ezt élvezzük. Régóta. Bateman, Sobota, Hannibal Lechter, Dexter óta – ezt a beteg nézőpontot. Az életet, amely egyszerű, közönséges és iszonyú, beoltva a „de legalább semmi nem tart örökké” személyre szabott, jól kiérdemelt gyógyíthatatlanságával. Ahol a negyedik felébresztett filozófus: Nietsche e könyvben a beteljesült, a józanság háromféle sivatagi delíriumát felülíró, dzsungelszerűen burjánzó őrület maga; amely nem keres, hanem talál; s amit talál, azt ráírja az életünkre – áthangolva vele az üres ég isteni tévéjét.

Még mindig tartom: Bartók Imre a nemzedéke legígéretesebb, legsokrétűbb tehetsége. Csak több ezer leírt szó birtokosaként sem váltotta még be ezt az ígéretet.

Kiadó: Libri

Bartók Imre: Fém

„Ezt a helyet bizonyára elkerüli majd az emlékezet. Talán vannak, kell, hogy legyenek bizonyos mozdulatok, amelyekkel visszakerülök az időbe, míg másoktól még jobban eltávolodom. Nem tudtam eldönteni, merre induljak, mert minden nyitottnak tűnt, és nehéz belépni oda, ahol már ennyire sűrű a friss levegő, ahol nyomban elfog a tériszony…”

Látszólag nevelődési regény, beteg és orvos viszonya. De inkább álom és terápia körül kialakuló szövegháló, körülburjánzó nyelv. Látomások önálló értelem nélkül. Elbeszélői tudat étere. A fejezetek celláiban gyökereit veszített élet önmagát alkotja újra.

Értem én. Van ez a hallatlanul izgalmas út, az írás ízelt lábú lehetőségtárán belül, nem lehet figyelmen kívül hagyni: Franz Kafkának hívják. Soha nem múló provokáció az arra fogékonyaknak, az egyetlen igazi kihívás: belecsavarodni a mester lába nyomán kirajzolódó egyre kisebb körökbe, hátha aztán egy feltáruló irányba kirobban az egész és beteljesül. Ha kegyetlen hangulatomban kap ez a könyv, csak ennyit írtam volna: ez zsákutca. Tessék időben kihátrálni belőle.

Főleg, ha tehetséges az ember. Bartók Imre kétségtelenül tehetséges, a szövegét olvasva elfog a sejtés, hogy hurcolhat magában akár egy sosem hallott Finnegan-értelmezést. Látszólag nevelődési regénye (valójában) látszólag meg nem születési regény, Faemberestül, lányostul, vámpírostul, Óriáscsecsemőstül, de főleg orvosostul. Ez a Fém mályvaszínű, csúszós lépcsős álompokol az „azelőttből”. Szívesen bántanám, de nem hagyja magát.

„Próbáltam olvasni, de bármit vettem is kézbe, a betűk leperegtek a földre, némelyik igyekezett megkapaszkodni a borító szélében, a keménykötés sem mentette meg őket, én segíteni akartam, de hiába, durva, görcsös ujjaimon, szörnyűek ezek a göcsörtök, semmi nem kapaszkodott meg…”

Hát így is járhattam volna. Mert ez a könyv így olyan, mintha Llosa Júlia nénijében nem lenne, csak a tollnok. Csak az egyre mélyebbre deliráló betétmesék. Kiad így is valamiféle – nonfiguratív? – képet, de. A „valamiféle” a lényeg. Ekkora szabadságban az értelmezés szinte a szövegtől független gesztus. Ez akár lehetne cél, meg dicsőség, de úgy vélem, nyomokban fellelhető egy másféle szándék, olvasói vezetésemre, csak nem valósul meg. Vagy mondjuk így, csak a várakozása valósul meg.

„Várakoztunk, a hangosbemondón bejelentették a pályára lépő csapatokat és játékosaikat, aztán zene szólt, majd csend lett, feszült figyelem szivárgott az üres padsorok felől, mintha én ülnék mindegyik székben, és az én várakozásom elegendő volna, hogy kitöltse az épület egész belsejét, bárhová néztem, saját figyelmem nézett vissza rám, csak az előttem ülők, ők nem voltak ennek 

részesei.”

A továbblépés. Akinek sikerült, annak a kafkai zavarodottság alapmintáján túl (hogy mélyen magába nézett és mindent előcibált) fel kellett mutatni valamilyen „testidegen” jellemzőt a szövegben. Ha stílus: például ilyen a fanyar humor, illetve a látomásos képeket ellenpontozó, morzejelekként koppanó tőmondatok józanító sora Csáthnál. Valamit találni kell, ami visszaránt a szürreális sodratásból, néhány horgonyt – ha már a cselekmény nevezetű ódivatú és alapvetően hazug izét száműzzük a szövegből. Persze nem a stílus a kézenfekvő. Mondjuk meg kell találni a másikat, ott előttünk, és megismerni vágyni. Hiszen közelről is titok, északfok, idegenség, legalább annyira, mint én magam – s a két titok találkozása túl van a fentebb említett zavarodottságon. Miért lényeges ez?

Mert e zavarodottság közben gyönyörű és irtózatos álmokat delirál nekünk a szerző, ha valaki szereti az ilyen cafatokra asszociált és rafináltan szerkesztett labirintusokat, hát nosza, rajta! Mert költői képhalmozás és drámai erő is lakik itt dögivel, hogy aztán a kétszáztól kétszázharmadik oldalig kifejlő látomásos epizód szépsége és teljes reménytelensége valóban torkon ragadjon. Ha valaki ilyeneket tud, annak írnia kell – csak valaki szerkesztő rángassa le az irodalmi onánia ösvényéről. Hogy végre kimondjam.

És nem akarok pszichológusa lenni a szövegnek, csak az olvasója. Meg se próbálom értelmezni ezt a legnehezebb-legkönnyebb utat, a folyvást lépcsőn megcsúszó, mályvaszín falak közt viszolygó hős útját álomból delíriumba. Ahogyan a „gyógyító” mondja: lehetséges, hogy szellemünk egyetlen szikrája elegendő, hogy körös-körül lángra lobbantsa az illúzió drapériáit – de nekem ez a megvilágító felismerés e könyv olvastán, a lobbanó szövétnek rá-világítása nem adatott meg. A Fém valójában zárva maradt előttem. Pedig próbálkoztam.

Kiadó: Kalligram