Rachel Kushner: A teremtés tava

Volt-e hajlamuk a neandervölgyieknek a depresszióra?
 

Tán a leginkább anti-kémregény kémregény, amit valaha olvastam. Baromi nehéz besorolni Rachel Kushner regényét, sokan próbálkoznak vele, a fülszöveg feszülten rétegzett thrillert és szenvtelenül gyönyörű prózát ígér, az ajánlások noirt és filozófiai esszét – olvasó legyen a talpán, aki ebben ki tud igazodni. El lehet filozofálni azon, hogy ez most szépirodalom-e, ami a különböző zsánerregények eszközeit használja a hatás érdekében, vagy zsánerirodalom, ami a szokottnál kissé mélyebbre megy, de valójában oly mindegy. Olvasás közben mindez nem számít. Csak az, hogy összetett, besorolhatatlan, zavarba ejtő, ugyanakkor szövegileg elképesztően igényes és roppant okosan felépített trükköt tartunk a kezünkben, ami, ha beszippant, akkor nem csak marha jól szórakozol, de el is gondolkodsz az élet úgynevezett nagy kérdésein. Innentől meg tök mindegy, milyen műfajba erőszakoljuk be. Ugyanakkor, szögezzük le: nem mindenkit fog beszippantani. Lesz, aki kémregényt vár, és halálra fogja unni és lesz, aki szépirodalmat vár, és fel fog háborodni a felszínességén.
 
Engem beszippantott.
 
Már önmagában a kerettörténet – az (egyik) elbeszélő, az erősen áthallásos (ál)nevű Sadie Smith, aki, miután kivetette magából az FBI, szabadúszó ügynökként bármilyen megbízást elvállal, különösebb erkölcsi skrupulusok nélkül (értsd: nagyjából egy levelibéka erkölcsi érzékével bír), legújabb megbízása során egy francia antikapitalista-antiglobalista csoportba készül beépülni, akiknek legnagyobb bűne, hogy meg akarják akadályozni egy gigantikus víztározó építését az amúgy is aszállyal sújtott földjeiken. Nem vitás, a kormány (bármelyik kormány) és a multinacionális vállalatok (bármelyik multinacionális vállalat) szemében ők „potenciális ökoterroristák” akik ki tudja, mire képesek, hogy megakadályozzák a nagybetűs FEJLŐDÉST. Innentől kezdve bármilyen eszköz megengedett velük szemben – na persze nem nyíltan. Jól jön hát egy erkölcsi megfontolásoktól mentes ügynök, aki nem rest bevetni mindent annak érdekében, hogy leleplezze, amit le kell – s ha nem talál lelepleznivalót, ha kiderül, hogy ezek a szerencsétlenek tényleg csak jószándékú hippik, akkor kész maga kirobbantani a káoszt, hogy aztán valóban legyen miért terroristának kikiáltani őket.
 
Irány hát a romantikus francia vidék, egy behálózott úrifiú jóvoltából beépülés a csoportba, ismerkedés annak ideológiájával, háttér felderítése, vezetők megkörnyékezése, a káosz magvainak elültetése. És itt lép be a képbe másik elbeszélőnk, a csak filozofikus e-mailekben kommunikáló Bruno Lacombe, a szellemi vezető, aki oldalak százait képes megtölteni a neandervölgyi ember kultúrájáról és az 1500-as évek francia társadalmának peremvidékén élő cagot-k lázadásáról szóló eszmefuttatásaival; valamint a neandervölgyiek, a cagot-k és a jelenkori ember moralitásának összehasonlításával. Ami kétségkívül elég érdekes olvasmány, már ha az ember nyitott a kultúrtörténeti filozofálgatásokra és arra, hogy oldalanként az orra alá dörgöljék, hogy még az egyébként egészen nyilvánvalóan „vesztes faj” távoli rokonai is életképesebbek voltak, mint napjaink birkatársadalma – ugyanakkor azt nehéz elképzelni, hogyan fog kinőni ebből bármiféle felforgató ideológia. Az egyébként konkrétan egy barlangban élő Lacombe levelei a legközhelyesebb „vissza a természetbe” ideológiát követik – fedezzük fel újra az „igazi” értékeket, öleljük át a fákat és hagyjuk, hogy ők is megöleljenek minket, fordítsunk hátat a tömegtermelésnek, a tervezett avulásnak, a mesterséges adalékoknak és a felesleges halmozásnak ésatöbbi…
 
És mindeközben kibontakozik a levelek rejtett rétege, ami azt boncolgatja, mi teszi az embert emberré, mi az „igazi” valónk, kik vagyunk a szerepeinken, álarcainkon túl, kik vagyunk, amikor hajnali négykor egyedül állunk a sötétséggel szemben. Ez a réteg szólít meg valami mélyen eltemetettet az ügynökben, akinek a neve sosem derül ki, de az biztos, hogy nem Sadie. Vajon ő tudja-e még egyáltalán, ki valójában? A sok álarc, álszemélyiség, álérzelem alatt lakozik még valaki? Vagy már rég felemésztette a sok hazugsága? Maradt még benne bármi emberi? Képes megszólítani Lacombe azt a maradék emberséget? S vajon azok, akik annak szentelték életüket, hogy Lacombe tanításai mentén keressék a valódit, és hátat fordítsanak az intézményesített hazugságnak, átlátnak Sadie álcáján? Sadie minden, csak nem szimpatikus főszereplő, mindent meg is tesz, hogy elidegenítsen magától mindenkit, aki közel kerülne hozzá - az olvasót is - mégis: egy idő után nem tudunk nem aggódni érte, annyira nyilvánvalóan érezteti a szöveg, hogy ez a csoport átlát rajta. És hogy ezt ő is láthatná – ha lenne még szeme a valódira, és nem vakítanák el saját hazugságai.
 
Mivel ez mégiscsak egy kémregény, nyilván a végkifejletet nem fogom elárulni, legyen elég annyi: a káosz, ha ki akar törni, úgyis kitör, még ha nem is feltétlenül úgy, ahogy akár ügynök, akár megrendelő előre elképzelte. Mert mindig kitör. De ha csak egy embert is meg tud szólítani a „másik” oldal, már előrébb vagyunk össztársadalmi szinten. Talán. Persze az is lehet, hogy már rég halálra vagyunk ítélve, és a neandervölgyiek meg a cagot-k sorsára jutunk.
 
De legalább vannak ilyen regényeink. Egyszerre besorolhatatlan műfaji kevercs és patikamérlegen kimért trükk – könnyű olvasni, könnyű átrohanni rajta, túl gyorsan is olvastatja magát, de aztán hetekkel később is ott az a mardosó kis érzés a kobakom hátulján, és látom magam előtt Sadie-t éjjel álmatlanul a francia vidéket bámulni és keresni-kutatni valamit, ami enyhíthetné magára szabott végtelen magányát. S közben Lacombe, a próféta barlangjának mélyén csak arra vár, eljut-e valakihez a mondanivalója lényege, vagy óhatatlanul kiforgatják, átpolitizálják, intézményesítik. Hisz a passzív rezisztencia sosem maradhat passzív. Mindenkinek az az érdeke, hogy aktivizálják – annak is, aki ezen keresztül akar elérni valamit, és annak is, aki ennek ellenében. Ebből a verkliből nincs kicsekkolás, se ügynöknek, se terroristának, se filozófusnak.
 
Vagy mégis? 

Kiadó: Magnólia

Fordító: Ács Eleonóra 
 

Jón Kalman Stefánsson: Sárga tengeralattjáró

Mindez egy bő órába telik, de sikerül, ott áll a kereszt, csak sajnos olyan esetlen, hogy leginkább egy űrhajósra hasonlít, aki a fagypúpokra zuhant, a betűk egy kihalt nyelv rejtélyes, rovásírásos jelei. A technikatanár a fejét csóválná, de nem érdekel, mert a mostohám apja egyáltalán nem neheztel a kereszt miatt, a halottak pedig nagyon elégedettek; Kutya látogatni kezdi őket a temetőben, aminek őszintén örülnek. Nagyon hiányzott nekik egy kutya, mondják, és felváltva sétáltatják a temető környékén. Mosolyognak, Kutya lógó nyelvvel csóválja a farkát, annyira boldog és hálás, hogy valaki még gondol, emlékszik rá.
 
            Vagy ahogy írják: Mondd ki a nevem, és életben vagyok.
 
Ennyire mélyen nem ismertem magányt, még ha a mintázatai egy részéhez akad is élményi kapaszkodóm. Hogy a csendbe vezessen a dadogás, hogy különállásom árvaság legyen, az apával, akit leköt a maga elárvulása – aki szintúgy egyedül van az ószövetségi Istennel, Johnny Cash-sel, a vodkával és a részegséggel. Ennyire mélyen még nem ismertem a legkedvesebb kortárs izlandi szerzőm, mondanám, de ez véleményes. Nem akarok utánanézni, nem is akarom tudni. Nekem valahol a hitele ez a belülről beszéd, a gyerekszáj, amely olyan természetesen éli a maga pokoli elhagyatottságát, ahogy Kertész Imre Sorstalanságának Köves Gyurija. Itt nincs ez a borzalmas világkeret, csak a ritkán és mélységében még ritkábban megtörő közöny, ami ugyanúgy nem lehetne magától értetődő és természetes, ahogy a láger pokla volt, de ugyanúgy válik természetessé és magától értetődővé. A felnőttek közt, akik a csendjük bűvöletével teremtenek védfalakat a betörő bármi ellen – akár Strandir északi, hallgatag hegyei, öblei, és temetője.
 
Jón Kalman Stefánsson hitele ez a belehelyezkedés. Elfeledkezem róla, amikor a kisfiúról olvasok, aki már nagyon régóta felnőtt, immár izlandi író, aki egy londoni parkban az árnyékból lesi Paul McCartney-t, aki egy másik fa árnyékában pihen. Miatta jött Londonba, a kezébe akarja nyomni a világ legrégebben született versét, de úgy, hogy vele együtt odaadja a vén Beatle-nek önmagát is. Mindazt, amiért fontos ez a vers, ez a találkozás, amiért fontos egy a találkozásig megélt élet. Odaadja a kisfiút, aki nagy odaadással rajongott a Beatlesért, akitől a szétválás, a vádaskodás a harag ugyanúgy világot vett el, ahogy a nap, amikor meggyilkolták Lennont. Akitől világot vett el, amikor 7 éves korában az apja a Trabant útra feszülő magányában háromszor is megköszörüli a torkát, majd megszólal, tekintetét az útra szegezi: Attól tartok, hogy édesanyád meghalt.
 
            Negyedszer is megköszörüli a torkát, bólint, és hozzáteszi: Igen, ez tény, attól tartok, hogy ez tény.
 
Miért olvass el egy ilyen könyvet képzeletbeli barátokról, legyenek azok világsztárok, halottak, vagy egyszerűen a másik senki? Miért olvass egy kisfiúról, aki élete találkozása helyett is a találkozás értelmét éli? Timivel, társammal, és életem értelmével beszélgettünk róla, aki felhozta Knausgardot (aki végül minden berzenkedése ellenére a képzeletbeli íróbarátja lett): az a skandináv minden fájdalmát beléd teregeti, hogy megossza veled, hogy fájjon neked is, hogy így oszoljék a fájdalom a rajongók rajongásától, a befogadástól, akár az olvasói értetlenségtől. Jón Kalman Stefánsson minden szövege gyógyít. Nem tépkedi fel a maga sebeit (vagy a bárkiét – hiszen Ástától a trilógiáig, a nyári fényig, amire leszáll az éj, a mások sebződéseit éli), nem testálja rád a fájdalmat, hanem a szemed láttára ken rá gyógyírt. Szavakból font gézlapot terít a sebre. Minden könyve gyógyító gesztus, olyan Jézus áldásával eső északi sámán-mágia, ami segít átúsztatni a gyász fekete vizén is az élőt, Sárga tengeralattjáróban, Csillagok sercegése alatt. Bátran, nyíltan, személyesen.
 
Láttam, hogyan értik lírai autofikciónak ezt is – hiszen tényleg vannak ezek a visszatérő elemek az író könyveiben: a rideg apa, a korán elveszített anya, az árvaság belső árvasága. Világnak világa... ugye. De nézd: ezek mi vagyunk, és nem (nem kizárólag) az író, Jón Kalman Stefánsson; mi, akik hiszünk egy apában, aki keresztre feszítette az egyszülöttjét, vagy nem hiszünk benne, többek közt pont ezért. Akik elfelejtik a tegnapi madárdalt (akkor hát sosem szólt?), hogy aztán egy látszólag teljesen oda nem illő pillanatban zuhanjon rájuk (zuhanjon ránk) az idő gyönyörű, felmart forgácsa. Szabadságotokban áll autofikciónak érteni. Szerintem semmi nem áll tőle távolabb. Az egyik a magánügy egyetemessé tételének szabadsága, a másik az egyetemes belevonása a magányba. Az élethez mindkettőnek bőven van köze. Mindannyian elárvulunk. De ha jól figyelünk, és éljük, amit lehet (amit bennünk az elmesélt történet olvas), az elárvult, magára hagyott világ mély csendjében sem maradunk többé egyedül.

Kiadó: Jelenkor

Fordította: Patat Bence

Nemes Nagy Ágnes: Két semmi közt (Kötetben nem közölt és hátrahagyott írások)

Kötetben nem közölt és hátrahagyott írások – ezzel kész a leltár, kint van minden, de tényleg minden, ami valaha is köthető volt a huszadik század számomra legfontosabb szerzői közt számon tartott alkotóhoz. Érdekes ez – egyfelől nagyon vártam, hogy kézbe vehessem ezt a könyvet, másfelől kicsit tartottam is tőle. Mert a legszigorúbban válogató költők közé számíthatjuk a szerzőt, s mert amikor kötetbe foglalta (jórészt magát szerkesztve) az esszéit, s egyéb prózai írásait, voltaképp ezeket is ugyanilyen engesztelhetetlen szigorral válogatta. Amit most kézbe vehettünk ebben a fontos, életművet lezáró kötetben, azt nem szánta igazából az utókora kezébe. Akkor sem, ha némelyik anno az újság aktualitásában megjelent. Ott és akkor lehet, hogy helye volt. De nem akarta berakni a számára fontos esszék mellé ezeket; pont a vitás kérdések, irodalmi zavarok, szóvá tett ez-meg-azok pillanatnyi aktualitása okán. Elejtette ezeket, ha nem csillant bennük az általa valójában művelni kívánt egyetemes. A pillanat játékait nincs miért őrizgetni annak, akit önmagában nem nyűgöz a saját leírt szó fétises kötelme.

 
Ráadásul e szövegek jókora részt egy olyan korban születtek, amikor megtörtént Nemes Nagy Ágnessel kapcsolatban is egyfajta rehabilitáció, de elemi reflex maradt, hogy nem beszélünk akármiről, akárhogyan. Van ezek közt az írások közt nem is egy, amely a kása kerülgetésének hűlt mementója, olyan mellé-beszéd, ami nem a Kimondhatatlant kerülgeti, csak az aktuálisan épp nem kimondhatót. A pálya derekán, az újra megnyílt lehetőségek világa a kettős beszéd kora volt, a mögöttes tartalmak és áthallások kora - amit jó pár szerzőnk csúcsra járatott, gyönyörű, ingerlő iróniával. De ez mintha kifejezetten fárasztotta volna az egyenes gerincű és meglehetősen egyenes természetű irodalmárt, akivé Nemes Nagy a hallgatás éveiben érett. Nagyon visszafogottan, hogy ne mondjam kényszeredetten élt csak ezzel a módszerrel. S ha ez az alkotói kényszeredettség (mert miközben minden megszólalásában formált és míves, tényleg egyenes volt, olykor a sértésig akár) érzése szerint nyomot hagyott a szövegen, akkor is kihagyta, ha konkrét helye lett volna az irodalom gyönyörű belügyei okán, formai kérdések, irodalomelméleti mélyrétegek okán a többi esszé között.
 

Sokat merengtem ezen, miért e szigor. Alkat is, nyilván és neveltetés, az erdélyi református ősök meghúzta kulturális alapvonal, ami alapjában nem sokat módosult a család átköltözésével – s költőnk hiába itt született már, rá is formáló erővel hatott. A Baár-Madas, és a nevelődés lányiskolai szemérmessége szintén tényező, mert nem e tekintetben nevelt dacot és lázadást. Ez a fegyelmezettség nem szereti az exhibiciót (megírta egy töredékben), ritkán enged spontán hangot a maga mély megéléseinek, nem bizalmaskodik, rühelli, ha valaki indiszkrét – magáról alig beszél azon túl, ahogy minden versében ott szikrázik a megéltségek kovaköve. Nem ágyaz pletykával, belügyek teregetésével, leleplezéssel és lelepleződéssel teret semmiféle botrányos tűznek. Persze, hogy e kötet leginkább megkapó pillanatai azok a jegyzetlapok, ahol mindebből mégis kitüremkedik egy kevés. Ahol engedi megfogalmazódni a szimpátiáit és ellenszenveit. De itt sem felejti azt a kontrollált alapállást, ami szerintem tényleg a lényéből fakadt. Iskolapélda, ahogy az esszé fegyelmezett szerelmeseként kiszól Hamvas Bélára, kócos-prófétai (de főleg érzése szerint homályos) hangját nehezményezve – és iskolapélda, ahogy a következő esszében rászól magára: a rációt angyal-érzettel felütő lénye talán nem is alkalmas, hogy megítélje: a másik konkrét alkat mit mivel vegyít.
 
Szóval egyfelől megerősített ez a kötet benne, hogy tényleg tartsam tiszteletben a szerzők életmű-formáló szándékait (pláne, ha tényleg alkalmuk és lehetőségük van mintegy kiformálni a hagyatékot), másfelől a teljes alkat kirajzolódása kedvéért becsüljem meg, ha elhívatott szerkesztők mégis turkálnak az írói-költői műhely felejtésre ítélt forgácsai, s a kidobásra szánt farigcsák közt. Között tart ez a kettősség, és ez a Nemes Nagy Ágneshez leginkább illő státusz. Most, hogy lapozgatom ezt a kötetet, két semmi közt megint az a nehezen megfogalmazható valami-érzet fog el, ami a számomra legfontosabb irodalmi hatások közt igen előkelő helyen, mondhatni: piedesztálon tartott szerző legerősebb fegyvere – az el nem mesélt, de megéreztetett titok íze, aminek semmi köze nincs az összekacsintó bizalmaskodáshoz, a kaján, porba rántó pletykához, a rejtve maradt feltárásának szenzációjához, bálványok fosztásához. Sokkal jobban tudom e szövegek által, miben nem értünk egyet – ez igaz. De még inkább ragyog mindaz, ami a legmélyebben érint ebből az életműből, amely irodalmunk egyik legszebb kísérlete arra, hogy a szerzője önmagánál valami sokkal nagyobbat mondjon ki. Azt a sokkal nagyobbat, amit olykor mindannyian érzünk – de pokoli nehéz pátosz, fanatizmus, meggyőződések mondandó köré fabrikált ketrece nélkül beszélni róla. Ahogy érzésem szerint Nemes Nagy Ágnesnek sikerült.

Alessandro Baricco: Történet

Ez a könyv 19 évet várt, hogy végre elolvassam, türelmesen várta az idejét a polcunkon. Amikor Timi megvette nekem, már annyi dédelgetett gondolat rakódott egymásra a szerzőtől bennem, hogy felért úgymond a mennyezetig – s aztán, ahogy rétegződött-préselődött az olvasott, a Selyem, a Tengeróceán, és társaik, már az újabb érkezőket vettem inkább kézbe. Mostohán bántam vele. Holott legalább annyira, ha nem még inkább figyelemre méltó, mint amennyire az egykor elragadónak érzett, létemben gyökeret eresztő, kedves kötetek.

Egy szemernyit sem árulhatok el abból, mi történik benne, mert megölném vele. Nem azért, mert fordulatos, mert meglepetés, mert csavaros a cselekménye, hanem mert az ízei olyanok, mint egy süteményé: a rétegek egymásra rakódásából kibomló élményért érdemes elolvasni. Miközben elmeséli, hogy a szerelem, a barátság, a bajtársiasság, s mindezektől való fosztásunk is a fejünkben van. Hogy mindez tényleg velünk eső történet, egymásnak megélhetetlen rétegekkel akkor is, ha éveken át egymás mellett utazunk egy furgonban, Steinway zongorákkal házalva és zongoraleckét adva a vásárlásért; hogy a szerelem, a barátság, a bajtársiasság foszlása hazugságokba ágyazott mese is, ahogyan Libero Parri, a szerelő, és D’Ambrosio gróf bajtársak. Az ambróziától sokan elkárhoztak... mondja egy másik kedves elgondolóm, és sajnos igaza van.

Nem árulhatom el, csak talán a meglepetést – hogy mennyire meglepődtem. Hogy ez a kifinomultan egyszerre bensőséges és távolságtartó, könyvek során át végletekig csiszolt történeteket elénk táró beszédmód (ha megfelelően választasz hozzá nézethelyet) el tudja mesélni a lövészárkot, Piavét, Isonzót, az egész borzalmat a maga teljes kíméletlenségével. Az értelmetlenség biztos tudatában a rá rajzolt értelmeket. Mert a képzeletünkben vagyunk szerelmesek (olykor a test boldog mozdulatai nélkül is örökbe maróan), de ott keressük az ön- és egyéb igazolások utólagos békéltetését is. Hogy így történet az életünk: az így belecsempészett, akár csámpás értelemtől. Amivel megtagadnánk azt, ami természete szerint értelmetlen - vak bérgyilkos, hogy megint egy másik kedves elgondolóm idézzem. Csak azért, hogy lássátok, a szerző melyik ligában írja makacsul az elménkbe a versenyköreit.

Sokadszor látom Alessandro Bariccótól, ahogy elindul a kedves, optimista millennium-környékből (hogy haza is beszéljek, mintegy csalva, mert ő is ezt teszi: ez a kötete a Novecentonál is olaszabb); elindul egy korábbi századforduló kincstári optimizmusából, és nem értelemszerűen a kiábrándulásba érkezik. Ami gyönyörű bukfenc, hol erősebben, hol kevésbé mesei – de tudja, hogy az életünk történet, amit lehet, hogy csak az ideális versenykörrel tudunk elmesélni egyetlen másiknak, aki talán megérti – egy beautózható versenykörrel, ahol a létünk futott, önismétlések tanító rendjében. Az életünkben (ahogy történni szokott) mindig mást és mást belevonva a kanyaríven tapadásba, de ugyanazokon az íveken, amíg csak nem tisztul ki: miért így rajzoltunk pályát.

Sokadszor látom, mire való az írásművészet. Hogy ami pár szóban elmesélve tankönyvi és művi, az a történetben élő – hogy a kivételesből, aminek drága kortársam is makacsul krónikása, hogyan lesz a történetében hitellel megélt szabály, megértés, szeretet – hogy hogyan segít megérteni az egyáltalán nem kivételesnek érzett hétköznapi működéseinkben a rejtett törvényszerűt. A szeretet, a szerelem, a barátság, a bajtársiasság érzetét. Azzal, hogy történetbe vonja. Ez a könyv 19 évet várt, de érzetem szerint nem várt hiába. Ez reménnyel kell töltse a többi, polcainkra hívott lelkes tárgyat is – hogy hátha kézbe kerülnek, hogy hátha kibomlik és szárnyra kap a lapjaik közé szorult történet. Ahogy az a mese kapott hallatlan távlatokat attól, hogy várakozása végén pont a megfelelő pillanatban került a kezembe.

Olvassatok.

Kiadó: Helikon

Fordította: Balkó Ágnes

Beatriz Serrano: Elégedetlenség

„Nyolc éve ugyanezt csinálom, és tudom, hogy az égvilágon semmi haszna. Tudom, hogy jobb hely lenne a világ, ha nem léteznének olyan munkák, mint az enyém. Tudom, hogy kihasználom, hogy az emberek bizonytalanok, hogy szeretnék vinni valamire az életben egy olyan társadalomban, ahol lehetetlenség jobbá válni. És mindezt saját tapasztalatból tudom, mert egy munkanap nyolc órája és a liftezés közben végighallgatott beszélgetések hatására még nekem is enyhe öngyilkos gondolataim támadnak (legszívesebben tűzőgéppel összetűzném a kezemet, hogy távozhassak egy értekezletről, ami feltárja előttem a végtelenség szó valódi értelmét és mélységét, vagy magamra önteném az irodai vízforraló frissen forralt vizét, csak hogy öttől tíz napig terjedően igazoltan lógathassam a lábam), és gyakran gondolok arra, hogy a minden gondomra tökéletes megoldás egy Bangladesben gyártott, virágmintás Zara ruhában keresendő, ami a mai nap folyamán nem tágított mellőlem, hanem megjelent minden általam felkeresett oldalon, s ami minden bizonnyal sok milliószor fog szembejönni velem az utcán a következő szezonban. Ez az a ruha, amitől másik nő lenne belőlem, a mostani önmagam tavaszi kiadása, aki vidám, és fütyül rá, hogy mit gondolnak róla. Tudom, hogy amikor vásárolunk, mindig egy jobb élet ígéretét fizettetik meg velünk. Tudom, hogy kihasználom azoknak a tőkeerős vásárlóknak a középszerűségét, akiknek az jelenti minden kreativitás netovábbját, ha sikerül hozzátoldaniuk egy cellát az Excel-táblázathoz.”
 
Ki merem jelenteni, hogy Beatriz Serrano az új legjobb barátnőm. Annyira üdítő élmény volt olvasni a könyvét a tavaszi wellnesszelés közben a medenceparton, majd utána azonnal újrázni itthon, amilyet már rég tapasztaltam. Végre valaki, aki kimondja, leírja, a maga nyers, legkevésbé sem píszí és minden szépelgéstől mentes stílusában azt, amit én is naponta érzek amikor fel kell kelnem és dolgoznom kell: hogy ez az egész rendszer, amelyben az aktív felnőtt korunkat arra kell szánnunk, hogy dolgozzunk, hogy aztán egyszer a messzi távolban amikor már öregek vagyunk bármi értelmeshez, „pihenhessünk”, úgy ahogy van, el van cseszve. Lehet itt persze divatosan kiégésről beszélni, meg a multik elidegenítő munkakultúrájáról, meg a nemistudommárhányadik ipari forradalomnak köszönhetően létrejött új munkakörök értelméről / értelmetlenségéről (lásd: melyik óvodás mondja azt, hogy az álommelója egész nap Jira ticketeket nyomogatni?). Ezek nyilván mind önmagukban is súlyos témák, és lehetne a végtelenségig boncolgatni őket, de az egész jelenség mélyén az a nagyon is egyszerű kérdés áll, hogy mégis mi a lófaszért kell egyáltalán dolgozni?
 
Nyilván azért, hogy fizessük a számlákat, ahogy Marisa is csak ezért viseli el totál értelmetlen munkáját, idióta kollégáit és hisztis megrendelőit. Miközben munkába menet arról álmodozik, hogy elüti egy busz, mert akkor legalább hosszan élvezheti a száz százalékos táppénzt, egész nap szorongáscsökkentővel tartja karban magát, munka után pedig a Pradoban lazít a Gyönyörök kertje előtt. Nem hiszem, hogy pszichológus diploma kell ahhoz, hogy megállapítsuk, ha valakire már csak Bosch hat nyugtatóan, akkor segítségre van szüksége. Marisa valóban orvosi eset, de a története ijesztő és ijesztően átélhető: ő is csak egy nagy reményekkel a fővárosba érkező lány volt, aki művészettörténetet tanult és leginkább múzeumi kurátorként képzelte le magát. Az egyetem alatt egy reklámügynökséghez került gyakornokként, majd ott ragadt, mert jött a válság és a biztos melót nem hagyjuk ott, amikor válság van, majd lépegetett előre a ranglétrán, aztán ott találta magát, hogy középvezetőként annyi a fizetése amennyit sose keresne meg egy múzeumban, de ő már hozzászokott egy életszínvonalhoz, szóval marad. És szenved.
 
„Azt azonban nem értette meg se a háziorvos, se később a pszichológus, hogy nálam a stressz kiváltó oka nem a munkám volt, hanem maga az a tény, hogy munkába kell járnom, pont úgy, ahogy fogalmaztam. Hogy hétfőtől péntekig napi nyolc órát kell szentelnem egy elidegenítő feladatnak, ami nem okoz örömet, miközben olyan emberekkel vagyok körülvéve, akikkel kénytelen vagyok terméketlen, unalmas és közhelyes beszélgetéseket folytatni, melyek minden létező, abszurd klisét tartalmaznak a jelzáloghiteltől a garázsbérletig, a gyerekeik által rosszul mondott szavaktól a legutóbb látott Netflix-sorozatig. Hogy ezt a sok időt másoknak ajándékozom ahelyett, hogy otthon lennék, olvasnék, rajzolnék, vagy egyszerűen csak félmeztelenül hevernék, és bámulnám a repedéseket a plafonon. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy míg világ a világ, kénytelen vagyok ezt az iroda-pantomimot játszani, hogy fizetni tudjam a számláimat…”
 
Ha szétnézek csak a szűk környezetemben, nem tudnám megszámolni, hányan élünk Marisához hasonló életet. Hányan indultunk úgy, hogy valami értelmes / kreatív / világjobbító munkát fogunk végezni, ami még ad absurdum érdekel is minket, aztán ott találtuk magunkat, hogy beleragadtunk egy pályába amit utálunk, de elég jól csináljuk ahhoz, hogy lépegessünk előre és már túl jól fizet ahhoz, hogy mindent borítsunk és menjünk az ideáink után… És itt jön általában a szépelgős rész (még én is belecsúszok, látjátok), hogy ha tehetném, könyvesbolttal egybekötött kávézót nyitnék vagy elmennék virágkötőnek vagy jótékonysági szervezetet alapítanék vagy kecskéket tenyésztenék valahol vidéken…
 
De Marisának nincsenek már ideái sem. Ő már nem vágyik arra sem, hogy múzeumi kurátor legyen. Ő egész egyszerűen nem akar mindennap felkelni és munkába menni, csak mert ez így szokás és ez kell az életben maradáshoz. És ezt tényleg nem merjük általában kimondani. Mert akkor jön a kioktatás, hogy régen minden mennyivel rosszabb volt, hogy a szüleink, nagyszüleink mennyit szenvedtek, hogy nekünk jobb legyen, hogy értékelnünk kéne a kivételes helyzetünket, hogy ilyen kényelmes munkákat végezhetünk. „Milyen jó neked hogy home office-ban lehetsz.” „Egész nap a gép előtt lógatod a lábad.” „Jó neked, hogy nap közben el tudsz menni ide-oda.” Ismerősek? Ezek azok a közhelyek, amiket a hozzám hasonló részben távolról, rugalmas munkaidőben dolgozó „irodai rabszolgák” rendszeresen megkapnak. Hogy mi nem is csinálunk semmit, ugyebár, akkor meg mit nyafogunk. Ó igen, pontosan tudom én, hogy mennyivel jobb dolgom van, mint nagyon sokaknak. A közvetlen családomban akad biciklis futár, kórházi ápoló és általános iskolai tanító is. Higgyétek el, tudom, hogy nekik sokkal nehezebb, mint nekem. De ettől semmivel sem lesz elviselhetőbb a századik sehovasemvezető meeting, nem nyer értelmet a sokadik értelmetlen projekt és nem lesznek kevésbé idegesítőek a kollégák. És pláne nem lesz jobb a kedvünk attól, hogy még az orrunk alá is dörgölik, hogy semmi haszna a munkánknak – igen, pontosan tudjuk, hogy semmi haszna.
 

Épp ez benne a legrosszabb. Hogy egy olyan dolog kedvéért áldozzuk fel a fiatalságunkat, a kreativitásunkat, az időnket, az emberi kapcsolatainkat, a józan eszünket, aminek még értelme sincs. Hogy egy látszatvilágban élünk, ahol látszatteljesítmények uralnak mindent és a hasznosság fokmérője az, hogy le tudsz-e időre szállítani egy x oldalas dokumentumot amit garantáltan senki nem fog elolvasni, vagy hogy hány ticketet tudsz egységnyi idő alatt lezárni olyan hibákról, amelyek megoldása valójában senkit nem érdekel, vagy hány meetingen tudod eljátszani, hogy mindenre tudod a választ, miközben jó eséllyel azt se tudod, melyik bolygón vagy éppen.
 
„Az iroda majdnem üres, de az én délelőttöm teli van. Gyűlölöm ezeknek a megbeszéléseknek a forgatókönyvét. Szerintem néhányan kifejezetten élvezik, mert tisztában vannak vele, hogy végső soron egy ilyen megbeszélés arra való, hogy ne kelljen a számítógép előtt ülni és dolgozni. És szerintem vannak olyanok is, akik számára egy megbeszélés egyenlő az önfényezéssel, ott érzik csak igazán fontosnak magukat. Én nem bírom elviselni ezt a svédasztalon kínált közhely-gyűjteményt, a szokásos viccelődéseket, az angol kifejezéseket, amiknek a használatával végtelenül egyszerű műveleteket próbálunk fontosnak feltüntetni, meg hogy jelentéktelen projektjeinkbe mindenáron be akarjuk vonni még a pápát is, vagy ezeket a teniszmeccseket, amikor valaki rá akar lőcsölni egy feladatot a másikra, az meg visszapasszolja neki.”
 
Hogy arra vagyunk kondicionálva, kollektíven, hogy játsszuk meg, hogy tudjuk, hogy érdekel, hogy dolgozunk rajta, miközben mindannyian pontosan tudjuk, hogy a másik sem tudja, nem érdekli, nem dolgozik rajta. És ő is tudja, hogy mi tudjuk. És így tovább. Hogy miközben időnként beledöglünk a hajtásba, mert valaki valahol épp bevonta a pápát a projektjébe és hirtelen az top prio lett, aközben máskor meg csak játsszuk az irodásdit, mint Marisa, aki tökélyre fejlesztette a munkaidőben történő szakadatlan youtube-videó nézés technikáját.
 
Órákig tudnék írni arról, mennyire pontosan ábrázolja Serrano az irodai mindennapok groteszk poklát, a teakonyhában lezajló magasröptű beszélgetésektől az egymás kávékapszulájának eltulajdonítása felletti drámán át a „nem igaz, hogy pont a legnagyobb hajtásban kell teherbe esnie” reakciókig. Hogy mennyire fel se tűnik senkinek, hogy egy kollégájuk meghalt, egészen addig, amíg nem érkezik meg időben a beígért anyag. Hogy mennyire nem emberi lények vagyunk, kizárólag projektrésztvevők. Vicces adalék: pár nappal azelőtt, hogy olvastam a könyvet, épp arról beszéltünk a kolléganőmmel, hogy vajon az irodában kinek tűnne fel egyáltalán, ha holnap elütne minket egy kamion és nem mennénk be többé. Spoiler: a projektmenedzsernek, mert nem adnánk le időben az anyagot.
 
Marisa története a kötet végére több groteszk fordulatot vesz, amiről elsőre nehéz eldönteni, hogy már megint bedrogozva ült le a Pradoban és csak haluzta a Gyönyörök kertjét bámulva, vagy tényleg megtörtént. Egy elfajuló csapatépítő (óóó, egy külön bugyra az irodai lét poklának amikor egymást alig ismerő és leginkább csendesen utáló emberek kiszabadulnak hogy majd együtt csináljanak valami kikapcsolódásfélét), egy barát megjelenése, aki az irodista lét vegetatív poklát úgy úszta meg, hogy művészi performance-ot csinált a testéből (értsd: mindenét átszabatta és luxusprostinak állt), és egy hétköznapiságában megdöbbentő baleset vezetnek el oda, hogy Marisa kiszabadulhat az olyannyira utált mókuskerékből. Vagy nem. A kérdés az, hogy ha megkapja, amit akar, akkor vajon tud-e kezdeni vele valamit. Ezt mindannyian feltehetjük magunknak: vajon ha holnap kapnánk egy szabadkártyát, hogy abbahagyhatjuk és élhetünk olyan életet, amire igazán vágyunk, tudnánk vele mit kezdeni? Tudnánk boldogok lenni? Vagy ez a hosszú évek alatt belénk ivódott kollektív elégedetlenség örökre bennünk maradna? Hát, ebben nem segít Serrano. Mindenkinek magának kell megtalálnia a választ.

Kiadó: Magvető

Fordító: Nemes Krisztina

Tore Renberg: Mégis van apám

Mégis van apám – három egyszerű szó, de teljes mélységeit és magasságait csak az értheti meg, aki valaha kimondta: nincs apám. Tore Renbergre akkor figyeltem fel, amikor Karl Ove Knausgard Álmok kötetében szoros barátságot kötött vele – már akkor nyilvánvaló volt, hogy egyszer olvasnom kell valamit a sráctól, aki az egyetemen Karl Ovéval zenélt és akinek tehetségét és korai sikerét napjaink legnagyobb norvég írósztárja halálosan irigyelte. Renberg valóban jóval korábban vált sikeressé, magyarul is több mint tíz éve olvashatók a művei, de messze nem tarolta le akkora erővel a világot, mint szószátyár barátja. Talán okkal, de erről később.
 
Szóval Renberg csak mint Karl Ove barátja, akitől egyszer majd olvasni kell valamit élt bennem – ahogy Amadea megfogalmazta, irodalmi Stockholm-szindrómában szenvedek, Knausgard túszul ejtett, én meg beleszerettem és mindent és mindenkit akinek köze van hozzá, olvasni akarok. Aztán belekezdtem a könyvbe és ismét csak elemi erővel vágott pofon a megtagadott, életünkből kizárt, szeretve gyűlölt apa váratlan halála feletti gyász és annak lehetetlen mivolta. Bele kell törődnöm, hogy életem végéig kísér ez a téma; a legtöbb amit elérhetek, hogy már nem akarok belehalni minden alkalomba, amikor szembejön és szembesít. Érdekes egyébként, hogy a Mégis van apám és Knausgard Halálja ugyanarról a tőről fakad és mégis mennyire más, aláhúzva azt a közhelyszámba menő igazságot, hogy a gyász és a feldolgozás (vagy a fel-nem-dolgozás) mindenkinél másképp működik. Nincs két egyforma gyász, nincs két egyforma apatörténet, nincs két egyforma bűntudatcsomag. Ahogy Tolsztoj írta (hogy egy még nagyobb közhelyet is idecitáljak): minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan.
 
Nade hagyjuk Karl Ovét, koncentráljunk Toréra, megáll ő a saját lábán. Alteregó-főhőse, Jarle Klepp átlagos iszákos egyetemista korszakát éli, amikor egy nap hírt kap: váratlanul meghalt évek óta nem látott apja. Jarle repülőre ül, s míg Stavanger felé tart, elmerül gyermek- és kiskamaszkorában, az időben, amikor minden felfordult körülötte és benne, amikor Jarle Orheimből Jarle Klepp lett, és amikor először kimondta a megfellebezhetetlen igazságnak szánt szavakat: nincs apám.
 
Stavanger, a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje. Norvégia olajfővárosa, prosperáló gazdaság, szépen gyarapodó külvárosi házsorok, gondozott előkertek, családi autók, benzines fűnyírók és színes tévék. Terje Orheim, a megbízható tanfelügyelő mintaképe, aki másra sem vágyik, mint az amerikai kisvárosi álomra. Szép ház, kedves feleség, autó, gyerekek, családi utazások a rokonokhoz a kontinensre. Ahányszor Terje gondolataiban időzünk, az ötvenes évek amerikai kisvárosi idillje jut eszembe – annak fojtogató, hétköznapi egyszerűségében, nagyjából ahogy Michael Cunningham ábrázolta. De persze a nyolcvanas évek Norvégiája fényévekre van az ötvenesek Amerikájától és Terje is fényévekre van attól, hogy az elképzelt idill kielégítse. Nincs magyarázat arra, hogy az apa miért fordul ki önmagából, miért kezd inni, miért válik erőszakossá – de ugyan lehet-e erre bármi magyarázat? Vannak persze jelek, mindig vannak. Egy fiával örökké elégedetlen, basáskodó apafigura egy generációval arrébb. Kudarcok sora. Társadalmi forrongások. A biztosnak hitt értékek és életstílus megroppanása. És egy gyenge jellem, aki képtelen ellenállni a könnyű menekülés ígéretének.
 
Jarle meg, a kis Jarle sokáig álomvilágban él. Tán túl sokáig is védi meg anyja titkolózása – csak álomnak véli az éjjeli zajokat, nem érti, miért furcsa néha az apja, ahogy nem érti a megmagyarázhatatlan félelmet sem, ami átjárja a ház légkörét. Mert az ő apja mindenki szerint tök jó fej. Focizni tanítja a haverokat, kirándulni viszi a családot, klassz lemezeket hallgat. Hogy péntektől vasárnapig matt részeg, azt senki sem látja. Senki sem veszi komolyan. Egészen addig, míg egy hétfőn nem kel ki az ágyból és a vodkásüveget szorítva zavarja el fiát otthonról. És elkezdődik Jarle kamaszkora.
 
A kamaszkor, melyben az apa alkoholizmusa és az anya csendes tűrése egy idő után óhatatlanul csak háttér lesz az akkor sokkal fontosabb változásokhoz. Lányok, szerelmek, vágyódások; első piálások, első vad bulik; diákmozgalmak és kokettálás a komolyabb tüntetések világával és persze zene, zene, zene! Ahogy Jarle új barátokat szerez és kinyílik számára a világ, úgy nyílik ki előttünk a nyolcvanas évek Norvégiájának punk szcénája és az antifasiszta diáktüntetések világa. A béna vidéki kissrác a szemünk előtt válik a zene és az irodalom szerelmesévé, aki élete tragédiájának éli meg, hogy nem nézheti élőben a Live Aid közvetítést holmi béna családi program miatt és aki nyilván Raszkolnyikovban (ki másban?) talál rá az ő nagybetűs hősére: „Nehéz olvasmány, de lehetetlen letenni! Akkor is olvas, amikor megy fel a lépcsőn ebédelni, amikor mosdóba megy, amikor ebédel, és amikor álmodik, álmai olvasnak helyette. Jarle Orheimnek most pont erre a könyvre van szüksége, még Irene testénél is jobban, a rasszizmus-ellenességnél is, a knabeni kiruccanásnál is. Ebben ugyanis eltűnhet, és megtalálhatja önmagát. Olvas Raszkolnyikov lelkiismereti válságban telő napjairól, a kettős gyilkosság után, amikor megölte az uzsorás öregasszonyt és annak testvérét. Gyermekkora meséi óta most először nem szimplán egy könyvet olvas, ami tetszik, vagy éppen nem tetszik, és nem csupán a történet külső megfigyelője. Benne él. Öltönyben jár, behorpadt orcával, dülledt szemekkel és zúgó füllel, végigizzadja magát a Nyevszkij Proszpekten, és kezei véresek, mert gyilkosságot követett el. Kettős gyilkosságot, amiről még azt sem tudja pontosan, hogy hogyan követte el, de szerelmes, fiatal, egyszerre Jarle Orheim és Rodion Romanovics Raszkolnyikov, és amikor a Mitsubishivel autóznak nagymama háza felé, a könyvre gondol, amit olvas, és alig várja, hogy hazatérjen… haza Szonyához, haza Szentpétervárra és egy másik évszázadba.”
 
Közben az apa egyre lejjebb csúszik a lejtőn, mígnem eljön a mélypont. Egy brutálissá forduló kirándulás, mely végre elvezet a válásig – és a döntésig, hogy melyik szülőjét válassza. És Jarle persze hogy meg akarja menteni önmagától az apját, és persze, hogy csúfos kudarcot vall. Nem tudom, élt-e valaha ember, aki valóban meg tudta menteni az alkoholista szülőjét önmagától. Tán a legnagyobb, legfájdalmasabb közös illúziónk: ha másképp csinálom, megmenthettem volna.
 
Renberg pontosan látja az illúziót, de azt is, hogy előbb-utóbb mind szembenézünk azzal: mégis volt apánk. Hogy aztán élethosszig írjuk ki magunkból a bánatot, neheztelést, bűntudatot. Nincs meglepetés, nincs tűzijáték. Ugyanaz a konklúzió, mint Knausgardnál: egész életemben neki írtam. De Knausgarddal ellentétben Renberg nem tép darabokra. Sokat gondolkodtam ezen, hogy miért tudtam ennyire távol maradni Jarlétól, miközben Karl Ove karaktere elsőre behúzott és nem is engedett el háromezer oldalon át – annak ellenére, hogy többször is leírtam, halál irritáló, pozőrködő kis balfasz volt teljes négy köteten át. Jarle sem kedvelhető figura, ugyanúgy egy balfék, ráadásul kevés dolog áll távolabb tőlem, mint a punk, attól meg pláne falnak megyek, ha kamasz srácok válnak hirtelen feministává – de igazából nem rosszabb, mint Karl Ove. A titok valószínűleg az elbeszélés módja. Karl Ove klasszikus elbeszéléstechnikával hömpölygő autofikciója tényleg úgy sodor, mint egy nagy sebességű folyó: képtelenség kiszakadni belőle. Renberg posztmodern dekonstrukciós prózája viszont minden elbeszélőváltással kilök magából. Baromira tud írni, de ezt a regényt túltechnikázta – kicsit olyan, mint amikor a tizenöt éves Jarle roppantul szeretne kifinomult értelmiséginek és feministának és antifasisztának és punknak is látszani a kiszemelt lány előtt. Nyilván a végén csak idiótának néz ki és a máz alatt fel sem sejlik az igazi Jarle. Kicsit kevesebb posztmodernkedés és több gyermeki őszinteség kellett volna, akkor ott lenne a polcon Karl Ove mellett. Így marad csak a barátja.  

Kiadó: L'Harmattan

Fordító: Ambrus Orsolya

Alessandro Baricco: Harag-várak

Most nem köti az orrunkra a szerző, hogy ez egy történet (nem regény, nem elbeszélés), és azt sem szögezi le, hogy ez egy fekete történet, koromfekete, mozdonyszínű. Rail úrról, aki a maga kedvére olykor vonatra száll és elutazik, ki tudja hova – otthagyva Junt, gyönyörű feleségét. A Rail Üvegipari Művek tulajdonosa, aki olykor képes hónapokig elmaradni, se levél, se semmi. És Jun, aki nem pazarolja ilyenkor arra az idejét, hogy várja. Jun arca. Jun ajka. Amit minden nő irigyel Quinnipakban, amire minden férfi vágyik Quinnipakban. Az ajak, ami akkor sem biggyed szép képtelenségéből közönségesbe, mikor Rail úr egyszer hazaérkezve elé állítja a mulatt kisfiút ezzel: ő Mormy. Az én fiam. Egy történetben, amit (fokozatosan ébredsz erre rá) úgy kell olvasni, hogy fekete történet. Amit ha elmesélsz, mintha egy könyvből olvasná fel az, akire rábízták egykor. Egy szépséges, fiatal futár olvassa fel, ha ráébredsz. Ha elmeséled.

Először becsuktam félúton, immár évekkel ezelőtt – elraktam magamban és nem a többi közé. Nem a Tengeróceán kegyetlenségében is szépséges tekintete, nem a Vértelenül valódi bosszút valódi szavakkal mesélő kegyelme, nem Mr. Gwyn portréja mellé, bár a polcon ott látszott – a szerző többi könyve közt. A szerző könyvei elvarázsoltak, és először nem akartam befogadni ezt, itt – akkor tettem le, amikor rájöttem: cseréptörést tartok a kezemben. Az üres lappá lett olvasó, a befogadás kedvéért lepucolt, ünnepre nyíló kíváncsiság sértve érezte magát bennem. Sokkal jobban gyötört az olvasása, mint az Emmaus szembesülésének lapozásakor, mert itt az otthonos, finoman vers-szerűvé elemelt íróvarázslat, a leginkább Baricco-i, tündérség-megidézés szenvedett teljes vereséget, irtózatos vereséget a szemem láttára.

Érni kellett hozzá – vagy ami ritkán, de ugyanazt jelenti: hozzá kellett öregedni. Hogy megszeressem Pehnt-et, és a zakót, amibe majd belenő; Pekisch zenevízióit, a humanofont, a kakofóniát; hogy megszeressem Andersont, aki érti és teremti az üveget; Hector Horeaut, aki mindőnket álmodná bele a tehetség varázslatául, hazugságaink ellen át-világuló üvegpalotába – és a többi törékeny, veszésre ítélt szereplőt, Junnal és Dan Rail úrral az élen. A kés élén, ami a szerelem történetét egy nap úgyis kettévágja. Nem az elhivatottság nevében, ami útra csábít (ami eljuthatna a távoli Vágyig, amit a helybéliek Csalásnak, vagy Csalatásnak is neveznek). Hiszen tudjuk, valaki majd elindul egy nap ebben a fekete történetben Morivarba, búcsúval és gyásszal a szívében – pedig még él majd, akitől búcsúzik, és akit meggyászol. És nem Elisabeth viszi majd, az elhamarkodottan megvásárolt álom (névvel keresztelt) koromfekete mozdonya, az elé fektetett, nevetségesen rövid, méregdrága, életet fosztó pályán.

Meg kellett érkezni ehhez a könyvhöz, vagy pontosabban az észrevételhez, hogy ez a történet a Selyem tökéletes komplementere – az írótól legkedvesebb irodalmi varázslat tudatos, pontos felszámolása. Egy fekete történet által, ahol az elhívód túl korán elhal, ahol a hős-mivoltod elemészti a csalás és megcsalatás, ahol a statisztéria kisszerű bűneink áldozatául esik. Borzongtam bele, amikor felismertem, hogy ez egy fekete selyemlepellel letakart tükör. S a tükör által homályosan mindaz, amit nem veszítettünk el. Sőt, letehetetlenül ott van a kezünkben, még ha menekülnénk is előle: hogy amíg úton vagyunk, ne kelhessen útra, aki szeret, ha menekülnénk előre bolondokházába, vagy az ismeretlenbe, amit Amerikának neveztek a regény felfoghatatlan, varázslatos akkoriban-jában. Abban a korban, amikor a ráció rádöbben: áltatta magát azzal, hogy a világa teljesen megérthető.

Meg kellett érni hozzá, ahogy egy másik varázslatom, a Berlin felett az ég mellé kellett elfogadni a Távol és mégis közel keserű kiegészítését. Hogy a Selyem és a Harag-várak is együtt egész, együtt adják ki ama rejtélyes állandóság látomását. Ami a szerelem, egy férfi keze, egy asszony ajka, az illatok, a zene, a világ ékessége apró, jelentő jelek dekódolható ketrecvilágába tördelve. Hiszen ez a történet erről szól: mi mindent nem tudunk elveszíteni, mégsem, s hogyan viseljük emelt fejjel, mégis. Hogy olyan, mintha a mindenség súlya nehezedne ránk. Olvassátok el.

Kiadó: Helikon
Fordító: Székely Éva

Margaret Atwood: Elveszve a rengetegben

„- Jó ég, mi történt a hajaddal? - kérdezi Leonie. - Ez céklalé?
- Összeakadtam egy varázslóval - feleli Myrna. - Megpróbált orangutánná változtatni, de csak félig sikerült.
- Majd lenő – teszi hozzá Leonie. Aztán érzékelve, hogy túl nyers volt, visszakozik: - Úgy értem, fantasztikusan néz ki.
- Köszönöm. A tiéd is - válaszolja Myrna. Kurva élet, gondolja magában. Itt van Leonie, aki húsz százalék valószínűséggel lesz életben három hónap múlva, miközben az élettársát, akivel negyvenhat éve vannak együtt, egy szeretetotthonan ápolják, és bombázópilótának képzeli magát, és mi a frizurákról társalgunk?”
 
Ugyan miről is társalognánk a rák, a feltartóztathatatlan öregedés és a demencia árnyékában – hisz amíg hétköznapi apróságokról csacsogunk, addig legalább úgy tehetünk mintha minden a normális kerékvágásban menne. Elszidjuk a béna fodrászt, addig sem kell a felfoghatatlannal törődnünk. Margaret Atwood legújabb novelláskötete a felfoghatatlan veszteséggel való szembenézés és az annak ellenére megőrzött életöröm, (fekete) humor és kíváncsiság gyűjteménye. Egyszerre végtelenül szomorú és felemelő: egy írónő, itt tulajdonképpen nem is számít, hogy véletlenül épp a világ egyik leghíresebbje, túl a nyolcvanon, ahogy szembenéz imádott társa elvesztésével, és ahelyett, hogy örök melankóliára ítélné magát (s olvasóit), gyermeki kíváncsiságba fordítja a veszteséget is – lássuk, mit tudunk kihozni az egyedülmaradtam-kalandból.
 
Persze Atwoodtól ez a legkevésbé sem meglepő. Aki olvasta az esszéit, látott vele egy interjút is, vagy megnézte a róla szóló dokumentumfilmet, tudja: a csintalanság a lételeme. A humor, ami még a legkegyetlenebb műveit is áthatja, az irónia, amivel önmagát és minket, az egész emberiséget ábrázolja. Mint egy gyerek, aki miközben a végletekig feszíti a húrt (hisz mehet-e író messzebb, mint ő a Maddaddam-trilógiában?), folyvást kikacsint a mindentkomolyanvevő felnőttekre: viccelek ám. Most még. Aztán majd eljön a pillanat, amikor rájössz, a valóság másolja a fikciót – de ez már nem a szerző műve. De lehet-e viccet csinálni az elmúlásból?
 
Hogyne lehetne. A friss kötet keretét adó novellacsokor a Rendbomlásból megismert Tig és Nell történetét szövi tovább – ismét csak kiragadott pillanatképek egy hosszú közös életből. Egy időskorban elvégzett elsősegély-tanfolyam, ami rávilágít, hány életveszélyes helyzetet élünk túl mindennapjaink során, anélkül, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítanánk neki. Egy macska halála, aki vörös selyembrokátba csomagolva végzi a fagyasztóban – viktoriánus stílusgyakorlatra késztetve az írónőt, aki Smudgie halála után döbben rá: lehet, öreg már egy új macskához. Egy doboz, ami az évtizedeken át oly jól ismert társ ismeretlen oldalára világít rá – de vajon direkt hagyta ott, akarta, hogy megtaláljuk, vagy hosszú évekkel ezelőtt megfeledkezett róla? Pár töredék itt, pár töredék ott. Szemelvények az idős Nell és Tig életéből. Aztán már csak Nell van. A kettő közt a kimondhatatlan.
 
Sokat gondolkoztam a szerkezeten, vajon miért, hogy Nell és Tig történeteivel kezdünk, majd egy hosszabb, nyolc, különálló, többségében fantasztikumba hajló novellát tartalmazó blokk után a veszteséggel birkózó Nellel fejezzük be. Miért e közbeékelés? Épp mert a kettő közt ott a kimondhatatlan. Mert az elmúlásra való készülést el lehet viccelni; a magánnyal való kényszerű birkózáson lehet önironizálni. De ami a kettő között van, azt csak távolítani lehet – sci-fi mesébe szőni, öregecske barátnők hétköznapi csacsogásaiba fojtani, varázslattal átszőtt felnövéstörténetet írni belőle, elgyászolni általa korábbi veszteségeket. Felemásak is ezek a novellák – mind nagyon Atwoodos, de akad pár, ami mintha egy hosszabb történet zanzája lenne. Persze azért nem véletlenszerűen összedobált sztoricskák: komolyan reflektálnak korunkra, pandémiástul, trumpostul, hómoffiszostul; disztópiákba meneküléssel, idegen lényektől való rettegéssel, a személyiség teljes lebontásával.
 
Miközben valójában mind a Nell és Tig novellák, mind e különálló történetek ugyanazt járják körül, természetes folytatásaként az Atwood egész életművét átszövő kérdésnek: ki vagyok én? A nagyregények és a Rendbomlás novellái is az identitáskeresést járták körül: ki az én, aki elmeséli a történetét, és mitől lesz a történet épp azé az én-é; milyen tapasztalások, traumák, elvárások és szembeszegülések formálnak minket és miért épp azok, miért nem mások – egyáltalán, mi teszi a személyiséget személyiséggé (lásd a Maddaddam Guvatkái esetét). Természetes folytatásai ennek a kérdéskörnek az időskori novellák: hogyan fogalmazom újra magam egy, az egész világomat felforgató veszteség után? Ki vagyok én, ha évtizedekig egy „mi” egyik fele voltam és az a „mi” nincs többé? Egyáltalán, vagyok „én” még valahol? Vagy már örökké egy csonka „mi” maradéka leszek? Ugyanide vezetnek a beékelt novellák is: hogyan fogalmazzuk újra magunkat egy, a világot felforgató pandémia során; hogyan válunk a saját anyánkká, amikor a lányunk kamaszkorával szembesülünk; hogyan jelentéktelenedünk el annyira modern korunk fogyasztás-, gyorskaja- és Netflix-fétise közepette, hogy egy csiga is megszállhatja a lelkünk?
 
Néha imádnivalóak, néha érthetetlenek, néha már-már lázálomszerűek, máskor meg mélységesen szomorúak ezek a novellák. És közben annyi életöröm és élni akarás sugárzik belőlük, amit komolyan csak csodálni lehet – és remélni, igazán, nagyon remélni, hogy még olvashatunk újabb köteteket az írónőtől.
 
„Soha nem árulja el a korát, míg Lynne látványosan kérkedik a sajátjával. Ha elég évet összegyűjtesz, szokta mondogatni, akár az asztalon is táncolhatsz, már ha fel tudsz mászni rá. Szexelhetsz a postással, senkit nem fog érdekelni. Lehúzhatod a vécén a push up-melltartóidat - nem szó szerint, nem érdemes bevonni ebbe a vízvezeték-szerelőket, akik kérdőre vonnának, hogy került a melltartó a vécébe - de a lényeg a lényeg. Nem kell többé behúznod a hasad. Hatféleképpen csinálhatsz hülyét magadból, mert már eleve hülyének néznek, mivel öreg vagy. Nyugodtan megtehetsz szinte bármit.”

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes

Karl Ove Knausgård: Harcok

„Aztán vonatra szállunk, visszajövünk ide Malmőbe, majd kocsiba ülünk, hazamegyünk a házunkba, és egész úton élvezem a gondolatot, igazán élvezem, hogy nem vagyok író többé.”
 
2011. szeptember 2-án a fenti utolsó mondattal Karl Ove Knausgård pontot tett monumentális önboncolás-sorozata végére. Az utolsó kötet (pontosabban annak harmadik, záró felvonása) olvasta után értjük és érezzük, miért az írói szándék: eddig és ne tovább. Épp eleget ártottam már az írásaimmal. Ha ennél is messzebb mennék, az már elviselhetetlen lenne nekem és a szeretteimnek is. Persze az azóta eltelt tizennégy év idézőjelbe teszi e befejezést, hisz tudjuk: Knausgård nem számolt le az írással. Sőt, a kritika szerint az autofikció elengedésével és a fikciós irodalom felé fordulással jobb író is lett (saját tapasztalatom erről még nincs, de ami késik, nem múlik).  Vagyis csak megvalósította az ötödik kötet egyetemista Karl Ovéjának álmát: meghódította az irodalmi világot. De vajon meg tudta tenni anélkül, hogy tovább gyalulja a kapcsolatait? Ha egyszer elment a falig, ahogy interjúkban fogalmaz, ha elérte a határt, ameddig a kitárulkozás egyáltalán fizikailag lehetséges, anélkül, hogy valami visszafordíthatatlanba vezessen, onnan van-e még visszaút?  Át lehet fordítani ezt a romboló nyelvet, ezt a minden szavával újabb és újabb sebeket ejtő kitárulkozást teremtő irodalomba? Lehet ezek után úgy írni, hogy akit szeretsz, ne érezze azt, pusztán az írás gesztusával is újra meg újra elárulod?
 
A Harcok kötetet kézbe fogva ez még a jövő zenéje – a mából visszanézve Linda Börnstrom Knausgård sorozatos idegösszeomlásai és a házasság felbomlása megadja a választ. És el is érkezünk a hatodik kötet legnagyobb dilemmájáig, ami persze olvasói szemmel az egész sorozaton végigfut, de a szerző most szembesül vele, amikor az élet az arcába csapja: hogy meddig mehet el a szerettei, a családja, a barátai legbensőbb élményeinek, érzéseinek, titkainak világ elé tárásában. Meddig mentség az irodalom? Meddig mentség hogy az írás terápia? Meddig mentség, hogy valójában saját magánál nagyobb fájdalmat senkinek nem okoz(hat)? Meddig terjed az író felelőssége azok iránt, akiknek a bőrét vásárra viszi?
 
A hatodik kötet az első megjelenése előtt indul, amikor Knausgård kiadója szétküldi a könyvben szereplő rokonoknak a kéziratot. És robban a bomba. Az apa testvére, a könyvben Gunnarként szereplő nagybácsi valóságos hadjáratot indít az író és kiadója ellen, perrel fenyeget, még megjelenés előtt lejáratja a könyvet a sajtóban, Karl Ove bátyját és anyját is támadja, meg akarja tiltani, hogy a szerző a Knausgård nevet használja, még a könyv betiltatását is fejébe veszi. És míg a jogászok jogászkodnak, a legjobb barát, Geir pedig azzal vigasztalja írónkat, hogy a sajtóérdeklődés legalább megdobja a számokat és kőgazdag lesz, Karl Ove elbizonytalanodik. Megkérdőjelezi emlékeit, apjához fűződő viszonyát, érzéseit, írói tehetségét, jogát arra, hogy írjon bármit bárkiről. Ez a bizonytalanság, az azt követő önmarcangolás, majd a dac vezérelte csakazértis megcsinálom vezet el a hatodik kötet legmélyebb felismeréseiig – és nem mellesleg egy négyszáz oldalas esszéig, ami azzal együtt, hogy óriási irodalmi trollkodásnak is felfogható, Knausgård egyik legnagyobb vállalása. De erről később.
 
„Az ezt követő években szívesen meséltem Apáról és Apa lezülléséről mindenkinek, akit érdekelt, különlegessé és talán érdekessé is tett, olyan emberré, aki már sok mindent megélt, egyfajta őrült és mély aurát kölcsönzött nekem, amire törekedtem is, mindig is égtem a vágytól, hogy legyek valaki, és a felemelkedés lehetősége az írásban is motivált. Miután ilyen módon közszemlére tettem az apámat és a végzetét, mindig keserű íz maradt a számban, mivel ezzel a saját javamra fordítottam és hasznot húztam a tragédiájából. De csak egy kicsit. A regény mindezt felfújta, és egészen felnagyította. Kihasználtam őt, a holttestén kapaszkodtam felfelé. Már azzal is, hogy írtam róla. Ugyanakkor ez volt életem legfontosabb története. Ha nem lett volna igaz, akkor azért túloztam volna, hogy Apa sorsa a lehető legnagyobb hatást keltse, és ez némi vadságot és pusztító erőt kölcsönözzön nekem, hogy igazi íróvá váljak, ne csak olyanná, aki megjátssza magát. Akkor nemcsak őt, hanem saját magamat is becsaptam volna. Gunnar levele erre irányult, keményen, mint az ökölcsapás: hazudtam. Nem voltak üvegek a nappaliba vezető lépcsőn. Apa nem lakott ott két évig. Nem dobták ki a bejárónőt.
Ha elfogadnám ezt a perspektívát, akkor viszont magamat radíroznám ki. Egyetlenegyszer sem gondoltam, hogy a házban történtek leírásakor túloztam volna, és egyetlenegyszer sem gondoltam úgy, hogy kihasználnám apát és Nagyit, ahhoz a leírt események túlságosan döbbenetesek voltak, és túl fontos volt nekem, ami felé haladtam.”
 
Valójában persze dehogynem gondolta, hogy túlzott, dehogynem bizonytalanodott el, dehogynem kérdőjeleződött meg benne is az egész vállalkozás létjogosultsága… Olykor még hajlik is arra, hogy engedjen Gunnarnak (akinek a nevét ugyebár megváltoztatta). Olykor a saját bátyja, Yngve emlékeit hívja elő, hogy megerősítsék, valóban ott voltak azok az üvegek a lépcsőn. Olykor az őrület határáig feszegeti annak jelentőségét, ki mikor mennyit ivott valójában. Mintha számítana. Mintha az évtizedes traumatizáltság, erőszak, rettegés, elcseszett gyerekkor fényében az üvegek száma a lépcsőn számítana. Gunnar, a bátyja és anyja jóhírét óvni akaró tisztes kisember utolsó menedéke ez: a tényekhez való mindenáron való ragaszkodás. Mintha ezzel el lehetne törölni mindent. Mintha azzal, hogy ragaszkodik bátyja nevének „tisztaságához”, megmásíthatná a történetet. Knausgård erre az egyre nem hajlandó: nem másítja meg az apja nevét. Akkor már nem lenne ugyanaz. Az ő apja, az ő életének legfontosabb pontja, az ő traumáinak elsődleges forrása. Nem egy irodalmi alak. Hogy kifogja a szelet Gunnar vitorlájából, nem írja le egyszer sem az apja teljes nevét – egészen a hatodik kötet végéig. És ezzel jutunk el a név, a névhez való jog jelentőségéhez, a nyelv kultúrateremtő erejéhez és az identitásképzéshez. Az esszéhez. A név és a szám.
 

A legtöbbször csak „Hitler-esszéként” emlegetett több mint négyszáz oldal valójában egy csapongó, de ezer szinten összefüggő, folyvást egymásba hurkolódó elmélkedés-folyam a Mein Kampfról, ami „az irodalomban létező egyetlen abszolút tabu”; Hitler fiatalkoráról és bécsi éveiről; a nácizmus felemelkedéséről és a náci nyelv hatásáról a kultúrára és a szociális kapcsolatokra; az első világháború hatásáról az identitásra; arról, hogyan vezethet a névtől való megfosztás az „emberi”-től való megfosztásig – és mindemellett Paul Celan verseiről; Leonardo da Vinci anatómiai vizsgálódásairól; az Ulyssesről; no és számos bibliai történet értelmezéséről, melyekben (mint irodalmi szövegben) Knausgård alaposan elmélyült, tekintve, hogy nem sokkal előtte a legújabb norvég Biblia-kiadás egyik szerkesztője volt.
 
Nyilván nem atomfizika összerakni, hogy kapcsolódik A név és a szám az apához, akit épp meg akar fosztatni a nevétől a bátyja – csak színezi a képet, hogy az apa halála utáni romeltakarítás során Karl Ove egy Mein Kampf példányt és egy náci kitűzőt is talál a holmija közt. Amúgy semmi nem utal arra, hogy az apának bármi köze lett volna a nácikhoz, de az évtizedes titkok és kibeszéletlenségek sorába tökéletesen illik a huszadik századi Európa egyik oldalról leginkább túlbeszélt (túlírt, túlfilmezett), másfelől leginkább feldolgozatlanul maradt (mert feldolgozhatatlan) témája. Sokan írták, hogy rettenetes megpróbáltatás volt átvergődni magukat ezen az esszén – nekem semennyire nem okozott gondot. Egyfelől, Knausgård itt is roppant élvezetesen ír, csapongó, gondolatfolyam-jellegű írásmódja emlékeztet szeretett angol esszéistáim stílusára; másfelől meg azt kell mondjam, bármit ír Hitlerről és a Mein Kampfról, nem tud vele annyira sokkolni, mint az apjával való szembenézéssel. Előbbitől tudok távolságot tartani, mert megtanultuk, mert a kultúránk, a történelemóráink, a sok hollywoodi giccsbe csomagolt sokkolás megtanított rá – és mert ha napra nap közel engednénk magunkhoz a történtek valódi mélységét, hogy hatmillió embertársunkat hideg fejjel a vágóhídra hajtották, miközben az egész civilizált világ asszisztált hozzá, abba belehalnánk. Utóbbitól viszont nincs távolság.

Az apa tragédiája a bőröm alá mászik – ott van két éve, amióta az első kötetet olvastam, ott van valójában tizenéve, amikor a saját apámat elgyászoltam, ott van amióta csak az eszemet tudom. Ezért tud ennyire közel kerülni Knausgård, ezért a világsiker és a díjeső: mert mindannyiunk mindennapi traumáiról ír. Egy átlagos kisember kis harcai az ő harcai, ahogy írja egy helyütt. Leginkább ez különbözteti meg attól a másik harcostól, akinek harcai világokat döntöttek romba.
 
Knausgård nem dönti romba a világot, de romba dönthet életeket. Ahogy az övét is romba dönthette az apja – valójában csak ő tudja, mennyire sikerült felépítenie magát újra e terápiás írás hatására. A sorozat legfájóbb felismerése, amikor a hatodik rész írása közben (melyet végigkövetünk e metaregényben), Linda idegösszeomlása közepette Karl Ove rájön, hogy épp úgy képes ő is ártani a hozzá közel állóknak, ahogy az apja ártott neki. Ez egy kurva fontos felismerés, a legfontosabb tán, amit az életben tehetünk, hogy nem mi vagyunk a világon az egyetlen áldozat, hogy másoknak is vannak traumáik, és bizony, nem egyet mi okozunk. Hogy miközben ő gigászi harcát vívja apával, Hitlerrel, szöveggel, kiadóval, nagybácsival, közben Linda is vívja a saját harcát a saját démonaival. És ő nincs ott, hogy segítsen, sőt, a második kötet kéziratával csak még mélyebbre taszítja. A te kibaszott harcod – írta a báty, Yngve az első kézirat kapcsán, utólag kibeszélt iróniával. Ide csatolunk vissza – nem csak te vívsz harcot. Linda is harcot vív, Yngve is megvívta a sajátját az apátokkal, sőt, az apádnak is megvoltak a maga harcai. Ahogy a gyerekeidnek is meglesznek, veled.
 
Ezek a ráébredések, az ezeket követő önmarcangolás, a hozzá legközelebb állóknak okozott mérhetetlen kár felismerése vezeti el oda, hogy az utolsó pont után felhagy(na) az írással. De ezt a sorozatot akkor már nem lehet elengedni. Ez a túléléshez kell. Feltettem korábban a kérdést, vajon ez egy blöff vagy terápia – Knausgård maga adja meg a választ. Terápia. Háromezerötszáz oldalon keresztül mást se csinál, csak próbálja feldolgozni az apja halálát és megbocsátani az általa okozott károkat. Hogy sikerült-e? Nem mernék fogadni rá. De abban biztos vagyok, hogy a kortárs világirodalom szegényebb lenne, ha nem próbálja meg. És bár nem volt egyszerű menet, jó párszor halálra idegelt, nem egyszer akartam sarokba dobni, és nem keveset bőgtem rajta, egy percet sem bánok, amit rászántam. Találkozunk még.
 
Búcsúzóul átadom a szót Karl Ovénak, mondja el ő, miért kudarc a regényfolyam, és miért mégsem az…
 

„…mennyit ér a közöny? A szocialitás az, amilyennek a világnak lennie kellene. Mindazt, ami nem olyan, amilyennek lennie kellene, elrejtjük. Apám halálra itta magát, ennek nem így kellene lennie, ezért el kell rejteni. A szívem másra vágyott, mint akire kellett volna, ennek sem így kellett volna lennie, el kell rejteni. Pedig az én apám volt, és az én szívem. Erről nem kellene írnom, mivel a következményei nemcsak rám, hanem másokra is kihathatnak. De ettől még igaz. Ahhoz, hogy megírjuk, szabadnak kell lennünk, ahhoz pedig, hogy szabadok legyünk, közönyösöknek kell lennünk. Ez egy megoldhatalan egyenlet. Az igazság = szabadság = közöny áll az egyén oldalán, az odafigyelés és a titok pedig a szocialitás oldalán, de csak absztrakcióként, csak az „én” belső dimenziójaként, mivel a valóságban nem létezik olyan, hogy szocialitás, csak különálló emberek. Tonje nem „szereplő”. Ő Tonje. Linda nem szereplő. Ő Linda. Geir Angell nem szereplő. Ő Geir Angell. Vanja, Heidi és John is létezik, ebben a percben tőlem néhány tízkilométerre alszanak. Valóságosak. Ha pedig olyannak akarjuk leírni a valóságot, amilyen, akkor ezt a valóságot kell leírnunk. És ez csak a társadalmi normák megsértésével lehetséges. Ha olyannak akarjuk megragadni a valóságot, amilyen az az egyén számára – márpedig másfajta valóság nem létezik -, ha valóban el akarunk jutni hozzá, akkor nem lehetünk tekintettel senkire. Ez pedig fáj. Fáj, ha nincsenek tekintettel az emberre, és fáj, ha nem vagyunk tekintettel másokra. Ez a regény minden hozzám közel állónak fájdalmat okozott, ahogy nekem is, és néhány év múlva, amikor már elég nagyok lesznek, hogy elolvassák, a gyerekeimnek is fájdalmat fog okozni. Ha még fájdalmasabbra írtam volna, még igazabb lenne.
Kísérlet volt, és kudarcot vallott, mivel soha még csak a közelében sem jártam annak, hogy elmondjam, amit valóban gondolok, és leírjam, amit valóban láttam, de nem volt értéktelen, legalábbis nem teljesen, mert ha egy egyén valóságának lehető legőszintébb ábrázolását erkölcstelennek nevezik, és botrányt okoz, akkor a szocialitás ereje mutatkozik meg, és az, hogy ez miként szabályozza és ellenőrzi az egyént. Ez irtózatos erő, mivel kizárólag hétköznapi történésekről írtam, semmi rendkívüli nem volt benne, mindennap, folyamatosan történik ilyesmi, és mindenki tud róla: alkoholizmus, hűtlenség, pszichés betegség és maszturbálás, hogy csak néhányat említsek, ami eljutott a regényből az újságok címlapjaira. Egyedül az volt a szokatlan, hogy a hétköznapiságot egy regényben valós nevekhez társítottam, és konkrétumként, meghatározott emberekhez kapcsolva jelenítettem meg.”

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence

Ajánlott olvasmányként ideteszem a fordító kétrészes műhelynaplóját a Harcok kötet fordításáról, hatalmas munka lehetett, köszönet érte:

Küzdelmeim 1.

Küzdelmeim 2. 

A sorozat előző köteteiről: 

Halál

Szerelem

Játék

Élet

Álmok 

Nemes Nagy Ágnes: Egy pályaudvar átalakítása - vers

Amikor először olvastam egyben az életművet (lassú, de ütemes figyelemben, mint egy regényt), kétszer is kénytelen voltam hosszabb lélegzetet venni, megtörve a ritmust. Az első ilyen lélegzetvételt a Paradicsomkert követelte ki, a Szárazvillám kötet amúgy is erős anyagából kifénylő ráismerés, ami akkor megszülte a magamét: ez a költemény szinte dedikált párverse Pilinszky János Apokrifjának. Pilinszky ítélet-verséhez Nemes Nagy Ágnes megírta a bűnbeesés-verset. Armageddonhoz a Genezist. Pontos távolítással, ugyanabba az időtlen, múltjövőt is jelentő pillanatba. A két vers jelenideje pontosan ugyanaz.
 
Viszont a finoman egymásra rezonáló tartalmak kerete, a (nem is biztosan tudatosan) párverset író költő hangja itt még nagyon sokat (érzem olykor úgy, túl sokat) köszönhet Jónás imájának. Babits utolsó, irodalmi fátylaktól legmentesebb intonációja is ott visszhangzik benne, figyeljétek benne az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat... Figyeljétek a rímelésben, a dallamban: ahogy a nyárfasor a fény csücskét még egyszer földbe szúrja. A saját költői tapasztalat a mesterség jegyében itt kiteljesedik – de hangban nem képzi ugyanúgy azt a csúcspontot, mint a pályatárs költeménye.
 

Az egykori Déli madártávlatból (az indulási oldal a Krisztina krt. felől)

Nos, pont ezért voltam kénytelen szünetet tartani a Napforduló kötetének versei után is. Írtam már, hogy szerintem ebben a kötetben lép túl a mester gyönyörű terhet is jelentő kötelmein, engedi el a megszületett saját ízű szigora okán Babits maradvány-hatásait. Itt születik meg, és egyből teljes fegyverzetben, Pallas Athéné-módra „kiugorva” a költőfejből az addigi szándék teljese. Az objektív korrelatív líra valójában (Nemes Nagy Ágnes saját szavaival) egyszerre megélt konkrétumokhoz tapadás és elvontsághoz húzó hajlam. A nagyon konkrét tárgyakhoz kötött, azokat mozdító képszegény, de voltaképp elidegenítés-mentes gesztus megszüli a „tárgy-élmény” sűrített fokát – és vele (vagy belőle) az egyetemes élmény ízét. A személyes, a gyónás, (a költő szavával) az exhibició nagyon könnyen hamisuló gesztusai helyett a torzíthatatlant. A gondolat legszebb illusztrációja, ha elolvassátok a Látkép gesztenyefával (Kabdebó Lóránt interjúja) első néhány bekezdését, és „hallgatjátok” a költőt. Vagy engeditek, hogy egyszerűen hasson a kép: Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak. / Az én szívemben boldogok a tárgyak. Vagy bármelyik kép. A vállon ülő madár. A szárítókötélről szökve lobogó vászon katona-teste. Vagy Ekhnáton. A vitte önmagát.
 

Túlfutásos baleset a mozdonyforgató dobnál.

Meg kellett állnom utána, és valahol a tovább-olvasás lehetetlenségének érzése környékezett – akár Pilinszky Apokrifja után, anno, mikor először olvastam. Nem gyakran éreztem ezt a torokszorító nekem-szólást, a magamra vétel ennyire elemi kényszerét – és ilyenkor mindig elfog az érzés, mennyire pokol lehet ez a pálya adott pontján (mondjuk ki: korán) érkező kiteljesedés a költőnek. Mennyire ijesztő lehet, hogy a vágyott, az elképzelt teljesség-érzetet, amiért munkálkodott magán s a szavain, megvalósította. Pilinszky tovább-lépéséről, a kései életműről hosszan gondolkodtam, mire érteni véltem, hogyan-miért született. Nemes Nagy Ágnes esetében mindez valójában nem tartott ennyi ideig. A költői műhely padlójáról felszedett szálkáktól a gyerektekintetig hátrálás megértése a megbocsátás jegyében állt – a költőtárs esetében viszont csak hagynom kellett, hogy a faragványokat végsőkig csiszoló fegyelem helyett a lovak közé dobott gyeplő jegyében, az elengedés jegyében megszülető új hang engem is elragadjon.
 
Ideje elolvasnunk a verset:

 
 
Egy pályaudvar átalakítása
 
   Valószínűtlen,
hogy mégis föld van itt alul, holott ős-zárvány képződésű volt itt az útburkoló kiskockakő. De úgy látszik, a kő alatt, a kábel alatt, a kényes nyirokérrendszerek alatt (e pulzáló berendezések) mégiscsak föld van itt alul, mindenek ellenére föld.
 
   Most éppen kráter. Vagy nagyműtét. Egy állatkerti, ritka nagyvadé, kábítással, nagyműszerekkel. Állatbelsők tornyai. Mert lebenyenként szedik szét ezt a testet. Különrakják a májat és vesét. Durván-pontos mozdulatok a mészárlás s a gyógyítás között.
 
   A seb környéke érzékeny. Elkínzott házak, hámlásuk, mint egy másodlagos kórtünet, bágyadt villamosok bukdosása az elkötött erekben, az összefércelt csatlakozások, a süppedékes kőhiány, azok a duzzadt vágány-varratok. És a növények, a végképp védtelenek, akiknek szárát szemétvödörbe-dobáskor eltörik, mint Jézus lábát (szinte) keresztről-levétel után, a növények poros rémületükben.
 
   Középen pedig a működés. Az exkavátorok, a fixplatósok. A gépkezelő odafent, mint egy függőben maradt pilóta. Citromsárga gumiruhában gödrökbe mászó űrhajósok. A lárma tűrhetetlen torlaszai közt katasztrófák nyugalma, fejvesztett közöny. Egy drótcsomón plasztikszatyor. (Az ételcsomagok a világon. Papír, műanyag, egy-egy kendervászon-darab. A textúrák, a bogok és kötések. Bizony, feleim, emitt, amott.) És milyen különös sapkák! Talán bálnavadászok fejfedői, egy szertartás álarcai. S az óriási munkakesztyűk, e kézutánzó, absztrahált kezek.
 
   Itt lesz a központi létesítmény. Itt lesz a csarnok. Itt aszparágusz, információk. Itt lesz a… látod? Fent, ahol még üresek most a légköbméterek, fent, fent a nem-levő. Még átlátszó, még elvitatható. Túlságosan sok szél fúj rajta át. De egy jó lencse már rögzítené. A kellő fényerőnél. Hiszen oly keskeny réteg zárja el, oly keskeny réteg attól, hogy legyen. Így már-már látni éleit fent, a biztos és a kétes közti térben, így már-már elbeszélhető, amint beúszik a képbe e visszájára fordult csökkenés (homályos, nagy hajótest), lételőtti, beláthatatlan emeleteivel.
 
   Te emlékszel még, ugye, a mozdonyforgató dobra? Terméskő-ellipszisben végződött akkor a pályaudvar, az ellipszis fejében ott volt az acéldob. A mozdony ráállt és megfordult vele, mint egy táncoló elefánt. Még ott a régi, sárga állomásépület, avult, de működő nosztalgiákkal. A gőzbodor mögötti lámpák, esőben a hajnal. És a sínek meg a talpfák éjszaka (ezt fentről nézd, a hídról), ezek a derengő, mennyei lajtorják a vízszintes végtelenbe.
 
   De fordulj vissza. Nézd meg mégegyszer az építési területet. (Úgy értem: a történés táblái közt próbálj meg visszatalálni arra, amely jelenlétnek nevezhető.) Aztán tekintsd meg a Vérmezőt. És fölötte a Várat. A gyakorlott sebesültek nyugalmát. Figyeld meg őket (visszamenőleges viszonylataikban is), azután – még világosabban – vedd szemügyre azt a hajlatot, ahogyan a földtani teknő a domb tövében elhelyezkedik. Így. Most éles a kép.
 
   Ugye, emlékszel, amikor befejezték? Te ott voltál, amikor véget ért? Te ott voltál a megnyitáson is még? Tágas lett. Versenyképes. A mozgólépcső-torkolatok ugyan nem egészen… de mindegy. Vágányvezérlés. Épületegyüttes. Csomópont.
 
   Ugye, emlékszel a citromsárga gumiruhára? Az ételcsomagokra a világon? A kétes és a biztos közti térre? Ugye, emlékszel a Vérmezőre? A földtani teknőre a domb alatt? A visszamenőleges viszonylatokra? Az átalakításra? Az épületegyüttesre? És az átalakításra? A légikikötőre? Emlékszel-e arra a városra?
 
   Te ott voltál a megnyitáson?
 
 

Az átadás után.

Aztán később beérett bennem... az avantgarde-kezdemény fogalmaz a költő egy interjúban. ...az élményeink, amiken átmentünk, már-már nem is antropomorf nagyságrendű élmények voltak. Elmeséli, hogyan segítette József Attila, az ő nagyon fájó végletei ennek megragadását – de ezt (a megragadás sikerülését) láttuk a Napfordulóban. Az itt olvasott „átalakítás” többlete tényleg a szavaknak adott szabadság. A fegyelem másba vetkezése. Nemes Nagy Ágnes pontosan látta, hogy a Szárazvillám-kötettől úgymond nem bigát, hanem kvadrigát, nem kettős fogatot, hanem négyes fogatot hajt, többféle szólamot, versalkotó erőt kell összefognia, mint annak előtte (ez bizonyos tekintetben erősen emlékeztet T. S. Eliot érett költészetének versképző módszertanára); s hogy az újabb két pár Pegazusának a kihagyásokkal, egyfajta elliptikus írásmóddal hagy helyet. Hogy a vers akarata szerint tényleg kilógjon a megfogalmazás kereteiből. Épp a fegyelem szigorodása kezdte tördösni a formát. A kiterjesztett értelmű szimbolizmus helyett, ami szerinte a Nyugat harmadik nemzedékét általánosan jellemezte, 1948-tól így formálta ki a maga formailag töredezett fegyelmű, avantgard ihletésű, de az egykori előörs áramlatához képest plasztikus, kőszikla-kemény faragvány-költeményeit.
 

A bővítés után.

S itt, a sziklaszálakon túl, az Egy pályaudvar átalakítása kötetben hagyja ezt a kegyetlen korok formálta „négyes fogatot” a maga tetszése szerint repülni. Az elengedés jegyében megszülető új hang csak a formai követelményeket engedi el, a tartalmi szelek, a versbe lobbanó tárgyak feszítő követeléseit mindvégig érvényesülni engedi. Írtam már: „az önmagát beszélni hagyó költő, a lovak közé dobott gyeplő ez esetben a lovaiba helyezett bizalom”. Ez a legszebb kíváncsiság, a fegyelem szoborfaragó évei után, amikor a költő maga is kíváncsi, merre kószál majd a megragadható téma tájain a „négyes fogat”.
 
A pályaudvar apropó. Állatkerti, ritka nagyvad, nagyműtét alatt. Hiszen a háború elsodorta az épületegyüttes bő felét. Az indulási oldal épületei megkopva, úgy-amennyire helyrehozva álltak; viszont az egykori fogadóoldal, az Alkotás út felőli helyén ideiglenesség jegyében odakent épület csúfolkodott; az egykori (a Nyugati-pályaudvaréhoz hasonló, csak nem üvegezett) vasszerkezetes sátortető sehol. A technika fejlődése a valahai csarnokon túl, a kereszteződés felett helyet foglaló mozdonyfordító dobot feleslegessé tette. Itt lesz a központi létesítmény. Bár még túlságosan sok szél fúj rajta át. Apropó egy korban, amely az átalakítás jegyében létezett, a „holnapra megforgatjuk az egész világot” jegyében. A „fejéről a talpára állítjuk” jegyében. A költő a háború rombolásai után megélhette a romeltakarítást és az újjáépítés későbbi „helycsináló” korszakait is. Ez egy permanensen rombolás-kori költemény, épülésnek álcázva.
 

A Déli fénykora.

Azt a sajátságos ízt, amit a szocializmus „mindent átértékelése” jelentett, nehéz, szinte lehetetlen felidézni azoknak, aki nem ízlelték. A működő nosztalgiákból például a házmester-kor besúgó-légköre, a visszamenőleges viszonylatokból a nem gyógyuló sebesülések megmaradtak – tovább is, sajnos, mint amíg éltek a tanúk. Azóta új sebek takarják az egykorit, de itt ezt a folytonosságot kellene észrevegyétek; értsétek-érezzétek: az „átalakítás” ezen a tájon evidens és folyamatos. Például a gyakorlott sebesült Budai Várat épp most álmodja vissza betonból csilli-villinek, „épnek” (valójában delírium-ország újjá-sebzettjének) a kortárs hagymáz. Ez is a „pályaudvar átalakítása”. Ebben az értelemben, ebben a versben, és a kötetbe foglalt testvéreiben (csak Az utca arányait keressétek meg) benne fáj az egész gyógyíthatatlanság, a folytonos elszakadás a valóságtól, ahol a tágas, versenyképes jövők mozgólépcső-torkolatai soha nem egészen... Nem egészen olyanok, mint az angyal emlékezetében.
 

Közelmúlt, pótlóbuszok sorával.

Fejtegettem már. A nagy, az „egyetlen vers” megírása után Pilinszky a Pupilla feltáró tekintetét egy cél nélkül világra csodálkozó gyermekarcba helyezi. A maga hívő hitetlenségének feltárulása után visszahátrál egyfajta gyermeki hitbe. Nemes Nagy Ágnes viszont az objektív korrelatív líra útján a maga hitetlen hitét szavakba csomagolva, a figyelem fókuszát máshová helyezve (s immár azzal is, hogy hajtott „versképző ménjei” közé ejti a gyeplőt) az egyetemes személytelen látáspontját keresi és találja meg. Ez a bukott angyal tekintet-pontja. Ami Pilinszkynél a ki beszél, az Nemes Nagynál a kihez beszélsz kérdése. A megszólított: az angyal. Ki más volt ott a még meg sem tartott megnyitáson? Az egyetlennel, az egyetlenhez beszél, aki ugyan iszonyú, de nincs benne korok generálta hamisság, kényszer, kompromisszum; akinek érdekek nélküli, őszinte a hallgatása. Aki olyan, mint a táj részvéte: csendje nem süket, kitapinthatóan jelen van. És megszólítható. Akár a Paradicsomkertben, akár a következő „átalakításkor”. Hiszen most épp eltüntetni készülünk az egykor átadott, többször átalakított pályaudvart. Az átalakítás körülöttünk ugyanúgy szüntelen. A vers érvényes. Bár ne volna az.
 
Köszönöm, ha elkísértél idáig, olvasó.