Általában nem vagyok nagy barátja
az előzetes magyarázkodásnak, ha szerző, ha fordító követi el - igazán azt
hiszem kizárólag Tolkien és A Gyűrűk Ura esetében éreztem, hogy
elengedhetetlen a továbbiak megértéséhez az előszó (holott élnek vele sokan, s
nem is szellemtelenül, ahogy például Neil Gaiman jár el a novelláskötetei esetében). Ezt a - mondjuk ki - előítéletet a Trollok alkonya könnyedén elsöpörte. A
fordító, Dunajcsik Mátyás szellemes, pontos és szükséges bevezetője pont a
kellő mértékig hozza közel a három kötetbe foglalt történetet - minden előzetes
ismeretet megad a sagák világában járatlan olvasónak. Gyönyörű, olykor az
ismertetett mesék ízeit is megidéző, de teljesen mai, olykor szemtelenül profán
elemeket is bőszen használó mondatokkal: Ha
valaki ragaszkodott hozzá, hogy ne fekve, hanem ülő helyzetben temessék el,
esetleg a halál közeledtét érezve maga vonult be önként a síremlék gyanánt neki
emelt domb mélyére, szinte biztosra lehetett venni, hogy még sok gondot fog
okozni az élők számára. Ha pedig visszatért, az örök klasszikus hamuvá égetésen
túl a legbiztosabb módszer az volt ellene, ha a levágott fejét a lába közé, a
segge alá tették, a normál anatómia ilyetén felborításával jelezve neki, hogy
az élők világa helyett most már sokkal inkább a bomlás kaotikus birodalmában
van a helye, ahol a húsból újra termőföld válik, az oly soká csikorgatott fogak
pedig kavicsokká szelídülnek.
Nagyon szimpatikus, ahogy
Dunajcsik Mátyás szinte az első oldalakon szóba hozza Bernáth Istvánt, akinek
mindmáig a legtöbb saga-fordítás köszönhető - s az is, ahogy akkurátusan
elmagyarázza, mit miért nem úgy csinál, ahogyan a nagy előd (a beszélő
helynevek magyarításakor például). De főleg annak örülök, hogy miközben
megágyaz az általa lefordított három mesének, valójában nem értelmezi őket túl
- az élmény, amit adnak, a történetek olvasta közben szökkenhet szárba az
előzetesen feltárt ismeretek talaján. Mert ez a három történet a trollokról s
az ő alkonyukról jelentősen továbbárnyalta a képet, ami a Völsungok története ismeretében, avagy Grím fia Egil története olvastán kialakult bennem a
sagairodalomról. E két bejegyzésben hosszan értekeztem róla, mekkora kincs ez a
korai anyanyelvi írásbeliség, hogy a Volt
egy ember... bemutató fordulata (amely e mesélés-mód visszatérő eleme)
mennyire sokszor jelölt valóságos, történeti személyeket, s viszonyokat, hogy
sokkal élesebb képe van a korabeli életről az északnak, mint akár nekünk -
hiszen egészen a reformációig senki nem akarta gyökerestül kiirtani ezt a
múltat ott. Sőt, az sem módosított lényegesen rajta, hogy árnyaival, helyi
kisisteneivel, védő szellemeivel és trolljaival együtt a keresztény fordulat
szerzetesei jegyzik le ezeket a történeteket.
Olykor olyannyira nem, hogy nem
is egyértelmű az új hit győzelme, vagy fölénye e történetekben. Ebben a három
mesében az egyik izgalomforrás a keresztény hit, a hittérítés, az áttérés
kényszere - és a régihez való viszony: mert ebben a három mesében valójában a
régi, az árnyékba húzódó, a boszorkányság vagy kisistenség ha veszít is, rendre
elveszi a maga elégtételét. Semmit sem tudunk a trollokról - kezdi a kötetet a
fordító, hiszen a troll maga a félelmet keltő ismeretlen (akárcsak amúgy
modern, internetes rokona). Ennek az ismeretlennek a barlangjába téved a két
misére igyekvő keresztény A hegylakó
meséjében - hogy meghallják a ősi, eget-földet rengető háborúról szóló
verset a "ki tudja ki" szájából (amely amúgy tényleg egy izlandi
vulkánkitörés plasztikus, könnyen dekódolható leírása - is). Semmit sem tudunk
a trollokról, csak annyit: a mítosz világképét hordozó ember számára a
legkopárabb kősivatag sem lakatlan. A troll nem a természetfeletti, hanem a puszta
természet megszemélyesülése - mondja a fordító - annak őserejét képviseli. Akkor
is ha "kijön a fényre", hogy ott elpusztítsa a nagy trollvadász, mint
a Bikaláb Þorsteinn meséje, a második
mese névadó hőse - aki balkézről született, kitett gyerek (mennyire ismerős
fordulat...) s egy domb alatt lakó tündének, Brynjarrnak segít először
troll-ügyben...
Tényleg nem tudunk semmit a
trollokról, akkor se, ha úgy jönnek ki a fényre, ahogy Bárdur, a Havashegy védistenének története hőse, aki negyedrészt
óriás, negyedrészt troll, s csak félig ember, vagy annyira se - látnunk kell,
mennyire képlékenyek ezek a kategóriák... hiszen belőle (a tragédia után, amibe
a troll-vér indulata keveri) a Havashegy védőszelleme lesz, szinte isten... ez
a világ a nevezett dolgok között még nem húzott szakadék-mély
átjárhatatlanságokat. (Bárdur amúgy Izland címerében is szerepel, mint a négy
közül az egyik regionális védszellem...) Nekem sok szempontból ez a mese volt a
legkedvesebb - talán mert itt látszott a legtisztábban, e történet
lejegyzésekor milyen ingatag lábon állt az új hit; s hogy mennyire a régi módjára
gondoltak rá (azaz valójában mennyire nem érezték át): hiszen e történetekben
mindig annak az istennek szolgálnak a harcosok, aki a legnagyobb vészben
megsegíti őket. A legősibb sagákhoz képest amúgy talán ez a legnagyobb
különbség: ott a hősök ritkán kértek, s még ritkábban fogadtak el akármilyen
segedelmet...
Dunajcsik Mátyás fordítása
ízeiben nagyon közel áll a Bernáth Istvánnál megszeretett beszédmódokhoz, a
kötetet öröm kézbe venni, s annak ellenére, hogy itt, a bejegyzésben a régi
pergamenek iníciáléival köszöntöm (amelyek amúgy a középső történet forrásából,
a Flateyarbókból valók - s többek közt trollt
irtanak rajtuk), Krizbai Gergely modern illusztrációi legalább ilyen jól
megragadják e távoli, kíméletlen trollokkal lakott múlt hangulatát.
kiadó: Helikon
fordította: Dunajcsik Mátyás
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése