Shirley Jackson: Hill House szelleme

Két vallomással kell kezdenem. Utálom a kísértetsztorikat, rettegek tőlük, igyekszem kerülni mindent, legyen az könyv, film, sorozat, amiben akár csak halovány árnyéka is felmerül a kísértetsztori lehetőségének; még egy mozis reklámot se tudok végignézni – igen, ennyire parázok. Ezzel nyilván szoros összefüggésben a Hill House sztoriból készült 1999-es Az átok című film életem legrosszabb moziélményei közé tartozik – mondjuk ennek csak félig a rettegésem az oka, az a film egészen konkrétan is egy halom hulladék. Hogy ezek után mégis miért olvastam el a regényt?

Shirley Jackson magyarul sokáig egyetlenként hozzáférhető novelláskötete, a Sóbálvány – és elsősorban a benne olvasható A sorsolás című novella miatt. Mely novella szerintem jó eséllyel ott van a valaha írt legjobb rövid prózai művek közt – nem véletlen, hogy szerencsésebb vidékeken kreatív írás kurzusokon tanítják, ahogy nyilván az sem, hogy írója angolszász nyelvterületen igazi klasszikusnak számít. Sajnos, Netflix sorozat ide (amit persze nem fogok megnézni), a Hill House kései hazai kiadása feletti öröm oda, nagyon úgy tűnik, hogy a magyar olvasóközönséget továbbra sem nyerte meg. Hogy miért, arról tanulmányokat lehetne írni – jó eséllyel részben az utóbbi évtizedek mainstream kulturális termékei által mesterségesen feltornázott ingerküszöb az oka, hogy egy klasszikus gótikus horror nem találja az utat az olvasóhoz.

Mert Jackson története minden, csak nem mai ízlést kiszolgáló horror. Itt a főszerep az ismeretlené – a küszöb alatt bujkáló borzalomé, amit tán csak a képzeletünk vetít oda, és ami - akár ott van, akár nincs - a legrosszabbat hozza ki belőlünk. Az írónő a pszichénkre hat, nem az érzékeinkre – hogy mit látunk, látunk-e valamit, van-e ott valami, valóban gonosz-e Hill House, sosem derül ki biztosan, és egy idő után nyilvánvalóvá válik, hogy oly nagyon mindegy… A lényeg úgyis az, mit vált ki belőlünk, ha szembesülünk a saját legrosszabb oldalunkkal. A bennünk lakozó gonosszal. A lelkünk mélyén élő félelmekkel, traumákkal, bűnökkel. Azzal, hogy könnyebben elhisszük, kísértet jár a falak közt, minthogy bevalljuk saját magunknak: a képzeletünk játszik velünk. Mert akkor le kéne ásnunk elnyomott érzéseink mélyére, meg kéne vizsgálnunk, miért is képzeljük azt, amit; be kéne vallanunk magunknak bűneinket; fel kéne ismernünk vágyainkat.

Hill House gonosz? Ki tudja azt megmondani… Dr. Montague, a természetfeletti jelenségekre fizikai bizonyítékot kereső és e kísérlet érdekében a legendás házat kibérelő tudós biztosan nem. Ő a racionalitás oldaláról fogná meg azt, ami mindennél távolabb áll a racionalitástól. A képzelet játéka, ami megvicceli a házba látogatókat, a Hill House köré felépített legenda, a birtokot őrző házaspár gondosan betanult, e legendát erősítő szerepe – mind arra játszik rá, hogy ki átlépi küszöbét, hagyjon fel minden reménnyel. Miközben Hill House csak egy halom kő és tégla és fa. Igaz, roppant ijesztő helyen épült, nincs egy kényelmes helyisége sem, falai lehetetlen szögeket zárnak be, ajtajai maguktól becsukódnak, ablakain sírásként süvít a szél… De vajon a ház hideg szíve és a falain megjelenő, vérrel írt felirat is a természetfeletti játéka? Vagy csupán mérnöki bakik és az emberi feltűnési viszketegség eredménye?

Dr. Montague hirdetésben keres társakat maga mellé barátságos kis nyári kalandjára – így kerül mellé asszisztensnek a különleges képességekkel rendelkező Theodora és a magányos, anyját gyászoló Eleanor. Hozzájuk csatlakozik az életművész Luke, a birtok fiatal örököse, majd pár éjszakával később Dr. Montague felesége és segédje. Ők hatan próbálnak szembeszállni Hill House egykori lakóival, a ház gonosz falaival, az építők groteszk játékaival és egymással. Mindenekelőtt egymással. Mert Hill House és az ő szelleme nem más, mint egy gonosz és veszélyes csoportdinamikai kísérlet – zárj össze egy halom így-úgy-amúgy sérült, különleges, szorongó, magányos embert egy megmagyarázhatatlan jelenségekkel, természetfeletti gonoszsággal, kísértetekkel, rejtélyekkel terhelt helyen és nézd meg, ki tör meg leghamarabb. Véd- és dacszövetség a ház és az ő szellemei ellen az egyik oldalon – vérre menő vetélkedés a másikon. Vajon kit szemel ki a ház? Kinek a vére kerül a falakra? Kit kebelez be a legenda? S ha valaki halálát leli a falak közt, ki a hibás? A ház, mely magáévá tette? Ő maga, mert átadta magát a kísértésnek? A csoport, mely a tudományos kísérlet örve alatt taszította egyre beljebb az őrületbe?

Shirley Jackson regénye klasszikus gótikus regény, annak minden erényével és minden hibájával – elhallgatásai, megválaszolatlan kérdései épp úgy elidegeníthetik a ma olvasóját, mint komótos történetvezetése, gyakori ismétlései és zsigerekig ható, de jelenkori túltelítettségünk mellett valódi félelmet kiváltani nem képes feszültségkeltése. Elmondhatatlanul örülnék, ha ez a fajta klasszikus horror újra utat találna az olvasókhoz-nézőkhöz, de nem sok esélyt látok rá – ahogy egy Hitchcock-film is unalmas a multiplex-ijesztgetéshez szokott fiatalság számára, úgy Jackson is legfeljebb megmosolyogtató borzongást vált ki. Pedig ennél minőségibb horror tán nem is létezik. Nem mondom, hogy kár, hogy elment felette az idő, mert nem ment – mi, kultúrafogyasztók felejtettük el értékelni a kifinomult borzongást. Rátalálhatnánk újra.

Kiadó: Gabo

Fordító: Bozai Ágota

Dan Simmons: Káli dala

„A Sudder úton egy szajha megölte a szeretőjét, és mohón felfalta a testét a szerelem nevében.
Káli kora most vette kezdetét.

A modern korunkban lemészárolt milliók halott gyomrából sikolyok törnek fel; a századunkat trágyázó tömegsírokból dühödt kórus harsog.

Káli énekét zengik mindenütt.

A játszó gyerekek körvonalai örökre ráégtek egy leomlott falra, amikor a bomba villanása egy pillanat alatt feketére pörkölte a betont.

Káli kora most vette kezdetét.

Az apa türelmesen megvárta, hogy négy lánya közül az utolsó is hazaérjen az iskolából. Szelíden a lány halántékához illesztette a revolvert, kétszer lőtt, majd az anyja és testvérei holtteste mellé fektette a meleg testet. Amikor a rendőrök rátaláltak, egy altatódalt dúdolt halkan a néma tetemeknek.
Káli énekét zengik mindenütt.”

Dan Simmons sajnálatos körülmények okán került a könyves diskurzus középpontjába a napokban – furcsa véletlen, hogy pont akkor vettem végre kézbe a szerző korai horrorját, amikor kiderült: a minőségi magyar Simmons-kiadásoknak jó eséllyel búcsút inthetünk (ne legyen így…). Ilyenkor kicsit mindig megörülük, amiért nem habzsoltam be az eddig megjelenteket és lesz, ami lesz, vár még rám pár felfedezni való remekmű. A Káli dalát például évek óta kerülgettem. Többször leírtam már ezen az oldalon, hogy tőlem nagyon-nagyon távol áll az írott horror: most már biztos vagyok benne, hogy rossz szerzőivel, rossz alzsánereivel próbálkoztam eddig, mert Simmons rövid idő alatt másodszor cáfol rá erre (és mennyire jólesik leírni, hogy van még valaki, akit mellé sorolhatok [legalábbis horrortéren] egy fiatal magyar szerző: Veres Attila).

A Káli dala megjelenésekor elnyerte a World Fantasy-díjat, szerzőjét elindította a világhír felé vezető úton, a modern horror klasszikusának számít: de azért legyünk őszinték, a Hyperion-ciklus és az Ílion-Olümposz duológia után az olvasót bizony érhetik meglepetések. Így, a történelemmel-filozófiával-lételmélettel-intertextualitással bőven telepakolt sci-fi féltéglák után könnyen lehet egyfajta „miből lesz a cserebogár” érzetünk olvasáskor. Bizony, Simmons is volt kezdő író (és tudott hatszáz oldal alatt gondolkodni…). A Káli dalában persze már ott van jó pár a később kibontott központi témák közül, és naná, hogy már ekkor mindenről Yeats és a betlehemi szörnyeteg jutott szerzőnk eszébe, de ez még egy jóval egyenes vonalúbb, hagyományosabb regény.

Egy horror-regény, irodalomról, hitről, erőszakról, vérben fürdő istenekről, mélyen átitatva humanizmussal. Na, méghogy egyszerű… Robert Luczak költő és irodalomkritikus a Harper’s Bazaar felkérésére utazik Kalkuttába, hogy felkutasson egy rég halottnak hitt indiai költőt, akitől új versek bukkantak fel itt-ott, s megszerezze a versek kiadási jogát. Luczak indiai származású feleségével és csecsemő lánygyermekével kel útnak a mesés India képére minden pillanatban rácáfoló, tapasztalt utazók szerint leginkább a világ végbele tájékán elhelyezkedő Kalkutta felé, hogy ott Káli kultuszának imádói mellett sok éve meghalt és újra meg újra rituálisan feltámasztott, majd újra meggyilkolt költőkbe, gyerekrablókba, furcsa játékokat űző egyetemistákba, életre kelt istennőkbe botoljon. S közben megelevenedik egy szörnyű költemény, mely az erőszak, a félelem, a halál korát jövendöli.

Káli dala a borzalom dala. Nagyon nem az az India ez, amelyről annyira szeretünk olvasni, mi, kényelmes kuckónkból ki-kipillantó európai olvasók: nem a Travel Channel egzotikus útifilmjeinek világa, még csak nem is a valósághűbb képet festő, de alapvetően a nyugati szemnek is szánt, reményt is adó szépirodalmi regényeké (mint az India, India vagy a Sántárám). Ez maga a megtestesült pokol. Az utcákon hömpölyög a nyomor, a koldusseregek agyonnyomják a véletlenül arra tévedt utazót, a gazdátlan holttesteket épphogycsak elföldelik a parkokban hogy aztán girhes kóbor dögök kaparják ki az oszló testrészeket, miközben köztük félpucér gyerekek játszanak a koldusmaffiára várva, mely megcsonkítva dobja újra utcára őket. És közben mindenki imádja az erőszak és a halál istennőjét. Káli kultuszának központja ez, a város, melyet olyan mélyen átitat a borzalom, hogy akadnak, akik szerint az se lenne elég, ha sóval hintenék be a nyomát, mint Karthágóét – egyszerűen ki kéne törölni a létezésből. Érdekes, hogy Kalkutta létező városának leírása egy nem is olyan rég olvasott fantasy-várost juttatott eszembe: Robert Jackson Bennett Vúrtyavasztánját. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a Lépcsők városa trilógia szerzőjére inspirálólag hatott a Káli dala.

Kalkutta elnyel. Nincs menekvés előle. Luczak is mélyre merül, túl mélyre – olyan mélyre, ahonnan már úgy néz ki, nincs visszaút. Az indiai költő utáni vadászat az elképzelhető legnagyobb borzalomba torkollik. És itt most nem a hús-vér testet öltő Káli szoborral lezajló horrorpornóra gondolok, ami legalább annyira tipikus kamaszfantázia, amennyire jellegzetesen amerikai tökösfickó-paródia a „Megyek és megölöm a kurvát!” felkiáltás amellyel hősünk elindul leszámolni az istennővel. Simmons nem rest kiszolgálni az olvasói igényeket, miközben azért nyilvánvalóvá teszi, hogy a kép, melyet a tehénszarban heverő holttestek felett taposó isteneket imádó Indiáról fest, a hely kultúrájáról, hiedelemvilágáról, történelméről mit sem tudó amerikai utazó által elénk festett kép. Többszörösen önmagába csavart, illuzórikus kép ez, a borzalom viszont valós: Luczakkal valóban megtörténik a legrosszabb, ami történhet. Ami után bármelyikünk beállna Káli kórusába. Simmons nem kertel és nem kegyes a hőseivel, humanizmusa most sem abban nyilvánul meg, hogy bárkit megóvna a tragédiától (hogy elfedné, hogy létezik a tragédia a világban), hanem abban hogy kimondja: bármi történik, miénk a döntés hogy átengedjük-e a gyeplőt az erőszak kultuszának. A könyv megjelenése óta eltelt időben Káli dala csak egyre hangosabb lett. Lehet, nincs remény a megfékezésére. Kórusa egyre csak nő, nő, nő. Ám más hangokat is lehet hallani. Más dalokat is lehet énekelni.

Kiadó: Delta Vision

Fordító: Békési József

Veres Attila: Éjféli iskolák

„A fejezeteket kezdő fiktív vendégszövegek olyan tökéletes összképet adnak, hogy szépíróink jó része is a fél karját adná érte: kulturális reflexiók, dalszövegek, regényrészletek, tudományos eszmefuttatások, kabaréjelenetek és húsz évvel ezelőtti prominens politikusaink túlságosan is ismerős sárdobálásai keretezik Gábor útját. A cukin ijesztő cellofoidák (komolyan, kérek egy ilyet háziállatnak) és a kiváló misztikus sztori nélkül is, már ezért a földönkívüliek érkezését szokott ostobasággal és korlátoltsággal lereagáló fiktív (?) Magyarország-képért is érdemes lenne elolvasni.”

Tavaly írtam a fenti sorokat Veres Attila bemutatkozó regénye, az Odakint sötétebb kapcsán – maradéktalanul érvényesnek érzem őket most, az Éjféli iskolák novellái olvastán is. Felerészben lovecrafti rettenet, felerészben egy átlagos hétfői reggel – írja a szerző a „Közöttetek” című novellához fűzött kommentárjában és valahol itt keresendő a kötet leglényege: félig iszonytató, ősi, belénk kódolt félelmekre, beteges vágyakra, durva, állatias ösztönökre ható horror amit olvasunk, félig pedig azoknak az álmatag, nyúlós, reménytelen szürke hétköznapoknak a leképezése, amiben élünk. Ahol fel sem tűnik már, hogy a „Vérvörös gépezet” napról napra darálja be állampolgárait, először csak a kóbor kutyákat, aztán a hajléktalanokat, aztán a nemtetszőket, aztán mindenkit, aki nem hajlandó ölni érte – megszokjuk, ahogy eddig is. Mindent. Ahogy megszoknánk a közénk csöppenő földönkívülieket, a megvakított kannibál gyerekeket nevelő egyházat, a nem egészen emberi lényekkel forgatott pornót is. Hisz valamiből ki kell fizetni a lakbért.

Hogy Attila jól ír, azt már az Odakint sötétebb olvastakor is nyilvánvaló volt – az viszont csak most, ennyi különböző réteget bontó, mégis ugyanoda mutató novella után ennyire egyértelmű, hogy rendkívül erős saját hangja van. Hasonlítgatják Stephen Kinghez (naná…) – mivel egyetlen kísérletem Kinggel csúfos kudarccal ért véget, ezt inkább hagynám a csudába. Mondják, hogy Lovecraft remek megidézője – mivel Lovecraftot egyáltalán nem olvastam, erről nem tudok nyilatkozni. Az általam olvasottak közül leginkább a Jeff VanderMeer-féle weird fictiont idézi – annál inkább, mert még mindig bajban vagyok a horror címkével. Valahogy a horror az én sekélyes kis elmémben összefonódott az ijesztgetéssel – Attila pedig nem ijesztget. Annál sokkal mélyebbre nyúl.

Érdekes a felütés – vajon van-e ennél szokványosabb kamaszfiú-félelem? El is gondolkodtam rajta, hogy biztos lesz, kell legyen itt még valami csavar, nem lehet hogy ennyi az egész… ennyi, de nem baj. Pont ettől lesz „félig egy átlagos hétfő” – hogy néha tényleg csak ennyi a rettenet. Triviális, undorító, kamaszos rémálom. Ettől még baromira tudunk rettegni tőle, amikor felriadunk az éjszaka közepén. És baromira jót tudunk nevetni saját rettegésünkön is – megfelelő távolságból. A horror és a közéleti reflexiók mellett a kötet legnagyobb erénye a humora. Nem hittem volna, hogy ennyit fogok nevetni, miközben épp földeken termesztett és feldolgozott emberekről, zombiként visszatérő és a rokonság által rituálisan feldarabolt hullákról, emberáldozatról és gyilkos wellness-szállókról olvasok. Azt pedig sehol nem állítja semmilyen írás, hogy az Antikrisztus ne lehetne egy házisertés. Bárki, akinek gyerekként megfordult a fejében, hogy a frissen leölt disznó visszajön és bosszút áll a falun, amiért lemészárolták, ismerősként üdvözli „Kisgömböc”-öt.

Ugyan az Éjféli iskolák nem akar novellafüzérként viselkedni, nincs direkt összefüggés, vannak visszatérő szereplők, helyek, helyzetek. A legerősebbek épp a visszaköszönések – láthatóan ezek a témák foglalkoztatták leginkább a szerzőt. A kötet tán legkiforrottabb darabja, „A Borostyán komplex” borásza, akit szinte vártam megjelenni ott, ahol. A pornóoldal, ami több kisiklott életnek ad keretet – és ami tán legjobban eltalált hordozója a horrorba hajló hétköznapoknak, vagy épp a hétköznapiba hajló horrornak: hisz a pornó maga is a reménytelen hétköznapiság és az állatias ösztönök elegye. A komplexeken keresztül életeket ízleltető borkóstolás mellett kedvencem a „Ködváros” ál-dokumentarista novellája, melyben visszakacsint ránk az Odakint sötétebb világa is. Bár sosem voltam rocker, sem fél-legális iskolai koncertekre járó, hajnalban beszívottan hazaténfergő kamasz, sem semmilyen zene függője, olyan tapinthatóan, harapni-szagolni-ízlelnivalóan idéz meg egy, a kollektív tudatunkba mélyen beivódott életérzést, hogy ott érzem magam az apám generációjával a hetvenes-nyolcvanas évek amatőr rockkoncertjein, kannás borral a kezemben, várva a megváltásra. Komolyan zseniális darab!

Van egy különös szerkezete a kötetnek – a tizenöt novella három jól elkülönülő részben kapott helyet, melyek ugyan markánsan más alaptémákat járnak körül, mégis, az áthallásoknak, átruccanó szereplőknek, visszatérő motívumoknak köszönhetően együtt adnak ki egy egészet. Az első vezérfonala a testiségtől való rettenet – a szex, a szaporodás(i kényszer), a kihasználás és kihasználtság mindennapi undora. A másodiké a rendszerbe tagozódástól való félelem – a minket körülvevő gépezettel, a minket kitermelő gyárral, a létünket felülről (tárgyként, komplexként, műalkotásként vagy sorozatgyártott széklábként) szemlélőkkel szembeni ellenállás vágya. A harmadiké a természetfelettitől való rettegés – ahol az intézményesült vallásba tagozódók vakhite és félelme e hit feleslegességétől (vajon valóban van miben hinnem vagy már csak a parancs tart itt) épp úgy helyet kap, mint a túloldalra (mindig csak a másik partra) vágyók szenvedélye és természetszerű kudarca. A három blokk együtt térképezi rettegéseink összképét – úgy fonódnak össze, ahogy legzavarosabb rémálmaink. A legérdekesebb mégis az, hogy bár nyomasztó és olykor undorító szövegek ezek, nem hagynak maguk után semmi erőltetett rémséget. Nem félünk a sötéttől. Inkább segítenek. Feldolgozni félelmeket, kidolgozni undorokat, megbarátkozni értelmetlen, ösztönös rettegésekkel. El tudom képzelni, hogy némelyik terápiás hatással volt az íróra is. Még sok ilyet kérek!

Kiadó: Agave

Dan Simmons: Terror

„Az élet magányos, nehéz, brutális és rövid.

Ezt racionális ember nem tagadhatja. És Francis Crozier az álmai, a fejfájásai és bizarr, új keletű vágya ellenére, hogy higgyen, racionális ember maradt.

Ha a londoni házában, kandallótűz mellett ülő szalonkabátos férfi is megérti, hogy az élet magányos, nehéz, brutális és rövid, hogyan tagadhatná ezt egy megfagyott hússal és szőrmékkel megrakott szánt húzó ember egy névtelen szigeten, az eszelős sarkköri égbolt alatt, aki minden civilizált helytől ezer mérföldre lévő befagyott tenger felé tart?

És egy elképzelhetetlenül rémisztő sors felé.”

Dan Simmonst olvasni nekem terápia. Eddig kétszer fordult elő, hogy egy-egy brutális féltéglájával kirángatott hosszabb-rövidebb olvasási válságaimból (Hyperion és Ílion – mindkettő röpült is a kedvencek listájára); és bár ez most nem sikerült ennyire egyértelműen (tartok tőle, hogy a tartós kimerültségen és a krónikus idő- és energiahiányon semmilyen könyv nem segít), tény: idén ennek az olvasását élveztem legjobban és ettől kaptam meg leginkább a belefeledkezve-olvasásnak azt a semmihez sem hasonlítható élményét, ami annyira hiányzott az elmúlt fél évben.

Namármost ez egy picit groteszk, hisz ez egy cseppet sem élvezetes könyv. Inkább nehéz, brutális és hosszú. A szerző iránti rajongásom mértékét jól jelzi, hogy bár utálom az írott horrort (pontosabban: nem olvastam még olyan horrornak aposztrofált művet, amin kicsit is féltem volna, ellenben olyat, amit röhejesnek tartottam, jópárat, undorítót meg még többet – de számomra a trash nem horror…), mégsem gondolkodtam egy percet sem, olvassam-e a Terrort. Ami egyébként szerintem szintén nem horror – vagy legalábbis nem olyan horror, amit én eddig horrorként olvastam. Lehet, hogy ilyen (kéne legyen) az „igazi” horror? Fogalmam sincs… A Terror számomra leginkább történelmi regény, némi misztikummal és rengeteg lélekboncolással. Kategorizálja be, aki akarja. (Simmons egyébként is eléggé bekategorizálhatatlan szerző: a minden irodalmi skatulyát játszi könnyedséggel áthágó és még jól szembe is köpő Íliont egyszerűen sci-fiként aposztrofálni meglehetősen semmitmondó, még ha igen, tudományos is meg fantasztikum is… Nem is beszélve a Hyperionról ami hatszáz oldalnyi filozófia.)

Szóval nehéz, brutális és hosszú… Éppúgy, mint Sir John Franklin expedíciójának jégbe fagyott évei valahol a sarkkörön túl, Észak-Kanada jeges partvidékén. A Franklin-expedíció tragédiája nagyjából annyira ismert, mint VIII. Henrik hat feleségének szappanoperája, szóval spoilerezni nehéz a könyvvel kapcsolatban – persze kézbe véve ezt a hétszáz oldalas monstrumot és elolvasva az első fejezetet, felmerül az emberben: most komolyan hétszáz oldalon keresztül arról olvasunk, hogy ez a százegynéhány skorbutos szerencsétlen hogyan haldoklik a jégmezőn? A végét úgyis ismerjük (gondoljuk mi…). Szerencsére Simmons újra meg újra felülmúlja a várakozásokat: az idősíkok és elbeszélők váltakozásával, pompás lélekrajzaival, a két hajó közti megosztott fókusszal, az időről időre bekúszó társadalomkritikával és filozófiával, az orvos alakjával (!) és a rejtélyes szörnyeteg valósághatáron billegtetésével olyan feszültséget tart fenn és úgy behúz a meséjébe, hogy a végén simán olvasnánk még hétszáz oldalon át. Jégpokol ide vagy oda.

Roppant érdekes élmény huszonegyedik századi városlakóként olvasni e tizenkilencedik századi felfedezők történetét: elképzelni sem tudjuk, hogy hogyan motiválhatta bármi, de tényleg, bármi arra ezen férfiakat (meg még sokezret), hogy öngyilkos küldetésekre induljanak az ismeretlenbe. Dicsőség? Pénz? Kalandvágy? Szökés? Láthatunk példát mindre és ezek legkülönbözőbb kombinációira is, és akad szereplő, akinek a háttértörténetét tényleg remekül dolgozta ki a szerző, ezzel együtt sem értem, hogy a többéves fagyhalál szélén táncolás, a betegségek, a kannibalizmus és a kudarc esélye hogy nem kergeti haza a kikötőből ezeket a fiúkat-férfiakat anyuci meleg szoknyája mellé? Mi a jó istenért mennek önként, dalolva a majdnem biztos halálba? Persze nyilván nem tudjuk megítélni mi, akiknek karnyújtásnyira a világ (meg a világháló, rajta pl a Franklin-expedíció története), de… De! Mindig egy marha nagy DE! Jó kérdés persze, hogy ha nem lett volna ez a sok mai szemmel nézve őrült, vajon mennyit ismernénk ma világunkból – végülis az északnyugati átjáró felfedezésében épp a Franklin-expedíció nyomába eredő kutatóhajóknak volt a legnagyobb szerepük, úgyhogy halálukban világhírűek lettek a srácok, tök jó.

Ami még az eredendő ostobaságnál is jobban fáj ebben a sztoriban, az a társadalmilag kódolt ostobaság: jelesül, hogy Franklin kapitány vissza ugyan nem fordul, mert hát egyszer már kudarcot vallott, ha megint úgy kullog haza, tuti kicsapják az Admiralitásból, inkább feláldozza százegynéhány emberét; de addig is jókat melegszik úri kabinjában, míg a matrózok halálra fagynak, és/vagy elájulnak a fáradtságtól kihallgatás közben, mert matróz nem ülhet le a tisztek előtt. Ahhh, apróságok ezek, de nemegyszer istenesen pofán tudtam volna csapni ezt a Franklint, pláne, amikor arra tette fel társai (hopp, pardon, nem társai: alárendeltjei) életét, hogy majd az asszony hajókat küld a megmentésükre (a híresen agilis Lady Jane Franklin amúgy tényleg szervezett pár mentőexpedíciót, csak hát az a pár év, ami eltelt közben, nem kellett volna). Remekül ábrázolja a regény nem csak az öngyilkos küldetések lélektanát és metódusait, hanem a viktoriánus Anglia társadalmi berendezkedésének visszásságait is. Nagyjából három kulcsszereplő tanúsít számottevő talpraesettséget és tisztán látást a sok közül: Crozier, a Terror kapitánya, aki Franklin halála után átveszi a parancsnokságot – kár, hogy csak egy felkapaszkodott ír söpredék, akit sosem fogad be teljesen az Admiralitás, egy jó házból való úrilánynak meg pláne rangon aluli parti; Goodsir, a seborvos, akit a tisztek mindig is másodvonalbelinek tartottak, hisz nem „igazi” doktor, csak nyiszál; illetve Bridgens, az öreg inas, aki meg… hát csak inas, szóval leginkább hallgass a neve.

S hogy hol a misztikum? Bennünk és körülöttünk, a szereplőkben, az olvasókban, a jégvidékben, az északi fényben, a tenger mélyén, a halottak szemében és az eszkimók ősi tudásában. Simmons jóízűen játszadozik velünk úgy hatszáznegyven oldalon át; mint ágy alól leselkedő szörnyeket figyelő kisgyermekeket dobál minket erre-arra: hol elhisszük, hogy egy emberfeletti méretű jeges szörny tizedeli a legénységet, hol biztosak vagyunk benne, az emberek őrületének játéka az egész. Aztán megcsavarintja a történetet és elénk pakol egy egész más világból érkező kisregényt, amiben már nem az a kérdés, létezik-e szörny vagy sem, hanem hogy mit teszünk mi, emberek a világunkkal, hogy képesek vagyunk-e élni azzal, amit ránk bíztak, hogy át tudjuk-e adni magunkat az ismeretlennek, a természetfelettinek, a másik embernek. Át tudjuk-e adni magunkat annak az embernek, akivé válni akarunk. Hogy tudunk-e hinni. Hogy Tuunbaq-ban vagy Memo Moira prédikációiban, az mindegy is.

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika

Nick Cutter: Mélység

Napok óta azon gondolkodom, vajon mennyire gáz, hogy én az „év legfélelmetesebb horrorján” egy percig sem voltam képes félni – ellenben olvasás közben néha nagyon jól szórakoztam, rettenetesen sokszor undorodtam és olykor picit unatkoztam. Gáz? Nyilván nem, egyszerűen most már leszögezhetjük azt, amit régóta sejtek: a könyves horror nem az én műfajom. Egyszerűen nem tudom annyira komolyan venni, hogy tényleg féljek tőle. Ami azért különösen érdekes, mert a filmes horrort meg egyáltalán nem bírom nézni – a legkisebb suspense elemtől is a frász kitör. De ennyit rólam.

Ami a regényt illeti… Baromi erős alapszituációból indulunk és a Nick Cutter álnév mögé bújt Craig Davidson mindent meg is tesz, hogy ezt kimaxolja. Pillanatnyilag nem tudok elképzelni nyomasztóbb helyszínt a Mariana-árok mélyén lévő Trieste laboratórium-komplexumnál. Olvasás közben jó párszor eszembe jutott A marsi (nem véletlen, lásd ragasztószalag :) és főhősünk is többször utal a kietlen űr és a „világ pincéje” közti hasonlóságra – nahát én bizton azok köré tartozom, akik inkább elsodródnának a semmibe a csillagok közé minthogy a fejem fölött 11000 méternyi vízzel és ennek megfelelő víznyomással nézzek szembe. Nincs az a pénz.

Szóval a világ pincéje… Luke Nelson, a tipikus „semmikülönös” állatorvos akinek múltját (természetesen) megannyi sötét titok és elfojtás terheli, zseniális tudós bátyja után ugrik fejest a mélybe, miután a hadsereg szolidan megkérte, ugyan legyen már olyan jó és segítsen kideríteni nekik, miért szakadt meg a kapcsolat az odalent trilliárd dolláros cuccal játszadozó tudósokkal. Akiknek feladata nem más, mint hogy megtalálják az ellenszert a világot rettegésben tartó titokzatos Kórra (és mellesleg tán az összes létező betegségre, ráktól az AIDS-ig). A Kór, bármily izgalmas is az ötlet, csupán katalizátor – kár, a magam részéről érdekesnek tartottam volna a betegséget, mely úgy öl, hogy áldozatával szép lassan elfeledteti a dolgokat, míg a szerencsétlen szervezete konkrétan elfelejt élni. Na, ez is jó kis horroralap lenne – azért meg külön elismerésem Cutternek, ahogy eljátszadozik Luke felejtés utáni vágyával és a felejtéssel ölő betegséggel. Naná hogy pont az nem kapja el, aki másra sem vágyna…

Nem, Luke nem lesz a Kór áldozata, annál sokkal rosszabb dolgok várnak rá. A mélyben ugyanis nem valami békésen lebegő isteni gyógymód várja a kutatókat és az utánuk kutatókat, hanem valami, ami rosszabb az összes felszínen ismert betegségnél. Az Ambrózia – az istenek eledele, ami kigyógyít mindenből ami emberi, hogy átformáljon egy halhatatlan, megfoghatatlan, örök sötétségben létező ösztönlénnyé. Az első perctől nyilvánvaló szereplő és olvasó számára is, hogy a Felfedezés itt nem a miénk – mint önként a bűvész csapdájába sétáló tátott szájú nézőkkel, úgy játszik velü(n)k az Ambrózia: először bemászik a fejünkbe, életre hívja a legmélyebbre temetett rémálmainkat, a gyermekkor elfeledett rémképeit, a lelkünket szakadatlan rágó megbánásainkat; aztán amikor már pépesre puhította az agyunkat, felfal, megrág, magába olvaszt.

Fúj…

Meg kell mondjam, ennyire undorító biohorrorral még nem találkoztam (de hát én ugye nem is olvasok horrort…) – egy biztos: finnyások ne olvassák. Klausztrofóbiások se egyébként, de finnyások pláne ne. És még véletlenül se egyetek olvasás közben. Utána meg úgyse lesz kedvetek (fogyókúrázóknak ideális olvasmány). Ja, állatvédők is inkább kerüljék el – itt-ott azért viszketett a tenyerem hogy a zseniálisan seggfej Clay Nelson professzort úgy istenesen orrbagyűrjem (persze tisztában vagyok vele, hogy ezerszám rohangálnak körülöttem a Clay Nelsonok). Nem egyszer jutott eszembe róla Atwood Guvatja (néha az az érzésem, mindenről Atwood jut eszembe) – van egy olyan olvasata ennek a regénynek is, ami a tudomány telhetetlenségéről, a tudósok semmilyen korlátot nem ismerő, minden emberséget sutba dobó megismerésvágyáról szólna. Már persze, ha mindenáron egyéb olvasatokat akarunk keresni egy horrorban, ahelyett hogy elfogadnánk, hogy pusztán és egyszerűen az, ami: horror. Annak összes kliséjével, hatásvadász megoldásaival, itt-ott az unalomig ismételt rémlátomásaival. Ahogy látom, a műfaj rajongói szeretik, szóval valószínűleg ez egy jó horror.

De még mindig nem az én műfajom. Lehet egyébként, hogy sokkal jobban szeretném, ha többet hagyott volna a képzelet játékának és kevesebbet magyaráz meg. Viszont az biztos, hogy olvastatja magát és a Luke múltjába tett rémisztő - lelkifurdalással terhelt - szomorkásan boldog - boldogan szomorú kirándulások a könyv legsikerültebb részei. Cutter tud írni, nagyon is – annyira, hogy kíváncsi lettem a Craig Davidson néven írt regényeire és novelláira (melyek közül a Rozsda és csontból remek film is készült). Remélem, egyszer azokat is kiadja valaki. 

Kiadó: Agave

Fordító: Tillinger Zsófia

Grady Hendrix: Horrorstör

„Hajnalodott, és a zombik a parkolón áttámolyogva özönlöttek a túloldalon magasodó, bézsszínű tömb felé. Később aztán egy lórúgásnyi Starbuckstól feltámadnak, ám pillanatnyilag épp csak élő halottak voltak. Haláluk oka sokféle volt: macskajaj, rémálmok, eposzi online játszmák okozta kizsigereltség, éjbe nyúló tévézés roncsolta bioritmusok, szüntelen bömbölő kölykök, hajnal négyig bulizó szomszédok, megszakadt szívek, befizetetlen számlák, elhibázott lehetőségek, beteg ölebek, idegenbe szakadt lánygyermekek, gyengélkedő szülők, éjféli jégkrémzabálások.

A hét öt (ünnepi szezonban hét) napján mégis minden áldott reggel idevonszolták magukat, életük egyetlen tényezőjéhez, amely sosem változott, amelyre számíthattak, ha esett, ha fújt, ha haldoklott házikedvencük, vagy ha váltak éppen: a munkahelyükre.”

Ha hozzám hasonló IKEA rajongó vagy, a könyv jó eséllyel már néhány hete-hónapja a polcodon landolt, mérete és kivitele okán minden bizonnyal a 25 éve gyűjtögetett katalógusok mellett. Ugye? Abba a generációba tartozom, akik úgymond „belenőttek” az IKEA kultuszba – a magyarországi első boltnyitás negyedszázados évfordulóját épp a napokban ünneplő bútoráruház (tekinthetjük akkor ezt egy szülinapi bejegyzésnek?) annak idején korábban felénk ismeretlen szemléletével, letisztult, trendi, a kifinomultnak hitt „nyugati” életérzést hurcoló bútoraival, laza, emberközeli stílusával, berendezett enteriőrjeivel és persze az elmaradhatatlan gyerekeknek játszóház - szülőknek húsgombóc kombóval (no meg az augusztusban vallásos áhítattal várt katalógussal) egy csapásra meghódította a rendszerváltás előtti szocialista egyenbútorokhoz szokott lakosságot. Hogy aztán néhány év alatt újabb egyenbútorokkal berendezett lakások tömegével lepje be a piacot és váljon az egyediséget mindenek felett hirdetők fanyalgásának elsődleges célpontjává, de ez egy másik történet.

Grady Hendrix Horrorstör című katalógusa regénye jó érzékkel lovagolja meg a fent épp csak laza ecsetvonásokkal érintett IKEA-életérzést és annak rajongóit: ha közénk tartozol, jó eséllyel amint meglátod ezt a kötetet, gyorsabban ver majd a szíved (és ez megmarad akkor is, amikor már rájöttél, nem, ez nem egy előrehozott katalógusmegjelenés…). Igen, ez az az eset, amikor a külcsín mindent visz. Szerencsére ez nem merül ki egy ötletes borítóban és a szokatlan formátumban – következetesen úgy is van felépítve, mint egy bútorkatalógus, a házhozszállítás-űrlapba rejtett impresszumtól a fejezetcímek illusztrációjaként szolgáló bútorleírásokon át egészen a záró oldalak akciós kuponjaiig. Na de mégis csak egy regényről beszélünk, lássuk hát, mit rejt „a rémület bútoráruháza” a pavlovi reflexeket kiváltó koncepción túl?

Adva van az IKEA-ra megtévesztően hasonlító amerikai Orsk áruházlánc, mely a nagy testvérhez hasonlóan nem csupán bútort árul, hanem „jobb életet mindenkinek” – vásárlónak és dolgozónak egyaránt. Az Orsk egy nagy család, mely körülölel mint egy kényelmes, süppedős BROOKA kanapé, lesi a kívánságaid, mint egy mindenre kész WANWEIRD konyha, segít rendszerezni gondolataid, mint egy tökéletesen funkcionális LIRIPIP gardrób. Add át magad az Orsknak, és nem lesz gondod többé semmire – legkevésbé arra, hogy önmagad légy. Ha igazán elkötelezett vagy, akár dolgozhatsz is az Orsknak, és ő gondoskodik róla, hogy a vállalat működési elvei mentén egész életed jól szervezett, biztonságos, kielégítő és hatékony legyen. Csak kövesd mindig az Igazak ösvényét, nehogy eltévedj a bemutatótér Patyomkin-szobái között, ne adj’ isten, lerövidítsd a vásárlói szokásokat elemző szakértők által optimalizált utat, mely a kasszákhoz vezet.

Az Orsk maga a tökéletesség, nyugalom, béke – egészen addig, amíg egy reggelen az álmosan becsörtető zombi-alkalmazottak összerondított kanapékat és felforgatott bútorokat nem találnak a jólfésült Bemutatótérben. Az áruház ügyeletes „lelkiismeretes buzgómócsing” menedzsere nem annyira önkéntes alapon, mint inkább bőkezű túlórapénz ígéretével beszervezi a két létező legalkalmatlanabb munkatársát – az évtizedek óta mintapénztáros Ruth-Anne-t, aki a dolgozók Kánaánjának egy kedvezményes Orsk-konyha megvételét tartja és a főiskoláról dobbantó, eladói munkáját szívből gyűlölő, folyton előléptetés után ácsingózó, ám szkeptikus Amy-t – hogy éjszaka fésüljék át az áruházat és adják rendőrkézre a rongálókat. Zárás után kéretlenül csatlakozik hozzájuk a szellemhívő Tiffany, aki filmet készül forgatni az áruházat rettegésben tartó éji rémről, hogy ezzel dobbantson a világhír felé; és az ő segítője, Matt, aki ugyan nem hisz a szellemekben, de feltett szándéka egy MÜSKK ágyon („gyengéden körbefon és elkalauzol az álmok birodalmába”) meghúzni a lányt. Öten vágnak neki az éjsötét áruháznak, hogy aztán rongáló részegek és/vagy hajléktalanok helyett balul sikerült szellemidézésbe és évszázados borzalmak nyomára bukkanjanak. És kezdődhet a futás meg a sikoltozás…

Fogalmam sincs, mennyire működik horrorként Grady Hendrix regénye, tekintve, hogy sosem olvasok horrort (komolyan, még Stephen Kinget sem olvastam) és nem is nézek, mert utálom a hatásvadász paráztatást – ahogy láttam, a műfaj rajongóit minimum megosztja. Én jóindulatú mosollyal átsiklottam a rémisztgetős(nek szánt) részek felett – komolyan venni úgyis lehetetlen. Meg aztán, nem is gondolom, hogy itt az amúgy némiképp klisés horrorsztori lenne a lényeg. Sokkal inkább az a maró gúny, amivel Hendrix a fogyasztói társadalmat, a nagyvállalati kultúrát, a kifinomultnak tűnő, valójában faékegyszerűségű és a vásárlót masszívan hülyének néző marketinget illeti. E tekintetben tök mindegy, voltál-e már életedben IKEA-ban: ha dolgoztál már multinál és/vagy kereskedelemben, garantáltan magadra ismersz a céges agymosás áldozatául esett, szürkén, agyhalott állapotban csoszogó alkalmazottakban, akiknek zsebében állandóan varázsszerszám (SOHA ne költözz IKEA bútorral úgy, hogy előtte nem nyúltál le az áruházból egyet!), fejükben mantraszerűen ismételt sorok a Vezetői Kultúra Kézikönyvéből, arcukon lehervaszthatatlan mosoly, pláne, amikor a főnök közli, hogy karácsony előtt két nappal mégis bent kéne maradni még egy plusz műszakra, mert már az összes munkatársad kimerültséggel kezelik a kórházban és nincs más.

A Horrorstör igazából ezzel nyer – az IKEA katalóguson belül ott a csontig hatoló, bármilyen horrornál rémisztőbb felismerés: a biorobotként napi tizensok órát dolgozó multikatonák és a szétrohadó végtagokkal csoszogó zombik között igazából nincs semmi különbség. Hogy a háromszög harmadik csúcsán ott van az irányított zombiként működő vásárló, aki mindent megvesz, amit eléje tolnak, az már tényleg csak hab a tortán. Nem csoda, hogy a végére azt sem tudjuk, azért röhögünk-e mert a Horrostör vicces (amúgy tényleg az) vagy kínunkban…

Kiadó: Gabo

Fordító: Kemenes Iván

Robert Jackson Bennett: Horzsolások

Mona Bright, a kiégett exzsaru gyűlölt apja halála után örököl egy házat az új-mexikói Winkben – egy házat, mely egykoron édesanyjáé volt, egy olyan életben, melyről Mona mit sem tud. Monának se kutyája, se macskája, leginkább útszéli csehókban töltötte az elmúlt pár évét, mattrészegen, menekülve a múltja elől, így nincs veszítenivalója sem, nyugodtan felkerekedhet hogy birtokba vegye az örökségét – remélve, hogy közben megtudhat valamit anyjáról, aki egész gyerekkorában küzdött depressziójával, mígnem magára hagyva kilencéves kislányát szétloccsantotta az agyát. Irány hát a végeérhetetlen országút, irány a sivatag, irány Wink, az apa egyetlen valamirevaló hagyatéka, a rajongott tűzpiros Dodge Charger nyergében, övünkben az elmaradhatatlan pisztollyal, tarsolyunkban válogatott káromkodásokkal, kérges szívünkben gyermeki reményekkel.

És itt kezdődnek a bonyodalmak. Hogy Wink nem szerepel egy térképen sem, még a legkisebb akadály – valahogy csak elvergődünk Új-Mexikóba, ahol a sivatag mélyén, lélegzetelállító hegyektől körülvéve rátalálunk az ötvenes évekből itt ragadt, Norman Rockwell festményeire illő idilli kisvárosra. Ám odaérve még az átlagos „beteges kisváros” hangulatnál is furább dolgok várnak. A város egyik „nagy öregjének” temetésére érkezünk, ferde pillantásokba ütközünk, villámcsapások nyomaira és tájidegen futurista építményekre bukkanunk, s hogy-hogy nem, egy valamikor nagyon titkos és nagyon veszélyes kutatóintézetre a város melletti monolit tetején. Borzongásfaktor bekapcsol, jöhetnek a titkos kísérletek, melyek valahogy mindig félresikerülnek.

Sablonos is lehetne – hogy mégsem az, egyfelől Mona karakterének, másfelől Bennett félelmetes hangulatteremtő képességének köszönhető. Stephen King, Neil Gaiman, Lovecraft neve bukkan fel rendre a méltatásokban – olvasás közben viszont mindez oly lényegtelen. A bőrünk alá kúszik ez a beteges borzongás, érezzük, hogy valami nagyon nincs rendben, a szemünk sarkából látni véljük hogy van ott még valami, délibábszerűen bukkannak fel emlékek, vágyak, félelmek – fojtogat minket is, mint Monát; vannak pontok, amikor mi is menekülnénk, mint ő, vissza se néznénk. Persze maradunk, Mona is marad – a rejtély túl érdekes ahhoz, hogy csak úgy faképnél hagyjuk.

Bennett ügyes, nagyon ügyes. Egy percre sem csinál titkot abból, hogy honnan merít – felhasználja az összes ismert horror-, thriller klisét, amit az elődei már tökélyre vittek, jóízűen csavarint rajtuk egyet és néhol pimaszul kikacsint ránk: azért nem kell ezt olyan véresen komolyan venni. Aztán persze mégis, amikor megajándékozza történetét egy olyan plusz réteggel, ami után a műfaji kevercsek hozzám hasonló rajongói megnyalják mind a tíz ujjukat. Mert ez az egész sci-fi-horror-thriller-akármicsoda csak a váz, amire csodásan rá lehet aggatni a kisvárosi Amerikai Álom kritikáját, és menni tovább… Félresikerült kísérletek, multiverzum, különböző idősíkok, pándimenzionális érzékelés, a messzi távolból közénk pottyanó idegenek/istenségek/akármicsodák – önmagukban kikerekítenének egy klassz sci-fi-horrort, és mindenki boldog lenne. Mona kétségbeesett hajszája a saját múltja kísértetei után, az anyával (az anya emlékével) való szembenézése és a saját elvesztett gyermeke nemlétező emlékével való megbékélése simán megtöltene egy kicsavart lélektani thrillert – és mindenki boldog lenne. A kettő együtt viszont kiad valami egészen különleges, többdimenziós, eposzi léptékű folyamot arról, miért is érdemes élni, miért is érdemes kergetni a boldogságot, miért kell megküzdenünk a világunkat fenyegető külső-belső szörnyetegekkel és mikor kell megállni, és élvezni a pillanatot – ami viszont lehet, hogy számos olvasónak egyszerűen sok.

Bennett ügyes. Mona boldogságkeresése ebben a díszlet-kisvárosban ezer szinten rímel az idegenek egyszerű, boldog élet utáni vágyára, ami meg kínzóan (olykor megmosolyogtatóan) rímel az egész, röhejesen túlhajszolt, ennek következtében önmagát felemésztő Amerikai Álomra. „…a kisvárosban beleszerettek egy álomba. A maguk álmába. Az amerikai álomba, az amerikai népbe. Csendes, kisszerű élet… Nem tudom, volt-e valaha bármiféle valós alapja, de maguk hittek benne. Úgy vélem, a maga népe éppúgy azt az álmot kergeti, ahogyan az enyém.” Ezt azért nem olyan nehéz dekódolni, ugye? Bennett ügyes, gondolhatjuk olvasás közben, ez pedig egy rém ügyesen összerakott könyv. Aztán egyszer csak úgy mar belénk, ahogy a legelvetemültebb szépirodalmárok szoktak, miközben dübörög körülöttünk a világok harca… 

„Egyszer kérdezte csak meg az anyjától, mit rontottak el régen. A válasz nem is lehetett volna egyszerűbb: „mindent”. […]

- Arról volt szó, hogy az otthonunk tökéletes lesz. Mindennek tökéletesnek kellene lennie. És nem is lehetetlen, hogy azzá váljon. De ezzel itt… ezzel a házzal én nem tudok mit kezdeni. Nem éri meg a fáradságot.

Mona könyörögve kérlelte az anyját, hogy hagyja a csudába, és próbáljon meg örülni annak, ami van.

- Nem megy. A dolgokat úgy kellett volna elrendezni, hogy érvényesülhessen a szépségük, drágám.”

Jó belekucorodni ebbe a könyvbe – a személyes hangvétel, az olykor simogatóan lírai szövegvilág párosulva a zsigeri félelmeket felszínre csalogató ismeretlennel olyan elegy, amitől nehéz szabadulni. Szerencsénkre igencsak termetes darab (ám cseppet sem túlírt), így van is mibe belekucorodni – mondjuk a vége felé szinte kényszerítettem magam a lassú, komótos olvasásra, hogy minél tovább benne maradhassak. Ami nem is baj – azzal együtt, hogy épp a vége kissé kizökkent a tempóváltással és az akció középpontba helyezésével, azért az első oldaltól az utolsóig érdemes kiélvezni, ízlelgetni minden sorát. Rohanás, tízoldalankénti lerakás nélkül. Nem BKV-kompatibilis olvasmány – inkább olyan, amihez rohanok haza a munkából, hogy neki ajándékozhassam az estém. Szerelem első olvasásra, eddig az év legjobb zsánerregénye, előbb-utóbb biztosan újraolvasandó, a szerző többi műve kötelezően beszerzendő.

Kis szőrszálhasogatás a végére: csak én érzem úgy, hogy az egyébként remek, áthallásos magyar cím épp egy kósza árnyalatnyival máshová pozicionálja a regényt, mint az eredeti? Nekem az American Elsewhere (nyilvánvaló Gaiman-utalása mellett) egyértelműen az Amerikai Álom lebontására helyezi a hangsúlyt, míg a Horzsolások inkább a misztikus-tudományos vonalra. Más kérdés, hogy az eredeti cím elég bambán hangzana magyarul, a különbség pedig tényleg csak árnyalatnyi, ettől még bennem motoszkál, hogy ott van…

Ja és említsük meg a csodálatos (az eredetinél szerintem ezerszer jobb) borítót – nem szoktam erre külön szót fecsérelni, de ezúttal muszáj, mert konkrétan leesett az állam, amikor összeraktam, mit is látok.

...plusz…

Nézegessetek hangulatképeket Nimánál – én mindig lusta vagyok illusztrációkat keresni, ő viszont talált néhány több mint tökéletest :)

Zene a könyvhöz – kis híján sikoltozni kezdtem a gyönyörűségtől amikor olvasás közben mellbe vágott ez a sor: „One day the giants of the deep horizon will settle in a tiny village”. Meg amúgy is jó zene ;)

Kiadó: Agave

Fordító: Huszár András

Blake Crouch: Az utolsó város

„Vajon készek vagyunk szembenézni azzal, mi vár ránk, ha kitárulnak a pokol kapui?”

Ezzel a vállaltan hatásvadász kérdéssel zártuk az előző kötetet, hogy a befejező részben pont itt vegyük fel a fonalat. Igen, a pokol kapui kitárultak, és ezt most itt tessék egészen konkrétan érteni. Wayward Pines többé nem békés, jólfésült kisváros az idahói hegyek karéjában, nem a földi paradicsom, hanem egy mészárszék. Nehéz úgy írni egy trilógia befejező kötetéről, hogy ne áruljam el az előzményeket, ám ez esetben még nekem, mint a spoiler-parát tökéletes értetlenséggel szemlélőnek is az a véleményem, hogy kár lenne lelőni a poénokat, szóval jobbára rébuszok következnek. Én szóltam.

A pokol kapujában utolsó oldalain Ethan Burke feltárta a borzalmas igazságot Wayward Pines maroknyi lakossága előtt – az igazságot róluk, városukról, istenként tisztelt vezetőjükről, David Pilcherről és úgy általában a világmindenségről. Ami után természetszerűen következett, hogy a városka lakói ahelyett, hogy lehajtott fejű birkák módjára élték volna tovább a nekik szánt játékfigura-életet a mesterséges kis babaházaikban, bizony fellázadtak. Csak sajnos egy pszichopata őrült ellen lázadtak, aki nem sokat teketóriázott, és „ha nem kell a kontroll, ne legyen biztonság sem” alapon megnyitotta a kapukat – a biztos halálra.

Adja magát a kérdés: megérte? Az egyetlen kritikám Crouch trilógiájával kapcsolatban, hogy épp itt, a befejezésben nagyolta el a potenciálisan legizgalmasabb kérdéseket. Mert ez itt a legfájóbb pont. Ha a kerítés másik oldalán valóban nem vár más, csak a halál, akkor is kimegyek? Ha tudom, hogy nincs esélyem, nem lesz mesebeli fordulat, nem jön felmentősereg, akkor is fellázadok? És vajon mit teszek, ha valaki más lázadása ítél engem is biztos halálra? Vakon követem, vagy ellene fordulok? Netán könyörögnék az engem addig elnyomónak hogy ugyan vegye már el nyugodtan a szabadságomat csak hadd élhessek békében?

Emberek vagyunk, gyarlók és gyávák – Wayward Pines négyszázvalahány lakója közt sem hős mindenki. Igenis felmerülnek ezek a kérdések, ott bujkálnak a sorok közt, csak nincsenek elég mélyen kibontva. Legalábbis számomra. Legalábbis az előző kötet rendkívül ügyes megoldásaihoz képest. Persze van helyette más, és bár hiányolom a fentieket, el kell ismernem, hogy Crouch a saját szabályait követve jó, hogy kihagyta őket. Mert ez a rész egy szakadatlan rohanás, vesszőfutás az életért, ahol nem állunk meg elmerengeni azon, hogy mit kellett volna másképp. Nem hollywoodi akciófilm, ahol pergőtűz közepette váltjuk meg a világot, miközben gondosan elkerülnek minket a golyók.

Nem csak a tempó gyorsul fel embertelenül, a zsáner is változik – ismét. Az első részben kapott titkokkal teli sci-fi és a második rész pszichothrillere után ezúttal tömény horrort tol az arcunkba Crouch. Nincs itt finomkodás, nyers és vad öldöklés vár ránk a kerítés túloldalán, a városlakók halála bizony tocsog a vérben és mindenféle belsőségekben – amit ugyan időnként old a feketénél is feketébb humor, ellenben még borzongatóbbá teszi, hogy tudjuk: itt az emberiség utolsó példányai hullanak egymás után. Menet közben azon kapjuk magunkat, hogy számolunk: ennyi öldöklés után hányan maradtak még életben és ennyi emberrel vajon lehetséges-e még a túlélés?

Túlélés? Ösztönösen számolunk, ösztönösen drukkolnánk „hőseinknek”, de minek? Miféle esély vár rájuk? Miféle túlélésről gondolkodhatunk egyáltalán? Hisz tudjuk, mi van a kerítés túloldalán és tudjuk, mi nincs a kerítés túloldalán. Szembe kell néznünk azzal, hogy túlélésről beszélni e ponton értelmezhetetlen kategória. Crouch bevállalja a legmerészebb húzást, amit szerző a hőseivel szemben bevállalhat: számukra is világossá teszi, hogy nincs tovább. Kihaltok, kiscsillagaim. Te meg, kedves olvasó, jó eséllyel az emberiség kihalásához asszisztálsz itt nyálcsorgatva. Vagy…

Vagy fejest ugrunk az ismeretlenbe. Még barátkozom ezzel a forgatókönyvvel, az én kiábrándult lelkem úgy szeretne egyszer végre egy annyira bátor regényt olvasni, amiben nincsenek második esélyek, nincsenek újabb lehetőségek. De tény, ha már van valamiféle esély, akkor az legalább legyen a totális bizonytalanság. Akkor fussunk neki az ismeretlennek, illúziók nélkül, hitek nélkül, mentőkötél nélkül. Aztán lesz ami lesz. A maga módján zseniális ez a trilógia, még ha a befejezés nem is lesz a szívem csücske (ez az a sajátos helyzet, amikor a középső rész tetszett a legjobban) – okos kérdéseket tesz fel, számtalan továbbgondolnivalót hagy maga után, és olyan magabiztosan keveri a zsánereket, ahogy csak a legnagyobbak. Remélem, nagyon remélem, hogy olvashatunk még a szerzőtől!

(Csak ne ennek a folytatását, könyörgöm! Kedves Blake, biztos van egy halom remek ötleted, írd meg őket, én tuti elolvasom, de ezt innen NEM kell folytatni…)

Kiadó: Agave

Fordító: Makai Péter Kristóf

Május 14-én pedig érkezik is a FOX csatornára a könyvekből készült TV-sorozat! Én biztosan nézni fogom, tegyetek így ti is, jó lesz ez :)

Lauren Beukes: Tündöklő lányok

Időutazó sorozatgyilkos – erre a két hívószóra igen sokan kaptuk fel a fejünket tavaly ősszel, amikor híre jött, hogy a minden hibájával együtt is lenyűgözően eredeti, friss, kíméletlen Moxyland és Zoo City után Lauren Beukes harmadik regényét is olvashatjuk. Hogy a Tündöklő lányok tán nem feltétlenül az, aminek az elhíresült szlogen alapján elképzeltük, csak annak okozhat igazán meglepetést, aki nem ismerte az írónő előző két könyvét. Mert noha valóban egy időutazó sorozatgyilkos áll a középpontban, ez a regény egyszerre több is és kevesebb is mint egy sorozatgyilkosos sci-fi-thriller.

Kevesebb, mert az időutazás jóformán csak díszlet, annak is meglehetősen vázlatos. Nem hogy megmagyarázva nincs, jóformán semmit nem tudunk meg róla – ott van és kész. Egy ház, melynek ajtaja a huszadik századi Chicago tetszőleges évére nyílik, slussz-passz. Miért, hogyan, követ-e bármilyen szabályt, irányítható-e vagy saját akarata van, honnan indult az egész – lényegtelen. És több, mert mindez tényleg nem számít – ez egy vérbeli pszichothriller, egy saját tettei spiráljába csavarodott pszichopatával és az ő áldozataival, akiknek így-is úgy-is meg kell halniuk. Nincs mindent megváltoztató túra a múltba és könnyes megmenekülés. Az időutazás nem segít semmin. Nincs menekvés sem. Csak a mocskos gyilkos van és egy halom halálra ítélt lány, újra meg újra, ismétlődő körökben, ki tudja, tán az idők végezetéig…

Mert igazából nincs idő sem. A harmincas évek Chicagojában veszi kezdetét a történet, tombol a világválság, lecsúszott hajléktalanok gyilkolják egymást halomra kocsmai verekedésekben, az utcákon hömpölyög a reményvesztettek tömege, miközben a bárokban pult alatt ömlik a tiltott szesz, és rádiumfestékkel bevont táncosnők táncolják magukat halálba a színpadon. Őrült egy világ, sötét, kilátástalan, nyomasztó. Tökéletes táptalaj embertelen mocskok kitermelésére – mint Harper. Harper, a divatos sorozatgyilkosok antitézise, akinek nincsenek elnyomott traumái, nincs mögötte gyerekkori bántalmazás, nem megmentenivaló szexi rosszfiú, aki csak arra vár, hogy egy karjaiba omló szépség a jó útra terelje – nem. Ő a meztelen gonoszság, a perverz rosszakarat, akit nem hajt semmi más, mint hogy szenvedést okozzon másoknak. Nincs célja, amiért gyilkol, még csak kielégülése sincs, egyszerűen szenvedést akar okozni. Harper az, aki egyszer csak rátalál a házra, melynek ajtaja más-más időre nyílik, és a „térképre”, mely a lányokhoz vonzza – hogy megölje őket.

A lányokhoz, akik tündökölnek, ahogy a cím mondja – hogy ki mit „ért ki” eme tündöklésből, már az olvasóra van bízva. Nem hősök, nem világmegváltó tudósok, nem egetrengető tehetségű művészek – igazából hétköznapi nők, akik küzdenek, szeretnek, boldogulnak, így-úgy-amúgy, de fáradhatatlanul. Tán ez a fáradhatatlanság az, ami kivívja ellenük a sorsot – hogy nem törnek meg, nem szürkülnek el, nem adják meg magukat a hétköznapok nyomorának? Hogy bíznak, hogy mennek előre? Ez lenne, amit ez a minden szempontból megrekedt, lecsúszott őrült nem visel el? Épp e lányok „hétköznapi tündöklése” az, ami közel hozza hozzánk a könyvet – kellemetlenül közel – mert nehéz azzal takarózni, hogy ’áh, velem úgysem történhet ilyesmi. Frászt nem. Bárkivel megtörténhet, és Beukes ezt pontosan tudja: hogy a gyilkosság igazából ebben az elcseszett világban pont olyan mindennapos dolog, mint a bárányhimlő. Nem ment meg minket sem az átlagosságunk, sem az ellenkezője, ha egy őrült pszichopata feni ránk a kését. És nem, nem mi leszünk azok, akik majd lebeszélik a rosszfiút, hogy ’lécci-lécci ne ölj meg…

Zavarba ejtő és zseniális egyszerre a realizmus, ahogy a gyilkost és magát a gyilkosságokat tálalja a szerző – nyíltan vállalva, hogy célja szembemenni a popkultúrában oly divatos „szexi-gyilkos” ábrázolással. Mert a gyilkosság az nem halálában is vonzó pózba rendezett, makulátlanra sikált női holttest, mellette komor rendőrökkel és kisírt szemű, de gondosan sminkelt gyászolókkal a tévékamerák előtt – a gyilkosság az többnyire kiomló belek, vér és összehugyozott nadrág, fásult rendőrök, akik keménységgel védekeznek a józan ésszel felfoghatatlan borzalmak ellen és gyásztól megtört hozzátartozók. Beukes úgy naturális, hogy nem folyat patakvért, egyszerűen (egyszerűen?) minden szépelgéstől és angolkisasszonyos távolságtartástól mentesen leírja, hogy mi történik, ha valakinek felhasítják a hasát és kidekorálják a környéket a beleivel. Nem lesz utána szexi hulla, az biztos. Kellemetlen szembenézni vele? Igen. Lesznek tőle rémálmaink? Attól függ, mennyire ringattuk eddig illúziókba magunkat. Kell olvasni ilyesmiről? Kell! Mert hiába jófej Dexter, azért nem árt tisztában lenni azzal, hogy a sorozatgyilkosok jó része nem Dexter. Hanem Harper.

S ha mindez még nem lenne elég, Beukes van olyan gonosz, hogy a gyilkosságokat az áldozatok szemszögéből ábrázolja – akik jönnek-mennek a regény lapjain, igazából csak felvillanásokat kapunk belőlük, időnk sincs megismerni őket alaposan, hál’istennek, mert így legalább nem kell megsiratnunk a vesztüket. Bőven elég, hogy a saját gyomrunkban érezzük a kést miközben ők véreznek el a lapokon. Mégis, sajnáljuk a lehetőséget, ami elvész velük – mert hiába vázlatosak, rajtuk keresztül ismerjük meg a női szerepek változását és a különböző életút-lehetőségeket a huszadik század második felének Amerikájában, és Beukes van annyira fifikás szerző, hogy érdekeljen a sorsuk. Nem lesznek belőlük valódi karakterek, de nem is válnak random áldozat-dekorációvá.

És persze ott van Kirby. Az egyetlen tündöklő lány, aki túlélte Harper támadását, és aki, képtelen lévén feldolgozni a traumát, a gyilkos nyomába ered. Újságírótanoncként egy kiégett oknyomozó riporter gyakornokának szegődik, és nyomozni kezd. Naná, hogy maga sem hiszi, mit talál, amikor a különböző korokból az áldozatok mellé dobált totemtárgyakból és a kortalan gyilkosból összeállni látszik egy groteszk kép. De nem áll meg és nem tojik be. Bizonyos szempontból Harper őrületének mása az övé: éppúgy nem állítja meg semmi, nem törődik semmivel, nem számít tér, idő, fizikai korlátok, nem érdekli, hogy egy fantomot üldöz-e vagy egy élő embert, csak megy a mániája után. Drukkolunk neki, mert megérdemelné az elégtételét és sajnáljuk, mert szenved, de ettől még látnunk kell, hogy hasonló őrület hajtja őt is. És vajon hoz-e bármiféle elégtételt, ha elkapja? Megold bármit? Nyugodtabban tud aludni akár ő, akár az áldozatok hozzátartozói? Megállítható-e egy sorozatgyilkos, aki oda-vissza ugrál az időben? Vagy csak egy epizód ez is, aztán kezdődik minden újra?

Bár ez messze nem egy „poénra” kihegyezett könyv, még így is vár minket pofon a legvégén. Mert Beukes itt sem szépít: nem, rohadtul nem old meg semmit ha kinyírod a gyilkost. Attól még ugyanúgy fáj. A szenvedés örök – egy önmagába záródó időhurokban pláne. Nincs olyan, hogy vége.

Kiadó: Gabo

Fordító: Körmendi Ágnes