2011. április 10., vasárnap

Alan Hollinghurst: A szépség vonala

Elképesztő könyváradat vesz körül bennünket manapság – a kiadók csak úgy ontják magukból az újabbnál újabb sikerkönyveket, a nagy könyváruházak roskadoznak az agyonreklámozott sorozatoktól, az olvasó pedig, ha kicsit is megpróbál lépést tartani ezzel az ütemmel, egyre gyorsabban és egyre többet olvas. Azonban általános jelenség, hogy minél többet és minél gyorsabban olvas valaki, annál ritkább, hogy egy regény megállásra késztesse, hogy azt mondja: eddig és ne tovább, most ne szaladj és ne vegyél le újabb könyvet a polcról, hagyd, hogy hasson rád, amit olvastál –  A szépség vonala épp ilyen könyv.

Alan Hollinghurst 2004-ben megjelent Booker-díjas regénye meleg-kultuszkönyvként érkezett hozzánk, a legtöbb beharangozó ezt a szálat emelte ki, pedig valójában sokkal többről szól! Nagyszabású társadalomkritika a Thatcher-korról, szatíra és fejlődésregény, az angol arisztokrácia és felső-tízezer vitriolos tablója – egy kívülálló szemén keresztül.

Nick Guest az egyetem után beköltözik barátja, Toby Fedden családjához, kimondva-kimondatlanul azért, hogy a fiú lelkileg instabil húgának támaszt nyújtson, amíg a szülők nyaralnak, reprezentálnak, vagy épp a papa politikai karrierjével vannak elfoglalva. Az alsó-középosztályból származó Nick hamarosan otthon érzi magát a konzervatív politikus és arisztokrata felesége gazdag és csillogó világában, a partik, vidéki kiruccanások, műkincsek birodalmában – ezzel párhuzamosan pedig elkezdi felfedezni saját homoszexualitását, amit az oxfordi évek alatt többnyire elnyomott, csak vágyképekben élt ki. Első, Kensington Park Gardensben töltött nyara egyben az első szerelem nyara is – mi pedig rögtön ízelítőt kapunk a könyvre jellemző ironikus kettősségből: miközben Nick próbál beilleszkedni az előkelő londoni villák világába, magától értetődő természetességgel viszi nyíltszíni hancúrozásra első szerelmét az ugyanezen villák által határolt magánparkba.

Ez a kettősség, a „előkelőség”, gazdagság és pompa által körülvett romlottság végigkíséri a könyvet – és talán épp Nickre jellemző a legkevésbé. Az alulról jövő Nick a képmutatásban igazi kispályás az elkényeztetett milliomoscsemeték, perverz politikusok, jólöltözött oxfordi szépfiúk között. Hollinghurst kíméletlen ítéletet mond a sznob és rátarti felső-tízezer fölött, melynek tagjai ugyan tisztában vannak egymás kis perverzióival, ám következetesen nem vesznek ezekről tudomást. A látszat itt mindennél előbbre való – az otthonunkba mosolyogva beengedjük férjünk titkárnőjét, noha tudjuk, hogy a szeretője; meleg fiunk mellé fizetett pr-menyasszonyt alkalmazunk; s ha tudjuk is, hogy a nálunk lakó fiú „más”, nem beszélünk róla.

Nick egyfelől el van bűvölve mindentől, amit ebben a világban tapasztal, bármit elkövet, hogy része legyen, másfelől kicsit „felülről”, a művelt és kifinomult értelmiségi szerepéből nézi a benne élőket – ez ad neki egyfajta tartást és távolságot. Nick mindent és mindenkit esztétikai kategóriákon keresztül néz, és ezen a szűrőn a legtöbben fennakadnak – épp ő, a „kis esztéta” az, aki látja az álarcok mögött a személyes tragédiákat. Komoly szatirikus élt kölcsönöz a könyvnek a „felesleges bölcsész” Nick – aki maga sem tudja, mit akar kezdeni magával, doktoriját valami homályos témában írja, aminek köze van Henry James-hez, az esztétikához és a „stílushoz, mint akadályhoz” – és a pénzen és politikán túl nem látó, a művészetet csak befektetésként értékelő, többnyire  rossz ízlésű sznobok egymásnak feszülése.

Nick mindent pontosan megfigyel, a legapróbb jelzésekből, kiszólásokból, rezdülésekből állítja össze aprólékos portréit – csak épp a saját helyét és szerepét nem látja ebben a közegben. Az illúzió, hogy oda tartozik, hogy elfogadják, szertefoszlik, amint a láthatatlan Nickből, aki mindig kéznél van, hogy kitöltse a létszámot, vagy segítsen, amiben kell, önálló entitás válik. Amint kénytelenek tudomást venni nemhogy a másságáról, de egyáltalán a létezéséről, kivetik maguk közül – hogy bukása teljes-e, vagy a felső-tízezerből történő kizuhanása épp valamiféle intellektuális felszabadulás előhírnöke, az olvasó képzeletére van bízva.

Az előzetesen túlhangsúlyozott melegtéma számomra csak egy szólama a társadalomkritikának. Szerves része a könyvnek, mint ahogy a drogkérdés, a szexuális kicsapongás és persze az ekkoriban megjelenő AIDS is – de mintha mindegyiknek az lenne a szerepe, hogy a tagadásukra berendezkedett álszent társadalomról lerántsa a leplet. Nem ráz meg, nem borzaszt el, igazán még csak nem is taszít, épp azért mert annyira „tagadják”, hogy az olvasónak egyszerűen nincs más választása, mint a szereplők ellenében is elfogadni a jelenséget. Hozzájárul ehhez a regény nyelvezete, ami még a homoerotikus leírások és a visszataszító drogozások alkalmával is a szépségre törekvést szolgálja – még ha nyersnek és undorítónak is találjuk az aktust magát, Hollinghurst prózája van annyira esztétikus, hogy ez ne zavarjon.

Aprólékos jellemrajzai, a jellegzetes brit viselkedés ironikus bemutatása, a maróan gúnyos társadalomkritika már önmagukban zseniálissá teszik a könyvet – ehhez csak hozzátesz az a szerteágazó utalásháló, ami kibontakozik a lapokon. Igazi ínyencfalat a popkulturális utalásokra, irodalmi párhuzamokra, társadalmi- és politikai fricskákra fogékony olvasóknak – persze hozzá kell tenni, ahhoz, hogy ezt maradéktalanul kiélvezzük, nem árt jól értesültnek lenni a brit politikai- és társadalmi élet témájában, és az átlagon felüli műveltség sem hátrány – nem áltatom magam azzal, hogy ezek birtokomban vannak. Valószínűleg a rejtett utalások felét sem fedeztem fel, egy másik felét meg nem értettem meg, ezek majd az egész biztosan bekövetkező újraolvasásra várnak – amit meg kell előzzön egy alapos ismerkedés Henry James műveivel.

A kiváló magyar fordítást élvezet olvasni – Hollinghurst prózája magyarul a szó szoros értelmében szép, virtuóz, utalásokban gazdag szöveg; és ami manapság sajnos egyre ritkább, a fordító láthatóan otthonosan mozog a brit közélet és politika világában éppúgy, mint a művészet terén, magabiztosan használja a szakkifejezéseket és a szlenget egyaránt, ami ennél a regénynél kulcsfontosságú. A könyv megjelenése is pazar, a terebélyes keménykötésű kötet védőborítójára a külföldi kiadásoknál is bevett kígyó, indavonalak és kokaincsíkok motívumai kerültek – egyszerűségében is figyelemfelkeltő, és nagyon jól utal a könyvben háromszoros jelentéssel felruházott szépségvonalra. Minden tekintetben csodálatos könyv és méltó kiadás – ritkán írunk le ilyet, de ez most tökéletes!


Kiadó: Scolar
Fordította: Berta Ádám
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...