Éjsötét árnyék

Tim Burton és Johnny Depp két olyan név, amit ha meglátok a stáblistán, jó eséllyel szaladok a moziba megnézni a filmet – noha mindkettőjüknek voltak már gyengébb alkotásaik, együtt és külön-külön is, igazán nagyot tán még nem csalódtam bennük. Az Éjsötét árnyék ráadásul vámpírparódia, amit egykor lelkes, ma már inkább unott vámpírtörténet-olvasóként mindig szívesen fogadok – arról nem is beszélve, hogy Burton elszállt humora leginkább akkor van a helyén, ha vállaltan parodizál (legalábbis mostanában). Azzal együtt is kíváncsi voltam a filmre, hogy a történet már első ránézésre is sántít kissé – de hát itt nem is az a lényeg. Arról viszont Nima posztjáig fogalmam sem volt, hogy a film egy hatvanas-hetvenes évekbeli sorozat alapján készült, mely sorozat alapján egyébként íródott egy könyvsorozat is. Nima leírása alapján a könyvnek és a filmnek sok köze nincs egymáshoz, nem is valószínű, hogy elolvasom, mert alapból nem érdekel a vudu (lehet, picit félek is tőle…), de azért érdekes, hogy Burton pont ezt ragadta ki az eredetiből.

Na de vissza a filmhez. Ami igazi gótikus kísértetfilmként indul – hatalmas, zegzugos, huzatos házzal a dombtetőn, lepotyogó vízköpőkkel, köddel, titokzatos éji hangokkal, és egy, az óceán fölé nyúló, még  a legkiegyensúlyozottabbakat is mélybe ugrásra csábító sziklával. (Mivel egy valamire való gótikus kísértethistóriában nem (sőt, még annak a paródiájában sem) jellemzőek a kiegyensúlyozott szereplők, elég hamar a mélybe is ugrik valaki.) A dombtetőn álló házat a Collins család építette, kik Angliából hajóztak az Újvilágba, ahol megalapították Collinsportot, és virágzó halászfalut csináltak belőle. A család, a falu és a halászbirodalom örököse a fiatal Barnabas Collins, aki épp megtalálta az igaz szerelmet, boldogan élne, míg meg nem halna, és virágoztatná tovább a családi vállalkozást, ha nem lenne a fülig szerelmes, és titokban vudu-boszorkány cselédlány, Angie, aki szörnyű átkot bocsát a családra.

Barnabast vámpírrá változtatja, majd boszorkányüldözők kezére adja, akik leláncolt koporsóban hat láb mélyre temetik, hogy ott az idők végezetéig elmélkedhessen arról, miért is nem szerette ő ezt az Angie-t. Csakhogy 1972-ben egy útépítés során a munkások valami furcsa tárgyra lelnek a mélyben – s mire elgondolkodnának azon, okos dolog-e egy leláncolt koporsót kinyitni, már késő. Barnabas visszatér az ősi házba, ahol szembesül azzal, hogy az idők bizony, megváltoztak, a családja leszármazottai pedig nem fogadják kitörő örömmel. Mivel az elszegényedett és befolyását vesztett Collins család élő tagjai sem teljesen komplettek, nem esik túlságosan nehezükre azzal magyarázni Barnabas furcsaságait, hogy Angliából jött, ő pedig nekiáll, hogy visszaszerezze a család régi dicsőségét, és leszámoljon a várost két évszázada irányító Angelique Bouchard-dal. És hogy, hogy nem, még a szerelem is újra megérinti.

Annak ellenére, hogy a történet a legnagyobb jóindulattal is bugyuta (kicsit kevesebb jóindulattal kidolgozatlan és ostoba), remekül szórakoztam. A paródia remekül működik: Burton az összes kísértetkastély-, vámpírromantikus-, időutazásos klisét kifigurázza, vannak itt vérző festmények, önálló életre kelő ház, sápatag szerelmes, aki megszelídíti a vámpír szívét, „inkább meghalok, mint hogy ne lehessek veled”, fekete napszemüveggel és hatalmas fekete kalappal közlekedő vámpír, és persze Johnny Depp, amint a tizennyolcadik századból a huszadikba csöppen. Annak ellenére, hogy ezerszer láttuk már, fetrengve nevetünk rajta, főleg ahogy minden autóban, reflektorban, és a McDonald’s logójában Mefisztó jelét látja és sűrűn veti a kereszteket. Depp jóízűen komédiázik, ami jól is áll neki, de semmi újat nem mutat – én imádom az őrült karaktereit, de azért most már szívesen látnám több maszk nélküli, „normális” szerepben.

A többi szereplő közül egyedül Michelle Pfeiffer jut szóhoz Depp mellett – a Collins család fejét alakító színésznő annyira magabiztos és olyan elegáns még így, ötvenen túl is, hogy simán elhiszem, hogy egy valaha gazdag és befolyásos család büszkeségének utolsó morzsáin trónol a kis kastélyában, és bárkit széttép, aki a színe elé kerül – még úgy is, hogy a történet azon kevés szereplője közé tartozik, akinek nincs semmilyen különleges „képessége”. Kicsit sajnálom, hogy nem ő játszotta Angelique-et, mert Eva Green a kétszáz éves boszorkány szerepében egyszerűen súlytalan – szép nő, és nagyon gonoszul tudja összehúzni a szemét, de nem elég jó színésznő ahhoz, hogy mélységet adjon neki (még paródiaszinten sem). Viszont heves szexjeleneteik Depp-el legalább viccesek. Ha jobban belegondolok, Helena Bonham Carter is eljátszhatta volna Angie-t, pláne, mert az ő szerepe – mint a Collins család legifjabb sarja, a félárva kisfiú pszichológusa – eléggé a semmiben lógott; kicsit azt éreztem, csak azért írták bele, hogy Helenának legyen szerepe – persze, ettől még vicces.

A film legnagyobb erőssége a fekete humor mellett a látvány és a hangulat. Burton ismét kiélhette magát, a film csak úgy tobzódik az élénk, kicsit pszichedelikus látványelemekben, kezdve a szereplők groteszk jelmezeivel, egészen a díszletszerű városka makettházai közt piros sportkocsijával száguldozó Angie-ig. Néha már-már azt vártam, megjelenik Willie Vonka egy óriási, színes nyalókával. A hetvenes évek egyébként is jó terep a stílusparódiára: a hippikorszak nagyjából bármilyen hülyeséget elbír, Michelle Pfeiffer első ránézésre függönyből szabott, századelős stílusú ruhái éppúgy beleférnek a korba, mint a sápatag nevelőnő angol iskolai egyenruhára hajazó babaruhája, vagy a pszichológus excentrikus répaszínű haja. És persze nem maradhatnak ki maguk a hippik sem, akiket szintén jóízűen figuráz ki a rendező – sajátos Burton-vonás, hogy a film egyik legvérengzőbb jelenete a legviccesebb egyben.

Nem egy korszakalkotó mű, a rendező filmográfiájában is csak erős közepes, de remek szórakozás. Stílusparódia, vámpírvígjáték, gátlástalan tobzódás a látványban és az őrületben. Aki nyitott a groteszkbe hajló fekete humorra, és szeretne egy felhőtlen, agyelhajítós estét, nézze meg – garantáltan kikapcsol. Komolyan venni meg gyakorlatilag lehetetlen.

Tim Burton: Rímbörtön

Hosszú évek óta rajongok Tim Burton filmjeiért, annak ellenére, hogy gyakran a frászt hozzák rám. Ambivalens érzés fog el tőlük, mert egyszerre vonz nagyon és taszít még jobban, de leginkább megrémít az a kifordult, groteszk látásmód, ahogy a világot és az embereket ábrázolja. Legtöbb filmje valahol a mese-fantasy vonalon mozog, mégis a valóságra reflektál, elemi félelmeket lovagol meg, elhiteti magáról, hogy akár valóság is lehetne. Nagyon jók a filmjei, azzal együtt, hogy néha borzongok, félek, undorodom miközben nézem őket.

Ilyesfajta érzések fogtak el nem egyszer Tim Burton verseskötetének olvasása közben is. Az Osztrigasrác mélabús halála és más történetek huszonhárom versének többsége igazi burtoni horrortörténetet mesél el. A legfeltűnőbb közös vonás bennük a magány, a kívülállóság, a gyökértelenség érzete. Hőseik a legkülönfélébb deformációkat hordozzák, mintha egytől egyig Ollókezű Edward kistestvérei lennének. Burtonnek lehet valami alapvető identitászavara, vagy nagyon problémás lehetett a viszonya a szüleivel, ha osztrigafejű gyerekekről, a mikrohullámú sütőtől született robotgépgyerekekről, a vasmacskagyereke által mélybe húzott leányanyáról ír. Mintha magát is valami elfajzott kis kakukkfiókának látná. Persze az is lehet, hogy semmi pszichológia nincs benne, egyszerűen ilyen beteg fantáziája van.

Maguk a versek elég egyszerű, szójátékokra és mindenféle nyelvi poénokra kihegyezett kis művek. Nem olvastam eredetiben, így nem tudom összehasonlítani, de a fordítás szerintem elég jól sikerült. Pontos vagy sem, de nagyon jól működnek magyarul ezek a poénok, szójátékok, kínrímek. Ami a kötet igazi kuriózum-jellegét adja, azok a verseket kísérő illusztrációk. Burton minden verset saját rajzaival egészít ki, és ezek valóban kiegészítik a szöveget, vers és rajz együtt ad teljes élményt.

Aki szereti Burton filmjeit, annak mindenképpen ajánlom, hogy vegye kézbe, nézegesse, olvasgassa, érdemes. A többieknek is ajánlanám, azzal az egy figyelmeztetéssel, hogy ehhez bizony kell egy nagyfokú nyitottság a groteszk, kissé elmebeteg, kissé horrorisztikus humorra. Akit ez fáraszt, vagy elriaszt, az óvatosan bánjon vele. Nekem mindenesetre tetszett! Ízelítőül a kedvencem:

A Pálcikasrác és a Gyufalány szerelme

Pálcikasrác és Gyufalány;
a csávó imádta a bigét.
Hogy miért, nem talány,
hisz lángra lobbantotta szívét.

De gyufa és pálcika közt
örökké tarthat-e varázs?
Jaj, forrófejű a nő; és a srácból
nem maradt más, csak parázs.

Sweeney Todd - A Fleet Street démoni borbélya

Előrebocsátom, hogy imádom a musicaleket, szeretem Tim Burton filmjeit, és kb. bármiben megnézném Johnny Deppet. Úgyhogy ez a filmecske elég nagy helyzeti előnyből indult nálam. A végeredmény mégis kissé felemásra sikeredett.

Mint minden Tim Burton filmben, a hangulat itt is több mint tökéletes. A gótikus horrorokat idéző látványvilág, az omladozó, lepusztult díszletek, a szinte fekete-fehér kép, amit csak néha törnek meg színek, főleg a vér vöröse, nekem nagyon bejön. Az a kis színes, cukormázas epizód pedig, ami mintha a Charlie és a csokigyár kimaradt jeleneteiből készült volna, fergeteges volt :-) Nagyon szimpatikus dolog Tim Burtontől, hogy ilyen jóízűen ironizál önmagán...

Johnny Depp és Helena Bonham Carter pedig pont ebbe a miliőbe való színészek. Mindkettejüknek annyira jól áll a szerep, mintha rájuk öntötték volna. Maximálisan elhiszem róluk, hogy totál őrültek. A mellékszereplőkre sem lehet panasz, főleg drága kedvencem, Alan Rickman tett még hozzá sokat az összképhez. A két fiatallal, a babaarcú szöszi lánnyal és a szintén babaarcú fiúval viszont nem tudtam mit kezdeni. Egyrészt, egyikük sem győzött meg színészi tehetségéről, másrészt, számomra teljesen kilógott az önmagában teljesen jól működő sötét kis horrormeséből ez a nyálas love story. Szerintem felesleges volt.

Ami nem igazán tetszett, az a zene. Én tényleg szeretem a musicaleket, de ez valahogy nem jött be. Gyakorlatilag egyetlen dallamot sem tudok felidézni a filmből. Mindemellett a színészek jól énekeltek, ezt el kell ismerni. Lehet, hogy nagyon jó zene ez, tudom, hogy Sondheim-nek elég nagy kultusza van, de nekem nem tetszik. Hát ez van.

A történet meg a tanulság (ha van) szerintem nem fontos, itt a lényeg tényleg a játékon, a hangulaton, az atmoszférán van. Mint súlytalan horrormese kiváló szórakozás a film, komolyan venni szigorúan tilos! 

Korábbi kommentek: