Ennél ellentmondásosabb kedvencem
nincs. Most nem elsősorban a fogadtatása körüli cirkuszra gondolok, ahogy
botrányt okozott az 1979-es nyugat-berlini filmfesztiválon, vagy ahogy Jane
Fonda kelt ki ellene az Oscar-gálán (ahol ő a Hazatéréssel nyert – és ahol A
szarvasvadász öt díjat megkapott). Bár jelent valamit, hogy az akkori
szocialista tábor, neves liberális értelmiségiek és a katonák, a konzervatív
háborúpártiak is egyaránt felszólaltak ellene – s jelent valamit a bemutató
komoly sikere, hogy a nézők viszont szerették; nyilván ezt se kerülhetem meg,
ha beszélni akarok róla, de nekem nem ettől ennyire ellentmondásos. Amikor
először láttam, viszkettem a hosszú expozíció alatt, ahogy a baráti kör: Mick,
Nick és a többiek ünneplik Steve esküvőjét – magunk közt szólva pokolira untam;
ugorgyunk, jöjjön a háború, elvégre ez egy hírhedt vietnami háborús film, amit
bődületes késéssel láthattunk, be volt tiltva itt a mélyen egyoldalú
vietkong-ábrázolása okán. Mostanában meg, ha újranézem, lubickolok a lassú felvezetés
részleteiben – és szinte sztoikus kényszeredettséggel veszem tudomásul, hogy
meg kell nézzem az egykor pofonnal felérő háborús jeleneteket is. Ez a film
teljesen átrendeződött bennem az idővel – azaz leginkább átrendeződött, hogy mi
tetszik benne és miért.
Bizony hogy jelent valamit, ha
ezt annyi ideológiával vert embertársunk (bármelyik oldalról) nem bírta
elviselni. Leginkább azt: az ideológiák teljes lemeztelenítésével jár, ha
megnézed. Legyen háborús, vagy háborúellenes propaganda, legyen bármilyen
irányból belakható szokásos gondolatmenet – ebben a filmben kicsorbul. Pusztán
attól, hogy Michael Cimino megpróbálta a lehető leghitelesebben vászonra kenni
ezeket a pennsylvaniai fiatalembereket, orosz bevándorlók vaskohász gyerekeit,
az összes szűklátókörűségükkel és korlátoltságukkal. Ez az első: ennyit
érzékelnek és értenek meg a világból Amerika gyermekei; így güriznek és így
szórakoznak, verda, sör, fegyverdörrenés és punci – így ápolnak egy önképet.
Erre épül finoman a bevándorlók valamennyire őrzött kultúrájának rétege, ami
fogyton fogy, azóta még kevesebb – sőt, van ahol teljesen elfogyott már (erre
nincs ékesebb példa, mint a bevándorló Mary Anne MacLeod édes kicsi fiacskája:
Donald Trump). De van, még most is van, ahol a hozott identitás jelent valamit,
nem minden olvadt masszává a nagy olvasztótégelyben – akkor sem, ha legnagyobb
részt a külsőségek maradnak ilyenkor életben, az óhazából hozott anyagból
dolgozó esküvői külsőségek például…
De tényleg ez az első – és film
sikerének legfontosabb titka: zsigeri szinten szólította meg az egyszerű
amerikait. Cimino íróként és rendezőként finoman egyensúlyoz, hiszen típusokat
mozgat annyira közelről fényképezve, hogy személyiségeknek tűnnek. A jólelkű
cimborát, a bumfordi mackót, a kivagyi nyúlbélát, a legkisebb fiút; s végül a
vadászt, aki alfahím és a vele rivalizáló legerősebb bétát. Ebben a cselben
remek partnerek a színészei, mert átlényegülnek – mert legszívesebben a mozin
kívül is a filmbeli nevükön szólítanád őket. Egyszerűen elhiszed őket – elképesztő
gárda egyébként, Robert De Niro (a legjobb időszakából), Christopher Walken,
szegény John Cazale… a valóságban akkor épp Meryl Streep vőlegénye volt, de rákos, a forgatáskor már
nagyon beteg; nem érte meg a bemutatót… A nők ebben a relációban olyan távolian
közeliek, ahogy azt tényleg kell, Angela (Rutanya Alda) rémült megesettsége,
vagy Linda (Meryl Streep) zavara a fiúk életében betöltött saját szerepétől nem
ellenpont, tényleg, csak pár pasztellesebb szín a fiúk drámájához – ez is
pontos és ez is amerikai (és amúgy ez is felháborított sokakat…).
Szoktak úgy tekinteni rá, hogy
Remarque Három bajtársának egyfajta feldolgozása – de ez több sebből vérző,
hibás gondolat. Csak sorvezetőnek használ e regényből bizonyos elemeket, még
korba illesztett adaptációnak sem tekinthető. Nem elsősorban az eltérések,
hanem az alapvető szemlélet-különbség okán – mert A szarvasvadász nem háborús, és nem háború-ellenes film (ahogy a
regény az). Annál sokkal teljesebb látlelet – még az a gyönyörű, pátosszal teli
lezárás is látlelet, amikor a tragédián túl a beszédre képtelen barátok
megérzik azt a sorsközösséget, ami (talán) továbbsegítheti őket a traumán
túlra. Szokták mondani: hamis ez… én erre csak azt felelhetem: alapvetően hamis
(élet)intonációnak a refrénje is értelemszerűen hamis. Cimino csak megmutatja:
mennyire végtelenül instabil a kiformálódó fogyasztói társadalom átlagpolgárának
minden gesztusa, hogy valójában mennyire eszköztelenek ezek az emberek, s hogy még
a legösztönösebb is mennyire manipulált és sérülékeny. A színészei csak
felmutatják ezeket a manipulált és sérülékeny figurákat: a sérülésben és azon
túl; mégpedig parádésan.
Valójában ez a film egyik
szokványos háború- vagy békepárti (avagy bármilyen egyéb) narratívába sem
illik, és nekem ez adja az erejét. Tényleg nem árt tudni, milyen mélyről kell
induljon egy változás világképben, nézetrendszerben, ha nem akarjuk
elpusztítani magunkat, mennyi keserves felismerésre és illúzióvesztésre szorul
a fejlett nyugati társadalmak embere, csak pusztán egy természetes mozdulat megtételéért.
Ezért szeretem A szarvasvadászt,
minden hibája, pátosza, olykori széles-szélsőséges gesztusa ellenére. Szeretem
Cimino-t érte, még ha aztán a saját dugájába dőlt is A mennyország kapujával (nem mellesleg: kinyírva az United
Artistot…), és akkor is, ha (amúgy, minden bizonnyal) öt percet nem bírtam
volna vele egy légtérben… Jó, hogy eszembe jutott. Újra kell néznem…
