2011. április 8., péntek

Philip K. Dick: Csordulj könnyem, mondta a rendőr

Félő, ezt nem ússzuk meg cselekményleírás nélkül. Pedig ennek a könyvnek tényleg érdemes teljesen tudatlanul nekifogni. Az a fajta. Nem azért, mert csavaros, vagy mert bonyolult, több szálon futó, nézőpontjait váltogató, szöveg-akadályfutó, vagy felépítésében fokozatosan durvul a sokkig, mélyül a katarzisig. Azért, mert az olvasata átalakul a tartalom ismeretével. Az olvasás-módja. Az, ahogyan az író félmondatokkal elhitet, csak akkor működik, ha tudatlan vagy. És – érdekes – ilyenkor másodszorra is működik. Én szóltam, a döntés a tiéd.

Jason Taverner népszerű televíziós személyiség, van harmincmillió rajongója, szolid luxussal övezett élete – saját koplánnal, zürichi házzal a hegyek közt, és pofátlan mennyiségű készpénzzel -, a lemezei szépen fogynak, a dalai ülnek a wurlitzerekben, a legutóbbi, a Sehol semmi szarság igazi siker. Jason Tavernernek kijutott. Egészen addig, amíg egy sikertelen istápoltja meg nem próbálja megölni. Mert a gyilkossági kísérlet után arra tér magához egy lepukkant hotelszobában, hogy Jason Taverner nem létezik. Se a műsor, se a lemezek. És egy szigorúan nyilvántartott rendőrállamban papírok és identitás nélkül a rend besúgóinak prédája lesz azonnal, hiszen lehet, hogy csak egy szökött diák, valamelyik, a Második Polgárháború alatt lebombázott egyetemi campus alatt húzódó illegális kibuc, vagy valamelyik munkatábor szökevénye. Nincs a rendszerben, és nem is volt regisztrált része soha. Egyetlen esélye van – vissza kell találnia abba a valóságba, ahonnan kipottyant. Ahol ő a valaki.

Philip K. Dick elméjének egyik legtetszetősebb szüleménye az író érett, mondjuk úgy „extatikus” korszakának terméke. Mit értek ez alatt? Mintha csak leírná a következő őrült ötletét is, a szabadság gátlástalanságával. Mintha semmit nem szerkesztene, vagy komponálna, csak írná az egyik őrült ötletet a másik után; mintha abban bízna, a szöveg mintegy magától bonyolult egységbe szerveződik úgyis, és az akár egymást kizáró szövegi delíriumszilánkok a végén úgyis kiadnak egy zseniális nagy egészet.

Komplett szövegi momentumok maradnak kifejtés nélkül, a Második Polgárháború, az egyetemvárosok kibucai, a rendőrállam különböző szintjei, a médiabeli rajongói rendszer, a drogfogyasztás-szabályozás, a nikotinkvóta – Dick az odavetett félmondatokba rejtett utalásokat végtelen természetességgel használja, mintha egytől egyig olyan körülményekről, eseményekről, rendszerekről, tárgyakról ejtene szót, amit mindenki untig ismer. Amik nem szorulnak magyarázatra. Ez a „félszavakból értjük egymást” jelleg hitelesítő erejű, a legvalószínűtlenebb ötleteit is lenyomja a torkunkon.

Mert Jason Tavernier valóságok közti utazására aztán kapunk egy olyan banalitásában bosszantó magyarázatot, hogy ihaj. Egy ember gyógyszeres hatás alatt más-valóságot indukál a többieknek. Egy másik valóságot, aminek teremtésébe belehal. Magas valószínűtlenségi szintű magyarázat – vagy mégsem? Hiszen a valóságot, amibe beleszorulunk, éppen hogy a másik teremti mindig, a puszta jelenlétével, a sokmillió másik, ezt az egyet. A valóságunk a mindenki közös delíriuma. A népszerűség főleg ilyen közös delírium, megtanultuk, mennyire sérülékeny „valóság”. Ugyan ki emlékszik a tegnapi „három perc hírnév” celebére?

Ez az óhatatlan, belehallott tartalom aztán szinte filozófiai távlatokat nyithat. Mert ugyan mennyi a közös a kilenc emelettel alattam kutyát sétáltató figura, a gyereket sétáltató anyuka, az elhúzó motoros, a felettem gépen szálló ismeretlen, meg az én „valóságomban”? Hányféle valóságot lakik be a kisbolt előtt tébláboló még épp nem tajtrészeg csöves, az elvakultan szerelmes kolléganőm, a munkájába fásult postás, a budai milliárdos? Hányan élnek itt folyamatosan egymást kizáró, különös valóságokban?

Igazából érthetetlen, miért ezt a történetet mesélte el az író ebből a könyvi valóságból. Miért nem egy lázadó diákét. Miért nem egy mozgalomét a föld alól, ami a rendőrállam ellen hatol. Miért nem a rendőrtábornokok korrupt-becstelen hatalmi harcait egymással a hatalomért. Miért nem a hatosok „szuperemberiségét” meséli. Hogy végül is miért egy paprikajancsi pokolra szállását meséli el egy unatkozó sznob picsa másvalóságába. Minden kiadói szerkesztő fogná a fejét, küldené el a francba a kezdő írót kéziratostul. Ez így nem szól semmiről, mondanák – holott ettől van hallatlan élet-szaga. Kipottyanni a védettségből, a magunk kisvilágának olyan-amilyen keretei közül, a semmibe; na erre rezonál valami bennünk, akkor is, ha nemhogy azonosulni nehéz ezzel a paprikajancsival, még szurkolni se könnyű neki, annyira esetlenül csetlik-botlik ez a kitenyésztett hatos a semmiben, ahova került. Annyira nem-hős. Szerencsénk van, hogy ez itt egy sikeres író sokadik regénye, aki ez idő tájt szinte azt írt már, amit akart. És merte saját magát írni, a saját identitásába vetett egyre bizonytalanabb, drogoktól felhőzött hitét. Az elektromos Lincolnban ugyanez nem sikerült, a dolog nem állt össze. A Csordulj könnyem…-ben igen.

Ez a könyv beteg. Ez a könyv jó. Két állítás, ami nem zárja ki egymást.


Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...