Jill Thompson: Halál - A Halál kapujában (manga)

Nem vagyok célcsoport. Khm, nagyon nem. Pedig szerelmes vagyok a Végtelenek világába, a Neil Gaiman és egyre több alkotótársa által létrehozott sajátos tükörbe, amiben nagyon sok kultúra eleme keveredik, és amiben nagyon sok embertársam nézegetheti magát – azaz nekem inkább tükör, mintsem eszképizmus. És nagyon szeretem a mangát, általában eléggé válogatás nélkül. Kétfelől is beleszerethettem volna ebbe a habcsók kis mesébe, de kiderült: tényleg nem vagyok célcsoport. Ez sódzso a javából, kislányoknak szóló cuki manga, és elsősorban azoknak mesélne, akiket még nem sodort el ez a történet a maga hihetetlenül összetett, tényleg rajongásig szerethető, de elképesztően érett, felnőtt világával. Hiszen újramesél valamit, egy picit más szemszögből, mint ahogy az eredeti történet tette abban a betétmesében, amikor Lucifer felmond, kiüríti és bezárja a Poklot, rálőcsölve Álomra a kulcsát – s amiben a pokolra ítélt, de onnan kizavart holtak (mit is tehetvén mást) szétszélednek a világunkban.
 
Mégis, lehet valami oka annak, hogy Neil odaadta ezt a történetét még 2003-ban (és hozzájárult, hogy Jill Thompson, a manga alkotója tovább gondolhassa a maga módján a Halott fiúk nyomozóiroda sztoriját is ebbe a bájos formába). Lehet, úgy kalkulált: Halál figurája elbírja ezt a súlytalanítást, a mese ebben a pár vonalas, karakteres térben ügyesen, invenciótól dúsan, olykor tényleg frappánsan jelenik meg – hiszen a legfontosabb rétege a megbocsátásról hibátlan és szeretni való most is. A Sandman világa úgyis duzzad-nő mindmáig, crossoverek, szereplők köré szőtt betét- és folytatásszériák folyamatosan születnek, és rendre izgalmasan tudtak az alapjában is eléggé bonyolult eredetihez hozzátenni (még az olyan kakukktojások is, mint a Locke & Key - Aranykor).
 

Szóval picit úgy éreztem magam a becsukása után, mint az egyszeri mesegyűjtő, aki ismerve az eredeti Piroska és a farkas mese mélységes gonoszságtartalmait, végiglapozza a mesét egy leporellóban. Ami mégis mellette szól: mindez utólagos. Az olvasása közben valójában nagyon jól szórakoztam. A manga által adott lehetőségek teremtette rajzos és egyéb poénokon, a karaktereken, Delírium és Kétségbeesés buliján, amit az otthontalan holtaknak adnak. Kacarásztam a berontó démonsereg teremtette feszült csúcsponton (ami amúgy viccnek jó inkább – Hali, aki az eredeti Sandmanban a legerősebb Végtelen, ezt a bagázst egy könnyed fújással porlasztotta volna semmivé). Szórakoztató volt látni, Jill Thompson hogyan ad játékosan mélységet Neil (és persze általa egy egész kultúra-nézet) egyik vezérlő gondolatának: hogy mindenki magát ítéli (például) Pokolra. Gaiman számos helyen eljátszik ezzel az életműben, és nemcsak játszik vele – az egyik leginkább szíven ütő novellája, A másik is ezt tükrözi összevagdosóan élesre. Szerettem, hogy ez itt pont annyira volt csak kihegyezve-élezve, amennyire a keret engedte.
 

Egyáltalán, már ennek a Holtakat egybegyűjtő bulinak is megvolt a maga varázsa – mert hogy ne felejtsük, ezek a pokolból kipaterolt szerencsétlenek. Ebben a mitológiában a legkeményebb csajnak pont ezért jelenthetnek fejtörést: a továbblépésre a Naptalan Országba (a saját utat találás birodalmába) éretlenek, a Mennyre nem jogosultak, nincs helyük sem a nap alatt sem egyebütt. És aranyos ötlet ez a buli, egészen viccesen rajzba rakva – az összes szereplő éretlen kamasz benne és úgy is viselkedik. El fogom rakni az érett, világokat jelentő és jellemző testvérei mellett a polcra – s még az se biztos, hogy ha lesz még ilyen, inkább meghagyom a célcsoportnak. Pont a rajongás természete miatt. Mert úgy tűnik, ez a hallatlanul komplex csoda, az utazás kultúránk álomvilágaiba (amely a kétezres évek legfontosabb olvasmányává lesz lassan a számomra, úgy, hogy ezen a címen valóságba merítő izlandiakkal, egy kifinomult, érzékeny olasszal, szorongásba szövegtágult amcsikkal és honiakkal, meg Hamvas Bélával osztozik) nem szegényedik el ettől sem. Hiszen a maga módján Jill Thompson mangája is megajándékozott a benne-lakással.

Ide aztán tényleg illik: Funko Hali.

Kiadó: Fumax

Fordította: Limpár Ildikó

Martin Kay: Eastern

Valami hallatlanul vicces, hogy célcsoport vagyok - és hogy mennyire jól szórakoztam ennek a YA light novelnek az olvastán. Évek óta szakítja ki a nem sok időmből a magáét a manga meg az anime - s amikor ez a könyv napvilágot látott és a szerzője megkeresett vele, nem mondhattam nemet. Csak kis türelmet kértem, mert épp másban ültem nyakig - egy másik lényem merült teljesen másféle mesék mélyére. Majdnem manga, mondom - kicsit sajnálom is, hogy nem lett teljesen az; Megyeri Manó sűrűn kötetbe fűzött illusztrációi bőven sejtetnek egy jól összerakott magyar mangát, és Martin Kay története mondatról mondatra van annyira filmszerű, hogy tökéletesen működött volna rajzban is. Látszik a szerelem, ami oda köti, látszik a rengeteg dédelgetett kedvenc - de szerencsére csak a műfaj vonzása, nem konkrét, jól kivehető művek (avagy: nem onnan...). Ez a látomás (minden szelíd esetlenségével) elsősorban a szerzőé.

A Titánokkal vívott háború után járunk egy meglehetősen beteg, posztapokaliptikus jövőben, ami egy orosz pusztába kiáltozó westernre hajaz - revolverhősökkel, berúgandó kocsmaajtókkal, egy fegyverrel egybetartott főtitkárság-királyságban, Bagoáz uralma alatt. Itt pottyan elénk egyből akcióban Yuko, a bosszúra éhes mandulaszemű, vörös loboncos tini, hogy azonnal bajba keverje magát. Ehhez ért a legjobban, hogy bajba keverje magát meg másokat - valahol örömmel láttam, hogyan lesz mégis szinte egyből szerethető: az impulzivitása, a sebezhetősége, meg a fejére tűzött vérdíj olyan múltat sejtetnek, csoda, hogy még egyáltalán él. Persze hogy szurkolsz neki. Nem akármilyen (párbaj-) körülmények között megismerkedik Vajkkal, aki szintén a maga bosszúja után lohol. Hogy, hogy nem, mind a ketten Corben, a bandita fejét akarják, Yuko lemetszve, Vajk beszélőképes állapotban - ez az apró különbség aztán persze gyönyörű indokrendszert kap, és nyilván remek konfliktusforrás...

A világ, ahol mindez játszódik, pont annyira önkényes csak, mint amennyire általában a manga- vagy light novel- vagy tinidisztópia-világok; viszont vannak éppen csak megmutatott mélységei, tartalékai. Rejtőzik felette és alatta számos egy-két mondattal, mellékesen elpöttyentett összefüggéssel sejtetett távlat - ezt nagyon szeretem, akkor is, ha beúszott a szemem elé a masszív egyébérzetek mellé Stephen King meg A Setét Torony egyből... de ezt nem vetem a szerző szemére; ez a sejtelem csak egy szerkezet, egy irodalmi váz érzete az elmesélt történet mögött, ettől még bőven van benne saját íz és potenciál. Meg amúgy szinte minden, ami poszt-apokaliptikus: dögvésztől maradvány csúcstechnikákig - és töméntelen akció. Van, hogy nem szeretem, amikor egy történet ennyire vérgőzbe pörög, de itt a legtöbbször funkciója van: a hármas-négyes (ötös) hatalmi csoport-kavarások mellett a szereplők jellemrajza is az akciókon át alakul. Profin tálalva - és persze vég nélkül. Merthogy ez egy tipikus első kötet, függővéggel, rajzban lazán odafűzött, távlatos ellenponttal (ez gyönyörű, ahogyan az illusztrációból egyszer csak a mesélés eszköze válik - egyrészt szép és pontos, műfaji gesztus, másrészt megmutatja a benne rejlő potenciált; igazán nem bánnám, ha a továbbiakban gyakrabban fordulna elő).

Van azért néhány gyermekbetegsége a mesének, remélem kinövi őket - Yuko olykor tényleg túlságosan érzelemvezérelt és meggondolatlan, mese elején botladozó kis hőspalánta, akinek máris fejpénzt érő legendás múltja van; tehát egyszerre kiképzett profi és szerencsés amatőr, akinek folyton ki kell menteni a formás kis seggét a bajból. Nem tudom, mennyire lesz szerencsés, ha (mint egykori sorozatkedvencem: Inuyasha) hosszú részeken át képtelen lesz ugyanígy uralkodni magán. Nyiladozó testiségén az én szememben nem hagyott elég mély nyomot a traumás múlt (ismerek embert, aki...) pedig ugye: az űzi-hajtja. Lesz majd helyette-felette, amit szenvedélyesen akarhat - ez már most látszik. Amúgy a testvérével, Saorival felépült ezer szinten terhes, hurcolt viszony viszont példaszerűen került elénk - Martin Kay nagyon szépen kezeli az időt, és látszik: eltanulta azt a mangára-animére igen jellemző, mozaikszerű építkezést, ami az utolsó pillanatra is tartogat beillesztendő drámai titokdarabkát.

A kulcsfiguráira (legyen az nindzsa-ügyes zsoldos csaj, vagy Dragunovval zsoldost távirtó "pásztorlegény") még túlságosan vigyáz - vagy pedig ott van a fejében egy Árnybíróra hajazó szép, csatában bontakozó nagycsoportos finálé... Ezt is kíváncsian várom, hogyan változik a hőskezelés, kerül-e ebbe az amúgy szép, sűrű menazsériába még néhány nagy játékos - de annak örülnék, ha nem volna ennyire nyilvánvaló: az adott akcióban ki él túl és ki a hullani való statiszta. Persze lehet, aki nem élvezte annyiszor a hasonló mesék erőszakos szépségét, mint én, nem látja ezeket ennyire nyilvánvalónak. Szurkolok ennek a könyvnek, és örülök neki, hogy (amennyire látom) sikeres. Olvasni szerető emberekkel szeretek beszélgetni - és még mindig (elvakult könyvégetők legújabb-korában is) hiszek benne: ezek a mesék műfajoktól függetlenül megszerettethetik az olvasást, egy korosztállyal, akinek annyi csábító, más (kevésbé munkás) lehetősége van virtuális és egyéb terekben. Ha lenne kamasz lányom-fiam, a kezébe adnám (milyen jót beszélgetnénk utána róla...).

Otomo Katsuhiro: Akira

Képzeletbeli kamaszkor a jövőből: motoros bandák, utcai erőszak, tüntetések és sztrájk, társadalmi halálvárás, impotens vezetés és korrupció, terrorizmus és kilátástalanság – egy magyarázat nélküli várospusztulás és globális háború után újravirágzó metropolisban. És egy név, amely köré mozgalmak ugyanúgy csomósodnak, mint makacsul folytatott „tudományos” kísérletek: Akira. Otomo Katsuhiro, a manga alkotója még javában szőtte a maga kegyetlenül aprólékos meséjét, amikor lehetősége nyílt a víziót animébe álmodni – megrendezni a rokon médiumban a történetet. Az 1982-ben induló monstre képregényt akkoriban szokatlanul nagy apparátussal 1988-tól rajzolták filmmé, hogy aztán a modern kor japán életérzésének egyik sajátos „kulturális nagykövete” legyen – alaposan zavarba hozva a nyugati befogadói közeget. Felmérhetetlenek a hatásai – a nyugat képregényes formanyelvére ugyanúgy hatott, mint a hollywoodi akció-filmnyelvre. S nekem dédelgetett kedvencem, főleg, amióta a párom egy gazdagabb időszakunkban megajándékozott a manga Dark Horse-féle hat kötetes gyűjteményes kiadásával – amióta ráébredhettem, a rajzolt mese mennyivel sokrétűbb, árnyalatgazdagabb, mint az animált.

Pedig elsőre mintha az adott időszak japán rajzolt világainak, manga-áramlatainak hideg fejjel összekalapált kivonata lenne csak. Egy kis futurisztikus techno-jövő, kevés robotosdi, jókora adag japán misztika, az örökös japán gyerekszoba, eltörpítő megastruktúrák, szellemi erővel gerjesztett energiagömbök, poszt-apokaliptikus tobzódás, a hentai-mangára jellemző, rémálomszerűen elburjánzó hús. És borzasztóan egyenetlen, didaktikus: a karakterek indulatvezérelt ösztönemberek, elnagyolt paródiák, mintha éretlen gyerekek volnának egytől egyig – mintha a nyugati szellemi provokációra frissen ástrukturálódó, életmódjában hasonulva átalakuló japán én-tudat körlenyomataként működő illusztrációk, típusok lennének a hősök, valódi személyiség nélkül. Tipikus „előbb cselekszik, aztán gondolkodik” (avagy aztán se) figurák, az idulatból kifolyólag azonnali és végletes megoldások, zsigeri erőszak, ordító arcátlansággal ábrázolva.

Nem is tévedhetnénk nagyobbat. Mert Otomo használja ugyan a rajzi „kulturális környezete” nem egy bekódolható elemét, de az első pillantásra észlelhetőnél mérföldekkel mélyebb mondanivaló ruhájaként használja; s a szokásos manga-eszköztár: a tojásmód tágra nyitott szemek, érzelmi segédjelzők, éteri csajok és androgün fiúk nélkül csomagolja rajzba. Úgy vélnénk, az Akira tipikus, holott a maga módján bátran bontotta a formát – már az sem a szokott módi, valójában inkább ritkaságszámba megy, hogy a manga írója maga adaptálta rajzfilmmé. És a több mint kétezer rajzolt oldalon alaposan elmélyülnek a figurák is, mindenki bejárja a maga keserves, következetesen ábrázolt útjait – s mivel egy igazi, sokszereplős japán meséről van szó, ez szereplők tucatjaira vonatkozik. És az erőszak is helyénvaló, sajnos az – a történetben, amelynek alapját egyfajta atomcsapás-méretű energiarobbanásokig fajuló, felébresztett őserő adja. A kontroll kísérletei, a bele rejtett hatalom csábítása; majd a kontroll kudarca, s a következmények.

A sok szereplő alkotta „hegyláncból” épp csak kiemelkedik a két barát, a Kapszulák motoros bandájának két tagja: Kaneda és Tecuo. Azt semmiképp nem mondanám, hogy ők a főszereplők, de tény: a leglátványosabban ők alkotnak pólust e történetben, a két végletben legteljesebben ők laknak a végén – még ha mindketten hosszú úton jutnak is el odáig. Hiszen azon az estén, mikor a Bohócok bandájával összecsapnak, még egy csapatban játszanak – Tecuo a mangában lelkes követő, a vezér: Kaneda egyik legfontosabb támasza; az animében pont a dramaturgiai sarkítások kedvéért a csapat pátyolt lúzere, a helyzetét nehezen viselő örök utolsó, aki pont ezért kockáztat túl sokat. Mint azon az estén is, az óvárosi egykori robbanás kráterének lezárt körzetébe hatolva, amikor csak azért nem gázolja el az épp szökésben lévő Takasit, a gyermektesbe vénült 26-os kísérleti alanyt, mert az ijedtében telekinetikus erejét használva „megállítja”. Viszont a baleset felébreszti e titokzatos erőt Tecuoban is – ezáltal részévé válik ő is a kísérleti programnak, mégpedig egyre kevésbé kontrollálható részévé. Míg Kaneda egy terrorista csoporttal kapcsolatba kerülve (akik egyébként Takasi szökéséért is felelnek), egy egészen más természetű „erő” vonzásában járja végig az utat. Többet most nem mondanék, hátha valakinek kedvet csinálok a képregény végiglapozásához…

Persze az animéhez könnyebb hozzáférni, mint a teljes mangához – de az anime a maga filmre szabott időkeretében más értelemben is „könnyebb”; a manga sokszálú tobzódásaihoz képest szűkebbre vonja a kört és ezáltal a képregény gondolatgazdagságából, erejéből is sokat veszít. Ráadásul a mesélés módja e filmben nagyon japán. Nem sokat használja – mondjuk inkább: nem a számunkra megszokott módon – a mi nyugati kultúránk bevett dramaturgiai fogásait, annál többet merít a saját közege mesélői hagyományaiból. Összecsapások láncba fűzött sok kicsi csúcspontjával a nagy fináléig – rengeteget másolt, messze nem rajzfilmes szemléletű képorgiával megtámogatott tanmese, amely nem mer olyan gátlástalanul gondolatba lassulni, mint egyéb szívügyeim a műfajból.

Ja és hogy Akira kicsoda? Akira maga a titok. Egy címszereplő, aki körül minden forog, de mintha ott se lenne – avagy valóban nincs is ott...

A hajtás után a cselekményt is alaposan érintem, csak akkor olvasd tovább, ha ez nem zavar…
  

Hinako Takanaga: Vázlatok

A tavaly ősszel elsőként megjelent yaoi, A tiltott szerelem szigete után másodikként a Vázlatok című mangát vehettük kezünkbe a FUMAX Kiadó jóvoltából. A yaoi-ik, avagy boy’s love mangák (magyarul tudtommal még nincs szalonképes szakkifejezés rájuk) elsősorban a tizenéves lányokat illetve a fiatal felnőtt nőket célozzák meg, közülük is a fokozottan romantikus lelkeket. Mindenki másnak csak bugyuta szépfiúk rózsaszín cukormázzal leöntött szenvelgésének tűnhetnek – azt hiszem, ez az a műfaj, amelynek minden kötetére nyugodtan rányomhatnák, hogy „csak rajongóknak”.

Hinako Takanaga kötete ráadásul még a műfajon belül is különösen szirupos – ahogy azt ő maga is elismeri az utószóban, hozzátéve, hogy alapból hajlamos ilyeneket írni. Három történet bontakozik ki a kötet lapjain, a négy fejezetből álló Vázlatok, a két részes Az első szerelemről és a Kívánj egyet! című rövidke képi novella.

A Vázlatok egy képzőművészeti iskolában kezdődik, ahol a fiatal, zárkózott Nagi modellként dolgozik. Míg nappal a festőtanulóknak áll modellt, esténként egy transzvesztita bárban dolgozik, hogy elég pénzt gyűjtsön össze a tervezett műtétjére. Nagi ugyanis meleg, és ezt senkinek nem meri bevallani, nem meri felvállalni az érzelmeit, minden vágya, hogy egyszer igazi lány legyen – mígnem megismerkedik az iskola egyik növendékével, a tehetséges festő Kajival. Kaji beleszeret a fiúba, és könyörög neki, hogy ne akarja átoperáltatni magát, ám szerelmük csak jó sok bonyodalom és intrika után teljesedhet be.

Az első szerelemről egy furcsa párocska gimnáziumi barátságának keserédes története – Kamota és Tori jó barátok, ám egy félreértés következtében eltávolodnak egymástól, és csak évekkel később, egy osztálytalálkozó után vallják be maguknak, hogy többet éreztek egymás iránt barátságnál.

A Kívánj egyet! a hullócsillagokat övező hiedelmet lovagolja meg – jelesül, ha hullócsillagot látunk, és kívánunk valamit, az teljesül. A mangaka szavait idézve: igyekezett „gyönyörűvé és szívhez szólóvá tenni” e hiedelmet - a szokásos fiú szeret fiút és egyikük sem meri bevallani a másiknak módon.

A történetek többsége eredetileg a Rutile Sweet magazinban jelent meg, és valóban, ahogy a mangaka is írja, különösen csöpögősre sikeredtek. A kiadót dicséret illeti, jól eltalálták a könyv külsejét, a beltartalom is épp olyan, mint a borító: idegesítően nyálas, túlnyomórészt rózsaszín, gyerekes, bugyuta. A rajzok stílusa is olyan aranyos – híján van minden eredetiségnek, a szereplők egyikének sincs igazi egyénisége, alig különböztethetők meg egymástól, a panelek zsúfoltak és túltengenek az érzelmek. Nagyon gyerekes ez a kis kötet, megjelenése és a történetek alapján kora tizenéveseknek ajánlanám, viszont helyet kapott benne néhány erotikus jelenet, ami az idősebbeket célozza – közülük viszont tényleg csak az elszánt rajongókat.

Kiadó: FUMAX

Fordította: Kálovics Dalma

 

Svetlana Chmakova: Esti tagozat 1.

Svetlana Chmakova neve nem ismeretlen a magyar manga-olvasók számára, megjelent már egy háromkötetes sorozata, a Dramacon, és immár a legújabb, egyelőre a negyedik részénél tartó sorozata, a Weirn-könyvek első kötetét is a kezünkbe vehettük. Az Esti tagozat egy átlagos iskolában játszódik, ám cseppet sem átlagos szereplőkkel. Ha azt hittük, hogy az utolsó óra után a  gimi bezárja kapuit, és másnap reggelig  maximum a takarító néni csoszogása hallatszik a  falak közt, hát tévedtünk: mikor a nappali diákok hazamennek, akkor kezdődik az esti tagozat.

Ugyan nem túl eredeti, ám nagyon jól működő fantasy-alapanyag az iskolás démonok, vámpírok, boszorkányok ötlete. Hiszen jól tudjuk, a természetfeletti lényeknek is tanulniuk kell valahol, ám nem mindenkinek juthat elzárt varázslósuli, van, akinek be kell érnie a félidőben bérelt iskolákkal. Este hatkor a nappali őrző átadja helyét az éjszakainak, a tantermeket megtöltik a vámpírtanárok, démondiákok, boszorkanövendékek.

Közéjük tartozik a főszereplő Alex, aki itt még kevés szerephez jut, ám gyanítható, hogy a későbbi részekben körülötte bonyolódnak majd az események, és nővére, az éjszakai őrzőként dolgozó Sarah. Alex rejtélyes okból otthon tanul, néhány kivételes alkalomtól eltekintve ki sem teszi a lábát a házból, örökké sütire éhes asztrálszelleme segítségével végzi a nővére által hazahozott leckét. Sarah a szórakozott, ám húgáról gondoskodó őrző, szeretné jól végezni munkáját, ám kétbalkezessége sokszor nehéz helyzetbe hozza.

Megismerjük a vadászok csapatát, akik az éjszakában üldözik a vámpírokat és a szaggatókat, s persze találkozunk nyálas és kevésbé nyálas vámpírokkal is. És van néhány szereplő, akikről nem derül ki, kik vagy mik, csak afféle rejtélyes fátyolba burkolt szellemként itt-ott megjelennek, és baljós hangulatot árasztanak magukból. Egy összecsapásban valami titokzatos erő leterít pár vadászt, Sarah, az őrző eltűnik, húga, a meggondolatlan éjszakai csavargásával valamit elindító Alex pedig kénytelen beiratkozni az iskolába, ha ki akarja deríteni, mi történt a nővérével…

Nagyon érezni, hogy egy hosszabb sorozat bevezető darabja ez a kötet, a szereplők mindegyike csak felskiccelt vázlat még, a történet pedig olyannyira összefüggéstelen, hogy a végén csak nézünk, hogy mi is ez az egész, és kik voltak ezek a csuklyás alakok, és hova tűnt Sarah – tipikus sorozatkezdet. Annak viszont ígéretes. Tetszik, hogy sokszereplős, nem csak két-három alak van, és az már most látszik, hogy a történet is több szálon fog futni. A rajzok Chmakova sajátos stílusában készültek, akinek a Dramacon tetszett, ezt is szeretni fogja – mindenképpen a fantáziadús mangarajzolók közé tartozik, nincs két egyforma alak, jól megkülönböztethetők a szereplők, az akciók szépen rajzoltak és elég kreatívan bánik a panelelrendezéssel is. Amiről viszont leszokhatna, az az idióta kis humoros érzelemkifejező alakok (chibik) használata – de persze úgyse fog, műfaji követelmény a mangában, csak épp én nem tudom megszokni.

Jó kis sorozatkezdet ez, a történet ígéretes, a szereplők érdekesek, és mivel a felét nem igazán lehet érteni, biztos elolvasom a folytatást, hogy megtudjam, mi is történt… Ami viszont imádnivaló, az a (természetesen) rajzolt utószó. Jó humora lehet a hölgynek.

Kiadó: Athenaeum

Fordította: Pap Zoltán, Sárközy Bence

 

Duo Brand: A tiltott szerelem szigete

Japánban elképesztően nagy kultusza van az úgynevezett yaoi mangáknak (angol elnevezéssel: boy’s love mangák), elsősorban a tinilányok és a fiatal nők között. Mivel sem japán nem vagyok, sem tinilány, és a mangákkal is még csak ismerkedem, nem igazán tartozom a célközönséghez. Talán ezért hagyott teljesen hidegen ennek a két androgün szépfiúnak a könnyes-bús egymásra találása.

Pedig az alap nem is olyan rossz, a történet morzsákban még jó ötleteket is tartalmaz. A fiatal Aki a középkori Edo városát rettegésben tartó rejtélyes gyilkos után nyomoz, amikor egy utcai verekedés közben összetalálkozik Kugával. A férfi meglepően hasonlít valakire, aki egyszer régen megmentette az életét. Akit első látásra lenyűgözi Kuga, aki erős, férfias, határozott, és szárnyai alá veszi a fiatal fiút. Ám közben gyanúsan sokat érdeklődik Aki nyomozása iránt, a fiúban pedig felmerül a kérdés, hogy vajon milyen titkokat rejteget titokzatos szerelme.

Az időutazós elemekkel vegyített, kicsit fantasy-ba hajló történet egész érdekes lehetne, ha több hangsúlyt fektettek volna rá, de azt hiszem, ebben a műfajban nem ez a lényeg. Sokkal nagyobb hangsúlyt kap Aki és Kuga lassú egymásra találása, rengeteg sóhajjal, könnyes pillantással, lógó orral tarkítva. A yaoi mangák alapfelállása szerint itt is van egy aktív fél – szakkifejezéssel seme – aki férfias, szexi, uralkodó típus kéne legyen, ő Kuga, és van egy passzív fél – uke – aki inkább lányos kinézetű, tapasztalatlan, saját vágyaival sincs tisztában, a seme irányítja a férfiszerelem világában.

Ugyan a szerepek felismerhetők, a japán lányok férfieszménye annyira távol áll tőlem, hogy mindkét fiúcskán csak röhögni tudtam. Seme vagy uke, nekem aztán mindegy, Aki és Kuga egyaránt nyálas szépfiú számomra, azt hiszem, nálunk leginkább a Twilight-on szocializálódott Edward Cullen-rajongó lánykák fogják szeretni ezt a stílust. Ők viszont lehet, hogy nagyon… Egyébként, bár  a műfajban nem ritkák a kemény szexjelenetek, ebben a kötetben néhány csókon és egy viszonylag szolid ölelkezésen kívül semmit sem látunk, nincs hát mitől tartaniuk az aggódó szülőknek, ez a manga nem rontja meg az ártatlan lánykákat, az biztos.

A manga rajzi világa számomra teljesen átlagos volt, nem vagyok egy nagy képregényszakértő, nem értek a stílusbeli finomságokhoz, csak abból tudok kiindulni, hogy az a néhány manga, amit eddig kézbe vettem, mind sokkal invenciózusabbnak tűnt, mint ez. Teljesen átlagos rajzok, átlagos szereplők, és rengeteg nagyon idegesítő hangulatjelző- és hangutánzó elem.

A rövidke kis kötet legjobb része az a néhány oldalas kis történet a végén – afféle utószó – amiben a két alkotó, a Duo Brand néven elhíresült Akatsuki Haruka és Watanabe Nobuyoshi vall kardfétiséről. Na, ezen jobban szórakoztam, mint magán a mangán, a japánok kardok és mindenféle szúró- vágóeszközök iránti rajongása eléggé közismert, az pedig, ahogy a kultikus nyugati kardok iránt lelkesednek, egészen vicces. A Duo Brand szép kis mesébe foglalta saját mániáját, tele popkulturális utalásokkal, az Excaliburtól A Gyűrűk Ura Andúriljáig. Ezen legalább jókat nevettem, bár azért nyilván egy yaoi esetében a mangakák kardfétisét sem lehet függetleníteni a témájuktól, ahogy arra ők maguk is célozgatnak…

Kiadó: FUMAX

Fordította: Kálovics Dalma

Manga Shakespeare: Hamlet

Sajátos helyzetbe kerültem, kézbe véve Emma Vieceli Hamlet-mangáját. Egyfelől hatalmas örömmel fogadtam a magyarul megjelent mangákat anno, mivel a nyelvismeret hiánya addig sajátos „néma rajongásba” kényszerített. Hihetetlen élmény volt például kézbe venni az Akira gyűjteményes kiadásának köteteit, Timi egyik ihletett karácsonyi ajándékát; a szöveg értése nélkül is sütött az invenció a lapokról (elfoghatott az érzet, hogy mennyivel összetettebb, kifinomultabb ez a történet, mint amennyi az Akira animébe belefért…). Az Árnybíróval, meg a többi magyarul kiadott mangával-manhwával nekem azóta is „tart a karácsony”.

Másfelől nagyon szeretem Shakespeare-t. Csakhogy – nem tudom másképp mondani – más „olvasói énem” rajong a műveiért, mint „aki” a mangákat olvassa „ösztönösen visszafelé”. Hogy a kétféle befogadás között bennem szakadék tátong, csak most lett nyilvánvalóvá, hogy kézbe vettem ezt a kötetet. A dolog engem is meglepett, mondhatni az első sorból lestem, vajon képes-e ez a kis könyv hidat verni a szakadék fölé. Végül sikerült neki, de teherforgalmat még nem engednék át ezen a hídon…

Engem nemigen zavar, hogy az alkotója európai, attól még rajzolhat kiváló mangát; szerintem ahhoz sem kell japánnak születni (ártani persze nem árt), hogy jó szusit csináljon valaki… Emma Vieceli azért letett már egyet s mást az asztalra a műfajban: a Dragon Heir-t több dicséret érte, mint szidalom, s a mangaka beledolgozhatott a Princess Ai tribute-kötetébe is. Valahol az sem zavart, inkább kíváncsivá tett, hogy sódzso-t alkotó, (elsősorban a fiatal lányok kegyeit kereső) rajzoló kaparintotta meg a dán királyfi történetét, a saját eszemmel inkább egy szeinen (felnőtt férfiak „célcsoportjának” dolgozó) rajzolót kértem volna fel – de az, hogy a manga milyen irányzatban készül, nem határozza meg annak minőségét.

Persze tudni kell azt is: manga-formában kiadni Shakespeare klasszikusait csak itt, Európában tűnik szokatlan – mondhatnánk akár: szentségtörő - kalandnak. A manga hazájában nem műfaj, hanem önálló médium, életvezetési tanácsadók és szakácskönyvek ugyanúgy készülnek ebben a formában, ahogyan az általunk ismert irodalmi „zsánerek” mindegyike, a képes gyermekkönyvtől a horrorig. Híres európai „irodalmakkal” is szívesen játszanak a mangakák; ha történethű, ha meglehetősen „szabad feldolgozásban” is, de nem egy kultikus könyvünk lelt már manga-feldolgozást. És nemcsak a kalandos hősök, Monte Christo grófja, avagy Sherlock Holmes bújtak mangafigura-gúnyába, a Grimm fivérek mesehőseitől az Üvöltő szelek drámai szerelmeseiig számtalan „ismeretlen ismerősünk” járt így. A manga nemcsak önálló médium, hanem iparág is, épp ezért bárhonnan képes-kénytelen „alapanyagot” teremteni magának.

És bizony akadnak olyan szuverén alkotók, akik aztán az ismert történetek interpretálásakor jelentős többletet képesek hozzáadni az egyszer már elmesélthez. Hogy mást nem mondjak: Tezuka Osamu, a műfaj atyamestere által megalkotott Metropolis manga - még nyilvánvalóbban a belőle készült anime - nemcsak meglepően korrekt olvasata az eredeti mesei alaptörténetnek, nemcsak remek átértelmezése Fritz Lang filmjének; hanem tovább-bontja azokat a finom lélektani tartalmakat, amiket a történet látensen magában hordoz.

Ezt a „többletet” kerestem ebben a jövőbe (cyber-környezetbe) helyezett, egyébként erős koncepcióval figurákat teremtő, bátor panel-elrendezésű mangában – de nem ott találtam, ahol kerestem. Amit a legtöbb általam olvasott elemzés után immár én is a kötet alkotóinak szemére vetnék: ez a „cyberség” csak fityeg a történeten, sem képileg nem kap súlyt, sem a cselekményt nem hatja át – viszont ha megvalósulna, bizony hiteltelen lenne a kardozás, a személyes jelenlét kényszere, a követségbe utazás, és a megannyi általam úgy szeretett, kalandos shakespeare-i cselekményi fordulat. A cyber-kor őrült adat- és információáramlása, az inplantok és gépi elmék, minden igazi „környezeti követelmény” hiányzik rajzban és cselekményben. És itt térnék vissza az irányzat kérdésére: a sódzso-nak mindez alapból nem „anyanyelvi eszközkészlete”. Kár volt ebbe az irányba „továbbcsavarni” az interpretációt. Mert itt minimum a sónen, de inkább a  szeinen irányzat eszközeivel lehetett volna szabadon formálni a drámaanyagot – párbajoztatni avatárokat, fertőzni vírussal, bonyolódni küzdelmi rítusokba…

Viszont úgy elveszett volna a dráma-szöveg, a mívesen, mégis maian, közérthetően újrafordított, s ennek ellenére zsigeri mélységig ismerős dialógusok (Nádasdy Ádám remekel!); amikhez egyébként Vieceli párvonalas, apró jellegzetességekkel azonnal „jellemzett” karakterei piszok mód illenek. Igen, így kell Rosencrantzot, meg Guildensternt rajzolni, Claudius kopasz feje, a színészek kvázi nemtelensége, Polonius monoklija rajzi telitalálat, néhány vonalból a világ; és EZ maradéktalanul illik Shakespeare színi arculatához – az illúzió a Globe-ban sem teremtődött másként. Itt és így verődik a híd, amiről fentebb beszéltem.

Nem feltétlenül az kell adja a kötet értékét, hogy az eredeti olvasására provokál. Tény: az adaptáló alkotók igazi „jutalma” az a néhány ifjú ember lehet, aki a manga miatt olvassa el az eredetit. De szerintem elég, hogy ezt a remek mesét – akár ebben a formában – többen ismerik majd, mint annak előtte. Hogy Dánia sorsverte szülöttének tragédiája olyanokhoz is közel kerülhet, akik nem járnak színházba, és nem olvasnak drámaszöveget.

Végezetül (azért elsősorban manga/anime-ismerőknek) ajánlanék egy idevágó csemegét. Az Animaxon ment-megy a Slayers, a kis boszorkány című sorozat, amin időnként hallatlanul jókat kacarásztam (az animevilágnak nem a teteje, de nem is akar annak látszani…). Rajongók kanyarítottak belőle mangát: mi lenne, ha a Slayers hősi gárdájának az az eszement ötlet verne tanyát a fejében, hogy színre viszik a Hamletet – nagyon vicces…

Kiadó: Agave