2015. március 30., hétfő

Eduardo Sacheri: Szemekbe zárt titkok

Szinte semmit nem tudtam Eduardo Sacheriről és műveiről amikor elhatároztam, hogy nekem bizony ez a könyv kell, sőt, nem láttam a regény alapján készült (2010-ben a legjobb idegen nyelvű alkotás Oscar-díjával kitüntetett) filmet sem (pótolandó!). Túlzás lenne azt állítani, hogy a fülszöveg annyira magával ragadó lenne, és még a borító sem tetszik (utálom a szemes borítókat). Hogy miért ragaszkodtam hozzá mégis? Mert még soha nem olvastam argentin krimit (fogalmam sincs, hogy olvastam-e egyáltalán argentin irodalmat...), és mivel épp telítődni készülök az angolszász szórakoztató irodalommal, pont jól jön ez a változatosság. Megérne egy cikket, hogy miért ez a felülreprezentáltság a mai könyvpiacon – a skandináv krimik betörésével ugyan árnyalódott a kép, de még mindig fájóan nagy százalékban uralják a terepet az amerikai és angol regények. Pedig minden valószínűség szerint máshol is tudnak jó krimit (sci-fit, fantasy-t, romantikust, akármit…) írni. Ahogy arra Eduardo Sacheri könyve remek példa.

A Szemekbe zárt titkok sok tekintetben a skandináv krimik nyomvonalát követi – jelesül: a krimi itt csupán egy a sok réteg közül, és nem is feltétlenül a legfontosabb. Ezzel együtt markánsan különbözik is északi testvéreitől, jóval érzelmesebb, merengőbb, nosztalgikusabb, mondhatni kevésbé „hideg”. Persze azért elfojtásokért és némi pszichologizálásért Dél-Amerikában sem kell a szomszédba menni. A krimi csak az egyik réteg – mellette legalább annyira hangsúlyos a főhős évtizedeken átívelő romantikus vágyódása (na, ez most rettentő szappanoperásan hangzott, és bizonyos pontokon az is, ezzel együtt egész jól működik); az argentin igazságszolgáltatási rendszer fals működése egy diktatúra kialakulása közepette; s mindenekelőtt (bár jelentőségére szinte csak az utolsó utáni pillanatokban derül fény) egy feldolgozhatatlan trauma lélekromboló, önmagunkból kiforgató hatása.

Mert ugyan nincs az arcunkba tolva veretes tanulságként, és sokáig csak amolyan búvópatakként üti fel a fejét itt-ott a szövegben, a lényeg mégis csak az: vajon mire képes az ember, ha az impotens és/vagy hatalmat kiszolgáló úgynevezett igazságszolgáltatás cserben hagyja egy felfoghatatlan bűntény következményeivel? Mennyire forgatja ki önmagából a fájdalom, a kudarc, a magára hagyottság, az érzés, hogy senki sem segít rajta? Meddig vezetheti el a jogosnak vélt bosszú? És vajon mi, ha rájövünk, meddig jutott, mit gondolunk róla? Mit tennénk, ha ott állnánk abban a békés ligetben és a saját szemünkkel látnánk, mivé fajul az ember, ha úgy érzi, nincs más út, magának kell kézbe vennie a végzet irányítását?

Sacheri okosan vázol fel kérdéseket – anélkül, hogy bármit kimondana. Nincsenek kérdések, nincsenek válaszok, nincsenek közönségbarát patronok. Régmúlt van, félig az emlékezet homályába vesző gyilkosság és nyomozás, beletörődés, elszalasztott lehetőségek, pillarebegtetős vágyódás évtizedeken át, lassú, komótos múltidézés és egy pofán csapó befejezés, melynek mégis olyan szépen ágyaztak meg az események, hogy bármily borzalmas, csak azt mondhatjuk: így kellett lennie. A történteket felidéző Benjamin Chaparro is valahol ezt mondja. Az idős, épp nyugdíjba vonuló bírósági titkár üres idejének elütése kedvéért kezd bele az őt évtizedek óta nyomasztó zátonyra futott nyomozás históriájába – mintha könyvével akarna igazságot szolgáltatni áldozatnak és (valahol) bűnösnek. S közben annak rendje és módja szerint belemerül saját múltbéli döntéseinek zavaros következményeibe is.

Komótos, írtam, pedig írhatnám azt is, hogy lassú – de ez manapság, amikor olvasmányélménytől is akciófilmes gyorsaságot várunk, bír némi negatív felhanggal. Sacheri (Chaparro) könyve olyan öregesen csordogál. Mintha minden szót külön-külön megfontolna. Mint aki már nem siet sehová, hisz tudja: nincs már hova sietnie. Hitelesen öreges ez a hang – amely olykor kiszól az olvasóhoz: ugyan már, ha unná, várjon még egy kicsit, lesz ez a sztori fifikásabb is… És tényleg. Kell ez a komótos tempó, ez a ráérősen mesélő nyugdíjas „szerző” ahhoz, hogy hitelt kapjon a csattanó nem-csattanó jellege: amikor már mindent láttunk, amikor már mindent elfogadtunk, amikor már „túl vagyunk mindenen”, akkor nincs csattanó, ami megrengesse világunk. Az a fiatalság sajátja.

Néha rémesen idegesítő ám ez a Chaparro. Úgy megráncigáltam volna, hogy ne álljon már ilyen mélán a történelem viharaiban, ne hagyja, hogy csak úgy átnyúljanak a feje fölött, ne hagyja magát fenyegetni, üldözni, kiiktatni. Küzdjön már egy csöppet – magáért, az állásáért, az életéért, a nőért, akit szeret. Nem küzd. Nem akcióhős ő, nem is tökös krimifőhős, csak egy hétköznapi kisember, aki szörnyű dolgokat látott. Kisember, akit a diktatúra egy perc alatt bedarál, akit az erőszakszervezetek úgy iktatnak ki, mint legyet a falon, aki morzsányi igazságérzetért cserébe legtöbbször igenis otthagyja a fogát. Ez a kisember-szemszög teszi helyre tökéletesen, miért nem kapunk igazából semmit a hetvenes évek argentin diktatúrájából, amit a fülszöveg ígérget – frászt nem kapunk. Megkapunk mindent, amit a benne élő egyszeri ember megkapott. Falakba ivódó rettegést, csontig hatoló félelmet, fel nem tett kérdéseket, beletörődést.

Beletörődést, mely elképzelhetetlen indulatokat szít – és emésztő titkokat vet el. Chaparro legbátrabb gesztusa, hogy nem hagyja magát tovább emészteni e titkok által, hanem kiírja őket magából. Sacheri remekül ábrázolja a küzdelmet, mellyel egy ilyen kiírás-gesztus együtt jár: könyve így nem is a gyilkos utáni nyomozástól lesz pszichothrillerré, hanem attól az úttól, melyet a főszereplő a saját múltja titkai közt bejár. És ettől lesz valódi…


Kiadó: Agave
Fordító: Smid Bernadett

2015. március 27., péntek

Mielőtt éjfélt üt az óra - film

Semmi világrengetés. Csak ismerős problémák másféle köntösben. Ugyanazok a félreértett mondatok, amelyek pont a beléjük csempészett éltől lesznek félreérthetővé, hiszen azzal vágod meg a másikat és (ennyi év után) nyilván ott, ahol a legjobban fáj. Ahogy az éleződés kinövi magát, egyszer csak a legfontosabb lesz, mindennél fontosabb; ami kinőheti magát szakítássá, önpusztítássá akár (akkor is magad, ha benned a másikat…), ami elvághat múlttól jövőt akár – ha nem erősebb nála a közösen megélt és mesélt (legtöbbször elmesélhetetlen, banális apróságokból egymáshoz fércelt) közös mese.

Jesse és Celine épp Görögországban nyaralnak ikerlányaikkal és Jesse fiával – akit a férfi a nyitó jelenetben tesz fel a repülőre, hogy hazarepüljön az államokba, a volt feleségéhez. Példaszerű, hogyan ad jelentőséget ennek az elköszönésnek az a rengeteg fájdalom Jesse szemében, ahogy néz a fia után… pedig a felesége szerint jó apa, és Hanknek (saját bevallása szerint) ez volt élete eddigi legszebb nyara. Példaszerű, hogy mennyire fáj Jesse-nek, hogy a fiának nem ő a bizalmasa, hanem Celine, mennyire nem veszi észre ezt a nő: amikor a fiú felhívja a repülőről, eszében sincs Jesse-nek átadni a telefont… Persze akár már ezt is játszmából nem veszi észre Celine; a „látod, nincs szüksége rád…” általa később érvként is elénk tárt olvasatát hangsúlyozva. Belekezdtem és a legfontosabb elhangzott: ezek játszmák. A játszmáink. Erről szól a harmadik film a megismerkedés, és az újból egymásra találás után ismét 9 évvel – erről mesél Linklater, Delpy és Hawke, akik nagy bátorsággal és közösen meglepően mélyre nyúltak az első két film feltárta lehetőségek: a filmes „múlt” kútjába.

A rendezésről csak annyit: nincs annál szebb, mint mikor egy (másik filmben bármikor szokásos, közönségmanipuláló, hamis) szeretetmonológ megkapja, amit érdemel – a zavart hümmögést és terelést. A jelenet, az asztali beszélgetés a vendéglátóval és barátaival – ez az egy asztali beszélgetés messze túlmutat bármilyen iparos-munkán! Iróniával többszörösen itatott rétegei vannak – s nem mellesleg ez az első alkalom, amikor mások társaságában, mintegy kívülről, a többi szereplő szemén át nézhetünk az eddig kizárólag egymással interakcióban követett párosra. Pont akkor, amikor kell, hiszen a vitájuknak ez a „mit gondolok arról, aminek látszom” lesz az egyik legfontosabb rétege…

A társaság ugyanis (maguk is szülők, ugye) megajándékozza a párt egy teljesen szabad estével, a közeli kisváros szállodájában foglalt szobával, gyerekek nélkül, kettesben. A barátok gesztusa jó szándékú, de nem vall mély emberismeretre – az egymásra fordítható idő nagyon könnyen felborul, ha két ember ennyi idő után lehetőséget (főként teret és időt) kap a szemrehányásokra. Szinte mindegy, milyen apróság lesz elég, hogy feltörjenek a másik által untig ismert sérelmek, hogy előkerüljenek az egymásra fent élek. A nőnek például nem fekszik a múzsa-szerep, irritálja – a férfinak nem tetszik az érzelmi vezetettség a döntésekben, amely az ellenzéki aktivistából aktuálisan kormányzati tisztviselőt csinálna. A nő látszólag kiborul a gondolattól, hogy Amerikába költözzön - hogy Jesse ott helyben lehessen vasárnapi apuka -; valójában maga a tény borítja ki, hogy a szerelme egyáltalán életben tartja magában ezt a dilemmát. Az a sértettség munkál benne még mindig, amit az előző film alapozott és mutatott be - a másik élet puszta ténye az életükben, amelyben volt feleség és fiú van - az ellentmondással együtt, hogy Jesse fiát, Hanket valójában tényleg nagyon szereti. A férfi látszólag kikészül a felesége sértettségeitől, hogy a sikere csak otthon nem siker, sőt szinte valamiféle szégyellni való ballépés a felesége szemében… hiszen Celine valójában sose bocsátotta meg a tényt, hogy a férfi „kiadta magukat” (két kötetben is); a belső életüket valamiféle szereppé téve ezzel, aminek meg kellene felelni nemcsak az ismerősök, barátok, de akárki idegen szemében. Holott ennek a helyzetnek tényleg minden „föle” Jesse-nek jut – a nőnek tényleg nem marad más, mint a gyomrot égető savó: a hamari anyaság elvágta, megkeserült álmok…

Milyen érdekes: a legtöbb párkapcsolat tényleg ilyen áldozathozatalok üzlete, ahol ráadásul egyik fél sem látja tisztán a másik áldozathozatalát (gyönyörű a pillanat, amikor a filmben a szemünk láttára nem hajlandók látni) – sőt, adott esetben normális, elvárható viselkedésnek látja a másiktól kapott ajándékot. Milyen érdekes: a legtöbb normálisan működő párkapcsolatban hasonló vonalrajzok mentén zsizsegnek a kapcsolat húsát adó, soha meg nem oldott, görgetett konfliktusok – s amióta ilyen könnyen szakadhat az egybekötött (nem követelmény, hogy ember szét ne válassza), a legtöbb kapcsolatot ezek cincálják szét. Tényleg nincs mit tenni velük… Hallatlanul vicces momentuma volt a filmre szánt estének, hogy nézése előtt mi is összekaptunk valami apróságon – s a látottak szinte tankönyvien mutatták meg, hogyan. Ez a film egy komplett párterápia, ha van bátorságod a kellő öniróniával nézni.

Ezek a valódi konfliktusaink. A legtöbb látványos és szörnyű „következmény” mélyén is ilyen kibeszélhetetlen banalitások, pötty dilemmák, mikronnyi mérgek magva lakik. És tudod, mit? Tényleg csak remélhető, hogy, amikor ezek nőni kezdenek az egymást szikráztató pengék élei mentén, erősebb marad náluk a bármelyikünk közösében a közösen egymásnak mesélt mese. Hogy tényleg addig tartson, míg a halál el nem választ…

2015. március 25., szerda

Félbehagyva?

A Témázás rovat e havi vendégei a félbehagyott könyvek – avagy „Út a könyv közepéig és nem tovább?”

Hááát… Lassan már én is unom magam, de ismét itt ülök a megjelenés előtti estén és fogalmam sincs, mit mondhatnék a témáról. Mert én bizony nem hagyok félbe könyvet. Soha. Tudom, ez eléggé sarkosan hangzik, és a legtöbben most legyintenek, hogy ’ááá, tuti kamuzik’, pedig tényleg így van. Sokat gondolkodtam rajta, és nem jut eszembe egy, azaz egy darab könyv sem, amit az utóbbi mondjuk tíz évben félbehagytam volna. Hogy miért? Fogalmam sincs.

Felmerültek érdekes kérdések az ötletelés során, hogy vajon szentségtörés-e félredobni bármit, mártírság vagy kíváncsiság-e végigolvasni, „bűn” vagy időtakarékosság-e félbehagyni; amiken el-eltöprengtem, de az a nagy helyzet, hogy nem tudom ilyen hangzatos frázisokkal megindokolni. Nem gondolnám, hogy szentségtörés félbehagyni, sőt, azt vallom, hogy ha valami nem jön be, nem muszáj okvetlenül erőltetni. Azt sem mondanám, hogy mártírság végigolvasni, ami esetleg nem tetszik, inkább valami elemi késztetés egyfajta teljesség-érzetre.


Azt hiszem, én az élet minden területén szeretem végigcsinálni a dolgokat. Utálom, ha valami félbemarad, ha csak úgy lóg a levegőben – és mivel elég sok félbemaradt, levegőben lógva hagyott, elszalasztott-kettétört-félbehagyott dolog szegélyezi az elmúlt sok-sok évemet, lehetséges, hogy ilyen piszlicsáré apróságokkal kompenzálok, hogy például egy könyvet vagy filmet nem hagyok félbe. Legalább ezek a könnyen teljesíthető, önmagukban jelentéktelen kis „teljességek” legyenek meg, sértetlenül. Nyilván önbecsapás ez is, mint annyi más gesztusunk, amivel elfedjük a szánalmas kis valóságainkat, de legalább nem ártok vele senkinek…

Mivel nem hagyok félbe, nem vagyok jó „beleolvasó” vagy „belenéző” sem. Nekem az a szentségtörés, hogy „kedvcsinálónak” elolvassak mondjuk ötven oldalt egy könyvből – mert akkor el kell olvasnom az egészet. Ugyanígy nem nézek bele filmekbe sem; nagyrészt ezért sem ülök le a TV elé soha „csak úgy” – arra édeskevés esély van, hogy épp kezdődjön valami, az meg, hogy egy már futó műsorba csatlakozzak be, elképzelhetetlen. De régen (amíg még olvastunk folyóiratokat…) az újságot is „kiolvastam” elejétől a végéig (nagyjából a keresztrejtvényt meg a társkereső rovatot hagytam csak ki) – na, erről már leszoktam azért, időhiány és netre áthelyezett élet miatt újságba csak hébe-hóba beleolvasok, főleg másnál.

Persze joggal kérdezhetitek, hogy vajon soha nem is akartam félbehagyni semmit? Nem tudom. Biztos volt olyan könyv, amit párszor sarokba akartam hajítani, de mindig visszatértem hozzá és befejeztem, pedig senki sem kényszerített. Utólag jó pár darabot kívántam a pokolra, átkozva szerzőt, kiadót, nyomdát, könyvesboltot, és magamat, amiért nem csuktam be az első oldal után – de csak utólag. Menet közben hajt a kíváncsiság (is). Mert mi van, ha pont akkor lenne jó, amikor abbahagyom? Sose tudhatjuk, mi van a következő oldalon :) Tessék, még a végén kiderül, hogy javíthatatlan optimista vagyok (NEM!) aki az utolsó bötűig reménykedik. Ami önmagában furcsa, tekintve, hogy általában tisztességtelenséggel szoktak vádolni, amiért minden műhöz inkább negatívan állok, semmint pozitívan – jelesül, azt vallom, úgyse lesz jó, és elvárom, hogy győzzön meg a szerző hogy mégis. Nos, ha e téren tisztességtelen vagyok is, legalább abban viszont tisztességes, hogy adok neki esélyt az utolsó leütésig. Ez is valami, nem?

Kíváncsiak vagytok, hogy állnak a félbehagyással a többiek? Én is :)
Náluk érdemes körülnézni:

2015. március 23., hétfő

Átmeneti üresedés – sorozat

Hogy J. K. Rowling Harry Potter utáni irodalmi munkásságának első gyöngyszeme, az Átmeneti üresedés nem kerülheti el a megfilmesítést, már a megjelenés napján nyilvánvaló volt – ha jól emlékszem, nagyjából egy héttel a boltokba kerülés után meg is erősítették a hírt, hogy a sikerkönyvből a BBC-HBO páros készül minisorozatot forgatni. Mely minisorozat mostanra el is készült, a Rowling-rajongók és az igényes angol tévésorozatok kedvelőinek legnagyobb örömére. Nem szeretem az olyasféle frázisokat, hogy „a készítő személye garancia a minőségre”, mert ilyenkor szokott jönni egy ordas nagy csalódás, de azt hiszem, a BBC kapcsán azért már nyugodtan le lehet írni: nagyon nem szoktak hibázni. Most sem. A széria minden egyszerűsítése, hangsúlyeltolása, közönségbarátabb hangvétele ellenére is remek lett. Ami nem jelenti azt, hogy nincsenek kritikáim…

Alapvetően engem nem szokott földhöz vágni, ha egy adaptáció esetében megváltoztatnak ezt-azt a készítők. A jó adaptáció a legritkább esetben szolgai, egyszerűen azért, mert a különböző médiumok szinte mindig különbözőképpen viselik ugyanazt az alapanyagot. Lehet, ami papíron döbbenetes erővel bír, mozgóképen érdektelenségbe fullad vagy épp bosszantóan hatásvadásznak tűnik. Lehet, hogy ami a filmvásznon izgalmas, érdekes, innovatív, az papíron semmitmondó és erőltetett. A jó adaptáló az én szememben az, aki egyformán ismeri és tiszteli az alapanyagát és a saját médiumát, és meg tudja tartani a kényes egyensúlyt a kettő között. Ebbe simán belefér, hogy itt-ott hozzányúlnak a sztorihoz, ha indokolt; hogy változtatnak a szereplők külsején vagy hogy kihagynak kisebb történetszálakat ha azok nincsenek közvetlen befolyással a „főáramlatra”. Egészen addig, amíg a hangulat, a történet alapvető mondanivalója, a „lelke” megmarad.

Épp ezért vagyok kisé zavarban az Átmeneti üresedéssel kapcsolatban, mert ez utóbbira nem lehet panasz. A könyv világa szinte maradéktalanul vászonra került, és nem csupán a külsőségekre kell gondolni - Pagford tökéletes! - hanem arra a lefojtott, belterjes, kívülről képeslapra illő, belülről rothadó kisvárosi atmoszférára, ami csak úgy áradt a lapokból. Mintha egy óvodai homokozó nevetséges kis játszmáit kereszteznénk egyfajta „mi kis városunk” hangulattal és a gazdagréti lakótelep egymás után szaglászó nyugdíjasaival. Imádnivalóan poros, nevetséges, ugyanakkor borzasztóan dühítő az egész.


Köszönhetően nem kis részben a színészeknek. Ehhez nagyon értenek a szigetországban, nem csupán a színjátszáshoz, hanem a jó színészválasztáshoz is. Némelyik figura annyira irritáló, hogy az embernek kedve támad távirányítókat vagdosni a képernyőhöz, ha megszólalnak. Michael Gambon telitalálat ugyan Howard Mollison szerepére, mintha egyenesen Gosford Parkból ugrott volna át Pagfordba, sikeresen elfeledteti velünk, hogy ő Dumbledore; de a „show-t” simán lenyúlja előle a feleségét játszó Julia McKenzie, aki az életben biztos egy tündéri asszony, de hogy őszinte legyek, simán meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben és néha fizikai fájdalmat okozott látni az áskálódását. De telitalálat itt szinte mindenki, mamakedvencétől a város legjobb seggén át a lecsúszott drogos ringyóig. A nálunk kevésbé ismert, ám hazájukban népszerű sorozatszínészek mellett néhány újonc fiatal is feltűnik a kamaszszerepekben, közülük egyértelműen kiemelkedik az álomszerepnek beillő Krystalt játszó Abigail Lawrie – ha van egy csöppnyi esze, kihasználja a sorozat adta lehetőséget. Azért meg külön pirospont jár a castingosoknak, hogy találtak egy igazán szívdöglesztően öregedő pakisztáni származású színészt a városka hölgyeinek elsőszámú álompasija, a képen jó sokszor átfutó Vikram szerepére (más kérdés, hogy ezen túl nem sok szerepe van, az is minek...). Apropó, öregedés! Ha ez egy amerikai sorozat lenne, tuti minden kulcsszereplő egy tízessel fiatalabb és jó pár kilóval/ránccal/ősz hajszállal szegényebb lenne. Sokat elárul mai világunk fals értékrendjéről, hogy külön öröm, ha egy isten háta mögötti angol kisváros közepesen leharcolt negyvenes anyukáinak-apukáinak szerepében végre közepesen leharcolt negyvenes anyukákat-apukákat látunk (kivéve a város legjobb seggét, ugyebár), nem szupermodelleket. Teljesen érthetetlen módon némiképp hitelesebb lesz a kép…

És ezen a hitelességen sok minden múlik. Elhiszem, hogy ilyen piszlicsáré kis balfaszságok miatt esnek egymásnak szomszédok; elhiszem, hogy a tősgyökeres pagfordiak épp hogy törzskönyvet nem kérnének a betelepülni merészelőktől; elhiszem, hogy a kamaszfiúk a fehérneműbolt negyvenes tulajdonosára buknak; elhiszem, hogy a városi tanácsban megüresedett helyre mindenki a saját kutyája kölykét ültetné, és e célért bármit képes lenne bevetni. Pont olyan kisszerűek, tragikomikusak és szánnivalóak, mint mi. És miközben a saját kis marhaságaikkal vannak elfoglalva, pont annyira vakok is a valódi tragédiákra. Amelyek gyakran ott játszódnak, közvetlenül a szomszédban. Na, ezt remekül kapta el a sorozat, méltón a könyvhöz, méltón Rowling kíméletlen társadalomkritikájához. Ezért érdemes megnézni!

Hogy mi az, amit nem sikerült ennyire jól elkapni? A tovább után elmesélem, gigantikus SPOILERekkel tarkítva, úgyhogy csak az kövessen, aki már látta-olvasta, vagy olvasta, de elvből nem nézné meg, vagy látta, és nagyon nem érdekli a könyv… Én szóltam!

2015. március 20., péntek

Mielőtt lemegy a nap - film

Így, hogy láttam néhány filmjét, bátran kijelentem, hogy Linklater a filmzáró félmondatok, párbeszédek, elsuttogott ellenpontozó szavak elvetemült és pofátlan bajnoka! Pokolira tudja, hogy nyomatékosítson az utolsó pillanatban, rakja a kép alá a szót úgy, hogy amikor felállsz, az egész filmje ott bimbózzon benned a zárómondatoktól, és másnap, harmadnap is nyíljon belőle újra a film, mint valami agyba telepített virág… de azt hiszem, inkább kezdjük az elején – egy figyelmeztetéssel: lehet, hogy megint túl sokat árulok el. Úgyhogy vedd ki tékából, töltsd le, nézd meg – nem fogod megbánni, főleg, ha láttad az elsőt! Csak akkor olvasd tovább, ha nem zavar a feltáró fecsegés; jelzem ez pont az a film, ahol szerintem nem számít. Lehet úgy élvezni, mint egy operaelőadást: ott is tudod a mesét, mégis élvezed…

Persze a mese is megér egy misét – mert nemcsak következetesen, de igen frappánsan válaszol az előző filmvég nyitott kérdésére. A „találkoznak, vagy sem” játékát a legügyesebben, a szereplőkből bontja ki – azzal, hogy az igazi kérdés a „mikor”. Mert persze hogy nem jön össze fél év múlva a randevú Bécsben – egyfelől sorsszerű akadály súlyosbítja a lány enyhe neurózisát, másfelől a peronon hiába várakozás az első film lezárásában megismert helykereső fiút pályára löki. Akinek nem volt elég az élmény, az megkapta hozzá a mélységet… szegény Celine! Akinek pedig az élmény önmagában elég volt, az táplálkozott belőle, felkajálta (és persze el is emésztette közben): Jesse regényt írt abból a bécsi éjszakából; eladja, karrierre váltja (ha innen nézzük: kurvának löki) az emlékeit. Immár kilenc év telt el, s a fiú épp a párizsi sajtó célirányos faggatózását tereli (valódi személy-e Celine…) a francia kiadója könyvbemutatóján, amikor oldalt, félig a színfalak mögül feltűnik a lány teljes valójában. Az igazi kérdés a „mikor” – mert ettől a sajátos ízű helyzettől (hisz a lány olvasta a könyvet) az első pillanattól egyszerre kínos és érzelemmel telített a találkozásuk; ráadásul fokozottan távlatba helyeződik visszamenőleg az előző film nem egy gesztusa. Egyrészt rögtön kiderül: az írók, a rendező látták maguk előtt ezt a folytatást és annak fényében forgatták le a Mielőtt felkel a napot – másrészt rögtön kiderül: a két reményteli, tehetséges fiatal valóban isten kegyelméből való színész.

Tényleg nagyszerű a történet íve – gyönyörű, ahogy elsőre üresbe fut a lány mentegetőzése. Jesse nem tesz szemrehányást. Igen, tényleg feldolgozta az emlékeit – nyilván nem utolsó sorban terápiás céllal. Nem lehetett jó érzés azon a peronon egyedül… de lett egy története, egy nem mindennapi, amit elmesélhetett. Lett egy története, amit elmesélve palackba zárt üzenetet dobhatott az emberiség óceánjába – a reménnyel, hogy rátaláljon a lány. De közben lett egy élete is; a feldolgozott múlt teret engedett a jövőnek: felesége lett, fia, kötelességei – és várja a repülőgépe. Egy órája van a lányra, azt is a kötelező reptéri ügyintézés idejéből lopná. Annyira gyönyörűen hozza Ethan Hawke ezt a kettősséget: ahogy folyamatosan játszik az arcával a beteljesült remények öröme és kínja; a tény, hogy mennyire felkészületlenül érte, valójában mennyire készületlenül Celine megjelenése…

Tényleg nagyszerű a történet íve – mert a két ember a zavarból ott és akkor (egy autó aurát préselő, zárt terében) jut el a valódi érzéseiig: amikor és ahogyan kell. Szemrehányás és harag – gyönyörű, ahogyan a szavakkal végre tényleg egymáshoz érnek! Nem szabad Celine szemrehányásait a neurózisára fogni! Valóban van mit felhánytorgasson: nagy mértékben a fiún múlt, hogy nem cseréltek címet, telefonszámot – a puhaságán, hogy nem mondott ellent, nem állt ki magáért (hisz Celine-nek a könyvből nyilvánvalóvá vált: pontosan érezte a fiút, és a fiú is pontosan őt…); persze az más kérdés, hogy valójában Jesse könnyed természetéből fakadóan boldog lehetett így is azzal az egy éjszakával – hisz táplálkozott belőle. Ezzel együtt nagy lecke ez uraim: jelezni kell, ha a nő húzta játéktér túl szűk a vágyaitoknak! Főleg mivel jobbára a nő maga is ezt szeretné… mert valójában Celine nincs mit felhánytorgasson: hölgyeim, a provokatív cáfolandókkal való játék csúful visszaüthet, sors szülte kalicka lehet belőle, amihez mérve minden valóban elétek toppanó pasas szürke és hideg lesz, nem lesz versenyképes: a „lehetett volna” gyönyörű hiábavalóságához nem lesz mérhető. Annyira gyönyörűen hozza Julie Delpy ezt a kettősséget, ahogy a rajongás és szemrehányás közt cibálják az érzelmei – mintha színészileg is lekerült volna róla minden babaháj…

És a vége… ezért a záró párbeszédért megéri megnézni a filmet, úgyhogy ezt tényleg nem árulom el. S ha akadt olyan elvetemült, aki nem látta, de ezt a bejegyzést mégis elolvasta idáig, hadd nyugtassam meg: ez a film (akár az opera) minden fordulata pontos ismeretével együtt is maradéktalan élvezet. Most már nagyon furdal a kíváncsiság, hova „érezték tovább” az alkotók Jesse és Celine szemünk láttára kibomló személyiségéből a harmadik filmet... 

2015. március 18., szerda

Alice Munro: Drága élet

Bizonyos dolgokra azt mondjuk, megbocsáthatatlanok, vagy hogy soha nem fogjuk megbocsátani magunknak. De megbocsátjuk – mást se teszünk.”

Búcsúnovellák. A nyolcvan felett járó Alice Munro saját bevallása szerint ezzel a kötettel búcsúzik az irodalomtól – s bár a jellemző témák, a letisztult stílus, a sorok közül sütő empátiával elegy éleslátás nem változott, az alaphangban érezhető bizony ez a búcsúzás. Mintha megbocsátóbbá, szelídebbé, nyugodtabbá váltak volna a mondatok. Mintha a mindig kereső, válaszok után kutató, élettörténeteket apró darabokra cincáló, egykorvolt döntések épp bevarasodott sebeit felpiszkáló írónő egyfajta csendes belenyugvással szemlélné az életet innen, a végéről: elfogadva az elszalasztott lehetőségeket, helyén kezelve a kudarcokat, megbánva a megbánnivalót és megbocsátva a megbocsátanivalót.

Mert tudja, hogy van mit – mindig van mit. Megbánni és megbocsátani egyaránt. Munro novelláinak szereplői ezúttal is elhibázott döntések és kihagyott lehetőségek ösvényein haladnak a vélt vagy valós beteljesedés felé – ám hogy mi várja őket, ha elérik céljukat, a legtöbb esetben erősen kétséges. Hisz a vonatút végén, mely új városba, új munkához, tán új szerető karjaiba visz, éppúgy lehet boldog, hosszú élet, mint megalázó kudarc. A kisvárosból való szökés a lelkész botrányos életű fia oldalán éppúgy tartogathat romantikus tündérmesét, mint lesütött szemű hazakullogást.

Persze akad, amit nem lehet megbocsátani. Egy szerető évtizedes csalását, kisstílű hazugságát, melyben nem is annyira a tett maga, mint annak sunyisága a bosszantó. Egy tragikus következménnyel járó gyermekkori hanyagságot, mely magyarázatra sosem lel. Egy gátlástalan faképnél hagyást, melynek okára sosem derül fény. Túllépünk. Elfogadjuk. „Mindig van egy reggel, amikor rájövünk, hogy a madarak mind elrepültek.” Megtanuljuk tovább élni az életünket, úgy téve, mintha sosem lett volna apánk, testvérünk, szeretőnk, vőlegényünk, aki meghalt, faképnél hagyott, becsapott. Megyünk tovább. De nem bocsátunk meg, igazán nem. Magunknak nem.

Valahol rémségesen keserűek ezek a belenyugvással teli novellák. A lázadó kamaszlány, a fiatal, városa és nemzedéke elvárásaival szembemenő ifjú költőnő, a munkájának élő anya megállapodott, lehiggadt, már nem kergeti a vágyait. Már rájött, hogy a madarak elrepültek. Ugyanakkor megkapóan szépek is – hisz elfogadóak. Munro legnagyobb erénye tán hogy sosem mond ítéletet hősei felett, nála a legnevetségesebb életet élő képeslapra illő háziasszony is szent a maga módján, ahogy a tehetséges, kora béklyóira fittyet hányó zenész is. A kisgyermekével felkerekedő anya, a világvégi klinikán elhelyezkedő tanárnő, a hallgatag rendőr, aki rendületlenül ápolja feleségét, majd veszi szárnyai alá a kisváros többszörösen megesett botrányhősét, egyaránt esendő, folyton hibázó, naiv karakterek, épp olyanok, mint mi magunk. És Munro szelíd elnézéssel figyeli őket: épp ahogy minket is figyelne. Ha számukra akad megbocsátás, tán akad egy kicsi nekünk is…

Sokszor elhangzott a szerzőről szólva, hogy novellái erős önéletrajzi ihletésről tanúskodnak – nincs ez másképp e kötet darabjaiban sem, ám ide keveredett négy vállaltan önéletrajzi jellegű írás is. „Azt hiszem, ennél többet (és közelebbit) nem akarok az életemről elmondani” – írja Munro a Finálé bevezetőjében. Nem is kell, hisz elmond jóformán mindent. Mindent, ami az eddigi novellákban is ott volt, mindent, ami a zsarnoki anya és az egzisztenciális kudarcai alatt megtörő apa árnyékában felnőtt kisvárosi lány személyiségét formálta. Mindent, amitől ilyen érzékeny, éleslátó, aprólékos krónikása lett a hétköznapoknak. Különösen megkapó az „Éjszaka” apa-lánya beszélgetésének felidézése. A váratlanul súlyos műtét után lábadozó kamaszlány nem mer elaludni, mert rémképzeteiben látja, amint megfojtja saját húgát – ezért folyvást kóborol a ház körül, míg el nem jön a reggel. Egy hajnalon apját találja a konyhában, akinek egyszerű, józan, elfogadó mondatai visszahelyezik a lányt a rémálmokból a valóságba. Sok-sok évvel később, már a felnőtt teszi hozzá: „Arra gondolok, talán azért vett jobb ruhát, mert egy reggeli időpontot kapott a bankban, hogy megtudja, nem vehet fel több hitelt, ami nyilván nem lepte volna meg. Olyan keményen dolgozott, ahogy csak tudott, de a piac nem lett jobb, és neki új megoldás után kellett néznie, hogy minket eltartson, és az adósságunkat is visszafizesse. Vagy talán megtudta, hogy anyám reszketésének neve is van, és nem fog abbamaradni. Vagy hogy egy lehetetlen nőt szeret. Nem számít. Attól fogva tudtam aludni.”

Néha csak ennyi kell. Pár elsimító mondat, egy józan külső szem, egy kar, ami visszahúz „világunk talajára”. Egy aprócska kegyelmi pillanat, ami kiránt az őrületből és erőt ad a továbblépéshez. Ezek a drága pillanatok mentenek meg minket. Leginkább saját magunktól. Néha tényleg csak ennyi kell… 


Kiadó: Park
Fordító: Mesterházi Mónika

2015. március 16., hétfő

Mielőtt felkel a nap - film

Most már nem lehetett tovább halogatni – a Sráckor miatt, elsősorban, meg a meglepetés miatt, hogy két rajzolt szíven ütőm is Linklater-munka, a Waking Life és a Kamera által homályosan… lassú vagyok, néha nehezen rakom össze a nyilvánvalót. Látnunk kellett a két (akkor még) fiatal ígéret, Ethan Hawke és Julie Delpy játékát, látnunk kellett Jesse és Celine játékos egymásra hangolódását az egyetlen bécsi éjszakában. Az amerikai srác és a francia diáklány játékos és könnyed egymásba csavarodását… Próbálom visszafogni magam, de ha nem láttad, minden sorommal az élményt rombolom úgyis. Ha nem láttad, nézd meg! Aztán olvass tovább.

Linklater nagyon ügyes. Elhiteti velünk, hogy ez a helyzet, az „egymásnak is idegenül idegenben” életfolyamból-kivettsége önmagában őszinteséget generál. A cselekvés szintjén folyamatosan ezt építi: a játékos, könnyed, felelőtlen helyzethez illő játékos, könnyed és felelőtlen lépéseket az éjszakába. Őszinte lépéseket, ahova a láb visz. A tervek, a koncepció hiányát – tehát minden hiányát, amitől úgy érezheted: tévútra kerültél… hiszen ha nincsen célod, akkor bárhol lehet. Ezek a lépések, ez a cselekvés tele van játékkal - mert játszani mind a ketten nagyon szeretnek. Voltaképp a felnőttesdit is csak játsszák egymással… Jesse és Celine. Felszabadultan játszanak - de nem a szavakkal. A társalgás szintjén sokkal árnyaltabb a kép. Jesse mindössze egyszer bátor a lány felé: amikor lekönyörgi a vonatról, amikor belecsalja a közösen átbeszélgetett éjszakába. Egyébként hallatlanul hajlékony, nem vállal a lánnyal semmiféle vitahelyzetet. Celine húzza a határokat a szavakkal, amiket a fiú rendre elfogad. A lány provokatív kijelentéseit, ellentmondás-várásait a fiú nem vállalja - nem mond ellent, nem ragaszkodik álláspontokhoz, a lányhoz képest szinte olyan puha, mint a vaj.

Van egyfajta akció-bátorsága. Ahogy például bort szerez. De ezt bőven ellenpontozzák a gyáva-gyanakvó reakciók, egyfajta hátulról nézés: a költő például biztosan előre megírta a verset, és csak utólag illesztette bele a szavakat… A lány sokkal kíváncsibb. Tündéri a provokációk kudarca után (hiszen ő teszi fel így, kibúvókkal együtt, válaszként a kérdéseit) az alsó ajak beharapott biggyesztése. A sok apró csalódás, a jól gördülő este élményében. Milyen érdekes, már itt kialakulhat az érzés: a lány a párját keresi. A fiú viszont tényleg a pillanatot. Ő belenyugodna ebbe a leosztásba – az egyetlen éjszakába, ami adatott – a feltételbe, amit voltaképp a lány szabott, azért, hogy a másik áthágja… valahol értem, persze: fürdik ebben az ajándék-időben, lubickol benne, és nem akarja kockáztatni az ellentmondással. Ezek voltaképp a valódi, huszadik század-végi férfi és női szerepek – illetve azok romantikus sztereotípiái: a „nő választ”, a „beszéljük meg”, a „játsszuk azt, hogy…” - könnyed és súlytalan kapcsolat-epizódok, terhek (a jövő terhe) nélkül. Az elképzelt és (íme!) megélhető carpe diem.

Linklater nagyon ügyes! Az egymásra hangolódás érzete nemcsak az ellentmondás kerüléséből fakad. Ez a megismerkedés estéje, tehát egymásnak folyamatosan a legszebb arcuk mutatják. Az ünneplőbe öltöztetett arcuk fürdetik a másik – az idegen – tekintetében. Sőt, mintha a város is a legszebb, legtürelmesebb, leginkább toleráns arcát mutatná. Bécs végtelenül szolid és kulturált városnak tűnik, amely nagyon jól tűri a turista-bolondériákat. Két fiatal, éjszakába bóklászó külföldi bolondériáit. Semmivel nem találkoznak, ami bontaná a harmóniát – még jó, hogy egy egészséges határon azért nem léptek túl a készítők; nem lett a filmből várostermék-elhelyezéses Ich liebe Wien - reklámbédekker.

Szerintem ez nem szokványos értelemben vett romantikus film. Inkább egyfajta tükre. A tündérmesét (ami például áthatja a Római vakációt, az egynapos szerelmi történetek – nekem legalábbis – filmes etalonját) gyönyörűen felbontja a vége… a két szereplő külön-külön, a saját jól megérdemelt (különböző) arckifejezésével, Bécs a „nélkülük üres” helyekkel, a képek sugallta ellentmondás: mintha azt mondaná az úgymond romantikus filmek sugallta értékrendről, hogy csapdába zárja a jövőt. Ez a nyitott (romantikus) vég életre szóló zárt helyzetek egész sorát teremti… de arról, hogy a rendezés, a színészek gesztus-játéka hogyan helyezi el ezeket a buktatókat, nem beszélhetek - hiszen minden szavam a folytatásra mutatna, abból árulna el… arról majd legközelebb.

2015. március 13., péntek

Jeffrey Eugenides: Öngyilkos szüzek

Évek óta kerülgettem ezt a könyvet, egyre fokozódó kíváncsisággal és valamiféle állandó félelemmel – a beszédes cím és a fülszöveg által felvázolt alapszituáció olyan mértékű depressziót és keserűséget előlegez, amibe én, az elmúlt évek érzelmi hullámvasutazása közepette, féltem beleugrani. Ehhez képest hatalmas meglepetésként ért, hogy amit olvastam, az nem hogy nem keserű, nem depressziós, hanem lélegzetelállítóan szép. Fájdalmas, melankolikus, az elmúlás szúrós szagával elegy, de szép. Olyasmi szépség ez, mint Ricky Fitts széllel játszadozó nejlonzacskójáé – triviális, mocskos, hétköznapi szépség, mely magában hordozza valamiféle éterinek az ígéretét. Egy elveszett érzést, elveszett gyermekkort, elveszett illúziók tömkelegét. Hitet – bizonyosságok nélkül. Kíváncsiságot – félelem nélkül. Vágyat – a beteljesülés valódi óhaja nélkül.

A regény látszólag ennyi: a hetvenes évek egy közép-nyugati kertvárosában öt lánytestvér eldobja magától az életet. Bigott anya, tehetetlen apa, zárt mikrokörnyezet, az örökös kívülállókat sújtó tipikus kamaszproblémák vegyítve az idealizált kamaszvágy-tárgyakat övező rajongással – robbanásveszélyes elegy, mely megannyi találgatnivalóval látja el a tragédia farvizén evezőket. A ’hálistennek, hogy nem az én gyerekemmel történt’ érzését álságos segítőkészséggel leplező szomszédságot, a felelősséget hárító iskolát, a felületességet profin űző helyi médiát. Pszichológusok, tanárok, újságírók próbálják magyarázni, miért választotta a korai halált öt gyönyörű fiatal lány. Korszellem? Predesztináció? A legkisebb – az első – öngyilkosságának utánzása? A zárdai szellemet propagáló anya nevelési kudarca? Netán valamiféle általános hanyatlás – a környéké, az iparé, „az amerikai álomé”, a világé – előjele?

Az eseményekre évtizedek múltán visszaemlékező „szomszéd fiúk” számára ez már jószerivel mindegy. Ők már nem akarnak mást, mint felidézni, amit fel lehet – már rég tudják, hogy úgysincs olyan magyarázat, ami befoltozhatná a Lisbon lányok halálával rajtuk esett sebet. Nagyon kamaszkönyv ez – elbeszélőink megrekedtek abban a borzalmas-gyönyörűséges kamaszévben, amikor végigasszisztálták a Lisbon lányok haláltáncát. Ez a kamaszos rácsodálkozás süt a szövegből, egyszerre érzéki, zsigeri, elfojtott vágyaktól terhes levegőjű és naivan ábrándos, mintha egy megfakult csipkebaldachinon keresztül lesnénk be a lányszobába. Ahogy az öt lány is örök kettősséget hordoz, életében és halálában is: egyszerre mocskos fiúvágyak démonizált tárgyai és piedesztálra emelt istennők – ismeretlenek, titokzatosak, ijesztőek. Öt lány egy gyakorlatilag bezárt házban – senkivel nem érintkeznek a legszükségesebb iskolai kapcsolatokon kívül, nem szórakoznak, nem járnak el otthonról, nem csábítanak és nem csábíttatnak. Csak egymásban és egymásnak léteznek – nem véletlen, hogy sokan meg sem tudják különböztetni őket. Nincs személyiségük, mert senkihez nem kerülnek olyan közel, hogy le tudja választani „azt az egyet” a „Lisbon lányokról” – egészen addig, amíg aztán az egyetlen, aki nem szüzen hal meg, Lux nagyon is közel kerül nagyon is sok férfihoz. Akik aztán életük végéig úgy emlékeznek, hogy szeretkeztek „a Lisbon lányokkal”. Ahogy egy ponton elhangzik: nem öt külön entitásként éltek a kortársak szemében, hanem egy ötfejű, tízkarú mitologikus szörnyként…

Érdekesen rímel erre a végig többes szám első személyben megszólaló elbeszélői hang. Ahogy a Lisbon lányok nem léteztek egymástól függetlenül, úgy az emlékük sem létezik az egykori kortársak emlékezetétől függetlenül. Mary, Cecilia, Therese, Bonnie és Lux a kollektív kisvárosi emlékezet részei – minden kamaszfiú férfivá érésének meghatározói, a „mi” Lisbon lányaink, akiknek emléke még évtizedekkel és jó néhány vargabetűvel később is összeköt. Közös a rejtély, közös a nem szűnő vágy, közös a bűnbánat. Hisz „mi” sem tettünk semmit, hogy másképp történjen. Mintha mindenki, kamasztól az aggastyánig, alkoholista szomszédtól papig egy irányba terelte volna a végzet kerekét: a gondosan lefojtott bájtól elkábítva senki sem vette észre, valójában milyen keserűség fodrozódik a Lisbon ház mélyén.

Persze mindig így van – a környezet sosem veszi észre, mekkora keserűség gyűlik az emberben, legyen az felnőtt, gyermek, vagy öt fiatal lány. Amíg meg nem történik a tragédia. De valahogy ebben a regényben nem is ez a lényeg. Hanem hogy elmúlt. Vége van. Hiába is „oldanák meg” a Lisbon lányok rejtélyét, hiába gyűjtik mániásan a tárgyi emlékeket és a vallomásokat a túlélők, hiába írják le, az az év, melyet két öngyilkosságokkal tarkított nyár keretez, sosem hozható vissza. Sok tekintetben A világítótorony Ramsay gyerekeit juttatják eszembe ezek a fiúk: ők sem képesek tudomásul venni, hogy az elmaradt látogatás a világítótoronyhoz nem pótolható évekkel később – hogy ami elmúlt, nem hozható vissza soha. Eugenides a legnagyobbakhoz méltó érzékenységgel ír arról a délibábos szépségű kamaszálomról, hogy a miénk lehet a csoda – és annak darabokra hullásáról is. Sokáig, nagyon sokáig velem lesznek még a mondatai…


Kiadó: Tericum
Fordító: Barta Judit

2015. március 10., kedd

Kódjátszma – film

Van az úgy, hogy az ember ül a moziteremben a vetítés után, és azon gondolkodik, hogy jó-jó, de lehetett volna ez ezerszer jobb is – ilyenkor vérmérséklettől és a látottaktól függően ki csalódott, ki vállat ránt és elkönyveli a darabot egy újabb középszernek, ki dühösen fújtat a készítőkre, amiért már megint megúszásra játszottak. A Kódjátszma után én leginkább a harmadik csoportot erősítettem, mert bár a film jó, a szereplők jó része egyenesen kiváló, a kivitelezésre igazán nem lehet panasz, azért óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mégis mi a jó francért nem lehetett egy igazán bátor filmet forgatni a huszadik század egyik tán legméltatlanabbul kezelt zsenijének életéből? Ja, persze, az Oscar… Meg az egyéb díjak, meg a biztonsági játék meg a rizikós kérdések...

Mert azért valljuk be, ha valaki komolyan belenéz Alan Turing életébe, nem feltétlen egy édesbús, megható történelmi dráma jut róla eszébe. A második világháború során a németek Enigma kódrendszerét feltörő zseniális matematikus munkásságát jó néhány évtizedig általános hallgatás övezte, és nem is csupán az elhíresült homoszexualitás-per, és a feltételezhetően az öngyilkosságához vezető kémiai kasztrálás miatt, melyre a bíróság ítélte; sokkal inkább azért, mert konkrétan államtitoknak minősült, hogy mit is csináltak, mennyi információt fogtak el és mikor, és azt hogyan használták. Persze az emberi dráma is épp elég, de bántó leegyszerűsítés Turing tragikus élettörténetét azzal elintézni, hogy „nem a szexuális beállítottsága, hanem az érdemei alapján kéne megítélni egy embert”. Mégis, ha legalább e téren elég bátor lett volna a film, már azt mondanám, fél siker – de nem volt. (Ha már itt tartunk, bátrabban közelített a női egyenjogúság témájához – mintegy „kárpótlásként” felnagyítva Joan Clarke szerepét, akinek anno neme miatt kellett hasonló nehézségekkel megküzdenie, hogy kódfejtők között dolgozhasson.)

Az igazi siker számomra mégis az lett volna, ha felvállalják a készítők azt a drámát, amit Turingnak az Enigma feltörése után kellett végigélnie. Mert hiába vallják egyöntetűen a történészek, hogy jó két évvel rövidítette le a háborút, megóvva mintegy tízmillió életet; hiába mondhatja róla kis túlzással a marketinggépezet, hogy „az ember, aki megnyerte a szövetségeseknek a második világháborút” – ha a másik oldalon több évnyi titkosszolgálati mérlegelés és megannyi taktikai okokból meg nem óvott emberélet áll. Hisz az Enigma feltörése nem egy nagyívű, tűzijátékkal kísért sikertörténet – nem durrogtak pezsgők és nem ért véget a háború, csak mert feltörték a németek kódjait. Nem, ekkor kezdődött az igazi emberi dráma – az MI6 patikamérlegen kimért szivárogtatásával, a „fedjünk fel annyi értesülést, amennyi még felfedhető, anélkül, hogy rájönnének, ismerjük a kódjaikat, de áldozzunk fel annyi életet, amennyi minimálisan szükséges, hogy ne fogjanak gyanút” kegyetlen játszmájával. Mely játszma megítélése nyilván a történészek dolga – engem igazából mindennek az emberi oldala érdekelt volna. Amit a film éppen csak karcolt.

Az általam hiába várt lelkiismereti dráma helyett kapunk egy klasszikus életrajzot egy magának való, kicsit kattant zseniről, melynek minden kockájáról süt, hogy Oscar-megrendelésre készült (hogy végül hoppon maradt, az ezúttal igazából nem annyira rossz hír). Sok tekintetben rokon az amúgy elég szórakoztató és szintén a remek színészgárda által megmentett A király beszédével – ahogy VI. György életét, úgy Turingét is az „igaz történet alapján” készült családbarát drámák nézőinek igényeihez igazították. A legnagyobb filmes truváj a három idősík, melyek egymásba csúsztatása valóban elég kreatívra sikeredett itt-ott – a kiskamasz, kirekesztett Turing öntudatra ébredése, első szerelmének tragikus története és a kódfejtés iránti rajongásának kialakulása, valamint az ötvenes évek megalázó vádjai és magányos őrülete szépen ellenpontozzák a Bletchley Park-beli történéseket. Ahol Turing leginkább valóban egy kiállhatatlan pokróc, aki mindent elkövet, hogy elidegenítse magától a társait, akivel képtelenség együtt dolgozni, akinek nincsenek érzései, akit csak imádott gépe érdekel – akinek igenis szüksége van ara a plusz két idősíkra, ahol megsajnálhatjuk, mert egyébként lehet, hogy zsenialitás ide vagy oda, leginkább képen törölnénk.

Ez csak és kizárólag a játékával sok mindent mentő Benedict Cumberbatch-nek köszönhető (lányos sóhajok, pillarebegtetés, satöbbi) – muszáj elismerni, hogy a bölcsészlányok aktuális félistene félelmetesen jól játszik, és ha eddig még kétséges is volt, ezután borítékolható, hogy hamarosan levetkőzi a Sherlock-hacukát, és meghódítja a világ mozitermeit (is). Mellette mindenki másodhegedűs, de kiváló támogatást nyújtanak – nem gondoltam volna, hogy egyszer leírom, de még Keira Knigthley is egészen elviselhető, a „kémfilmből nem lehet kihagyni” Mark Strong pedig durván jó (az ő szerepében csillan meg valami abból a drámából, amit egyébként annyira hiányoltam). Az egyetlen bosszantó mellényúlás Charles Dance szerepe: no nem azért, mert ne lenne remek, hanem mert kár egy ilyen kaliberű színészt egy ennyire klisés „én vagyok itt a legnagyobb hatalmú katona és úgyis kirúgatlak mert utálom a fejed” szerepre pazarolni – ráadásul a hírek szerint az admirális szerepének kiforgatása  forgatókönyvírói önkény eredménye.

Nem mondom, hogy teljes kudarc a film, mert nem az – magas színvonalon elkészített, profi szórakoztatóipari termék. Ha csak minden második popcornkísérőnek szánt multiplex-töltelék ilyen profin lenne összerakva, boldogok lehetnénk. Csak épp hiányzik belőle a vízió, a lélek, a kérdésfeltevés elemi kényszere – ami elemelhetné az iparosmunkák tömegétől és művészi alkotássá változtatná. Márpedig Alan Turing élettörténete szerintem ennél többet érdemelne. 

2015. március 7., szombat

Hisham Matar: Egy eltűnés anatómiája

Mikor becsukom a könyvet, az első gondolatom még mindig a csodálkozásé. Ritkán kapom meg ezt a fajta érintést így, amikor egy számomra idegen életrend történéseibe bámulok – hogy megérint, mintha a magamé volna, idegenségében is mélyen emberi voltán túl pont az idegenségével. Hiszen más a meséje és más a realitása. Hisham Matar számára teljesen más a magától értetődő, a magyarázatra nem szoruló. És pontosan tudja ezt – új hazájának nyelvén fogalmazva, örökös kétlakiként, emigránsként létezve folytonos idegenségekben, pontosan tudja, mit és milyen mélységig adhat át azáltal, ha vállalja ezt az idegenséget. Ha úgy kezel engem, az olvasót, mint aki érti és érzi annak a másféle életnek a ritmusát, kódjait, kiszólásoktól hálaadó szavak szólásán át szokásokig és életrendig. Tudja, mit kockáztat – hogy sokan nem követik majd végig a mesét, amely a mi modern mesélői hagyományaink ízeivel is eljátszik azért; valahogy úgy, ahogy a svájci internátusi éjszaka szélviharának zaja játszik el a kamaszodó hős érzékeivel. Nem magyarázza el az idegenséget – amit elmesélne, egyetemesebb annál, semhogy odaférjen hozzá korba, hovatartozásba, kultúrák különbségeibe (ez is milyen, maga a szó: mintha tényleg lehetne bármelyik különb); szóval hogy odaférjen hozzá életünk rendjeibe kapaszkodó bármiféle magyarázat. Semmilyen magyarázat nincs befolyással a tényre, hogy nem az eltűnése napján tűnik el az, akit a legközelebb érzel magadhoz – hanem minden közelség-érzet ellenére sosem volt maradéktalanul előtted, valójában a születésed napjától „eltűnt”, és ritka ajándék, mikor valójában rálátsz - arra, aki volt, aki neked lehetett volna -; ha utólag, ha hiába, akkor is.

Egy eltűnés anatómiája. Ahol a csont maga a kultúra, az emigráns-létbe kényszerült, Egyiptomban élő egykori „királyi miniszter” otthonba kapaszkodása, a majdnem ugyanolyan emigrációjában, amely (picit) mégis más. Látszólag innen nő ki minden ok, a politikából, a forradalomból, hiszen nem lehet történelmen kívül élni, mondja Kamál Pasa el-Alfí a feleségének, amikor az megkérné: ne adja tovább a múlt terhét. Nincs semmi szégyellni valónk, épp ellenkezőleg – mondja a férfi. Ki beszél itt szégyenről? A sóvárgástól akarom megkímélni – feleli az asszony. Egy asszony árnyéka, a halott anya árnyéka – ő az első, aki eltűnik, túl korán. A hiánya és a hiányt betöltő új feleség: Mona adják a zsigereket az anatómiához. A rajongás a mostohaanya iránt volna így a bőr, a legkülső réteg – de valójában minden fordítva van. Hisham Matar leginkább önfeltáró könyve ez – hiszen ő maga is elveszítette az édesapját, aki Kadhafi rendszerének üldözöttjeként tűnt el, rabolta „haza” a rezsim az emigrációból. És Hisham Matar legszebben eltávolított könyve: az eltűnést csontig vetkőztető feltárás nem magát az apát keresi (és nem elsősorban a saját gyászt mutatja fel – bár felmutatja!), hanem a szépséges felelősségvállalást egymás felé: a rejtegetni valók, a titkok keserű ízét a szájakban, és kimondásuk, feltárulásuk sokféleségét. Hogy hogyan válik a feltárulás (ha késve is) érintéssé – és hogyan lehet minden további érintést kizáró, szavakba csomagolt pofonná, ha leleplezés.

Eszembe jutott a szövegéről a  mikrográfia, a díszítő indákba, a betűket formáló vonalakba, az írásba rejtett miniatűr írás. Az arab díszítőművészet egyik legbájosabb eszköze. Matar a szemünk láttára épít a rejtettre, a sorsba rejtettre, a titokéletre a látszó mögött, a titokra, ami aztán mégis látszik – a leleplezéshez olykor elég ránézni egy arcra a tükörben. De a történet szálait rángató, azt kirajzoló betűkbe írt titokbetűk is titokbetűknek adnak otthont. Mindig marad egy réteg, amit nem mesél el, csak érzékelteti a jelenlétét. Hol egy résnyire nyitva hagyott ajtóval, ahová úgymond begurulhat a labda… idősebbnek gondoltalak – szabadkozik Mona… van miért szabadkoznia; ebben a történetben minden felnőttnek van: mind beleírja a sorsába a másik megrablását titokbetűkkel. A mikrográfia jutott eszembe: eddig két regényt olvastam Hisham Matartól, mindkettőben ott indázik ez a befelé építkező szövegi tartalom, az elhallgatások kimondása, a még mélyebb elhallgatások; és igen, legmélyebben a csönd. Valódi tartalmaink feltárhatatlanságai: mindaz, amit megosztanánk, de nem lehet – apa nem adhatja át fiának, szeretőjének, feleségeinek, mert magának se mondja el. S amit az író hallatlanul finoman érzékeltet – olykor csak az értetlenség, máskor (a legszebb helyeken) a megbocsátás önkéntelen gesztusainak elénk tárásával. A hiányt, amit nem lehet átölelni. Amit nem lehet nem átölelni.


Kiadó: Animus
Fordító: Tóth Tamás Boldizsár

2015. március 4., szerda

Pierce Brown: Vörös lázadás

Meg kell mondjam, fogalmam sem volt, mit várhatok ettől a könyvtől, amikor belevágtam. A megjelenés híre nagyjából egybeesett rácsodálkozásommal a sci-fi műfajára, így hát mondhatni gondolkodás nélkül rácuppantam – ide nekem az oroszlánt is, ugyebár. Az első vélemények olvastán aztán igencsak elkámpicsorodtam – valahogy nekem az elején kimaradt az az információ, hogy főhősünk egy kamasz, ennek minden (lehetséges) vonzatával. Konkrétan bepánikoltam, hogy „komoly” sci-fi helyett valami „komolytalan” YA-t kapok (már megint). Ezért is tologattam magam előtt, néha bottal megpiszkáltam, belelapozgattam, elnézegettem a borítóját, de csak nem akaródzott belevágni.

Mígnem odáig jutottam, hogy csak nem tűrt halasztást, mert elkezdték hírelni a második részt. Ami manapság, sorozatokat oly könnyedén félbeszakító korunkban minimum figyelemreméltó – már önmagában a tény is, hogy jön a folytatás, hát még, hogy ilyen hamar. No, csak el kéne olvasni…

És milyen jól tettem! Mert ez más, tényleg nagyon más, mint amire számítottam. A legkevésbé sem YA (hálistennek), de nem is mondanám véresen komoly sci-finek. Műfaji kevercs, mint mostanság a legtöbb jó könyv (mármint a „műfajinak” tekintett alkotások közül) – disztópia, sci-fi, iskolaregény, fejlődéstörténet, kiforgatott hatalmi játszma jól sikerült egyvelege.

Valamikor a távoli jövőben a tizenhat éves Darrow a Mars mélyén éli – mit szépítsük? – rabszolgaéletét. Darrow a Vörös kasztba tartozik – bányász, aki soha (soha!) nem láthatja a napfényt. A föld alatt születik, a föld alatt nő fel, a föld alatt lesz szerelmes, ott születnek a gyermekei, akik aztán szintén egész életüket a vörös bolygó végtelen tárnáiban töltik. Nemzedékek óta abban a hitben áldozzák rövid életüket a héliumbányászatnak, hogy ezzel elősegítik az emberiség elmenekülését az élhetetlenné vált Földről, és hozzájárulnak a Mars felszínének lakhatóvá tételéhez. Naná, hogy egy napon kiderül, hogy az egész egy gigantikus átverés, és felettük a bolygó él és virul – gigantikus városokban, luxuskörülmények közt, elképesztő technikai fejlettséggel körülvéve tengetik mindennapjaikat az Aranyak, a színekre épülő kasztrendszer csúcsán trónoló kiváltságosak és az őket kiszolgáló többi szín. Akik közül még az utolsó utáni megvetett szolga is luxuséletet él a bányák mélyében robotoló aljVörösökhöz képest.

Túl nagy titkot nem árulok el azzal, hogy előbb-utóbb fellázadnak, ugye? S hogy-hogy nem, lázadásuk kulcsfigurája Darrow lesz. Az a Darrow, aki valójában mást sem szeretne, mint békében éldegélni imádott feleségével, sok kis bányászt nemzeni és megnyerni a klánok versenyét, amely után emelt fejadag jár. Ám amikor kedvesét elszakítják tőle, minden felfordul körülötte. És bár mindent elkövet, hogy hősies önfeláldozásával egy legyen a sok névtelen mártír közül, a sors másképp akarja, és hirtelen azon kapja magát, hogy félúton van afelé, hogy beépüljön a gyűlölt kasztba, és belülről rombolja le a fennálló rendszert. Darrow-nak Arannyá kell válnia, és ez bizony nehezebb, mint bárki gondolná – és fájdalmasabb, mint amit az olvasó jóízűen olvas. És még csak aztán jön a java.

Amennyire nehezen indul be a regény eleje (mert valljuk be, Darrow fennköltsége, Rómeót megszégyenítő áradozása élete szerelméről, majd az egész drámával felérő elsiratása e szerelemnek némiképp fárasztó és idegen ettől a közegtől), annyira magával ránt, amint elkezdődik a fiú úgymond „beépülése”. Hát még, amikor kezdetét veszi a „kiképzés”, ami új szintre emeli a hatalmi elitet képző bentlakásos iskolák fogalmát. Előszeretettel hasonlítják a Végjátékhoz és Az éhezők viadalához – előbbit nem olvastam, úgyhogy nem tudom megítélni, utóbbihoz kegyetlensége és az egymást gyilkolászó tizenévesek okán valóban hasonlítható, de gondolatiságát tekintve jóval komplexebb, mint Katniss Everdeen forradalma. Önmagában az ötlet is remek, hogy holmi tankönyvekből eltanult elmélet helyett dobjuk ki a vadonba az elitnek szánt emberanyagot, hadd gyilkolják egymást halomra, hogy kiderüljön, ki a legtalpraesettebb, legjobb stratéga, vagy épp a legintrikusabb politikus – de ami igazán olvasmányossá és bizonyos pontjain letehetetlenné teszi, az a megvalósítás. Körömrágva olvassuk Darrow vesszőfutását a szomszéd ház birtokáért, miközben észre sem vesszük, és szép lassan iskolai feladatból belecsúszunk egy valóban vérre menő háborúba. Persze ez egy olyan „iskola” esetében, ahol a felvételi utolsó fordulójaként utolsó vérig kell küzdeni a szabad helyért, melyre mindig ketten ácsingóznak, nem annyira meglepő.

És itt jön a képbe az a fránya YA kérdés… Szerintem már sokunknak tele van a bakancsa azzal, hogy minden második (műfaji) regény főhőse tizenhat éves. Nem csoda – az utóbbi években annyi YA-szeméttel etetett minket a könyvkiadás, hogy mostanra még a műfajt eredendően kedvelők is felbüfögték az újabb „ínyencfalatokat”. Ebben az esetben viszont a szereplők kora nagyjából helyénvaló. Egyrészt, mert a Vörös bányászok ritkán élnek sokáig – épp ezért korán házasodnak, korán válnak szülővé, korán ülnek életveszélyes fúrópajzsok irányítófülkéjébe. Tizenhat évesen egy aljVörös már meglett férfi, feleséggel, felelősséggel, szereppel a klánban. Darrow nem kamasz, hanem egy – a mi szempontunkból nézve torz – társadalmi berendezkedés fiatal felnőttje. Ez a torz berendezkedés persze jól jön, amikor az Aranyak közé épülve be kell őt juttatni egy iskolába, hogy magakorabeli gyilkológépekkel vegye fel a versenyt. Mert itt bizony a kiváltságosok gyermekei is „korán érnek”.

Disztópia, sci-fi, iskolaregény, fejlődéstörténet, kiforgatott hatalmi játszma jócskán nyakon öntve a római mitológiából kölcsönzött elemekkel – akárhogy is olvassuk, ugyanoda jutunk: egy kegyetlen elnyomásra épülő társadalomban az jut legmagasabbra, aki a legkegyetlenebb – vagy aki el tudja hitetni, hogy ő a legkegyetlenebb. Mint társadalomkritikus sci-fi, lehetne egyébként saját korunk elé tartott görbe tükör is: mert ugyanígy választódik ki a hatalmi elit a mi fényes huszonegyedik századunkban is, még akkor is, ha gyilkolászás helyett „csak” átvitt értelemben gyalogolnak át egymáson az aspiránsok. Persze mindemellett – és elsősorban – ez egy veszettül szórakoztató regény. S hogy meddig jut Darrow világmegváltó küldetése során? A hamarosan érkező folytatásból kicsit tán többet is megtudhatunk…


Kiadó: Agave
Fordító: Török Krisztina

2015. március 2., hétfő

Nicolas Barreau: A nő mosolya

Időnként még velem is előfordul, hogy valami igazán lágy, nőies, kedves, súlytalan kis olvasmányra vágyom, amin nem kell gondolkodni, nem tépi ki a szívem, nem sokkol, de nem is rágom le a körmöm izgalmamban – egyszerűen csak elringat. Vagy ha nem is, legalább megnevettet. Ilyenkor általában előveszem Bridget Jonest, ő még sosem okozott csalódást. Hogy most mégsem a kultikus angol bétanőstény kalandjaira vetettem rá magam, annak két oka volt: egyrészt, a harmadik rész után tartok tőle, hogy nem tudnám ugyanolyan súlytalan kis semmiségként olvasni az első két részt; másrészt beleszerettem ebbe az eredetiséggel nehezen vádolható, turistacsalogató borítóba. (Mea culpa…)

„Tavaly novemberben egy könyv mentette meg az életemet. Tudom, ez elég valószínűtlenül hangzik. Némelyek éppenséggel túlzónak vagy melodramatikusnak tarthatják az ilyen kijelentéseket. Pedig hát pontosan így történt.”

Aztán elolvastam ezt a pár nyitómondatot, és onnantól kezdve tőlem aztán szólhatott volna bármiről a könyv, tuti elolvasom – nem, nem kezdek bele újra abba, hogy tavalyelőtt novemberben egy könyv megmentette az életemet (bármily hatásvadásznak hangozzék is ez), de így volt, aki követ, tudja, miért volt így, és miért melengettek meg ezek a mondatok. Az első perctől együtt tudtam érezni szegény kis Aurelie Bredinnel, aki egy regényben látja a megmentőjét, és mindent elkövet, hogy megismerje a szerzőt, mi több, a lába elé vesse magát és lehetőleg egy életre magához láncolja híres menu d’amourjával.

Aurelie ugyanis egy „nappali nagyságú” párizsi vendéglő büszke tulajdonosa – kiskora óta szenvedélye a főzés, édesapja halála óta egyedül vezeti éttermét, ami lefoglalja minden idejét, legnagyobb vágya egy piros kabát és könyvet mondhatni elvétve vesz a kezébe. Hogy most épp miért? Mert élete legrosszabb napján, egy különösen esős, undorító novemberi pénteken, melynek reggelén a pasija elhagyta álmai (mint később kiderül, várandós) asszonya miatt, egy őt makacsul öngyilkosjelöltnek néző túlbuzgó rendőr elől menekülve épp egy hangulatos kis könyvesbolt kerül útjába. Melynek egy hátsó asztalán ott várja a KÖNYV, mely megváltoztatja életét. Nem, nem Coelho, csupán egy semmi különös kis párizsi romantikus regény, melynek cselekménye az ő vendéglőjében kezdődik. Nem egy hasonló vendéglőben, az övében. Ugyanaz a név, ugyanaz az elhelyezkedés, ugyanazok a kockás abroszok. Mintha a hősnő is gyanúsan ő lenne – vagy valaki, aki kölcsönvette a haját, a kedvenc zöld ruháját és a kedvenc ékszerét. Aurelie érthető módon megbabonázva érzi magát és elindul szép kis kalamajkába torkolló küldetésére, hogy becserkéssze a könyv meglehetősen vonzó szerzőjét.

Mely küldetés során a legnagyobb akadály, amit le kell küzdenie, az angol szerző párizsi szerkesztője, a legkevésbé sem elbűvölő André Chabanais. A mogorva szerkesztő látszólag mindent megtesz, hogy lehetetlenné tegye a találkozást, miközben nehezen is tudná tagadni, hogy maga is megbabonázódott a szép szőke vendéglős tekintetétől. És mintha ez nem lenne elég, a kiadó marketingese kitartóan ugrál a fején, hogy hozza a titokzatos szerzőt Párizsba egy felolvasásra, hisz a regény nem várt siker. Igenám, de a szerző oly nagyon titokzatos, mintha nem is létezne. De hát valaki csak megírta azt a könyvet, valakinek csak el kell nyernie a végén a szomorú Aurelie szerelmét…

Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy valaki el is nyeri. A nő mosolya ízig-vérig romantikus komédia, kellemesen kiszámítható, túl nagy meglepetéseket nem tartogató cselekménnyel, inkább nevettető, semmint kétségbeejtő bonyodalmakkal, gyönyörű leírásokkal a fény városáról, ínycsiklandozó receptekkel és piros kabátokkal. Ami némiképp elemeli saját műfajától, az a több helyen megjelenő irónia – ez a könyv bizony nagyon jól szórakozik saját magán. Hisz van nekünk is „titokzatos szerzőnk”, aki a borítóra nyomott fénykép dacára bizony nem a női lélek titkait meglepően jól ismerő párizsi könyvesboltos, hanem egy német írónő – ennek fényében a könyvbeli szerzőt övező rejtély több mint mulatságos. De jóízűen ironizálnak a szereplők bizonyos befejezések túlságosan hollywoodi mivoltán és azon is, hogy mennyire kiszámíthatóan unalmas, ha egy párizsi ír Párizsról regényt. Hát még, ha egy nő ír romantikus regényt.

Édes kis semmiség ez a regény, de annak tökéletes – franciás, hangulatos, visszafogottan érzelmes. Nem utolsó sorban pedig nem buta, és nem nézi az olvasóját sem butának. Gondolom, a romantikus lányregények rajongói úgyis elolvassák, de én bátran merem ajánlani azon olvasóknak is, akiknek nem kenyere a műfaj, csak néha-néha vágynak valami mérsékelten rózsaszínre. Nagyot nem csalódhatnak. (És ha esetleg nem is jön be, könyvmolyként még mindig nagyon jól szórakozhatunk egy kis párizsi könyvkiadó működésén…)


Kiadó: Park
Fordító: Szántó Judit

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...