2020. június 29., hétfő

Kuklay Antal: A Kráter peremén


...A gótikáról beszélgettünk, amikor a templom a világ modellje volt, kőbe írt mása és egyben mércéje minden emberi alkotásnak. Aztán megkérdeztem:
- Most mit írsz?
A válasz sejtelmes volt:
- Mostanában olyan területekre jutottam, ahova valószínűleg kevesen tudnak majd követni.
A felfedezők öntudatával beszélt, de nem bocsátkozott részletekbe. Nekem Bolyai és Kolumbusz jutott az eszembe, és kíváncsi voltam, az irodalom milyen új területei lehetnek ezek, az eddigi verseihez képest a megértés milyen akadályairól beszélhet. Mégis, amikor gépírásban eljutottak hozzám a Kráter kötet új versei, csalódottan tettem le őket. Száraznak, helyenkint modorosnak, sőt, erőltetettnek vagy hevenyészettnek éreztem a költeményeket. Hiányzott belőlük a korábbi versek feszessége, gondolati mélysége, érzelmi intenzitása, nyelvi szépsége.
Csak éveken át ízlelgetve-próbálgatva kezdtek fokról fokra kinyílni ezek a versek...

Kuklay Antal szól így az olvasóhoz fogalmazott utószóban - aki kezébe veszi ezt a sajátos, szelíden erőszakos könyvet, aminek az alcíme: Gondolatok és szemelvények Pilinszky János verseihez, ezt a kinyílás-történetet tarthatja a kezében. Az olvasás felismerés-történeteit. A teológus és amatőr irodalmár meglátásaival egy-egy vers alatt, és a versekhez válogatott, azokat meglehetősen pontosan megvilágító szemelvényekkel Pilinszky prózai életművéből és tágabb irodalmunkból. A meglátásokban a legtöbbször a teológiai szemszög a fontos, a versekhez válogatott szemelvényekből egyfelől az a számomra alapvető gesztus, ahogy Pilinszky (leginkább) az Új Emberben, a vallási év ritmusához rendelt cikkeiben a versek esszenciális felismeréseit rendre körüljárja; másfelől a népszerűség hullámtaraján meglepetten egyensúlyozó, hirtelen sokat és sokfelől faggatott költő spontánabb válaszai ugyanezekre a megválaszolhatatlannak tűnő kérdésekre az interjúkban. Kuklay legnagyobb erénye ez a válogatás és rendezés, ahogy a maga olvasását és megértését rendre a költő saját szavaival képes felmutatni, akár egy monstranciát.

Érdekes ez a cezúra, amit az Apokrif megírása meghúzott a pályán - tény, nekem is sokáig ott ért véget maga a költészet, s minden egyéb, a pálya második felének produktumai megmaradtak a fejemben hozzárendelt, utólagos, magyarázó lábjegyzet-státuszban. Kuklay Antalhoz hasonlóan az új attitűd befogadását, értelembe helyezését én is nehezen és évek alatt végeztem el - talán még el sem készültem vele. Ez a könyv anno hatalmasat lökött rajtam ebben, s szerintem ezért lehetett a Pilinszky-recepció egy igen sajátos, meglepően széles körben népszerű sarokköve. Belecsobbant abba az általános értetlenségbe, ami azért mindvégig elkísérte ezt a költészeti kategóriákból egyre inkább kilógó életművet, ami akkoriban kopogott be a népszerűségbe. Hiszen Pilinszkytől akkor, amikor a fegyelmezett, elképesztő erejű vízió-versek olvasó elé engedése révén ismertté és népszerűvé lett, mindenki ezt a hangot várta, hogy "nyomja tovább a Pilinszky-gombot"... És nagyon nem ezt tette, a Kráterbe ereszkedéstől kezdve teljesen nem.

Ha évekkel ezelőtt írom meg ezt az ismertetőt, ezen a ponton hosszasan elmélkedtem volna rajta: lám, mit tehet az irodalom szemléletéhez egy jól érző, alázattal olvasó amatőr. Nem lettem volna igazságos... Egyrészt a szakma a nyolcvanas években sem mutathatta fel e költészet teljes, valódi gyökérzetét - abban a társadalmi rendben Pilinszky varázsából a háborúellenesség, a humanizmus, a modern ember magára hagyottsága volt csak kibontható; maximum a Dosztojevszkijéhez hasonlatos megvallás-jelleg - a vallomás valódi mélységei nélkül. Másrészt Kuklay éppen nem amatőr abban, amiről viszont szerzetesként akkor és ott is beszélhetett (mindarról, amiről az irodalomtörténész hivatalosan nem), a versek hallatlan mélységű hitbéli alapjairól. Azóta a gondolatai javát az irodalomtörténet is rendszerbe helyezte, fontos, mély, pontos elemzések születtek e téren - még ha kényszeresen kerülik is e könyv emlegetését, a felismerései ott laknak az irodalom-kutatás Pilinszky-recepcióiban is. Én olykor még mindig úgy érzem, hogy ebben az agyonbeszéltségben sincsenek helyén a hangsúlyok - ezért teszem megint hozzá, amit gondolok. De higgyétek el, most sem a tuti megmondásának vágya vezet - csak megosztanám veletek az észrevételeim, ahogy eddig is.

Mert ez a számtalanszor az utolsó betűig újra meg újra végigolvasott életmű továbbra is sokat helyezkedik bennem, ahogy (akár Kuklay) a lábam lógázom a huszadik században született (számomra megkerülhetetlennek tűnő) vulkanikus erejű költészet kihűlő kráterének peremén. Sokat görgettem magamban vasgolyóként Pilinszky mélypontját, mire írni mertem róla, és sokáig tartott, mire hagytam, hogy kézen fogjon és elvezessen a maga gyermekkorának létszemléletet formáló zárdájába. Pár éve Füleki Gáborral közösen fejtettük a KZ-oratórium szöveg alatti gyökérzetét és következményvilágát - de ha nem érkezik rá felkérés, magamtól tán soha nem álltam volna neki. Mert magát a formáló látásmódot egy ponton (úgy éreztem) elhelyeztem már magamban - és soha nem esik jól kikukázni az ilyen fixa ideákat.

Bennem is kialakult a kép erről a hitetlen hívőről, aki üresnek látja az eget, aki az Apokrifban meglelt felismerés (megítéltettünk - csak a kegyelemben reménykedhetünk) után maga is abbahagyja a keresést, s úgy hittem, ezen az ösvényen nekünk sincs már mit kutakodni. Hogy ezért nem lehet ezt a csodálatos irodalmi ösvényt tovább nyitni – ezért nincsenek Pilinszky Jánosnak követői, csak epigonjai. Csak a formát veheted át – amit a költő egyébként élete folyásában folyvást egyre kevesebbre tartott. A formálás technikáját másolhatod, a fogásokat, a mesterséget. Mert magát az attitűdöt, egy hittel teli elhagyott felvállalt reménytelenségét, aki megtapasztalhatta a maga számára a kegyelmet is (ebben a formájában: a többiek kegyelme nélkül, szívet kihűtő magányát így bármilyen kegyelemnek), az attitűdöt, azt nem aggathatod magadra. A kivétel kegyelme is büntetés: hiszen magadra hagy, magaddal. És aki magára marad, szemben az üres éggel, végtelenségben végtelenül aprón magával marad magára, annak nincs és nem lesz, aki megbocsásson.

Az utóbbi hetekben megejtett újraolvasás nyitotta meg bennem ezt a betett könyvet (is). Mert ez a szemünk láttára, nyilvánosan lefolytatott küzdelem a hitért most érett bennem teljes látvánnyá. Hiszen itt gombolkozott előttem pőrére egy ember, aki észrevette: a külvilág végtelenre nyílása elveszi Istent a közösből - és a holtaktól nem lehet bocsánatot kérni, nem mehetsz oda ahhoz a kisfiúhoz azon a képen, akit épp a sokak halálába terelnek, hogy térdre borulva kérj tőle bocsánatot. Hiszen a sorsának részese voltál, beleegyeztél a botrányba a puszta tovább létezéseddel. Pilinszky ege valóban üres. Bévül kellett felnövekedjen az istene. Tényleg magára van hagyva magával - ahogy Krisztus marad az emberségben magára, isten-mivolta nélkül, amikor a kereszten felkiált: miért hagytál el engem. Ez a magunkra hagyottság megváltottságunk legfontosabb közöse: ezt vállalta érettünk; ezt kell magunknak is vállalni, a legközösebb közös ez: hogy végtelenül aprón magadra maradsz a végtelen éggel szemben.

S mégis, van, aki megbocsáthat. Aki "nem tud magának megbocsátani", hallgatólagosan önmaga egyetlen és föltétel nélküli bírójának tartja saját magát, mintegy beöltözik bűntudatába és vétkébe. Az ilyen szív nem érti, hogy a teremtés az isteni szeretet műve. Az ilyen szív mindenben az idő és a tények sivár terrorját látja csak. (...) A nagy bűnösök és a nagy vezeklők tudják csak igazán, mit is jelent Isten bocsánata és felejtése. Csakhogy mi van ezután? Ha felismerted Istened szeretetének természetét? Hiszen élni kell, uram... Pilinszky megoldása a Kráterben, ami a robbanás után maradt, a látszólag szenteletlen és valóságosan botrány-ízű folytatásban, ami első pillantásra csak a lélegző mechanizmus vak kényszere; a világra nyitott Pupilla ítélete alatt, amiről immár tudjuk: kinek-kinek a magáé az önismeret fullasztó és váddal teli tükrében, szóval Pilinszky megoldása valójában Krisztusé. A csábítóbb út: a természet koronája meg-istenülése, az erőszakos önistenítés helyett a sokkal nehezebb.

Engedd magadhoz a gyermeket. Aki egykor voltál. A látásmódját, a rácsodálkozást, ami nem összefüggéseket lát, hanem a világ tényeit külön és külön. Csinálj úgy, mint akinek megbocsátottak - hiszen eddig sem láttál színről színre, csak tükör által homályosan, hagyd, hogy ha valami ebből mégis kiélesedik, megszólalhasson. A pálya második felének észrevételei nem (nem elsősorban) az első, sokáig érlelt, utolsó pontokig csiszolt nagy versekhez fűzött, utólagos lábjegyzetek. Hanem az egyetlen hiteles gesztus attól, aki immár a megbocsátást érezheti gyönyörű tehernek. Lásd, ami éles, ahogy a gyerek. Csodálkozz rá és ragadd meg. Eszköztelenül, artistamutatványok nélkül. Tanulatlanul...

Kuklay Antal ezzel a sajátságosan bátor (és a maga-látásával, a magára vétellel persze némileg elvakult) témák köré csoportosítással és kommentárfüzérrel a saját olvasását tárja eléd, de ez egy óriási ajándék. Épülhet általa a magadé. Lehet, minden jelentős költőnk megérdemelne egy ilyen rajongót. Ezt a gondos aprólékosságot és azt a szeretet-teli odatettséget, ami mérhetetlenül több, mérhetetlenül valóságosabb, mint a térdre boruló alázat.

Köszönöm, ha elkísértél idáig, olvasó.                       

2020. június 22., hétfő

Ponyo a tengerparti sziklán - anime


Ez annyira cuki! Komolyan, minden dehonesztáló felhang nélkül, őszinte ötéves mosollyal örülök, hogy végre láttuk. Nagy tartozás volt, Hajao Mijazaki mester művei közül immár az utolsó, amit megnézhettünk... Valahol még ez is helyén való, hogy ekkora késéssel a Ponyo-t láttuk utoljára tőle - mert minden örömet keltő, szelíd cukisága ellenére mintha az életmű teljes összemarkolása volna. Benne az aggodalommal értünk, akik tényleg rommá szennyezzük ezt a gyönyörű, létünk lélegzetét, testünk vizeit áramlásban tartó szépséget, benne a szeretettel hazája és annyi veszélynek kitett lakói iránt - és benne a mesével, s a hozzáállással, amit a mesében szívem legkedvesebb rajzfilmművésze tényleg fontosnak érez.

Hiszen a Ponyo első rétegében valóban egy nagyon szelídre hangolt óvodás Kis hableány-variáció. Nem szoktam szeretni ezt, ahogy a meglelt mítoszaink elviszik a cukormázba, ahogy alapanyagként használják, főleg ha úgymond a gyerek védelmének érdekében elhabosítják a valódi súlyát a mesének. Andersen története kegyetlen, akár az élet - és a feloldása (akár a János vitézé például) a hitünkre van bízva. De Mijazaki nem ezen az úton jár - nem a célcsoport óvása lebeg a szeme előtt (ami a cukormáz általánosan használt indoka), hanem az ötéves nézőpontjába való minél teljesebb belehelyezkedés. Aranyhalacskája kalandjai az emberré válás útján ebből a gyerekszemszögből látszanak, s ha elég nyitott vagy, a filmje benned is ezt a szemszöget nyitja újra.

Mert mindent az ötéves szemszögéből látunk. Ahonnan nézve természetes a Természet-anyába szerelmes őrült mágus-tudós, aki a tenger mélyén ki tudja mióta tartó magányában egy új természeti robbanáson, az élet megújításán dolgozik. Mindent Sosuke szemszögéből mutat be az alkotógárda. Ahonnan nézve az anyja, Risza tényleg az a vagány, de a gyereke világára és a megmagyarázhatatlanra egyaránt végletekig nyitott személyiség, aki felnevelheti a Tenger emberré lett Gyermekét is. Ahonnan nézve a játékhajóból életmentő motorcsónak lehet egy nagyobbító bűbáj után, s ha elfogy a gőzhajtást melengető gyertya benne, az ötéves tényleg meghajtja apró, de hősi praclijaival emberi propeller gyanánt. Akit komolyan vesznek, tisztelgéssel engedik útnak a meglett, városnyi népet magaslatra mentő felnőtt kapitányok. Mindent az ötéves szemszögéből látunk benne, aki tényleg képes szeretni Ponyo-t hal, félig hal és ember alakjában is, mert még tényleg ugyanazt a szeretetteli, rajongó, világra nyitott személyt látja a szemeiben.

E látásmód érdekében az alkotók ezer apró csellel élnek; nagyon sok játékkal dalban, képben, utalásban - de nemcsak ezért. Ahogy a nyitódal felnőtt énekhangja az anyányi Ponyoé... amiben nosztalgia és honvágy is lakik, hiszen voltaképp a szelek lányainak énekel, akikké a testvérei lettek. Hiszen az aranyhalacskák őt kísérő raja fénnyé válva az égbe emelkedett, amikor helyreállt a világ egyensúlya, a kisfiú hűsége, és Brünhilde-Ponyo választása által (Hiszaisi Dzsó egyik legszebb, amúgy Wagner Walkűrjének vezérmotívumait pontosan megidéző zenéje szól alatta; Brünhilde, ugye; így találja magát az egyik mítoszban a másik...). Ahogy végül tényleg a kislány választ, nem várva ki a kisfiú gesztusát, abban a záró képpé váló, lebegő bájos gyerekcsókban - uraim, mindig a lányok választanak, ha öt, ha kilencven évesen...

Vagy ahogy Ponyo szerelmes rohanása a fiú után egyfajta gyermeki indoka-látásmódja a cunaminak - a Japánt rendszeresen sújtó három csapás közül az egyiknek; s hogy így (is) személyessé tehető tényleg a természet (tudományosan nézve teljességgel közönyös, válogatás nélkül pusztító) nyers ereje. Az anyaistennő maga az óceán, a mérete a planktontól a bejárhatatlanig terjedhet - s hogy ő is megszemélyesül bennünk, óhatatlanul, hiszen ilyen a természetünk. Az alkotók ezer apró csellel élnek, miközben elmesélik ezt az engesztelő mesét - s cseleikben a mese keretein messze túlmutató szemléletek is laknak. Csak annyi a dolguk, hogy elvessék a magvakat... Hogy amikor valami más hatás (máshol, máshogy, de) megérinti bennünk őket, kivirágozhassanak.


Annyira cuki ez a mese! Cukibb, mint a Totoro, ami nem kis szó... De ebben a meglelt, cuki gyerek-nézőpontban egy békés, szelíd öregember fejezi ki magát. Hajao Mijazakinak hívják, és csodákat alkotott. Ez az egyik. Ne hagyjátok megnézetlenül.

(Ez a koncertfelvétel visszatérő vendég a lejátszónkban, az állandó alkotótárs, Hiszaisi Dzsó, Mijazaki filmjeinek zeneszerzője hozta össze a stúdió 25. születésnapjára, a Ghibli rajzfilmjeinek kísérő zenéiből - szerintünk gyönyörű ajándék...)   

2020. június 15., hétfő

Tokyo Ghost - képregény


Üldögélek a szupervéres és elképesztően, bátran pornográf, rajzolt disztópia felett, amibe beleéltem magam. Az elinduló gondolatok mindig ugyanoda kanyarodnak vissza - játszom a hogyan is lehetett volna másképp szokásos játékát. Miután jól kifürödtem magam benne, miután kellően koszosnak éreztem magam tőle, érintettnek, nyilván, hiszen engem is behálózott ez a virtuális pók - ezeket a szavakat is a hálójába pötyögöm. Ezerféleképpen lehetne másképp minden ebben a mesében; és a valóságunkban is, amire a maga felnőtt-gyermeki módján egy elképzelt jövővel reflektál. Ez az ezerféleség persze alapjában mind egyféle: tényleg a kikapcsolódás kéne hozzá - a kikapcsolódás a technológiáink álmából-delíriumából.

Persze kikapcsolódás az is (így hívjuk), hogy egyáltalán kézbe vettem, két mókuskerék-pörgetés közt: szakítson ki belőle. Vigyen el oda, ahol a szükségszerűségek és kényszerek hétköznapot kirajzoló, olvashatatlanul összetett rajza helyett elég a kevés, jól kiválasztott elem: vigyen a mesébe. A Tokyo Ghost mese felnőtteknek, szeretni valóan naiv, hűségből gyúrt kivétel-hősnővel, megszemélyesült Fő-gonosszal, akit rabul ejtett, és tűzfalával kordában tart a pénzember Hatalom. Erőszak lakta Los Angeles-szigetekkel, a szennyezett, megnőtt víz felett, ahol mindenki a saját arcára szabott virtuális (vagy valós) party-bordélyba menekül (ha van rá pénze). És távoli, legendás Tokió-édennel, ahol halottak a kütyük - sziget a körülötte fertőző pusztulásban.


A gonosz erőszak-történetének minden tervekbe rejtett tervekben magzó terve ismerős lehet innen, vagy onnan, minden motiváló hazugsága - akárcsak a marionett-lét, ahogy döntések és érzelmi kényszerek mentén rángnak hatalma ujjain a szabadságra vágyó figurák. De ahogy Neil Gaiman írta a Halál-történetek egyik kiadásának utószavában, a kisgyerekeknek nagyon sokáig ugyanazt a mesét kell mesélni estéről estére, nagyon gyakran szóról szóra ugyanúgy, meghagyva nekik azért a beleszőhető apró változtatások gyönyörét - s hogy a felnőttmesék se mások: ...Hivatásos mesemondóként az ember hasonló ösvényeken jár, tudván, hogy mire vágyik a közönség: ha nem is ugyanarra a történetre, de legalább valami hasonló érzésre.

Rick Remender profi mesemondó, aki ebben a nagyon sokszor elmeséltségben is képes megteremteni egyfajta koherenciát, valamiféle új érzetet az ezerszer megidézett témában. Iszonyat sok ebben a könyvben a direkt hommage, és nagyon sokszor mélyítik ezek a megidézések a vékonyra hagyott történet érzeti hátterét. Csak nyer vele, aki szerette és olvasta Judge Dredd történeteit, vagy William Gibson cyberpunk életművét - avagy úgy általában a műfajt. De beköszön nem egy ponton Kim Stanley Robinsontól a New York 2140 és még tényleg oldalakon át lehetne sorolni, hány helyen ül el sem rejtve ebben a történetben mások által már jól kitalált-elmesélt vendég-elem. Persze nemcsak idéz, de reflektál is, hatalmas pofont kap például a teljes virtualitást óhajtó látomások összese, élen Greg Egan Diaszpórájával - kegyetlenül, de némileg egyszerűsítve, leckét felmondva láttatja: a fantáziánk sajnos ennél hatványozottan mocskosabb.

Szóval idézet- és reflexió-tömeg, mégsem untam. És amitől nekem odasodródott az "előveszem még" biztos érzetébe, az a képi világa. Dinamikus, olykor nyers; ha kell, nagyon finom; ha szükséges, eszelősen durva. Alig takargat valamit abból, ami itt van a küszöbünkön amúgy, a különböző felületek (olykor nyíltan álszent) erőfeszítése ellenére. A takaratlan, nyers élvezet, meg a határok nélkül, olykor kifejezetten túlzó módon elkapott erőszak. És létrehozza a kontrasztot: hamis idill helyett valami elemien gyönyörű, mesei és mégis hiteles föld-istennőbe testesítve. Sean Murphy a színező Matt Hollingsworth-tal egységes, egyedi és eltéveszthetetlen képorgiát bűvölt, aminek tökéletes a ritmusa. Konkrétan felröhögtem az első oldalak rohanásába csomagolt Frank Miller "idézeten", ez a játék képben is folyamatosan köszönget, néhány beállításában ott figyel Tarantino menyasszonya például, s még számos kultikus erőszakmesénk belénk égett képe. Jól jár az olvasója, ha szerette a japán hozzáállás modern klasszikusait, az Akirát, képregényben, vagy filmen, a Ghost in The Shellt, vagy Miyazakitól A vadon hercegnőjét. De ezek az észrevételek ugyanúgy csak hozzáraknak, ahogy a történetvezetés belevonásai, egy pillanatra sem vesznek ki ebből a meséből.

Ami azért valóban felnőtt-mese, olyan felnőtteknek, akik a kamaszkor dilemmáit kénytelenek voltak félrerakni magukban. Ez a világmentés keserű ízt hagy a szájban, hiszen tényleg azt mondja: mindent el kell, hogy veszíts. Vagy így, vagy úgy. És ezt a sokszor körbemesélt szitut csak sikerült az alkotóknak olyan helyekről is megvilágítani, a többiek mesélés-módjának és beállításainak gátlástalan felhasználásával, ahonnan még nem láttatták a többiek. Akkor is, ha művi, ha szűk, ha az életünk dilemmáinak sajátos teljeséhez képest laboratóriumi marad ez a történet, ott van benne az a sajátságos, magadra vonatkoztatható valóság-íz, ami minden igazán jól elmesélt mese sajátja. Én nagyon szeretem, amikor a kikapcsolódás bekapcsol, és ez a gyűjtemény megtette nekem ezt a szívességet. Üldögélek felette még, és ahogy itt és most megidézem, most is a hogy is lehetne másképp kérdése forog a fejemben...

2020. június 3., szerda

Gail Carriger: Időtlen


El sem hiszem, hogy végre eljutottunk idáig… Nyolc éve, 2012-ben jelent meg magyarul Gail Carriger Napernyő Protekturátus sorozatának első része, a Soulless – Lélektelen, utána egy ideig kezelhető időn belül jöttek szép sorban a folytatások, de már a negyedik rész olvastakor, négy éve is ezt írtam: „Egyszerűen nem egészséges ilyen hosszú ideig váratni egy sorozat rajongóját sem – mert az olvasó változik, az igények változnak, az emlékek megkopnak, és könnyen azt érezhetjük, elment mellettünk az idő. Kár érte. Azért, ha az utolsó rész valaha kijön magyarul, természetesen elolvasom, kerekítsük le a sztorit, ha már idáig jutottunk, de azt hiszem, Carriger többi sorozatát meghagyom a lelkes fiatalságnak. Most, hogy végre kezünkben a sorozatzáró kötet, el is gondolkodtam, hogy kell-e ez még nekem. Nyolc év nagyon hosszú idő – egészen más az ízlésem, mint akkoriban, évek óta nem vettem kézbe romantikus fantasy-t, sem steampunk őrületet; messziről kerülöm a young adultot és egyéb vöröspöttyösöket, a humort pedig már nagyon másban keresem.

Mégis: a nosztalgia nagy úr. És jelen esetben a legjobbkor vétette velem kézbe a Napernyő Protekturátus lezárását. Ha azt mondjuk, furcsa volt az idei tavasz, nem mondtunk semmit – mindennapi életünk úgy zökkent ki a megszokott kerékvágásból, ahogy az én életem során még sosem. E sorok nem szociológiai elmélkedésre szolgálnak, de annyit azért itt is elmondhatok: könyvmoly létünk is erősen felfordult. Nem csak az elmaradt eseményekre és a kiadók megtorpanására gondolok, hanem arra is, mennyire másképp reagáltunk a bezártságra, a feszültségre, a bizonytalanságra. Sokan könyvekbe menekültek, sokan online kulturális közvetítéseket néztek éjjel-nappal, mások mániásan falták a híreket, megint mások csak bambultak maguk elé, képtelenül bármiféle elmerülést igénylő tevékenységre. Namost én leginkább az utóbbi csoportba tartozom. Jó könyvmolyként naná, hogy írtam listát március közepén arról, mi mindent fogok bepótolni a karantén idején – egy kézen meg tudom számolni, hány könyvet sikerült. Egyszerűen nem kötött le semmi. Még a legnagyobb kedvencek közül is akadt, aki elvérzett. Aztán jött egy már nem is annyira várt folytatás, amiből már vállaltan kiöregedtem, és amire kicsit dühös is voltam amiért ennyit kellett várni rá – és visszaadta az olvasásba vetett hitem. Carrigert még mindig a szó szoros értelmében nem lehet letenni – annyira (jó értelemben vett) idiótaság ez a szöveg, hogy a legmélyebb szorongásból is képes volt hangos röhögésekre sarkallni. Gyógyszer volt most – mondjuk nem vagyok benne egészen biztos, hogy ha nincs ez a groteszk helyzet, akkor is ennyire magával ragadott volna.

Na de ha már így alakult, nézzük magát a könyvet. Alexia Tarabotti, Lady Maccon, Viktória királynő lélekőre, a kor egyetlen ismert lélektelenje két éve él viszonylag nyugodt családi életet – már amennyire ez lehetséges egy bárdolatlan farkasember férj, egy kiterjedt falka és egy kétéves lélektolvaj gyermek (csúfnéven nyúzó, az ismert világ legrettenetesebb természeten túlija, aki érintésével nem csupán megfosztja a természetfelettit képességétől, hanem át is veszi azt) társaságában; politikai okokból a gyermek gyámjának, London legpiperkőcebb és legöregebb vámpírjának második és harmadik legjobb ruhaszobájában éldegélve, egy titkos társaság (létszám: két fő) fejeként, egy inassal, aki holtáig őrzi Alexia apjának rejtélyes titkait, állandó cselszövések közepette. Ráadásképp egy botrányosan rossz színi társulatot vezető legjobb barátnővel, akinek előadásait nem hagyhatja ki. Épp egy színházi előadás estéjébe csöppenünk, amikor is a kétéves Prudence előbb vámpírrá, majd cuki vérfarkaskölyökké változik, egy skót falka örökké dühös alfája Londonba érkezik szítani egy kis családi perpatvart, a londoni vámpírkirálynő pedig magához hívatja Alexiát, hogy kézbesítsen egy még fontosabb meghívást: minden vámpírok legöregebbike, az alexandriai bolykirálynő látni akarja az utolsó lélektelent és gyermekét.

Az ilyen meghívásoknak nem illik ellentmondani, így hát Alexia és kis családja útnak indul Egyiptomba, egy színtársulat és egy köpönyegforgató feltaláló társaságában, hogy szembenézzen a végzettel. Mert Egyiptomban nem csak egy többezer éves vámpír várja őket, hanem magyarázat is – az Istenölő Átokra és Alexia néhai apjának tevékenységére. Ám addig át kell kelni a tengeren, szert kell tenni új napernyőre, meg kell óvni Ivy kalapjait, át kell törni az alexandriai bazáron, végig kell nézni - már megint - egy botrányos előadást és meg kell találni az utat az átok forrásához. Eközben Londonban is fény derül néhány évtizedek óta szunnyadó titokra, farkasok esnek egymásnak, élre vasalt inasok gaztettei kerülnek felszínre, felbonthatatlannak hitt kötelékek bomlanak fel és új alfa-aspiráns születik.

A szórakozás garantált, Alexiáék a legidétlenebb kalandokba keverednek, egy gyermek eltűnik, egy férjet halottnak hisznek, a vámpírkirálynő pedig egészen mást vár Alexiától, mint amire bárki számított (na jó, az olvasó igen, elég egyszerű itt a matek kérem, de szerencsére szereplőink naivabbak nálunk). Persze minden jó, ha jó a vége: a szálak szépen elvarródnak, akik összetartoznak, újra egymásra találnak, a tartozásokat behajtják, Alexia megtudja, ki is volt valójában Alessandro Tarabotti; és még a tekintetben is megnyugtató választ kapunk, hogyan tud méltósággal elbúcsúzni a természetfelettitől egy kiöregedett alfa, ha el akarja kerülni a fajtájára leselkedő őrületet. Hogy hogyan lesz egy tehetségtelen, bugyuta, az ízléstelen kalapokért egészségtelen rajongást tápláló színésznőből vámpírkirálynő, azt pedig fedje jótékony homály.


Kiadó: Könyvmolyképző
Fordító: Miks-Rédai Viktória 

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...