Szerelem, halál, robotok (rövidfilmek)

Love, Death & Robots. Két évad, egy hosszabb, meg egy rövidebb. Már csaknem elfelejtettem, hogy írni akartam róla, de megnéztük a minap a BigBugot, Jean Pierre Jeunet nagyvonalúan beteg sci-fi komédiáját, és egyből eszembe jutott a második évad Automatizált ügyfélszolgálata, a démoni robotporszívóval. A BigBugról sokkal többet nem akarok mondani, nem akarom bántani, mivel jól szórakoztunk rajta annak ellenére, hogy olykor irritálóan francia. Van a filmes fűszerkészletüknek jó pár olyan eleme, ami vagy nagyon ízlik, mint anno az Alien negyedik menetében, vagy annyira nem, mint ebben a filmben. Mintha a sci-fit kizárólag szürreális mivoltában volnának képesek megközelíteni. A Netflix antológia-sorozatából az Automatizált ügyfélszolgálat volt az első, amit láttunk az összes kisfilm közül (tévedésből egyből a második évadot elindítva), egyszerűen frappánsabban vezeti fel látszólag ugyanezt az alaptémát, és intelligensebben futtatja ki teljesen máshova, még csavarva is egyet a fricskán. Egy Scalzi-novella megfilmesítése amúgy és nagyban köszönhető a rajzba tételnek, hogy ennyire megült a reklám- és marketingszörny ellen kényszerűen megszülető nyugdíjas Bonnie és Clyde páros nyitva hagyott története a fejemben.

Az epizódok legtöbbje ugyanígy irodalmi adaptáción alapul, többnyire erős novellákon – és többnyire a történetnek alapjában ágyazó képi világba téve. És van, amikor elemelkedik az egész a fantasztikusan innovatív rajztól, ahogy a másodiknak látott Jég. Történet-szempontból nem ez a film, s főleg nem a Passions Animation Studios másik mágiája, az első évadot lezáró Zima kék a legerősebbek, de mindkét alkotás művészet. Szeretem ezt a fajta kreativitást, mint ahogy a gunyoros minimalizmust is, például az Alternatív történelmekben; szeretem az olyan bátor képi világot a jó ötlethez, mint A szemtanúé; mégsem ezek a filmek lettek a szériából a kedvenceim. Hanem két CG-parádé. Az első évadból Sonnie előnye. Ami a történetével, a képi világával, a kísérőzenéjével talán a legtökéletesebb egység, Dave Wilson rendezésében – az utolsó, sötétben elsuttogott mondatig színtiszta, véres mámor, és közben intelligens, beléd ülő mese. És a másodikból az Élettelen szemek, amit talán a legtovább cipeltem magamban, az összes közül – bár amúgy ez a történet nagyobb lélegzetet, több stációt is elbírt volna Briggs detektív kijózanodásából (ha nagyon szigorú volnék, így mondanám: ez a történet teljesen hitelesen elmesélve inkább egészestés).

Pedig amúgy ez a rajzfilmes út a belefektetett irdatlan munka (és bármilyen, szemet gyönyörködtető végeredmény) ellenére a szememben kevesebbet ér, mint egy jól elkapott, egyedi látomás. Talán azért is, mert ezeket társítják a legszívesebben a véres, pörgős akcióhoz, ami egyre kevésbé érdekel. Mégis, ebben a szériában nagyon jól vittek magukkal ezek a vérben tocsogó, olykor igen szellemes akciók. Kettő ezekből egymás tükrében sem tanulságmentes -, az Alakváltók és A titkos háború. Amcsi farkasember-katonák a tálibok ellen, szovjet honvédek harmadik frontja Szibériában, a démonok ellen... Vicces, mennyire kiszolgálták a sztereotípiákat: a vérfarkasok vadászata az egyén és a szuverenitás, a pufajkás mese a kollektívum és a kötelességteljesítés véres himnusza. Az utóbbiban odáig mennek a tipizálásban, hogy a filmekről jól ismert orosz akcentussal ízes angol beszédet hallgatod (és ezt a poént megőrizték a szinkronban is...). Amúgy ennek az alaptörténete a másikhoz képest messze erősebb, több rétegű. Ahogy például a Sas-hasadéké is – bár össze se tudom számolni, hogy ez a galaktikus pók-iszony az idők folyamán hányadik alkalommal került elém, de tény, ritkán ennyire jól elkapott tálalásban. A sorozat címében sorolt szexnek, halálnak, robotoknak amúgy ezekből a nagy gonddal és nagyon sok bittel rajzolt mesékből a Hó a sivatagban felel meg a leginkább, mindháromból pont a kellő arányt tartalmazva.

Amit viszont megkerestem irodalmi alapanyaga formájában is, az a Jó vadászatot. Ken Liu írta; Timi írt a könyveiről, ide, a blogra, muszáj lesz most már szép komótosan végigolvasnom a novelláit, mert nagyon jók. Egyszerűen nagyon örülök ennek a látásmódnak, ami képes észrevenni: a mágia alternatívája a technikai gondolkodásban is lehet alapstruktúra. Ennek a gőzpunkba hajlított történetnek áll a legjobban az enyhén manga-beütésű, hagyományos rajzstílus. És amit olykor csak azért vissza fogok nézni, hogy kinevetgéljem magam egy-egy keserűbb helyzetből, pedig ugye aki egy poszt-apokaliptikus várost látott, az látta mindet, az a Három robot. Hihetetlenül morbid és találó kis tükör macskákkal (nagyságrendekkel jobban tetszett, mint a másik macskás poénra épülő történet a szériából). Ennyiféle film közé persze nekem is jutott olyan, amit elég volt egyszer látni, de olyan (legalábbis nekem) nem akadt, amire rácsodálkoztam volna, hogy mit keres a többi között.

Ennyi történetből persze mindenki a maga szája íze szerint emel ki - sőt szerintem az én alkalmilag változó szám íze is mást választana ki holnap. Kiemelhettem volna a karácsonyi reményt (...mi lett volna, ha nem vagyunk jók?), a megbolondult óvóhelyet, a Tizenhármast, amikor szerencsés (vagy szerelmes...); a farmot, ahol szerencsére nem élünk (ahol egy hölgy, szivarral a szájában legalább fiatalon és szépen hal meg - vagy nem). A legtöbbje tényleg frappáns, miközben rövid. Timivel elbeszélgettünk róla, hogy lehet, érdemes volna keresni a találkozás lehetőségét a rövidfilmekkel, az utóbbi idők tapasztalatai alapján. Igazából mind a ketten szeretjük a novellát – miért ne kereshetnénk az alkalmat, hogy nézhessünk ilyet filmen? Vagy legalább ne ugorjunk el előlük, ha szembe jönnek, mint ez a széria a Netflixen. Várjuk a folytatást belőle.

Ken Liu (szerk): Láthatatlan bolygók

Karin Tidbeck skandináv weird fiction novellái után (igazából ha az olvasás kronológiáját nézzük, akkor előtte) ismét egy „egzotikus” SF novelláskötettel barátkoztam – Ken Liu tavaly már elvarázsolta a hazai olvasókat is A papírsereglet és más történetek című novelláskötetével, ezúttal pedig egy általa szerkesztett, a kortárs kínai sci-fi legfontosabb fiatal szereplőinek díjnyertes írásait tartalmazó antológiát vehettünk kézbe az Agave jóvoltából. Elmondhatatlanul örülök annak a formálódó tendenciának, hogy a legnépszerűbb SF kiadók nem kizárólag angolszász köteteket adnak a kezünkbe – és e tekintetben bizony a jó hazai majdnem annyira egzotikumnak számít, mint a távol-keleti vagy skandináv, afrikai, dél-amerikai szerző. Miért is? Mert annyira hozzászoktunk az angolszász (főleg észak-amerikai, hisz az Európából indult sci-fi zsáner lényegében az USA-ban bontakozott ki teljes dicsőségében) elbeszélésmódhoz, tematikához, szórakoztatóipari technikákhoz, hogy minden, ami kicsit is más, újszerűnek és egzotikusnak tűnik. Jószerivel még a zsáner kereteinek nagy feszegetői is jellegzetesen amerikai mód mesélnek. Dick delíriuma éppúgy az amerikai álomban gyökerezik, mint Kim Stanley Robinson társadalomkritikája és megváltáskeresése.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy „mindenhol máshol” a sci-fi újszülött gyermek, pedig a kínai sci-finek éppúgy vannak hagyományai, mint az amerikainak, még ha nem is ismerjük őket oly jól. Többek közt erről is olvashatunk Ken Liu bevezetőjében, valamint Cixin Liu és Hszia Csia esszéiben is. Ha már esszék: annak pláne elmondhatatlanul örültem, hogy Liu beválogatott a kötetbe három, a kínai sci-fi (és áttételesen a kínai irodalom és társadalom) jelenlegi helyzetével foglalkozó esszét – manapság egyáltalán nem divatos ez a forma, egy zsánerkiadót valószínűleg a világból lehetne kikergetni egy esszékötettel, egyszerűen nulla igény van rá a mai olvasók nagy részében, épp ezért máshol nagyjából esélyünk sincs ilyesmit olvasni fordításban.

Na de a főszerep mégiscsak a novelláké, amelyeknek képet kéne adniuk arról, milyen is a kínai sci-fi, milyen talajról indult Ken Liu, Ted Chiang és a kötetben egyedüli világsztárként szereplő Cixin Liu. Sikerül vajon? Igen is meg nem is. Annyiban jól körülrajzolható képet kapunk, hogy szinte mind erősen gyökerezik a kínai kultúrában, történelemben, hagyományokban; van egy valóban egzotikusnak ható mesélési mód, ami mintegy a sci-fi jövőjébe emeli a népmesei elbeszélést (sokszor eszembe jutott olvasás közben, hogy Veres Attila kisgömböce és elvarázsolt borkóstolója mennyire hasonló módon gyökerezik a magyar mesékben, mint például Csen Csiu-Fan vagy Hszia Csia írásai – erre gondolok, amikor arról beszélek, a fősodorhoz képest  a hazai sci-fi is lehet egzotikus); és nem hagyhatók teljesen figyelmen kívül a jelen kínai politikájára való utalások – ugyanakkor a legtöbb írás egyetemes problémákra reflektál, melyek Budapesttől Fokvárosig ugyanúgy nyomaszthatják a ma olvasóját: öregedés, kiégés, túlnépesedés, környezeti változások, az egyéniség feloldódása a „rendszerben” (legyen az politikai vagy céges), elembertelenedés, a valódi kapcsolatok és kötődések elértéktelenedése.

Tizenhárom novella került a három esszé mellé, hét szerzőtől – nyilván nem egységes a színvonal és nem is hagyott mind maradandó nyomot, de ez természetes. Fókuszáljunk arra, ami igen, szerencsére ezek vannak többségben. Ma Po-Jung „A csend városa” című írása méltán pályázhat a kötet legerősebb darabja címre – ez a sok szempontból 1984 utánérzésnek ható történet az önmaga paródiájává (és egyben gyilkos fegyverré) váló cenzúráról elsőre egyértelműen a jelenkori Kína kritikájának tűnik, valójában azonban jóval több annál. Arról mesél, politikai berendezkedésektől függetlenül, hogy mivé lesz az ember, ha eltűnik alóla a nyelv, ha végletekig szegényedik az eszköztár, amellyel kifejezheti önmagát, ha behódol az „egészséges” szavak törvényének, ha elfelejti a másokkal való interakció jelentőségét. Éppúgy jelképezheti a napjainkban tömegesen (teljesen mindegy, milyen okból) idegenbe szakadtak anyanyelvtől fosztottságát, mint a digitalizációba belenőtt, emotikonokkal kommunikáló nemzedék képtelenségét az írott nyelvek használatára – hogy ki mit lát bele, az tényleg csupán egyéni ízlés kérdése. Az már csak ráadás, hogy miközben a nyelvtől fosztottságról mesél, törvényszegő csoportja a beszélgetés mellett a zavartalan szexuális együttlétben éli meg lázadását – a legkifinomultabb és a legösztönösebb emberi tevékenység ilyetén összekapcsolása gyönyörűen mesél az ember kettősségéről, éteri és földhözragadt elválaszthatatlanságáról.

Hao Csing-Fang „Összecsukható Peking” című novellája szintén a legerősebbek közé tartozik – társadalmi különbségekről, túlnépesedésről, átjárhatatlan határokról ír, miközben a három térre és három idősíkra szétválasztott nagyváros víziója az egyik legijesztőbb, egyben technikailag legizgalmasabb sci-fi ötlet, amit mostanában olvastam. Érdekes hogy Hao Csing-Fang másik írása, a válogatás címét adó „Láthatatlan bolygók” számomra eléggé semmitmondó volt – ahogy sajnos a Háromtest-trilógiával világhírűvé vált Cixin Liu két írása is hidegen hagyott. Ügyes, de nem képes megérinteni. Nem úgy, mint Csen Csiu-Fan, aki mindhárom novellájában szívhezszólóan és okosan mesél az általunk ismert valóság viszonylagosságáról, a technikai fejlődés beláthatatlan irányairól, arról, mi történik velünk és az álmainkkal, ha hagyjuk, hogy elvakítsanak a vetített álmok (egyáltalán: van vajon választásunk?). Hszia Csia szintén három írással szerepel a kötetben – ő azon szerzők közé tartozik, akik erősen táplálkoznak a hagyományos kínai mesekincsből, ugyanakkor nagyon mai, nagyon olvasóbarát módon, Neil Gaiman regényeit idézve szól a nyugati olvasóhoz. „Száz szellem esti parádéja” című novellája nem csak Gaimant, hanem Hajao Mijazaki animéjét, a Chihiro szellemországbant is eszembe juttatta – annyira, hogy felmerült bennem a kérdés, vajon ha valami ennyire tudatosan él a nyugati fogyasztói igényeket sikerrel kiszolgáló mesélési móddal, az mennyiben adhat képet a „klasszikus” kínai sci-firől? Vagy - és itt kanyarodnék vissza  a kiindulóponthoz - globalizált világunkban már az irodalom is annyira globálissá vált, hogy értelmetlen kínai sci-firől, amerikai sci-firől, magyar sci-firől beszélni?

A válasz nyilván nincs nálam – ehhez túl kevés rálátásom van a sci-fi irodalmára, hisz még mindig csak kóstolgatom a zsánert. De hála az ehhez hasonló megjelenéseknek, egyre változatosabb és egyre ínycsiklandozóbb választékból kóstolgathatok. Csak így tovább!

Kiadó: Agave

Fordító: Pék Zoltán, Benkő Ferenc, Huszár András, kiskádár tamás, Molnár Berta Eleonóra, Bosnyák Edit, Juhász Viktor

Ken Liu: A papírsereglet és más történetek

A kínai származású, gyermekkora óta Amerikában élő Ken Liu napjaink egyik legkörülrajongottabb sci-fi és fantasy novellistája – számos írása nyerte el a Hugo- , Locus-, Nebula-díjakat, inspirációs forrásának tartja az első számú kínai-amerikai sci-fi szerzőt, Ted Chiangot és angolra fordította Cixin Liu A háromtest probléma című művét, amellyel a kínai sci-fi úgymond helyet követelt magának a világ fantasztikus irodalmában. Mindez leginkább azért érdekes, mert segít helyén kezelni Liu novelláinak roppant tudatos (olykor tán túlzásnak is ható) patriotizmusát és a kelet-ázsiai történelem búvópatakként való újra meg újra felbukkanását spekulatív írásaiban. Ken Liu amellett, hogy szárnyaló fantáziájú sci-fi és fantasy szerző, nem utolsó sorban a történelmi emlékezet egyik élharcosa, aki jól ismerte fel az alapvető tényt: vannak olyan eltitkolt fejezetei a múltnak, melyekről még ma sem beszélhetünk nyíltan. Ám fantáziába burkolva, elvetemült sci-fi írásokba csomagolva, írói lázálmokként tálalva nem csupán megtűrik a nyomdafestéket, de még tán az olvasókhoz is eljutnak.

Persze ez veszélyes terep. Könnyen besokallhat az olvasó, ahogy azt nem egy kritikában olvashatjuk is. Mert aki sci-fi novellákat vesz kézbe, nem biztos, hogy áldokumentumműsort vár, mely a harbini haláltáborok titkairól kívánja lerántani a leplet, vagy a tizenkilencedik századi Amerikába vándorolt kínaiak megpróbáltatásairól olvasna, még kevésbé kíváncsi a második világháború utáni Tajvanon tevékenykedő CIA-alakulatok kínzásaira. Bátor válogatás, mert ugyan több a szórakoztató, fantáziadús sci-fi és fantasy, mint a történelmi hazugságleleplezés és a (fiktív?) múltba kirándulás, mégis: utóbbiak maradnak meg inkább az olvasóban.

Bár egy novellaválogatás alapján kockázatos ilyet kijelenteni, Ken Liu már-már Neil Gaiman babérjaira tör, ami a változatos témákat, zsánereket és kifejezésmódokat illeti. Találunk itt - az előbb említettek mellett - szépirodalmi munkát, sorozatgyilkos utáni hajszát, steampunk novellát, melyben a mágia eltűnik, majd újra feltűnik, űroperát és a középkori kínai császárságban játszódó tanmesét. Liu minden zsánerhez megtalálja a megfelelő hangot – ugyanakkor hajlamos túlzásokba esni (ez egyébként már az első általam olvasott Liu-novella, a Jonathan Strahan-féle Az év legjobb sci-fi és fantasy novellái 2017-es válogatásában szereplő „Hét születésnap” kapcsán is feltűnt).

Zsánertől függetlenül három markáns témakör köré csoportosulnak a kötetben szereplő novellák: a már említett történelmi múlt feltárása és ezzel szoros kapcsolatban az identitás, a múltbeli bűnök felvállalása vagy épp megbocsátása; a szülő-gyermek kapcsolat lehetetlensége a társadalmi-politikai-vallási változások közepette, különösen az idegenbe szakadt családok esetében; valamint a hit és a mágia eltűnése, transzformálódása, túlélési lehetőségei folyamatosan változó világunkban. Persze ezek nem „tiszta” kategóriák, a legtöbb novella épp attól szép, hogy frappánsan mossa össze a fő témákat, a válogatásnak pedig külön pikantériát ad, hogy egyes szereplők, helyzetek novellafüzérként kapcsolódnak.

Az első csoportból a legemlékezetesebb a kötetzáró, akár kisregénynek is beillő „Aki lezárta a történelmet: dokumentumfilm”. Zseniális ötlete szerint (mely ötletet vállaltan Ted Chiang „Szépségvakság: dokumentumműsor” című novellájából merítette) dokumentumfilm formájában tárja elénk egy időutazás lehetőségét, mellyel visszatérhetnénk és magunk tapasztalhatnánk meg a múlt történéseit. Liu a történelemfeltárás eme módjára adott reakciókban kiválóan bemutatja a múlt feltárásának nehézségeit/lehetetlenségét, a médiavezérelt kor gyermekeinek szélsőséges válaszait a feltárt szörnyűségekre, a tagadás, hárítás, évszázados előítéletek szülte ostoba véleményeket – mindamellett, hogy az eljárás kérdésessége és a főszereplők személyes érintettsége okán abban is elmerül, vajon van-e valós igény bármelyikünkben a múlt teljes feltárására? Vajon el tudjuk-e viselni azt, ami kiderülhet? Túl tudunk-e lépni a saját céljainkra való felhasználáson? Akár egyéni, akár társadalmi szinten érettek vagyunk-e a szembenézésre? Gyomorforgató kegyetlenségén túl csak azért nem ez a darab a kötet legjobbja, mert ekkora terjedelemben kicsit sokat markol. Simán lehetett volna belőle regényt írni.

A második témakör legemlékezetesebb írása a címadó „A papírsereglet” – noha semmi különösebben eredeti ötlet nincs benne, ezerszer olvasott szülő-gyerek eltávolodás-, kulturális elszakadás-, identitásképzés-történet, noha tán kicsit túlságosan is szentimentális, mégis: olyan zsigeri hatást vált ki a megelevenedő origami-állatok által felelevenített mese, amit ritkán tapasztaltam. Tán mert a bennünk élő, örökkön álmodó, játékállatokat életre keltő, szavak helyett papírszívekkel szerelmet valló gyermekre hat. Miközben szembesít nagyon is felnőtt hibáink és mulasztásaink jóvátehetetlen következményeivel. De említhetném „A betűmágus” összetett és fájdalmas történetét is, mely több síkon játszik a szülő-gyerek konfliktussal, a történelmi emlékezettel és a hétköznapi mágia lehetőségével: a kislány, aki idegenbe szakadva akaratlanul katalizátora lesz legjobb barátai vesztének, vajon hogy békül meg hazatérve apja és saját tettei következményeivel? Létezik vajon megbocsátás ott, ahol az egyik oldalon egy naiv gyerek, a másik oldalon egy megvezetett, saját hitvallásából kiábrándult politikai funkcionárius áll?

Legközelebb hozzám mégis a harmadik csoport novellái állnak: a hitünk változásaival, mágiával, hétköznapi csodákkal foglalkozók. Közülük a legkiemelkedőbb a „Jó vadászatot” – ez a steampunkba oltott kínai bukástörténet egy rókadémon és egy falusi démonvadász kapcsolatáról egyszerre szép szerelmes mese (minden romantika nélkül) és a csoda örökkévalósága mellett tett hitvallás. Mert ugyan elvesztheti hatalmát a rókadémon és megélhetését a démonvadász, ha eljő a modernizáció és már senki nem hisz a gyerekmesék szörnyeiben – de az új idők hoznak magukkal új mágiát, és akiben mélyen ott szunnyad a valódi képesség a hitre, az erő, hogy felülkerekedjen a változásokon, az képes új csatornát találni saját erejének. A múlthoz való görcsös ragaszkodás helyett meg kell próbálnunk helyet találni a változások közepette – magunknak, hitünknek, eszméinknek, kapcsolatainknak. Halottvirrasztás helyett találjuk meg a módját, hogyan építhetjük be a múltat, hagyományokat, identitást a jövőnkbe – ésszel és szívvel. Erre kiváló példa ez a kötet is.

Kiadó: Agave