Patricia Lockwood: Lesz még másik belőled?

Vannak könyvek, amiket egyáltalán nem esik jól olvasni, amik annyira zaklatottak és annyira zaklatnak, hogy az ember szeretne minél hamarabb túllenni rajtuk, mert szó szerint fáj, belénk mar, sebeket kapar és eltemetett bizonytalanságokat tár fel. Általában ezek a legnagyobb hatású olvasmányaim. Patricia Lockwood egyszer már felrázott – Erről nem beszélünk című 2021-es regénye anno egy több mint féléves blogszünetnek vetett véget, mondhatni kiprovokálta, hogy beszéljünk róla. Máig érzem a bőröm alatt annak a műnek a hatását – semmi nem írta le azóta sem hatásosabban azt, hogy mennyire eluralta életünket a közösséginek csúfolt média a maga mindent átszövő csápjaival, hogy ahelyett, hogy élnénk, csak hírfolyamokban és chatcsoportokban létezünk; és hogy mekkora pofán csapó erővel bír, amikor az élet szembesít valamivel, amit nem lehet elmesélni egy twitter-posztban. Amikor bekopog egy tragédia, ami kiköveteli a teljes figyelmet. Így, öt évvel később adja magát a kérdés: tudunk-e még figyelni akár a tragédiáinkra? Vagy már tényleg minden csak egy poszt vagy egy reels videó?
 
Most, öt évvel később Lockwood a személyesek mellett egy kollektív trauma fogságában próbálja ábrázolni az ábrázolhatatlant – a totális bizonytalanságot, a valóság kibillenését, minden addigi norma megkérdőjeleződését és az őrülettől való félelmet, amibe a Covid lökött mindannyiunkat. Az író a saját hosszú Covidnak nevezett, teljesen azóta sem feltárt szindrómájának tükrén keresztül tárja elénk, hogy milyen az, amikor az ember elkezd kételkedni a saját józan eszében. A kötet nagy része összefüggéstelen gondolatfolyam, csapongó, őrületbe hajló, ön- és olvasókínzó fantáziálások és rémálomszerű látomások elegye. Nyilván tele túlzásokkal, tele olyasfajta írói kísérletekkel, amiket csak egy „őrületkönyvben” engedhet meg magának valaki – de visszagondolva az elmúlt öt évünk kollektív kizökkentségére, maximum túlzónak lehet nevezni, hazugnak semmiképp.
 
Mert hát mind ebben voltunk. Mindannyian ismerünk valakit, aki elvesztette ilyen-olyan érzékelését; aki pánikbeteg lett, aki elidegenedett a saját testétől; aki úgy érezte, cserben hagyta a saját agya. Hogy valaki rettegni kezd a vörös színtől, vagy, hogy úgy érzi, a lába immáron nem a sajátja – szimbólumok, melyekkel könnyű azonosulni. Voltak pontok, valahol a 2021-es mélyponton, amikor mind azt éreztük, ez az élet nem a sajátunk. Túl azon, hogy betegséggel, halállal, rettegéssel küzdöttünk, szembe kellett néznünk azzal, hogy az élet, amit addig „normálisnak” hittünk, újratervezésre szorul. De hogy tervezel újra, ha abban sem vagy biztos, hogy az élet, amit addig éltél, a sajátod? Ha valójában már rég kibillentél, csak nem vallottad be saját magadnak se? Ha mindeközben épp a saját - sajátnak nem érzett - életed történetét kéne képernyőre adaptálnod?
 
Több rétegű elidegenítő gesztusokkal próbálja Lockwood meggyőzni az olvasót arról, hogy nem tudja, mit csinál – közben nagyon is jól tudja. Az író, aki küzd a Covid utóhatásaival és lassan belecsúszik az őrületbe, miközben első, Priestdaddy című könyve adaptálásán dolgozik, próbálja átsegíteni húgát az Erről nem beszélünk-ben megismert gyermek elvesztésén, váratlanul újabb személyes krízissel néz szembe: férje súlyos betegségével és több műtétjével. És összerántja magát. Megint. Itt világlik ki az igazi erő és nyer formát az igazi történet: mert beszélgethetünk mi magunkban Shakespeare Oscar-díjas feleségével és próbálhatjuk a Covid szemüvegén át értelmezni Anna Karenina választásait – ha bekopogtat az életünkbe egy újabb valós tragédia, összeszedjük magunkat és csináljuk. Szemlesütve megyünk tovább, mert muszáj. Utána megint széteshetünk.
 
Van egy erő ebben a szövegben. Lockwood nem fél mélyre menni és nem fél megmutatni a depresszió és a szétesés mélységeit – ez nem egy udvarias könyv. Nem kér bocsánatot a szétesésért, nem szépeleg és nem tesz úgy, mintha meg lehetne zabolázni a démonokat. Olvasás közben Linda Boström Knausgard és Joan Didion írásait juttatta eszembe. Náluk éreztem azt, hogy az író folyvást a saját szavába vág, mert képtelen megzabolázni összefüggéstelenül ömlő gondolatait. Lockwood gyorsabb, zabolátlanabb minden eddig olvasottnál, mintha az általam oly nagyon kedvelt tudatfolyam-technika huszonegyedik századi, bespeedezett, insta-feed sebességre optimalizált változata lenne. Tökéletes illusztrációja annak, miben élünk és hogy miért őrjít meg minket ez a világ. Ahogy tökéletes a koincidencia is az előző posztommal – a Saját szoba színpadi adaptációjának őrült tempóban kivetítőn pörgő összefüggéstelen szavai nem egyszer jutottak eszembe olvasáskor. Igen, ilyen az, amikor a szerző összelapátolja a lapokra azt a sok töredéket, ami egy nap átfut a fején.
 
Hogy mégis mesterien konstruált ez a regény (is) azt a könyvek közti összefüggések mutatják meg. Többször utal az előző kötetben szereplő gyermek tragédiájára is, de még nagyobb szerepet kap a magyarul sajnos nem olvasható Priestdaddy, a tengeralattjáró-tisztből pappá avanzsált apa életéről, aki „…azt állította, hogy sosem kapta el, bár sosem hagyta tesztelni magát – a kamu orvosa, aki szintén nem hitt a dologban, nemrég azt mondta neki, foltok vannak a tüdején, ám apám ahelyett, hogy ezeket az új betegségnek vagy a sok egykori tengeralattjáróst sújtó szarkoidózisnak tulajdonította volna, azt mondta az orvosnak, hogy alighanem csak allergiás arra a ritka, feketepiacon vásárolt afrikai fafajtára, amit a gitárkészítéshez használ. Csodálatos mondat, gondoltam, ahogy ilyen volt minden más, apámról szóló mondat is.” Valóban csodálatos. Olvasnám tovább.
 
Patricia Lockwood saját bevallása szerint mesterművet kívánt írni a zavarodottságról – minden zavarba ejtő, obszcén, széteső vonása, a formai és nyelvi dekonstrukció és a mentális összeomlás szövegbe ömlése ellenére (vagy épp ezért?) jó eséllyel sikerült is. Majd az idő eldönti. A kérdést viszont, melyet a cím előrevetít, és amit a szöveg kikerekít, jelesül, hogy a betegség új esély-e arra, hogy mások legyünk, hogy lehet-e bármi haszna egy betegség-tapasztalatnak (egyáltalán, feltehető-e értelmesen egy ilyen kérdés?), azt magunknak kell megválaszolni. „Néha odaült a betegség lábához és kérdéseket tett fel neki. Ellopta a régi elméjét és újra cserélte? Most tiszta lappal indulhat, ami csak keveseknek adatik meg? Talán ez az egész optimalizálta őt?”
 
Ahogy arra is meg kéne találnunk a választ, hogy miért nem tudtunk élni a kollektív kizökkentség által adott lehetőséggel, hogy valami élhetőbb világot teremtsünk magunknak, ahelyett, hogy visszacsúszunk ugyanabba a minden emberi józanságot kikezdő, őrületbe hajszoló pörgésbe, elidegenedettségbe, algoritmusok vezérelte túlstimuláltságba, amiben voltunk… És amiben irdatlan tempóban száguldunk a szakadék felé. Vajon újabb öt év múlva meddig jutunk?

Kiadó: Magvető

Fordító: Morcsányi Júlia

Beatriz Serrano: Elégedetlenség

„Nyolc éve ugyanezt csinálom, és tudom, hogy az égvilágon semmi haszna. Tudom, hogy jobb hely lenne a világ, ha nem léteznének olyan munkák, mint az enyém. Tudom, hogy kihasználom, hogy az emberek bizonytalanok, hogy szeretnék vinni valamire az életben egy olyan társadalomban, ahol lehetetlenség jobbá válni. És mindezt saját tapasztalatból tudom, mert egy munkanap nyolc órája és a liftezés közben végighallgatott beszélgetések hatására még nekem is enyhe öngyilkos gondolataim támadnak (legszívesebben tűzőgéppel összetűzném a kezemet, hogy távozhassak egy értekezletről, ami feltárja előttem a végtelenség szó valódi értelmét és mélységét, vagy magamra önteném az irodai vízforraló frissen forralt vizét, csak hogy öttől tíz napig terjedően igazoltan lógathassam a lábam), és gyakran gondolok arra, hogy a minden gondomra tökéletes megoldás egy Bangladesben gyártott, virágmintás Zara ruhában keresendő, ami a mai nap folyamán nem tágított mellőlem, hanem megjelent minden általam felkeresett oldalon, s ami minden bizonnyal sok milliószor fog szembejönni velem az utcán a következő szezonban. Ez az a ruha, amitől másik nő lenne belőlem, a mostani önmagam tavaszi kiadása, aki vidám, és fütyül rá, hogy mit gondolnak róla. Tudom, hogy amikor vásárolunk, mindig egy jobb élet ígéretét fizettetik meg velünk. Tudom, hogy kihasználom azoknak a tőkeerős vásárlóknak a középszerűségét, akiknek az jelenti minden kreativitás netovábbját, ha sikerül hozzátoldaniuk egy cellát az Excel-táblázathoz.”
 
Ki merem jelenteni, hogy Beatriz Serrano az új legjobb barátnőm. Annyira üdítő élmény volt olvasni a könyvét a tavaszi wellnesszelés közben a medenceparton, majd utána azonnal újrázni itthon, amilyet már rég tapasztaltam. Végre valaki, aki kimondja, leírja, a maga nyers, legkevésbé sem píszí és minden szépelgéstől mentes stílusában azt, amit én is naponta érzek amikor fel kell kelnem és dolgoznom kell: hogy ez az egész rendszer, amelyben az aktív felnőtt korunkat arra kell szánnunk, hogy dolgozzunk, hogy aztán egyszer a messzi távolban amikor már öregek vagyunk bármi értelmeshez, „pihenhessünk”, úgy ahogy van, el van cseszve. Lehet itt persze divatosan kiégésről beszélni, meg a multik elidegenítő munkakultúrájáról, meg a nemistudommárhányadik ipari forradalomnak köszönhetően létrejött új munkakörök értelméről / értelmetlenségéről (lásd: melyik óvodás mondja azt, hogy az álommelója egész nap Jira ticketeket nyomogatni?). Ezek nyilván mind önmagukban is súlyos témák, és lehetne a végtelenségig boncolgatni őket, de az egész jelenség mélyén az a nagyon is egyszerű kérdés áll, hogy mégis mi a lófaszért kell egyáltalán dolgozni?
 
Nyilván azért, hogy fizessük a számlákat, ahogy Marisa is csak ezért viseli el totál értelmetlen munkáját, idióta kollégáit és hisztis megrendelőit. Miközben munkába menet arról álmodozik, hogy elüti egy busz, mert akkor legalább hosszan élvezheti a száz százalékos táppénzt, egész nap szorongáscsökkentővel tartja karban magát, munka után pedig a Pradoban lazít a Gyönyörök kertje előtt. Nem hiszem, hogy pszichológus diploma kell ahhoz, hogy megállapítsuk, ha valakire már csak Bosch hat nyugtatóan, akkor segítségre van szüksége. Marisa valóban orvosi eset, de a története ijesztő és ijesztően átélhető: ő is csak egy nagy reményekkel a fővárosba érkező lány volt, aki művészettörténetet tanult és leginkább múzeumi kurátorként képzelte le magát. Az egyetem alatt egy reklámügynökséghez került gyakornokként, majd ott ragadt, mert jött a válság és a biztos melót nem hagyjuk ott, amikor válság van, majd lépegetett előre a ranglétrán, aztán ott találta magát, hogy középvezetőként annyi a fizetése amennyit sose keresne meg egy múzeumban, de ő már hozzászokott egy életszínvonalhoz, szóval marad. És szenved.
 
„Azt azonban nem értette meg se a háziorvos, se később a pszichológus, hogy nálam a stressz kiváltó oka nem a munkám volt, hanem maga az a tény, hogy munkába kell járnom, pont úgy, ahogy fogalmaztam. Hogy hétfőtől péntekig napi nyolc órát kell szentelnem egy elidegenítő feladatnak, ami nem okoz örömet, miközben olyan emberekkel vagyok körülvéve, akikkel kénytelen vagyok terméketlen, unalmas és közhelyes beszélgetéseket folytatni, melyek minden létező, abszurd klisét tartalmaznak a jelzáloghiteltől a garázsbérletig, a gyerekeik által rosszul mondott szavaktól a legutóbb látott Netflix-sorozatig. Hogy ezt a sok időt másoknak ajándékozom ahelyett, hogy otthon lennék, olvasnék, rajzolnék, vagy egyszerűen csak félmeztelenül hevernék, és bámulnám a repedéseket a plafonon. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy míg világ a világ, kénytelen vagyok ezt az iroda-pantomimot játszani, hogy fizetni tudjam a számláimat…”
 
Ha szétnézek csak a szűk környezetemben, nem tudnám megszámolni, hányan élünk Marisához hasonló életet. Hányan indultunk úgy, hogy valami értelmes / kreatív / világjobbító munkát fogunk végezni, ami még ad absurdum érdekel is minket, aztán ott találtuk magunkat, hogy beleragadtunk egy pályába amit utálunk, de elég jól csináljuk ahhoz, hogy lépegessünk előre és már túl jól fizet ahhoz, hogy mindent borítsunk és menjünk az ideáink után… És itt jön általában a szépelgős rész (még én is belecsúszok, látjátok), hogy ha tehetném, könyvesbolttal egybekötött kávézót nyitnék vagy elmennék virágkötőnek vagy jótékonysági szervezetet alapítanék vagy kecskéket tenyésztenék valahol vidéken…
 
De Marisának nincsenek már ideái sem. Ő már nem vágyik arra sem, hogy múzeumi kurátor legyen. Ő egész egyszerűen nem akar mindennap felkelni és munkába menni, csak mert ez így szokás és ez kell az életben maradáshoz. És ezt tényleg nem merjük általában kimondani. Mert akkor jön a kioktatás, hogy régen minden mennyivel rosszabb volt, hogy a szüleink, nagyszüleink mennyit szenvedtek, hogy nekünk jobb legyen, hogy értékelnünk kéne a kivételes helyzetünket, hogy ilyen kényelmes munkákat végezhetünk. „Milyen jó neked hogy home office-ban lehetsz.” „Egész nap a gép előtt lógatod a lábad.” „Jó neked, hogy nap közben el tudsz menni ide-oda.” Ismerősek? Ezek azok a közhelyek, amiket a hozzám hasonló részben távolról, rugalmas munkaidőben dolgozó „irodai rabszolgák” rendszeresen megkapnak. Hogy mi nem is csinálunk semmit, ugyebár, akkor meg mit nyafogunk. Ó igen, pontosan tudom én, hogy mennyivel jobb dolgom van, mint nagyon sokaknak. A közvetlen családomban akad biciklis futár, kórházi ápoló és általános iskolai tanító is. Higgyétek el, tudom, hogy nekik sokkal nehezebb, mint nekem. De ettől semmivel sem lesz elviselhetőbb a századik sehovasemvezető meeting, nem nyer értelmet a sokadik értelmetlen projekt és nem lesznek kevésbé idegesítőek a kollégák. És pláne nem lesz jobb a kedvünk attól, hogy még az orrunk alá is dörgölik, hogy semmi haszna a munkánknak – igen, pontosan tudjuk, hogy semmi haszna.
 

Épp ez benne a legrosszabb. Hogy egy olyan dolog kedvéért áldozzuk fel a fiatalságunkat, a kreativitásunkat, az időnket, az emberi kapcsolatainkat, a józan eszünket, aminek még értelme sincs. Hogy egy látszatvilágban élünk, ahol látszatteljesítmények uralnak mindent és a hasznosság fokmérője az, hogy le tudsz-e időre szállítani egy x oldalas dokumentumot amit garantáltan senki nem fog elolvasni, vagy hogy hány ticketet tudsz egységnyi idő alatt lezárni olyan hibákról, amelyek megoldása valójában senkit nem érdekel, vagy hány meetingen tudod eljátszani, hogy mindenre tudod a választ, miközben jó eséllyel azt se tudod, melyik bolygón vagy éppen.
 
„Az iroda majdnem üres, de az én délelőttöm teli van. Gyűlölöm ezeknek a megbeszéléseknek a forgatókönyvét. Szerintem néhányan kifejezetten élvezik, mert tisztában vannak vele, hogy végső soron egy ilyen megbeszélés arra való, hogy ne kelljen a számítógép előtt ülni és dolgozni. És szerintem vannak olyanok is, akik számára egy megbeszélés egyenlő az önfényezéssel, ott érzik csak igazán fontosnak magukat. Én nem bírom elviselni ezt a svédasztalon kínált közhely-gyűjteményt, a szokásos viccelődéseket, az angol kifejezéseket, amiknek a használatával végtelenül egyszerű műveleteket próbálunk fontosnak feltüntetni, meg hogy jelentéktelen projektjeinkbe mindenáron be akarjuk vonni még a pápát is, vagy ezeket a teniszmeccseket, amikor valaki rá akar lőcsölni egy feladatot a másikra, az meg visszapasszolja neki.”
 
Hogy arra vagyunk kondicionálva, kollektíven, hogy játsszuk meg, hogy tudjuk, hogy érdekel, hogy dolgozunk rajta, miközben mindannyian pontosan tudjuk, hogy a másik sem tudja, nem érdekli, nem dolgozik rajta. És ő is tudja, hogy mi tudjuk. És így tovább. Hogy miközben időnként beledöglünk a hajtásba, mert valaki valahol épp bevonta a pápát a projektjébe és hirtelen az top prio lett, aközben máskor meg csak játsszuk az irodásdit, mint Marisa, aki tökélyre fejlesztette a munkaidőben történő szakadatlan youtube-videó nézés technikáját.
 
Órákig tudnék írni arról, mennyire pontosan ábrázolja Serrano az irodai mindennapok groteszk poklát, a teakonyhában lezajló magasröptű beszélgetésektől az egymás kávékapszulájának eltulajdonítása felletti drámán át a „nem igaz, hogy pont a legnagyobb hajtásban kell teherbe esnie” reakciókig. Hogy mennyire fel se tűnik senkinek, hogy egy kollégájuk meghalt, egészen addig, amíg nem érkezik meg időben a beígért anyag. Hogy mennyire nem emberi lények vagyunk, kizárólag projektrésztvevők. Vicces adalék: pár nappal azelőtt, hogy olvastam a könyvet, épp arról beszéltünk a kolléganőmmel, hogy vajon az irodában kinek tűnne fel egyáltalán, ha holnap elütne minket egy kamion és nem mennénk be többé. Spoiler: a projektmenedzsernek, mert nem adnánk le időben az anyagot.
 
Marisa története a kötet végére több groteszk fordulatot vesz, amiről elsőre nehéz eldönteni, hogy már megint bedrogozva ült le a Pradoban és csak haluzta a Gyönyörök kertjét bámulva, vagy tényleg megtörtént. Egy elfajuló csapatépítő (óóó, egy külön bugyra az irodai lét poklának amikor egymást alig ismerő és leginkább csendesen utáló emberek kiszabadulnak hogy majd együtt csináljanak valami kikapcsolódásfélét), egy barát megjelenése, aki az irodista lét vegetatív poklát úgy úszta meg, hogy művészi performance-ot csinált a testéből (értsd: mindenét átszabatta és luxusprostinak állt), és egy hétköznapiságában megdöbbentő baleset vezetnek el oda, hogy Marisa kiszabadulhat az olyannyira utált mókuskerékből. Vagy nem. A kérdés az, hogy ha megkapja, amit akar, akkor vajon tud-e kezdeni vele valamit. Ezt mindannyian feltehetjük magunknak: vajon ha holnap kapnánk egy szabadkártyát, hogy abbahagyhatjuk és élhetünk olyan életet, amire igazán vágyunk, tudnánk vele mit kezdeni? Tudnánk boldogok lenni? Vagy ez a hosszú évek alatt belénk ivódott kollektív elégedetlenség örökre bennünk maradna? Hát, ebben nem segít Serrano. Mindenkinek magának kell megtalálnia a választ.

Kiadó: Magvető

Fordító: Nemes Krisztina

Karl Ove Knausgård: Harcok

„Aztán vonatra szállunk, visszajövünk ide Malmőbe, majd kocsiba ülünk, hazamegyünk a házunkba, és egész úton élvezem a gondolatot, igazán élvezem, hogy nem vagyok író többé.”
 
2011. szeptember 2-án a fenti utolsó mondattal Karl Ove Knausgård pontot tett monumentális önboncolás-sorozata végére. Az utolsó kötet (pontosabban annak harmadik, záró felvonása) olvasta után értjük és érezzük, miért az írói szándék: eddig és ne tovább. Épp eleget ártottam már az írásaimmal. Ha ennél is messzebb mennék, az már elviselhetetlen lenne nekem és a szeretteimnek is. Persze az azóta eltelt tizennégy év idézőjelbe teszi e befejezést, hisz tudjuk: Knausgård nem számolt le az írással. Sőt, a kritika szerint az autofikció elengedésével és a fikciós irodalom felé fordulással jobb író is lett (saját tapasztalatom erről még nincs, de ami késik, nem múlik).  Vagyis csak megvalósította az ötödik kötet egyetemista Karl Ovéjának álmát: meghódította az irodalmi világot. De vajon meg tudta tenni anélkül, hogy tovább gyalulja a kapcsolatait? Ha egyszer elment a falig, ahogy interjúkban fogalmaz, ha elérte a határt, ameddig a kitárulkozás egyáltalán fizikailag lehetséges, anélkül, hogy valami visszafordíthatatlanba vezessen, onnan van-e még visszaút?  Át lehet fordítani ezt a romboló nyelvet, ezt a minden szavával újabb és újabb sebeket ejtő kitárulkozást teremtő irodalomba? Lehet ezek után úgy írni, hogy akit szeretsz, ne érezze azt, pusztán az írás gesztusával is újra meg újra elárulod?
 
A Harcok kötetet kézbe fogva ez még a jövő zenéje – a mából visszanézve Linda Börnstrom Knausgård sorozatos idegösszeomlásai és a házasság felbomlása megadja a választ. És el is érkezünk a hatodik kötet legnagyobb dilemmájáig, ami persze olvasói szemmel az egész sorozaton végigfut, de a szerző most szembesül vele, amikor az élet az arcába csapja: hogy meddig mehet el a szerettei, a családja, a barátai legbensőbb élményeinek, érzéseinek, titkainak világ elé tárásában. Meddig mentség az irodalom? Meddig mentség hogy az írás terápia? Meddig mentség, hogy valójában saját magánál nagyobb fájdalmat senkinek nem okoz(hat)? Meddig terjed az író felelőssége azok iránt, akiknek a bőrét vásárra viszi?
 
A hatodik kötet az első megjelenése előtt indul, amikor Knausgård kiadója szétküldi a könyvben szereplő rokonoknak a kéziratot. És robban a bomba. Az apa testvére, a könyvben Gunnarként szereplő nagybácsi valóságos hadjáratot indít az író és kiadója ellen, perrel fenyeget, még megjelenés előtt lejáratja a könyvet a sajtóban, Karl Ove bátyját és anyját is támadja, meg akarja tiltani, hogy a szerző a Knausgård nevet használja, még a könyv betiltatását is fejébe veszi. És míg a jogászok jogászkodnak, a legjobb barát, Geir pedig azzal vigasztalja írónkat, hogy a sajtóérdeklődés legalább megdobja a számokat és kőgazdag lesz, Karl Ove elbizonytalanodik. Megkérdőjelezi emlékeit, apjához fűződő viszonyát, érzéseit, írói tehetségét, jogát arra, hogy írjon bármit bárkiről. Ez a bizonytalanság, az azt követő önmarcangolás, majd a dac vezérelte csakazértis megcsinálom vezet el a hatodik kötet legmélyebb felismeréseiig – és nem mellesleg egy négyszáz oldalas esszéig, ami azzal együtt, hogy óriási irodalmi trollkodásnak is felfogható, Knausgård egyik legnagyobb vállalása. De erről később.
 
„Az ezt követő években szívesen meséltem Apáról és Apa lezülléséről mindenkinek, akit érdekelt, különlegessé és talán érdekessé is tett, olyan emberré, aki már sok mindent megélt, egyfajta őrült és mély aurát kölcsönzött nekem, amire törekedtem is, mindig is égtem a vágytól, hogy legyek valaki, és a felemelkedés lehetősége az írásban is motivált. Miután ilyen módon közszemlére tettem az apámat és a végzetét, mindig keserű íz maradt a számban, mivel ezzel a saját javamra fordítottam és hasznot húztam a tragédiájából. De csak egy kicsit. A regény mindezt felfújta, és egészen felnagyította. Kihasználtam őt, a holttestén kapaszkodtam felfelé. Már azzal is, hogy írtam róla. Ugyanakkor ez volt életem legfontosabb története. Ha nem lett volna igaz, akkor azért túloztam volna, hogy Apa sorsa a lehető legnagyobb hatást keltse, és ez némi vadságot és pusztító erőt kölcsönözzön nekem, hogy igazi íróvá váljak, ne csak olyanná, aki megjátssza magát. Akkor nemcsak őt, hanem saját magamat is becsaptam volna. Gunnar levele erre irányult, keményen, mint az ökölcsapás: hazudtam. Nem voltak üvegek a nappaliba vezető lépcsőn. Apa nem lakott ott két évig. Nem dobták ki a bejárónőt.
Ha elfogadnám ezt a perspektívát, akkor viszont magamat radíroznám ki. Egyetlenegyszer sem gondoltam, hogy a házban történtek leírásakor túloztam volna, és egyetlenegyszer sem gondoltam úgy, hogy kihasználnám apát és Nagyit, ahhoz a leírt események túlságosan döbbenetesek voltak, és túl fontos volt nekem, ami felé haladtam.”
 
Valójában persze dehogynem gondolta, hogy túlzott, dehogynem bizonytalanodott el, dehogynem kérdőjeleződött meg benne is az egész vállalkozás létjogosultsága… Olykor még hajlik is arra, hogy engedjen Gunnarnak (akinek a nevét ugyebár megváltoztatta). Olykor a saját bátyja, Yngve emlékeit hívja elő, hogy megerősítsék, valóban ott voltak azok az üvegek a lépcsőn. Olykor az őrület határáig feszegeti annak jelentőségét, ki mikor mennyit ivott valójában. Mintha számítana. Mintha az évtizedes traumatizáltság, erőszak, rettegés, elcseszett gyerekkor fényében az üvegek száma a lépcsőn számítana. Gunnar, a bátyja és anyja jóhírét óvni akaró tisztes kisember utolsó menedéke ez: a tényekhez való mindenáron való ragaszkodás. Mintha ezzel el lehetne törölni mindent. Mintha azzal, hogy ragaszkodik bátyja nevének „tisztaságához”, megmásíthatná a történetet. Knausgård erre az egyre nem hajlandó: nem másítja meg az apja nevét. Akkor már nem lenne ugyanaz. Az ő apja, az ő életének legfontosabb pontja, az ő traumáinak elsődleges forrása. Nem egy irodalmi alak. Hogy kifogja a szelet Gunnar vitorlájából, nem írja le egyszer sem az apja teljes nevét – egészen a hatodik kötet végéig. És ezzel jutunk el a név, a névhez való jog jelentőségéhez, a nyelv kultúrateremtő erejéhez és az identitásképzéshez. Az esszéhez. A név és a szám.
 

A legtöbbször csak „Hitler-esszéként” emlegetett több mint négyszáz oldal valójában egy csapongó, de ezer szinten összefüggő, folyvást egymásba hurkolódó elmélkedés-folyam a Mein Kampfról, ami „az irodalomban létező egyetlen abszolút tabu”; Hitler fiatalkoráról és bécsi éveiről; a nácizmus felemelkedéséről és a náci nyelv hatásáról a kultúrára és a szociális kapcsolatokra; az első világháború hatásáról az identitásra; arról, hogyan vezethet a névtől való megfosztás az „emberi”-től való megfosztásig – és mindemellett Paul Celan verseiről; Leonardo da Vinci anatómiai vizsgálódásairól; az Ulyssesről; no és számos bibliai történet értelmezéséről, melyekben (mint irodalmi szövegben) Knausgård alaposan elmélyült, tekintve, hogy nem sokkal előtte a legújabb norvég Biblia-kiadás egyik szerkesztője volt.
 
Nyilván nem atomfizika összerakni, hogy kapcsolódik A név és a szám az apához, akit épp meg akar fosztatni a nevétől a bátyja – csak színezi a képet, hogy az apa halála utáni romeltakarítás során Karl Ove egy Mein Kampf példányt és egy náci kitűzőt is talál a holmija közt. Amúgy semmi nem utal arra, hogy az apának bármi köze lett volna a nácikhoz, de az évtizedes titkok és kibeszéletlenségek sorába tökéletesen illik a huszadik századi Európa egyik oldalról leginkább túlbeszélt (túlírt, túlfilmezett), másfelől leginkább feldolgozatlanul maradt (mert feldolgozhatatlan) témája. Sokan írták, hogy rettenetes megpróbáltatás volt átvergődni magukat ezen az esszén – nekem semennyire nem okozott gondot. Egyfelől, Knausgård itt is roppant élvezetesen ír, csapongó, gondolatfolyam-jellegű írásmódja emlékeztet szeretett angol esszéistáim stílusára; másfelől meg azt kell mondjam, bármit ír Hitlerről és a Mein Kampfról, nem tud vele annyira sokkolni, mint az apjával való szembenézéssel. Előbbitől tudok távolságot tartani, mert megtanultuk, mert a kultúránk, a történelemóráink, a sok hollywoodi giccsbe csomagolt sokkolás megtanított rá – és mert ha napra nap közel engednénk magunkhoz a történtek valódi mélységét, hogy hatmillió embertársunkat hideg fejjel a vágóhídra hajtották, miközben az egész civilizált világ asszisztált hozzá, abba belehalnánk. Utóbbitól viszont nincs távolság.

Az apa tragédiája a bőröm alá mászik – ott van két éve, amióta az első kötetet olvastam, ott van valójában tizenéve, amikor a saját apámat elgyászoltam, ott van amióta csak az eszemet tudom. Ezért tud ennyire közel kerülni Knausgård, ezért a világsiker és a díjeső: mert mindannyiunk mindennapi traumáiról ír. Egy átlagos kisember kis harcai az ő harcai, ahogy írja egy helyütt. Leginkább ez különbözteti meg attól a másik harcostól, akinek harcai világokat döntöttek romba.
 
Knausgård nem dönti romba a világot, de romba dönthet életeket. Ahogy az övét is romba dönthette az apja – valójában csak ő tudja, mennyire sikerült felépítenie magát újra e terápiás írás hatására. A sorozat legfájóbb felismerése, amikor a hatodik rész írása közben (melyet végigkövetünk e metaregényben), Linda idegösszeomlása közepette Karl Ove rájön, hogy épp úgy képes ő is ártani a hozzá közel állóknak, ahogy az apja ártott neki. Ez egy kurva fontos felismerés, a legfontosabb tán, amit az életben tehetünk, hogy nem mi vagyunk a világon az egyetlen áldozat, hogy másoknak is vannak traumáik, és bizony, nem egyet mi okozunk. Hogy miközben ő gigászi harcát vívja apával, Hitlerrel, szöveggel, kiadóval, nagybácsival, közben Linda is vívja a saját harcát a saját démonaival. És ő nincs ott, hogy segítsen, sőt, a második kötet kéziratával csak még mélyebbre taszítja. A te kibaszott harcod – írta a báty, Yngve az első kézirat kapcsán, utólag kibeszélt iróniával. Ide csatolunk vissza – nem csak te vívsz harcot. Linda is harcot vív, Yngve is megvívta a sajátját az apátokkal, sőt, az apádnak is megvoltak a maga harcai. Ahogy a gyerekeidnek is meglesznek, veled.
 
Ezek a ráébredések, az ezeket követő önmarcangolás, a hozzá legközelebb állóknak okozott mérhetetlen kár felismerése vezeti el oda, hogy az utolsó pont után felhagy(na) az írással. De ezt a sorozatot akkor már nem lehet elengedni. Ez a túléléshez kell. Feltettem korábban a kérdést, vajon ez egy blöff vagy terápia – Knausgård maga adja meg a választ. Terápia. Háromezerötszáz oldalon keresztül mást se csinál, csak próbálja feldolgozni az apja halálát és megbocsátani az általa okozott károkat. Hogy sikerült-e? Nem mernék fogadni rá. De abban biztos vagyok, hogy a kortárs világirodalom szegényebb lenne, ha nem próbálja meg. És bár nem volt egyszerű menet, jó párszor halálra idegelt, nem egyszer akartam sarokba dobni, és nem keveset bőgtem rajta, egy percet sem bánok, amit rászántam. Találkozunk még.
 
Búcsúzóul átadom a szót Karl Ovénak, mondja el ő, miért kudarc a regényfolyam, és miért mégsem az…
 

„…mennyit ér a közöny? A szocialitás az, amilyennek a világnak lennie kellene. Mindazt, ami nem olyan, amilyennek lennie kellene, elrejtjük. Apám halálra itta magát, ennek nem így kellene lennie, ezért el kell rejteni. A szívem másra vágyott, mint akire kellett volna, ennek sem így kellett volna lennie, el kell rejteni. Pedig az én apám volt, és az én szívem. Erről nem kellene írnom, mivel a következményei nemcsak rám, hanem másokra is kihathatnak. De ettől még igaz. Ahhoz, hogy megírjuk, szabadnak kell lennünk, ahhoz pedig, hogy szabadok legyünk, közönyösöknek kell lennünk. Ez egy megoldhatalan egyenlet. Az igazság = szabadság = közöny áll az egyén oldalán, az odafigyelés és a titok pedig a szocialitás oldalán, de csak absztrakcióként, csak az „én” belső dimenziójaként, mivel a valóságban nem létezik olyan, hogy szocialitás, csak különálló emberek. Tonje nem „szereplő”. Ő Tonje. Linda nem szereplő. Ő Linda. Geir Angell nem szereplő. Ő Geir Angell. Vanja, Heidi és John is létezik, ebben a percben tőlem néhány tízkilométerre alszanak. Valóságosak. Ha pedig olyannak akarjuk leírni a valóságot, amilyen, akkor ezt a valóságot kell leírnunk. És ez csak a társadalmi normák megsértésével lehetséges. Ha olyannak akarjuk megragadni a valóságot, amilyen az az egyén számára – márpedig másfajta valóság nem létezik -, ha valóban el akarunk jutni hozzá, akkor nem lehetünk tekintettel senkire. Ez pedig fáj. Fáj, ha nincsenek tekintettel az emberre, és fáj, ha nem vagyunk tekintettel másokra. Ez a regény minden hozzám közel állónak fájdalmat okozott, ahogy nekem is, és néhány év múlva, amikor már elég nagyok lesznek, hogy elolvassák, a gyerekeimnek is fájdalmat fog okozni. Ha még fájdalmasabbra írtam volna, még igazabb lenne.
Kísérlet volt, és kudarcot vallott, mivel soha még csak a közelében sem jártam annak, hogy elmondjam, amit valóban gondolok, és leírjam, amit valóban láttam, de nem volt értéktelen, legalábbis nem teljesen, mert ha egy egyén valóságának lehető legőszintébb ábrázolását erkölcstelennek nevezik, és botrányt okoz, akkor a szocialitás ereje mutatkozik meg, és az, hogy ez miként szabályozza és ellenőrzi az egyént. Ez irtózatos erő, mivel kizárólag hétköznapi történésekről írtam, semmi rendkívüli nem volt benne, mindennap, folyamatosan történik ilyesmi, és mindenki tud róla: alkoholizmus, hűtlenség, pszichés betegség és maszturbálás, hogy csak néhányat említsek, ami eljutott a regényből az újságok címlapjaira. Egyedül az volt a szokatlan, hogy a hétköznapiságot egy regényben valós nevekhez társítottam, és konkrétumként, meghatározott emberekhez kapcsolva jelenítettem meg.”

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence

Ajánlott olvasmányként ideteszem a fordító kétrészes műhelynaplóját a Harcok kötet fordításáról, hatalmas munka lehetett, köszönet érte:

Küzdelmeim 1.

Küzdelmeim 2. 

A sorozat előző köteteiről: 

Halál

Szerelem

Játék

Élet

Álmok 

J.R.R. Tolkien: Númenor bukása

Ideje volt visszatérni e rajongásba, és adta magát, hogy ezzel a kötettel tegyem. Lefutott A Hatalom Gyűrűi második évada; én ugyan kifutottam a világba előle félúton, de Timi végignézte, talán ír is majd róla – ez az ő döntése lesz. Én úgy döntöttem, hogy a professzor világa iránt érzett elfogult szeretet sem indokolja a további tolerancia-gyakorlatokat A sorozat ütötte mentális sebekre ez a könyv végül alkalmatos flastromnak bizonyult.
 
Bár amúgy szinte minden porcikája megjelent már itt és ott, a Művek Műve Függelékében, A Szilmarilokban, vagy a Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről lapjain – az új, a hagyaték máig tartó (törp-módra ejtett, óvatos, finom) bányászatából előkerülő tartalom nem indokolta volna alapból, hogy egybesöpörjék az Ember Menedékének történetét. Végül mégis jóleső érzéssel tettem le ezt a kötetet is, gondolatban köszönetet mondva Brian Sibleynek a belefektetett munkáért. Őt A Gyűrűk Ura filmek extráiban megejtett alapozó szövegmagyarázatai okán alapból sokra becsüljük, tiszteljük és szeretjük – jó, ha az ajánló alatt látjátok az elfogultságainkat is. Mert azért ezt a könyvet elsősorban Középföldén sokat lakó, J.R.R. Tolkien világát rajongva szerető embertársaimnak ajánlom. S azt semmiképp, hogy ezt a hatalmas tündérmesét/legendát (sőt, mitológiát) ezen a kapun át próbáld először megközelíteni, kedves egyszeri, kíváncsi olvasó.
 
Viszont a rajongók talán átélik majd ugyanazt, amit én, amikor lapozgattam. Ha ragaszkodom a kedves nézőponthoz, hát nagyjából azt éltem, amit a hobbitok a családfáik böngészésekor: Terebélyes és bonyolult családfákat rajzolgattak, számtalan ággal... ...a Nyugatvégi Piros Könyv függelékében található családfák maguk is egy kisebb könyvet alkotnak... ...nagyon élvezték az ilyesmit, ha precízen volt összeállítva: szerették könyvben látni, amit már úgy is tudtak – rendbe rakva, áttekinthetően, ellentmondások nélkül. Ím, ígyen ragaszkodom a kedves nézőponthoz, amit ez a történetben lakás elsőre felkínált nekem: hogy lehetőleg Hobbit-szemszögből tekintsek rá. Hogy onnan tekintsem az Óidők legendáit, s valahogy úgy is értékeljem, ahogy egy hobbit. Ahogy Trufa és Pippin beszélget Magosvár ostroma után az ispotályban: „..mi Tukok és Borbakok nemigen élünk meg sokáig abban a fene magasban. Nem ám – mondta Trufa – Én aztán nem. Vagy legalábbis még nem. De most legalább látjuk és megbecsüljük őket. Mert gondolom, jobb, ha az ember szereti, akit jó, hogy szeret; és valahonnan csak el kell indulni, valahol gyökeret kell verni, és a Megye földje jó mély. Persze, van, ami mélyebb annál, és van, ami magasabb; és egyikünk öregje se gondozhatná a kertjét, mondjam úgy, hogy békeségben, ha ők nem lennének, akár tudunk róluk, akár nem.”
 

Valahogy így állok én e világ kétségtelen vastagjához, holott Númenor közelebb kéne legyen hozzám: hiszen az emberek világa. Még ha e sziget lakóinak élte hosszabb is (és ez által teljesebb is), mint a miénk. Bukástörténet ez is, az Ember Ajándékát átokká formáló fokozatos romlás története, e szemlélettel egyfajta elveszett-paradicsom attitűd gyermeke. Érdekes látni, mennyire befolyásolta Tolkient (minden ellenérzése ellenére) a legendai szerkezet, ami a korát megelőző divatokban körítette ezt a megközelítést: Artúr király mondakörétől (amit a professzor nyíltan utált) a Nibelungenlied-ig. Ezek itt legendák, átszőve annak minden vonásával – azaz a szereplők alapvető attitűdje változhatatlan tény, a különbség ezek közt dilemmáik és konfliktusaik alapja; a jellem és fejlődése (és a vele járó összes, Shakespeare óta történetet formáló encsembencsem) itt minimálisan játszik szerepet.
 
Mégis képes szinte aktuális ízekkel is megszólítani. Ahogy például a legkidolgozottabb regéjében, Aldarion és Erendis történetében Meneldur, Aldarion apja szavain keresztül: Mi tehát a teendő? Apáinkat megjutalmazták, amiért hozzájárultak a Nagy Homály legyőzéséhez. Ha most a Gonosz új alakot ölt, vajon távol tartsák-e magukat fiaik a harctól? Túl sok kétség emészt, semhogy biztosan tarthatnám a jogart. Készüljünk-e fel, avagy várakozzunk, és bízzuk a jövőre a döntést? Fegyverkezzünk, holott a háború még nem több puszta balsejtelemnél?  Neveljük-e virágzó békeidőben a kézművest és a parasztot vérontásra, hadakozásra? Adjunk gyilkos vasat a mohó kapitányok kezébe, tudván tudva, hogy őket csak a hódítás érdekli, és dicsőségüket a lemészároltak számával mérik, Erunak pedig legfeljebb azt mondják majd: az a fő, hogy ellenségeid is köztük voltak! Vagy nézzük ölbe tett kézzel, amint barátaink méltatlan halállal pusztulnak? Hagyjuk az embereket, élvezzék csak vakon a békét, amíg a rontás rájuk nem dönti a kaput? S akkor vajon mitévők lesznek? Puszta kézzel állnak-e ki a vas ellenében, és meghalnak értelmetlen halállal, avagy elmenekülnek, miközben mögöttük asszonyi sikolytól visszhangzik a vidék? Utána vajon azt mondják-e Erunak: én legalább nem ontottam vért? Mit ér a választás, ha mindkét út egyaránt szerencsétlenségbe vihet?
 

Bukás és megtöretés-történet – másfelől teremtés. Alapja a Professzor sokszor emlegetett, visszatérő álma a zöld mezőkön végigsöprő hegy-mély hullám vízfaláról, az „Atlantisz-komplexus” kap itt új köntöst; a jelenségben egy másik, szintén ősi mesénk egy aspektusával. Tolkien maga is leírja, hogy Númenor veszte a világ újraformálásával, „meghajlításával” egyenértékű – s az új, önmagába zárt világnak innentől az ősök Boldog Birodalmához egyetlen egérútja e mitológiában a tündehajók „egyenes útra” hajózni képes kivétele. Amúgy ez a mese is nagyon sok ízzel benne lüktetett a korban, amikor Középfölde kiformálódott a teremtője fejében – nemcsak Tolkien „hallotta ki”. Például Karinthy Frigyesnek is olvasható egy gyönyörű, teljes érzetű novellája az „egyenes útról”, Két hajó a címe, keressétek meg, a MEK-en elérhető - de én is elmentettem magamnak egy memorábiliába.
 
Szövevényes úton jutott idáig ez a mese, hogy ebben a formában legalább elérhető. Alapja volt egy C. S. Lewissel szelíd versenyben írt „szövevényes rémregény”, az Elveszett út is (itthon várja a sorát – talán ez következik, vagy a Beleriand dalai, majd kiderül). De ez a történet is bevonódott a maga helyére abba a nagy gravitációval bíró világteremtésbe, amit ironikusan így jellemzett az alkotója: ...írni szerettem volna egy többé-kevésbé összefüggő legendát, amely a hatalmastól és a kozmológiaitól a romantikus tündérmese szintjéig terjed. A világteremtésbe, amely J. R. R. Tolkien szinte egész életművét magába olvasztotta az idővel. Én nagyon szeretek barangolni ebben a világban. Köszönöm, hogy újra megtehettem.

kiadó: Magvető

fordította: Bonácz Ágnes

illusztrációk: Alan Lee

Karl Ove Knausgård: Álmok

„Egyvalamire rájöttem. Kemény árat fizettem érte, de valódi és fontos tanulságot jelentett: nem vagyok író. Nincs meg bennem az, ami az írókban megvan. Tiltakoztam e felismerés ellen, győzködtem magamat, hogy talán szert tehetek arra, amivel az írók rendelkeznek, ha kellően kitartó vagyok, elsajátíthatom, ugyanakkor tudtam, hogy csak vigasztalni próbálom magam. Jon Fossénak vélhetően igaza volt, valószínűleg ahhoz van tehetségem, hogy az irodalomról írjak, nem pedig ahhoz, hogy irodalmat írjak.”
 
Ó, ez a Karl Ove! Így az önéletírás-sorozat végére egész jól összebarátkoztunk, bár őszintén, nem hiszem, hogy képes lettem volna kitartani egy ilyen idegsítő barát mellett ennyi éven át (aztán meg jól beleírna valamelyik regényébe, pfff, kell ez nekem…). Önmagában is elég ironikus olvasni a fenti idézetet, innen, 2025-ből, amikor Karl Ove Knausgård a norvég irodalom legnagyobb világsztárja, Jon Fosse meg friss Nobel-díjas, de a kötet és a bergeni diákévek dinamikája enélkül is működik: Karl Ove az Észak-Norvégiában tanítóként eltöltött egy év után beiratkozik a Bergeni Íróakadémiára, azzal a feltett szándékkal, hogy ő akkor most jól meghódítja az egész világot, és essen csak mindenki hasra a zsenialitása előtt – hogy aztán akkora pofont kapjon a túlfejlett kis önérzete, hogy a fal adja a másikat.
 
Mert hát Karl Ove nem indult akkora tehetségnek. Ma már fura belegondolni, de az íróakadémiai évfolyamán a csoport leggyengébbjei közé tartozott. Akadtak, akik le is nézték alaposan, egy túlfejlett egójú műveletlen hülyegyereknek tartották – mondjuk, ezt nem is olyan nehéz elhinni. Kudarcot kudarcra halmoz, miközben igazából csak teng-leng. Néha bejár az akadémiára, néha nem, a diákhitelét pár hét alatt feléli, aztán a bátyja nyakán élősködik; majd alkalmi munkákból tartja fenn magát. Azt állítja és tán el is hiszi magáról, hogy az írás az élete, de valójában alig ír, az idő nagy részében vagy túl részeg vagy túl kétségbeesett ahhoz, hogy összefogja a gondolatait. Már azelőtt írói válságban van, hogy egyáltalán íróvá vált volna. Ő maga lesz az írói válság.
 
Van persze emögött a permanens válság mögött egy jó adag pozőrködés és önsajnáltatás, de van egyfajta szétfeszítő ellentét is az örökkön az apa ellen lázadó kamasz és az ugyanennek az apának megfelelni akaró, a feléje dobott szeretetmorzsákért bármit odaadó fiú között: „…semmi mást nem akartam, csak inni tovább, élni az életet, leszarni mindent, ugyanakkor valahányszor megtettem, nekiütköztem egy határnak, a kispolgáriság és a középosztály egyfajta falának, amelyen óriási kínok és szorongás nélkül nem lehetett áthatolni. Akartam én, de nem ment. Legbelül jóravaló, rendes ember voltam, jó fiú, és úgy gondoltam, ezért nem tudok írni sem. Nem vagyok elég jó, elég művészi, röviden, túl hétköznapi vagyok ahhoz, hogy menjen. Miért is gondoltam mást, Ó, de hát ez az élethazugság.”
 
Ez az ellentét feszíti az íróakadémiai és később az egyetemi éveket is: behódolni az elvárásoknak, a műfaji követelményeknek és követni a tanárai és diáktársai által kitaposott utat vagy sutba dobni minden tanult eszközt és felforgatni az irodalmat? Ahogy ez feszíti végső soron a kapcsolatait és a kötet lapjain kibontakozó és szét is eső első házasságát is: betagozódni a hétköznapokba, a hétköznapiba, úgy élni, ahogy bárki más élhetne, vagy hajszolni az egyedit, a forradalmit, a polgárpukkasztót? Amiről az esetek többségében persze kiderül, hogy semmi forradalmi nincs benne, hisz valljuk be, mindenkinek megvoltak a maga lázadó évei, piával, kalandokkal, lógással az egyetemről; azzal a szent meggyőződéssel, hogy mindenki körülöttünk, aki betagozódik a társadalomba, birka, és egyedül csak mi vagyunk a megfellebezhetetlen igazság birtokában, hogy hogyan is kéne értékes életet élni.
 
Szóval Knausgård lázad. És hibát hibára halmoz, melyekről kimerítően be is számol nekünk. Lassan a háromezer oldalt karcolgatja a sorozat, és most először érzem azt, hogy itt-ott túlírt, de ez nem jelenti azt, hogy ne élveztem volna minden sorát. Noha eddig is a mindenek feletti őszinteség volt a zászlónkra írva, ezúttal mintha szintet léptünk volna – vagy épp hogy visszaléptünk egyet, és a hatásvadász vájkálás, a pozőrködés, az élvenyúzás helyett egyfajta csendes beletörődést kapunk. Érzek ebben egy kis furcsaságot, hogy Knausgård pont itt, a kudarcai sorolásakor tűnik a legőszintébbnek, a legsallangmentesebbnek. Más író jó eséllyel a körítésben próbálna őszinte lenni (őszintének látszani) és a kudarcokat csomagolná iróniába, hatásvadászatba, attrakcióba. Karl Ovénk mintha fordítva lenne huzalozva: ő a kudarcaiban leginkább önmaga. Ami, ha tudatos, akkor az eddigi legzseniálisabb húzása, ha viszont őszintén, belülről fakad, akkor elhiszem, hogy ez az egész monumentális önföldrajz valódi.
 
Bő tíz év, melyet lefed az Álmok kötet – ezalatt a tíz év alatt a kamaszból férfi válik, elvégez egy egyetemet és egy íróakadémiát, megházasodik és elválik, elveszti a nagyszüleit, megjelenik az első regénye, és bekövetkezik az elképzelhetetlen: meghal az apja. Ezzel zárul a kör, visszakanyarodunk az első kötethez, oda, az apa halála utáni sokkos állapotba, amikor nem csak egy élet romjait kell eltakarítani, de szembe kell nézni a ténnyel: aki ellen egész életemben lázadtam és akinek a szeretetéért egész életemben reszkettem, nincs többé. Hogyan fogalmazom újra magam, ha már nincs ki ellen lázadni és nincs kinek írni? Ki vagyok én a világomat meghatározó origó nélkül? Merre induljak? Nos, tudjuk, merre indult… „Roppantul lázba jöttem, és írtam még kétszáz oldalt, többek közt egy hosszú részt Apáról, potyogtak a könnyeim írás közben, alig láttam a képernyőt a sírástól, és tudtam, hogy jó lett, egészen más, mint amit korábban csináltam.”
 
A kör, mondhatni, bezárult. Az apa halálával kezdtük, és az apa halálához érkeztünk meg. Következzék a hatodik, sok mindent megmagyarázó és sok mindent idézőjelbe tevő, részben esszékötet, a Harcok.
 

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence

A sorozat előző köteteiről:

Halál

Szerelem

Játék

Élet

Karl Ove Knausgård: Élet

„Mégis így teltek a hétköznapok, csip-csup elvárások és követelmények, apró-cseprő csevejek és alkuk végtelen sorával, amelyek kerítésként vettek körül bennünket. Ezt az életet éltem, kivéve akkor, amikor ittam, olyankor ugyanis minden tágas terekből és nagy gesztusokból állt, és mivel utólag komoly szorongást okozott, súlyos árat fizettem érte, de örömmel megfizettem, és csupán egy vagy két nap elteltével újra éreztem a vágyat, hogy belevessem magam, magasról szarva a következményekre.”
 
Túl a Harcom sorozat negyedik kötetén elmondhatom, hogy Knausgård bármilyen irritáló, arrogáns pöcs, egyre jobban bírom. És azt hiszem, egyre jobban látom, mivel és miféle harcot vív valójában ezeken a súlyos oldalezreken át. Időben ezúttal az első kötet kamasz írópalántájának sorsát követjük – fókuszban még mindig az oly nagyon vágyott lányok, a testiség, az immáron biztos kézzel megszerzett temérdek alkohol és a nagybetűs élet kezdete. No meg az apa. Még mindig és újra az apa. Aki elől hiába menekül Norvégia legészakibb csücskébe, hiába válik világhírű íróvá, hiába issza néhány naponta öntudatlanra magát, hiába veti be minden arroganciáját és próbál úgy tenni, mintha nem érdekelné. Minden rész mélyén ott bújik a harc az apával, a pofonokkal, a hallgatással, az ivással, a halála utáni mocsokkal. Még a szerelem és a családi idill közepén is ott a tátongó fekete lyuk – az apai minta ellenében kell szeretni, családot nevelgetni, idillt teremteni. A harc az apával, az apai mintával, az apa emlékével holtig tart – biztos vagyok benne, hogy a sorozaton túl is.
 
De most előttünk az Élet – a tizennyolc éves Knausgård előtt pedig a felnőtté válás kínkeserves mutatványa. Mutatvány ez is, ahogy nála minden az. Bár végigissza a gimnázium utolsó évét, sikeresen leérettségizik (hogy hogyan, ennyi piával, az komolyan rejtély…), hogy aztán egy évre képesítés nélküli tanítónak szegődjön egy észak-norvég tengerparti faluba. Innen nézve eléggé megmosolyogtató (bár, elnézve a magyar közoktatás állapotát, lehet nem vagyunk messze tőle…) hogy a gimiből kikerült tizennyolc évesek tanítják mindenféle képesítés nélkül a náluk pár évvel fiatalabbakat, de hát, furcsább dolgokat is láttunk már. Karl Ove pont annyira veszi komolyan a tanítást, amennyire elvárható valakitől, aki épp kinőtt a pattanásos kamaszkorból és amúgy is egy arrogáns pöcs – de sebaj, a tanítványai is épp annyira veszik komolyan őt, amennyire elvárható olyan gyerekektől, akik minden évben újabb és újabb kamasztanítókat kapnak a nyakukba. Azért van néhány cuki jelenet, például amikor a kicsiknek a naprendszer működését szemlélteti, vagy amikor próbálja bevonni a játékokba a kirekesztett kissrácot (mindig van egy kirekesztett kissrác) – ezekben villan meg a fiatal útkereső Karl Ove emberi oldala. Amit egyébként, becsületére legyen mondva, most sem domborít túl.
 
Tényleg elképesztő az az őszinteség, az a gátlástalanság, az a (nincs rá jobb szó, bocs) beleszarás, amivel a saját hibáit, bűneit, elviselhetetlen tulajdonságait, arroganciáját, fiatalkori alkoholizmusát elénk tárja. Sokat írtam már az előző három kötet kapcsán arról, hogy mekkora pozőrnek tartom, ahogy arról is, hogy ez a patikamérlegen kimért öntrancsírozás akár döccenthetné is a hitelességet, de mindenképpen megnehezíti (tán el is lehetetleníti) az olvasó együttérzését. Még mindig rezeg a léc – de egyre jobban hajlok arra, hogy pozőrség ide vagy oda, csodálom azt a következetességet, amivel végigviszi ezt az önfeltárást. Ebben a részben immáron ismét felnőtt hangon, nem egyszer reflektálva önmagára, a gyermek és a kamasz saját kis világába vesző vakságát elhagyva tökéletesen tudatában annak, hogy mekkora hülyeségeket is csinál. Írtam már az előző kötet kapcsán, hogy az elbeszélői hang váltakozása és hozzáillesztése az aktuális életszakasz Karl Ovéjához bravúros – ezúttal ez a hang az önálló életét megkezdő, a világban helyét kereső, a hétköznapokba betagozódni képtelen (és nem is akaró) fiatal felnőtté, aki amellett, hogy megfogalmazza magának, író akar lenni, és ennek akar mindent alárendelni (nos, kivéve a piát), életében először felteszi a kérdést: miért szörnyeteg az apja?
 
Lehetne a sorozat egyik kulcsjelenete is akár, amikor Karl Ove és bátyja szembesítik anyjukat a gyerekkori traumáikkal és megkérdezik tőle, hogy hagyhatta, hogy apjuk így bánjon velük. Hogy mégsem lesz az, a történet banalitásának köszönhető. Az anya még csak nem is sejtette… Ahogy családtagok milliói nem sejtik szerte a világon, ahogy ösztönös vagy önként vállalt vaksággal nézünk el a minket körülvevő traumák mellett, ahogy tagadásba menekülünk, ha valaki szembesít a saját gyengeségünkkel. Érdekes látni, hogy míg az önmarcangolás mindig elképesztően bravúros, kifejezetten hatásvadász, élvenyúzza az írót és az olvasót is; a(z ön)reflexió mennyire egyszerű és sallangmentes. Mintha azt mondaná: nincs is itt semmi látnivaló, csak egy átlagosan elcseszett diszfunkcionális család. Mert valójában ez az igazság. Hemzsegnek az ilyen családok mindenütt. Sem Karl Ove, sem az apja, sem a traumáik nem különböznek semmiben a sajátjainktól.
 
Gonosz kétarcúság jellemzi Knausgård autofikcióját: a traumáim egyáltalán nem különlegesek, az életem egyáltalán nem különleges, az érzéseim sem különlegesek, ami különleges, az én magam vagyok. Knausgård mindenek fölé emeli saját személyiségét, többször le is írja (mondhatni, írói hitvallásként), hogy az egyetlen irodalom, amiben értéket lát, a napló és az esszé, ami nem a történetmesélésről szól, hanem a személyiségről. Ugyanakkor, épp mert mind ugyanazt az átlagosan elcseszett életet éljük, ugyanolyan diszfunkcionális családokból jövünk, ugyanolyan traumákat hordozunk, és ugyanazokkal a hétköznapi apró-cseprő gondokkal küzdünk, valójában mindannyian pont annyira vagyunk különlegesek, mint ő – vagy nagyon, vagy semennyire. És ő ezt látja. És most már nyilvánvaló is, hogy nem akarja leplezni. Hogy ez a pozőrség csak egy felvett szerep, a nagy íróé, amire mindig vágyott, akinek már tizennyolc évesen képzelte magát, amikor első novelláinak megjelentetésén izgult. Valójában ő is csak egy tök hétköznapi fickó, aki mivel nem ért semmi máshoz, az íráshoz viszont nagyon is, ennek mentén épített fel egy új személyiséget, és sokezer oldalon vívja harcát a szörnyeteggel, akit úgysem győzhet le soha. Lehet, hogy épp ez, a vereségre ítéltség ténye és az ennek ellenére való reménykedés (hisz amíg reménykedek benne, hogy ő megnyeri a harcát, addig reménykedhetek abban, hogy én is megnyerem a sajátom) teszi letehetetlenné a Harcom sorozatot.

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence

A sorozat előző köteteiről: 

Halál

Szerelem

Játék 

Virginie Despentes: Vernon Subutex 1-3.

„Ezzel a Vernonnal kapcsolatban minden zavaros. Már az is, hogy hogy a fenébe tudott az utcára kerülni. Ilyen villámgyorsan. Hogy elveszítette a lakását, oké, az világos. A gazdasági válság, meg aztán már nem is fiatal, nem maradt kapcsolatban a családjával. De mégis, ha húsz évig volt egy lemezboltod, csak van annyi ismerősöd, hogy ne kelljen három hónap múlva már az utcán aludnod… És a másik: hogy lehet, hogy ez a rokonszenves, de egy rohadt tök karizmájával bíró pasi a Buttes-Chaumont bálványává változott? A pasi odakint alszik, izzadságszaga van, proli csizmát visel, és mégis, mint Jézust, aki megúszta a keresztre feszítést, egy tucatnyi napkeleti bölcs veszi körül és mindennap ajándékokkal halmozzák el. Vernon kiválaszt egy fát, letelepszik alá, és az emberek elé járulnak. Naná, hogy Gaelle hallott róla a Rosa Bonheurben. Sőt másról sem szokott hallani, csak Vernonról. Egyszer ő is elment, hogy megnézze magának a bandát. Bepiált heteró nyárspolgárok. Még Kikót is beszippantották. Amikor Kiko megtudta, hogy Subutex a parkban lóg, pokoli rosszkedvűen elindult, mintha azt mondaná: majd én beverem a mocskos pofáját, hogy megtanulja, máskor ne lépjen le a kokómmal… És másnap reggel jött haza, és három hétig csak Jethro Tullt hallgatott. Semmi buli, semmi szexparti, csak zene fülhallgatóval és drogok. Még melózni sem ment. Ami még soha nem fordult elő vele. És dőlt belőle a szó, összevissza hadovált, hogy szerinte Isten hamarosan újra megszületik, minden logaritmusok összessége lesz, és csak ő tudja majd megmenteni a bolygót és az emberiséget, és hogy valakinek meg kell írnia azokat a programokat, amik megtaníthatják az embereket, hogyan éljenek működőképes közösségekben. Gaelle meg van róla győződve, hogy ha már a yuppie-k is belebolondulnak a spiritualitásba, rohadtul nehéz idők következnek.”
 
Mostanában sokat vekengek magamban azon, hogy hiányzik az olvasmányélményeimből az igazi meglepetés, az a fajta gyomorszájon vágós, minden agysejtet megmozgatós, lélegzetelállítós élmény, ami az első Atwoodok, Franzenek, Dan Simmonsok, Kim Stanley Robinsonok olvastakor elfogott. (Legfontosabb gondolatformálóm nem is említem, Woolf munkássága már rég több, mint irodalmi élmény – hozzá fogható hatást nem is várok, ha mégis jönne, ajándéknak venném.) Bármily nagyképűen hangozzék is, olykor megfogalmazódik, hogy mintha már mindent olvastam volna egyszer. Nem tudom, hogy a kor, az olvasott könyvek egyre növekvő száma okozza-e (nyilván összefüggésben az előbbivel), vagy a ráfordítható figyelem és idő csökkenése (ne legyünk álszentek, én sem tudok már olyan osztatlan figyelemmel kapcsolódni a kezemben lévő könyvhöz, mint 10-20 éve, okostelefon előtti, végtelen nyári szabadságos időkben); netán az, hogy amióta jobban ismerem a könyvpiacot, módszeresen azokhoz a könyvekhez nyúlok, amiktől tudom, mit várhatok (irodalmi buborék?).
 
Virginie Despentes jó ezeroldalas trilógiájához úgy nyúltam, hogy semmit nem tudtam róla, azon kívül, hogy a fülszöveg felidézte Jennifer Egan Az elszúrt idő nyomábanjának hangulatát – és az utóbbi években bármi egy kicsit is felidézi Az elszúrt idő nyomában hangulatát, arra azonnal rá kell ugranom. Nem ismertem a szerző botrányos korai munkásságát, ahogy az élettörténetét se. Csak vártam egy rock’n’roll regényt, hátha segít csillapítani az Egan-éhségemet. Sikerült. Sokkal több is. Túl azon, hogy a Vernon Subutex kicsit valóban olyan, mintha Az elszúrt idő nyomában és a Javíthatatlan optimisták klubja bedrogozott szerelemgyereke lenne, végre megajándékozott azzal a tátott szájú rácsodálkozással, amire oly régóta vártam, rányitotta a szemem új világokra, új nézőpontokra, és a végén adott egy akkora pofont, hogy a fal adta a másikat. Rutinos olvasóként nem vagyok büszke rá, hogy nem jöttem rá korábban, mire is hegyeződik ki a regény, ám élménykeresőként baromira boldog voltam, hogy igen, végre így meg tudtak lepni…
 
Pedig az első kötet még annyira kiszámíthatóan indult… Vernon Subutex, az ötven körüli egykori lemezboltos elveszti a lakását, és miután a legtöbb elérhető cimborájánál, egykori vevőjénél, korábbi nőjénél eltölt pár napot, és mindegyiküket vagy megsérti, vagy meglopja, vagy szimplán kölcsönösen rájönnek, hogy a másik gyökér, az utcán találja magát. Vernon az egykor menő rock’n’roll arcok közül ahhoz a kaszthoz tartozik, akik nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy eljárt felettük az idő. Miután a kétezres évek zeneletöltési hulláma kinyírta a lemezboltját, nem volt hajlandó betagozódni a modern társadalomba, ahogy nem volt hajlandó továbbvinni a lázadást sem, és beállni bármi vagy bárki mögé – csak sodródott. Amíg kitartott a gyűjteménye, fenntartotta magát a netes eladásból. Miután elfogytak a lemezek és relikviák, rátalált az egykori vevőjéből világsztárrá kinőtt Alex Bleach-re, aki időnként kisegítette, hogy ne lakoltassák ki. De tőle sem kért többet. Vernon nem vár semmit az élettől, nem törekedik semmire, se célja, se vágya, csak megy tovább, mint egy zombi, pecóról pecóra, egyik adag piától és kokótól a másikig. Egyetlen vagyontárgya néhány kazetta, amelyekre halála előtt Bleach felrögzítette „önvallomását” – és amire lassan fél Párizs kezd vadászni.
 
Mi pedig szép lassan megismerjük ezt a „fél Párizst”. Az első kötet felvonultat Vernon egykori vevői, ismerősei, haverjai és üzletfelei, valamint az ő haverjaik és üzletfeleik, no meg azok ellenségei közül nagyjából 333 alakot, akiknek többsége külön nézőpontot kap – sokszor úgy, hogy az olvasónak a leghalványabb fogalma sincs, az a csaj, akinek a gondolataiban épp elvesztünk, ugyan milyen kapcsolatban van Vernonnal, ha egyáltalán… Aztán kiderül, hogy Bleach egykori pornós szeretőjének a volt kollégája, akit tök véletlenül talált meg annak lánya, akinek a barátnője egyébként Vernon egyik egykori törzsvevőjének a lánya… Színes, szagos, kibaszott gyorsan pörgő kaleidoszkóp az egész, egy idő után jobban járunk, ha nem is akarjuk követni, hol vagyunk éppen, csak felülünk a hullámokra.
 
Közben megismerjük a mai francia társadalom alulnézetét. Mert ugyan itt-ott feltűnik egy karótnyelt feleség a Marais negyedből, azért a Vernon körül gyülekező társaság tagjai többnyire elnyomottak, kisebbségek, a kapitalizmus kárvallottjai, vagy különböző szélsőségek foglyai. Egymásnak adják a stafétát egykori pornósok, transzok és transzvesztiták, filozofikus hajlamú hajléktalan, lottónyereményét titkoló lecsúszott alkesz, sikertelen forgatókönyvíró, netes bértroll, rockzenészből lett unalmas irodista, unatkozó egykori kirakatfeleség, aki volt férje pénzét költi, szélsőjobbos fiatalok és szélsőbalos munkások, asszimilálódott muszlim professzor és vallási fanatizmussal kacérkodó lánya. Mindenki keres valamit, ami fogódzót adhat a mindennapok kilátástalansága és értékválsága közepette, és ahogy látjuk magunk körül is, az esetek többségében a gyűlölet lesz az. Gyűlölet bárki iránt, aki más. Aki másképp öltözik, gondolkodik, él, veszi a levegőt. Ez az, ami valójában sokkal szorosabban összeláncolja még az egymással szembenálló szélsőségeket is, mint bármelyiküket a „polgári” társadalom bármely közepesen konszolidált képviselőjével. A nyílt gyűlölet, a finomkodás és az álságos elfogadás teljes hiánya, no meg a közös ellenségkép: a kapitalizmus nyertesei. Mint a mindenható producer, aki szintén Vernonra vadászik, mert úgy hiszi, Bleach kazettáin rá nézve terhelő infók is vannak.
 
Egyvalami tudja átütni a mindenkit betemető gyűlölet és ellenségeskedés falát: a zene. Despentes regénye ebből a szempontból valóban igazi rock’n’roll – Vernon valóságtól elrugaszkodott története, a Bleach hipnotikus hanghullámaira kevert zenéi, a köré szervezett elvonulások felidézik a hippimozgalom gyökereit: csak zene legyen és szerelem (meg némi tudatmódosító szer) és az egész világot meg tudjuk váltani. Legalábbis saját magunk számára. És annyira visz magával a szöveg, felülsz a zene hullámaira (több tucat műsorlistát találsz a Spotify-on Subutex zenéivel), elhiszed hogy igen, létezik ez a harmónia, hogy kivonulhatsz a világból, hogy ki lehet csekkolni a kapitalizmusból, a megfelelési kényszerből, a társadalom által ránk aggatott szerepekből. Hogy létezik olyan idill, ahol nem számítanak a kulturális konnotációk, a fajok, a nemek, a különböző mesterséges identitások, csak a természet, vagy a zene, vagy a hanghullámok, vagy a csillagok, vagy a napfény pászmáinak csillogása… Tök mindegy, miben is találnád meg a saját idilledet. Tök mindegy, mert a valóság úgyis közbeszól, és szétrombol mindent. A hullámvasútról le kell szállni.
 
Innentől spoileres leszek, ha még nem olvastad, de szeretnéd, inkább ne olvasd el az utolsó bekezdést, elégedj meg azzal, hogy számomra ez volt az év eddigi legjobbja, picit visszahozta a művészet erejébe vetett hitem, és nagyon sajnáltam, hogy lerepültem arról a hullámvasútról…
 
Szóval a valóság közbeszól… Annyira okosan építi fel Despentes a lopakodó tragédiát, hogy tényleg zavarba ejtő, hogy nem vettem észre, mire is megy ki a játék. Sokáig értetlenül olvastam, mire fel ez a rengeteg karakter, amit a jobb- és baloldali szélsőségekre, a bevándorlók iránti gyűlöletre és a francia társadalom mélyén megbújó faji ellentétekre szántunk, de aztán minden szépen megkapta a maga helyét - együtt adták ki ezt a remek társadalmi tablót. Aztán jött a pofon, ami visszamenőleg is mindent átszínezett. Hisz minden szélsőség szemében a legnagyobb vörös posztó a szabadság. A felszabadult öröm, a fityiszt mutatás mindennek. Olyan természetesen csúszunk bele abba, hogy ez a hippi társaság az ezoterikus elvonulásaival felkelti a megkeseredettek gyűlöletét, hogy az már fáj. Fáj, mert annyira valóságos. És Despentes nem áll meg itt. Mert van egy nagyobb erő, ami vallások, ideológiák, szélsőségek és politikai pártok felett áll: a pénz. Az igazi gyomros a kérdés: mennyire elképzelhetetlen, hogy egy bosszúszomjas, magát mindenhatónak képzelő producer bepaliztat a neten pár szélsőséges fiatalt és megrendel egy ideológiával nyakon öntött mészárlást, hogy aztán még gennyesre is keresse magát a történetet feldolgozó sorozaton? Elképzelhetetlen? Vagy a szórakoztatóipar működése, a mindig egy kicsivel sokkolóbb igénye egyenesen ide vezet? Meddig jutottunk a lemezboltokban zenét hallgató és az élettől semmi mást nem váró zeneőrültek világától? És vajon visszatérhetünk még oda? Van hely, ahova kivonulhatunk a minket körülvevő őrület elől? Van élet, ami még élhető, vagy tényleg csak a pénz utáni hajsza, az örök ellenségeskedés és az elvárásoknak való megfelelés kényszere van? Rohadt kiábrándító regény a Vernon Subutex, de megéri a rá szánt időt. Az utóbbi évek egyik leginkább felrázó olvasmánya.

Kiadó: Magvető

Fordító: Tótfalusi Ágnes

Karl Ove Knausgård: Játék

Csak még több kamaszfiút ne – írtam Karl Ove Knausgård monumentális önéletírás(öntömjénezés? önboncolgatás?)-sorozatának első kötete, a Halál kapcsán. Hát, ezt jól megkaptam (pontosabban kellett volna megfogalmazni az igényeket, mondja a professzionális énem). Kamaszkor helyett íme a gyerekkor, az iskolába kerüléstől a kiskamasszá válás határáig; az első buli, első csók, első berúgás közepette a görbe farka miatt vekengő hülyegyerek helyett a haverjaival az erdőbe szarni járó és egymást végtermékét tudományos igénnyel vizsgálgató, hát… hülyegyerek. Én őszintén nem tudom, mi ez a gyerekeknél, ami ennyire elbűvölővé tesz minden testnedvet s egyebet, de azért előbb-utóbb illene kinőni belőle, és nem komolynak szánt önéletírásban szánni rájuk tizenoldalakat. Szóval köszi, Karl Ove, ellettem volna enélkül.
 
Jó, legyünk nagyvonalúak, lépjünk túl a privát kis undorokon. Azt eddig is tudtuk, hogy a Harcom sorozat kötetei meglehetősen szabadon ugrálnak térben-időben-fókuszban, mégis meglep, hogy a harmadik kötettel visszaugrottunk a nyitány elé – ugyanakkor fókusz tekintetében meg vissza épp oda, ahonnan indultunk, az apához. Az első kötetben elgyászolt (frászt elgyászolt…), kamaszkort megnyomorító apa kapja itt az abszolút főszerepet: két erdőbe tett biológiai-anatómiai (jajjj, az üvegbe szorult, méhcsípte farkát már majdnem el is felejtettem – jó, ígérem, abbahagyom a hülyegyerekek ekézését) tanulmányút között többnyire mást se csinálunk, mint rettegünk az apa haragjától. Mi, mert a gyerek Karl Ove elbeszélői hangja annyira behúz, hogy óhatatlanul ott vagyunk vele, együtt késünk el az első nap a suliból, együtt szégyenülünk meg az uszodában, együtt sírunk, amikor apa ránk ripakodik, együtt nem értjük, hogy hagyhat ott ezzel a szörnyeteggel az anyánk, amikor önmegvalósítani indul a főiskolára, együtt észleljük, ez nem az a fajta csönd, ami fel tud oldódni, inkább az a fajta, ami egy életen át tart. Persze meg lehet benne szólalni, szabad beszélni, de a csönd attól még nem szűnik meg.
 
Boncolgattam már a témafókuszáltság kérdését – Knausgård továbbra is következetesen szeletekre bontja élettörténetét és az őt ért benyomásokat. Ennek a kölyöknek itt látszólag semmi köze ahhoz a kölyökhöz ott, pláne a felnőtt, apasággal küzdő íróhoz amott. A kiskamasz Karl Ove önmagában létezik. Őszintén egyre kíváncsibb vagyok, meddig lehet ezt fenntartani és képes-e a  további kötetekben is ilyen erősen elhatárolt tematikával karaktert rajzolni, úgy, hogy a végére csak összeálljon egy egységes Knausgård-kép. Mert végső soron csak ez lenne a cél… Ami itt leginkább erősíti ezt a fókuszt, az az elbeszélői hang – és minden pozőrsége ellenére ebben mutatkozik meg a szerző igazi zsenije. Ezt a kötetet nem egy velejéig hatásvadász, folyvást analizáló, saját élettörténete kivételességébe szerelmes negyvenes faszi írta, hanem egy alsós kissrác. Gyerekhangot hallunk, a gyerek megfigyeléseit látjuk, a gyerek fejével gondolkodunk. Ezért nincs benne semmi önreflexió, ezért nem boncolgatja, miért ilyen elviselhetetlen az apja; ezért nem jut eszébe sem, hogy felelősségre vonja az anyát, amiért képes ezt elviselni, mitöbb, kitenni neki gyerekeit, mitöbb, otthagyni vele a gyerekeit; ezért nem érdekli, hogy éli meg ugyanezt a vele szenvedő bátyja – mert ezek mind a felnőttek kérdései, a mi felnőtt agyunk továbbgondolásai, analizálásai, felelősségre vonásai. A gyerek nem gondol túl saját magán. Nem analizál. Nem von felelősségre. Csak retteg. És közben próbál élni, mint a többiek. Óriási bravúr ennyire háttérbe tolni a felnőtt visszaemlékezése során óhatatlanul feltörő ösztönös boncolgatást és átadni a terepet a gyereknek.
 
Persze ettől még nem lesz kevésbé idegesítő – és nem lesz szerethetőbb sem. Annál inkább, mert ő maga sem tagadja, hogy már gyereknek is egy kiállhatatlan kis gyökér volt. Az a fantasztikus ebben a pasiban, hogy minden kötettel egyre több kérdés fogalmazódik meg bennem és egyre kevésbé gondolom, hogy értem, mire akar kilyukadni. Lehet, az egész kísérlet azt szolgája, hogy jót röhögjön rajtunk, amiért így csüngünk egy elviselhetetlen fasz önéletírásán, várva, hogy kiderül, mégsem az? Néha mintha egy hatalmas vicc lenne az egész, egy gigantikus irodalmi határfeszegetés – meddig mehetek el a polgárpukkasztásban és mikor derül ki vajon, hogy blöffölök? És valójában pont ezért, az újabb meg újabb bravúrok, a kiszámított hatásvadászat, a pengeéles mondatok, a mindig azon a ponton, amikor már épp elhajítanám elhelyezett szívenütő részlet miatt nem tudom elhinni egy szavát sem. Knausgård iszonyat ügyes, de még amikor fájdalmasan őszintén elénk tárja a legmélyebb traumáit, amikor csíkonként hántja le a bőrét a szemünk láttára, akkor sem látom benne a valódi embert – mert mindig úgy hántja le a saját bőrét, hogy az a legjobban fájjon nekünk. Leginkább ez különbözteti meg például Franzentől, akiről el tudom hinni, hogy miközben élveboncolja a potenciális olvasót, maga is belehal az írásaiba. Vagy a hozzájuk képest csodálatosan gyengéd Jón Kalman Stefanssontól, aki úgy mesél traumatizált gyerekkorról, hogy közben mindannyiunk sebeit simítaná. Knausgård sót szór a sebbe – ó, nem vonom kétségbe, hogy a mieink mellett a sajátjaiba is, de közben szenvtelen érdeklődéssel figyeli a reakcióinkat. Hogy ez a szenvtelenség valódi érzéketlenségből fakad-e (s ha igen, vajon mi szülte, feldolgozás, elnyomás, vagy a veleszületett felette állás…); vagy ez a mesterséges eltávolítás, a saját érzések művészi bravúrba forgatása nem más, mint a vegytiszta depresszió megküzdése – ez lesz a nagy kérdés a sorozat második felében. Jöjjön hát az Élet, vele a fiatal felnőttkor - tartok tőle - nem kevésbé irritáló útkeresése.
 

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence