Gail Carriger: Időtlen

El sem hiszem, hogy végre eljutottunk idáig… Nyolc éve, 2012-ben jelent meg magyarul Gail Carriger Napernyő Protekturátus sorozatának első része, a Soulless – Lélektelen, utána egy ideig kezelhető időn belül jöttek szép sorban a folytatások, de már a negyedik rész olvastakor, négy éve is ezt írtam: „Egyszerűen nem egészséges ilyen hosszú ideig váratni egy sorozat rajongóját sem – mert az olvasó változik, az igények változnak, az emlékek megkopnak, és könnyen azt érezhetjük, elment mellettünk az idő. Kár érte. Azért, ha az utolsó rész valaha kijön magyarul, természetesen elolvasom, kerekítsük le a sztorit, ha már idáig jutottunk, de azt hiszem, Carriger többi sorozatát meghagyom a lelkes fiatalságnak.” Most, hogy végre kezünkben a sorozatzáró kötet, el is gondolkodtam, hogy kell-e ez még nekem. Nyolc év nagyon hosszú idő – egészen más az ízlésem, mint akkoriban, évek óta nem vettem kézbe romantikus fantasy-t, sem steampunk őrületet; messziről kerülöm a young adultot és egyéb vöröspöttyösöket, a humort pedig már nagyon másban keresem.

Mégis: a nosztalgia nagy úr. És jelen esetben a legjobbkor vétette velem kézbe a Napernyő Protekturátus lezárását. Ha azt mondjuk, furcsa volt az idei tavasz, nem mondtunk semmit – mindennapi életünk úgy zökkent ki a megszokott kerékvágásból, ahogy az én életem során még sosem. E sorok nem szociológiai elmélkedésre szolgálnak, de annyit azért itt is elmondhatok: könyvmoly létünk is erősen felfordult. Nem csak az elmaradt eseményekre és a kiadók megtorpanására gondolok, hanem arra is, mennyire másképp reagáltunk a bezártságra, a feszültségre, a bizonytalanságra. Sokan könyvekbe menekültek, sokan online kulturális közvetítéseket néztek éjjel-nappal, mások mániásan falták a híreket, megint mások csak bambultak maguk elé, képtelenül bármiféle elmerülést igénylő tevékenységre. Namost én leginkább az utóbbi csoportba tartozom. Jó könyvmolyként naná, hogy írtam listát március közepén arról, mi mindent fogok bepótolni a karantén idején – egy kézen meg tudom számolni, hány könyvet sikerült. Egyszerűen nem kötött le semmi. Még a legnagyobb kedvencek közül is akadt, aki elvérzett. Aztán jött egy már nem is annyira várt folytatás, amiből már vállaltan kiöregedtem, és amire kicsit dühös is voltam amiért ennyit kellett várni rá – és visszaadta az olvasásba vetett hitem. Carrigert még mindig a szó szoros értelmében nem lehet letenni – annyira (jó értelemben vett) idiótaság ez a szöveg, hogy a legmélyebb szorongásból is képes volt hangos röhögésekre sarkallni. Gyógyszer volt most – mondjuk nem vagyok benne egészen biztos, hogy ha nincs ez a groteszk helyzet, akkor is ennyire magával ragadott volna.

Na de ha már így alakult, nézzük magát a könyvet. Alexia Tarabotti, Lady Maccon, Viktória királynő lélekőre, a kor egyetlen ismert lélektelenje két éve él viszonylag nyugodt családi életet – már amennyire ez lehetséges egy bárdolatlan farkasember férj, egy kiterjedt falka és egy kétéves lélektolvaj gyermek (csúfnéven nyúzó, az ismert világ legrettenetesebb természeten túlija, aki érintésével nem csupán megfosztja a természetfelettit képességétől, hanem át is veszi azt) társaságában; politikai okokból a gyermek gyámjának, London legpiperkőcebb és legöregebb vámpírjának második és harmadik legjobb ruhaszobájában éldegélve, egy titkos társaság (létszám: két fő) fejeként, egy inassal, aki holtáig őrzi Alexia apjának rejtélyes titkait, állandó cselszövések közepette. Ráadásképp egy botrányosan rossz színi társulatot vezető legjobb barátnővel, akinek előadásait nem hagyhatja ki. Épp egy színházi előadás estéjébe csöppenünk, amikor is a kétéves Prudence előbb vámpírrá, majd cuki vérfarkaskölyökké változik, egy skót falka örökké dühös alfája Londonba érkezik szítani egy kis családi perpatvart, a londoni vámpírkirálynő pedig magához hívatja Alexiát, hogy kézbesítsen egy még fontosabb meghívást: minden vámpírok legöregebbike, az alexandriai bolykirálynő látni akarja az utolsó lélektelent és gyermekét.

Az ilyen meghívásoknak nem illik ellentmondani, így hát Alexia és kis családja útnak indul Egyiptomba, egy színtársulat és egy köpönyegforgató feltaláló társaságában, hogy szembenézzen a végzettel. Mert Egyiptomban nem csak egy többezer éves vámpír várja őket, hanem magyarázat is – az Istenölő Átokra és Alexia néhai apjának tevékenységére. Ám addig át kell kelni a tengeren, szert kell tenni új napernyőre, meg kell óvni Ivy kalapjait, át kell törni az alexandriai bazáron, végig kell nézni - már megint - egy botrányos előadást és meg kell találni az utat az átok forrásához. Eközben Londonban is fény derül néhány évtizedek óta szunnyadó titokra, farkasok esnek egymásnak, élre vasalt inasok gaztettei kerülnek felszínre, felbonthatatlannak hitt kötelékek bomlanak fel és új alfa-aspiráns születik.

A szórakozás garantált, Alexiáék a legidétlenebb kalandokba keverednek, egy gyermek eltűnik, egy férjet halottnak hisznek, a vámpírkirálynő pedig egészen mást vár Alexiától, mint amire bárki számított (na jó, az olvasó igen, elég egyszerű itt a matek kérem, de szerencsére szereplőink naivabbak nálunk). Persze minden jó, ha jó a vége: a szálak szépen elvarródnak, akik összetartoznak, újra egymásra találnak, a tartozásokat behajtják, Alexia megtudja, ki is volt valójában Alessandro Tarabotti; és még a tekintetben is megnyugtató választ kapunk, hogyan tud méltósággal elbúcsúzni a természetfelettitől egy kiöregedett alfa, ha el akarja kerülni a fajtájára leselkedő őrületet. Hogy hogyan lesz egy tehetségtelen, bugyuta, az ízléstelen kalapokért egészségtelen rajongást tápláló színésznőből vámpírkirálynő, azt pedig fedje jótékony homály.

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Miks-Rédai Viktória 

Ecsédi Orsolya: Banyavész (Kell egy csapat 1.)

Nem vagyok célcsoport, és azt hiszem, egyre kevésbé vagyok képes a fejükkel gondolkodni - egyrészt azért, mert életvitelszerűen nem egyengetem egyetlen kisiskolás lépéseit sem, másrészt mert megváltozott az a bázis, amivel az információba szocializálódik ma egy gyerek. Akármilyen fura, ez tényleg jelentheti azt, hogy nemigen van közös nyelvünk, hiába beszélünk mind a ketten magyarul. Viszont azt mind a mai napig tartom: az egészséges fantázia táltosához a leírt szavakon át vezet az út, hiszen el kell képzelned belőle magadnak a mozgóképet. Úgyhogy csak nagyon remélem, hogy ezt a könyvet szerették a kis- és nagyobb iskolások, mert ezt a szeretetet nagyon megérdemelné. Hiszen vállaltan olyan gyerekeknek mesélne, és vállaltan olyan gyerekekről, akik utálják a meséket.

Zizu, Báti és Anka hatalmas zűrbe kerül, a sorsuk szilaj hullámokat vet - főleg Ankáé, ugye, aki bukásra áll, és nem enyhén boszorkányra (ráadásul gonosz boszira) hajazó tanárnője a kettesért azt az elmeroggyant feladatot adta neki, hogy írjon olvasónaplót a valóságból. A barátai minden eszközzel segítenék, akár csalással, vagy megalázó alkukkal is, egy ellenséges osztálytársaktól hemzsegő környezetben - csak hamar kiderül, az Anka-mentéshez nem lesznek elegen hárman. Igen, megint az osztály lúzereiből indulunk, a kilógókból, a máshová nézőkből, a felfelé fotózókból, mondanám - de ha egyszer mindig az ő történetük az izgalmas, nem a nyerésre ítélt menőké és jókorára nyitott holdudvaruké. Ez megint egy innen szép nyerni mese - volna, ha az írót nem Ecsédi Orsolyának hívnák, aki egyrészt sosem dolgozott sablonos karakterekkel, a legutolsó mellékszereplője is gyönyörűen kirajzolódik (akkor is, ha összesen másfél mondat jut rá), tehát ebben a mesében a fentebb felrajzolt klisé-alaphelyzet hamar látvánnyá szélesedik. Másrészt ennek a történetnek pont a felismerés adja az erejét: mikor a másik mélyét látva látod a helyett, amit róla addig gondoltál, az összes sablon-kategória, menőség, lúzerség érvénytelenné válik a számotokra.

Amitől még nem lesz mindenki szeretni valóvá, főleg nem baráttá - de hogy a másik megértésére való szándék felébresztésének nem gyakran kanyarítanak ilyen bájos mesét, az biztos. Az is, hogy a műfaj regényeiben nem gyakran tartják ennyire egyensúlyban a belebegtetett mágikus többlettartalmak szivárványos és a hétköznapiság szürke árnyalatait; egyáltalán, nagyon kevesen merik ennyire hétköznapivá engedni a boszorkányos réteget. A könyv teli van mágikus rétegekkel játszó mesevilág-kliséket picike pocok módra pocakon pöckölő aranyos fricskákkal, most csak Hegyi Jenőt említeném, a varázslót, aki épp hajléktalan egy aluljáróban, annyira elfáradt a küzdelemben, amivel legyőzte Józsefet (akiről feje felett a körutat elnevezték - dehogy arról a Habsburgról...), s aki amúgy gonosz, bár úgy száz éve a gonoszsághoz is túlságosan kimerült. Aki voltaképp tényleg segít Bátinak - pusztán azzal, hogy le kell győzni miatta egy hétköznapi félelmet, le kell menni a kedvéért egy rosszhírű aluljáróba. Mert amúgy ezek a félelmek, húzódozások, hétköznapi kis szorongásaink tényleg ezerszer jobban meghatároznak bennünket, mint a Nagy Rettegések Nálunk Hatalmasabb Fenyegetésektől.

Van még egy rétege a könyvnek, amit nagyon szeretek, szívemnek kedves többlet, játékra ingerlő bájos rejtvények sora. Adél néni, a boszorkányos magyartanár ugyanis előszeretettel beszél idézetben, a helyzethez rántva költészetünk számos ismert és szeretett sorát - mintegy visszahúzva őket a könyvespolcok poros (és szoborrá dermedt költők galambszaros) "emelkedettségéből" a hétköznapi nyelvbe, ahova amúgy valók. Mégpedig úgy, hogy az adott beszédhelyzetbe is pontosan illenek:

- Most hülyéskedni tetszik. De az előbb... az előbb tényleg varázsolni tetszett!

- Én sose hülyéskedek. És eleve, milyen szó szökkent ki fogad kerítésén? Szeretnél egy tizenegyedik intőt?

Amire a gyerekek tovább szemtelenkedve szintén versrészleteket mondatba fűzve válaszolnak, pont így, a méltó válasszal megúszva a büntetést (nem idézem, tessék elolvasni, ahogy az egész könyvet... pontosan ez a vers-játék mellékértelme is: hátha a kíváncsiság elolvastatja a verset is, ha már idézték...). A versrészletek vendégjátékát a kötet végén azért egy súgó segíti, hisz a könyv nemcsak a Zizu-forma eminenseknek készült.

Ez a könyvecske egy sorozat első kötete. Szerintem rendkívül ígéretes kezdet. Kíváncsian várom a folytatást.

Kiadó: Könyvmolyképző
Illusztrálta: László Maya

Ecsédi Orsolya: Egy rendbontó vírus kalandjai - Cirrus a tűzfalon

Nagyon aranyos. Nagyon aranyos játék, hogy egy bántalmas, ártalmas, virulenciától hangos elképzelt közegben pont ezt a renitens, méreten aluli adathalmazt (vírusgyereket) választotta az írója hősének. Az összes csatolmányára kiterjedően megvizsgált vírus: Cirrus, a lábjegyzetes (vírusemlékezet óta az első, akinek nem V-vel kezdődik a neve) valójában tényleg csupa ártalom, legalábbis a Viráguralmi Vadműveletre, ami minden virulensen szaporodó vírustársának elsődleges. Veszélyt jelent a viharosan vitéz, véresen veszélyes, végtelen viadalra – mert rühelli az erőszakot. Nagyon aranyos játék: hiszen annyian vagyunk, akik rühellik az erőszakot, a folytonos versenyt, az előre – a Kék Halálba, hova máshova! – jutásért. Igen, megint egy kicsit azokhoz szól a mese, akiket a saját közösségük nehezen illeszt be, akik nem illenek a keretekbe – s így hamar válnak céltáblává egy iskolai közösségben például. Elégtételmese ez is - mint Harry Potter és hasonszőrű társainak története - de annak nagyon aranyos.

Egyrészt mert teljesen mai – és a választott közegében, egyfajta gyermeki geek nyelvezetben végig hangban marad. Másrészt mert ezt a nyelvezetet gátlás nélkül használja ki: a szójátékaival, a tréfáival, a beillesztett limerickekkel (ezek amolyan tréfás, ironikus versikék – a kötetben Cirrus szelídebben vírusformát bontó apjának: Virmosnak az agyszüleményei), Cirrus sorsát formáló saját mondatával, amit memóriakártyán vet ki neki Viri néni, a bába. A Viráguralmi Vadművelet világa tele van ezekkel a kütyüvilágra mutató nyelvi poénokkal, amit szerintem nagyon szerethet a korosztály, a célcsoport, akinek a könyvecske elsősorban szól.

Másrészt mert a mese (persze) időtlen. Ez is egy legkisebb-fiú történet (jó, jó, egyke – de ha egyke, lehet a legkisebb is, nemcsak elsőszülött, nemde?); aki némi felkészítő ezmegaz után elindul szerencsét próbálni az óperenciás Tűzfalon túlra – és aki sikerrel jár, naná. Mert többet bont formát ésszel, mint erővel, mert segedelmet kap a jó tett helyébe jót várj memória-kiterjesztése mentén, mert annyiszor veszítve mindenki szeme láttára, neki van a legkevesebb veszítenivalója. S mert persze ez által szemtelen, nemigen tiszteli a tekintélyt, még a Fővirológust sem – valamit valamiért, ugye: itt is ezek a gyönyörűen megtalált vé betűk… Ez egy nagyon sokszor elmesélt mese, vadonatúj köntösben – amit szerintem tényleg nagyon szerethet a korosztály, a célcsoport, akinek a könyvecske tényleg szól.

Én nem tartozom a célcsoportba – de persze hogy nem tartottam távolságot. Viszont tényleg fel kellett ismernem, hogy az elmesélt világ mélységét nem az én sokszor etetett fantáziámhoz szabták. Valójában nincs ezzel baj: merthogy pont ilyen könyvekre, pont erre a kiszabott mélységre, kvázi következetlenségre van szüksége a célcsoportnak, ahol az olvasás most épp nem divatos, nem trendi, ahol annyiféleképpen riasztják el tantervek és tanerők az olvasástól az erre alkalmatlanul tankötelesre szabott, pirinyó korától képpel túletetett generációkat – ahol a szülő által felolvasott esti mese fantázianyitó varázslatának néhány ajándékozottja a nagyon ritka kivétel. Pont így és pont ennyi kell az olajozatlan zsanéron lógó, csukott ajtóra emlékeztető gyerekelmék számára: a mese, ami illékony módon, mint egy kis felhő, besurran a kulcslukon. Be a plakátvékony tartalmakat látványosra hizlaló mozgóképek csukott ajtóra ragasztott áradata alatt, hogy végre a képzelet csinálhasson képet és belső látványt.

Úgyhogy drága szülők, ezt adjátok az olvasni már viszonylag folyékonyan tudó harmadikos kezébe, hátha megfertőzi a virulencia! Van rá esély, hogy beleszeret ebbe a szabadságba, hogy a betűből összeálló képek belső látványát megtanulja szeretni. Olyan szerepet tölthet be ez a kis kötet, mint az én gyerekkoromban a „Már tudok olvasni” sorozata a Mórától. Úgyhogy a kiadó számára is van egy üzenetem: tessék még ilyen üde, mai, friss gyerekregényeket találni. Mert nincs túl sok. És kedves Ecsédi Orsi, tessék megírni a következőt! Ha rám hallgatsz, új mesét, új hősökkel. Mert nem szeretném, hogy sorozat legyen Cirrus kalandjaiból - még ha valójában méltó is volna rá -, jobban esne, ha a folytatás lehetőségét (minden kereskedelmi szempontot félretéve) író és kiadó is meghagyná ez esetben a gyermekolvasó fantáziájának.

Trisha Ashley: Karácsonyi szerelem

Most meglepődtetek, ugye? Nem kifejezetten az én zsánerem – nem is emlékszem hirtelen, mikor olvastam utoljára ilyesmit. Amikor belekezdtem, volt egy ilyen kis romantikus elképzelésem, hogy karácsonykor karácsonyi könyvről lesz poszt a blogon, milyen jó; aztán olvasás közben elég hamar eljutottam odáig, hogy tejóisten mekkora marha vagyok, és ebből aztán minden mézeskalácsillatú romantikától mentes felpaprikázott poszt lesz az ünnepekre; hogy a végére nagyjából megbékéljek a könyvvel meg a saját választásommal és úgy döntsek, hagyom magam elvarázsolni kicsit ezzel a békebeli angol karácsonyi mesével.

Amúgy az egészről Lobo tehet – eléggé ínycsiklandóan írt a könyvről és pendítette meg pont a karácsony- és anglomániámat, ráadásul épp akkor, amikor a karácsony előtti hetekben kezdtem új munkahelyen, minek köszönhetően egy éhes zombihorda értelmi képességeivel rendelkezem, úgyhogy a legtöbb, amit fel tudok fogni munka után, az egy ünnepi romantikus ömlengés. Mondják amúgy, hogy Trisha Ashley inkább chick lit – de őszintén, annyira nem vagyok otthon ezekben a mai alzsánerekben, plusz nekem a chick lit az Bridget Jones marad már örökre, és ez ahhoz képest jóval klasszikusabb romantikus mintákat követ, ami az elbeszélésmódot illeti, szóval nemistudommineknevezzem. De végülis tökmindegy, szerintem aki kézbe veszi, úgyis kb tudja, mire számíthat. Nagy érzelmekre, apróbb-nagyobb zökkenőkkel tarkított egymásra találásokra, vastag hótakaróra, giccses karácsonyi díszhalmokra és sok-sok tradicionális angol karácsonyi ételkölteményre. Nyami.

Holly Brown, a fiatal özvegy, akinek enyhén problémás viszonya van a karácsonnyal - sajátos neveltetése okán sokáig egyáltalán nem ünnepelte, hogy aztán karácsonymániás férjével sokszorosan bepótolja, majd Alan korai, épp karácsony előtt bekövetkező halála után még jobban elforduljon tőle - az év nagy részében csúcskategóriás séfként tüsténkedik családi és más rendezvényeken, télen pedig, kipihenendő a sok főzést, vidéki kúriákra felügyel a tulajdonos távollétében. Nagymamája halála után elvállal egy házat a lancashire-i lápvidéken, épp a karácsonyi időszakra. Kapóra jön, hisz így elmenekülhet az ünnepi őrület és jószándékú, bár ragaszkodásukkal gyakran terhes barátai elől, dolgozhat készülő szakácskönyvén és elmélyülhet a nagymama fiatalkori naplóiban. Naná, hogy semmi sem úgy alakul, ahogy azt Holly elképzelte.

Mert ott van a tulajdonos idős nagybátyja, a karácsonyrajongó háborús veterán Noel és felesége, a levitézlett tévés szakács Trisha, valamint az Antarktiszon kutatgató szülei távollétében nagyszüleihez passzolt unokájuk, az épp emós korszakát élő (de azért szíve szerint még plüssállatokkal alvó) Jess, akik nem is nagyon titkolják csalódottságukat, amiért idén nem tölthetik a karácsonyt a hagyományoknak megfelelően a Martlandok családi kúriájában. Amiről csakis a ház ura, az utálatos Jude Martland tehet, aki oly nagyon megsértődött azon, hogy öccse az előző karácsonyon megszöktette frissen leakasztott világszép menyasszonyát, hogy idén dobta az egész családi karácsonyt. Amivel persze rögtön belopta magát Holly szívébe – majdnem annyira, mint azzal, hogy minden telefonhívás alkalmával biztosítja alkalmatlanságáról és hogy látványosan jobban törődik idős lovával és kutyájával, mint cserbenhagyott rokonaival. Így aztán cseppet sem meglepő, hogy mire Jude befut - mert persze befut, ahogy az öcsike és az azóta lepattintott szökevény menyasszony is - addigra Holly már ismeretlenül is utálja, ahogy az sem, hogy elég rövid időn belül egymás karjaiban kötnek ki. De persze lesz itt még galiba.

Nem mondhatom, hogy nem szórakoztam jól, mert de – viszont a kiszámítható, panelekre épülő, kényszeredett fordulatokat és a szájbarágást kihagytam volna. Komolyan, amikor Holly tizenharmadszor is megállapította, hogy még egy ilyen kiállhatatlan pokróccal nem volt dolga egész életében, mint Jude Martland és reméli, hogy sosem kell közelebbi ismeretségbe kerülnie vele, legszívesebben falhoz vágtam volna a könyvet – igen, már elsőre is értettük a Mr. Darcy hasonlatot, köszi, nem kell még tizenháromszor elmondani… Nem tudom, hogy zsánersajátosság-e ez a borzasztó túlírtság (nem, nem akarok előítéletes lenni…) de roppant mód idegesített – a kelleténél jóval többször olvashattam, hogy milyen jóképű Guy, mennyire anorexiás Coco, milyen nehezen mozog Merlin, az agár és mennyire meghitt a ház, amióta Holly befűtötte a nagy kandallót… Miért, miért nem elég mindezt egyszer leírni? Fele ilyen hosszú lenne a könyv :)

Szerencsére a túlírtságért kárpótolt a mellékszereplők sora – a családi karácsonyra végül csak összegyűlő kis kompániához hamar csatlakozik a másik nagynéni, az állatrajongó Becca, olykor beugrik a helyi traktoros, a Holly-ért rajongó George, a falusi kisbolt olykor túl lelkes tulajdonosa, Oriel és a kocsmáros Nancy. Holly meg csak főz és süt, főz és süt – amennyi kaját elfogyasztanak ebben a pár napba, csoda, hogy valaki még kifér az ajtón. Igazából Holly ételkölteményei és a meghitt angol karácsonyi hagyományok mentik a könyvet – annyira bájos és andalító, ahogy a hideg, elhagyatott kúriából igazi meleg, fenyő- és mézeskalácsillatú, fagyöngykoszorúkkal telirakott, zsengő-bongó családi fészket varázsolnak, hogy az még a legnyűgösebb napokon is segít karácsonyi hangulatba kerülni. De azért azt hiszem, most legalább egy évre elég is volt ebből a cuki romantikázásból…

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Palásthy Ágnes

Gail Carriger: Szívtelen

Alexia Tarabotti, immáron két rész óta Lady Alexia Maccon, a viktoriánus kor egyetlen ismert lélektelenje már megint nyakig benne van a slamasztikában. Nem elég, hogy előrehaladott terhesként a kor illemszabályai szerint már rég vissza kellett volna vonulnia, ehelyett kénytelen a minden sarkon rá támadó vámpírok elől menekülni; közben lélekőri teendőit is el kell látnia őfelsége árnyékkormányában, ügyelnie kell rá, hogy farkasember férje legalább nagyjából civilizáltan viselkedjen, és mindennek a tetejébe még folyton éhes is. Nem csoda, hogy amikor történetünk kezdetén két ősöreg farkasember és egy még öregebb vámpír - minden bizonnyal az írott történelem legpiperkőcebb vámpírura - némiképp idegborzoló javaslatot tesz arra, hogyan vehetné elejét, hogy a vámpírok továbbra is az ő és születendő gyermeke életére törjenek, kis híján felfalja mindhármukat.

Carriger ott folytatja, ahol az előző rész végén - a magyar olvasó számára fájdalmasan régen - abbahagyta. A sorozat legnagyobb erényének számító humor még mindig a régi, ahogy a fergeteges magyar fordítás is. Karót nyelt viktoriánus erkölcsiség, képmutatás, gőzgépek, ösztönlény farkasemberek és mindentudó inasok, franciás feltalálók és politikai intrikákban verhetetlen vámpírok adják egymásnak a kilincset – olyan szóvirágok és szórakoztatóan modoros ostobaságok közepette hogy jobban tesszük, ha ezt a részt is az otthonunk biztonságos magányában olvassuk, ellenkező esetben már-már viktoriánus kort idéző megbotránkozó pillantásokat kaphatunk.

Azért persze nem csupán humor és nyelvi lelemények vannak, akad itt történet is. Alexia tudomására jut - egy szellem útján, némiképp illetlen módon - hogy a királynő ellen merénylet készül. Gyerekteher ide vagy oda, egy lélekőr ezt nem hagyhatja figyelmen kívül, naná, hogy saját nyomozásba kezd, ami nem várt utakra vezeti – vissza a múltba, a férje egykori falkájáéba, feltaláló barátnőjéébe és ami a legfontosabb: rejtélyes apjáéba. Nocsak, még a végén megtudunk valamit az első rész óta a sorozat legnagyobb vakfoltjának számító Alessandro Tarabottiról? Közben Alexiánk még mindig nagyon terhes, ami számára igen kellemetlen, az olvasó számára rémesen kacagtató pillanatokat eredményez – még az a szörnyűség is megesik, hogy Lord Akeldama (akire igencsak rájár a rúd, nem csak a szíve törik össze, még a második és harmadik legjobb öltözőszobáját is fel kell áldoznia nemes célok érdekében) kénytelen segíteni neki felöltözni, amikor már minden inasok leginasabbja, Floote is feladja. Nehéz az élet Alexia mellett…

Szóval nyomozunk, újabb fantasztikus találmányokkal ismerkedünk Madame Lefoux révén, már megint titkos társaságokat leplezünk, leromboljuk fél Londont, miközben igazán izgalmas zombisülök támadnak ránk; kénytelenek vagyunk megbirkózni egy rém idegesítő húggal, aki előbb szüfrazsettnek, majd vámpíreleségnek áll; ráadásul még mindig csak a sötétben tapogatózunk azt illetően, kiféle-miféle lesz is egy lélektelen és egy farkasember gyermeke. S ha ez nem lenne elég, még az a beláthatatlan katasztrófa is megesik, hogy egy ízléstelen kalapjairól elhíresült színészfeleséget kell Skóciába szalajtani egy fontos küldetésre – hja, kérem, az ember azzal főz, amije van.

Csodálatosan szórakoztató, pörgős, de korántsem annyira zavaróan zsúfolt részt kapunk, mint az előző, Carriger magabiztosan hozza azt, ami miatt ezt a sorozatot megszerettük. Ugyanakkor félúton azért elgondolkodunk, hogy haladunk-e egyáltalán bárhova. A sorozat egyetlen hibája, hogy nem fejlődik. Sem a történet, sem az író. Ugyanazt olvassuk, mint az első részben, ami nem feltétlenül baj, de nekem kezd kevés lenni. És itt jön be az a fránya idő: lehet (sőt, biztos) hogy ha két évvel ezelőtt, a harmadik után közvetlenül, vagy mondjuk fél év ráhagyással olvashatom (hisz az első két rész közt is csupán fél év telt el), kevésbé lennék kritikus. Egyszerűen nem egészséges ilyen hosszú ideig váratni egy sorozat rajongóját sem – mert az olvasó változik, az igények változnak, az emlékek megkopnak, és könnyen azt érezhetjük, elment mellettünk az idő. Kár érte. Azért ha az utolsó rész valaha kijön magyarul, természetesen elolvasom, kerekítsük le a sztorit, ha már idáig jutottunk, de azt hiszem, Carriger többi sorozatát meghagyom a lelkes fiatalságnak.

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Miks-Rédai Viktória

Gail Carriger: Blameless – Szégyentelen

Alexia Tarabotti visszatért, méghozzá nem is akárhogyan! A Napernyő Protektorátus előző része, a Changeless végén igencsak méretes pácban hagytuk magára immáron Lady Maccon néven ismert lélektelenünket. Miután fény derült terhességére – mely minden, természeten túliakról ismert tény szerint egyszerűen lehetetlenség – férjura, a nem épp átgondolt viselkedéséről híres farkasember kidobta otthonukból, megszégyenítve a londoni társaság előtt, s ami tán még borzalmasabb: arra kényszerítve Alexiát, hogy visszaköltözzön rémes családjához. A Blameless első oldalain épp egy meghittnek cseppet sem mondható családi reggeli közepébe csöppenünk, melynek során nem csupán az derül ki, hogy Alexia féltestvérei még annál is jóval ostobábbak, mint ahogy hittük, illetve hogy az új inasok felettébb bosszantóak; de az is, hogy Loontwill méltóságos úr sem a gerincesség bajnoka, amikor is a családi béke megőrzése érdekében konkrétan az utcára teszi nevelt leányát.

Amit ő olyan nagyon azért nem bán – azt már sokkal inkább, hogy egyetlen valamire való barátja és szövetségese, Lord Akeldama épp akkor tűnik el nyomtalanul, amikor az ő londoni palotájába bútorozna. Az ősöreg vámpírúr és egész pereputtya eltűnése valamivel még annál is nyugtalanítóbb, hogy hősnőnket lépten-nyomon meg akarják ölni – ezúttal megbuherált gépkaticákat eresztenek a nyomába. És nincs hova mennie. Mit tehet ilyenkor egy lélektelen, aki maga sem tudja, pontosan kiféle-miféle, azt még kevésbé, kiféle-miféle lény lapul a pocakjában, s nem csak saját férje, de még a királynő is kiutasította, amikor kirakta őt az árnyékkormányból s megfosztotta lélekőri pozíciójától? Természetesen nekivág a nagyvilágnak, hogy válaszokat kapjon kérdéseire. Lévén a rejtélyek fő okozója a titokzatos papa, Alessandro Tarabotti, s az ő lélektelensége, adja magát, hogy Alexia visszatérjen ősei földjére, Itáliába s megkeresse azokat, akik tán tudnak valami magyarázattal szolgálni az állapotára: a Templomosokat.

Namármost, nem elég, hogy az utazás számtalan veszélyt rejt – hisz a Templomosok indítékai és módszerei finoman szólva megkérdőjelezhetőek, az oda vezető út során pedig lépten-nyomon újabb merénylők bukkannak fel –, ráadásképp mindenféle botrányos kulturális különbségekkel is meg kell küzdenie ízig-vérig brit hölgyeményünknek. Melyek közül a legbosszantóbb kétségkívül az olaszok hozzáállása (vagy inkább hozzá nem állása) a teázás nemes brit szokásához… 

„Csak eszembe jutott az a rémség, amit a taljánokról hallottam – nyomkodta Ivy zsebkendőjével a szeme sarkát kitörő érzelemrohamában. – Azt hallottam… ó, még kimondani is rémes… azt hallottam, hogy Itáliában… – elhallgatott – …kávét isznak! – Kecsesen megborzongott. – Oly rémes a gyomornak!” 

Azért persze eme kis kellemetlenséggel sikerül megbirkóznia Alexiának és kis csapatának. Melyből nem hiányozhat a bolondos francia feltaláló, Madame Lefoux és Alexia inasa, az egyre titokzatosabbnak tűnő Floote (komolyan kifúrja az oldalam a kíváncsiság, hogy mit rejteget még…). Az út során összefutnak két még bolondosabb feltalálóval, Párizsban ornitopterrel szállnak fel háztetőkről – a lehető legkényelmetlenebb közlekedési eszköz –, égivasúttal kelnek át az Alpokon, életveszélyes kiskutyákkal hadakoznak, és kiiktatnak számtalan bárgyilkost. Hogy aztán a Templomosok vendégszeretetét élvezve várják a felmentő sereget.

S hogy mit csinál mindeközben Lord Maccon? Amikor épp nem formaldehiddel próbál lerészegedni és felejteni, hűtlennek vélt felesége után sír és közben akkora kalamajkába keveri falkáját és nagyjából az egész természetfeletti társadalmat, amekkorát még nem látott Britannia – még szerencse, hogy azért teljesen nem vesztette el a józan eszét, és legalább egy vérfarkast Alexia után küldött. Persze a nagy kérdés – vajon kiféle-miféle kis lénnyel várandós Lady Maccon – is megválaszolásra kerül előbb-utóbb, de a rengeteg kalamajka, üldözés, napernyővel verekedés, gépkatica és menekülés közepette ez tulajdonképpen lényegtelennek tűnik.

A Blameless nagy erénye épp az, ami végső soron a leggyengébb is lesz benne: hogy nem ül az első két rész babérjain. Carriger féktelenül pörgeti a cselekményt, újabb meg újabb kalandokba sodorva hősnőjét, mi meg lélegzetvisszafojtva figyeljük, már megint mi az ördögbe keveredik ez a nőszemély – ellenben egy téren elvérzik: ezek pedig a „csatajelenetek”. Amik azért nem is igazi csaták, inkább csak kiscsoportos verekedések – de annak is túl összevisszák, olykor átgondolatlanok. A társasági szócséplés, a vicces-romantikus évődések és a politikai intrikák nemes egyszerűséggel jobban mennek a hölgynek, mint az akció – az egyik részem azt mondaná, maradt volna a kaptafánál, a másik viszont örül, mert a jelek szerint a sorozat minden kötete rejt újdonságot.

Szerencsére előbbiekből is van bőven: bár javíthatatlanul romantikus énem naná, hogy örült, amikor Alexia és Lord Maccon egymás karjaiba zuhant a Soulless végén, bevallom, a Changeless egyik legbosszantóbb vonása számomra pont a házastársi cívódásuk volt – most mit tagadjam, szívesebben olvasok egymás után epekedő szerelmesek romantikus kalandjairól, mint házaspárok huzakodásáról. E részben a két főhős kapcsolata inkább az első részre emlékeztetett: ugyan szinte végig földrésznyi távolságra egymástól, de mindketten felváltva bosszankodtak a másik kiállhatatlanságán és epekedtek utána. Ez pedig felettébb szórakoztató nekünk, olvasóknak. A végkifejlet pedig egy még érdekesebb, újabb megválaszolatlan kérdéseket rejtegető folytatás ígéretét rejti. Hmmm… Alig várom!

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Miks-Rédai Viktória

Gail Carriger: Changeless – Változatlan

Gail Carriger fergeteges humorral és nem elhanyagolható mértékű erotikával fűszerezett paranormális-steampunk-romantikus regénye, a Soulless – Lélektelen a tavalyi év egyik legüdítőbb olvasmánya volt, nem csoda hát, hogy alig vártam a folytatást. Szerencsére a kiadó nem húzta olyan sokáig a megjelenést, mint az első részét anno (hmmm… reméljük, ez a tendencia folytatódik), így karácsonykor már kiéhezett rajongók tömege vethette rá magát Alexia Tarabotti és Lord Maccon kalandjainak újabb fejezetére. Ami szerencsére nem maradt el a várakozásoktól, sőt!

Alexia immáron Lady Macconként próbál megbirkózni természeten túli mivoltával és a viktoriánus kor béklyóival – s akkor még nem is beszéltünk vérfarkas férje inkább ösztönös, semmint civilizált viselkedéséről, a lélekőri pozíciójával járó politikai teendőkről, és a kertjében állomásozó emberi és természetfeletti katonákról. Akikről férje valahogy elfelejtett szólni, mikor hajnalok hajnalán (ami természetfeletti körökben a kora estét jelenti) kipattant a hitvesi ágyból, és eltűnt. Alexia így egyedül marad a regimentnyi katonával, barátnőjével, a botrányos kalapjai ellenére is frissen eljegyzett Ivy Hisselpenny-vel, egy goromba őrnaggyal, és egy természetfeletti rejtéllyel.

Londonban ugyanis a természetfeletti népek elkezdtek ijesztően normálisan viselkedni – a vérfarkasok nem tudnak átváltozni, a vámpírok szert tettek némi arcszínre, ellenben eltűntek a vámpírfogaik, s ami a legijesztőbb: ezek a több száz éves halhatatlanok immár nagyon is sebezhetőek. Lord Maccon hivatalánál fogva az ügy kivizsgálására ered, amely ügy sajnos mutat némi összefüggést egykori skót falkája viselt dolgaival – így a természetfeletti nyomozás és rendteremtés (s ha kell, kioltás) együtt jár egy kis családi cívódással is. Mert mint kiderül, a falka nem „csupán” egy falka, hanem a néhai „emberi” Lord Maccon halandó leszármazottai is velük élnek – akikről Alexia eddig azt sem tudta, hogy léteznek.

Most azonban kap egy kis ízelítőt családi viszályokból és hűtlen alfák áruló falkáikhoz való viszonyából éppúgy, mint a borzasztó skót ételekből és a még borzasztóbb skót divatból. Minden lében kanál lélektelen hősnőnk ugyanis nem ül tétlenül, míg férjecskéje nyomoz – ő maga is Skóciába léghajózik, idegesítő barátnője, még idegesítőbb húga és egy titokzatos (és nagyon franciás) kalapos-feltaláló társaságában. Ha az együgyű utastársak és a léghajózás nem hoznának elég izgalmat, ott van még egy rejtélyes merénylő, aki lépten-nyomon Alexia életére tör – még jó, hogy legújabb divat szerint készült napernyője mindig a rendelkezésére áll.

Aki az első részt olvasva beleszeretett ebbe a kicsit steampunk, kicsit paranormális, kicsit viktoriánus, és nagyon angol világba, az a Changeless-t is imádni fogja – aki pedig még nem olvasta az elsőt, gyorsan tegye meg! Carriger humora a régi, szereplői még az előzményben olvasottaknál is furcsábbak, a cselekmény pedig sikeresen átlendül a „mi történik egy romantikus történettel, ha a hős és a hősnő egymásra talál” csapdáján. Ez a legnagyobb erőssége a könyvnek, ugyanakkor ez okozhatja a legnagyobb hiányérzetet: én például sajnáltam, hogy Alexia és Lord Maccon romantikus évődés helyett immáron házastársi cívódásban élik ki magukat. De annyi baj legyen – a nyomozás és a természetfeletti rejtély szerencsére izgalmasra sikeredett, a skóciai utazás bőven tartogat meglepetéseket, és a mellékszereplők közti kusza szerelmi- és egyéb szálak is kárpótolnak a főszereplők elmaradt csatáiért.

Amiből viszont jócskán több van, mint az előzményben, az a steampunk vonulat – léghajók, távbeszélők, fura szerkezetek és bolondos feltalálók színesítik a regény lapjait, no és a lényeg: végre látjuk működés közben a híres napernyőket. Mindemellett továbbra is bővelkedünk társasági intrikákban, ostoba ruhakölteményekben, pletykákban, fess farkasemberekben és piperkőc vámpírokban – no meg borzasztóan élvezetes szócsatákban. S ha mindez nem lenne elég, kapunk egy olyan függővéget, ami után legszívesebben falhoz vágnánk a könyvet – de jobban tesszük, ha inkább újraolvassuk az első két részt, és számoljuk a napokat a harmadik megjelenéséig.

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Miks-Rédai Viktória

 

Sarah Addison Allen: Sugar Queen – Édes élet

Josey Cirrini az észak-karolinai Bald Slope szülötte: a hegyekkel körülvett, apja, Marco Cirrini által álmos kisvárosból síparadicsommá változtatott városka jelenti egész világát. Bár minden vágya, hogy maga mögött hagyja, eme vágyát csupán a gardróbjában rejtőzködve lapozgatott utazási magazinokban éli ki – Josey ugyanis nem hagyhatja el Bald Slope-ot. Ott van neki anyja, az idős, betegségét mániásan titkoló egykori szépség, akit ápolnia kell; ott van apja öröksége, a neve, ami örökre városához köti; és ott van saját, nem múló kisebbségi érzése: hisz hogyan is tudna ő, a kiállhatatlan, szerencsétlen, előnytelen külsejű, elkényeztetett Josey Cirrini szembenézni a nagyvilággal?

Josey hiába huszonhét éves, hiába dekoratív, hiába okos és kedves lány, mindig is anyja zsarnoki hatalmának foglya volt: egy anyáénak, aki sosem akarta őt, sosem szerette, és akivel szemben állandó bűntudata van a gyermekkorában neki okozott sérelmek miatt. Hogy is hagyhatná el? Josey cselekvés helyett az álmaiba menekül, gardróbját tiltott nyalánkságokkal pakolja tele, és esténként a muffinok, csokis kekszek, karamella és cukrozott fánk halmok közt lapozgatja romantikus regényeit, vagy álmodozik a magazinok színes képei felett.

Ebbe a lefojtott, magányos, már-már szánalmas kis világba tör be egy napon a városka rossz hírű pincérnője, Della Lee Baker, aki egész egyszerűen beveszi magát Josey gardróbjába és nem mozdul onnan. Feltett szándéka, hogy kimozdítja Josey-t ebből az állóvízből, és megmutatja a lánynak, hogy van élet a gardrób falain kívül. Elküldi szendvicset vásárolni a vörös hajú Chloe-hoz, aki épp elhagyta menő ügyész barátját; öltözködési tanácsokkal látja el; apró lázadásokra bírja rá – s rányitja a szemét néhány évtizedes rejtélyre, melyek létezéséről Josey nem is tudott, ám felszínre kerülésük tán alapjaiban változtatja meg életét.

Sarah Addison Allen első magyarul megjelent regénye, A csodálatos Waverley-kert olyannyira elvarázsolt, hogy amint befejeztem, azt vártam, mikor jelenik meg az írónő újabb könyve. A kiadó nem kényeztetett el minket, jócskán kellett várni, de megérte. A Sugar Queen – Édes élet mintha az előző regény ellenpontja lenne, már ami a hangulatát illeti: míg az forró és poros déli vidéken játszódott, ez hűvös és havas, hegyekkel körülvett téli kisvárosban – szerencsém is volt az olvasással, mert míg az előzőt csüggesztően forró nyárban olvastam, ezt épp karácsonykor. Így legalább a könyvből áradó téli, jégvirágos hideg és a lapok közül szinte kiszállingózó hó kárpótolt a bosszantóan tavaszias karácsonyért.

Mert Sarah Addison Allen regényeinek legnagyobb varázsa ez az utánozhatatlan atmoszféra. A történetei a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek egyedinek: fullasztó kisvárosi közegből menekülni kívánó lányokról, a szerelem elől futó fiatal nőkről, kis közösségek intrikáiról, távolról jött idegen által hozott megváltásról ezer helyen olvashattunk már; ahogy sebzett lelkű, önmarcangoló szépfiúkról és maguknak megbocsátani képtelen macsókról is. Nem mindegy azonban, mindezt hogyan tárják elénk.

Az írónő minden sorát, minden szereplőjét, minden leírását áthatja valami megfoghatatlan, szolid varázslat, afféle hétköznapi mágia, ami ott van Chloe mennyei sajtos szendvicseiben, Nova Berry szerencsehozó piros sáljában, az árvacsalánteában, és a könyvekben, amik váratlanul fel-felbukkannak Chloe környezetében. Vajon van könyvmoly, akit hidegen hagyna a gondolat, hogy a könyvek csak úgy felbukkannak, mindig akkor, amikor a legnagyobb szükségünk van rá? Ugye, hogy nincs? Ám vajon mit szólnánk, ha életünk fordulópontjaihoz érve önsegítő könyvek jelennének meg a konyhapulttól az autónkig mindenütt, és rendre más irányba terelgetnének, mint amit magunk választanánk? Vajon átadnánk magunkat nem evilági bölcsességüknek, vagy dacolnánk velük?

És vajon mit tennénk, ha kiderülne, hogy mindenki által istenített apánk is csak gyarló ember volt, aki követett el hibákat, ad absurdum, gonoszságokat, hogy anyánk sosem szeretett, hogy akár fel is lázadhatnánk, és a saját lábunkra állhatnánk, hisz nem akadályoz benne más, csak a saját gyávaságunk? Josey Cirrini és Bald Slope hétköznapi, csak épp egy kicsit elvarázsolt lakóinak története ezekről a súlyos, megkerülhetetlen, ám mindennapos kérdésekről szól. Semmi különös, mondhatnánk, mégis: olyan hangulatos, impressziókból építkező, az érzékeinkre ható, egyéni hangon megírt, finom fantasztikummal körülszőtt kis mesék ezek, amelyeket egyszerűen jó olvasni. Jó elveszni bennük, átruccanni egy másik világba, jó hinni a gardróbban megbújó tündérkeresztanyákban – még akkor is, ha a könyv végén pofon csap a realitás.

Kiadó: Könyvmolyképző

Fordító: Szakál Gertrúd