Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok

Sofi Oksanen írja könyve kvázi-utószavában, hogy a főszereplő után kutatva, régi történelmi tárgyú cikkeket olvasva talált rá egy férfi történetére, aki egész életét egy jól megrajzolt, gondosan felépített hazug önkép köré építette – „…és elgondolkodtam a férfi feleségén, a házasságon, amely hazugságra épült”. Ha egy mondattal kéne jellemeznem a könyvet, azt mondanám, ez az élethazugságok könyve. Hazug érzelmek, hazug kapcsolatok, eltitkolt-megtagadott életek, meghamisított múlt könyve. Olyan hazugságoké, melyek át- meg átszövik ennek az egész kelet-közép-európai térségnek az utóbbi hetven-nyolcvan évét. Oksanen bátor, nagyon bátor – miként tervezett tetralógiája korábbi köteteiben, a Tisztogatásban és a Sztálin teheneiben, ezúttal is okosan és húsbavágó erővel ábrázolja a magánélet és a történelem összefonódását, a családi-baráti kapcsolatokba is beszűrődő politikát, az élet minden területét átszövő képmutatáshálót. Ily módon könnyedén nyitja az ábrázolt családi és emberi tragédiákat társadalmi méretűvé, és tár elénk egy rém kellemetlen képet a közelmúltról, mely lehetne akár a sajátunk is.

A regény három főszereplőjével a negyvenes évek elején, a német megszállás napjaiban találkozunk először. Roland lánglelkű szabadságharcos, aki az erdőben bujkálva küzd a szabad Észtországért, gyűlöli a kommunistákat, kiknek bűneit gondosan dokumentálja naplójában – hogy egyszer majd nála tehetségesebb tollforgatók felhasználhassák, amikor leleplezik a szovjetek bűneit. Unokafivére, Edgar, a család kedvence követi Rolandot az ellenállásba, míg el nem jön a német megszállás, és rá nem ébred: sokkal jobban jár, ha az aktuális urakhoz dörgölőzik. Eme képességét aztán olyannyira tökélyre fejleszti, hogy egyáltalán nem csodálkozunk, amikor a világháború idejéből a hatvanas évekbe ugorván a szovjethatalom lelkes kiszolgálójaként látjuk viszont. Az ő felesége a magányos Juudit, kinek házassága csak kirakat, férjéhez soha nem volt semmi köze, annak távolléte sokkal inkább örömmel tölti el, mint aggodalommal. És ott a negyedik kulcsszereplő, Rosalie, akinek alakja és sorsa az egész kötetre árnyékot vet.

A regény szerkezete mesteri: Oksanen a különböző idősíkok közt ugrálva, különböző nézőpontkaraktereket követve tár elénk emléktöredékeket, igaznak vélt valóságmozaikokat, melyek csak az utolsó lapokon állnak össze – de akkor félelmetes és gyűlöletes egészet alkotnak. Közben persze folyamatosan csepegtet elénk információmorzsákat, melyekből akár összeállíthatjuk a saját képünket – a direkt elhallgatások, történethamisítások közepette lehetséges út az izgalmas nyomozás azután, vajon mi is történt, ugyanakkor ebben a könyvben legkevésbé a történet a fontos.

Sokkal fontosabb a szereplők által bejárt út. Edgaré, a tipikus köpönyegforgatóé, aki minden rendszerben hamar odaküzdi magát a hatalom küszöbéhez, aki bárkit és bármit feláldoz, elárul, bármilyen ideológiát magáévá tesz néhány aprócska előnyért. Ő a megtestesült önzés, elvtelen, lelketlen, csak a saját túlélésével törődő alak, aki oly tökéletessé formálja élethazugságait, hogy a végére maga is elhiszi, amit mutatni akar. És amit leír. Ő az a „győztes”, aki a történelmet írja. Ír a németeknek, ír a szovjeteknek. A kommunisták bűneivel éppúgy köteteket tud megtölteni, mint a fasisztákkal kollaboráló észt árulókéval. Mindkettőt vakhittel és ideológiával vastagon átitatva. Tökéletes kiszolgálója a rendnek. S hogy épp egy rokon, egykori barát, ismerős sosem volt bűneit állítja az olvasó elé, gondosan kiforgatva? Neki ez már a valóság. Ahogy a háborús években nyomtalanul eltűnt Roland naplója is könnyedén alakul át a kezei között a kommunisták bűneit listázó emlékiratból egy fasisztabérenc észt katona gyilkosságainak krónikájává.

Bár Edgar a középpont, nem kevésbé fontos Juudit útja – Oksanen karakteres női szereplői közül is kiemelkedik összetettségével. Nehéz szeretni őt – a többieket sem könnyű – mégis, az olvasó ösztönösen szimpatizálna a férje által elhanyagolt, hazug házasság rabságában vergődő fiatal nővel. Aki felettébb szokatlan módon látszólag igaz szerelem útján köt ki egy megszálló német katonatiszt mellett. Eszébe sem jut a kollaborálás, fütyül ő ideológiákra, fütyülne a háborúra is, ha tehetné, egyszerűen szerelmes – mégis elárulja azt is, akit szeret, amikor megjelenik nála Roland, és a segítségét követeli. Hogy miért? Meggyőződésből, a családi kötelékek miatt, vagy az elvesztett Rosalie emléke miatt – megfejthetetlen. Ahogy – látszólag – az is, miért tér vissza mindezek után a férjéhez, és miért látjuk viszont a hatvanas években alkoholista, beteg, követelőző nőstényként, aki csupán árnyéka önmagának. Igazi tragédiája kirakósként áll össze és az elevenünkbe mar: Juudit a legélőbb példa arra, hogyan teszi tönkre a történelem az embert.

Oksanennek sikerült megugrani a saját maga által állított mércét: a Mikor eltűntek a galambok eddigi legjobb, legösszetettebb könyve, mely nem csupán Észtország (vagy bármely posztszovjet állam) közelmúltjának bátor megidézése, hanem olyan egyetemes érvényű emberi történet, amilyet nem lehet eleget írni (és olvasni). Egyéni és társadalmi szinten egyaránt fontos, megkerülhetetlen kérdéseket tesz fel: hazugságról, árulásról, megalkuvásról, önfeladásról. Nem kellemes, ám szükséges (lenne) szembenéznünk velük.

Kiadó: Scolar

Fordító: Bába Laura

Sofi Oksanen: Baby Jane

Sofi Oksanen első magyarul megjelent regényével, a két évvel ezelőtt botránykönyvként beharangozott Tisztogatással egy csapásra megnyerte magának a hazai olvasókat – éppúgy, ahogy világszerte mindenhol. Tavaly a Sztálin teheneivel megismételte ezt a kirobbanó sikert, és egyenesen a tabudöntögető kortárs irodalmat kedvelők egyik legnagyobb kedvencévé lett. Én eddig tudatosan kerültem a könyveit, több okból: egyfelől mindkét regény témája zsigerileg taszított; másfelől féltem – ahogy mindig félek az ilyen túlságosan is lemeztelenítő, tabutémákat boncolgató, oly’ gyakran hatásvadász könyvektől.

Az idei Könyvfesztiválra megjelentetett Baby Jane azonban figyelemfelkeltő borítójával és kényes, fájdalmas, még az eddigieknél is bátrabb témaválasztásával csak nem hagyott nyugodni – így hát előítéleteim (és, mondhatni, jobb meggyőződésem…) ellenére muszáj volt elolvasnom. Félelmeim nem voltak teljesen alaptalanok: ugyan a hatásvadászat elmaradt, és a szerző bicskája nem tört bele a nehéz témába (sőt!); viszont én nem úsztam meg ép bőrrel – ahogy azt hiszem, kevés olvasó fogja. Oksanen kíméletlen, beránt a saját fantáziája(?) sötét mélyébe, átélhetővé és kézzelfoghatóvá teszi a depressziót, úgy, ahogy tán már nem is lenne szabad. Ha az ember olvasott William Styront, Sylvia Plath-t, Elizabeth Wurzelt, hajlamos azt hinni, hogy nem lehet meglepni, aztán jön ez a gót tininek kinéző finn írónő, lenyúl a torkunk mélyére, és vasmarokkal szorítja össze azt, amit léleknek szokás nevezni.

A Baby Jane nem regény a szó hagyományos értelmében, sokkal inkább monodráma – elbeszélője, a névtelenségbe burkolózó, depressziós leszbikus huszonéves meséli el barátnője, Kormi történetét. Bár a „meséli” ez esetben jószerével értelmezhetetlen fogalom – Oksanen nem mesél, nála nincs hangulatteremtés, szereplőjellemzés, nincs cselekmény, nincs leírás; csak a puszta tények vannak, és a fájdalmasan kirobbanó érzelmek. Elbeszélője dokumentál, gyakori időbeli ugrásokkal sorolja visszaemlékezéseit Kormira, az együtt töltött időre, és a totális széthullásra.

Kormi hajdan a város legmenőbb leszbije volt – neki voltak a legszebb barátnői, a legjobb bakancsa, a legmenőbb bárokban ő fizette a legtöbb piát, és ő kapkodta be a legtöbb tablettát. Az ábrázolt miliőben természetes módon küzdött depresszióval, szedte a Prozac-ot, mint mindenki, volt üldözési mániája, mint mindenkinek, tengődött segélyen és alkalmi munkákból, mint mindenki. Nem csoda, hogy senki nem vette észre, amikor komolyra fordult a helyzet. Még a barátnőnek is évekig tartott, hiába volt ott minden nap. Eleinte csak apróságok – csak éjjel utcára menni, évekig halogatni a romantikus sétát a hóban, ragaszkodni a taxihoz az elviselhetetlen tömegközlekedés helyett; később egyre ijesztőbb tünetek – amikor már a szemét levitele is teljes képtelenségnek tűnik, és a sötétítőként felrakott nejlonzacskó sosem kerül le az ablakról. S végül az elkerülhetetlen összeomlás, ami természetszerűen vezet véres indulatkitöréshez.

Kormi széthullását a barátnő tükrén keresztül látjuk, a jelen lévő, ám segíteni képtelen „másik” pozíciójából. A leghálátlanabb és legfájdalmasabb szemszög, épp ezért hat és épp ezért hiteles. A „belülről” elmesélt depresszió, pánikbetegség, üldözési mánia általában azért nem tud maradéktalanul hiteles lenni, mert aki csak egy picit is kapcsolatba került már ezen betegségekkel, az tudja, aki épp szenved, az nem beszél róla egykönnyen. A depresszió poklában vergődő ember nem ír róla nagyregényt – a kimondás gesztusa épp hogy az első lépés a gyógyulás felé vezető úton. Oksanen szereplője nem akar gyógyulni – így hát nem beszél. Beszél helyette a barátnő, aki segítene, de nem hagyják; aki, miközben folyamatos elutasítást kap, és falakba ütközik, saját betegségével is küzd.

Szűkszavú, szikár, minden hatásvadász sallangtól mentes regényt kapunk – fájdalmasan mély és ijesztően őszinte vallomást egy olyan betegségről és annak ön- és társadalompusztító hatásairól, amit a mai „felvilágosult” társadalmak hajlamosak a szőnyeg alá söpörni vagy divatos kategóriákba suvasztani. És kíméletlenül az orrunk alá dörgöli: miközben „divat” pszichológushoz járni, bogyókat kapkodni, öngyi-depi hangulatba kerülni, ha nem jön össze valami, gyakran nem vesszük észre, ha valaki akár a legszűkebb környezetünkben valóban segítségre szorul.

Mindemellett nem tagadható, hogy meglehetősen szabadszájú és (valóban) tabudöntögető leszbikus szerelmi történet, csúnya féltékenységi dráma és vaskos erotika elegye a könyv – megfelelő mértékű nyitottság kell az olvasásához. Sűrű, érzéki és borzasztóan expresszív nyelvezetével pedig olyan intenzív hatást ér el, hogy szinte lehetetlen távolságtartással olvasni – ez a könyv a szó szoros értelmében lehúz a maga sötét mélységeibe, és nehéz utána kivergődni belőle. Bizonyos élethelyzetben akár kijózanító erővel is hathat – de ezt az élethelyzetet senkinek nem kívánom. Nem egyszerű, nem szórakoztató, de nagyon jó könyv. Minden ellenérzésemet elsöpörte, most már azt mondom, Oksanentől bármi jöhet!


Kiadó: Scolar
Fordította: Bába Laura 

Eddigi kommentek: