Dennis Lehane: Egymásba veszve

Kedvelem a jól megírt pszichothrillereket és mostanában egyre több krimit olvasok, de ezzel a töretlenül népszerű domestic noir vonulattal a Holtodiglan óta a világból ki lehet kergetni – okozott is kis fejfájást amikor megláttam, hogy az új Dennis Lehane regény ebbe a zsánerbe kacsintgat, de nagyon bíztam benne, hogy ha valaki, akkor ő tud újat mutatni. Bár akár fogalmazhatnánk úgy is, hogy meg tudja mutatni, hogy is kéne ezt csinálni… Kenzie-Gennaro sorozat ide vagy oda, számomra az etalon tőle még mindig a Titokzatos folyó, ami tán a legnyomasztóbb és legjobban megírt pszichothriller, amit valaha olvastam, teli elfojtott múltbeli traumákkal, személyiségtorzulásokkal, a hozzánk legközelebb állók előtt is hordozott álarcokkal, bénító titkokkal. Joggal várhatjuk, hogy aki azt a sztorit úgy meg tudta írni, az egy házastársi átverősdibe (amit a fülszöveg prognosztizál) is életet tud lehelni. És valóban. Lehane megmutatta, hogy lehet ezt jól csinálni, sőt! Bár nem egy Titokzatos folyó, az Egymásba veszve jóval több, mint egy modern noir a sok közül, jóval több, mint némi házastársi öldöklősdi és jóval több, mint thriller… Meglepő pszichológiai mélységekbe hatol és minden csavarossága ellenére legkevésbé sem a csavarjaival hat. Hanem azzal, hogy mindent tud rólunk, emberekről.

Rachel Childs újságíró pályája csúcsán, élő adásban kap idegösszeroppanást – amikor épp Haiti földrengés, hurrikán, fosztogatók és polgárháborús állapot sújtotta vidékéről tudósít. Az átélt borzalmak, alkohol- és gyógyszerproblémák, bűntudata amiért nem segít(het)ett a helyi áldozatokon – ezek mind együtt vezetnek a totális összeomláshoz. Ám mi tudjuk: az összeomlás jó ideje bele volt kódolva Rachel személyiségébe. Tán egész életében. Egy zsarnokoskodó, szeretetfüggő és szeretetével zsaroló anya, ismeretlen apa, elmart barátok, sikertelen kapcsolatok – majd az anya halála után az apa felkutatásáért folytatott meddő küzdelem mind-mind rakosgatták egymásra a téglákat Rachel bizonytalanságának falába. Amire csak újabb rétegeket húzott a mániás, perfekcionista producer férj, aki saját karrierjének csődjéért is „hisztis” feleségét okolja. Csoda-e hogy Rachel mindezek után évek óta dédelgetett pánikrohamainak utat engedve elzárkózik a világtól és remeteként élné hátralévő életét, mígnem…

Mígnem belép az életébe a titokzatos Brian Delacroix – az évekkel ezelőtt magánnyomozóként megismert, majd jól menő üzletemberré avanzsált rajongó, aki mintha sose tévesztette volna szem elől Rachelt. Brian kitartása bájos, ám ragaszkodása és szolgálatkészsége, amivel körbeveszi a gyámolításra vágyó Rachelt, szinte ijesztő. Romantikából kiábrándult olvasóknak az első perctől gyanús ez a tökéletes gáncsnélküli lovag – nem is várat magára sokáig a lelepleződés. Ám az igazi sötét üzelmek csak itt kezdődnek, és hamar rájövünk: Lehane regényében valóban a legkevésbé fontos tény az, hogy a házastársunk nem az, akinek megismertük. Sokkal érdekesebb, mi vezetett odáig, hogy ő az legyen, aki (vagy épp ne az legyen, akinek lennie kéne) és hogy mit vált ki belőlünk a ráismerés.

És ezzel nyer meg: végre nem azt érzem, hogy az ember személyisége, vélt vagy valós pszichés terhei csupán ürügyként, díszletként szolgálnak a rém csavarosnak és meghökkentőnek szánt történethez, hanem épp ellenkezőleg: itt a történet a katalizátor, ami segít felfedni a személyiségeink mélyén húzódó vonásokat, feldolgozni a traumákat, elsimítani a gyűrődéseket. Lehane nem a szereplőit használja fel, hogy elmeséljen egy ütős sztorit, hanem egy ütős thriller eszközeivel mesél az emberről és ez óriási különbség. (Persze megvan a kockázat, hogy épp e miatt azoknak, akik csupán egy szórakoztató krimire vágynak, kevésbé fog tetszeni, de szerintem így is elég szórakoztatóra sikerült.) Ahogy Rachel pánikbetegségéről és annak elhatalmasodásáról ír, az egyébként (formai töredezettség ide vagy oda) az egyik leghitelesebb beszámoló, amit zsánerregényben olvastam – egyben remekül bizonytalanítja el az olvasót is a narrátor megbízhatóságát illetően. Hogy aztán a legmegkérdőjelezhetőbb és legtrükkösebb módon tegyen pontot a sztori (és a személyiségfejlődés) végére: mert nem csak az a kérdés, a pánikrohamok és üldözési mánia által sújtott Rachel vajon mikor mit látott és miben hihet, hanem az is, a saját gyógyulásába vetett vakhit milyen téves következtetéseket és hamis biztonságérzetet generál. Bár… az is lehet, hogy Lehane ezúttal a kíméletesebb tollát vette elő és valójában megnyugvást szánt hőseinek. De a kisördög csak ott kukucskál a sorok között.

Kiadó: Agave

Fordító: Orosz Anna

Dennis Lehane: Hideg nyomon

Dennis Lehane-t én a Titokzatos folyó miatt szerettem meg – annyira, hogy sokáig nem is olvastam tőle mást, mert féltem, hogy egy esetleges csalódás elhalványítja majd azt az elementáris erejű döbbenetet, amit az a könyv (és a belőle készült film) kiváltott belőlem. A Vihar-sziget aztán mégiscsak a kezembe kéredzkedett, és talán a műfaji különbözőségnek köszönhetően szinte ugyanakkora élményt jelentett. A két zseniális önálló regény mellett a Kenzie-Gennaro magánnyomozó-páros kalandjait taglaló sorozatot valahogy nem tudtam annyira komolyan venni. Eddig. A Hideg nyomon viszont felülírta minden előítéletemet, elfeledtette velem, hogy „csak” egy krimit olvasok – erős és szívenütő, összetett és erkölcsi tanulságoktól sem mentes történetével és személyes drámájával ez a könyv jóval több, mint egy újabb tipikus magánnyomozós sztori.

Patrick Kenzie és Angie Gennaro épp jól megérdemelt lazítós időszakukat élvezik – az előző kötetekben történtek után nem vágynak több gyilkosságra, emberrablásra, erőszakra; hírnevüknek köszönhetően válogathatnak a megbízások között, és ha úgy hozza az élet, hogy egy elkóborolt háziállat megkeresésére kérik fel őket, jó pénzért megteszik. Inkább, mint hogy hullákba botoljanak, és szadista gyilkosok vadásszanak rájuk.

Azonban amikor egy eltűnt négy éves kislány nagynénje keresi fel őket, túl sokáig nem haboznak: noha a hátuk közepére sem kívánnak egy eleve vesztes ügyet, és nem sok reményt látnak arra, hogy megtaláljanak egy gyereket, akit az egész bostoni rendőrség hiába keres, részben együttérzésből, részben szakmai hiúságból a kislány keresésére indulnak. Tudják, hogy az eltűnt gyerekek legnagyobb része nem kerül elő, hogy nyomozásuk a bűnözők legundorítóbb, legaljasabb és legbetegebb rétege, a pedofilok közé vezeti őket, és hogy jó eséllyel hiába küzdenek, mégis vállalják. Ez a reménytelenség és a nyomozók dacos „csakazértis” elszántsága hatja át a könyvet, és ettől válik igazából torokszorítóvá a történet – mert lapról lapra erősödik bennünk az érzés, hogy feleslegesen szállnak le (és szállunk le velük mi) ebbe a mocsokba.

Mert ez bizony a mocskos bostoni bűnözés legalja. Ahol egy drogos ribancot igazából egyáltalán nem érdekel, hogy a lánya eltűnt, amíg nézheti a kedvenc show-ját és megvan a napi alkoholadagja, ahol a börtönben ülő, szigorúan elkülönített drogdílerek játszi könnyedséggel nyíratnak ki bárkit, és ahol a frissen szabadult pedofilok a gondosan nyírt gyepű kertvárosi házaktól körülvéve mindenki szeme előtt, mégis észrevétlenül kínozhatnak halálra gyerekeket.

Lehane a tőle megszokott szociografikus alapossággal ábrázolja ezt a környezetet, és a benne élő kemény, az élet által alaposan megpróbált, sokszor megkeseredett szereplőket. Mégis, ha csak ez lenne, egy lenne a többi remek keményvonalas krimi közül. Ami kiemeli, sőt, a Titokzatos folyó szintjére emeli a regényt, az a főszereplő páros erkölcsi dilemmája. Nyilván nem célom, hogy eláruljam a történet végét, de annyit azért elmondhatok, hogy rendkívül szívbemarkoló és elgondolkodtató a befejezés.

Olyan könyv ez, ami után egy jó darabig csak ülünk és töprengünk, hogy mi a helyes, mi a jó, hogy mi az előbbre való: a törvény, vagy amit a józan ész és a jó érzés diktál. Azt gondolom, kivétel nélkül minden olvasóban felmerül, hogy ő hogyan döntene abban a helyzetben, hogy van-e jogunk egyáltalán ilyen döntés meghozatalára, és hogyan számolunk el magunkkal utána? Patrick és Angie döntenek, de hogy együtt tudnak-e élni a döntésük következményeivel, arra nagyon kíváncsi lennék – talán a folytatásban kiderül.

Kiadó: Agave

Fordította: Huszár András

Dennis Lehane: Egy pohárral a háború előtt

Most, hogy már a harmadik kötet, a Megszentelt életek is megjelent, épp ideje, hogy bejegyzést kanyarítsak az Egy pohárral a háború előtt című Dennis Lehane regényről. Kicsit vicces, ahogy elkerültem a könyvet a megjelenés környékén; a Titokzatos folyó tehet róla, miért. Az annyira tetszett, hogy sokáig nem akartam felülírni a lassan leülepedő érzeteket valami egyfenekű detektív-izével. Most már látom, kár volt halogatni az olvasást, ha másféle (mondjuk úgy: műfaji) hitelesség szintjén is, de az Egy pohárral… ugyanúgy működik.

Patrick Kenzie-t és Angela Gennaro-t, a két szabadúszó magánnyomozót egy eltűnt fekete takarítónő felkutatásával bízza meg néhány magasrangú politikus; pontosabban nem is őt, hanem az általa esetleg eltulajdonított titokzatos dokumentumokat kellene általa megtalálniuk. A feladat nem bonyolult, de a megoldása a faji villongások légkörétől terhes Bostonban vérfürdőt indít el, s hőseink e vérfürdő fókuszában, célpontokként próbálnak életben maradni, és rájönni, hogyan menthetnék meg a bőrüket. Többet nem is árulnék el, a cselekmény feszesen pergő, erős ritmusa mellett is többrétegű – igazi csemege minden krimirajongónak.

Lehane egyszerre két feladatot old meg, mégpedig példaszerűen. A főhősök által megteremtődő légkör, a magánnyomozói szál (vállaltan Chandler nyomdokain) igazi harmincas évekbeli noir, annak minden műfaji kellékével – mint ahogy Pat Kenzie számára Angie igazi végzet asszonya, annak közelségétől még kínzóbb elérhetetlenségével. A kettejük kapcsolata, a kapcsolat elénktárása Philip Marlowe szerelmeire rímel, odabeszél a műfajba, igazából műfaj-hiteles. Akárcsak a Devlin-Oscar nyomozópáros viszonya hőseinkkel, vagy a leleplező riportokban utazó újságíró-barát; ez a noir-mitológia menazsériája, az a szereplőgárda mozog ezeken a lapokon is, és úgy ahogyan azt a noirban kell. Viszont ezt a (mondjuk úgy) műfaji „burokvilágot” a huszadik század végi Boston veszi körül, és az író megint képes kíméletlen élességgel, szinte szocio-írói szemmel látni és láttatni faji terrort és ellen-terrort, politika és bűn házasságát, hitelesen elénk skiccelt figurákkal felépíteni azt a kínosan megoldhatatlan helyzetet, amit a kortárs irodalom legjobbjai próbáltak nem egyszer – és nemcsak Amerikában – ábrázolni. Valóságszagú közegbe ágyazódik hát a noir-mese, és itt jön az igazi írói bravúr: egyetlen, erős szövegvilágú regénnyé olvad.

Főleg azért, persze, mert Lehane a történetlassító epizódokban, a kis betéttörténeteiben igazi realista. Kenzie apafigurájának befűzött története, vagy Angie házasságának morbid humorú „leütése” önálló novellaként is működne, avagy az Oscarral spékelt kocsmajelenet – sorolhatnám. Az igazi hatása e „kisrealizmusnak”, hogy a noir-figurák hús-vér alakokká lesznek. S a hús-vér alakok, a külvilág szörnyetegei viselkedésükben noir-szereplőkké, ha érintkeznek a főhősökkel. Így hihető el az egymás hátának feszülő és el mégse dördülő pisztolyok morbid köre például. Vagy Bubba egész figurája. Aki naná, hogy a kedvencem a maga agyelhagyott módján.

Én szeretek „könnyű műfajokkal” pihenni két fajsúlyos cucc között, Lehane általában a kettő egyben. Nekem bejön.

Korábbi kommentek: