Spinning Out (A jeges élet) – sorozat

Két éve az Én, Tonya kapcsán már írtam itt a műkorcsolya iránti rajongásomról – az olvasás mellett talán a legrégebbi, gyerekkoromból eredeztethető szenvedélyem ez, ma is olthatatlan lelkesedéssel csüngök a versenyeken, még akkor is, ha a sportág jelenkori változásai inkább bosszantanak. Nyilvánvaló volt, hogy a Netflix saját gyártású műkorcsolyás sorozatát, a magyarul egészen elképesztően bugyuta A jeges élet névre keresztelt Spinning Out-ot nem hagyhatom ki. Amint élesítettem az előfizetésünk, nagyjából ez volt az első sorozat, amit végignéztem, és bár bőven van kritikám, egyáltalán nem bántam meg.

Nem egy világmegváltó széria, az biztos – inkább tisztes iparosmunka, szórakoztatóan, de cseppet sem eredeti módon megírva, közepes(nél kicsit jobb) alakításokkal, egy, a nagyközönség elől azért eléggé elzárt, így izgalmas sportolói közeggel, itt-ott kicsit túlságosan sztereotipra hangolt amerikai kisvárosi környezettel. A középpontban pedig egy iszonyú tehetséges műkorcsolyázóval, aki súlyos balesete után annyira retteg ugrani (nem csoda, amikor utoljára próbálta, betört a feje), hogy nagyon úgy fest, nem csupán olimpiai álmainak kell búcsút intenie, hanem a jégnek, úgy általában. Márpedig Kat Baker semmi máshoz nem ért, csak a korcsolyázáshoz – nem kicsit pszichotikus anyja egészen kicsit kora óta arra nevelte őt és nem kevésbé tehetséges húgát, hogy valóra kell váltaniuk az egykoron szintén tehetséges, de egy nem tervezett terhesség miatt mindent feladni kényszerülő anya dugába dőlt álmait. Ismerős? Nem véletlenül… Amúgy is ordas nagy közhely, de ha hozzáadjuk a főhős pánikrohamait és lassan körvonalazódó bipoláris zavarát, akkor egyértelműen hajaz A fekete hattyúra. Szerencsére annyira azért nem sötét, cserébe a főszereplő Kaya Scodelario sem egy Natalie Portman (jó, a rendező sem egy Aronofsky…).

Játék a kosztümökkel 1 - Kaya Scodelario a sorozatban és Tessa Virtue olimpiai bajnok
jégtáncos 💗💗💗a pjongcsangi olimpián viselt ikonikus kűrruhában 

A párhuzam a műkorcsolya és a balett között egyébként adott, és ha már említettem a hattyút, nem hagyhatom ki a Flesh and Bone (magyarul Kegyetlen tánc) sorozatot sem – ha már sportról / előadóművészetről és pszichés betegségekről szóló sorozatokról beszélünk, akkor az tényleg igazi ínyencfalat. A Spinning Out inkább tömegfogyasztásra készült: Kat és az anyja pszichés betegségének ábrázolásától eltekintve többnyire megmarad a felszínen. Kapunk egy kis társadalmi különbséget, nagyképű helyi gazdag csávót és szerencsétlen szegény kislányt, aki éjszakai műszakban keresi meg a pénzt a méregdrága kűrruhára; fekete srácot, akinek minden vágya, hogy bekerüljön a sícsapatba, miközben halálra szívatják a bárpult mögött állva; a családi teljesítménykényszer alatt megtörő kínai-amerikai korcsolyázónőt, aki inkább törött csípőcsonttal is tovább korcsolyázik, minthogy be kelljen vallania apjának, hogy kudarcot vallott. No és persze van egy rosszfiúnk, aki képtelen feldolgozni anyja korai halálát, ezért az összes sztereotípiát felvonultatja, ami egy kisváros agyonajnározott gazdag szépfiújának szériatartozéka: sebzett lélek, hamiskás mosoly, hidegszívű, elhanyagoló apa, melegszívű, de gyűlölt mostohaanya, ivászat, drogok, egyéjszakás kalandok, életveszélyes játékok. Az egyetlen, akihez Justin kötődni tud, az egykori olimpiai bajnok edzője, Dása. Akinek a fejéből egyszer csak kipattan, hogy a bajnoknak született Justin új párospartnere nem is lehetne más, mint az egyéniben már mindent feladó Kat.

Így aztán az ugrástól rettegő, bipoláris zavarral küzdő Kat és a párospárjait fájdalmasan sűrűn cserélgető, senkit magához közel nem engedő Justin összeállnak, hogy legyőzzék a világot. Jujjj, ez így de nyálas… Az a baj, hogy az ábrázolás is az itt-ott. S hogy mennyire hiteles az egész? Hát, legyen elég annyi, hogy korirajongóktól a legtöbb kritika úgy kezdődik, hogy azért legalább konzultálhattak volna valakivel, aki megmondja, hol tart ma a sportág… Alapból az érdekes, hogy ma, amikor a versenyzők élete ennyire nyitott könyv, el lehetne-e titkolni egy ilyen betegséget – szerintem nem, viszont ahogy a sorozatban is elhangzik: ha megtudnák, nem korcsolyázhatna. Ebben a világban még mindig a látszat diktál, a tökéletes kishercegnők közé pedig nem fér be egy mentális zavar. Nem véletlen, hogy aki beszélni mer ilyesmiről, azt vagy csodabogárnak tartják, vagy lejáratják. Ugyanakkor azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a páros műkori baromira veszélyes is tud lenni – felmerül a kérdés, hogy ott, ahol a partnerek ennyire egymásra vannak utalva és ennyire veszélyes elemekben játszanak egymás életével, megengedhető-e egy instabil versenyző szerepeltetése.

Játék a kosztümökkel 2 - Kaya Scodelario a sorozatban és Alina Zagitova olimpiai bajnok

műkorcsolyázó a pjongcsangi olimpia rövidprogramján

Na de ez egy szórakoztató sorozat, nem is akar ő hiteles lenni, szóval tekintsünk el olyan apróságoktól, hogy ha valaki retteg az eséstől, miért épp páros korcsolyázónak állna be, ahol még ráadásul fej fölé emeléseket is be kell vállalnia; hogy lehet-e ennyire rövid idő alatt áttanulni egyéniből párosra és hogy verseny előtt egy nappal át lehet-e dolgozni és begyakorolni egy komplett programot. Persze, hogy lehet, hisz az írók elhitetik velünk. S közben gyönyörködhetünk a jégen a dublőrök kűrjeiben, az idahoi hegyekben, a csicsás kosztümökben és szipoghatunk kicsit Dása múltidézésén. Mert bizony van min – tejóég, mennyi dráma fért ebbe a sorozatba: van itt egykori szovjet olimpiai bajnok, akinek el kellett titkolnia leszbikus vonzalmát, mert akkor nem korizhatott volna, inkább hozzáment hát párospárjához és egész életét hazugságban élte, hogy aztán már edzőként, hatvan felett találkozzon újra egykori szerelmével; van meghurcolt edző, akiről mindenki azt hiszi, zaklatja tanítványait, pedig nem is, de a műkori már csak ilyen, lételeme néha egy kis zaklatási vagy sanyargatási botrány; van valódi zaklató is, akiről persze senki nem hinné, hogy az, de az ilyen ügyeknek persze ez sajátja és van igazi tinifilmbe illő szerelmi sokszög, csak győzzük követni. Sokat markol a sorozat, de keveset fog: jobban örültem volna, ha megmarad néhány drámai szálnál, de azokat mélyebben kifejti, ahelyett, hogy mindenbe bele-belekap.

Johnny Weir és filmbéli partnere

Persze van, hogy a mélység nem feltétlenül követelmény és ezt is el lehet fogadni – ez a sorozat vállaltan szórakoztatni akar és semmi mást. Kis műkori, kis dráma, kis pszichés zavar, kis szerelem, kis családi idill, nagy tanulságok. Minden kritikámmal együtt baromi jól szórakoztam, miközben néztem, és ha híve lennék a háttértévézésnek, ez tuti olyan lenne, amit sokszor újráznék a háttérben. Azért a néhány gumicukorért meg, amit a műkorcsolya-rajongóknak dob, kifejezetten hálás vagyok: a kosztümök olykor egész szépen idéznek, a kortárs amerikai műkorcsolyázás egyik legeredetibb és legextravagánsabb alakja, a háromszoros amerikai bajnok és világbajnoki bronzérmes Johnny Weir mellékszereplése pedig hab a tortán. Túl azon, hogy neki aztán biztos nem kellett dublőr a jégen, néha simán lejátssza a profi színészeket. Műkori rajongók szerintem már úgyis megnézték, mindenki másnak meg erősen ajánlott, ha épp nem akarsz a világ nagy problémáin gondolkodni, simán csak kikapcsolnál kicsit.

Mona Awad: Nyuszika

„Fölnézek; rám merednek mind a tündérszemeikkel. Baszakodnak velem. Igen, csak az lehet. És mégis érzem, hogy azok a szemek bemásznak a lelkembe, és fosztogatják, dézsmálják az elképzelésük szerint ott lakozó fájdalmat, szükséget, nyomort. Amely miatt tavaly oly távolságtartóan viselkedtek. Amely most valahogy bevonzza őket. Egy borsószem, amelyet bedughatnak a húsz matracuk alá, amely nyomhatja őket éjszaka, valami Odalentről, ahol én szerintük, az általam keltett benyomás szerint, élek. Engedd szabadjára, Nyuszika. Mutasd meg nekünk. Vagy ha nem, akkor csinálj hülyét magadból azzal, hogy erőlködsz, mi meg nézzük.

- Rajta, Samantha.

Lehunyom a szemem, és látom Avát, aki egyedül bolyong a hóban a kopottas, magas sarkú cipőjében. Utána meg azt látom, hogy táncolunk a tetőn. Kivel is táncoltunk valójában? A nagy semmivel. Egymással. A levegővel. A magányos éjszakáimmal. És ekkor döbbenek rá, hogy bármilyen fájdalom, szükség, nyomor lakozik eme mézesmázos, gerinctelen tetszeni vágyás leple alatt, nem akarom nekik adni.”

Nyuszikák. Fejszék. Álmok. Vágyakból, nyuszivérből és kislányos fantáziákból életre keltett kéz, szemérem, személyiség nélküli irodalmi hősök. Nyuszikák álmainak Odüsszeuszai, akik szolgálatkészen teljesítik úrnőik minden vágyát, csak vigyázni kell, ne csócsálják meg a hajba font virágkoszorút… Olvasás közben (és jó ideig utána is) nehéz eldönteni, hogy az Antilányregénnyel világhírre és rajongók mellett jó néhány utálóra is szert tevő Mona Awad könyve mennyiben komolyan vehetetlen kritikája a puccos „kreatív” írókurzusokon kitermelt egyenszerzőknek, mennyiben mélyre hatoló pszichologizálás az alkotási folyamatról és mennyiben egy bedrogozott szatíra. Jó eséllyel mindhárom egyszerre – ráadásul roppant szórakoztató és ha valaha próbáltál már kicsiholni magadból bármiféle alkotást (legyen az próza, vers, zene, rajz, performansz, akármi) amibe bele akartad tenni szíved, lelked, önmagad kis darabját és még ráadásul az is megfordult a fejedben, hogy mindezt közönség elé tárd, akkor nagyon fogod érteni és érezni néhány sorát.

Tudjátok, a seb nem fogja megcsapolni önmagát…

Samantha a Warren egyetem írásművészeti mesterképzésének ösztöndíjas tanulója – a Warren meg a keleti part egyik legelitebb, legkifinomultabb, legtúlértékeltebb egyeteme, korunk legnagyobb művészeinek keltetője, ahol minden tanár legalábbis Virginia Woolf vagy T. S. Eliot reinkarnációja. Ahol a Seb az egész két éves képzés alatt csak arra vár, hogy csupa nagybetűvel Megcsapolják a diplomamunka kedvéért. Vérrel, verejtékkel, könnyekkel. És cukisággal. Mert persze itt valójában senki nem hurcol sebeket. A Warren a kivételes kevesek egyeteme – a szupergazdag, szuperszép, szupercuki szőke keleti parti hercegnőké, akik egymást Nyuszikának szólítva, kiscicás ruháikban eszegetik a minitortáikat a Műhelyben miközben azt hiszik, a forma teszi őket a század legnagyobb szerzőjévé és gyémántheggyel üveglapra karcolt szerelmes költemények révén óhajtanak Woolf lányaivá válni. Mondom, szatíra…

Samantha persze nem tartozik a Nyuszikák közé. Ő túlságosan sebzett, túlságosan csapzott, túlságosan antinyuszi ehhez. Olyan indulatos. Olyan érdes. Kicsit mintha bele lenne zúgva a saját kívülállóságába. A saját, kemény narratívájába. Aztán amikor egy napon meghívást kap a Nyuszikák híres Szutyok Szalonjába (jaj!), nem tud ellenállni. Ki tudna ellenállni, ha hívja a nyuszinyáj, ha keblükre akarják ölelni, segíteni neki megnyílni, segíteni olyanná válni, mint ők, szerethetővé, magabiztossá, fogyaszthatóvá, olyanná, aki nem akad a kivételezettek torkán. Aki meg tudja teremteni a saját Művét, amit elfogad-befogad a művészi elit, akinek diplomamunkája beszakítja az asztalt – persze nem nyers erővel, hanem kifinomultsággal. És Samantha megy. Behódol. Nyuszika lesz. Elhajítja egyetlen barátnőjét, a Warrent vallásos hittel gyűlölő Avát, hanyagolja kívülálló haverjait, ahogy elveit, fájdalmait, félelmeit is. Hagyja, hogy magával sodorják a drogokkal, nyuszikkal, vérrel és képzeletbeli álomférfiakkal teli esték, mígnem egy nap próba elé állítják: ezúttal az ő kezébe kerül a fejsze, neki kell nyuszit áldozni a Mű oltárán. És Samantha teremt. Olyasmit, amit a Nyuszikák el sem tudtak képzelni.

Mona Awad stílusa lenyűgöző – meglepően magabiztosan egyensúlyoz a gyomorforgató horrorba oltott cukiságkritika és az alkotói válság, az alkotási folyamat leírása között. Ahogy bemutatja a Nyuszikák egymást körüludvaroló, saját műveik nagyszerűségétől állandó aléltságban leledző akolmelegét, az egyszerre groteszk és túlságosan ismerős – ettől lesz pompás kritikája minden művészi szekértábornak, miközben azért jól odamondogat a felszínes tömegtermékeket gyártókat képző kreatív kurzusoknak, melyek sosem tudták, és az elitintézményeknek, melyek mára elképesztő hatékonysággal feledték el, valójában mi is lenne a művészet dolga. E tekintetben persze Awad regényét áthatja némi elitizmus, ám nehéz nem egyetérteni vele. Pláne amikor a Nyuszikákat szivárványból darkra festi és megmutatja, milyen az, amikor a cukiságdiktatúra napszámosai megpróbálnak Művészt játszani.

A Mű megszületik – a kérdés adott: mit áldoz fel valójában a Művész? Mit kell beleöljön Samantha az alkotás folyamatába és mi az, amit kap tőle? Hány réteget hánthatunk le magunkról ahhoz, hogy megszülessen az az én, aki képes megszülni azt a Művet, amit valójában szeretnénk megírni? Egyáltalán: tudjuk, mit akarunk? Tudhatjuk valaha? Hajlok rá, hogy ez a bedrogozott trip valójában egy zseniális mű, Awad pedig miközben baromi jól szórakozik olvasói értetlenségén, azért jó sok réteget lehántott magáról, mire ide jutott. Aztán ki tudja, az is lehet, hogy azon is remekül szórakozik, hogy azt hisszük, okvetlen mélységet kell belemagyaráznunk abba, ami csupán egy groteszk iskolai paródia. Tudjátok mit? Nem is számít. Mert ha hiszek abban, hogy van valami, ami egyértelmű választóvonalat képez a kreatívan képzett tömegtermék és a valódi Mű között, az épp ez: míg előbbi megoldókulcsot ad a kezünkbe, utóbbi gondolatokat ébreszt. Awad Nyuszikája alaposan befészkelte magát az utóbbi kategóriába.


Kiadó: Athenaeum
Fordító: Szieberth Ádám

Ellentmondásos múltunk: Szilvási Lajos

Na, ő aztán vastagon az ellentmondásos múltunkhoz tartozik. A könyvei a szocialista éra egyik állócsillagává tették, nem volt olyan háztartás, ahol ne lett volna a polcon legalább néhány regénye. Antifasiszta történetekkel kezdte, aztán a hatvanas években nagyon jó érzékkel váltott - a pályatárs, Solymár József tanácsára a baráti körük tagjairól kezdett némileg idealizálva, de teljesen megfogható, a hétköznapi tapasztalatoktól alig elemelt módon mesélni. A sebész, a pilóta, a pap, a jogász, az autószerelő - társadalomtükörnek túlságosan válogatott társaság, de a velük történtek nagy rutinnal, kiszámíthatóan, mégis, jó tollal elkapva kerültek a közönség elé. Lektűr-irodalom szépirodalmi köntösben; valahol betöltött egy űrt - szerkezetében hasonlított a nyugati bestseller-irodalom műfaji regényeire, de hordozta magában az illúzióját: igazat szól. Kiismerhető, megszokható keretben, egyfajta kisrealizmussal összemarkolt szereplőkkel úgymond visszaadta a szocialista "valóságot". A hősei (gyakorlatilag minden regényében ugyanúgy) válságba kerülnek, de a végén mindig megteszik azokat az elhatározó lépéseket, ahol az ember a másokért végzett munkában megtalálja léte értelmét - írták róla.

Valójában egymás után olvasva olyan, mint egy televíziós sorozat romkomja. Pontosan azt a szerepet is töltötte be, a teleregények korszaka előtt. A rajongók (nagymamámtól az irodalomtanáromig) valójában ezt a kiszámíthatóságot szerették benne - meg az előremutatást, hogy érdemes. Sikeríró egy rendszerben (amúgy messze jobb tollú, mint a nagy vetélytárs: Berkesi), egy rendszerben, aminek soha nem ment el a faláig, hogy megnézze, mi van mögötte. De remek realitásérzékkel adagolta a "visszásságokat", és talált mindig pont eléggé elcsalt megoldást rájuk. Nagyon sok minden megjelenik nála, ami akkoriban mindenkit foglalkoztatott, a vidéki korrupciótól a papság helyzetén át az alkoholizmusba forduló értelmiségi nihilig. Ügyesen csal - a jogásza például nem tud megoldani egy áldatlan, pártbőrbe húzott helyzetet, de legalább a helyi hatalom egyik sameszének kezéből kicsavarja a bántalmazott családot...

Én annak idején, az egyik Pázmándon töltött, porszagú nyár alkalmával olvastam el többször egymás után a Légszomj című regényét. Simon Sándor, a szuperszonikus vadászpilóta a földre kényszerül - foltot találtak a tüdején. Ha műtik, vége az életének - legalábbis így érzi, hiszen tényleg a repülés az élete. A történetbe nő kerül, a barátok finom segedelmével szerelem, meg megváltás... Elsőre persze, hogy nem ez fogott meg, hanem a meglehetősen jól elkapott rajz a vadászpilóták honi életéről (nyilván nem kicsit idealizálva, és sokat egyeztetve a hatalommal: mi kerülhet bele, és mi nem). Sokadikra kezdtem értékelni azt a könnyen olvasható szerelmi történetet, amit a repülőromantika (avagy ügyesen tálalt látszólagos hiánya) addig eltakart. Kezembe vettem a többi könyvét is rögtön (hosszú volt a nyári szünet és én gyorsan olvastam), az Albérlet a síp utcában, a Ködlámpa és végül a Lélekharang, Peterdi Mihály, a plébános története. Kamasz-énemnek valójában tetszettek, csak észrevettem így, négy könyv után, hogy különböző köntösben ugyanazt az egy történetet olvasom...

Aztán később még rám akadt a Kamaszok - de a belefoglalt két regénynek, a Fekete ablakoknak, meg az Egymás szemében levélregényének már Vonneguttal, meg a sci-fi rohammal kellett versenyeznie; értelemszerűen maradt alul. Nem tettek rám rossz benyomást, csak úgy igazán mélyet se - ellenálló gyerekek és szerelmes fiatalok is estek bőven az akkori kedves könyveimben ennél sokkal zaftosabb helyzetekbe (most így hirtelen Wyndham Újjászületése jut az eszembe, meg a szerelemről Boris Vian és a Tajtékos napok). Ráadásul kellett a Szilvási-könyvekhez az a szövegkörnyezet, kellett az a kettős beszédbe szoktatott, folyvást mögöttest találni akaró olvasói hozzáállás (amit aztán Esterházy kimaxolt a Termelési regényben). Látszik talán az itt messze teljesség igénye nélkül sorolt párhuzamos olvasmányokból, hogy eddigre pontosan éreztem, amit Szilvási Lajostól olvashatnék, valahol úgyis minőségi lektűr marad (ráadásul egy adott kor ferde-tükrözte, jó szándékú, de hamis lektűr) - amivel önmagában nem lett volna bajom, csak egyre jobban zavart: komoly, társadalomkritikus irodalomnak álcázná magát.

Persze ettől még nagyon sokan szerették, aztán a rendszerváltással a népszerűsége nagyot zuhant. A beáradó műfaji regényekkel nem is akart (a példámon talán látszik: nem is tudott volna) versenyezni - történelmi tablók gyártásába fogott. A politikai változásokat "gatyaváltásnak" hívta, nem hitt abban, hogy másként is lehet. Mostanra egyfajta kortükör - ami bár torzít, csal, szebbnek mutatja a tükre előtt álló eltelt időt, mint amilyen az valójában, mégis jól leképezi annak a korszaknak a működését. Hazugságok árán... Ezt soha nem szabad elfelejteni. Viszont pont a jól felismerhető hazugságok és csúsztatások mesélhetnek arról a korról a legtöbbet a könyveiben. Azok a lekerekítések, amik egykor reményt adtak az olvasóinak. Meghonosította itthon a szórakoztató mozi, a szappanoperák beszédmódját, dramaturgiáját, ellenségképét. Akkor ez reform volt. Mára kortükör. Nincs ezzel semmi baj.

Bosszúállók - Végjáték - film

Hát itt van, láttuk a minket oly sokszor sikerrel manipuláló Ipari Képelőállító Művek csúcstermékét - kezdeném, de annak fenntartása mellett, hogy amúgy lényegében tényleg valóban ez és ennyi, megint nem lennék igazságos. Egyrészt pontosan tudtuk, mire ülünk be, a maratoni játékidő okán a lehető legkényelmesebb lehetőséget választva (tehát: ne fikázzam...); másrészt ezt a terméket szerintem most nagyon sokaknak sikerült szerethetővé tenni, a filmbe elszórt szeretni való lényegtelenségekkel. És igazságtalan lennék, mert valójában ez a jól kitalált, kipróbált, bevált dramaturgiai elemekkel folyamatosan élő játék ez esetben tényleg elment a műfaji falig - nézőpont kérdése, de talán icipicit tovább is.

Először is vegyük sorra a szeretni való lényegtelenségeket. Hiszen egy akció-blockbuster esetében nem alapvető elvárás, hogy a dizájnosra tervezett ruciban dagadó izmokat (vagy a ruci dagadó gépi izmait...) színészi játék is felülfesse. A Végjáték egyik ereje volt, hogy az összes döntő módon lényeges momentumát tehetséges színészek vezették elő. Akik egymás szemébe nézve képesek voltak átadni nekünk a szituációban dübörgő feszültséget annak valódi mélységeivel. Ennek legszebb példája tényleg Dr. Strange és Vasember összepillantása a csata legforróbb pillanatában - és azért ebben a filmben a színészek elővezettek jó pár ilyet.

Olvastam véleményt halványabb Scarlett Johansonról, meg játékra képtelen CGI Mark Ruffaloról - nos, Natasha pont azt és pont úgy tette, ahogy vártad és mégse vártad tőle - az a szerelem és hála a szemében (hála, hiszen nem ő fog gyászolni...), ott abban a helyzetben telitalálat. És Hulk tényleg megragadta az egyetlen lehetőséget: összebékült a vadállat-énjével és képes volt megmutatni, ez mit is jelent (tüneményes, ahogy a megjátszott dühöngése hiteltelen...). Az sem véletlen, hogy ebben a bejegyzésben döntő helyen rendre nem a színészeket, hanem az általuk formált alakokat emlegetem - érdemes elgondolkodni a tehetséges emberek alázatáról, amikor egy ilyen szerepet ilyen játékhelyzetekben ennyire komolyan, átlényegülésig komolyan vesznek...

Hiszen például nagyon sok rétegben hiteles, ahogy a maradék hősök nagy nehezen újra a játékba vonják a szemtől szemben-vereség legkomolyabb sérültjét: Tony Starkot - az egyetlent amúgy, aki közülük tényleg továbblépett. Az a figura szemszögéből nézve is hiteles, és igen finoman van megmutatva nekünk a tolószékből való esetten szánalmas dührohamtól a felfedezendő, a megoldandó probléma bűvöletébe gátlás nélkül szédülő tudósig - az a jelenet Pepperrel külön ajándék erre az ívre. Úgy, hogy ez valójában gyönyörű feleslegesség az előkészületi fázisban - és szükséges lezárása a Polgárháború összes nyitva hagyott kérdésének.

Hiszen egy blockbusterben a komor, vereség utáni helyzetben eddig csak a Deadpool mert nyersen viccelni - az az ötletparti a kövek körül valahol az összes, addig papos komolysággal előadott jelenet frappáns paródiája is. Thor, mint Lebowsky ügyes húzás, ahogy Racoonnal való akcióba párosítása is - ahogy a szituációt (nemcsak  a szavaival) folyton elügyetlenkedő Hangya bénasága, vagy Kapi, meg Amerika legszebb férfisegge... Nagyon bírtam, hogy ennek az amúgy igen komor alaphangú mesének folyamatosan volt (amúgy a cselekmény szempontjából folyvást szeretni valóan lényegtelen) humora. Ja. Amúgy ha egy szereplő találkozik önmagával, az szívás. Meg egy szokott dramaturgiai fogás remek ágya... Mellesleg azt igazán elárulhatná valaki, milyen anyagból van Thanos kardja, ha odaköszön a csodapajzsnak... mert ez is vicces, csak más értelemben.

Nemrég láttam egy összefoglalót x jelenetről, amit nyugodtan ki lehetett volna hagyni - olyanok csinálták, akiket azt hiszem tényleg csak a dramaturgiai alapréteg (jó és rossz, ütik egymást, rossz győz, jó összelegózza magát, végső csata, katarzis) izgat. Persze van aki a képregényekben is átlapoz oldalakat, ha nincs akció. Nos, ez a film pont attól volt a maratoni játékidő ellenére élvezetesebb, mint a műfajtársai java, mert benne figyeltek ezek a szeretni való feleslegességek. Mint Vasember összes jelenete a leendő apjával (ahol ebbe a fantázia szülte, alternatív ötvenes évekbe mintha belekameózott volna több korba álmodott film szereplője - többek közt A számolás joga memóriamester csaja is). Mint Kapi megidézett liftes jelenete azzal a teljesen helyén való, idióta beköpéssel (a liftben, amit mintha A tél katonájából másoltak volna ki).

Szépen lett lekerekítve, na. Meghatóra, ráadásul - és az ilyenkor szokásos búcsút is feltűnő ízléssel megcsinálva. Itt lépte át a maga műfaji falát. Ezen is túl vagyunk, egy szuperhősfilm nem szokványos értelemben vett bátorságán... de ennyi. Vége van, pápá. Lesz majd néhány előzmény- meg utózmányfilm nyilván, de ezt a folyamot így még egyszer nem teszik le elénk. Vagy ha igen, ennyire már biztosan nem lesz megragadó - hiszen láthattuk: egy ilyen huszon-filmes folyamban már igen feltűnően ki tudnak állni, kapanyélként meredezni a szokott dramaturgiák (hiszen az utolsó sorfilmben, a Marvel kapitányban is ezeket nehezményezték a legtöbben...). Ráadásul eztán nehéz elkerülni a mintha-érzeteket - bár ennek a sorozatnak nem volt egyenletes a színvonala (sőt...) mégis ehhez hasonlítanak majd minden újabb próbálkozást - vagy az SW-hez. Amúgy e tekintetben az a saga is ugyanez a liga (még ha göcsörtösebb is a forgatás-története, és alapjában nem képregény-történetekből hideg szívű producerek és rajongó filmkészítők által ekecsölt, filmszerű pénznyelő automatának indult).

Annak is mindjárt vége, és a Trónok harca is már csak kétrész-életű. Kicsit aggódom magunkért. Az emberiségnek szerintem szüksége van ezekre a folyamatosan álmodható közös álmokra - ha már Jézus nem jön be... Szükségünk van rá, hogy legyen mire várni. Nehogy már pont most, a világvégékkel gusztán eljátszó folytatásos megmenekülés-mesék után gondoljuk egyszerre elegen: láttuk, most már akár vége is lehet a világnak...

God Bless You, Mr. Lee!

Martin Kay: Eastern

Valami hallatlanul vicces, hogy célcsoport vagyok - és hogy mennyire jól szórakoztam ennek a YA light novelnek az olvastán. Évek óta szakítja ki a nem sok időmből a magáét a manga meg az anime - s amikor ez a könyv napvilágot látott és a szerzője megkeresett vele, nem mondhattam nemet. Csak kis türelmet kértem, mert épp másban ültem nyakig - egy másik lényem merült teljesen másféle mesék mélyére. Majdnem manga, mondom - kicsit sajnálom is, hogy nem lett teljesen az; Megyeri Manó sűrűn kötetbe fűzött illusztrációi bőven sejtetnek egy jól összerakott magyar mangát, és Martin Kay története mondatról mondatra van annyira filmszerű, hogy tökéletesen működött volna rajzban is. Látszik a szerelem, ami oda köti, látszik a rengeteg dédelgetett kedvenc - de szerencsére csak a műfaj vonzása, nem konkrét, jól kivehető művek (avagy: nem onnan...). Ez a látomás (minden szelíd esetlenségével) elsősorban a szerzőé.

A Titánokkal vívott háború után járunk egy meglehetősen beteg, posztapokaliptikus jövőben, ami egy orosz pusztába kiáltozó westernre hajaz - revolverhősökkel, berúgandó kocsmaajtókkal, egy fegyverrel egybetartott főtitkárság-királyságban, Bagoáz uralma alatt. Itt pottyan elénk egyből akcióban Yuko, a bosszúra éhes mandulaszemű, vörös loboncos tini, hogy azonnal bajba keverje magát. Ehhez ért a legjobban, hogy bajba keverje magát meg másokat - valahol örömmel láttam, hogyan lesz mégis szinte egyből szerethető: az impulzivitása, a sebezhetősége, meg a fejére tűzött vérdíj olyan múltat sejtetnek, csoda, hogy még egyáltalán él. Persze hogy szurkolsz neki. Nem akármilyen (párbaj-) körülmények között megismerkedik Vajkkal, aki szintén a maga bosszúja után lohol. Hogy, hogy nem, mind a ketten Corben, a bandita fejét akarják, Yuko lemetszve, Vajk beszélőképes állapotban - ez az apró különbség aztán persze gyönyörű indokrendszert kap, és nyilván remek konfliktusforrás...

A világ, ahol mindez játszódik, pont annyira önkényes csak, mint amennyire általában a manga- vagy light novel- vagy tinidisztópia-világok; viszont vannak éppen csak megmutatott mélységei, tartalékai. Rejtőzik felette és alatta számos egy-két mondattal, mellékesen elpöttyentett összefüggéssel sejtetett távlat - ezt nagyon szeretem, akkor is, ha beúszott a szemem elé a masszív egyébérzetek mellé Stephen King meg A Setét Torony egyből... de ezt nem vetem a szerző szemére; ez a sejtelem csak egy szerkezet, egy irodalmi váz érzete az elmesélt történet mögött, ettől még bőven van benne saját íz és potenciál. Meg amúgy szinte minden, ami poszt-apokaliptikus: dögvésztől maradvány csúcstechnikákig - és töméntelen akció. Van, hogy nem szeretem, amikor egy történet ennyire vérgőzbe pörög, de itt a legtöbbször funkciója van: a hármas-négyes (ötös) hatalmi csoport-kavarások mellett a szereplők jellemrajza is az akciókon át alakul. Profin tálalva - és persze vég nélkül. Merthogy ez egy tipikus első kötet, függővéggel, rajzban lazán odafűzött, távlatos ellenponttal (ez gyönyörű, ahogyan az illusztrációból egyszer csak a mesélés eszköze válik - egyrészt szép és pontos, műfaji gesztus, másrészt megmutatja a benne rejlő potenciált; igazán nem bánnám, ha a továbbiakban gyakrabban fordulna elő).

Van azért néhány gyermekbetegsége a mesének, remélem kinövi őket - Yuko olykor tényleg túlságosan érzelemvezérelt és meggondolatlan, mese elején botladozó kis hőspalánta, akinek máris fejpénzt érő legendás múltja van; tehát egyszerre kiképzett profi és szerencsés amatőr, akinek folyton ki kell menteni a formás kis seggét a bajból. Nem tudom, mennyire lesz szerencsés, ha (mint egykori sorozatkedvencem: Inuyasha) hosszú részeken át képtelen lesz ugyanígy uralkodni magán. Nyiladozó testiségén az én szememben nem hagyott elég mély nyomot a traumás múlt (ismerek embert, aki...) pedig ugye: az űzi-hajtja. Lesz majd helyette-felette, amit szenvedélyesen akarhat - ez már most látszik. Amúgy a testvérével, Saorival felépült ezer szinten terhes, hurcolt viszony viszont példaszerűen került elénk - Martin Kay nagyon szépen kezeli az időt, és látszik: eltanulta azt a mangára-animére igen jellemző, mozaikszerű építkezést, ami az utolsó pillanatra is tartogat beillesztendő drámai titokdarabkát.

A kulcsfiguráira (legyen az nindzsa-ügyes zsoldos csaj, vagy Dragunovval zsoldost távirtó "pásztorlegény") még túlságosan vigyáz - vagy pedig ott van a fejében egy Árnybíróra hajazó szép, csatában bontakozó nagycsoportos finálé... Ezt is kíváncsian várom, hogyan változik a hőskezelés, kerül-e ebbe az amúgy szép, sűrű menazsériába még néhány nagy játékos - de annak örülnék, ha nem volna ennyire nyilvánvaló: az adott akcióban ki él túl és ki a hullani való statiszta. Persze lehet, aki nem élvezte annyiszor a hasonló mesék erőszakos szépségét, mint én, nem látja ezeket ennyire nyilvánvalónak. Szurkolok ennek a könyvnek, és örülök neki, hogy (amennyire látom) sikeres. Olvasni szerető emberekkel szeretek beszélgetni - és még mindig (elvakult könyvégetők legújabb-korában is) hiszek benne: ezek a mesék műfajoktól függetlenül megszerettethetik az olvasást, egy korosztállyal, akinek annyi csábító, más (kevésbé munkás) lehetősége van virtuális és egyéb terekben. Ha lenne kamasz lányom-fiam, a kezébe adnám (milyen jót beszélgetnénk utána róla...).

Christopher Moore: Noir

Azt bírom ebben a paliban, hogy tényleg felfogta: íróként kábé azt művel velem, az olvasójával, amit csak akar, amíg betegen szórakoztató, amit csinál. És hát az - beteg is, meg szórakoztató is. Meg azt is igen szeretem benne, hogy a remekül (időnként teljesen rejtői módon) fűzött mániákus meséiben olykor a történet gerincét megroppantani látszó komoly ügyekre is bátran vesztegeti a szót - ettől volt zabálni valóan aranyos és egyszerre meghökkentően bátor a Mocskos meló (és folyománya), a Shakespeare-átiratai: a Bolond, és A velencei sárkány; és valójában ettől több egy egyszerű zsánerparódiánál a Noir is (és mert tényleg "huncut noir", ahogy az írója jellemzi: inkább Damon Runyon és Tapsi Hapsi keresztezése, mint Raymond Chandleré és Jim Thompsoné...). Amit Rejtőnél szerettem meg - a mélyen valószínűtlen zsánermesébe csöpögtetett (főleg a szereplők megragadóan esetlen gesztusaiban, dumáiban lakó) kisrealizmus Christopher Moore egyik kedvenc fegyvere is, két röhögés közé úgy csempészi a gondolkodni valót, ahogy az ember a házikedvence gyógyszerét göngyöli jutalomfalatkába.

Van min röhögni... megint a múltba utazunk, ahogy a Te szent kék esetében, csak most megmaradunk a szerző kedvenc terepén: San Francisco-ban. 1947 nyarán járunk, a háborúnak éppen vége (és vele a háborús foglalkoztatási láznak), úgyhogy "Kétbütykös" Sammy Tiffin boldog lehet, hogy a bárjában csaposként alkalmazza a nem kicsit tahó Sal Gabelli. A sánta fickó dédelgeti is a környék alkoholistáit, míg egy sete este belibben a munkahelyére a Nő. Besuhan a femme fatale - némileg olcsó, de fatálon is igen kívánatos kiadásban, Stiltonnak hívják,  mint azt az angol sajtot (tudood... én se tudtam). Aztán megjelenik egy sokcsillagos katona a tulaj oldalán; és máris belekeveredünk egy ígéretes hajcihőbe, ahol "vidéki csajokat" kéne felhajtani a légierő tábornokának. Aki a kívánatos popóik segítségével akarna bekerülni a Bohém Klubba, az igazi, világ-sorsról (is) döntő (bizarr) elitbe. Persze aztán kiderül, van a tarsolyában más is, nemcsak a Sammy által összevadászandó csajok - egy Roswell mellett elterülő bázis parancsnoka ugyanis (tudood, ott zuhant le az UFO). Hajítsunk ebbe a mixbe egy fekete óriást, egy kínai havert (meg a rokonsága túlérett mandarinná fonnyadt, szexéhes öregjeit), meg egy fekete mambát egyenesen Afrikából... rázzuk össze, és kész is a Moore-koktél!

Mondjuk nem árt, ha valaki ekkora érzékkel bonyolít ebből mesét, ahogy ő. Az adagolt információ, a cselekmény bonyolítása tekintetében Chris mester nyugodtan iskolát nyithatna - azzal együtt, hogy megint igen gátlástalanul követi a műfaji mintát; ezt a meseszövést azért a korrupt és előítéletes zsaruk, kívánatos szőke (s egyéb hajszínű) bajkeverők (akik szipkából dohányoznak - naná!), a bajba keveredő kétkezi munkás kisemberek olcsó mámort hajszoló, éjszakába hangolt fekete-fehér világa, a filmnoir (vagy a könyvek) alig-ismeretében is simán kiszúrod. Persze közben számos dolog van, amit csak ő tud így: pofátlanul pol-inkorrekt (a regény érdekében... persze), több fejezetét a kígyó narrálja (beszél - naná, az ő népe ugyanis tud dolgokat), a világsors-döntő elit komplett szabadkőműves-paródia... S eközben az író megidézi a jövendő popkultúrájából a Sötét zsarukat (történetük elképzelt hajnalán!) és a Kill Billt (mert ugyan miért ne), beköszön a Támad a Mars - és ki tudja mi még...

Ja és közben jó érzékkel korba illesztett, kegyetlenül eltalált tükröt tart a faji kérdésnek - mintegy mellesleg. Ahogy Sammy (a "hópihe") bekerül egy full színes bőrű hegesztőbrigádba a hajógyári első munkanapján, és ahogy az első estét átéli ebben a közegben (egy tapló munkavezető kedves segedelmével), az fenomenális; pont attól pontos, hogy mélyen árnyalatlan, nyers, és kíméletlen. Az külön bravúr, hogy még ezen is lehet röhögni. Meg persze azon, hogy legalább ennyire nyersen és árnyalatlanul bánik a kínaiakkal, meg úgy bárkivel, aki a szeme elé kerül (és természetesen lehet rajta röhögni). Hogy ki mindenkivel bánik még így el, azt nem sorolom, nem akarom lelődözni a poénjait, de higgyétek el, mindegyiken lehet röhögni - sőt, a jókedved akkor is megmarad, ha egy ponton észreveszed: valójában magadon röhögsz megint, kedves lúzer olvasó. Egy vágybeteljesítő mesén, ami (ugye, hogy) veled is megeshetne - elvégre te is alkalmatlan vagy arra, hogy megvédd magad, valójában te is legalul vagy ebben a társadalmi táplálékláncban... A játékos elégtétel, amit Chris Moore kitalál a végére, azért baromi aranyos, mert a végletekig facsarja a műfaj összes kliséjét - de annyira kézenfekvő, hogy elcsodálkozol, eddig miért nem jutott senkinek az eszébe.

Egyszer már szóba hoztam vele kapcsolatban: bírnám, ha ez a dilis alternatív Amerika, amit a köteteiben összegyűrt (halálkereskedőstül, vámpírostul, kétméteres pasztellöltönyös feka jazz-mániásostul - s most már egy taxissal megfejelve, aki végsőkig őrzi a parkolóhelyét és egy férfifrakkot előszeretettel viselő vagány leszbi részvételével) tényleg egy bájos, kikerekedő egésszé állna össze. Mondjuk lehetne Sammy Tiffin Charlie Asher (a kedvenc béta-hímem Moore tollából) valamelyik nagyapja. Pont azért nem zavar, amiért Rejtő sajátos, köteteken át vonszolt hősei se idegesítenek - ez az egész pont annyira valószínűtlen, mint a mi nagy kacagtatónknál. És pont ugyanígy van egy kiszálazható társadalomkritikus éle is - amit ha kiszálazol is, nem keseríti meg a szád ízét. Már nemigen várom tőle, hogy újra akkorát gurítson, mint a Biff evangéliuma esetében - mondjuk nincs még egy Bibliánk se, hogy legyen mire úgy fintorogni. Sebaj. Most ugyanúgy, mint eddig általában, megköszönöm amit kaptam. Hiába van a Noirban jobbára éjszaka, amíg olvastam, a nap is kisütött.

Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán

Sarah Perry: Melmoth

Sarah Perry Az essexi kígyója tavaly túlzás nélkül letarolta a hazai olvasóközönséget – nem utolsó sorban kiemelkedően gyönyörű borítójának és annak köszönhetően, hogy három másik társával együtt nyitotta a 21. Század Kiadó nagyon várt KULT Könyvek sorozatát. Hogy az ájult rajongás mennyiben tükrözi a regény valódi értékeit és mennyiben írható a „körítés” számlájára, már sosem tudjuk meg. Az biztos, hogy bennem például anno akkora várakozásokat épített a sorozat és a regény híre, hogy olvasáskor óhatatlanul csalódtam (ennek ellenére jó szívvel gondolok vissza az „essexi bestiára” – kellemesen szórakoztató, nosztalgikus kalandregény, de nekem semmi több). A szerző újabb regényét ennek megfelelően igyekeztem minimális várakozással olvasni, hátha majd így elmarad a csalódás. Nos, az eredmény felemás: Sarah Perry ugyan továbbra sem az én szerzőm, a Melmoth-ot sem tudom teljes szívvel kedvelni, de azt sem tudom mondani, hogy megbántam az olvasást.

Akárcsak Az essexi kígyó esetében, ezúttal is egy, a misztikum ködébe burkolt alak áll a középpontban: embereket rabló tengeri szörnyeteg helyett egy fekete leplekbe burkolt szellem, Melmoth, a „tanú”, aki végigkíséri az emberiség évszázadait és ott van, ha valahol bűnt követnek el. Tanúsága maga is büntetés, átka, hogy magányosan rója útját, vérző lábbal kísérve-kísértve a hozzá hasonló bűnösöket. Időnként egyet-egyet magához szólít, hogy társa legyen magányos vándorútján.

Ilyen bűnös Helen Franklin, a Prágában élő fordító is, aki fiatalon elkövetett vétkéért sanyargatja magát egy életen át. Kisszerűen kényelmes angliai életét, lehúzó családját hátrahagyva költözött a cseh fővárosba, ahol magányosan tengeti napjait sivár albérlete, unalmas munkája és a csendes egyetemi könyvtár háromszögében. Egyetlen engedménye valamiféle „élet” felé a véletlenül megismert baráti házaspárnál, Karelnél és Thea-nál időnként elköltött vacsora – és épp ez a kapcsolat, ez a repedés lesz az, ami életébe engedi a bűnösökre vadászó Melmoth-ot. Karel egy napon rejtélyes kéziratot nyom Helen kezébe: szerzője a könyvtárban megismert idős Josef Hoffmann, aki a második világháború előestéjén, Prágába szakadt németként elkövetett ifjúkori bűneit vallja meg benne – s azt, hogyan talált rá, a bűnösre Melmoth, a tanú. Helen pedig, az örökkön önmagát büntető, évtizedekkel ezelőtti bűn terhét magányosan hordozó Helen, minden borzadálya közepette úgy érzi: hazatalált. Lehet, hogy Melmoth-ot nem is Karel engedte be Helen életébe? Lehet, mindig is magában hordozta?

Miközben Karel menekül, beteg feleség elől, kötelességek elől, Melmoth elől, Helen a kéziratot olvasva, szembesülve az emberiség évezredek során felhalmozott vétkeivel, egyszerre féli és várja Melmoth megjelenését, miközben óhatatlanul beengedi a világot, és kinyílik. Gyáva férj helyett a szinte magatehetetlen Thea támasza lesz, erőszakos házinénije születésnapján mulat, ismeretséget köt egy idegennel, felszínre engedi saját múltját. És Melmoth ott van. Figyel. És lecsap, amikor Helen a legsebezhetőbb, amikor elengedi magát, amikor bízna (Kiben vajon? Magában, barátaiban, áldozata megbocsátásában?). És Helen rájön, hogy eltemetni a bűnt és látványos, ám hazug önsanyargatásba menekülni egyszerűbb, mint szembenézni és együttélni azzal, mit elkövettünk.

„Nem, Thea, nincs Melmoth, nem figyel senki, csak mi vagyunk. És ha csak mi vagyunk, akkor azt kell tennünk, amit Melmoth tenne: látjuk, amit látnunk kell – tanúskodnunk amellett, amit nem lenne szabad elfelejteni.”

Hogy Melmoth létezik-e, hogy valóban a nyomunkban jár-e egy vérző lábú szellem, ki minden vétkünk, szenvedésünk, hazugságunk tanúja, maradjon a könyv titka. Hogy mivel szembesít minket, az meg maradjon az olvasóé. Akárcsak előző regénye esetében, Sarah Perry most is a szereplőin keresztül tart tükröt elénk: hiedelmeink, önbecsapásaink, rettegéseink elé. Hisz miközben egész életünkben szekrényből magukat ránk vető szörnyektől, a bezárt ablakot kopogtató szellemalakoktól, misztikus igazságtevőktől, felsőbb hatalmak ítéletétől félünk, rendre elfelejtjük: magunknak megbocsátani, magunkkal együttélni, hibáinkat, tévedéseinket, bűneinket elfogadni a legnagyobb feladatunk. Nem véletlen, hogy sokszor a tükröktől tartunk a legjobban.

Kiadó: 21. Század

Fordító: Sziklai István

Bosszúállók - Végtelen háború - film

Egyszer már leírtam, hogy bűnös élvezet ide vagy oda, valójában szeretem ezeket. Annak ellenére, hogy tényleg termék, avulásra szánt, minden örökbecs-igény nélkül, hideg számításból összepakolt celluloidszemét mind (értsd: a termék direkt avul, hogy megvedd a következőt, s ami avult, azt kihajítod, tehát szemét...). Ezt az univerzális mega-giga legyakást meg könnyű is szeretni. Mert annak ellenére, ahova kifut, nem veszi komolyan magát - bátran ironizál és ökörködik, meg reflektál és (ön)gúnyol szinte minden szereplője a film-időben. Nagyon nagy örömmel láttam, hogy a Bosszúállók eddig olykor azért komolykodó képpel (de mindenképpen kevésbé viccesre) festett bandájának rajza közelített inkább a Galaxis őrzői jobbára mélyen inkompetens társulatának alaphangjához, s nem fordítva. Például miközben a Világ Legnagyobb Főgonosza betrappol a létezésükbe, a Hősök Világmentő Kettős Csapata nem felejt el jókat (röhögtetőt, kuncogtatót, fanyar mosolyt provokálót) civakodni...

Van bőven kakaskodás a tökösök között, kollégiumi és katonahumor mentén formált, olykor semmilyen szinten nem cizellált bögyörőméregetés - Űrlord meg Thor, aztán Peter Quill és Stark, meg persze Vasember és Doktor Strange közt... Csak úgy pökik a dumát; az egy filmidőre eső aranyköpések aránya bőven több, mint megfelelő. Persze ettől még nem válna a játékidő jelentős része viccessé, ahhoz megint újítani kellett - Hulk kellett hozzá, meg a húzódózása hogy kibújjon a Banner-zsákból, a kamaszodó Groot kellett, meg persze a filmtörténet eddigi legszerethetőbb Pókembere. Tény, ahogy a hősök nem veszik komolyan (sőt, végképp nem Igazság Ligája mintájára: komoran) saját magukat, ad ennek az amúgy valójában meglehetősen szigorú mesének némi sajátos bájt - majdhogynem azt mondom: valóság-ízt.

pöttyet zsufi

Ami azért (valljuk be) ráfér. Elég régóta létező, a filmnél messze árnyaltabb képregényes alapokat sikerült megint hátulról megerőszakolni azért, hogy ez a rengeteg egymásra épülő lépés, előzmény követelte következmény beleférjen a játékidőbe. Egy ilyen blockbuster olyankor inog a leginkább, amikor nemcsak a karakterek, de a cselekmény-vezetés szintjén is kezdik elkomolytalankodni az alkotók. Ez a széria lassan több mint húsz különböző sorfilmet, leágazást és karakterfilmet ellett, egyik sem a markánsan valóságba ágyazott mivolta miatt vált szerethetővé - de (annak ellenére, hogy ide akarták kifuttatni őket) nem egyszer erős teherként lógtak ezen a darabon az azokban meghozott kreatív döntések. Hogy juttassuk pl. Hulkot haza, ha ott icereg, ahol az előző filmjében (s ezzel párhuzamosan: hogyan tartsuk életben a megoldás furcsa kulcsát, Thort...). Hogyan és hol fussanak össze az egymásról eddig mit se tudó csapatok, és mit kezdjenek egymással. Hogyan tartsuk a galaktikus giga-mega csatát viszonylag zárt helyen (szegény Wakanda...) és a többi. És eközben hogyan mutassuk meg az összes játékost ezen a mesébe illő sakktáblán.

még zsúfoltabb

Merthogy baromi sokan vannak. Itt tényleg a főbb karaktereknek jut csak igazi játékidő, és nekik se sok - a többiek legyenek boldogok a maximum kettő-öt mondatukkal, meg némi izomfeszegetéssel. Baromi zsúfolt film ez, főleg, ha figyelembe veszem, hogy jobbára a jól megszokott western-párviadalokból, meg kiscsoportos húzd-meg ereszd-megekből áll, alig jut bele tömeges csatajelenet (mondjuk az az egy legalább látványos és logikátlan). Hogy aztán a végén hulljon a hősök fele... mondjuk azon jót mosolyogtam, hogy szuperhiróink közül egy sem esett csak úgy a csata áldozatául, mindet Thanos intézte-füstöltette el... (Amúgy jó móka nézegetni a film imdb-adatlapját, édes dolog, ha látod: a színész jelenlegi státusza és a filmszerep adta jelentőség mennyire eltérhet - ez is egy (bögyörő)méregetés, ahol a beárazottság dönt: így kerülhet egy cameo főtáblára, s az egyik "főbb" szereplő így fityeghet valahol hátul...)

+ egy óriás törpe

Thanos... sötétbe zár. Thanos... az egyetlen. A Végzet Fél Pár Kesztyűjével. Sima hősfilmes-dramaturgia mentén, ez így szok kinézni - győznie kell; még úgy is, hogy (pirinyót, icipicikét) veszít... Az a Gamora kisgyerek a túlnanban, s fogadja apucit jelenet, meg az egész érthetetlen viszonya a zöld csajhoz ad ennek a teljesen papír figurának egy megélhető mélységet. A valószínűtlen a valószínűtlenben - elvégre egy hideg szívű elmebetegről beszélünk, aki a túlnépesedésre drasztikus és azonnali választ keres, galaktikus méretekben. Ez a leggagyibb főgonosz-alkotó alap amúgy: vegyél egy létező, valóságos, kellően gordiuszi csomó-bonyolultságú problémát, és adj rá Nagy Sándorhoz méltón ostoba erőszakválaszt. Lehetőleg vállalhatatlant - hogy a döntésben makulátlanok a végén az Egyetlen Esély kihasználásával minden lelkiismeretfurdalás nélkül gyakhassák le. Tény, látszatra a kedvenc tündérmesém, Tolkien professzor gonosza se más, valójában viszont az ő Sauronja (és minden előzménye abban a világban) mitológiailag alapozott játék a személytelennel és a sátánival (mondjuk ki: a megrontással). Thanos, a titán mögött egy mitológia áll: filmipari önkénynek hívják. Mondjuk legalább sikerült kellően leküzdhetetlennek festeni...

Kíváncsi vagyok, sikerül-e ebből az erős középfordulatból, itt az első film végén arcvesztés (és botrányos, kiábrándító ostobaságok) nélkül visszajönnie a mesének. A képregény képes volt... Valójában inább így kéne fogalmazzak: meg tudják-e őrizni legalább a mese maradék koherenciáját a mesélői. Jó volna... mint mondtam volt, bűntudat ide vagy oda, igazából szeretem ezeket...

Meik Wiking: Lykke – A boldogság nyomában

Amikor tavaly nyáron olvastam a vicces nevű Meik Wiking életmóddivat-teremtő könyvét, a Hygge-t, azt írtam, egy ilyen bőven elég, nem kell belevetni magunkat a félpolcnyi dán-svéd-finn-japán-ésmégkitudjamilyen boldogságtitkokkal kecsegtető könyváradatba – aztán jól ellent is mondtam önmagamnak, amikor egy őszi fáradtság-mélyponton megrendeltem a szerző másik könyvét, a Lykke-t (igen, tényleg úgy mondják hogy lüke). Ami egyáltalán nem a Hygge folytatása, inkább annak kiterjesztése, egyben Wiking Boldogságkutató Intézetben végzett munkájának közérthető összefoglalása. Míg a Hygge egy életérzést járt körül, a Lykke nemzetközi összehasonlításban és az élet számos területére kiterjedően vizsgálja, mitől és hogyan élhetünk boldogabban (és közben remek adalékokkal szolgál arra, mit és hogyan vizsgál egy boldogságkutató és milyen nehézségekkel kell szembenéznie, amikor kitalálja, hogy ő otthagy jól fizető, ám unalmas munkát, hogy a boldogságot kutassa – Wiking elég vicces fickó ám…).

Persze a boldogság szubjektív fogalom: az alapvető létbiztonságon és létszükségleteken túl mindenkit más tesz boldoggá. Mégis vannak olyan vezérfonalak, amikre felfűzhető kutatás is, ismeretterjesztő munka is. Wiking hat fejezetre/témakörre (együttlét, pénz, egészség, szabadság, bizalom, jóság) bontva mutatja be kutatásai eredményét, számos statisztikával és a világ különböző pontjairól hozott inspiráló példákkal megtámogatva. Láthatóan erős a közösségi vonulat: míg a pénz, az egészség és a szabadság értelmezhető az egyén szintjén, az összetartozás, a bizalom és a jóság csak a másikkal, illetve a szűkebb vagy tágabb értelemben vett közösséggel kapcsolatban nyer értelmet. Vagyis: boldogság nincs egymagában. Ez jól illeszkedik azon kutatások sorába, melyek azt hirdetik, az életminőségünket leginkább a kapcsolataink minősége határozza meg – ilyen értelemben Wiking jól ráérzett a poszt-individualizáció időszakának slágertémájára. De ne legyünk cinikusak: a „forduljunk embertársaink felé” törekvése valóban hozhat minőségi változást az életünkbe, épp úgy, mint az anyagi gondoktól való megszabadulás, vagy a pozitív hozzáállás, ha addig negatívan szemléltük a világot.

Ám nyilván egyik sem megy egyik napról a másikra, ellenben mindhez komoly akadályokat kell legyűrni – főleg a mi kis bizalmatlanságra épülő „dögöljön meg a szomszéd tehene is” kultúránkban, ahol a közösségek módszeres leépítése éppúgy napi program, mint a közszolgáltatások ellehetetlenítése. Nyilván ha azt olvasom, hogy a dánok nagy többsége jó szívvel adózik, mert nem levonásként tekint rá, hanem befektetésként működő, színvonalas közszolgáltatásokba, magyarán a saját és a közösség jólétébe, akkor összeszorul a torkom és földhöz vágnám a könyvet. De mivel nem a sértett puffogás a cél, nem teszem: inkább megkeresem, hol tudom hasznosítani Wiking tippjeit a mindennapokban. Mert tudom. Tessék nyugodtan triviális dolgokra gondolni: tegyük le a telefont és hanyagoljuk a közösségi médiát, menjünk ki a szabad levegőre és lélegezzünk mélyeket, tegyünk egy aprócska lépést a közösség felé, keressük a lehetőséget ott ahol eddig csak akadályt láttunk. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy úgyis reménytelen, ugye?

Pedig nem. Mert még ebben a híresen bizalmatlan közegben, ahol élünk is szerveznek a közvetlen környezetemben szomszédünnepeket meg közösségi kerteket; mert amióta a munkahelyem kiköltözött a városból és a körút zaj- és vizuális szennyezése helyett most épp egy havas tájat bámulok, azóta még úgy is nyugodtabban töltök nyolc órát, hogy a kiutazás horror (erre is épült ma már életmód-program, lásd Sinrin-joku és társai – bár nálam szkeptikusabb és távolságtartóbb embert e téren nehéz találni [egy erdőbeli séta gondolatától is borsódzik a hátam…] kénytelen vagyok belátni: a természet, a friss levegő valóban gyógyító erejű); mert amióta minimalizáltam a közösségi oldalak használatát, sokkal kevésbé frusztrál a többi ember hazug magamutogatása. Szóval lehet változtatni. Ki lehet szakítani magunknak egy morzsányival több boldogságot. Aztán még egy morzsát meg még egy morzsát…

Továbbra is azt mondom: a világot nem váltják meg ezek a könyvecskék, megfelelő távolságtartással kell kezelni, mint minden pop-pszichológiát, de kellemesen elringatnak és ki-ki kiszakíthatja magának, amit hasznosítani tud belőle. Az már csak ráadás, de nem elhanyagolható ráadás, hogy gyönyörű kivitelű, igazi szemet gyönyörködtető kis mini-albumok, roppant kiegyensúlyozott, megnyugtató illusztrációkkal. Biztos vagyok benne, hogy fogom még forgatni őket (és sajnos erősen szemezek a Lagommal is J).

Kiadó: Kossuth 

Fordító: Hegedűs Péter

Jason Matthews: Vörös veréb

A hidegháború nem ért véget… Hangzik el többször is a Vörös veréb című regényben és a belőle készült filmben, és olvasóként mi csak dörzsölhetjük a kezünket – kevés hálásabb téma van egy kémregényírónak, mint az amerikai-(poszt)szovjet szembenállás. Még akkor is, ha ezerszer lerágott csont, és még akkor is, ha le Carré után nehéz a zsánerben újat nyújtani, hát még megugrani az immáron élő klasszikusnak számító egykori brit kém művei szabta elvárásokat. Hogy Jason Matthewsnak majdnem sikerült, az önmagában elég nagy fegyvertény.

Verebünk ez esetben nem más, mint a féltékeny társai által kettévágott színpadi pályafutása után kémnek álló egykori prímabalerina, Dominyika Jegorova, aki nagybátyja, az SZVR (poszt-KGB, persze roppant mód leegyszerűsítve) aligazgatójának gondoskodó kezei alatt az orosz hírszerzés csábításra kiképzett ügynökeként egy amerikai CIA-tiszt behálózását kapja feladatul. A Verébiskola növendékeként pszichológiai és szexuális manipulációkra kiképzett lány számára kapóra jön szinesztéziája, mellyel könnyű szerrel dekódolja az emberek vágyait, ambícióit, rejtett érzelmeit – hamar ki is emelkedik a verebek közül, bizonyíthatna, csak épp mindig rosszkor van rossz helyen. Mondjuk, nem kéne épp egy oligarcha karjaiban feküdnie amikor a Kreml kivégezteti. Még jó, hogy a „jóságos” nagybácsi segít és kész a saját céljaira felhasználni unokahúga testét. A törött szárnyú balerina fegyver lesz, akiben csak nő a harag és alig várja, hogy az őt bábként mozgatók ellen forduljon.

De előbb még le kell lepleznie az orosz hírszerzés egy magas rangú tagját, aki feltehetően évek óta az amerikaiaknak kémkedik. Márvány leleplezése bárkinek megdobná a karrierjét. És Dominyika nem is tétlenkedik. Aztán persze minden másképp alakul, amikor megismerkedik a kiszemelt CIA ügynökkel, a Márványt futtató Nate Nash-el, kiszagol a hanyatló Nyugatra és megtapasztalja, hogy lehet másképp is élni, mint bábként, aki akár táncol, akár fekszik, akár gyilkol, az állam tulajdona, és szert tesz egy barátra az SZVR vezetésében, aki megmutatja, hogy létezhet ember az embertelenségben is.

Matthews kémthrillere okos és csavaros, többkörös átveréseivel még úgy is képes meglepetést okozni, hogy a kötet felére leleplezi előttünk mind Márványt, mind Dominyika átállását. Ami lehetne taktikai hiba is, mégsem az: egyrészt, mert aki nem képes úgy olvasni, hogy nem kizárólag a „nagy durranást” várja el egy kémregénytől, hanem az apró finomságokat, annak tán nem való ez a zsáner; másrészt mert az igazi izgalmat az okozza, hogyan tudja megtalálni a helyét egy veréb a kettősügynök szerepben és hogyan tud életben maradni a folyamatos gyanakvás, kínvallatás, megfigyelés, gyilkossági kísérletek közepette. Ahogy Dominyika fokozatosan keményedik és erősödik meg elhatározásában, úgy vedli le a verébtollait és növeszt páncélt: a némiképp ostoba „kötelező jellegű” szerelmi szálat is az menti, hogy ahogy keményebbre fordul a játszma, úgy hal hamvába. Mert ebben a játszmában a legkisebb érzelmi hullámzásba is bele lehet halni.

Ahhoz képest, hogy a könyv mennyire okos és csavaros, az adaptáció borzasztóan bosszantó és unalmas lett. Az amúgy remek Jennifer Lawrence ide, gyönyörű Budapestünk oda, ebből kihozták a lehető legkevesebbet amit csak ki lehetett. Nem fér a fejembe, hogy egy ennyire összetett cselekménnyel bíró regényt hogy sikerült úgy megvágni, hogy akciódúsnak ható, mégis unalomba fúló film legyen belőle. Minden karakterét megnyesték, minden motivációt lebutítottak, minden konfliktust leegyszerűsítettek. A könyvben hosszú, vívódásokkal teli folyamat vezet Dominyika átállásához, a filmben a második találkozás után mindenféle előzmény nélkül közli Nate-el, hogy kémkedni akar neki. Alig tudunk meg valamit Márványról, aki a könyvben kulcsszereplő. A kiválasztás, a verébképző, a váratlan helyen felbukkanó barátnő alakja is bántóan sematikus lett. Nem beszélve az oroszoknak kémkedő amerikai ügynök száláról, aminél nevetségesebbet keveset láttam kémfilmben (bár Mary-Louise Parker legalább szórakoztató). Ha már a színészeknél tartunk: ha hirdetnének ilyet filmeknek, a Vörös veréb komoly esélyekkel indulhatna a „ki nem használt tehetségek” versenyében – Jennifer Lawrence mellett Jeremy Irons, Ciarán Hinds és Charlotte Rampling is láthatóan vergődik rosszul megírt szerepében.

Egy változtatást vittek végbe a filmesek, amire viszont felkaptam a fejem: teljesen más véget írtak Dominyika és Márvány történetének. És azt kell mondjam, nem fantáziátlanul csavarták ki a sztorit. Amellett, hogy egész más folytatást tesz lehetővé, átrendezi a karakterek közti viszonyokat és szép kis elégtételt ad, még jól is illeszkedik a regénybeli Dominyika alakjához. Sajátos helyzet: a film megannyi ostoba változtatása közül épp a legdrasztikusabb tetszik legjobban. Nem is értem, ez Jason Mathewsnak miért nem jutott eszébe. Azt hiszem, el kell olvasnom a folytatásokat, hogy megtudjam, ő milyen jövővel ajándékozza meg szárnyaszegett verebét.

Kiadó: Agave

Fordító: Fazekas László

Meik Wiking: Hygge

A dán életérzés, amely boldoggá tesz…

Ha jól emlékszem, nálunk Meik Wiking, a dán boldogságkutató könyvével kezdődött el a legújabb életmódkönyves divat, ami hamar feliratkozott a színezők, szakácskönyvek, utazáspótló útikönyvek és mindfullness-kalauzok mellé a „csak megveszem ezt a könyvet és rögtön megváltozik az életem” listára. Ki kell ábrándítsak mindenkit, ez azért nem ilyen egyszerű… A Hygge nem fogja megváltoztatni senki életét, azonban nem is feltétlenül haszontalan, tűzre való jóléti hóbort, ahogy sokan megjelenésekor kárhoztatták. Az már más kérdés, hogy egy Hygge bőven elég ahhoz, hogy képet kapjunk erről a műfajról (ahogy egy színező is bőven elég hogy belekóstoljunk az őrületbe), az hogy lassan kéttucatnyi „életérzés”-kötet díszeleg a boltok polcain, valóban túlzás. Pláne mert néhány nemzeti sajátosságtól, esetleg filozófiai-vallási alaptól eltekintve a lényeg minden esetben ugyanaz.

Tanuljuk meg élvezni és értékelni az élet apró örömeit.

Ha egy mondatban kéne összefoglalnom, mi a Hygge, az valahogy így nézne ki. Persze lehet ógni-mógni azon, hogy nem véletlenül a dán a világ legboldogabb nemzete, hisz van ingyen társadalombiztosítás, rugalmas munkaidő, virágzó kerékpároskultúra, jóléti állam, sok szalonna meg habos-babos édesség, ésatöbbi… De nincs fény, például. A sok elégetett gyertyától meg szinte annyi károsanyag kerül a levegőbe, mintha autóznának. És még a fekete ruhákat is imádják, pedig köztudott, hogy nem tesz jót a lelki egészségnek, ha valaki állandóan feketében jár. Szóval lehet itt szórni a sztereotípiákat, csak felesleges. Mert való igaz, hogy a mai magyar hétköznapokból a dán partvidékre tekintve adja magát a siránkozhatnék: persze, könnyű nektek, legnagyobb gondotok hogy nem iratkoztatok fel időben egy limitált dizájnlámpára; de akár el is lehetne gondolkodni azon, hogy olykor milyen kevés kell ahhoz, hogy jól érezzük magunkat és mégis: mennyire nem hagyjuk.

Mert elborítanak a napi gondok. A hülye főnök. A szar egészségügy. Az emelkedő hitelkockázat. Az idióta szomszéd, aki vasárnap fúr a panelban. De tényleg, lehetetlen ezektől egy kicsit függetleníteni magunkat és élvezni az életet? Elvégre van gyertyánk, szalonnánk (hohó, egy komoly közös pont a dán-magyar barátságban!), könyvünk dögivel, és most például még hétvége is van, nyugodtan szakíthatunk magunknak időt a meghittségre (jó, amikor ezt olvasod, jó eséllyel hétköznap ülsz a munkában, de majd lesz hétvége megint). Mert mi is a Hygge? Lefordíthatatlan dán kifejezés, amit ki-ki saját szája íze szerint tehet magáévá. Nekem a Hygge leginkább meghittség, elmélyülés, kikapcsolódás. A pillanat élvezete. Az hogy át tudd magad adni az örömnek, akkor is, ha hülye a főnök, magas a hitel és kevés a szabadidő. A körülményektől független képesség az örömre.

Épp ez az, amiért kár kárhoztatni a Hyggét: nem kell kolbászból legyen a kerítés ahhoz, hogy megtaláljuk az apró örömöket – egy jó filmben, amit kézenfogva nézünk végig, egy könyvben, ami elvarázsol, egy közös főzésben, egy csendes borozós estében a csillagok alatt vagy a takarók alá bekucorodva és hallgatva az eső dobolását az ablakon (persze azért nem utasítanám vissza a kolbász-kerítést sem, nyilván). Dán boldogságkutatóinkkal együtt én is hiszek benne, hogy mindenkinek megvan a saját, különbejáratú Hyggéje – csak éppen sokan, fájdalmasan sokan nem veszik észre, vagy nem hagyják maguknak észrevenni, hogy akár bele is burkolózhatnának. Mert a Hygge elsősorban tán mégis ezen múlik: a képességen, hogy észrevedd hogy akár boldog is lehetnél.

Valahol itt bicsaklik meg egyébként a Hygge-típusú életmódkönyvek divatja is: aki megtalálja életében a Hyggét, aki képes megélni a hétköznapi boldogságot, annak ezek a kötetek sok újat nem mondanak. Akiknek viszont szükségük lenne rá, hogy megtanulják megélni a mindennapok hyggelig pillanatait, jó eséllyel kézbe sem veszik, nem engedik be az egyébként faékegyszerűségű mondanivalóját, vagy sértődötten sarokba hajítják. Kár lenne érte, mert egyébként szépséges kis könyvecske: ugyan rövid terjedelme ellenére jócskán túlírt, de ezért kárpótol a sok hangulatos kép (borzasztóan skandináv persze – ha némi történelmi adalékkal kiegészítenék, az IKEA-katalógus is lenne olyan, mint Wiking könyve); a dán történelembe tett kirándulások és a kulturális sajátosságok érdekesek, és még pár klassz receptet is találhatunk benne. Imádtam lapozgatni és igazán hyggelig élmény volt pár órára belemerülni – de azért kár lenne tagadni, hogy színes-szagos lufi az egész, némi csillámporral. Ha épp morcos kedvemben leszek, jó eséllyel előveszem még és hagyom, hogy kirántson belőle. De azért jó szívvel csak olyan olvasóknak ajánlanám, akik Meik Wikingtől és társaitól függetlenül is találnak örömet a hétköznapokban. Mert ha önsegítő könyvként akarod olvasni, maximum akkor lesz hatásos, ha valaki a könyvesboltban belecsempész egy Dániába szóló repjegyet is...

Kiadó: Kossuth

Fordító: Vágó Nándor