Veres Attila: Éjféli iskolák

„A fejezeteket kezdő fiktív vendégszövegek olyan tökéletes összképet adnak, hogy szépíróink jó része is a fél karját adná érte: kulturális reflexiók, dalszövegek, regényrészletek, tudományos eszmefuttatások, kabaréjelenetek és húsz évvel ezelőtti prominens politikusaink túlságosan is ismerős sárdobálásai keretezik Gábor útját. A cukin ijesztő cellofoidák (komolyan, kérek egy ilyet háziállatnak) és a kiváló misztikus sztori nélkül is, már ezért a földönkívüliek érkezését szokott ostobasággal és korlátoltsággal lereagáló fiktív (?) Magyarország-képért is érdemes lenne elolvasni.”

Tavaly írtam a fenti sorokat Veres Attila bemutatkozó regénye, az Odakint sötétebb kapcsán – maradéktalanul érvényesnek érzem őket most, az Éjféli iskolák novellái olvastán is. Felerészben lovecrafti rettenet, felerészben egy átlagos hétfői reggel – írja a szerző a „Közöttetek” című novellához fűzött kommentárjában és valahol itt keresendő a kötet leglényege: félig iszonytató, ősi, belénk kódolt félelmekre, beteges vágyakra, durva, állatias ösztönökre ható horror amit olvasunk, félig pedig azoknak az álmatag, nyúlós, reménytelen szürke hétköznapoknak a leképezése, amiben élünk. Ahol fel sem tűnik már, hogy a „Vérvörös gépezet” napról napra darálja be állampolgárait, először csak a kóbor kutyákat, aztán a hajléktalanokat, aztán a nemtetszőket, aztán mindenkit, aki nem hajlandó ölni érte – megszokjuk, ahogy eddig is. Mindent. Ahogy megszoknánk a közénk csöppenő földönkívülieket, a megvakított kannibál gyerekeket nevelő egyházat, a nem egészen emberi lényekkel forgatott pornót is. Hisz valamiből ki kell fizetni a lakbért.

Hogy Attila jól ír, azt már az Odakint sötétebb olvastakor is nyilvánvaló volt – az viszont csak most, ennyi különböző réteget bontó, mégis ugyanoda mutató novella után ennyire egyértelmű, hogy rendkívül erős saját hangja van. Hasonlítgatják Stephen Kinghez (naná…) – mivel egyetlen kísérletem Kinggel csúfos kudarccal ért véget, ezt inkább hagynám a csudába. Mondják, hogy Lovecraft remek megidézője – mivel Lovecraftot egyáltalán nem olvastam, erről nem tudok nyilatkozni. Az általam olvasottak közül leginkább a Jeff VanderMeer-féle weird fictiont idézi – annál inkább, mert még mindig bajban vagyok a horror címkével. Valahogy a horror az én sekélyes kis elmémben összefonódott az ijesztgetéssel – Attila pedig nem ijesztget. Annál sokkal mélyebbre nyúl.

Érdekes a felütés – vajon van-e ennél szokványosabb kamaszfiú-félelem? El is gondolkodtam rajta, hogy biztos lesz, kell legyen itt még valami csavar, nem lehet hogy ennyi az egész… ennyi, de nem baj. Pont ettől lesz „félig egy átlagos hétfő” – hogy néha tényleg csak ennyi a rettenet. Triviális, undorító, kamaszos rémálom. Ettől még baromira tudunk rettegni tőle, amikor felriadunk az éjszaka közepén. És baromira jót tudunk nevetni saját rettegésünkön is – megfelelő távolságból. A horror és a közéleti reflexiók mellett a kötet legnagyobb erénye a humora. Nem hittem volna, hogy ennyit fogok nevetni, miközben épp földeken termesztett és feldolgozott emberekről, zombiként visszatérő és a rokonság által rituálisan feldarabolt hullákról, emberáldozatról és gyilkos wellness-szállókról olvasok. Azt pedig sehol nem állítja semmilyen írás, hogy az Antikrisztus ne lehetne egy házisertés. Bárki, akinek gyerekként megfordult a fejében, hogy a frissen leölt disznó visszajön és bosszút áll a falun, amiért lemészárolták, ismerősként üdvözli „Kisgömböc”-öt.

Ugyan az Éjféli iskolák nem akar novellafüzérként viselkedni, nincs direkt összefüggés, vannak visszatérő szereplők, helyek, helyzetek. A legerősebbek épp a visszaköszönések – láthatóan ezek a témák foglalkoztatták leginkább a szerzőt. A kötet tán legkiforrottabb darabja, „A Borostyán komplex” borásza, akit szinte vártam megjelenni ott, ahol. A pornóoldal, ami több kisiklott életnek ad keretet – és ami tán legjobban eltalált hordozója a horrorba hajló hétköznapoknak, vagy épp a hétköznapiba hajló horrornak: hisz a pornó maga is a reménytelen hétköznapiság és az állatias ösztönök elegye. A komplexeken keresztül életeket ízleltető borkóstolás mellett kedvencem a „Ködváros” ál-dokumentarista novellája, melyben visszakacsint ránk az Odakint sötétebb világa is. Bár sosem voltam rocker, sem fél-legális iskolai koncertekre járó, hajnalban beszívottan hazaténfergő kamasz, sem semmilyen zene függője, olyan tapinthatóan, harapni-szagolni-ízlelnivalóan idéz meg egy, a kollektív tudatunkba mélyen beivódott életérzést, hogy ott érzem magam az apám generációjával a hetvenes-nyolcvanas évek amatőr rockkoncertjein, kannás borral a kezemben, várva a megváltásra. Komolyan zseniális darab!

Van egy különös szerkezete a kötetnek – a tizenöt novella három jól elkülönülő részben kapott helyet, melyek ugyan markánsan más alaptémákat járnak körül, mégis, az áthallásoknak, átruccanó szereplőknek, visszatérő motívumoknak köszönhetően együtt adnak ki egy egészet. Az első vezérfonala a testiségtől való rettenet – a szex, a szaporodás(i kényszer), a kihasználás és kihasználtság mindennapi undora. A másodiké a rendszerbe tagozódástól való félelem – a minket körülvevő gépezettel, a minket kitermelő gyárral, a létünket felülről (tárgyként, komplexként, műalkotásként vagy sorozatgyártott széklábként) szemlélőkkel szembeni ellenállás vágya. A harmadiké a természetfelettitől való rettegés – ahol az intézményesült vallásba tagozódók vakhite és félelme e hit feleslegességétől (vajon valóban van miben hinnem vagy már csak a parancs tart itt) épp úgy helyet kap, mint a túloldalra (mindig csak a másik partra) vágyók szenvedélye és természetszerű kudarca. A három blokk együtt térképezi rettegéseink összképét – úgy fonódnak össze, ahogy legzavarosabb rémálmaink. A legérdekesebb mégis az, hogy bár nyomasztó és olykor undorító szövegek ezek, nem hagynak maguk után semmi erőltetett rémséget. Nem félünk a sötéttől. Inkább segítenek. Feldolgozni félelmeket, kidolgozni undorokat, megbarátkozni értelmetlen, ösztönös rettegésekkel. El tudom képzelni, hogy némelyik terápiás hatással volt az íróra is. Még sok ilyet kérek!

Kiadó: Agave