A háromtest-probléma – a sorozatról

Ha már az előzőekben bevallottam, hogy a sorozatnak köszönhetően olvastam el Cixin Liu trilógiáját, kezdjük talán a viszonyommal az adaptációkhoz úgy általában – mert e sorozat kapcsán megint fellángolt a vallásháborúkhoz mérhető intenzitású vita arról, hogy a „jó” adaptáció első és legfontosabb és tulajdonképpeni egyetlen ismérve az, hogy az utolsó vesszőig hű az alapanyaghoz; avagy sokkal fontosabb, hogy megálljon a lábán önálló alkotásként is, és hogy az esetleges változtatásokat meg tudja-e indokolni az összkép, ami kialakul. Én e tekintetben mindig is az utóbbi tábort erősítettem, egyrészt, mert tetszik, vagy sem, el kell fogadni, hogy ami működik papíron, nem biztos, hogy működik mozgóképen (vagy bármilyen más művészeti ágban); másrészt, mert a szolgai adaptálás általában jól vagy rosszul sikerült iparosmunka (persze vannak belőle kiválóak), aminél mindig is többre becsültem a kreatív megközelítést. Ha egy alkotó képes úgy átértelmezni akár a legnagyobb klasszikusokat (vagy a legkedvesebb műveimet) hogy legyen önálló víziója, összeálljon egy koherens egésszé és ne sérüljön az eredeti mű mondanivalója, értékrendszere, akkor tőlem bármi jöhet.
 
Az pedig, hogy történetesen egy kínai sci-fit (legyen bármekkora világsiker), amelynek csupa kínai szereplője van, áthelyeztek Londonba és multikulti szereplőgárdával vitt filmre egy amerikai streaming óriás, még csak nem is meglepő. Ha gonosz lennék, azt mondanám, örüljünk, hogy nem lett tisztán amerikai a szereplőgárda. No meg hogy legalább Ye Wenjie, a történet katalizátora kínai maradhatott, és Kínából lőtte ki a jelet. De nem vagyok gonosz. Mindenesetre úgy gondolom, természetes, hogy egy világpiacra szánt sorozatot nemzetköziesítettek, azt meg kifejezetten jó húzásnak tartom, hogy Londonba és Oxfordba helyezték a sztorit, ami amúgy is egy kifejezetten multikulti környezet, és valljuk be, igazából hitelesebb is, hogy a világ vezető asztro- és részecskefizika kutatói nem mindannyian kínaiak.
 
Érdekes módon a történetvezetést és a főszereplők személyét illető változtatások mintha kevésbé borzolták volna a kedélyeket, mint a multikultisodás – pedig sokkal fontosabb kérdések. Írtam arról, hogy Cixin Liu trilógiája eléggé szétesik a végére, az első rész viszonylag összefogott cselekményét a második részben lírai szerelmi szenvedés és teljesen elborult sci-fi furcsa kettőssége követi, hogy aztán a harmadik részben elképesztő idő- és térugrásokban teljesedjen ki, számos flashback-el behozva új főszereplőket. Ehhez képest a sorozat egyik legnagyobb változtatása az, hogy az időrendet úgymond rendbe rakták – ebből kifolyólag viszont behoztak ide az első évadba olyan történetszálakat, melyeket az olvasó csak a harmadik kötetben ismer meg. Így lehet, hogy ha valaki mondjuk csak az első kötetet olvasta, az első évad után azt hiheti, teljesen más mozit néz, és például az egész lépcső-programot csak a showrunnerek haluzták be. Pedig nem. Első nézésre zavaró volt, de utólag azt kell mondjam, nagyon okosan oldották meg a történetszövést és a karakterek kezelését is. Furcsa módon még a chipsmágnás Jacknek is megvan az előzménye a harmadik könyvben 😊
 

Mert hát a karakterekkel is érdekes játékot űztek a készítők. Anno olvastam egy kritikában (nem tudom hol, és nem találom most már), hogy az első könyv kvázi-főszereplője, Wang Miao karakterét ötfelé vágták és belőlük lett a sorozatbeli öt oxfordi barát, akik az események sodrába kerülnek. Namost, ez így ordas nagy baromság, mert valójában Wang Miao karaktere megfeleltethető Auggie Salazarnak, a nanotechnológia-kutatónak (ahogy Wang Miao is az), aki a visszaszámlást látja, a többieknek pedig megvan a megfelelőjük a könyvben. Csak épp nem az első kötetben… Cheng Xin ugyebár Cheng Xin, a harmadik kötet abszolút főszereplője, akinek a visszaemlékezésekből kibomló sztoriját előrehozták. Will, a haldokló hősszerelmes Cheng Xin plátói rajongója, az engem unalom általi halálba kergető Yun Tianming (szerencsére Will azért eggyel kevésbé szerencsétlen karakter), a sorozat kötelező humorforrása, a fizikusi karriert „alkalmazott tudományra” (értsd: százmilliós forgalmú chips- és piagyártó vállalkozásra) cserélő Jack pedig a könyvben csak futólag megjelenő, Yun Tianmingnek egy rakat pénzt ajándékozó egykori iskolatárs. 

És persze ott van a második kötet főszereplője, a könyvsorozat számomra Ye Wenjie melletti abszolút középpontja és legérdekesebb figurája, Luo Ji, akinek a karakterét Saul Durand viszi tovább – tán ő a legmegkérdőjelezhetőbb választás, de én azt mondom, várjuk ki a végét. Sokat időzök a szereplők átfogalmazásánál, de épp azért, mert nagyon jól rávilágít a már említett vitára az adaptációkkal kapcsolatban: itt valójában alig történt átfogalmazás, egyszerűen azzal, hogy az időrend és a hangsúlyok változtak, a szereplők is a helyükre kerültek – a köztük lévő kapcsolat meg igazából hitelesítő funkcióval is bír, mert a könyvekben például egy elég nagy lyuk volt, hogy a zárt kínai tudományos társadalomban random felbukkantak néha vezető fizikusok és kutatók, akik sehogysem függtek össze a korábbiakkal.
 

Egyébként a történet középpontjában pörgő kutatók mellett jóval nagyobb hangsúlyeltolódás, hogy Thomas Wade szerepe mennyire előtérbe került. Ez persze érthető abból a szempontból, hogy a földi védekezést valakinek látványosan irányítani kell, nincs katonai sci-fi egy gennyláda parancsnok nélkül, aki részenként elpuffogtatja, hogy első a cél, rajtunk áll a bolygó és az emberiség sorsa, nem bízhatunk senkiben, legyünk tökösek és gázoljunk át mindenkin. Az ő előtérbe tolása, nomeg annak a bizonyos tanker-felszeletelésnek a bemutatása, az egész történet militarizálása előre jelez egyfajta sötétebb folytatást – mondjuk az önmagában nem lesz baj, ha Luo Ji szerelmes merengését kihagyják és csatákat kapunk helyette.
 
Ha már felszeletelés: a látvány és az atmoszférateremtés hibátlan. Az első perctől behúz a sorozat hangulata, néhány keszekusza képernyővel eléri, hogy legalább annyira össze legyek zavarodva, mint szegény részecskekutatók, akiknek az életműve egy perc alatt semmisül meg a sophonoknak hála. Onnantól pedig, hogy Auggie elkezdi látni a visszaszámlálást, őrületbe kerget az egész. Simán elhiszem, hogy az ember inkább kivájja a szemét, minthogy állandóan ott pörögjön ez a horrorisztikus számláló. A csillagok „kacsintása”, a kamerák felvételeiről eltűnő bérgyilkoslány, a játék megjelenítése mind pazar, nem beszélve a játékhoz használatos „sisakról”, amit szerintem nem bírnám ki, hogy ne próbáljak fel. Az egyetlen, ami még laikusként is kiszúrja az ember szemét, hogy mennyire ostoba, az a lépcső-programban útjára küldött utazó és a felrobbanó bombák megjelenítése. De annyi baj legyen.
 

Amit sikerült szinte maradéktalanul átemelni, az a könyv gondolatisága. Pedig általában ez a legnehezebb és ez sérül a legtöbbször. Nyilván sok egyszerűsítéssel, de mind Ye Wenjie döntésének háttere - a kulturális forradalom borzalmával, a kiirtott erdőkkel, a természettel szembeni kegyetlenséggel, Evans halálra ítélt egyszemélyes madármentő hadsereg kísérletével -; mind Auggie morális dilemmája a találmánya katonai felhasználását illetően és széllel szemben tett próbálkozása arra, hogy egy négyszáz évvel későbbi fenyegetéssel való szembeszállás helyett az erőforrásokat a jelenben élők életének javítására fordítsuk; mind a játékba épített trisolarisi sorstragédia nyomán feléledő együttérzéshullám (a Követő alakja zseniális húzás) megkapja a maga súlyát a történetben.
 
Összességében baromi jó kis sorozat ez, pazar megjelenítéssel, remek színészi játékkal (a Thomas Wade-et játszó Liam Cunningham mindent visz), okosan adagolt filozófiával és hatásos disztopikus világábrázolással – adaptációnak is remek, de a könyvek ismerete nélkül is nagyon jól lehet szórakozni rajta. Várom a folytatást.
 

PS 1: Ínyenceknek / igazi mániásoknak: készült egy kínai adaptáció is, ami állítólag szinte szöveghűen követi a regényt, jó harminc részes első évaddal.
PS 2: Aki szeretne kicsit elmélyülni a tudományos részletekben vagy csak érdekes (nem irodalmi jellegű) beszélgetéseket hallgatni a könyvekről és a sorozatról, annak nagyon ajánlom az alábbi Spacejunkie videókat:

A HÁROMTEST-PROBLÉMA #1 - Kiss László és Szabó Norton

A HÁROMTEST-PROBLÉMA #2 - Salát Gergely és Kiss László - Kína és a kínai kultúra

A HÁROMTEST-PROBLÉMA #3 - Kis-Tóth Ágnes, Kiss László, Szabó Norton
 
 

Cixin Liu: A háromtest-probléma – a trilógiáról

Aztamindenit… Viszonylag régen nem olvastam sci-fit (ha az évenkénti rituális Kim Stanley Robinson újraolvasásokat nem vesszük ide, de azok [A jövő minisztériuma, New York 2140] inkább climate fictionök), és nem is igazán tudtam, mit várjak Cixin Liu monumentális trilógiájától. Anno, amikor megjelent, én épp csak ismerkedtem a zsánerrel, és emlékszem, erre valami nagyon egzotikus, nagyon hard, nagyon vájtfülűeknek való cuccként tekintettem, amihez én biztos kevés vagyok. Aztán jó pár évre el is felejtődött. Nem leszek álszent, bevallom, hogy a Netflix sorozat előzetese láttán merült fel bennem, hogy csak kéne tenni egy próbát a könyvekkel, mielőtt megnézném. És milyen jól tettem! Azzal együtt, hogy se nem annyira egzotikus, se nem annyira hard, mint gondoltam, sőt, szerintem kifejezetten könnyen olvasható és már-már űropera; simán elvarázsolt.
 
Az első kötet elképesztő húzással bír, egyszerre történelmi-szociológiai látlelet, nagyon keleti filozofálgatás, pörgős videójáték, és elvetemült sci-fi ötletek kimeríthetetlen tárháza. Hetekre elég gondolkodnivalót hagy maga után, és nem is az a legnagyobb kérdése, hogy te megnyomnád-e azt a gombot vagy sem. Mert hát az egész ott kezdődik, azzal a bizonyos gombbal, amellyel Ye Wenjie világunkra szabadítja az idegeneket. A kulturális forradalom Kínájában járunk, Mao épp uralma teljében, nyugati mételyt (lásd relativitáselmélet) terjesztő tudósokat végeznek ki diákok nyílt színen, hogy aztán a szerencse fordultával ők maguk is büntetőtáborban találják magukat. Különösebb ok nélkül bárkiből lehet üldözött, és a szó szoros értelmében senkiben sem lehet megbízni. Ye Wenjie, aki végignézi apja kivégzését, átéli anyja árulását, majd megjárja a büntetőtelepek poklát, érthető módon csalódik az emberiségben. De vajon elég ez ahhoz, hogy az egész emberi fajt eláruld? Elég, hogy a teljes pusztulásunkat kívánd? Elég, hogy ne adj esélyt az utánunk következő generációknak se arra, hogy jobban csinálják?
 
Van egy szolid lebegtetés a könyvben azt illetően, mi volt Ye Wenjie eredeti szándéka – valóban kipusztítani akarta-e az emberiséget, vagy hitt abban, hogy az „idegenek”, legyenek bárkik, képesek lesznek „megjavítani” minket? Hitt vajon a békés egymás mellett élésben? Hihet ebben bárki, kiindulva az emberi történelemből, ahol a hódítás nagyjából soha nem hozott békés egymás mellett élést? Ye Wenjie csak egy ember, aki meghozza a legnagyobb döntést, amekkorát egy embernek sem szabadna – de arról egész biztosan fogalma sincs, milyen lavinát indít el itt, a Földön. Mert az idegenek válaszolnak. Mert magukat eleinte még csupán radikális természetvédőnek pozicionáló csoportok vallást alapítanak az idegenek köré. Hogy aztán szabotálni kezdjék az emberi fejlődést; egy évszázadok múlva majd elérkező Kánaán ígéretével híveket gyűjtsenek maguk köré; az idegenek kvázi-Bibliáját videójátékként terjesztve toborozzanak harcosokat. Akik egy idegen isteni entitás szolgálatában minden ellen fordulnak, ami emberi.
 
Ők persze nem így fogják fel. Legtöbben valóban jobbító szándékkal hisznek abban, hogy az emberiséget meg kell védeni önmagától. Nem is olyan nehéz azonosulni ezzel. Egy világban, ahol az USA elnöke egy bohóc, akit egy egoista techmilliárdos rángat dróton; ahol minden talpalatnyi zöldterületet felégetnének a haladás szellemében; ahol épp készülünk átadni az életünk felletti kontrollt a mesterséges intelligenciának – olyan messze vagyunk attól, hogy leigázzanak minket? Lehet, nem is az idegenek fogják megtenni, hanem a saját teremtményeink. Egyszerre lenyűgöző és borzasztó, hogy Cixin Liu mennyire élővé teszi Ye Wenjie dilemmáját, és hogy milyen átélhető távlatokat nyit. És ami még sokkal fontosabb a kérdésnél, hogy megnyomnád-e a gombot, az az, hogy vajon te hogy reagálnál egy fenyegetésre, amely négyszáz év múlva ér ide? Bedobnád a törölközőt? Harcolnál? Mindkét oldalon feltehető ugyanaz a kérdés: kiért és miért harcoljunk, ha csak négyszáz év múlva érnek ide, amikor már az unokáink unokái sem fognak élni, és egyébként is: lehet, addigra magunk pusztítjuk ki a fajunkat, saját ostobaságunkban? Ugyanakkor: miért dobjuk be a törölközőt, ha úgyis csak négyszáz év múlva lesz vége a világnak? Miért ne élvezhetnénk ki az életet ami még nekünk megadatott? Az első kötetben körvonalazódó filozófiai kérdések lenyűgözőek, ahogy a történet sodrása és a kínai kulturális forradalomtól a bolygóközi háborúig húzott ív is. Valahol kár, hogy nem tudta ugyanilyen összefogottan folytatni.
 

A második kötet jóval döcögősebb, és nagyon-nagyon kétarcú: több mint száz oldalnyi költőiséget követ brutális, sci-fi horrorba illő hentelés az űrben, hogy aztán itt-ott megmosolyogtató retró fantasztikus filmeket idéző utópiába lépjünk. Hullámvasút a javából, volt, hogy eléggé untam, volt, hogy elringatott és azt hittem, egy végeérhetetlen tragikus szerelmi történetbe keveredtem, és volt, hogy arculcsapással ért fel, mekkorát fordult a kocka néhány oldal alatt. A meglepetés ereje vitt magával, noha a Falképző-projekt mint olyan eleve egyáltalán nem ütötte meg az ingerküszöbömet, és Luo Ji karaktere többnyire totál érdektelen maradt számomra. Szerelmes szenvelgése a tó partján meg általában idegesített (bár tény: egészen gyönyörűen van megírva). Annál nagyobb pofon volt a kis sci-fi olvasó egómnak, amikor kiderült, hogy Luo Ji nem csak a Falképző-projekt kiötlőit és az idegenek verte át, hanem minket, olvasókat is. Noha tudtam, mi a sötét erdő teória, mégsem raktam össze elsőre, mit akar a varázsigével. Na, az egy csodálatos rész volt, amikor erre fény derült, és átírta azt is, amit a karakterről gondoltunk.
 
Érdekes módon a sci-fi réteg is kétarcú. Egyfelől Cixin Liu az asztrofizika legmélyebb bugyraiban turkál, a többdimenziós terek leírásával még a nálam jóval tudományosabb elméket is le tudja nyűgözni, az elménkbe képeket vetítő sophonokkal és az egész játék felépítésével láthatóan nagyon megdolgozott; közben meg a kétszáz évvel későbbi, már szuperfejlett emberiséget kb úgy képzeli el, mintha a Jetson családból léptek volna elő. Sírva röhögős olvasni a leírásait a föld alatt kialakított, fákat formázó „felhőkarcolókról”, a repülő autókról és az esernyő formájú biciklikről. Komolyan örültem, hogy hőseink ezen a ponton inkább feljöttek a kihalt Földre, annyira szánalmas volt a lenti szuperfejlett világ. Annak fényében pláne furcsa, hogy a cseppek támadásával meg olyan elképesztő űrbeli csatát (mondjuk nem is tudom, egy ennyire egyoldalú vérengzést lehet-e csatának nevezni…) tesz elénk, hogy azóta is szedegetem az állam a padlóról.
 
Egy nagyon furcsa, nagyon ellentmondásos, de összességében lendületes és csodásan befejezett második rész után sajnos a zárórész mélyrepülés. Jócskán túlírt és nem egy ponton juthat eszünkbe, hogy haljon már ki az emberiség, legyünk túl rajta, de csak jön még egy csavar, és még egy időugrás, és még egy sziporkázó ötlet, és a szerelmesek még mindig nem találtak egymásra a mélyűrben. Jajjj! Jó egy hónapot töltöttünk együtt Liuval, amiben benne volt a sorozat kétszeri megtekintése és jó pár ismeretterjesztő videó is a regényről, de nem tagadom, a hónap bő felét az vitte el, hogy átvonszoljam magam Cheng Xin és Yun Tianming évmilliókon (!) átívelő románcán. Itt álljunk is meg egy picit, mert Cixin Liu érdekes eszközhöz nyúlt a trilógia felépítésekor: minden résznek más a főszereplője, és noha történeteik átszövik egymásét, a harmadik rész jó pár visszatekintése visszalök minket az első kötet idejébe és szereplőihez, szigorúan véve ezek működnének egymástól függetlenül is. Szegény harmadik rész járt a legrosszabbul. Ye Wenjie és Juo Li után Cheng Xin karaktere annyira vérszegény és annyira idegesítő, hogy nem egyszer gondoltam arra, ha tényleg egy ilyen picsogó liba kezében van az egész emberiség sorsa, akkor már dafke is inkább az idegenek.
 

Persze van mögötte koncepció: Liu kétezer oldalon át arról ír, hogy az emberiség legnagyobb értéke a szeretet, az egymás felé fordulás, az irgalom. A jó és a rossz harcát a szeretni képes és a szeretetképtelen harcaként ábrázolja. És ebben a dichotómiában Luo Ji a szeretetképtelen, aki épp azért válik jó Falképzővé, mert hiányzik belőle a törődés, az irgalom. Egy ember, aki gondolkodás nélkül pusztítana egész világokat, akkor is, ha a sajátja is belepusztul. Cheng Xin ellenben a jó megtestesítője, aki a légynek se ártana, aki az ellenségével is leülne békésen teázgatni, aki elérzékenyül minden kisbaba láttán. Cuki. De ha a világot kell megmenteni, kiben bízol? Vagy, ami még fontosabb: a kölcsönös elrettentés politikájában kitől fog jobban félni az ellenség?
 
És akkor még nem is beszéltem erről a (pardon) elbaszott szerelmi szálról. Ami nem is igazából szerelem, maximum a középkori udvari szerelem értelmében: szegény fiú egész életében rajong az elérhetetlen lányért, szó szerint lehozza neki a csillagot az égről, a lány meg észre sem veszi, egész addig, amíg szüksége nem lesz rá. Akkor is olyan kegyetlenül kihasználja, hogy csak na. Aztán persze rájön, hogy ó, de kegyetlen is voltam, miközben tőle egy egész csillagot kaptam, akkor mégiscsak szeressük egymást az idők végezetéig. Szó szerint. Azt hiszem, ehhez én túlságosan kiábrándult és cinikus vagyok, plusz baromira zavart, hogy az amúgy elég alaposan kidolgozott hibernációt mintha csak arra használta volna Liu, hogy Cheng Xint minden korban játékban tarthassa. Mindazonáltal Yun Tianming meséi érdekes színt adtak ehhez a nagy sci-fi patchworkhöz, szép tisztelgés ez a keleti történetmesélő hagyomány előtt.
 
Most nagyon elszidtam a harmadik kötetet, ebből azt hihetnétek, hogy nem tetszett, pedig valójában szerettem az egész trilógiát. Csak épp sokkal jobbnak indult… Liu kimeríthetetlen fantáziája azért nagyon sok mindent ment, még bő kétezer oldal után is tud olyat mutatni, amitől leesik az állunk és minden túlírtsága meg öncélúsága ellenére a végén azért eléggé odateszi a végső megsemmisülést. Na, ilyen grandiózus víziót én még biztosan nem olvastam. Kicsit visszaad abból a fajta rácsodálkozásból, amiért fiatalon annyira megszerettem az olvasást. Mondjuk a végkifejlet fényében aztán tényleg új értelmet nyer a kérdés, hogy valójában mennyire apró porszemek vagyunk az univerzum egészéhez képest, és mennyit számít a nagy egészben az, hogy harcolunk a trisolarisi flotta ellen, vagy sem…

Kiadó: Európa

Fordító: Pék Zoltán, Dranka Anita

Dűne 2 - film (2024)

Annál rettenetesebb szerencsétlenség nem is érhetné a népedet, mintha egy Hős kezébe kerülnének... Számomra még mindig ez a legfontosabb mondat Frank Herbert regényéből. Hosszan beszéltem e mondat környezetéről a könyv, és a film első része kapcsán, ha valaki nem akar kattintani, a kedvéért idézek még: ...laboratóriumi, hiszen mindent megtesz, hogy alájátsszon az érzelmeinknek: a büdös, hájtömeg disznó Harkonnenek és a karcsú, sólyomszerű Atreidesek... Látszatra megkapjuk a szokott jó és rossz meccsét, azaz az irodalmi minták mentén a szokott palettát (ráadásul tudatosan a szokott irodalmi szerkezettel), amivel a legegyszerűbb meséink is operálnak. A minta megvalósulás közben viszont teljesen kifacsarodik. A látásmód kegyetlen paródiájává. A Hős, aki elnyeri a szimpátiádat, akiért izgulsz, a szemed láttára válik a következő zsarnokká, egy keserű egyensúly nevében... Majd akkor folytatnám ezt a gondolatmenetet, ha elétek tárom a folytatások szembesítő meglátásait. Mert ez a történetfolyam a befejezetlenségével együtt nagyon messzire jut a társadalmi válságok és stabilitás-vágy vizsgálatában (az előzmények és folytatások, az úgynevezett „Univerzum” pont e gondolatmenet éleit kerekíti le, kiszolgálva az olvasói elvárásokat; ezért méltatlan a belefeccölt munka ellenére Brian Herbert és Kevin J. Anderson ide vágó munkássága az eredetihez – az egészet visszarántaná a konfekcióba). Mint ahogy nagyon messzire jut a hőskultuszaink metódusainak feltérképezésében is (csak ha végiggondolod, például, miért Atreidesek; olvass utána az Atreidáknak...). Ez van, feleim, ilyen a kultúra természete - ha érteni akarod és nemcsak átérezni, e történet mélységeinek is utána kell olvasni.

Kellene. Bár mellénk két hölgy például úgy ült le a moziban, hogy az egyik nem látta az első filmet se, a másik ott helyben tartott neki öt perces Dűne-gyorstalpalót - képzelhetitek, milyen színvonalon. Jó, rossz, sivatag, fűszer, naaagy gilisztaizék. A film, mint moziélmény döbbenetes ereje rajtuk volt a legkönnyebben mérhető: tátott szájjal, sutyorgás nélkül, a vászonra tapadva ülték végig. Alapjában ez a Dennis Villeneuve által vezényelt csapat legnagyobb sikere szerintem ezzel az adaptációval. Az ilyen filmekért született a mozi. Ahol az érzékek teljes körét megragadva köréd ömlik és kérlelhetetlenül beléd hatol a celluloid álom - érezni véled a sivatag fűszerének savas, vastag, de nem kellemetlen illatát is. Ez a film a nagy durranások erőszaka, és mindezt akkor is átélheted, ha közben valahol hátul a fejedben folyamatosan ott motoszkál az egykor olvasott, ha átélés közben listázódnak a hangsúlyeltolódások, a történet nedveit szipolyozó zanzák. Mindazonáltal erőszak, testi és vaskos - abúzus, amit élvezel, amit vártál, amire jegyet váltottál. Erőszak képben és hangban, de szerencsére nem az egykor leírt történeten és a benne megragadott mesei valóságon.

Végre picit nyíltabban beszélhetek róla, mi kavart fel Frank Herbert látomásában, s hogy mi tetette le velem A Dűne messiását anno. Érintettem már, hogy amikor ezt a könyvet először olvastam, a rendszerváltás környékén, épp hinni akartunk a frissen gründolt hőseinkben. Ez a kettős film, ami amúgy egyetlen, szerves történet (még mindig a vége nélkül, lezáratlanul) elég kegyetlenül járja körül, miben áll e hit természete. Hogy a társadalmaink rendre éretlennek bizonyulnak az értékválasztás, párbeszéd, vita róla, konszenzus, majd döntés tiszteletben tartása folyamatra - hogy már az első lépésben bukunk, amikor nem választani akarunk, hanem kiválasztani. A kiválasztottat. A hittel, tehát értelmi szintek megélése helyett zsigeri alapon követhetőt. A teljhatalmat, aki majd helyettünk dönt, megkérdőjelezhetetlenül helyesen. Ő diktál értékrendet, párbeszéd helyett kinyilatkoztatva, amit szent szövegként hallgatsz, fel sem merül, hogy ne tartsd tiszteletben. Hiszen az szentségtörés volna. Szembe menne a próféciával, ami alapján a kiválasztottság megnyilatkozott.  Majd jőni kell, majd jőni fog egy jobb kor... epedezett a buzgó imádság, s lám, meghallgattatott. Eljött a messiás, és vezet bennünket.

Szokás szerint a távoli jövő édenének ígéretével - de a poklokba, addig is. A filmes stáb, és az adaptáló látnokok ezt a folyamatot tényleg ihletetten rakták elénk: ahogy a világa élére áll a Lisan al Gaib. Az még előttünk van, hogyan és mivé vágja ketté ez az él - de példaszerűen alapozták azzal a könyvből hiányzó, tökéletes filmes katarzispontot teremtő sebződéssel. Ezekért az ihletett változtatásokért könnyen megbocsátom mindazt, amit a jelen blockbuster-filmnyelve markolász össze a történet sokkal lédúsabb egészéből. Tény, Villeneuve és csapata sokat elvett az eredeti történet testének vizéből, főleg a finom politika szintjén - úgy kezdik túl korán, és némiképp a történet belső logikáját is erőszakolva a milliárd áldozattal járó szent háborúsdit, hogy nyitott véggé lehessen. Értem én... szeretnék leforgatni a harmadik részt is. Én is szeretném, ha megcsinálnák. S főleg, ha így csinálnák, ennyi és nem több kompromisszummal. Ha tényleg nyilvánvalóvá válna belőle, amit Gaius Helen Mohiam Anya, a Bene Gesserit rendfőnöke suttog Jessica Tisztelendő Anya fejében, egy csak a számukra (és számunkra, nézők számára) hallható dialógusban: nincsenek egymással szemben álló oldalak. Nincs jó és rossz örök küzdelme. Állandó választáskényszer van, és szükségszerű bukás. Bárhogy is hívják a hőseinket.

Herbert teljes történetfolyama még ennél is többről szól. És most, hogy a film nyelvén tényleg méltón megalapozódott (azaz elérve és meghaladva Linch egykori moziját, látványfilm mivolta mellett mint látomásfilm is működik), valóban nagyon érdekel, hogy erről, az ennél is többről-ből mennyi fér majd a játék keretébe. Mennyit enged belőle kibomlani a finanszírozók egyszerű óhaja, hogy a franchise elsősorban bevételt termeljen. Fontos lenne, hogy engedjék - a szuperhősfilmek világképi zsákutcájából ez az eposz úgy hátrál ki, hogy a vizuális világuk, a hangulatuk, a keltett érzeti mezőik, a blockbusterek mai hatásmechanizmusát csuklóból megvalósítja. És most már le merem írni: közben adaptációnak se kutya.

A szuperhősfilmek világképi zsákutcája... elég régóta benne tévelyeg a tömegfilm, holott az ízlést (a sream-világ sorozatai mellett) jelenleg ez formálja a legerősebben. Brutálisan egyszerű képlet ez, amit persze a tehetség képes teliszórni olyan szeretni való lényegtelenségekkel, amitől élővé lehet a nézője számára. A Bosszúállók lezárása kapcsán írtam: az Ipari Képelőállító Művek csúcstermékei a bevált recept hússal töltése mellett legfeljebb elmennek a műfaji falig - a felismerést nem tárják elénk, hogy ebben az egyszerű logikában a következő főgonosz (a folyton nagyobb durranás Thanos) valójában mindig Vasemberből, Amerika Kapitányból, vagy bármelyik világmentő vezérből válik. Pedig az adaptációik alapanyaga, a képregény a nagyobb erő adta hatalom természetével kapcsolatban elég sok mindennel eljátszik ebből a bonyolult kérdéskörből is. Persze jellegénél fogva egy koherens történetté aztán mindig a pátosszal telt vezér-felelősségvállalás rajzáig formálható - az ellentmondásmentesítés megeszi a leágazásokban olykor egészen kíméletlen szintekig összemarkolt kiábrándultságot. A Dűne alaptörténete, és az adaptáció is tovább jut ennél - nem kaptunk még csak részleges hepiendet se. Eléggé egyértelműen megmutatja, hogy Paul Muad-dib és Feyd-Rautha valójában ugyanannak a pörgő érmének két oldala. Hiszen a hősünk ugyan győzött, de az egész világra szabadított, gyilkosnak nevelt fanatikusok élén lobogtatja a sólyomrajzos zászlót.

A film erős tempója kicsit elvett a rétegekből - az ökológiai gondolat például egészen mélyen lüktet csak ebben a jól ritmizált háborúba rohanásban. Pedig amúgy ráébredhetünk: ebben az univerzumban nemcsak a Dűne, de minden bolygó az egyensúlyok elvételét nyögi. A sardaukarok szülőbolygója, a Corrino ház otthona, a Padisah Császár hatalmának alapja az ömlő vizek alatt nyög (akárcsak, jegyzem meg, a Caladan). Ebbe a sorba teljes erővel illik a Giedi Prime, a Harkonnen-fészek szennyes sterilitása. A fekete nap által kiégetett világ amúgy tényleg vizuális mámor, a tökéletesen élhetetlen életrendé, a megvalósult fasizmusé. Viszont annak minden kvázi jutalomfaktora nélkül - a meghagyott kispolgár-kisvilág keretbe rakott, szabályozott "harmóniái" nélkül. Nagyon súlyosan véglet, és nagyon kíváncsi vagyok, ha lesz harmadik film, az alkotók meddig-hogyan engedik kígyózni e helyszínen is a később kibomló történetszálakat. Ezt a vizuális poklot használni kell - vagy mondom úgy, bűn volna nem használni. Pokol és éden... ami itt is, csak a teljhatalmat birtokló uralkodónak jár. A császár lakhelyének légkörében érzik egyedül környezeti harmónia. Sokaknak feltűnt, ha erőtlenség képében is - szerintem teljesen tudatos döntés volt a megvénült Christopher Walken kiválasztása a szerepre: az egykor könyörtelen reformer császár figuráját átjárja a világa elpuhultsága. Az egykori kíméletlenség beleöregedett a békéjébe - tényleg alkalmassá lesz arra a megalázó kézcsókra a végén.

A színészi munkára nem veszetgetnék sok szót, itt mindenki jó, jobb, még jobb. Szeretem, ha a film közben nem jut eszembe a színész, ha átlényegül bennem a szerepévé. A játéktér adta kereteket szépen ki is használja mindenki. Jobban izgat a keretek átformálása, ami legerősebben a fremeneket érintette ebben a filmben is. Frank Herbert nem tehet róla, hogy sajnos nem csak történelmi analógia a könyvében felrajzolt fanatizmus-mintázat - de a filmesek amennyire csak tudták, elkerülték az egyszerű párhuzamok értelemgyalázó csapdáit. Például Stilgar könyvben elénk tárt figurája sokat szegényedett azzal, hogy a forgatókönyv hívővé tette, de meglepően hitelesen hozza így létre a szemünk előtt a típust, aki hisz tűzön-vizen át, aki az értelmezésben mindig rálel a próféciára, ami a magáévá tette. És Csani szkepszisét is eléggé a helyén kezelik, szintén remekül használva arra is, hogy megmutassanak vele egy másik tipizálható mintázatot, egy kényszerviselkedés rajzát a fanatizmus-közegben. Persze elveszítik vele a szerelem hiteles megragadhatóságának teljesét - annak mindig alapvető része, hogy hiszel a másikban. Írták többen, hogy Zendaya és Thimothé Chalamet közt nemigen van kémia; szerintem inkább ez a kétellyel folyamatosan marcangolt (a könyv világától talán legnagyobbat távolodó) kapcsolat kap itt meglepően pontos rajzot. Persze, hogy megfizetjük az árát, az endből itt is hiányzik a happy - hiányzik miatta az egyik kedvenc mondatom a könyvből -, de egészen izgalmasan alapoz mindannak, ami még jöhet.

Szóval mindent összevetve azt hiszem, végre kapott ez a számomra nagyon sok tekintetben alapvető mű egy méltó adaptációt. Nincs még vége... Nagyon kíváncsi leszek, hogy a filmipar által belénk kódolt várakozásokat még durvábban pofon csapó folytatás lehetőségével mennyire él Dennis Villeneuve, meg a többiek. Van rá esély, hogy ne kíméljenek bennünket. A legerősebb érv a szememben, hogy jól sikerült: feleségem és szerzőtársam, Timi el szeretné olvasni a könyveket. Nekem ez a legkomolyabb siker, amit adaptáció elérhet, ha a betű bűvöletére kelt vágyat valakiben. Mert azért ez a történet is, akárcsak a testvérei, a fejedben vetített moziként igazi. 

Jennifer Egan: A mézeskalács ház

„Egan szereplői a boldogságot keresik, és nem találják meg – aztán már csak azt keresik, hol vesztették el a boldogság lehetőségét is, ahelyett, hogy megélnék, ami van, vagy megtanulnák újraértelmezni a boldogságról alkotott fogalmukat. Mindegy, hogy a connecticuti előkelő társaság teniszpartiján vagyunk, vagy Los Angeles felhőkarcolói közt, vagy egy afrikai szafarin – mindenki valahol máshol lenne, valaki mással, valami mást csinálva, mégis: teljesen tudatosan és legtöbbször a következményeket előre látva hoznak meg rossz, rosszabb és még rosszabb döntéseket. Hogy aztán minduntalan keressék félbehajtogatott vágyaikat.”
 
2013-ban írtam a fenti sorokat Jennifer Egan első magyarul megjelent regénye, Az elszúrt idő nyomában kapcsán – amely könyv nagy eséllyel pályázhatna az elmúlt tíz év során legtöbbször újraolvasott kötet címre (természetesen Cormoran Strike kalandjai mellett), ha nem lennék lusta utánaszámolni. Sajnos a hazai Egan-kiadás még mindig hagy némi kívánnivalót maga után, az eltelt bő évtizedben egy klasszikusabb vonalú regénye, a Manhattan Beach jelent meg nálunk, és tavaly év végén kb nulla reklámozással, fű alatt becsusszant a könyvesboltok polcaira Az elszúrt idő nyomában kvázi-folytatása, A mézeskalács ház. Ami, elődjéhez hasonlóan novellafüzér, nagyrészt ugyanannak a szereplői körnek az életéből kiragadott részletekkel, várható és váratlan összefonódásokkal, várható és váratlan sorsfordulatokkal, visszacsatolásokkal, átértelmezésekkel. Ám míg az első kötet a zeneipar, a művészet és annak a befogadóra tett hatása, a művészi értelmezés és áttételesen annak boldogságkeresésünkben játszott szerepe körül forgott; a folytatás a közösséginek indult, ma már algoritmusok által vezérelt manipulatív háló és az abból (is) táplálkozó, az életünk minden területét átszövő adatvezérelt digitalizálódás személyiségünkre, életfelfogásunkra, boldogságkeresésünkre gyakorolt hatását járja körbe. Mert hát ez az egy nem változott: az ember mindig és mindenhol a boldogságot keresi. Ám ahogy nem hozta el a kánaánt a szex, drogok, rock ’n roll világa sem, úgy nem hozza el a Facebook, a Saját Tudattalan és a minden befogadói reakciót katalogizáló és képletekkel leíró reklámipar sem.
 
Pedig micsoda újításnak indult mindez… A mézeskalács ház alapköve valahol Az elszúrt idő nyomában „Szafari” című novellája környékén kereshető – Miranda Kline-t, a világot megrengető új hálózat ötletét adó antropológust ott hagytuk magára, mint Mindy-t, Lou Kline leendő harmadik exnejét, aki két gyerekkel marad majd magára, miután Lou éppúgy eldobja, mint az elődeit. Ám Mindy a váratlan fordulatokban hisz: két kamaszlány mellett csak befejezi a mesterképzést, elutazik a dél-amerikai őserdőbe, és a világtól elzárt törzsek megfigyelésével új alapokra helyezi a közösségi emlékezet fogalmát. Miranda tanulmányára röpül rá a programozózseni Bix Bouton, aki kifejleszti a technológiát, melynek segítségével az emberek feltölthetik emlékeiket a felhőbe – úgy, ahogy azokat valójában megélték. Szembesülhetnek saját gyermekkori megéléseikkel, előhívhatnak elnyomott élményeket, felidézhetik, hogy hívták azt a gyermekkori barátot, akinek már elfelejtették a nevét is. Elsőre hívogató, mint a mesebeli mézeskalács ház – azonban már önmagában ez pszichológiai kérdések garmadáját veti fel. Fel vagy készülve rá, hogy felidézz egy negatív gyermekkori élményt? Biztos újra át akarod élni, ahogy zaklattak, megaláztak, neadjisten bántalmaztak? Segíti vajon a feldolgozást az újra és újra belemerülés a legrosszabb emlékekbe vagy épp, hogy konzerválja a nyomorúságot? És ez még csak a kezdet…
 
Mert a Mandala igazi businesse a kiterjesztett tudattalan, vagyis a feature, melynek segítségével annak fejében, hogy hozzájárulsz a saját emlékeid közzétételéhez a felhőben, belenézhetsz bárkiébe, akikkel közös emlékeid vannak. Bárkiébe. Visszanézheted, mennyire unta a veled töltött időt az imádott apád, hogy mit gondolt rólad a fiú, akibe halálosan szerelmes voltál a gimiben, hogy mennyire szánalmas lúzer vagy a többségi társadalom sikerre ítélt fiataljai körében. Fel vagy készülve rá? Vagy, mint a regény főszereplői, visszanézhetitek legjobb barátotok fiatalkori halálát egymás nézőpontjából – közösségi élményként újra meg újra elsiratva azt, akinek az emlékeit egyedüliként nem láthatjátok. Netflix and chill helyett közös emlékidézés – a legmorbidabb fajtából. Segíti a feldolgozást vagy konzerválja a fájdalmat?
 
És persze a felhőben tárolt emlékcunami adatok milliárdjait jelenti. Hisz nincs olyan készletnarratíva, mely ne lenne egyszerűen konvertálható egy jól beparaméterezett algebrai rendszerbe. Ha az emberi viselkedés kiszámítható, az emberi kapcsolódások megjósolhatóak, akkor mindez átfordítható nem csupán a közösségi háló, de a szórakoztatóipar, a marketing, a politikai és fogyasztói befolyásolás nyelvére is. Mielőtt legyintenénk, hogy ez sci-fi, álljunk meg egy percre: hisz nem ebben élünk már most is? Ugyan Saját Tudattalan még nincs, de már ennek a marginális eléréssel rendelkező blogposztnak is monitorozzák minden szavát, melyek aztán az algoritmusok segítségével jutnak (vagy nem jutnak) el potenciális olvasókhoz és táplálják végső soron az MI adatbázisát. Sci-fi? Ugyan már, ez az életünk. És mégis, miért csináljuk? Mert kapcsolódni vágyunk. Egan szereplői sem törekszenek másra, akár a zene révén teszik, akár a tudattalan megosztásával, akár szemétből épített sivatagi szobrokkal – kapcsolódni vágynak. Egymáshoz, művészethez, valami elvonthoz, egy magasabbrendű célhoz. Ki mihez…
 
S vajon mihez kapcsolódnának azok, akik ki akarnak szakadni a hálóból? Akik ráébredtek a mézeskalács ház valós természetére és menekülnének a boszorkány elől? Akik megtagadják a tudattalan megosztását, saját - biztonságos, ellenőrzött - hálózatot hoznak létre, kizárólag személyesen kommunikálnak, proxykat hagynak hátra a „hivatalos” közösségi oldalakon, hogy azok reakcióival megzavarják a számlálók munkáját és félrevezessék a befolyásolásra törekvőket? Ők tán nem vágynak kapcsolódásokra? Ó, dehogyisnem. Ám mindenekelőtt valós élményre vágynak. A kulcs ott van (naná hogy ott van) az előző könyvben, ott van „Az Arany-kúra” és a „Szafari” oldalain, ott van a zenei producer Bennie Salazar alakjában, akinek csak akkor áll fel, amikor a gondosan kiszámított, ipari hulladék zenék után, melyeket gondoz, végre egy karcos, disszonáns, de élő, érzelemteli örömzenélést hall; ott van az oroszlántámadást közösen átélő szafarituristák reakciójában, akik az előre megtervezett, beállított, insta-kompatibilis élmények helyett végre valami igazival találkoztak, ami megmutatta a természet erejét.
 
Hol a csapda? Mert persze az is van - hisz amíg a megélés, a valós megtapasztalás és a valós (élőben történő) megosztás helyett  átmész egy másik, titkosabb, tisztább, biztonságosabb közösségi oldalra, addig ugyanazt a gólemet táplálod. Azt hiszem, az egyik legnagyobb kérdés, ami előttünk, emberiség előtt áll manapság, hogy képesek leszünk-e megálljt parancsolni neki, vagy pusztán időről időre új ruhába öltöztetjük, amíg fel nem nő, és már ő akarja megmondani, milyen ruhát venne fel.
 
„Számlálóként mindenekelőtt arra törekszem, hogy az adataim pontosak legyenek. A gondolattól, hogy hamis adatok szennyezik az elemzéseimet nagyszámú, fel nem fedezett, élő emberi lénynek álcázott proxyk formájában, elszédülök, és rosszul érzem magam. A rejtőzködők alkotta nagyobb kép azonban nem aggaszt. Ha olyan létszámot érnének el, hogy másodlagos hálózatuk versenyre kelne annak a hálózatnak a dominanciájával, amelyből az adatainkat nyerjük - ha végső soron észrevétlenül leválnának a társadalmunkról, és alakítanának egy másikat, saját gazdasággal és fizetőeszközzel, sőt, nyelvvel (miközben online látszólag ugyanazok maradnának, mint akik addig voltak) - hamarosan új számlálók jelennének meg a soraikban a saját adataik kiszámolására. Eleinte ez a számolás pusztán az egymással való kapcsolat, kommunikáció és egymáshoz való közeledés utóhatása lesz. Még ha fel is ismerik őket, a rejtőzködő-számlálók akkor is pusztán jó szándékú, semleges entitásoknak tűnnek. Ám fokozatosan napvilágra kerül, hogy miközben maguk a számlálók nem veszik hasznát az általuk passzívan megszerzett adatoknak, azokat kölcsönadják, bérbe adják, és eladják más entitásoknak, akik a maguk számára sokkal jövedelmezőbb módon használják fel őket. Így a rejtőzködők ismét ráeszmélnek, hogy őket tekintik felelősnek – más szóval megint visszakerülnek oda, ahonnan indultak. Az idősebbek pedig túlságosan kimerültek lesznek ahhoz, hogy újabb forradalmat robbantsanak ki, és túl cinikusak, hogy elhiggyék, működni fog. De a fiatalabbak - eltaláltad - megpróbálják elkerülni a számlálókat. Kiürítik az identitásaikat, és új, titkos hálózatot alakítanak, így megint egy újabb, párhuzamos, láthatatlan nemzetbe csoportosulnak, ahol meggyőződésük szerint végre szabadok lesznek. És megint ugyanaz történik. És megint ugyanaz történik. És megint ugyanaz történik.”
 

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Farkas Krisztina 
 

Minden, mindenhol, mindenkor - Film

Ha volt pillanat, amikor a világom előtt teljesen banális okokból álltam totál értetlenül, biztosan ilyen volt, mint amikor fülembe jutott a híre: tarolt az Oscaron. Főleg, mivel addigra láttuk A sziget szellemeit, hírelték a Tárt, az Elvist, bitang jó híre kelt a Nyugaton a helyzet változatlan sokadik adaptációjának – sőt, Timi látta A Fabelman családot, és meg volt győződve róla: elviszi a díjakat, pusztán az életmű általi tiszteletből. Ezt a filmet nem láttuk, és ennyivel össze is foglaltam, miért lehettem akkor így értetlen. Megnéztük végre – és azt kell mondjam, most azt nem értem, miért mondta rá Nyáry Krisztián (akit becsülök) ezt: a valaha általa látott legeslegrosszabb film. 

Azaz van, hogy érteni vélem, vagy legalábbis sejtem, miért mondta, azaz lehet egy olyan változatom a multiverzumban, aki kapiskálja – és kissé távolabb a meghozott döntések felmérhetetlen útvonalán lehet egy olyan alteregóm, aki pontosan érti. Ja, és: a spektrum másik végén biztosan van olyan is, aki úgy is gondolja, mint a formabontó íróéletrajzok atyamestere.

Mert a Danielék pont ezzel játszanak a multiverzumukban: minden döntésünk létrehoz egyet belőlünk, aki mást választ, és mindanyiunknak így alkotunk, mi emberiség kismillió párhuzamos szövevényt. Ahol mindent egy picit másképp gondolunk, és ettől másképp is cselekszünk. Ebben igazából semmilyen új ötlet innováció nincs, sőt. És ez a kvázi eredetiség-deficit (kizárólag ebben az értelemben) az egész filmre igaz. Hiszen tisztelgés és fricska, idézet és parafrázis, idepottyantott poén és dráma szakadatlan ömlése. Ez a ruha a filmen. Amit öltöztet, a történet szintén nélkülöz minden újdonságot. Az is vékonyka, teljesen banális mese a család fontosságáról, egy az adófizetéssel bajlódó kínai bevándorló anya, a tutyimutyi férje, a leszbi lánya, meg a szenilis apja által alkotott, teljesen diszfunkcionális család egy totálisan köznapi módon halmozottan hátrányos, egymásra torlódó halogatások által dagállyá duzzasztott, röhejesen köznapi válsághelyzetének bemutatásán át.

Csakhogy ezt a vizuális töménységet (ami önmagában eredeti) videoklip se vállalta teljes hosszban eddig, nemhogy mozifilm. Árad belőle a jelenetbe zsúfolt utalás, hatalmas tömegben, folytonos újranézést provokálva, hiszen ekkora adagban csak a töredékét képes befogadni az agyad. Ezért lehet a tiktok-twitter-meg-egyebek generációjának filmje: az egész sokrétű, mémszerű, rövid, tömör „posztok” pillanataiból lett egymásra hányva; a töménységi fokát sem ötletben, sem vágásritmusban nemigen közelíti semmi. Miközben odaköszön, mindent parodizálva meg is valósít: családi dráma és kung-fu film, sci-fi és disztópia, világmentés és lúzer realizmus egyszerre; minden harsánysága ellenére hallatlanul átgondolt, elemi szinten. És tényleg – mondjon nekem olyan filmet valaki, ahol egyszerre történik vizuális kalapemelés a Kung Fu Panda és L’ecsó, meg Wong Kar-Wai életműve előtt (hogy csak egy hallatlanul morbid példát mondjak).

És a teljesen banális körülmények között szétesni készülő mosodás-család története is elemelődik ettől a tálalástól. Ez a banalitás amúgy is „a csodálatos legtöbb” lehet a maga szikár módján (ahogy például A nomádok földje alkotói ragadták meg), de ez ritkán szólít meg egy mai tinit. Ez a látványözönbe lógatott mesemód viszont megszólítja őket. Hogy a kibeszélhetetlenségek egy ponton úgyis átszakítják a gátjaik. Hogy engedhettél el? kérdezi az apját (pontosabban annak az alfa változatát) e filmben a lánya, feltéve végre ezt a kérdést, amit sokkal-sokkal előbb kellett volna. A létünk ezeken a hétköznapi elnyelődéseken áll, vagy bukik – és a hétköznapokon, amikor megtörténnek. Az unalma ellen egy nézetben mindannyian szuperhősnek képzeljük magunkat az életünkben, s ha ennek a képzelgésnek látod ennél (meg a számomra örök ikon A Jamada-családnál) pontosabb verzióját, légy szíves, szólj rám, vevő leszek rá.

A díjra visszatérve: az én favoritom A sziget szellemei volt – kedvről, kedvességről e filmnél ezer árnyalattal gazdagabban mesélve egy sokkal pontosabb filmnyelven, szoborszerűen szikáran. De azt sem nézi kedvvel egy mai fiatal – unja, nincs meg a háttérismerete 1923 Írországáról és nem ér rá megszerezni: a mélységek rejtve maradnak előtte. A Minden, mindenkor, mindenhol meséje a kedvesség fontosságáról az eszelősen sűrű filmkockákra, a maga felszínesnek tűnő megközelítése „alá”, a fiatalság szeme elé „rejti” a maga értelmet fényleni segítő mélységeit. Ahogy a kanyon látványa a két kőnek, úgy nyílhat nekik az egész. A szeretet-kungfuból például, aminek ölelés a harci pozíciója. Aminél szebb idióta poént én még nem láttam soha filmen. Hiszen még egy kiszáradt aggszűz adóellenőrt is beleránt a szeretetbe...

És még valami a végére. Ez a film egy egybefűzött trilógia-paródia, a slusszpoénnal, hogy a mindig „leggigantikusabb durranás” záró epizód itt tulajdonképpen két pár perces filmes mondat (már ezért a nem is rejtegetett poénért csókot érdemelne a homlokára a két rendezőidióta). Anno a rajongó ujjongott bennem, amikor A Gyűrűk Ura kapta az Oscar-ívet, tudván tudva, hogy esztétikailag abban a mezőnyben is érdemtelenül. Mindennek fényében, amit írtam, azt hiszem, érteni vélem az Akadémia választását, e (nagyon sok minden közt) trash-paródia egekbe emelését; úgy vélem, ennek fényében teljesen megérdemelten tarolt. Megszólított, és moziba vinne egy generációt, akiket már nem visznek a szüleik, és annyi egyéb kézbe vehető könnyebb út csábítja őket. Végül tényleg szívből gratulálok minden, de minden szereplőnek: külön Stephanie Hsunak, amiért esendő kislányból szívtelen gyilkossá lényegült egy fejbiccentés után, hogy aztán újra emberré essen szét, Ke Huy Quannak, aki tényleg szívből kedves ember lehet, és Michelle Yeohnak és Jamie Lee Curtisnak, amiért mindketten ezredszerre bizonyítják, hogy nem férnek semmiféle skatulyába.

Úgyis újranézzük... A felét se fogta még fel az agyam.

Kim Stanley Robinson: A Jövő Minisztériuma

2017 augusztusának legmelegebb napjaiban olvastam először Kim Stanley Robinson New York 2140 című regényét, ma is fel tudom idézni az élményt, ahogy a klíma nélküli buszon Újpalotáról Újbudára zötyögve, azzal a szent meggyőződéssel, hogy ezt a hőséget már nem is lehet kibírni és mind meghalunk, fejbe vágnak az alábbi sorok:
 

„Persze már túl későn. Az első áradáshullám előtt beinduló globális felmelegedés akkorra már teljes erővel tombolt, és a posztáradáshullám nemzedéke semmit nem tehetett a megállításáért. Úgyhogy annak ellenére, hogy „mindent megváltoztattak”, és olyan gyorsan széntelenítettek, ahogyan ötven évvel korábban kellett volna tenniük, még így is megsültek, mint a bogarak a hűtőrácson. Még az sem bizonyult elégnek a felmelegedés megállításához, hogy pár milliárd tonna kéndioxidot bocsátottak a légkörbe, mintegy vulkánkitörést utánozva, és ezáltal jócskán lecsökkentve a napfény mennyiségét, és egy-két évtizedre az átlaghőmérsékletet is, amit nagy hűhó és/vagy fogcsikorgatás közepette hajtottak végre, ugyanis a gondot okozó hő már az óceánok mélyére hatolt, és nem volt hajlandó elég gyorsan eltávozni, bármennyit is játszottak az emberek a globális termosztáttal abban a hiszemben, hogy isteni hatalom birtokosai. Nem voltak azok."

 
Azt a könyvet azóta évente újraolvasom, szerzőjének, akinek már előtte is esélye volt arra, hogy a legnagyobb kedvencek közé pozicionálja magát, azóta már biztos a helye, magamon viszont jót kacagtam amikor az idei év augusztusának legmelegebb napjaiban a facebook feldobta emlékként az idézetet – hisz azóta a helyzet csak rosszabb lett, az akkori „kibírhatatlan” hőség már csak szép emlék az idei nyár két hónapos hőhulláma és aszálya után. Olvasom okosabbnál okosabb cikkekben, hogy az idei lesz hátralévő életünk legcsapadékosabb nyara, hát köszi… Annyian és annyiszor leírtuk már, hogy KSR látnok, hogy lassan elkopik a kifejezés, de tény: a climate fiction legjelentősebb szerzője megint rátapintott valamire. Bár ne lenne ennyire igaza.
 
Most meg itt az új könyv, ami még sokkal kiábrándítóbb és sokkolóbb (úgy is, hogy maga az írás egyáltalán nem kiábrándult, de erről később). Nyaralós könyvnek szántam. Nem mintha KSR bármelyik könyve könnyed strandolvasmány lenne, de úgy gondoltam, ekkor lesz legnagyobb esélyem az elmélyült, értő figyelemre. Arra, hogy ne legyen más, csak a könyv és én. Hogy kiragadjon a valóságból és csak rá figyeljek. Hah! Megint csak jól kinevethetem magam. Mert ez a könyv a valóságunk maga, és erre mi sem világíthatott volna rá jobban, mint a környezet, ahol olvastam. Az aszálytól megnyomorított Alföldön átvonatozva, elképedve nézve a máskor zöldellő tájat és a térdig érő napraforgókat, megérkezve Európa legnagyobb fürdőkomplexumába, ahol a mindig zöld gyep helyett kiégett fű és portenger fogadott; termálvizes medencékben főve (Ó, önmagában ez is megérne egy misét, vajon ez a fajta vízpazarlás meddig tartható és meddig igazolható gazdasági érdekekkel, miközben a hely körül a fél ország kiszárad – és vajon meddig tartható és igazolható az egyén szintjén, hogy borzong a klímakatasztrófán, miközben forintjaival táplálja a hasonló pazarlásokat? No persze ez ráhúzható a repüléstől a fesztiválozáson át számtalan kikapcsolódásunkra, és ez nem az a poszt, szóval ne tovább…) és tűző napon aszalódva csaptam fel a könyvet (Valójában nyitottam meg az e-könyvet de ez mennyivel hülyébben hangzik… tényleg, hova lesznek jó kis könyves kifejezéseink ha kivész kezünkből a papírkönyv?) hogy egy borzalmas jelenetsorban explicite olvashassam, hogyan halnak meg milliók egy Indiát letaroló hőhullámban.
 
KSR nem finomkodik, mintha direkt elrettenteni akarna. Ha széplélek vagy, és kiborít, hogy emberek megsülnek a tetőn vagy megfőnek a túlmelegedett tóban, hogy gyerekek száradnak ki a szüleik karjában, akkor ne is olvass tovább. Csukd be a szemed, kapcsold fel a klímát és bízd az okosokra, hogy majd megoldják. Nem fogják. De ettől még kár lenne tagadni, hogy eljutottunk arra a pontra, amikor a valóság van annyira sokkoló, hogy sokan nem tudnak megbirkózni vele. Amúgy az első fejezet után a könyv jóval kevésbé gyomorforgató, csak mondom, ha valaki tényleg feladta volna. Viszont borzasztóan elkeserítő. Ahogy egyre közelebb hozza hozzánk a katasztrófát, időben is, térben is, úgy lesz egyre kellemetlenebb szembesülni vele, hogy ja, ezek mi vagyunk, ez itt a holnapunk. Könnyű távolságot tartani egy 2300-as években játszódó sci-fi bolygók közt szörföző főhőseitől, akik egyre távolodnak az emberi korlátoktól; lehet legyinteni 2140 New Yorkjának lakóira, akik ugyan még zavarba ejtően úgy gondolkodnak, mint mi és a hivatkozásaik is hasonlóak, de akkor is, ki tudhatja, mi lesz 100 év múlva, ez csak egy sci-fi… A Jövő Minisztériumának szereplői viszont mi vagyunk. A 2020-as évekből indulunk, amikor is a Párizsi egyezmény aláírói létrehozzák a Jövő Minisztériumát, hogy az elkövetkező generációk képviselőjeként kidolgozza a klímaváltozás megállításának lehetőségeit.
 
Nincs hova távolítani magunktól. Sem a sztorit, sem a hősöket, sem a katasztrófát. Ebben élünk. Ezért fáj annyira.
 
Miután húszmillió indiai válik a hőhullám áldozatává, az ország megrázza magát, leveti a gyarmati korból magával hurcolt béklyóit, és a tettek mezejére lép. Mintegy mesterséges vulkánkitörést előidézve kéndioxidot bocsátanak a légkörbe, ezzel minimálisan csökkentve a felmelegedés ütemét, és cselekvésre szólítják fel a világot. Politikusaik szépszóval, Káli gyermekeinek terroristái erőszakkal. A bürokrácia világszerte akadályoz, amit csak tud; a politikusok fülüket-farkukat behúzva csak a szavazatmaximálással törődnek; a pénzpiac köszöni, amíg nincs üzlet a felmelegedés elleni harcban, hallani sem akar róla. Min fordul át mégis a kocka? Valóban a sokk nagysága az, ami megváltoztatja a dolgok irányát? Káli fékezhetetlen gyermekeinek gyilkosságai rettentik el a döntéshozókat a további töketlenkedéstől? Vagy egyszerűen amikor végre kellő számú elkötelezett ember kezd el együtt gondolkodni és megkeresni azokat a mikroprojekteket amik különböző irányokból egy kicsit előre vihetik a dolgokat akkor a sok kicsi összeadódik és végre történik valami elmozdulás a pozitív irányba? Kim Stanley Robinson bizonyos szempontból idealista. Hisz abban, hogy még képesek vagyunk változtatni. Hogy előbb-utóbb megjön az eszünk, hallgatunk az okos tudósainkra, akik gleccserfúrásokkal, mesterséges vulkánkitörésekkel, helyi mezőgazdasági projektekkel lejjebb csavarják a globális termosztátot. Más szempontból meg baromira kiábrándult és realista. Mert látja, hogy mindez nem lesz több pusztába kiáltott szónál addig, amíg a világ vezető bankárait meg nem győzzük, hogy igenis gazdasági érdek hogy megmentsük a bolygót. A Szent Grál a karbonpénz – ha van mivel kereskedni, ha van mit felhalmozni, ha van mire üzleti modellt építeni, akkor a jegybankok egymás lábát taposva állnak a bevezetés élére. Az se baj, ha mellesleg megmentjük a klímánkat.
 
Ezek vagyunk mi, ezt a társadalmat építettük. Van remény, de ne higgyük, hogy az idealizmusban keresendő. Van egyébként egy nagyon érdekes kihagyott lehetőség a könyvben, amit az egyik főszereplő, Badim vet fel: vallást kéne alapítani a klíma megmentésére. A pénz mellett a hit a legerősebb fegyver, ami cselekvésre sarkallhat. Kicsit sajnálom, hogy az ötlet végül kidolgozatlan marad, nagyon érdekelne, hogyan építene fel KSR egy mítoszrendszert a Föld védelmére.
 
Egyszerre tragikus és felemelő szembesülni azzal, hogy mennyi mindent tehetnénk, de nem tesszük, ahogy tragikus és felemelő maga a regény is. Ami nem is igazi regény. Hagyományos értelemben vett cselekménye alig van, ugyan két szál - az indiai hőhullámot túlélő, PTSD-ben szenvedő Frank és a Jövő Minisztériumának vezetője, Mary közti furcsa barátság története és az antarktiszi gleccserkutatók szála - összeolvasva kiad egy-egy közepesen érdekes kisregényt; de ami jóval érdekesebb, az a kaleidoszkóp-szerűen megelevenített összkép, a világ számos tájáról, különböző társadalmi rétegekből, különböző helyzetekből érkező elbeszélők meséinek összessége és a közéjük ékelt filozofálások, gazdasági-, történelmi-, fizikai-, politikai eszmefuttatások. Egy menekülttábor lakója, egy afrikai gyémántbánya rabszolgája, Davosban foglyul ejtett bankár, féktelenül bulizó svájci fiatal, a tornádó által elárasztott Los Angelesben bolyongó túlélő, közép-nyugati farmtulajdonos egyaránt szót kap, mintha Robinson demonstrálni akarná, hogy akárhol vagy, akárki vagy, ez téged is érint. Ezt a témát nem lehet reprezentációs torzítással szemlélni – itt már nem arról van szó, hogy akad-e egy New Yorki toronyház lakói közt a világ megmentéséhez szükséges minden szerepkörből legalább egy. Egyszerre szórakoztató és zavarba ejtő ez a kaleidoszkóp, hisz így regényként értékelhetetlen a szöveg, ugyanakkor aki szerette a New York 2140 időnként a cselekménybe kotyogó narrátorát („az állampolgár”) az megnyalja utána mind a tíz ujját.
 
De ha nem regény, akkor mi? Segélykiáltásnál jóval több. Már-már kézikönyv ahhoz, mit kéne másképp csinálni. Nem véletlen, hogy az utóbbi évek egyik legfontosabb könyveként hivatkoznak rá és hogy KSR két olvasói találkozó közt az ENSZ meghívására ad elő róla. Fogalmam sincs, tudományos alapon működnének-e az ötletei. Fogalmam sincs, megenné-e a világgazdaság, ha a karbonpénz új alapjaira helyeznék. Fogalmam sincs, elég érettek vagyunk-e mi, egyszerű felhasználók, hogy felforgassuk a társadalmi rendszereinket (közösségi hálóstul, bankrendszerestül, nagytőkéstül). Még azt sem tudom, képesek vagyunk-e lekapcsolni a klímát vagy két fokkal kevesebbel beérni télen az irodában. Azt tudom, hogy baj van, és kellenek a Kim Stanley Robinsonok, hogy felhívják a figyelmet rá. Abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy akár működik regényként, akár nem, ez a könyv a legtöbbet nyújtja, amit a művészet nyújtani tud, ami a dolga kéne legyen, zsánertől függetlenül. Felráz, gondolkodásra, szembenézésre késztet, változtatásra sarkall, felteszi a kérdést, mik is vagyunk mi, emberek, mivégre vagyunk itt a világon és mit kéne tennünk azért, hogy ha már használni nem tudunk, legalább minél kevesebbet ártsunk? És e rengeteg horror és filozófia mellett megejtő költőiséggel mesél is nekünk. A végtelen jégmezőkről. Érintetlen hegyvonulatokról. A zergékről, akik nem félnek az embertől, mert nem tudják, hogy félniük kéne. Migrációs ösvényeken vándorló vadállatok sokaságáról. A mindennapok apró fuvallatairól, amikért mégis érdemes küzdeni. Csokoládéba forgatott narancsgerezdekről. Arról, hogy olykor csak meg kéne hallgatnunk egymást. Majd hagyni békében távozni. Alpesi ragyogásról. A pillanat szépségéről.

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika

Kurt Vonnegut - Ryan North - Albert Monteys: Az ötös számú vágóhíd - Képregény

Egy áldott emlékű, általam ismeretlenül is szinte családtagként szeretett ember egyszer írt egy könyvet, egy formabontó könyvet az élményről, amit átélt, amiről nem tudott beszélni, csak így, ennyire formabontóan. Ezek az ő szavai: A drezdai iszonyat rettenetesen sokba került. Előzőleg mindent aprólékosan elterveztek. Végül azonban a város felperzselésének semmi jelentősége nem volt. Az egész földgolyón csupán egyetlen személynek származott belőle haszna. Én vagyok az a személy. Megírtam ezt a könyvet, egy rakás pénzt hozott a konyhára, megteremtette a hírnevemet, ami olyan, amilyen. Ha jól számolom, minden halott emberen kerestem két vagy három dollárt. Amikor először elolvastam ezt a könyvet, sajátos buborékából a saját életem is kinézetett: mert apai nagyapám, Hegyi Imre magyar leventeként (odáig sodródva a frontok hátán) foglyokat őrzött, ott, Drezdában – milyen morbid fintora a rajongó-olvasó sorsnak: akár többek közt Vonnegutot is őrizhette... Hiszen túlélte ő is, szintén egy óvóhelyen, hazakerült, akárcsak az egykori fogoly - bár beszélni se szeretett erről, nemhogy regényt írt volna belőle. De mert akkor és ott, a tűzvihar alatt épen maradt óvóhelyen ezt ígérte, egész életében nem káromkodott és minden vasárnap ott volt a szentmisén – utolsó leheletéig megtartva az egykori fogadalmat.

Formabontó mese ez – és bomló forma, az időomlást leghétköznapibb módon élő hőssel, aki tudja: így megy ez, pontosan abban a strukturált kényszerben árasztja a maga bomlásszagát, amiben elviselhetővé lett mindennek a tudata. Egy ilyen dologgal, a tudatával úgy tudsz együtt élni, ha léted minden megélhető pillanatát elrendeltnek veszed. Ha egy pillanatig nem érint meg: a magad döntéseivel hozzájárulhattál mindehhez, és hiába voltál lélekben pacifista, hiába voltál a lehetőségek mentén józan, hiába nem váltál személy szerint gyilkossá a közös, nagy őrületben (mindhárom igaz az íróra), mégis – a részese lettél annak, hogy mindez megtörténhetett. A Trafalmadoriak időfogalma az egyetlen trükk, ami által ép elmével átvészelhető a tudat: részese voltál. Milyen érdekes, a nagyapám is így ragaszkodott az elrendelt kötelességhez, a megmenekülés árához a betartott fogadalommal – s milyen érdekes az is, hogy a könyvében jól elkülönülő, szereplőként is megjelenő szerző mennyire pontosan látta ebben az elképzelésben a csapdát. Meg is írta aztán, az Időomlásban, hiszen ismerte és elismerte a dilemmát: mi van akkor, ha tényleg mindannyian akartuk, hogy így legyen? Ha pontosan nem is értve, mit akarunk (mi, emberiség), létre hívtuk Timur Lenket, a rabszolgaságot, a terrorbombázást, a haláltáborokat és Hirosimát – mérhetetlen, a trafalmadori időfelfogástól szinte végtelen távolságra fekvő, teljes döntési szabadságunkkal.

Időomlásról beszéltem (hiszen jellegében az), bár Billy Pilgrim csak elszabadult az időben. Bármely időpillanatból bármelyikbe utazva benne, a sorrend fogalmát teljesen számításokon kívül hagyhatóvá téve. Többször átélve a saját születést és halált, a szomorú, a nyomasztó és kiábrándító pillanatokat – mindvégig a boldog pillanatokra fókuszálva. Az a szájsarokba rajzolt mosoly a határeseti regény, sci-fi, kifordított memoár számos lapján ott lakik, hol enyhén idióta, hol kifejezetten bölcs felhangokkal – ahogy a szövegkörnyezet megteremti. Billy Pilgrim saját mottója, meztelen női mellek közül kandikáló medálról látszerész-rendelőjének falára bekeretezve felkerülő "bölcselete" a maga számára megvalósul, ott is, ahol kudarcot vall benne: Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni. Sajátos karriert futott be ez az idézet a korban, ahol élünk, ahol ez a regény immár klasszikus, a megosztón sokak szájába adták már e szavakat; szinte mindegy, kinek tulajdonítjuk. Billy számára, a regény lakóinak világában nyilvánvalóan ironikus felhangjai vannak, hiszen csak abban van döntése, hogyan éli meg a mit, abban nincs, hogy mit él. Azon képtelen változtatni.

Nekem is lehetett volna egy döntésem, hogy ezt a képregényt nem veszem a kezembe. Tartottam tőle, egyszerűen nem éreztem a víziót ebben a vizuális formában megőrizhetőnek. De a feleségem meglepett vele – s hogy így rendeltetett, hát elolvastam Ryan North és Albert Monteys munkáját. Nagy szeretettel rajonghatok érte, hála Istennek. Nemhogy elvett volna egy szemernyit is a határeseti regény, sci-fi, kifordított memoár ízeiből, de a kellő mértékig adagolva az eredeti fűszereit ebben a másféle dimenzióban kifőzi gyakorlatilag ugyanazt. Lehetett volna egy döntésem, de nagyon boldog vagyok, hogy egy irántam érzett szeretet kivette a kezemből – rosszul döntöttem volna. Ryan North szelíden és pontosan válogat az alapanyag narrációjából, egy pillanatig nem él a médium szenzáció-hajhász beállításainak bevett eszközeivel ott sem, ahol amúgy (talán, sőt, talán ízléssel) tehetné, tényleg újrateremti ezt a fanyar, időnként keserű humorral tálalt mesét az új keretben. Albert Monteys pedig pont annyira rajzol itt karikatúrát, amennyire a könyv hősei is azok voltak – imádom a némán is beszélő fejeit. A szerzőpáros tényleg tisztelte Az ötös számú vágóhíd szellemét – miközben ironizálnak azzal, hogy ez az a történet, hiszen ugyanúgy kezdődik, és pontosan úgy végződik (ahogy rendeltetett, ugye), a történet jegyében mégis éltek, s ügyesen éltek a médium adta szabadsággal.

Van egy gyönyörű jelenet a könyvben, s itt is méltóképp kerül elénk. Egy borzalmas (az amerikai látszerészek társadalmát lesújtó) repülőszerencsétlenséget túlélve Billy épp egy kórteremben lábadozik, ahol az ágyszomszédja (minő véletlen) Bertram Copeland Rumfoord dandártábornok, a repülős fegyvernem hivatalos történetírója. A felelős – mondhatnánk. Akinek Billy egy ponton csak ennyit mond, a Trafalmadoron tanultak szellemében, Drezdáról, az ott történtekről: Minden rendjén való volt, Rumfoord. Nincs értelme neki mást mondani, egyfelől. A felelősséggel a valódi felelősök szembesíthetetlenek. És nincs értelme a bosszúnak se, másfelől. Egyszerűen nem volna szabad annyira kiürülni, odáig relativizálni magadban az embert, hogy elkövesd ezeket, hogy kiadd az ilyen parancsokat. A holtakat nem érdekli a bosszú, nincs számukra elégtétel. A szabadságunkban az áll, ezt kellene megtanulni (s még a Trafalmadorra sem kell elutazni érte): hogy nekünk az emberség rendeltetett. Csak élni kellene vele. Vonnegut a könyvben is szereplő író alteregójának: Kilgore Troutnak megrajzolt egy sírkövet, ez bekerült a képregény búcsúlapjai közé: "MINDEN GYÖNYÖRŰ VOLT, ÉS SEMMI SE FÁJ". Én jobban szeretem a másikat, amit a Bajnokok reggelije című regényében rajzol neki, szerintem jobban is illene ide: "VALAKI (valamitől valameddig) MEGPRÓBÁLTA".

Tényleg, ennyi az összes kritikám. Nem mindig így megy ez – nagy köszönet érte. S köszönet az igényes magyar kiadásért a Helikon kiadónak, mindazoknak, akik itthon bábáskodtak felette.