Audrey Niffenegger: Hollókisasszony

Ha nem tudnám, hogy Audrey Niffenegger legújabb „képes regénye” eredetileg egy táncjáték „forgatókönyvének” készült, bizony erősen zavarban lennék, hogy is értékeljem e művet. Persze – mit tagadjam – így is zavarban vagyok kissé, de így legalább tudom, miért… Az időutazó felesége és A Highgate temető ikrei világszerte ismert és népszerű szerzőjét Wayne McGregor, a Londoni Királyi Balett koreográfusa hívta meg, hogy írjon nekik egy történetet, amire ő aztán kidolgoz egy táncelőadást – a kérdésre, hogy mégis miféle történetre gondol, a válasz nemes egyszerűséggel annyi volt: egy új tündérmesét szeretne. Márpedig, ahogy Niffenegger is írja, a tündérmese, az egy egészen különös forma… 

„A tündérmeséknek megvan a maguk kíméletlen logikája és zárt szabályrendszere. A hollólány, akárcsak a régi mesék, egy fiatal lány fejlődéstörténetét és átalakulását meséli el. Van benne különös szerelmespár, metamorfózis, sötét igazságszolgáltatás, herceg, illetve a technika és orvostudomány modern varázslatai. Itt van tehát egy új tündérmese, amely készen áll arra, hogy átessen a tánccá változás nagy átalakulásán.” 

Különös és varázslatos – annak ellenére is, hogy a kötetbe került (és a szerző mesésen gótikus-ijesztő illusztrációival kiegészített) történet óhatatlanul maga után hagy egyfajta részlegesség-érzetet. Mintha csak egy műalkotás felét látnánk – hiányzik mellőle a zene, a tánc, az érzelmek vad hullámzását közvetítő színpadi játék. Ideális esetben persze az irodalom varázsa épp az, hogy a vizuális művészetekkel szemben teret ad az olvasó képzeletének és nem adja meg ezeket a plusz „fogódzókat” – mégis, ezúttal úgy éreztem, nem kapom meg a teljes élményt. Persze az is lehet, hogy épp az lett volna a jobb, ha nem tudom, hogy ez a történet egy táncjátékhoz készült: elképzelhető, hogy ha nem dörgölik az orrom alá, hogy van mögötte még valami, nem is keresem. Bár az is lehet, hogy akkor is azt érezném, Niffenegger története a mesebeli Hollólányról, aki embertestbe született, de bármit megadna azért, hogy repülhessen, színpadra termett. Ki tudja…

Hollólány egy postás és egy holló szerelméből született – a postás sok-sok magányos év után talál rá a fészekből kiesett kis hollófiókára, akit hazavisz, felnevel, dédelget, és aki észrevétlen belopja magát szívébe. Nászukból tojásba zárt embergyermek születik, aki pillekönnyű, mint a madarak, beszélni nem tud, csupán hollónyelven károg, ám szárnyak helyett emberi kezekkel áldotta meg a sors – se nem ember, se nem holló ő. Idegen a gyerekek közt, akik félik károgását és undorodnak furcsa játékaitól, és idegen a madarak közt, akik félnek embertestétől. Magányosan, örök vágyódásban éli életét, mígnem az egyetemre kerülve felcsillan a remény egy teljesebb életre. Egy esély, ami ugyanakkor magában hordozza a bukás lehetőségét is. Hollólány válaszút elé érkezik, s hogy jól dönt-e, azt csak ő tudhatja.

Mese ez, valódi mese – magányról, kirekesztettségről, elveszettségről, és arról, hogy mit tennénk meg (és mit áldoznánk fel) hogy kövessük a vágyainkat. Cseppet sem bájos, nem kedves, még csak szellemesnek sem mondanám, inkább mélységesen szomorú és melankolikus. Szól lázadásról, a szabadság utáni örök vágyról és arról a soha véget nem érő küzdelemről, amit a nekünk kiszabott sors ellen folytatunk. Mert ugyan melyikünk nem érezte már azt, hogy bármit megadna azért, hogy elszakíthassa béklyóit? Hogy valami mást éljen meg? Ki ne érezte volna magát szárnyaszegett madárnak, akit egy esetlen emberi testbe zártak? Nekem, aki hajlamos vagyok kapálózni a kötöttségeim ellen, szívet tépően gyönyörű és tanulságos kis utazás volt ez a sokszor bizarr, rémálmokat idéző könyvecske.

Mélységesen hálás vagyok a kiadónak, amiért megjelentette itthon e mesét – azért meg pláne, hogy ilyen színvonalas kiadásban vehettük kezünkbe (még ha ennek bizony ára is van, meglehetősen borsos). Mégis… Azért jó lenne látni azt a táncjátékot is. 

Kiadó: Athenaeum

Fordító: Szabó T. Anna

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Audrey Niffenegger első regénye, Az időutazó felesége az elmúlt évek egyik legnagyobb könyvsikere volt szerte a világban, és kis hazánkban is hatalmas rajongótábort tudhat magáénak. Mivel magam is e táborba tartozom, tűkön ülve vártam a szerző következő regényét, amire nem kevesebb, mint öt évet kellett várni, ám már a tavalyi külföldi vélemények is azt mutatták, nem hiába. Most, hogy végre kezünkbe kaparinthattuk a nem kevésbé remek A Highgate temető ikreit, végre a magyar rajongók is fellélegezhetnek, nem egyszeri csoda volt az Időutazó…

A húszéves Julia és Valentina Poole Chicago egyik külvárosában éli az unatkozó amerikai fiatalok tipikus életét, nincs munkájuk, nem tanulnak, a szüleik gondoskodnak róluk, amíg kitalálják, mihez kezdjenek magukkal. Julia és Valentina egypetéjű ikrek, méghozzá tükörikrek, Valentina tökéletes tükörképe Juliának, a szíve és a többi belső szerve is a másik oldalon van, az anyajegyeik is egymás tükörképei – innen a remek, ám kevésbé fordítható angol cím: Her Fearful Symmetry.

Mikor az ikrek megöröklik Londonban élő nagynénjük, a sosem látott Elspeth lakását és vagyonát, azzal a kikötéssel, hogy egy évig a lakásban kell élniük, és szüleik nem tehetik be oda a lábukat, a lányok élete gyökeresen megváltozik. Unatkozó elkényeztetett kislányokból egy rejtély főszereplőivé válnak, és legalább az egyikük nagyon élvezi. Julia az első perctől menni akar, Valentina maradna, az örökség sem nagyon érdekli, ám kettőjük közül mindig ő volt az irányíthatóbb, aki csak ment a testvére akarata után, így hát a két lány huszonegyedik születésnapja után felpakol, és beköltözik a Highgate temető tőszomszédságában lévő Vautravers-ház egyik lakásába. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy feltárják családjuk múltját, hogy megtudják, mi választotta szét annak idején anyjukat és nagynénjüket, akik maguk is ikrek voltak, így szakításuk még érthetetlenebb az életet egymás nélkül elképzelni sem tudó ikerlányok számára.

Kalandokat keresnek, válaszokat várnak, ám amit Londonban találnak, az minden képzeletüket felülmúlja. Megismerkednek a ház többi lakójával, Roberttel, aki Elspeth szeretője volt, és nem képes kilábalni gyászából; a kényszerbeteg Martinnal, akit húsz évnyi házasság után hagyott el felesége, és még valakivel, halott nagynénjükkel. Elspeth kísértete a lakása foglyaként lebeg ide-oda, míg meg nem erősödik annyira, hogy kapcsolatba tudjon lépni a lányokkal, és elkezdődik egy klasszikus kísértethistória, porba írt üzenetekkel, automatikus írással, ouja-táblákkal.

A lányok próbálják kifaggatni Elspeth-et arról, mi történt közte és az anyjuk közt, miközben Robert és Valentina egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A féltékeny kísértet azonban nem engedi el egykönnyen élő szerelmét, ahogy a testvéréhez mániákusan ragaszkodó Julia sem képes elfogadni, hogy Valentinának már más is fontos. Ahogy a viszonyok összekuszálódnak, egyre baljósabb, egyre sötétebb lesz az elbeszélés hangulata, és sejtjük, hogy nem számíthatunk rózsaszín befejezésre, azonban Niffenegger még így is képes meglepni minket. Igazi viktoriánus kísértethistóriát varázsolt elénk, olyan kegyetlen és gonosz végkifejlettel, amit először el sem hiszünk, aztán meg már nem akarjuk elhinni. Kíméletlen, gonosz, mégis remek.

Annyira, hogy majdnem képes elfeledtetni a regény hibáit, pedig vannak szép számmal. Felesleges és hiteltelen az Elspeth titokzatos naplójában leírt nagy múltbéli titok, annál is inkább, mert semmi hatással nincs a cselekményre, sem a szereplők egymás közti viszonyaira. Mintha az egész konfliktus az idősebb ikrek közt csak ürügyként szolgálna, hogy a lányok Londonba menjenek. Robert vívódása halott szerelme szelleme és a rá kísértetiesen hasonlító unokahúga között elég nevetséges, ugyan nagyon sajnáltam menet közben, amiért elvesztette szerelmét, de ennek a groteszk háromszögnek a fenntartása valljuk be, csak rajta múlt, és nem volt elég erős ahhoz, hogy véget vessen neki.

A két lány karaktere nagyon tetszett, egy külön kis világ ők, eleve mindenki számára rejtély egy ikerpár kapcsolata, aki nem élte át, el sem tudja képzelni, milyen lehet, ha „van még egy belőlem”, de szimbiózisuk már túlzásnak tűnt. Akkor voltak a legérdekesebbek, amikor külön láttuk őket, ahogy próbáltak függetlenedni, és megjelent a saját személyiségük. Amikor nem „az ikrek” voltak, hanem Valentina és Julia. No és ott volt a minden szálat a háttérből mozgató Elspeth. Furcsa ezt így leírni, de a kísértet alakja volt a legérdekesebb a könyvben, azzal együtt, hogy – ne legyenek illúzióink – nem jóságos, kedves kísértetről van itt szó. A könyv vége jócskán hagy gondolkodni valót afelől, hogy miért is csalta oda a lányokat Elspeth, miért kötötte ki, hogy egy évig a lakásban kell élniük, mit akart elérni, én hajlok arra, hogy kezdettől csak szórakozott mindenkivel. És amikor lehetősége nyílt, hogy megkapja, amire a legjobban vágyott, gátlástalanul feláldozott bármit.

Gonosz könyv ez, olyan kérdéseket tesz fel, amire tiszta szívvel senki sem akar válaszolni, amit tán jobb is békén hagyni, mert a válasz a saját gyarlóságunkat leplezné le. Meddig mennénk el, hogy visszakapjuk azt, akit szeretünk? El tudjuk-e engedni a szeretteinket? El tudnánk-e fogadni, hogy nélkülünk éljenek tovább és kezdjenek új életet? Akarjuk-e egyáltalán látni a saját kísérteteinket? Mindenki hibákat követ el a történetben, és mindenki kegyetlenül megjárja a végén, és furcsa ezt leírni, de tán az lesz a legboldogabb, aki elmegy, és megbékél a halállal.

Tán nem véletlenül rímel erre az, hogy a könyv egyik főszereplője maga a temető, a híres Highgate. A viktoriánus kor monumentális sírkertje a maga százhatvanezer halottjával és műalkotásnak is beillő emlékműveivel egy külön kis város London szívében, hatalmas, élő, lélegző múzeum, amit egy maroknyi önkéntes gondoz és próbál fenntartani. Robert maga is a temetőben dolgozik idegenvezetőként, miközben ezerháromszáz oldalra rúgó disszertációját írja a temető történetéről. A sírkert baljós hangulata, Robert kísérteties éjszakai sétái, a családi kriptában lévő koporsók mintha mind a temető felé vonzanák a szereplőket. A hely és lakói éppúgy részei a normális életnek, mint a londoni utcák, terek, boltok. A temető különleges, és mégsem az. Miként a halál is különleges, titokzatos, ám része az életnek.

Gyönyörű könyv ez, fantasztikus hangulattal, olyan atmoszférával, ami magába húz, és sokáig nem ereszt, legszívesebben ott lennénk a Highgate-ben, vagy a Vautravers-házban, aztán amikor elérkezik a végkifejlet, menekülnénk, de nem ereszt. Niffenegger nagyon tudja, hogy kell olyan történetet írni, ami az olvasóval marad, és ott mocorog a fejében még jó sokáig. Ilyen volt Az időutazó felesége, és ilyen A Highgate temető ikrei is. Nagyon kíváncsi vagyok, mit ír ezek után, és csak remélni tudom, hogy még jó sok hasonló színvonalú könyvet olvashatunk tőle. Azt már csak nagyon halkan jegyzem meg, hogy jó lenne, ha nem kéne ennyit várni a következőre.

Kiadó: Athenauem

Fordította: Gálvölgyi Judit

Korábbi kommentek:

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

Henry de Temble ritka genetikai betegséggel született. Időről időre, főleg nagy érzelmi megrázkódtatások, szorongás hatására kiszakad a jelenből és múltja, vagy épp jövője egyik pillanatában találja magát. Egyedül, meztelenül, védtelenül. Kisgyerek még, amikor először időutazik, és sosem tud megszabadulni tőle. Egy idő után megtanul együtt élni vele, felkészül, hogy megvédje magát, megtanul zárakat feltörni, élelmet, ruhákat szerezni, együtt élni megkettőzött önmagával, és közben próbál átlagos életet élni, könyvtárosi állással, lakással, barátnőkkel. Miközben örökké retteg attól, mit tud meg idejekorán a jövőjéből.

Időugrásai újra meg újra visszaviszik Clare-hez. Clare hatéves, amikor találkoznak, Henry harminc. Mikor összeházasodnak, Clare huszonkettő, Henry harminc. Clare felnőtté válását végigkísérik Henry időnkénti fel-felbukkanásai, aki azonban sokáig semmit sem tud a lányról. Így, amikor a jelenben is egymásra találnak, Clare az, aki jóval többet tud kettejükről, Henry jövőjéről, hisz az idősebb kiadásban már jónéhányszor meglátogatta. Henry és Clare felváltva mesélik el történetüket, és folyamatosan ugrálnak az időben, ami csak tovább fokozza az olvasóban azt az élményt, hogy egy gyönyörű, különleges kapcsolatot lát maga előtt kibontakozni. Henry és Clare szerelme számomra a világirodalom nagy romantikus történeteihez hasonlít, ahol eleve elrendeltetett, hogy két embernek egymásra kell találni, még ha az egész világmindenséggel kell is szembeszállni érte. Vagy egy legyőzhetetlen betegséggel. Az, hogy Henry újra és újra Clare gyerekkorába tér vissza, mi más lenne, mint az igaz szerelem bizonyítéka, ugyanakkor későbbi egymásra találásukat ezek a gyermekkori találkozások készítik elő, azt bizonyítva, hogy az élet örök körforgás. Végtelenül romantikus történet ez, de nem a ma használatos nyálas értelemben, hanem igazi szerelmes történet, olyan, ami visszaadja az ember hitét az igaz szerelemben.

És persze végtelenül tragikus. Hisz Henry betegsége gyógyíthatatlan, hiába küzdenek Clare-rel azért, hogy normális életet éljenek, hiába találnak olyan orvost, aki kész segíteni, éveket kutatni, Henry tudja, mert látta, hogy utoléri a halál. És ebben is nagyon szép ez a könyv, mert folyamatosan őrlődik, hogy mennyit mondjon el Clare-nek abból, amit a jövőjében lát, és felteszi az örök kérdést, hogy vajon jó-e ha előre tudjuk, mi fog történni velünk.

Egy dolog volt, ami nagyon nem tetszett a könyvben, ami miatt egy ideig utáltam olvasni, utáltam Clare-t, haragudtam rá az ostobasága miatt, ez pedig az, hogy mindenáron gyereket akart, és nem nyugodott, hiába volt a sok vetélés, hiába tudta, hogy jó eséllyel a gyerek örökölné Henry genetikai rendellenességét, mégis mániákusan ragaszkodott hozzá. Ez nem tetszett, felelőtlenségnek tartottam, és nem hiszem, hogy lenne anya, aki ilyen betegséget kívánna a gyerekének, de lehet, hogy Clare túléléséhez tényleg kellett, hogy legyen egy gyereke, hogy maradjon neki valami Henry-ből, különben belehalt volna a fájdalomba.

Amit Niffenegger ebben a könyvben művelt, az szerintem maga a csoda. Úgy tudott megírni egy hihetetlenül romantikus történetet, hogy egy percre sem vált giccsessé, úgy tudott mesélni a szerelemről, ahogy még tán soha nem olvastuk, pedig azt hittük, már mindent leírtak róla. És megcsinált valami olyat, ami igen ritkán sikerül a regényíróknak, úgy írta le az élet teljességét, a szerelemmel, boldogsággal, és a tragédiával, az elkerülhetetlen halállal, a szenvedéssel együtt, hogy a végén úgy érezzük, mindezzel együtt érdemes csinálni, ha néha fáj, ha legszívesebben feladnánk, ha tudjuk, hogy vége lesz, akkor is. Mert ez az élet, és mindig van remény arra, hogy csoda történik.

Ez az egyik legszebb könyv amit valaha olvastam. Még az én cinikus énemet is meghatotta, a végét sírva olvastam, és igen, elismerem, vannak még jó romantikus történetek. Mindenkinek csak ajánlani tudom, egyszer el kell olvasni! 

Kiadó: Ulpius

Korábbi kommentek: