A chicagói 7-ek tárgyalása – film

Aaron Sorkin számomra hosszú-hosszú évek óta a hollywoodi forgatókönyvírás atyaúristene. Már nem tudom megmondani, mikor láttam először Az elnök emberei (The West Wing) sorozatot – tán valamikor a 2000-es évek elején ment a tévében (?) és akkor… Leírni is fáj, de Netflix ide, HBO GO oda, ezek szerint közel húsz éve megingathatatlan a pozíciója, mint kedvenc sorozatomé. (Ehhez képest minimum fura, hogy sosem írtam róla, de ami késik, nem múlik – épp folyamatban egy újranézés, de ne feledjük, ez még az a korszak volt, amikor egy évad 22 egyórás részből állt, szóval eltart egy darabig mire a végére érünk.) Az elnök emberei fogalom, ráadásul Sorkin véghezvitte azt a bravúrt, ami azért elég keveseknek sikerül: kétszer is hozta szinte ugyanazt a színvonalat tévében, előbb A színfalak mögöttel (Studio 60 on the Sunset Strip), majd a Híradósokkal (The Newsroom). Közben persze bevette a mozitermeket is, A közösségi háló forgatókönyvéért Oscar-díjat kapott, az Elit játszmával meg belekóstolt a rendezésbe. Amit most A chicagói 7-ek tárgyalásával folytat – nagyvászon helyett ezúttal a Netflixen, viszont jó eséllyel kacsintgatva az újabb díjeső felé…
 
Ismerve Sorkin életművét, a témaválasztás a legkevésbé sem meglepő. Nehéz rajta fogást találni, még a legszőrösszívűbb kritikusok is elismerik a műveit, amit viszont a legtöbbször a szemére hánynak, s valljuk be, időnként joggal, az a pátosz. Csúnya szóval a zászlólengetés. Az elnök emberei is jó párszor belefulladt a hét évad alatt a nagyívű aláfestő zenével megtámogatott tanulságokba, melyeket rendre minden amerikai kedvenc idealizált elnöke, Jed Bartlet tárt elénk – és amelyek manapság, amikor a Fehér Házat egy twitteren mocskolódó félanalfabéta bohóc nem hajlandó épp elhagyni, tulajdonképpen egészen szerethetőnek tűnnek. Úristen, hol van már a kora 2000-es évek idealizmusa… Baromi kíváncsi lennék egyébként, mit kezdene Sorkin napjaink Fehér Házával, nem lepne meg, ha lapulna pár vázlat a fiókjában, de leforgatni nyilván nem fogja őket – saját magát ne ismételje az ember, ugyebár. Szóval pátosz és a nagy amerikai toposzok. Mint a baseball, vagy a haditengerészet, vagy a Szilícium-völgy. Vagy épp a polgárjogi mozgalmak és a bírósági tárgyalások. Mind alkalmas arra, hogy hasson és meghasson – jó érzékkel történő dramatizálással, pergő, életszerű párbeszédekkel, remek karakterekkel. És hittel. Mert Sorkin még mindig hisz bennünk. Hogy bármennyire elcsesztük, akadnak köztünk, akik jót akarnak – és ha elegen vannak, akkor ki tudja, tán csinálhatjuk jobban. Azzal együtt is, hogy A chicagói 7-ek tárgyalása fájóan rímel korunk aktualitásaira (s nem csak odaát…) és olykor sírni tudnánk azon, hogy ötven év alatt semmi, de tényleg semmi nem változott, úgy kell manapság ez a hit az emberségben, mint egy falat kenyér.
 
Maga a tárgyalás, ami hét helyett valójában nyolc vádlott tárgyalásának indult, a közelmúlt amerikai történelmének egy olyan groteszk szégyenfoltja, amihez foghatót még egy Sorkin-fantáziájú forgatókönyvíró sem tudott volna kitalálni. Kezdve a vádlottak színes társaságával, akik közt békés (naiv) ifjú demokraták, hippi botrányhősök, pacifista mintapolgár és véletlenül odakeveredett egyetemisták is vannak – s velük egy padba ültetve a Fekete Párducok radikális vezetője. Közös bennük, hogy mindannyian Chicagóba érkeztek 1968 augusztusában, hogy a demokrata elnökjelölő gyűlés ellen tiltakozzanak. A szándékok vegyesek, akadt, aki a vietnámi háború ellen tüntetne, akadt, aki okos politikai szónoklatokért jött, akadt, aki lázítani akart, akadt, aki csak egy jót bulizni… Pár hónappal később, egy új kormányzat szemében ők immáron összeesküvők, akiket egy soha nem alkalmazott törvény értelmében évekre el akarnak süllyeszteni államellenes bűncselekményért. És kezdetét veszi a koncepciós per, amihez hasonlót csak jóféle káeurópai diktatúrákban láttunk, a demokrácia fellegvárában nem nagyon. Eddig.
 
Adott tehát hét plusz egy vádlott – a gyilkossággal is vádolt Bobby Seale nyíltan kimondva csak azért kerül a hetek mellé a vádlottak padjára, hogy hozza az elvárt, s a vád számára kapóra jövő radikalizmust, ezzel rontva a többiek esélyeit is; egy korlátolt, rasszista, republikánus bíró; egy feltörekvő államügyész, aki feszeng a pragmatista gúnyában, nem hisz a vádlottak bűnösségében (pontosabban: nem hisz a törvény érvényességében, mely alapján el kell ítéltetnie őket), de „jófiúként” azért kiáll ezek ellen a neveletlen hippik ellen; egy számos trükkel megvezetett, majd a nyilvánosságtól elzárt esküdtszék. És a közönség.
 
Mert az egész tárgyalás előre lezsírozott, ezt mindenki tudja: vádlott, vádló, bíró egyaránt. Valahol lenyűgöző az az elkötelezettség és szenvedély, amivel a Mark Rylance alakította védőügyvéd mindent elkövet, hogy felmentesse védenceit, ahogy erős érzelmi töltetet hoz magával a korábbi igazságügyi miniszter tanúvallomása is (Michael Keaton lopja a show-t!) – de tudjuk: hiába. Ezeket a srácokat így is, úgy is elítélik, csak az a kérdés, milyen vádpontért és mennyi időre. A lényeg nem a tárgyalás és nem a velejéig romlott bíró (Frank Langella), hanem a közönség, ami figyel. Az egész világ figyel – skandálják a bíróság előtt tüntetők és ezt kéne skandálnunk ma is, minden tüntetésen, minden bírói és rendőri visszaéléskor, minden alkalommal, amikor a hatalom az arcunkba köp, mert azt hiszi, úgyse érdekel senkit. Érdekeljen már… Remek érzékkel mutatja meg Sorkin, hogy az egész tárgyalás egy show, és nem az a kérdés, ki fog ülni, hanem hogy ki képes eljuttatni mondanivalóját a közönséghez – az idealista fiatal politikus Tom Hayden (Eddie Redmayne) és a botrányhős Abbie Hoffman (Sasha Baron Cohen – sosem volt még ilyen jó!) közti konfliktus lényege ez: kinek és mi megy át abból, amit a korrupt igazságszolgáltatás művel mindazokkal, akik szembe mernek szállni a fennálló (bármelyik fennálló) hatalommal.
 
Ahogy azt Sorkintól megszokhattuk, a komoly téma, a brutalitásba forduló tüntetések, a szemellenzős bíró ellenére is roppant szórakoztató mozit láthatunk – a feszültséget rendre sikerrel oldja például a beépített ügynöknőbe belehabarodó forradalmárral vagy a tárgyalás megpróbáltatásaival standupoló Abbie-vel. Épp ettől a szórakoztatás és a komoly témák közötti nagyon Sorkinos egyensúlyozástól válik igazán vérfagyasztóvá, amikor Bobby Seale szálán keresztül úgy igazán belenyúl jelenünkbe. Ha nem ismernénk az akkori történéseket, ha ez egy forgatókönyvírói húzás lenne, azt mondanánk, túlzó, aránytalan, hatásvadász, méltatlan a filmhez és a szerző zsenijéhez – de ismerjük. Tudjuk, hogy ötven éve valóban azért ültették a vádlottak közé a Fekete Párducok vezetőjét, hogy a tanúk szemében radikalizálják a többi vádlottat is, tudjuk, hogy Seale-t megverték és megkötözték a bíróságon mert nem volt hajlandó a bíró utasításait követni; tudjuk, hogy Fred Hamptont egy rendőri rajtaütés során brutálisan kivégezték. Az, hogy mindez ma úgy hat ránk, ahogy és hogy belénk fagy a szó, amikor a bíróságon megkötözött és betömött szájú (!) Seale-től megkérdi a védőügyvéd, hogy kap-e levegőt, a mi korunk tragédiája. Ha ez csak egy forgatókönyv lenne, azt mondanám, csapnivaló szerző írta. Hogy ilyen nincs. De az élet még ennél sokkal nagyobb borzalmakat is ír. Nem a hatvanas években, hanem 2020-ban.

Ezek után valóban úgy kell Sorkin emberségbe vetett hite, mint egy falat kenyér. Még az a borzalmasan patetikus névsorolvasás a végén, még az is kell – mert sajnos éppúgy rímel korunkra, mint Seale bántalmazása a bíróságon. Egyetlen egy dolog van, ami miatt félre tudjuk tenni politikai, ideológiai, vagy érdekellentéteinket: a halottaink. Még…

 

Social Network – A közösségi háló - film

Aki ismer, pontosan tudja rólam, hogy nem vagyok nagy barátja semmilyen közösségi oldalnak – legyen az facebook, moly, iwiw, akármi… Filozofálhatnék hosszan és kevésbé érdekesen arról, mennyire elcsökevényesítik ezek a „szájtok” az emberi kapcsolatokat, de minek – aki elég értelmes ahhoz, hogy gondolkodjon ezen, úgyis tudja, aki meg nem, annak hiába magyaráznék (s jó eséllyel úgysem olvassa a cikkem). Persze ne legyünk álszentek, én is használom a facebookot – molyt már nem, ez nem titok, az iwiwről meg őszintén szólva azt se tudom, létezik-e még – elsősorban reklámnak (ha nem lenne a blog, valószínűleg nem is regisztráltam volna). És bármennyire szeretném elkerülni, néha engem is magával ragad a kapcsolattartás gyors, pergő lehetősége – a cikk írásakor is nyitva van a böngészőmön a face, és lesem, hogy vajon Anaria válaszolt-e a megosztásához írt kommentemre. Kár lenne tagadni, hogy aki manapság él bármilyen netes életet, így-úgy-amúgy a face vonzáskörébe is bekerül. Hogy a rabjai leszünk-e vagy sem, az viszont csak rajtunk áll.

Annak ellenére, hogy a közösségi oldalakról megvan a véleményem, Aaron Sorkin „facebook-filmjét” annak idején remegve vártam – igen, tudom, hogy David Fincher rendezte, de nekem ez akkor is Sorkin filmje. Hogy nem írtam róla eddig, az valószínűleg valami furcsa véletlennek köszönhető – az újranézéskor erre is rácsodálkoztam, nem csupán Sorkin zsenialitására (már megint).

A sztori unalomig ismert: egy érzelmileg retardált, amúgy meglehetősen tehetséges programozópalánta, miután kidobja a barátnője, félrészeg sértettségében létrehozza a FaceMash nevű honlapot – melynek lényege igen egyszerűen leírható a „ki a jobb csaj a véletlenszerűen feldobott kettő közül” nyomvonalon. Ezzel egy éjszaka alatt lefagyasztja a Harvard rendszerét, kivívja maga ellen az összes egyetemista lány haragját, magára húzza az egyetem fegyelmi bizottságát és híres lesz. És útjára indul a Mark Zuckerberg-sztori. A gátlástalan programozók gyöngyére felfigyel a gazdag, jóképű, okos, élsportoló ikerpár, Cameron és Tyler Winklevoss, akik meg akarják nyerni, hogy segítsen nekik leprogramozni az elitegyetemre szánt közösségi oldalukat. Zuckerberg meg pikk-pakk összerakja a facebookot – csak épp Winklevoss-ékat hagyja ki a buliból.

A többi már történelem…

A film egymásba csúsztatott három síkjából képet kaphatunk arról, hogy jött létre az a facebook, amit ma ismerünk, illetve a Zuckerberg ellen indított két perről – melyek egyikében a Winklevoss-ikrek perlik, amiért ellopta az ötletüket; a másikban egykori alapítótársa, a honlap kezdőlépéseit finanszírozó, később csúnyán kigolyózott Eduardo Saverin harcol jogos jussáért. Hogy melyik perben kinek volt igaza és milyen szerepet játszott az egészben a Napster-alapító Sean Parker, azt valószínűleg sosem tudjuk meg, ami tény: Zuckerberg mindkét perben mocsok sokat fizetett a felpereseknek peren kívül – és még így is ő maradt a világ legfiatalabb milliárdosa.

Ami mindhárom szálban közös, az a töredékes „történetvezetés” és a borzasztóan pergő tempó – és itt világlik ki, hogy ez elsősorban Sorkin filmje. Fincher remek rendező, itt is nagyon jól egybetartja a szálakat, kiváló színészeket válogatott össze, a film hangulata magával ragadó, de nem hagyta rajta olyan markánsan a kézjegyét, mint a Hetediken vagy a Harcosok klubján. Előbb mondom meg a nyitópárbeszéd alapján, hogy ezt ugyanaz az ember írta, mint Az elnök embereit, mint hogy ugyanaz rendezte, aki a Harcosok klubját (és nem, nem csak azért, mert elvetemült Sorkin-rajongó vagyok). Egyébiránt ez a kezdő párbeszéd már annyira jellegzetesen mutatja, mire számíthatunk, hogy aki nem bírja, jobban teszi, ha feláll és nem is nézi tovább – Zuckerberg és barátnője chat-szerű, tőmondatokból álló, csapongó, egyszerre több szálon futó (el)beszélgetése (egymás mellett) magasról tesz a nézőbarát, szájbarágós standard hollywoodi modorra.

Ahogy a film nagy része is. Mert mit is látunk? Egy melegítőfelsőben és strandpapucsban császkáló geek tolja a totálisan érthetetlen IT-rizsát, miközben vagy be van állva, vagy „senki ne szóljon hozzám” állapotban programoz – és ez nem nagyon változik a perek idejére sem, leszámítva hogy a pulcsit felváltja az ing (már amikor). Zuckerberg annyira antihős, hogy az már az antihős fogalmát is szétfeszíti – egyszerűen egy senki, egy képlékeny valami a vásznon, ami leginkább egy programsorra hasonlít. Nincsenek érzelmei, nincs személyisége, látszólag egyáltalán nem érdekli sem az, hány száz millió dollárt hozott a kis ötlete, sem az, hogy kisemmizte az egyetlen barátját, sem az, hogy ő valamiféle „forradalmat” indított a világban – csak az érdekli, hogy megvalósította az ötletét. Mintha annál a néhány milliárdnál valóban jóval nagyobb elégtétel lenne neki, hogy bebizonyította, ő lett a legjobb programozó az egyetemen (nem tudom, az-e; nem tudom, így van-e; nem tudom, tényleg ő-e a „következő Bill Gates”; de nem nehéz elhinni, amit a film sugall, hogy Zuckerberg megragadt a tizenéves fiúk „kinek van nagyobb?” szintjén).

Persze a felszín alatt ott a sértett kis Mark, aki nem jutott be az egyetem elit klubjaiba, akit kisebbrendűségi érzése folyamatos túlteljesítésre sarkallt, és aki magányosan frissítgeti a facebookot, hogy lássa, szívét összetörő egykori szerelme visszajelölte-e. Hogy melyik az igazi? Kit érdekel… A film pont attól remek, hogy nem foglal állást. Nincsenek fekete-fehér szereplők, nincsenek hősök, az egyetlen, akivel tán lehet azonosulni, a barátjában mindvégig bízó Saverin – bár, hogy őszinte legyek, egy ponton őt is nyakon vágtam volna az ostobasága miatt. 

Sorkin nem törekszik teljességre, ahogy feltétlen hitelességre sem – portrét rajzol Zuckerbergről, miközben vázlatosan érinti korunk egyik legaggasztóbb, mások szerint legmenőbb (de mindenképpen „legnagyobb”) netes jelenségét. Amiben a legérdekesebb tán az, amit a film csupán felszínesen érint, hogy vajon hogy lett az eleinte a keleti-parti elitegyetemek „exkluzív” közösségi oldalából a mai facebook, amin a kolléganőm virtuális káposztákat nevel naphosszat, és ha akarom, ha nem, az arcomba tolják az ismerősök, hogy mit reggeliztek aznap. Szeretjük, vagy sem, ez egy érdekes kérdés – és egy újabb, baromi jó film alapja lehetne.

Rövidre vágva # 4 – Sorozatok

Nem vagyok egy sorozatfüggő, sőt, az utóbbi években olykor hónapokig le sem ültem a TV elé (neten pedig elvből nem nézek, én már csak ilyen maradi lány vagyok…), de az utóbbi időben megint kicsit elkapott a gépszíj, és rákattantam pár dologra. Persze a rákattanást sem úgy kell elképzelni, hogy rohantam haza mindent félredobva az aktuális részre, vagy hogy napokig ki sem dugva a fejem a nappaliból végignyomtam egy évadot – csak magamhoz képest jóval többet bambultam a képernyőt, mint általában. Láttam is pár klassz darabot, van, amiről egy ideje már nagyon szeretném levésni a gondolataim, de kezdem belátni, hogy a legtöbb tervem úgysem fogom szépen, hosszan, összeszedetten leírni – ellenben csak úgy elengedni őket meg nem akarom. Úgyhogy, mivel ilyen úgyis rég volt, felélesztjük a „Rövidre vágva” rovatot, és legalább néhány mondatban megemlékezünk az utóbbi időszak legemlékezetesebb sorozatairól. 

Futottak még 

Anno a blog első bejegyzése Ricky Gervais polgárpukkasztó sorozatáról, A hivatalról született – amit azóta is az emberi hülyeség egyik legjobb kifigurázásának tartok (és ami, tegyük hozzá, nagyságrendekkel jobb, mint amerikai remake-je). A hivatal után, ám még azelőtt, hogy szárnyára kapta a világhír, és elkezdett hollywoodi díjátadókat vezetni, Gervais forgatott egy másik sorozatot is a BBC-nek, kvázi folytatva a megkezdett utat: ezúttal unatkozó irodisták helyett egyszeri statisztákat és az ő munkahelyi megpróbáltatásaikat helyezve a középpontba. A Gervais által alakított főszereplő, Andy Millman még negyven körül is arra vár, hogy számtalan statisztaszereppel a háta mögött egyszer csak látszani is fog egy filmben – a szöveges szerep már igazán hab lenne azon a bizonyos tortán. Millman a szereptévesztett, megrekedt kisember tökéletes megtestesítője, aki minden útjába kerülő sztárt és filmkészítőt saját forgatókönyvével és ki nem aknázott tehetségével zaklat, miközben valódi színésszé vált egykori kollégáitól lépten-nyomon megkapja, hogy egy senki. Egészen konkrétan – a sorozat egyik nagy erénye (egyben a „legfájóbb” vonása, ami – főleg, ha magad is instant lúzer vagy – megnehezíti az önfeledt szórakozást), hogy nem szépít. Főszereplőink tényleg igazi balfékek, akik nem csupán benne ragadtak egy méltatlan szerepben, de az emberi kapcsolataik is csődöt mondtak, és saját mértéktelen ostobaságukkal is meg kell küzdeniük. Ahogy a rasszista, szexista, homofób Millman részről részre belelöki magát valami vérciki helyzetbe azzal, hogy saját előítéleteit próbálja túlkompenzálni, az valami elképesztő – elképesztően vicces és szánalmas egyszerre. És akkor még nem is beszéltünk a fel-feltűnő hollywoodi sztárokról: Millman minden részben egy újabb sztárral szerepel egy filmben, akit annak rendje és módja szerint hülyére vesz – ők pedig ezt láthatóan élvezik. A díjvadász Kate Winslet (akitől megtudhatjuk, mi a legbiztosabb módja az Oscar-nyerésnek), a Johnny Depp-fóbiában szenvedő Orlando Bloom, a felnőttségét bizonygató Daniel Radcliffe, a karót nyelt Samuel L. Jackson és a többiek önfeledten nevetnek magukon és adnak alkalmat Gervais-nek, hogy „alulnézetből” figurázza ki a sztárkultuszt. Kötelező! 

Sherlock 

Nem vagyok egy Sherlock Holmes-rajongó – olyannyira nem, hogy soha nem olvastam egyetlen Arthur Conan Doyle-regényt sem. Mea culpa. A sorozatot elsősorban a főszereplő páros miatt kezdtem nézni – Martin Freeman nekünk jószerével kötelező, amióta kiderült, hogy ő lesz Zsákos Bilbó, Benedict Cumberbatch pedig annyira felcsigázott a Tinker,Tailor, Soldier, Spy-beli finom alakításával, hogy muszáj volt megnézni, milyen is, amikor ikonikus főszerepet játszik. Hát mit mondjak, remek. Nem tudom, hogy a keményvonalas rajongók hogy viszonyulnak ehhez a modern Sherlock-hoz, de engem megvett kilóra. Izgalmas, eredeti, szellemes, stílusos – úgy helyez viktoriánus figurákat jellegzetesen huszonegyedik századi környezetbe, hogy elhiszem: ezek a figurák száz évvel korábban is épp ilyenek lehettek, csupán más díszletek közt. A történetek működnek, ahogy hallottam-olvastam, viszonylag hűen követik Doyle történeteit, mégis, egy pillanatig sem lóg ki a lóláb, nem éreztem azt, hogy más korból idepottyant sztorikat erőltetnének mai viszonyok közé. A képi megoldások, a technika használata és Sherlock gondolatainak „leképezése”, a vágások, a zene, a díszlet – a kötelező Baker Streettel – mind a helyén van, mégis, ami a legfontosabb, az a két főszereplő alakítása. Cumberbatch lenyűgöző, elképesztően nagy ígéret, remélem, a jövőben minél több tehetségéhez méltó szerepet kap, Freeman sikerrel bizonyítja, hogy nem csak a nevettetéshez ért – a kettejük közti dinamika pedig, ami itt kulcsfontosságú, szintén remekül működik. Ez az egymásrautaltságban is távolságtartó, soha ki nem mondott barátság két egyébként is izgalmas személyiség között adja meg azt a pluszt, ami a krimik iránt kevésbé érdeklődők számára is kihagyhatatlanná teszi a modern Sherlock-ot. No meg a stílusa… 

Az utolsó angol úriember 

Ha már BBC, és ha már Cumberbatch, kihagyhatatlan ez a Ford Maddox Ford regényéből készült öt részes minisorozat is. Mivel gyengém a századelős Anglia, egyértelmű volt, hogy ezt néznem kell – az már csak az első rész főcíménél derült ki számunkra, hogy a forgatókönyvet az a Tom Stoppard írta, aki a Rosencrantz és Guildernstern halott-tal örökre belopta magát Zoli szívébe (és nem mellesleg, alaposan beírta magát nem csak a modern dráma, de a filmtörténet könyvébe is). A sorozat az első világháború előtti utolsó boldog békeévek brit felső-középosztályának lassan repedező díszletei közt játszódik – középpontjában egy, a valaha volt társadalmi elvárásokat maximálisan magáévá tevő, egy már senki által nem követett, ezerszer szembeköpött értékrend szerint élő úriemberrel, akit épp azért vet ki magából saját osztálya, mert nem hajlandó megadni magát az össznépi képmutatásnak. Cumberbatch egészen fantasztikusan alakítja a saját elveihez ragaszkodó Titjens-t, aki nem hagyja el hűtlenkedő feleségét, nem leplezi le csaló barátját, inkább maga adja át neki eredményeit, nem vonja ki magát a kötelezettségei alól, inkább elébük megy és önként vállalja a lövészárok poklát – miközben az egész „előkelő társaság” azt várná tőle, hogy szálljon be a játszmába, és hűtlenkedjen, törtessen, hazudjon mosolyogva a háborútól távol, kifinomult és jóllakott díszletek közt. A középpontban az ő drámája, és a megváltó szerelem lehetősége áll, ám körülötte végigkövethetjük egy társadalom, egy eszmény széthullását. Mindezt remek forgatókönyvvel, sűrű, áthallásos, sokrétű párbeszédekkel, lenyűgöző képi világgal, a mellékszerepekben is csodás alakításokkal. Többször újranézős lesz, ez biztos! 

Híradósok 

Ahogy többször újranézős lesz Aaron Sorkin legújabb sorozata, a Híradósok is. A blog rendszeres olvasói már tudhatják, hogy ha forgatókönyvírásról van szó, nekem Sorkin az isten – nagyjából bármit csinál, imádom, de amikor megtudtam, hogy három mozifilm és egy Oscar-díj után újfent „bennfenntes” TV-sorozatot ír az HBO-nak, madarat lehetett volna fogatni velem. Mert Social Network ide vagy oda, még mindig ebben a legjobb. A Híradósok A színfalak mögötthöz hasonlóan egy fiktív televíziós csatorna berkein belül játszódik, ám szórakoztató show-műsor helyett ezúttal egy hírműsor kulisszái mögé pillanthatunk be. A főszerepben Amerika egyik legnépszerűbb híradósával, a megbízhatóan semleges, mindig a kitaposott ösvényen járó, maximálisan politically correct Will McAvoy-jal. Aki az első részben rögtön borítja a korrekt bilit, és egy fél országot megdöbbent azzal, hogy kamerák előtt kijelenti, Amerika nem a világ legnagyszerűbb országa. Zseniális kezdőmonológja és összeomlása joggal emlékeztethet A színfalak mögött pilotjára – ha a kákán is csomót keresnék, felróhatnám Sorkinnak hogy előszeretettel alkalmaz önismétléseket (de nem teszem, mert ha valaki ilyen jól csinálja, nem érdekel… és különben is, elfogult vagyok vele, na). Egy bevállalós csatornaigazgató, egy régi-új, forradalmi hevületű producer, egy csapat lelkes fiatal, akik a híradózást még híradózásként képzelik el, és nem politikai- avagy gazdasági propagandaként – ők kellenek ahhoz, hogy Will biztonsági játék helyett hajlandó legyen mindent feltenni arra, hogy a negyedik hatalmi ág újfent komolyan vehető tényező legyen, ne csak szócső. Sorkin megtörtént eseményeket használ fel, minden rész egy-egy nagy hatóerejű, valódi fontossággal bíró sztori körül bonyolódik – a BP olajkatasztrófájától Bin Láden megöléséig. Nem hiányoznak a Sorkintól megszokott elemek: rengeteg okoskodás, olykor követhetetlen párbeszédek, politikai-kulturális-gazdasági utalások sűrű hálója, és mindeközben érzékeny és összetett emberi kapcsolatok. No meg egy nagy adag hazaszeretet, ami zászlólengetés nélkül is újra meg újra kibukkan a velejéig intellektuális Amerika-kritika alól – és csak ritkán csúszik át túlzott idealizmusba vagy patriotizmusba. Nekem Az elnök emberei még mindig felülmúlhatatlan, de rajongóknak ez is kötelező – aki pedig még mindig nem hisz abban, hogy a TV-sorozatok közt is lehet igazán nagyot alkotni, sürgősen nézzen valami Sorkint! 

Terápia 

És a végére az igazi döbbenet. Nagyon vártam ezt a sorozatot, a téma, a színészek, az időzítés – minden egyben volt ahhoz, hogy kedvencet avassak. Az már csak ráadás, hogy hosszú évek óta az első nézhető (mit nézhető, remek) hazai sorozatot láthattam. A pszichoterápia „zárt világa” nyílik meg előttünk negyven rész erejéig, egy zseniális, népszerű, ám kezdettől fogva nyilvánvaló módon nem teljesen ép lelkületű pszichológussal a főszerepben. Mácsai Pál napjaink egyik legnagyobb magyar színésze, olyan intenzitással uralja a képernyőt, hogy nem lehet mást csinálni, mint tátott szájjal bámulni. Partnerei a napról napra egymást váltó páciensek: Marozsán Erika, Nagy Ervin, Sztarenki Dóra, a Szamosi Zsófia – Nagy Zsolt páros, és a pszichológus szupervízora: Csákányi Eszter. A hét minden napján másik szálat követünk, melyek közül igazából egy volt, ami hidegen hagyott, a többi egyaránt érdekes és elgondolkodtató volt. Persze, legyenek bármilyen érdekesek ezek a sorsok, és bármilyen megkérdőjelezhető, vitára ingerlő, indulatokat kiváltó a négy egymás mellett futó terápia, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a lényeg az egészen átívelő szál: a pszichológus lassú szétesése. Érzékeny, emberi, iszonyú pontosan komponált történetek, nagyon erős párbeszédek, nyitott és továbbgondolásra késztető befejezés, elsőrangú színészi játék – bár több ilyen hazai sorozat születne! Akit nem zavar, hogy „beszélőfejes” kamaradrámát kel néznie húsz órán keresztül, és nyitott a rémesen intellektuális pszichologizálásra, mindenképp tegyen vele egy próbát!

Pénzcsináló

Be kell vallanom valamit: már-már fanatikusságba hajlóan rajongok Aaron Sorkin forgatókönyveiért. Van, aki Woody Allen depresszív New York-i értelmiségi bájáért van oda, más Spielberg grandiózus és nyálas drámáit kedveli, megint más a Coen fivérek abszurdba hajló fekete humorát – na, én hasonlóan rajongok mindenért, amit Sorkin leír. Az elnök embereivel kezdődött, természetesen – aztán folytatódott A színfalak mögött-tel, és olyan filmekkel, mint a Charlie Wilson háborúja, vagy A közösségi háló. Bármit ír, én megkajálom.

Csakis ennek köszönhető, hogy remegve ültem be a Pénzcsináló című filmre. Túlzás nélkül állíthatom, hogy azt se tudom, mi fán terem a baseball, nem hogy tisztában lennék a szabályokkal; Bennett Miller rendező nálam a „nem sok vizet zavar” kategória; Brad Pitt kisfiús bájától pedig sikítva menekülök – tudom, tudom, jó néhány filmben bizonyított az elmúlt években, de amíg úgy néz ki, ahogy, felőlem lehet a világ legjobb színésze, nehezen veszem komolyan. Így aztán ez a film többszörösen vert helyzetből indult – hát innen szép nyerni, kedves Aaronom!

Az nagyon hamar kiderül, hogy teljesen mindegy, az ember ért-e a baseballhoz, vagy sem, itt ugyanis nem a játéké a főszerep. Hanem a háttérmunkáé, ami nem szól másról, mint pénzről és taktikáról. Billy Beane, az Oakland Athletics csapatfőnöke immár évek óta azért küzd, hogy kicsi és csóró csapata fennmaradjon és felvegye a versenyt a pénzzel kitömött nagyágyúk ellen – sikertelenül. A végén mindig alulmaradnak, legjobb játékosaikat sztárgázsikkal elcsábítják, még a stadionjuk és az irodáik is lepukkantak; az edzőjük is egy megfáradt, pocakos mufurc. Mindenki egyetért abban, hogy abból kell főzni, ami van, be kell érni az olcsóbb, „másodosztályú” játékosokkal, és jó edzéstervvel meg kell próbálni addig talpon maradni, amíg lehet. Mindenki, kivéve Billy-t.

Ő ugyanis nem kevesebbet vesz fejébe, mint hogy megreformálja a baseball egész rendszerét: egy véletlenül útjába kerülő, sportpályát hírből sem ismerő közgazdásszal, Peter Brand-del karöltve új alapokra helyezik a sportmenedzsmentet. Pokolba a másodvonallal, jöjjenek az igazán olcsó, senkinek sem kellő játékosok – akik azonban a statisztikai adatok alapján éppúgy hozzák a továbbjutáshoz szükséges pontokat, mint a sztárok. Horribilis mennyiségű statisztikai adat, diagram és precíz pontszámítás veszi át a játékosmegfigyelők helyét – természetesen utóbbiak nagy bánatára. A csapatnál senki nem nézi jó szemmel Billy és Peter ámokfutásnak is beillő akcióit, és jó néhány kudarc kell, mire az eredmény végül őket igazolja. Hogy mennyire, arra tanú a (sport)történelem. Az igaz történetet feldolgozó sztori hatásai máig érezhetőek: Billy Beane és Peter Brand új módszerei valóban forradalmasították a baseball-liga működését.
 

Mire idáig eljutunk, a film feszült két és negyed órája olyan izgalmakat rejt, amiket elképzelni sem tudtam egy sportfilmről. Nem vagyok a műfaj nagy rajongója - bár elismerem, hogy vannak kiemelkedő darabjai - számomra általában túl kiszámítható a dramaturgia és túl nyilvánvaló a tanulság. A Pénzcsináló mindkét csapdát sikeresen kikerüli. Dramaturgiájában inkább egy feszült bírósági vagy gazdasági drámára hasonlít, ahol a kishalak a nagy cápák ellen küzdenek életre-halálra; tanulsága pedig, noha van – főleg Billy Beane flashbackekben megelevenedő fiatalsága és sportkarrierje, illetve a tinilányával való viszonya tekintetében – szerencsére magabiztosan a giccshatáron belül marad. Ami kétségkívül az igen-igen erős forgatókönyvnek köszönhető. Sorkin feszes drámát csinált ebből az itt-ott tök unalmas alapanyagból: még ha le is ül a cselekmény, a feszültség szinte tapintható a vásznon; pattogó, intelligens, áthallásoktól sem mentes párbeszédei pedig folyamatos figyelmet követelnek. Sorkin dialógusaira egyébként is jellemző, hogy egy percre sem engedi lankadni a  figyelmünket, itt ez duplán igaz – aki nem ért sem a baseballhoz, sem a statisztikához, ha nem figyel, azért egy pillanat alatt elveszhet.

Persze a forgatókönyv csak a siker egyik összetevője (hadd legyek picit még elfogult: a legfontosabb), a kiváló színészi játék és a nagyszerű hangulatteremtés mellett. Brad Pitt ugyan még mindig irritál kissé, de azért sokat hozzátett ezzel az alakítással a  róla, mint színészről alkotott képemhez: okosan, ahol kell, visszafogottan alakítja a megtört, az élet számtalan területén kudarcokkal küzdő, az álmaiban mégis feltétel nélkül hívő, igazi „amerikai” sportmenedzsert. Aki ilyen formán persze csak a filmekben létezik, ott viszont legalább jól mutat. Mellette Jonah Hill is igazi meglepetés, az idióta vígjátékokból ismert „dagi srác” a várakozásokat messze felülmúlóan hozza az éjjel-nappal statisztikákat bújó csodabogarat.

Az intelligens, feszült figyelmet követelő filmek kedvelőinek és/vagy Az elnök emberei rajongóinak kötelező; sportfilm-rajongóknak és mindenkinek, aki szereti, ha egy multiplexben néhanap elgondolkodtatják a sok robbantás és nyálas vámpírrománc mellett, erősen ajánlott. Aki meg hozzám hasonló Sorkin-fanatikus, az már úgyis látta.

A színfalak mögött

A sorozatfüggők nem panaszkodhatnak, napjainkban igencsak elkényeztetnek minket a televíziós csatornák – jobbnál jobb szériák kerülnek évadról évadra a képernyőkre. Mégis, ha megkérdezik, számomra melyik a legjobb, a felülmúlhatatlan, a legtöbbet nézett, kapásból rávágom, hogy Az elnök emberei. Az 1999-2006 között futott hét évad az amerikai televíziózás egyik legnagyobb teljesítménye volt, köszönhetően elsősorban a sorozat ötletgazdájának és vezető írójának, Aaron Sorkinnak.

Az idén A közösségi háló című film forgatókönyvével abszolút csúcsra érő írózseni (gyakorlatilag a szakma összes díját megkapta érte) a negyedik évad után szállt ki a nyugati szárny életét bemutató sorozatból, és rajongók milliói várhatták tűkön ülve, hogy mi lesz a következő nagy dobása. A válasz a 2006-2007-es tévés szezonban érkezett meg, A színfalak mögött (Studio 60 on the Sunset Strip) című sorozat formájában. Hogy miért kellett három évet várni, arról persze szóltak pletykák, mint ahogy mozifilmes tervekről is – erről még ejtünk szót – de a bemutató után minden rosszindulatú találgatás elhallgatott: a sorozat már az első epizódjával hatalmasat ütött az amerikai nézők gyomorszájába.

A színfalak mögött egy fiktív televíziós show-műsor, a 60-as stúdió készítésébe enged bepillantást – igazi bennfentes sorozat. Az Amerikában töretlen népszerűségnek örvendő Saturday Night Live mintájára alkotott 60-as stúdió egy péntek esti szórakoztató műsor, ami kilencven percnyi tömény intellektuális humorral lakatja jól az erre kiéhezett nézőket. Már ha hagyják. Mert az első epizódban épp abba csöppenünk bele, ahogy a csatorna megbízottja a Műsorfelügyeleti Bizottságtól tartva ki akar vágatni egy számot az adásból, mire a show vezető producere élő adásban kiborul, és úgy istenigazából elküldi a búsba a piacot kiszolgáló csatornát, a Műsorfelügyeleti Bizottságot, a marketingeseket, a nézőket, akik szájtátva nézik, amint kilúgozott hmmm… ürüléket nyomnak le a torkukon, és úgy általában, mindenkit.

Ilyen sorozatkezdést azt hiszem, még nem láttunk – a folytatás pedig minden tekintetben méltó a felütéshez. A vezető producer kirohanása után a csatorna új szórakoztató műsorokért felelős igazgatója, Jordan McDeere (Amanda Peet) visszacsalogatja a széria korábbi producerét, Danny Tripp-et (Bradley Whitford) és korábbi íróját, Matt Albie-t (Matthew Perry). Tripp és Albie korábban finoman szólva haraggal váltak el a csatornától, visszatérésüket így kiemelt figyelem kíséri – ráadásul egy televíziótörténeti jelentőségű blamázs után kell helyreállítaniuk a show, a csatorna, és az anyavállalat reputációját.

Mi sem lehetne testhezállóbb feladat egy zseniális írónak, aki épp díjakat halmoz, miközben évek óta se veled-se nélküled kapcsolatban van a show egyik vezető színészével, Harriet Hayes-szel (Sarah Paulson), és egy producernek, aki drogfüggésétől próbál szabadulni; és mellesleg csak azért vállalta el a munkát, mert nemrég lebukott drogozás közben, ezért a biztosító nem járul hozzá, hogy mozifilmet rendezzen. Ezen a ponton merül fel a pletykák és találgatások tömkelege, hiszen Matt Albie karaktere nyilvánvaló hasonlóságot mutat Aaron Sorkinnal, Danny Tripp karaktere pedig az örök fegyvertárs Thomas Schlamme-val (aki Sorkin minden tévés munkájánál közreműködött). Tudvalévő, hogy Sorkinnak voltak alkohol- és drogproblémái, mint ahogy az is, hogy közvetlenül A színfalak mögött után mozis forgatókönyvet írt – ez volt a Charlie Wilson háborúja – mindez bőséggel adhat okot mindenféle következtetésekre, de ezt inkább hagyjuk meg a pletykalapoknak, és térjünk vissza a szériához.

Matt Albie és Danny Tripp tehát kezükbe veszik a show-t, és indulhat az akadályfutás – hétről hétre meg kell küzdeni minden egyes poénért, az autoriter személyiségű Matt, aki senkinek a segítségét nem szívesen veszi igénybe, az irodája falán lévő hatalmas visszaszámláló óra árnyékában ír meg hetente 90 percet, miközben a nyíltan lenézett íróstáb lázadozik, a műsorfelügyelet minden szavába beleköt, a csatorna minden százalékpontnyi eltérést számon kér. És persze ott van a magánélet: Matt szakítani akar Harriettel, akibe fülig szerelmes, de a közös munka folyamatos összetűzésekkel jár, Danny pedig beleszeret Jordanbe, akinek a múltjáról nagyon csúnya dolgok derülnek ki.

Mindez nagyjából az első két epizód során történik, és még csak a főszereplő négyesről ejtettünk szót. Mellettük számtalan mellékszereplő tűnik fel hétről hétre, köztük a show másik két vezető sztárja, Tom Jeter (Nathan Corddry), a közép-nyugati konzervatív családból származó srác, akinek az öccse Afganisztánban szolgál; és Simon Stiles (D. L. Hughley), az ügyeletes fekete komikus, aki a gettóból kitörve nem kevés faji öntudatot visz a show-ba. Körülöttük forog a komikusok, írók, rendezők, producerek, vendégműsorvezetők és csatornaigazgatók színes kavalkádja – amelyben mindenki megkapja a maga történetét, nincsenek töltelékfigurák, egytől egyig élő, hiteles, összetett szereplők.

A Sorkinra jellemző felfokozott tempó itt sem csökken, eszméletlen pörgés látható a vásznon, egy-egy negyven perces epizódban annyi minden történik, amit más sorozatokban egy fél évad alatt látunk, szinte mindig többen vannak a színen, gyakori, hogy sokan beszélnek egyszerre (ez egyébként a dialógusairól híres forgatókönyvíró minden munkájára jellemző) és csak úgy kapkodjuk a fejünket, hogy követni tudjuk az eseményeket. Aki tévézés közben még ezer más dolgot csinál, annak nem ez a sorozat való – A színfalak mögött ugyanis teljes koncentrációt kíván.

S mindemellett nagyfokú nyitottságot és tájékozottságot. Eszméletlenül intelligens és nagyon bátor sorozatról van szó – a politikai korrektségre fittyet hányva beszél vallásról, háborúról, terrorizmusról, az amerikai politikusok alkalmatlanságáról, a „fehér, középosztálybeli, keresztény” Amerika ostobaságáról, a szórakoztatóipar elkorcsosulásáról, faji ellentétekről, szexről, drogokról. Mindezt tömény iróniába burkolva – szinte minden sorát tanítani lehetne. Mint ahogy azt is, ahogy a vallásos jobboldal ellen nyíltan kiálló Sorkin azért oda-odamondogat a saját szekértáborának is: a hollywoodi liberálisok éppúgy megkapják a magukét, mint a másik oldal. A teljes képhez hozzátartozik, hogy tele van a sorozat olyan popkulturális utalásokkal, amik leginkább az amerikai nézőkhöz szólnak, mindet felfedezni és megérteni még sokszori újranézés után sem sikerült.

A sorozat valószínűleg minden közreműködőjének szívügye lehetett – legalábbis erre következtethetünk abból, hogyan lubickolnak a szerepükben a színészek. A legnagyobb meglepetés a Matt Albie-t játszó Matthew Perry. Nem vagyok nagy Jóbarátok-rajongó, és megmondom őszintén, el nem tudtam képzelni, hogy az idióta Chandlertől egyszer komoly színészi teljesítményt látok, de ebben a szerepben Perry lenyűgöző – valószínűleg volt miből merítenie a drogfüggéssel, munkamániával, párkapcsolati problémákkal küzdő író szerepéhez. Danny Tripp szerepében Az elnök emberei Josh Lyman-je, Bradley Whitford remekel – ő nagyjából ugyanazt hozza, mint az előző sorozatban, és ez nagyon jól áll neki. Csak az a kérdés merül fel bennünk óhatatlanul, hogy miért nem szerepel ez a fickó a nagyvásznon?

A komikus sztárok megformálói a tengerentúlon ismert humoristák, látszik, hogy profik ebben a műfajban, gyakorlatilag minden megmozdulásuk erőlködésmentesen vicces. A mellékszereplők közül kitűnik Amanda Peet – akitől moziban finoman szólva felejthető alakításokat láthattunk, de ez a sorozat belőle is a legjobbat hozta ki; Timothy Busfield az adásrendező Cal Shanley szerepében, aki Az elnök emberei egyik visszatérő szereplője volt (mint Danny Concannon, a CJ körül legyeskedő fehér házi tudósító); és a kezdetben patkány, majd egyre emberibb, végül pedig kimondottan szimpatikus csatornafőnököt, Jack Rudolph-ot játszó Steven Weber.

Sajnos a sorozat csak egy évadot élt meg – témáját és hangvételét tekintve nem meglepő, hogy nem döntött nézettségi csúcsokat, azonban szerencsére ez az egy évad úgy kerek, ahogy van. Nem mondom, hogy nem nézném még sok-sok évadon keresztül, de így legalább nem kell attól félni, hogy kifullad ez a hihetetlen tempó vagy elfogy az irónia. Ráadásul tipikus újranézős sorozat, minden alkalommal nyújt valami újat. Aki szereti a tempós, párbeszédközpontú, intellektuális szériákat; akinek a kikapcsolódás nem feltétlenül azt jelenti, hogy csak bambul a képernyőre; aki szereti, ha szórakoztatás közben elgondolkodtatják, annak mindenképpen érdemes próbát tennie vele.

Charlie Wilson háborúja

Film következik, méghozzá a javából. A Charlie Wilson háborúját nagyon vártam, rákészültem, és nem csalódtam, olyannyira, hogy elmentem még egyszer megnézni moziban, amit ritkán teszek. Fantasztikusan szórakoztató, ugyanakkor komoly, intelligens, felnőtteknek szóló film. Azt hiszem, így laikusként, hogy tán ez a legnehezebb, olyan filmet készíteni, ami vérkomoly témáról szól, igényel némi agymunkát, ugyanakkor az ember kb. ötpercenként a térdét csapdossa a röhögéstől. Hát ezt itt nagyon eltalálták.

Az alkotógárda persze már megelőlegezte a sikert: a rendező az egyik nagy kedvencem, Mike Nichols (ő rendezte szerintem minden idők legjobb párkapcsolati drámáját, a Nem félünk a farkastólt még 1966-ban, a pályája csúcsán lévő Elizabeth Taylorral és Richard Burton-nel), a forgatókönyvíró pedig az az Aaron Sorkin, aki kitalálta és az első öt évadban forgatókönyvíróként és producerként felügyelte Az elnök embereit. Azért tőlük nem meglepő a magas színvonal. A színészekre sem lehet panasz, Tom Hanks a címszerepben ugyanolyan jól játszik, mint mindig, Julia Robertset én személy szerint ki nem állhatom, de nagyon jól áll neki a pofoznivaló "nagyon fontos és nagyon gazdag ezért nagyon szépnek és okosnak is képzeli magát" szerep, Philip Seymour Hoffman pedig egyszerűen zseniális, ha jelen van a vásznon, simán lenyúlja a show-t.

A sztori igaz történeten alapul (sajnos...), arról szól, hogy egy eléggé kispályás kongresszusi képviselő, egy vallási fanatikus milliomosnő és egy kissé frusztrált és antiszociális, ámde nagyon agyas CIA-ügynök hogyan gründoltak össze egymilliárd dollárt arra, hogy az afgán lázadókat felfegyverezzék a szovjetek ellen, és ezzel kvázi hogyan döntötték el a hidegháborút. Nagyon pontosan bemutatja, hogyan működik az amerikai politikai rendszer.... Valóban megtörténhet, hogy a világ végi texasi kettes számú körzet jelentéktelen képviselője megváltoztatja a világpolitika alakulását, ha jó helyeken iszogat a megfelelő fickókkal, és mindig igennel szavaz, hogy sok szívességggel tartozzanak neki. Sorkin valóban belülről ismeri az amerikai politikát, végtelen szarkazmussal mutatja be a lobbizásokat, a szívességek és viszontszívességek végeérhetetlen láncolatát. Persze ez valószínűleg mindenhol a világon így megy, csak sehol máshol nem játsszák ilyen nagy tétekben.

A sztori végét persze mindenki ismeri: Afganisztán felszabadult a szovjet elnyomás alól, aztán egy évtizedre teljes anarchiába zuhant, majd jöttek a tálib szélsőségesek, és a nemzetközi terrorizmus meg a gonosz tengelye... A film egyik nagy erénye számomra, hogy nem hallgatja el az amerikaiak felelősségét a dologban, de nem is tuszkolnak bele nyálas és megható tanulságokat, sem dühös vádbeszédeket a végére. Afganisztán már nem érdekel senkit, miután felszabadították, és ennyi. Mint ahogy Irak sem, és Vietnam sem. Ahogy a filmben nagyon pontosan elhangzik: Kit érdekel egy iskola Afganisztánban? A háborúnak van hírértéke, az újjáépítésnek nincs.

Sokkal több ilyen okos, elgondolkodtató filmre lenne szükség, mint amilyen ez. Addig is tessék újranézni Az elnök embereit :) 

Korábbi kommentek: