2016. szeptember 30., péntek

Lionel Shriver: Nagytestvér

„A diétaipar az egyetlen olyan jövedelmező üzletág a világon, amely 98%-os hibagyakorisággal dolgozik.”

Te mit tennél meg a testvéredért? – szegezi nekünk a kérdést az emberi kapcsolatokat rendre savba mártogatott bonckéssel vizsgáló Lionel Shriver. Nyeljük csak vissza nyugodtan az automatikus válaszainkat és inkább olvassuk el a regényt, érdemes.

Amikor Pandora, a „véletlenül sikeres” negyvenes üzletasszony kimegy a reptérre egykor menő jazz zongorista bátyja elé, még csak azt hiszi, kissé kínos két hónapnak néz elébe azzal, hogy a lecsúszófélben lévő, épphogynem hajléktalan, egykori nagyratörő reményei siralmas maradványain tengődő testvérét rászabadítja kényszeres férjére és két, épp problémás kamaszkorát élő nevelt gyermekére. Azonban amikor meglátja a saját karikatúrájává hízott Edisont, amint kerekesszékben tolják ki a váróterembe, hogy ne tartsa fel az indokoltnál jobban a reptéri forgalmat, már tudja, hogy élete tán legnehezebb két hónapja vár rá. Ha nem több.

Edison elhízott. Nem a hétköznapi értelemben, nem kis hájikákkal küzd itt-ott a TV előtti nasitól meg az ülőmunkától, hanem groteszk mód, kórosan elhízott, majd’ 200 kiló. Mozogni alig tud, összetöri a bútorokat, az étteremben külön széket kell neki keríteni és lehetetlenné teszi a közlekedést a konyhában. Útját lépten-nyomon pizzásdobozhalmok, literes tejszínesflakonok, gigászi éttermi számlák és kiürült cigisdobozok szegélyezik. Mintha puszta létével akarna fricskát mutatni Pandora ételfasiszta, egészségmániás, testét válogatott kínzásokkal gyötrő férjének, Fletchernek. És még a súlya a legkisebb baj vele. Mert Edison saját egykori zsenijének teljes tudatában osztja az észt mindenről és oszt ki mindenkit; rávezeti Pandora lázadó kamaszfiát arra, hogy a főiskola felesleges időpocsékolás; összetöri Fletcher legszebb saját készítésű bútorát és nyíltan vállalja, hogy halálra akarja enni magát. Míg ki nem derül, hogy a belengetett turné is csak egy jól festő hazugság és a két hónapos pokol nemigen ér véget, hacsak…

Hacsak Pandora rá nem szánja magát, hogy csapot-papot otthagyva segítsen bátyjának kimenekülni a saját magára szabott poklából és lefogyni. Persze semmi sem ilyen egyszerű. Pláne nem olyan ellendrukkerekkel, mint a sértődött férj, aki túl azon a - tán jogos - megbántottságon hogy felesége látszólag a testvérét választotta a saját családja helyett, életfilozófiájából adódóan is ott töri le a friss elhatározásokat, ahol csak tudja. Mert aki egyszer hibázott, nem tehet jót sosem. Aki egyszer bedobta a lovak közé a gyeplőt, sosem találja már meg. Aki egyszer kórosan elhízott, az már nem lesz tartósan vékony, csak teher mindenkinek, a testvérének, a társadalomnak, az egészségügynek – hovatovább, megérdemli, hogy halálra zabálja magát, lehetőleg minél hamarabb. Csak jó messze a mi otthonunktól, mondjuk egy barlangban, hogy ne legyen gondunk vele.

Shriver zsenijét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy miközben töviről hegyire elénk tárja az elhízásnak, e valóban össztársadalmi problémának (nem csak az USA-ban, nálunk is) megannyi vetületét, Fletcher alakján keresztül görbe tükröt állít a „másik oldal” elé is: az örök önsanyargatók, az örömtelenségüket, frusztrációjukat, kontrollmániájukat, saját testükkel szembeni bizonytalanságaikat az egészséges életmód álcája mögé bújtatók elé (amely csoport még véletlenül sincs köszönő viszonyban sem a valóban egészséges életmódot követőkkel). Shriver gonosz, mert ugyan szívünkből szánjuk, de meg is vetjük Edisont (mutasson bármennyit a saját mérlegünk nyelve), közben tiszta szívből utáljuk Fletchert, aki a felesége iránt érzett szakmai irigységet úgy kompenzálja, hogy kisajátítja az egészséges étkezést és a testedzést mint olyan valamit, ami a családban csak neki mehet jól – frusztrációt és végső soron dafke egészségtelen étkezést váltva ki a saját feleségéből és gyerekeiből. Így lehet, hogy bár személy szerint óriási marhaságnak tartom, hogy valaki otthagyja a családját és kétszemélyes szigorú diétatáborba kezdjen a testvérével, azon kapom magam, hogy szurkolok Pandorának. Nem is azért, hogy Edison lefogyjon, hanem hogy bemutassanak Fletcher testkultusz-terrorjának.

Persze Shrivernél semmi sem az, aminek látszik, a gyanúsan örömteli fordulatok pedig magukban hordozzák a tragédia előszelét. Tragédia? Vagy pusztán fájóan hétköznapi? Mulasztás? Vétek? Ostobaság? A könyv ezúttal több akar lenni (és persze több is) annál, amit nekem adni tudott. Az elhízásról, a diétaiparról, a korunkat mélyen átitató testkultuszról írott groteszk látleletként olvastam, és mint ilyen, csodásan elszórakoztatott; ám van egy mélyebb rétege is. Arról, mit vagyunk hajlandóak megtenni a szeretteinkért. Mit áldozunk fel, meddig megyünk el, hogy megmentsük azt, akinek rajtunk kívül nincs senkije, aki megmentené? Mit teszünk, ha kiderül, ő maga tán nem is akarja, hogy bárki megmentse? Felérhetne egy óriási pofonnal. Ha vagy olyan szerencsés, hogy még nem késő, felnyithatja a szemed. Ám ha a saját életed megkínált már a legnagyobb, jóvátehetetlen tragédiával, amit a szeretteink elhanyagolása hozhat, akkor azt kell mondanod: szép próbálkozás volt, kedves Lionel, de sajnos késő. Marad a szórakoztató, groteszk látlelet. Abból viszont kétségkívül a legjobb!


Kiadó: Gabo
Fordító: Komló Zoltán

2016. szeptember 28., szerda

Gregory David Roberts: Sántárám

Bombay, India szíve a nyolcvanas években – európai aranyifjak menedéke, törvénytelen kalandokra vágyó turisták első számú célpontja, maffiaváros, az épülő világkereskedelmi központ otthona, nyomortelepeken élő százezrek kalickája. Pompa, mérhetetlen pénzkötegek és Bollywood minden csillogása az egyik, felfoghatatlan nyomor, kolerajárvány, kutyanagyságú patkányok és embertelen kínzásokban örömet lelő rendőrök a másik oldalon. Itt talál otthonra az ausztrál börtönszökevény, Lin – otthonra, amire nem is vágyott már, amit remélni sem mert, és amit természetszerűleg jó párszor el kell veszítsen a regényfolyam során, hogy igazán értékelni tudja.

Mikor megismerjük, Lin sem más, mint egy átlagos nyugati turista aki hasist szívni és világot látni érkezett Indiába. Szép lassan fejti fel nekünk történetét, ami már a kezdetekkor is elég ahhoz, hogy megtöltsön egy kalandregényt: mesébe illő szökés egy híresen jól őrzött ausztrál börtönből, drogfüggés, rablások, tragikus családi viszonyok, és menekülés, menekülés, egy életen át. Egy gyönyörű, titokzatos nő (ki más?) és egy túláradóan érzelmes, a nyomortelepek minden hihetetlen életszeretetét a zsigereiben hordó Bombay-kalauz ragaszkodása kell, hogy Lin elkezdjen élni Indiában, ahelyett, hogy csak lézengene. Barátokra talál az európai dekadens fiatalok - szökevények, örökösök, lecsúszottak, menekülők - között; soha be nem teljesülő regényes szerelemre lel; küldetést vállal magára és legenda lesz, miközben sosemvolt apafigurát is farag magának – naná hogy a város leghírhedtebb maffiafőnökéből.

Van itt minden, ami egy színes-szagos bollywoodi kavalkádhoz kell. Ha nyomor, hát abból is a legborzalmasabb – ami azonban magában hordozza azt a feltétlen ragaszkodást az élethez, azt a gáttalan, semmit sem követelő világszeretetet, amiről nekünk, jóléti társadalmakban punnyadóknak már fogalmunk sincs. Ha gazdagság, hát abból is a legelképesztőbb – a feketepiaci pénz-, arany- és útlevélkereskedelem világa, a várost irányító maffiatanácsé, a mindent behálózó keresztapáké, akiknek semmi sem szent hogy megszerezzék akit akarnak, mégis: filozofikus hajlammal és valami furcsa, háborúk és nyomor edzette erkölcsiséggel vezetik embereiket újabb és újabb harcokba. Ha szerelem, hát tragikus, elérhetetlen, drámai, filmvászonra illő képekkel – ahol a nő, akit hiába kutatunk-keresünk, a tengerparti naplementében maga talál ránk. Ha halál, hát legyen hősies, felemelő, siratóénekekbe való – ahol a legjobb barát egyedül száll szembe az őt szitává lyuggató rendőrsorfallal hogy aztán teste a zavargásokban eltűnjön, legendákat hagyva maga után. Nem véletlen, hogy a regény egy pontján bollywoodi filmesek közé is keveredünk.

Lin meséje klasszikus mese: szerelemről és háborúról, lojalitásról és árulásról, örömökről és bánatokról, meglepő felfedezésekről és csalódásokról, felemelkedésekről és bukásokról. Majd ezer oldalon követjük a főhőst a legkülönbözőbb megpróbáltatásokba: a nyomornegyedbe, ahova körözött, lejárt vízumú külföldiként azért költözik be, hogy eltűnjön a hatóságok elől és ahol nem csupán barátokra lel, de a gettó önkéntes orvosaként híres-hírhedt lesz; egy kis maharásztrai faluba, ahol olyan életeket ismer meg, amilyenekről álmodni sem mernénk; Bombay legszigorúbb börtönébe, ahova egy groteszkszámba menő rosszakarónak hála kerül és ahonnan csak a rend őreinek kapzsisága menti ki – félholtra kínozva, de meg nem törve. Követjük amikor bosszúért lihegve csatlakozik a maffiához és amikor szeretett-rettegett mestere hívására a nyolcvanas évek talajvesztett Afganisztánjába megy háborúzni. És követjük, amikor a háború poklából a béke poklába tér vissza. És követnénk még, sokfelé, akárhova viszi sorsa, akkor is, ha jó kilencszáz oldal vér, verejték és könny után már sok, hogy megint csak azt mondja, sosem látott erőszak vár ránk… Akkor is, ha újra meg újra eldobja magától a boldogság lehetőségét, hogy üldözzön egy nőt, aki elárulja. Akkor is, ha csalódik abban, akit a leghidegebb pokolba is követett volna meghalni. Mennénk utána, mert sodor magával ez az élet…

Mert élet. Igazi, érzéki tobzódás. Végletekig megélt érzelmek, a lapokról lecsorduló ízek, szagok, hangok. A zsúfolt utcák kakofóniája, a nyomornegyed bűze, az ácsorgó jógik fájdalma, az esküvői felvonulás pompája és érzékisége, az afganisztáni hegyek hidege mind itt van, érezzük a csontjainkban. Mi is ott vagyunk, visszaeső bűnöző medvéket csempészünk ki Ganésa-szobornak álcázva a városból, hasist szívva filozofálunk a maffiatanácsban szenvedésről és örömről, verekszünk, harcolunk, hullák alatt rejtőzünk és mindeközben mégis, tiszta szívből élvezzük az életet, ami adatott.

„Nem tudom, mi ijeszt meg jobban, a hatalom, amely összezúz minket, vagy az a végtelen képesség, hogy kibírjuk a csapásait – mondja az elkényeztetett Karla a frissen ledöntött nyomornegyedbeli kunyhók lakóinak töretlen életkedve és újrakezdésbe vetett hite láttán. Nem tudom, mi ijeszt meg jobban e könyvet olvasva: az, hogy milyen iszonyatos körülmények közt élnek emberek, hogy milyen tragédiák tarkítják a mindennapjaikat, hogy mennyire keveset ér valójában egy élet, ha rossz helyre születik – vagy hogy mégis, mindennek ellenére, mennyivel teljesebben meg tudják élni az életet, milyen szeretettel, bizalommal és jó kedéllyel tudnak egymás felé fordulni. Tömény, sűrű élmény a Sántárám, egyszerűbb, kalandosabb, felszínesebb regényre számítottam – sokkal többet kaptam. Majd’ ezer oldalnyi életszeretet a borzalmakon. Olvassátok!


Kiadó: General Press
Fordító: Szécsi Noémi

2016. szeptember 26., hétfő

Megyünk az őszbe…

Írhatnék nagy nyári összefoglalót… Zűrös és nyomasztó nyár áll mögöttünk, sok kudarccal, sok aggódnivalóval, sok fullasztó, meleg, bántó nappal. Szerencsére a fojtogató munkahelyi feszültség, hivatali problémák, krónikus időhiány és fáradtság mellett akadt jócskán idilli pillanat is – ezek legtöbbje az erkélyemnek és az ott burjánzó növénydzsungelnek köszönhető, illetve a többnyire negyven fokban főzött lekvárkölteményeknek. Nagyjából egész nyáron a szeptember első hetében aktuális utószezoni nyaralásunkat vártam, ami meg is esett, szép is volt, az év legmegnyugtatóbb hetével ajándékozott, csak aztán a Balaton és Fonyód kedvességéből egy újabb családi tragédiába érkeztünk haza. Ez már tényleg, igazán kezd nagyon sok lenni. De hát az élet nem kívánságműsor, a felhők felett meg kurvára nem süt a nap, választásunk maximum annyiban van, hogy emelt fővel viseljük a csapásokat és megyünk tovább vagy feladjuk. Mivel épp itt ülök és posztot írok, nyilván egyelőre nem az utóbbi mellett döntöttem.

Nem meglepő módon így aztán ez a nyár sem az olvasásról meg a blogról szólt. Keveset és nyűgösen olvastam, Zoli meg tán még kevesebbet, mondjuk ő legalább nem nyűgösen – egyszerűen más munkákban volt érdekelt, nyakig. Nem is emlékszem, hogy a költözésünk (az meg már hét éve volt) óta frissült-e ilyen ritkán a blog. Fátylat rá. Szerencsére azért ha kevesebbet is olvastam, akadtak nagyon jó élmények, felesleges szótépés nélkül (ott vannak a linkek) álljon itt a nyár öt legjobbja:


Írhatnék őszi terveket… De az a nagy büdös helyzet, hogy épp olyan hangulatban vagyok, hogy mindent olvasnék egyszerre és közben semmi sem jó. Ha tizenöt felé tudnék osztódni és elkezdeni egyszerre tizenöt könyvet akkor elképzelhető hogy a tizenöt különböző élményből összeállna egy kielégítő élménykomplexum. De mivel ez egyelőre nem tűnik kivitelezhetőnek, maradunk annyiban hogy belekezdek épp abba ami megragad a kezemben öt oldalnál tovább és tojok a tervekre. Olvasnék amúgy sokfélét, meg kellene haladni a várólistacsökkentő játék könyveivel, meg nem ártana haladni a saját kis Woolf-újra projektemmel, meg van itt még néhány kiadói jóság, de hogy melyikből mi lesz, azt nem tudom. Ami nagyjából biztosnak tűnik (most, ma, vasárnap fél hatkor a csodálatosan felhőktarkította naplementében) hogy olvasni fogok:

- Miéville-t – a Perdido pályaudvar és az Armada is a VCS listán parkol már két éve és sose tudnak sorra kerülni, most olvasnám nagyon, csak a méretek elriasztanak
- Woolfot – ugyan azt már látom, hogy az egész életmű újraolvasása nem fog beleférni az évbe, mindenképp folytatom, mert épp kezdenek elvonási tüneteim lenni
- Endymiont (és talán Endymion felemelkedését) – az nem kérdés, hogy folytatom a sorozatot, hogy mindkét hátralévő rész belefér-e az év maradék egynegyedébe, az még igen, részben mert ezek se soványkák, részben a töménységük miatt
- krimit – még nem tudom, mit, de krimiolvashatnékom van
- Tortúrát – úgy húsz éve kerülgetem Kinget mint a forró kását, idén a Tortúra VCS, plusz Amadea is annyira ajánlgatja nekem lelki nihilre gyógymódnak hogy most már muszáj :)

Írhatnék megjelenéses ajánlót… Elvégre néha szoktam és többnyire még mindig figyelemmel kísérem az újdonságokat. De hosszú ideje ez az első szezonkezdet amikor azt mondom, hogy annyira nem tudnak érdekelni az új megjelenések, hogy csak na. Egy-két kivétellel mind az a kategória, hogy jó-jó, majd ha egyszer nagyon olyanom lesz hogy már végképp nincs mit olvasnom és nincs mit csinálnom magammal, akkor valami akcióban megrendelem. Jó, persze nem mondom, hogy nem lesz egyáltalán újdonság a blogon ősszel, mert úgyis lesznek gyenge pillanataim, de ha valaki a kurrens megjelenésekről szeretne tájékozódni, inkább közlekedjen el másik blogra a következő pár hónapban. Amiket mindentől függetlenül feltétlenül érdemesnek tartok a figyelemre:

 
- Donna Tartt: Az Aranypinty – OK, most fogom megcáfolni az előző bekezdésben írtakat, de következetesség, nem Timi a neved – Az Aranypinty tavasz óta, amikor először bejelentették, hogy jön, az év legjobban várt megjelenése nálam, csak A fényességeket vártam idén ennyire – mondanám, hogy ha csak feleannyira jó lesz, már nyert ügye van, de igazság szerint Tartt az egyik legjobb író, akitől valaha olvastam, egész biztos vagyok benne hogy a zseniális A titkos történet után nem tud hibázni
- Jeanette Winterson: Az időszakadék – Winterson se nagyon, és bár az egyik szemem sír amiért nem valamelyik saját regényét kapjuk, a másik nagyon is nevet, amiért a Kossuth belevág a Hogarth Shakespeare Series magyar kiadásába – Winterson és az évszázad poénjának is beillő Jo Nesbo jegyezte Macbeth-átirat mellett azért legjobban Margaret Atwood és Caliban találkozóját várom A vihar újrameséjében, remélem, nem törik meg a kiadó lendülete egyhamar

  
- Sylvain Neuvel: Alvó óriások – mostanában többször befürödtem agyonhájpolt SF megjelenésekkel, de ezt a sci-fit nem szívesen hagynám ki, remélem, az érdekes alapötlet mellé megfelelően fojtogató hangulat is társul
- Jordi Llobregat: Vesalius titka – ez az az eset, amikor a borító tehet mindenről – na jó, nem kizárólag, a századfordulós Barcelona beígért hangulata és Caleb Carr emlegetése is sokat nyom a latban
- Harry Potter és az elátkozott gyermek – töredelmesen bevallom, hogy állatira húztam a szám amikor megláttam hogy ez az izé lesz, és nem azért mert dráma (ehemmm, tudjátok ami színdarab írva, azt úgy hívják, hogy dráma, lásd Shakespeare) vagy mert nem Rowling írta, vagy mert rókabőr, hanem mert én tényleg, teljes szívből szerettem volna, ha Harry történetét végre elengedi a világ (az írónő, a kiadó, a marketing) – persze amíg csörög a kassza, addig úgysem fogják, úgyhogy akár pozitívan is állhatunk a dolgokhoz – hogy elolvasom, az tuti, hogy tetszeni fog-e azt még nem tudom, de ott a helye minden rajongó polcán (én meg akármennyire húzom a szám néha, úgyis maradok rajongó…)

Lesz a fentieken kívül még pár érdekes megjelenés, ha már Harry, rögtön itt van az illusztrált sorozat második kötete, amit angolul októberre ígérnek, ha jól tudom, gondolom, a karácsonyi hajrára kijön magyarul is, illetve a Legendás állatok film kapcsán is egész biztos várható valami extraság. Elvileg lesz új Franzen (A huszonhetedik város), bár ezt hivatalosan még nem láttam megerősítve, lesz új Ulickaja (Jákob lajtorjája – az írónő is itt lesz, könyvbemutatón!), új Munro (Nyílt titok). Erősen feltételes módban, de érdekel a Brooklyn (Colm Toibin), az Augustus (John Williams), az Égtörés (Al Robertson), a Minden eltűnt lány (Megan Miranda). És ha már említettem a Legendás állatok filmet (amit természetesen úgyis megnézünk), töredelmesen bevallom, hogy bár a könyvet eléggé utáltam, tökre várom A lány a vonaton filmverzióját, részben, mert szerintem ez pont olyan, mint A marsi vagy a Holtodiglan – sokkal jobb alapanyag filmnek, mint könyvnek; részben mert nagyon bírom Emily Bluntot és kíváncsi vagyok, mit hoz ki Rachelből. Ennél azért kicsit jobban az Érkezést, kéne már egy igazán ütős sci-fi filmélmény is, ez pedig igazán annak ígérkezik. És így a fesztiválszezon elmúltával végre elkezdődik nekünk is a koncertszezon – lesz néhány érdekesség amit kár lenne kihagyni, egyelőre három biztos pont van: az októberi mini-Womex jellegű Budapest Ritmo, Anoushka Shankar novemberi koncertje a Müpában és a Harcsa Veronika – Gyémánt Bálint duó új lemezének bemutatója a Zeneakadémián.

Már csak némi nyugalom és jó sok szabadidő kéne, tartok tőle hogy egyikből se lesz annyi, amennyit szeretnék, de próbálok lendületesen állni ehhez az őszhöz. Egy biztos: a blog éledezik. Maradjatok velünk, remélem, a hűvös-teázós-esős időszakban végre több bejegyzéssel is tudunk szolgálni!


2016. szeptember 22., csütörtök

Olvasd! Olvassam?

Ajánlások nyomában

Van abban némi pikantéria, hogy könyves bloggerként írunk a könyvajánlásokról – hisz nem épp ezt tesszük minden alkalommal, amikor posztot írunk egy könyvről? Nos, igen is, meg nem is. Valaha számos vitát lefolytattam egy társaságban arról, vajon a könyves cikkeknek okvetlenül ajánlóknak kell-e lenni vagy sem, és máig úgy gondolom, én aztán nem ajánlok senkinek semmit (mellékszál, de sose jutottunk dűlőre…). Számomra a blog elsősorban a véleménynyilvánítás terepe: leírom a saját benyomásaim, érzéseim, gondolataim adott művel kapcsolatban, el lehet olvasni, meg lehet fontolni és az alapján el tudod dönteni, te, kedves olvasó, hogy kell-e neked a cucc vagy sem. Én aztán nem fogom megmondani. Ki is ráz  a hideg azon blogoktól amelyek zászlajukra tűzték a „megmondjuk mit olvass és mit ne!” törekvését. Bízzunk már annyira az olvasóinkban hogy el tudják ők dönteni maguk.

Persze ez korántsem csak a blogokról szól. Emlékszem, amikor könyvesbolti eladóként dolgoztam egyetem mellett, mennyire meg tudtam fagyni, amikor valaki úgy jött hozzám, hogy ajánljak könyvet. Ha a kérdezőnek magának, az a kisebb baj, eggyel kellemetlenebb, ha az a feladat, hogy „ajánljak könyvet ennyi meg ennyi idős rokonnak / barátnak / ismerősnek”. WTF? Nyilván rávezető kérdésekkel közelebb lehet jutni ahhoz, hogy az ajándékozni kívánt illető mit olvas, milyen az ízlése, esetlegesen mi tetszhet neki, de mivel a leendő ajándékozó ritkán jár komplett listával a másik könyvtáráról, legtöbb esetben úgyis a kurrens újdonságok maradtak a kalapban. Nem voltam az eladók gyöngye, na :) (Nem úgy Zoli. Ő például szívesen és jó érzékkel ajánlott – nem véletlen, hogy amikor egyik könyvesboltból a másikba igazolt, volt vevő, aki „utánament”. Na, például az ilyenek miatt fájdalmas hogy a szakeladó mint olyan manapság már a kereskedelem legtöbb területén nem létezik, mert nincs rá igény.)

Szóval blogtól függetlenül sem szeretek ajánlani. Egy kezemen meg tudom számolni hány embernek vagyok hajlandó egyáltalán könyvet venni / vinni / kölcsönadni anélkül, hogy előre megbeszélnénk, mi lesz az áldozat. Kicsit úgy is vagyok vele egyébként, hogy ott a blog, én megtettem, amit megkövetelt a haza internet, tessenek már elolvasni oszt dönteni, mi kell. (Aki meg nem olvassa a blogom, pláne ne kérjen tőlem könyvet, értitek…)

No és vajon én hogy viselem az ajánlásokat? Egyáltalán, hallgatok rájuk? Mi befolyásol a leendő olvasmányok kiválasztásában? Túl a szokásos dolgokon, amelyeket bármennyire tudatosnak, ínyencnek, kiforrottnak, akárminek tituláljuk magunkat, úgysem tudunk kikerülni, mint reklám, sikerlisták, kiadói kiajánlók, nyilván odafigyelek néhány blogra. Egyre kevesebbre. Sajnos. Amadeánál nosztalgiáztunk kicsit nemrég a hőskorról, amikor 8-10 éve elindultunk, az akkori blogokról, az akkori figyeltjeinkről. Akik közül egyre kevesebben írnak rendszeresen, írnak könyvekről, írnak egyáltalán. Azt is egy kezemen meg tudnám számolni, hány blogger véleményére adok igazán. Olyan, akinek a posztja után legszívesebben azonnal rohannék a könyvesboltba, konkrétan egy van. És igen, az ő figyelmembe ajánlásai általában bejönnek. De azon a korszakon már réges-régen túl vagyok, amikor a mindenki által olvasott, hirtelenjében minden blogon felbukkanó sikerkönyvekre cuppantam. Meg azon is, hogy egy-egy cuki poszt miatt rohanjak olvasni olyasmit, amihez tudom, hogy igazából semmi közöm. Öregszem, na.

S hogy vannak-e emlékezetes „ajánlásaim”? Hogy a viharba ne lennének. Tán nem lepek meg senkit azzal, hogy nekem a legtöbb könyvet Zoli ajánlotta az elmúlt 15 évben, megszámlálhatatlan remek olvasmányt köszönhetek neki (sok egyéb mellett), de amire mindig emlékezni fogok, hogy ismerkedésünk hajnalán nyomta a kezembe a Tengeróceánt és jó ideig csak tátogtam, hogy tejóisten, ez a pasi ilyeneket olvas… (Azóta persze közös kedvenc Baricco is.) De azt sem felejtem el egykönnyen, hogy egy kedves ismerős, akinek SF téren adok a véleményére, figyelmeztetett, hogy a 2312 azért elég komolyan sci-fi és nem biztos, hogy le fog csúszni – ehhez képest Robinson mekkora szerelem lett. Olykor pont ugyanúgy bejöhetnek a nem ajánlottak is, mint az ajánlottak ;)

Konklúzió? Vonjátok le magatoknak. Amíg van kedvem, a véleményem úgyis idevésem az olvasmányaimról. De ajánlani senkinek nem fogok semmit. Az írásaim úgyis magukért beszélnek :)


Többiek az ajánlások témájában:

2016. szeptember 19., hétfő

Ben Aaronovitch: Föld alatti suttogás

Peter Grant, a londoni rendőrség első számú mágustanonca visszatér egy ismét csak fergetegesen vicces, iróniától csöpögő, hamisítatlan angol nyomozásban – az olvasó meg könnyen azon kapja magát, hogy a könyv befejeztével izibe’ újra is olvasná mindhárom részt, annyira szépen kerekedik és fodrozódik ez a világ. Persze jókor kapott el. Ha épp semmi sem jó, nem tudod, mit olvass, az életed egyre inkább hasonlít egy hatásvadász mód megírt szappanoperára és kb minden téren megoldhatatlan(nak tűnő) feladatokkal szembesülsz, akkor nincs is jobb, mint egy kis angol humor! Aaronovitch legnagyobb erőssége pedig még mindig ez. Ha kacagós kedvemben lettem volna és nem tömegközlekedésen olvasom a legnagyobb részét, azt hiszem, fetrengve vihogtam volna végig az egész könyvet.

Ami persze ismét csak egy gyanús holttesttel kezdődik – jellemző, hogy ezek az angolok annyira idióták, hogy egy vélhető gyilkosság leírása is komikumba fullad náluk. A Baker Street-i metróállomáson (melyik másikon?) egy éjjel egy amerikai diák holttestére bukkannak – mivel az ügy némiképp furcsa, a nyomozás vezetője jó érzékkel a helyszínre rendeli Petert is, aki bár szívesebben nyomná az ágyat, még örül is hogy megint kék-piros villogós igazi rendőrmunkában vehet részt fárasztó mágiatanulmányai közepette. Hamar kiderül, hogy a diák nem elég, hogy amerikai, ráadásul egy szenátor fiacskája, így az ügy politikailag is több mint kínos lehet, nyakunkba is kapunk némi FBI felügyeletet – aki meg kap a nyakába némi különleges felügyeletet, nehogy már többet lásson abból mi van London alatt mint amennyit az amerikai fejecskéje felfogna. Innentől pedig kölcsönösen mindenki leginkább azon igyekszik, hogy lerázza a másikat, miközben azért olykor nyomozgatnak is, hogy aztán együtt kerüljenek a természetfeletti szószba bele, nyakig.

Mintha ez nem lenne elég, görgetjük tovább a köteteken átívelő sztorit a homályban munkálkodó feketemágusokról (pardon, erkölcsi kihívásokkal küzdő mágiahasználókról), újabb mágiarétegeket tárunk fel (démonok, földhajlítók, mágikus cserépedények, időutazó látomások!) és sajnálhatjuk kicsit Petert, akinek nem meglepő módon okoz némi frusztrációt, hogy új tanonctársa nem elég hogy sokkal jobb nyomozó volt, mint ő, de még a mágiahasználat elsajátításában is gyorsabban halad. Ami azért tényleg kiszúrás. (Itt jegyzem meg: utáltam és erőltetettnek tartottam a második kötet végi fordulatot, de szerencsére sikerült korrekt kis magyarázatot találni rá.)

A Peter Grant sorozat legnagyobb erénye még mindig az, amit tán lesznek, akik a legnagyobb gyengeségeként rónak fel: hogy megbízhatóan hozza ugyanazt. Különösebben nem fejlődik sehova, de nem is akar úgy tenni, mintha. Van persze íve, van egy részeken átívelő, számos lehetőséget magában rejtő szála, főszereplőjével együtt mi is egyre többet tudunk meg a mágiáról és egyre érdekesebb rejtett világokat ismerünk meg, de összességében nem akar sem többnek, sem kevesebbnek látszani annál, ami: egy veszettül szórakoztató, könnyed, urban fantasy-ba oltott krimiparódia. Ide nekem a folytatásokat is!

Ui: Még mindig nem zárom ki a lehetőségét annak, hogy fogom magam és újraolvasom a három kötetet.
Ui 2: Ha a folytatásban is ilyen keveset szerepel az imádott Nightingale, akkor azért morcos leszek!


Kiadó: Gabo
Fordító: Pék Zoltán

2016. szeptember 12., hétfő

Cormac McCarthy: A síkság városai

John Grady a csikót tanulmányozta aztán felnézett a férfira. Ez a ló sánta – jelentette ki… Miből gondolja, hogy sánta a ló? - kérdezte a férfi. Nos uram. Nem annyira az számít, hogy mit gondolok.

Nem annyira az számít, mit gondolok erről a világsirató könyvről. Így harmadszor már nem számítottam másra. Így harmadszor felvérteztem magam, tudtam, ha belemászom, nem hagy választást – megint. Végig kell járnom a mesét, a krónikás meséjét; a világáról; Cormac McCarthy történetét az amerikai mítosz természetéről. El kell viselnem, ahogyan megfoszt egy újabb szeretett (vagy nem szeretett) szeletétől. Azt kaptam, amire számítottam. Kicsit talán megint többet. Hogy legyen a végén mégis mit megköszönni.

Most már tényleg ki merem mondani: mítoszfosztó könyvek ezek. A Határvidék-trilógia az amerikai határvidék mítoszával számol el. A cowboy mítosza és a törvényen kívüli mítosza után a határvidék városainak - a sokak által, a western ízei által - álmodott meséi foszlanak itt, a szemünk láttára. A csapódó kocsmaajtó, sarkantyúk pengése, whiskey, vak zongoristák, kurvák, rend szemtől szembe kiálló őrei, és a városba érkező magányos igazságosztó – mindenki itt van, és mindenki a mese végén. A legvégén, amikor mindezért már Mexikóba kell átlovagolni. Oda, ahol mindez igazibb mese volt a kezdetektől és soha nem volt igazi. A mesélő réteget pakol rétegre: van mindaz, amit Amerika (így, nagy betűvel) magáról gondol; van mindaz, ahogyan a gondolat mögött egy sokkal kíméletlenebb ökonómia tornyosul (ami nem hagyja magát másképp gondolni, hiszen azóta is meztelenedik, egyre inkább csak ez látszik: ezek a meztelen kényszerek); és van Mexikó keserűen görbe tükre – ahol ez az ökonómia soha nem öltözött fel, nem adtak rá fehér bőrruhát, nincs az övében a nagyapja coltja, ahol másféle álomországok maradék pátoszait is méla közönnyel emészti fel a tapintható kiúttalanság.

John Grady Cole az isten kegyelméből való cowboy – a maga fanatizmusával, ahogy nem mond le egy lóról sem, ahogy az utolsó rosszul betört, bizalmatlan lovat sem engedné el szelídítés nélkül: egy eszmény makacssága, aki persze hogy így választ szerelmet is. Kiválasztja magának a kurvát, akiben meglát valamit ebből a rosszul szelídítettségből. Nincs más választása – így választ a véglet. Egy mítosz húsból és bőrből és vágyakból gyúrt véglete. A barát, az egykori csavargó, Billy Parham hiába óvná. Azok az utak találkoznak itt, amit két könyvön át szőtt az író: hogy egymásra csodálkozhasson két épp szertefoszló eszmény – a harmadik történetben, a közös történetben, két ember szelíd egymásra csodálkozása történetében, ahol a szerelem szelídítése történne. Lehetne úgy, ahogy John Grady álmodja magának és Magdalénának? Álmodta így számos író – ezzel vannak tele a könyvesboltok romantikus regényeinek polcai. De a mi olvasói várakozásaink most egy Cormac McCarthy regényben foszlanak.

A barátját esztelen szenvedély kerítette hatalmába. Bármit mondhat neki semmit nem fog számítani. A fejében összeállt egy történet. Arról, hogyan fognak alakulni a dolgok. Ebben a történetben ő boldog lesz. Na mi a gond ezzel a történettel?
Biztos mindjárt elmondja.
Ezzel a történettel az a gond, hogy nem igazi történet. Az emberek kialakítanak maguknak egy képet arról, hogy milyen lesz a világ. Mi lesz a helyük abban a világban. A világ ezerféle módon alakulhat számukra de létezik egy világ ami soha nem fog megvalósulni és ez az a világ amit megálmodnak.

Amerika sok mindent álmodott magáról az álmodói tollán és kameráján át. Nem csak a happy end-et, hanem a bosszút is – a sérelem okán érzett jogos dühöt szinte társadalmi elégtétellé konvertáló személyes bosszút. Talán a bosszút álmodta-álmodja többször – hisz még bizonyos nívó felett sem tud lemondani róla. Nem hiszem, hogy az első két könyv után ne éreznéd, olvasótársam, e könyv reménybeli olvasója, hogy ne éreznéd ki a balladai hangból, a felépülő baljós érzetekből, hogy lesz-e bosszú e történetben, s ha lesz, milyen lesz. Meg kell értened, ez a könyv nem épít a meglepetés erejére. Áradó, központozást nélkülöző mondataival oda sodor, ahova az előérzeteid vezetnek. Ebben a könyvben kutyák kergetik a kutyákat – egymást maró elvadult egykori és jelenlegi szolgák. Nézd, ahogyan felépül. Mert erről szól a mítosz. Felépül és lebomlik a városba belovagoló magányos igazságosztó mítosza. Mert alapjában hamis. Lehetne boldog véget hazudni neki, sokféle boldog véget lehetne – de minek?

Szegény Billy Parham! Megint nem akkor és nem ott, ahol kellene, megint késve – de talán mégsem hiába. Felébredt és csak feküdt a sötétben és a hidegben és a lányra gondolt és az öccsére gondolt aki Mexikóban halt meg. Mindenben amit valaha a világról és benne az életéről gondolt tévedett. Lehetne boldog véget hazudni, ha az út vége valójában a halál – s ha a legtöbb mesélő úgy csal, hogy nem mondja végig a mesét? Néha elég, ha ennyit belátunk. Mert miközben Cormac McCarthy elveszi a nemzete mítoszait, egytől egyig egy száraz hideg sivatagi éjszaka rég kialudt tüzének hamujába hajigálva őket – pontosan tudja, valamilyen mítosz ott lüktet mindannyiunk meséjének alján. Még ha valójában soha nem leszünk képesek egymásnak elmesélni ezt a mítoszt, akkor is. Hiszen lehet, hogy valaki tudja, hogy kik vagyunk. És hogy miért.

Kiadó: Magvető
Fordította: Galamb Zoltán


2016. szeptember 5., hétfő

Jonathan Franzen: Tisztaság

Nem kicsit vagyok elfogult Jonathan Franzennel. Az „isteni Jonathan” - így három évvel a Javítások és a Szabadság okozta elemi erejű sokk után már bizton állíthatom - jó időre bebiztosította helyét a legkedvesebb íróim között, szorosan a felülmúlhatatlan Virginia Woolfmellett. Bármit ír, én elolvasom, bármit nyilatkozik, én megbocsátom, bármit kritizál, vele kritizálom. Aztán persze vagy meggondolom magam, vagy nem. De akkor is. Persze fura dolog ez a kortárs kedvencekkel – hajlamosak vagyunk azt várni tőlük, hogy most már akkor mindig ugyanolyanok maradjanak, ugyanúgy írjanak, ugyanazt kritizálják, mint eddig. Elvégre mi így szeretjük őket. A piedesztálra emelt bronzszobrok meg nem változnak, ugyebár. Apró szépséghiba, hogy az ember meg igen. Az íróember is. (Ahogy az olvasó is.) És bár az utókor általában díjazza a megújulásra való képességet, a kortárs olvasó ritkán. De vajon mit gondolnék ma arról a számomra felülmúlhatatlan zseniről, ha anno kizárólag ugyanazt írta volna újra meg újra, ahogy az ő kortársai elvárták?

Persze a megújulás, az új utak keresése, a hangsúlyeltolódás simán eredményezheti, hogy az új produktum nem lesz olyan jó, mint a korábbiak – és jönnek is a kövek. Az írónak leáldozott. Túl van már élete legnagyobb regényén. Innen már csak lefelé van. Inkább hagyja is abba az írást. Már csak a saját nimbuszának hervatag fényezgetője. Ésígytovább, ésígytovább… Pedig.

Pedig a Tisztaság nem rossz, egyáltalán nem. Fényévekre van a Javítások elementáris erejétől, de nem is célja, hogy olyan legyen. És ez egy nagyon fontos különbség! Ahányszor belekezdek egy Franzen-regénybe, jólesően süppedek a szövegbe, úgy burkolózom az ismerős hangba, mint egy meleg takaróba – de most először éreztem azt, hogy ez a hang elsősorban szórakoztatni akar és nem karcolni. Könnyedség érződik minden során, még a legdrámaibb és a legszívettépőbb részleteknél is (mert persze vannak). Már-már humoros, már-már krimibe illő nyomozás, már-már szórakoztató irodalom. Miközben persze megkapjuk a kötelező diszfunkcionális családot (több verzióban), a kötelező társadalomkritikát (több szemszögből), a kötelező külföldre kacsintást (ami nekünk ezúttal különösen érdekes). Szóval van itt minden, ami egy „hagyományos” Franzen-regényhez kell – csak épp kettőt csavarintva. Hervatag nimbuszfényezés helyett inkább önirónia – mintha a szerző nagyon is jól szórakozna azon, hogy csúcsra járatja a Franzen-regény „franzenségét”.

Amely regény középpontjában ezúttal a titok áll. Az egyéni, családi, társadalmi titok. A titok, ami szervezőerő, ami összeköt és elválaszt, lerombol családokat, életeket, közösségeket, államokat. És persze emberek, akik titkokat gyártanak, őriznek, áldoznak rá életeket – vagy akik feltárnak. Pip Tyler, a huszonéves nagyonamerikai nagyonszerencsétlen leányzó élete egy titok körül szerveződik – nem tudja, ki az apja, sőt, azt sem tudja, mi az anyja valódi neve, hogy hol született, hogy miért kell bujkálniuk, felvett identitások mögé rejtőzniük, védekezniük az egész világgal szemben. Egyetlen fix pontja az anyja és a hamis születési neve: Purity azaz tisztaság. A közösségi szállását anarchistákkal és pszichés betegekkel megosztó Pip látszólag véletlenül ismerkedik meg egy német nukleáris fegyverkezés-ellenes frakció aktivistájával, aki elvezeti a titokleplezés aktuális celebjéhez, a Napvilág Projekt atyjához, Andreas Wolfhoz.

Pip indoka világos: kéne egy állás, ami jól fizet, tekintve szorongató anyagi helyzetét és horribilis diákhitelét – ha mellékesbe’ az apját is fel tudja kutatni a Projekt segítségével, övé a világ. Wolfnak mindig jól jön egy újabb befolyásolható gyakornok titkos bolíviai bunkerében – hisz cél a világ összes mocskos titkának leleplezése. Hogy hogy jön ehhez a kelet-német rendszerváltás és a Stasi akták kiszivárogtatása, egy denveri független internetes oknyomozó-újság, egy milliárdos örökösnő pszichotikus undora a családi vagyon alapját képező nagyüzemi húsfeldolgozástól és a huszonegyedik század legnagyobb totalitárius hatalma, az internet kritikája? Hát…

Némiképp szokatlan szerkezettel és több elbeszélővel ajándékoz minket a szerző és bizony lesznek akik nem repesnek a hét össze-összekapcsolódó de lényegében függetlennek is tekinthető kisregény gondolatától. Én kedvelem a kaleidoszkopikus regényeket, ráadásul Franzentől eddig sem volt teljesen idegen ez a fajta kísérletezés - gondoljunk csak Patti Berglund önéletrajzára a Szabadságból - és összességében úgy gondolom, ez a „trükközés” jóízű fricska azoknak, akik eddig a szemére vetették, hogy regényei túlságosan „hagyományosak” híján minden kortárs posztmodern truvájnak. A különálló egységek közül kettő simán megállná a helyét önállóan, A Rossz Ízlés Köztársasága groteszkbe hajló ábrázolása a keletnémet diktatúra végnapjainak – persze egy amerikai, de legalább e téren átlagon felül tájékozott amerikai tollából (ettől még az, hogy nekünk, ugyanezen káeurópai múlton osztozóknak ez a szál nem mond újat, teljesen normális); a [le1o9n8a0rd] pedig tankönyvbe illő ábrázolása minden pusztító párkapcsolatnak. Persze minden mindennel összefügg, és nem is kell különösebben rutinos olvasónak lenni ahhoz, hogy hamar rájöjjünk, kicsoda Pip apja és ki az anyja valójában, de ezzel párhuzamosan arra is rájövünk, hogy nem ez a lényeg.

Mert rejtvény és szórakoztató irodalommal való kacérkodás ide vagy oda, Franzen végső soron most is arról ír, amihez a legjobban ért: elszúrt emberi kapcsolatokról. Anyákról, akik titkok, elhallgatások, megalázások során át törik meg gyermekeiket, évtizedes hallgatásokról, félreértésekről és hatalmi játszmákról, tisztaságmániáról és a mocsokban való hempergőzés utáni vágyról. Arról, hogyan kötjük gúzsba saját magunkat az elvárásaink, a szüleink elvárásai, a meggyőződéseink, a vélt vagy valós lehetőségeink miatt – és hogy felforgathatjuk akár az egész világot azért, hogy mindezt lerázzuk, amíg nem nézünk szembe önmagunkkal és azzal az eggyel, aki megkeseríti az életünket, ugyanúgy csapdában fogunk vergődni.

Érdekes, hogy Franzen eddig módszeresen tárta elénk a tragédiák felé vezető utakat: a Javítások és a Szabadság esetében finoman, apró rezdülésekből építkezve a nagy robbanásig, az Erős rengésben némiképp még kiforratlanul orrunk alá dörgölve a tragédiához vezető lépéseket – de mindig megálljt parancsolt mielőtt bekövetkezett volna valami végleges. Ezúttal más a hangsúly, itt már a tragédia után vagyunk – a családok szétestek, a szereplők elhidegültek, eltűntek, eldobták nevüket, múltjukat, kötődéseiket. Pislákol ugyan valamiféle hit a szálak összefoldozására, de visszaút, az nincs. Vajon a következő kísérlet erre irányul majd?


Kiadó: Európa
Fordító: Bart István

2016. szeptember 1., csütörtök

Palackposta - film

Tényleg nem szándékosan, de úgy alakult: engem eddig elkerült a skandináv krimi. Így nem ismertem a dán Jussi Adler-Olsen Q ügyosztályának történeteit sem, nem ismertem az eltemetett ügyek, porosodó akták közé száműzött két nyomozó (s a hozzájuk csatlakozó kollégák) eddigi kalandjait, sem könyvben, sem filmen. Így mondhatni: hagytam magam – nem befolyásolt semmilyen elvárás, előítélet. Hagytam magam az első képsorok gyomrosától nagyon messzire vinni.

Nagyon ügyesen húz bele a történetbe! Nem tudom, az előzmények ismeretében mennyi többlettel jelentenek a képek, például Assadról (Fares Fares), amint mentegeti Carl Morckot (Nikolaj Lie Kaas), a kollégáját (aki épp nem jár be, aki annyira kivan, hogy ki se teszi a lábát a lakásából), ebben az enyhén elhanyagolt környezetben. Lehet, hogy az előzmények ismeretében felesleges a fél mondat a Q ügyosztály karcsú költségvetéséről, de menet közben és elegánsan teszi helyre a filmbe csöppent tudatlan nézőt - engem -, hogy ez itt egy karriertemető, parkolópálya. Assad a származása okán, Morck (nyilván) a mániákus, felsőbb érdekeken is átgázoló elhivatottsága okán kerülhetett ide (el nem tudom képzelni, hogy Rose (Johanne Louise Schmidt), a titkárnőjük kinek és mit vétett… mintha az író ebben egy korábbi korszak gyereke lenne, mintha elég volna a puszta tény, hogy nő…). A Q ügyosztályra, ahol elfekvő ügyekkel bíbelődnek. Mint az a palackba zárt, alig olvasható üzenet, amit Skócia partjainál mosott a partra a tenger. A gyerekkéz által, vérrel írt üzenet.

Nagyon nyomasztó! A téma, és a tálalás is. Mégis, nem tudtam nem szeretni. Azt szerettem benne, amit a skandináv mesélésben általában is a legtöbbre tartok: hogy balladai volt, és közben mégis józan. Nagy ívű, merészen kérdező, s közben aprólékos, az odavetett megjegyzésekig. Hogy kedvesen, vállaltan fapadosan zsáner mert lenni, de az északi filmtől szinte elvárt, finoman, érzékenyítően, minden ellentmondásával tálalt társadalomkritikus attitűd jegyében. Miközben a balladai sorsvertségre épül az egész. Eljátszik a misztikummal, de nem adja magát neki. Elgondolkodik a szélsőséges kérlelhetetlenség jegyében vallásos, a szektariánus ember önkéntelen bizalmatlanságán, ahogy kizárja magát a társadalomból és kizárja magából a társadalom. Itt nyomozz, ha tudsz – ahol már az is feladat, hogy egyáltalán szóba álljanak veled. Csak egy valóban aprólékos figyelemmel szervező filmes szem képes egy ilyen viszonyrendszert a minimálisan szükséges egyszerűsítésekkel, az ellentmondásosságával együtt megmutatni. Megmutatni úgy, hogy nem a rejtély feszültségére épít. Hiszen a szemünk láttára bomlik úgymond tovább az elrabolt gyerekek által a saját háborúját folytató gonoszság: Johannes (Pal Sverre Hagen) elméje.

Hans Peter Moland megoldja. Remekül ad teret a színészeknek, akik rendre meghálálják ezt. Felépíti és fenntartja a feszültséget, és egészen sokáig kifogástalanul egyensúlyoz vele. Egészen a legforróbb pillanatokig. Van ideje közben kilesni ránk. Elhelyezni a képre éhes tekintetünket is a vásznon: ahogy a vonaton a szenzációt rögzítő be nem avatkozást látjuk – mintha a szenzációt élőben leső, közösségi hálón posztoló, katasztrófaturista önmagunkat. Képes elhelyezni a képre a képéhségünket kiszolgáló és ezzel azonnali és mérhetetlen kárt okozó hírszolgáltatókat, akik még mindig nem adták fel „behálózott velünk” a versenyt; zafttal, bizalmas információk gátlástalan szellőztetésével akarják és kapják meg a figyelmünket – elegáns kíméletlenséggel festette a kórházi jelenetek felütése elénk a köz- és bulvármédiát. Egyáltalán: az egész vonat-szcéna és az utána következő pár snitt a zsáner legjobb pillanatait idézi.

Hogy aztán a csúcspont utáni továbbvitelben biccenjen. Nem is elsősorban attól, hogy tovább csavaródott a sróf. Volt egy pont, ami kirázott a filmből, egyszer csak eszembe jutottak róla más, sátáni mélységig agyafúrt gonoszokra épülő filmek (Don Johnsonnal a főszerepben). Azt hiszem, ezt a fajta démoni érintettséget a könyv egyszerűen jobban elhitethette – és ez nem is feltétlenül az adaptálók hibája, hogy nem sikerült ugyanúgy elhitetni a filmnek is. Ezekben az alaphelyzetekben a hősök rendre egyedül, hátvéd nélkül maradnak, folyvást szétválnak kietlen parkolóházakban, nem őrzik az egyetlen helyet az épületben, amit kellene – és persze drágán megfizetnek érte. Ezek mindig jobban működnek könyvben – a film, a kép mindehhez túl direkt: túl sokszor adták már el nekünk ezeket a filmépítő elemeket.

A végén azért visszakaptam a filmet. Megkaptam az arcomba mondatokba foglalva is, amit a színészek játéka addig épített, amit a nyomozók ironikus párbeszédei hitről és hitetlenségről körbeszimatoltak – és nem zavart. Mert nem volt didaktikus. Borzalmas volt. Elképzelhető. És kilátástalan. Azt hiszem, kicsit oda kell forduljak a skandinávokhoz – Dogmán és szépírókon túl, kicsit időt kellene szánni ezekre. Mert minden hibájukkal együtt nagyon lehet őket szeretni. 

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...