Érdekes érzés volt felfelé caplatni a Várkert Bazár lépcsőin, enyhén
nosztalgikus... Timivel kézen fogva, az Öntőház Udvar új koncerttere felé - a
régi Ifipark egykori terére. Nem voltam ott sokat, de emlékezetes
pillanatokban. S most a feleségemmel mentünk ide, három estén át, a Budapest
Folk Fest fellépőit hallgatni.
Érdekes ez - ahogy egy programban
keveredik a népzene és az úgymond világzene. Nem a máshol élő népek zenéje,
hanem az a sajátos attitűd, amely bátran merít innen is, onnan is, amely egy teljesség
érzetéért nem szégyelli egymáshoz finomítani egykori-mai ellenségek
hagyományait. Érdekes egymás mellé hallani egy tájegység, mondjuk Kalotaszeg
szinte faluról falura picit változó játékmódjaihoz ragaszkodást a kisérletezés
magas fokával, amit egy-egy szuverén alkotó művel egész hagyományok kincseivel
- de ez amúgy csak látszólag ellentmóndás. A népzenének - ha él - nincsen kőbe
vésett kánonja. A ragaszkodás és a szomszédi hatás (akár az ellenség, a
megszálló, az elnyomó zenei kincseiből származó elemek) befogadása egymást űzi,
generációról generációra változik, melyik az erősebb. Gondolkodtam már erről - csak azt sajnálom, nem
értek jobban a zenéhez, a népzenéhez, sajnálom, hogy nem tanultam soha, hogy az illő
szavakkal írhassam körül az érzést, ami az "ennyiféle zene"
hallgatásakor elfog.
Ami plédául elfog Çiğdem Aslan hallgatásakor.
Hallottuk őt, amikor Palya Bea vendége volt, anno, a Selymeim koncertsorozatán - üde jelenség, aki
több, egymással ambivalens viszonyban álló hagyományban otthon van. Kurd
gyökerekkel bír, énekel hát kurd népzenét, törököt, görög rebetikót, kisázsiai
arab dalokat - szelíd, az émek játékainak, a hajlításoknak bő helyet adó
kísérettel. A rebetikó valójában rebellis zene, egyfajta underground, városi
"népzene" - maga is ezer hatásból összegyúrva, az ortodox egyházi
énekektől az ottomán kávéházi zenéig. Çiğdem Aslan e stílusnak az egyik
királynője ma. Álomszépen hajlít... egy olyan zenei környezetben, ami szinte
ennek: az ének szabadságának rendel alá mindent. Nem véletlen, hogy nincs
hangsúlyos ritmushangszer a kíséretében - nem lényeges, ha a kiüthetőhöz képest
késik akár az előadás ritmusa. A lényeg az érzékletes, átélt ének.
Mennyire más a Góbé kópés
felfogása ehhez képest... ahogy a népzenei alapokról popba, olykor ska-ba
szökken, robog a ritmussal. Aznap esett - de ez a rajongók kemény magját
csöppet sem akadályozta a táncban. Őket még mindenképpen hallani fogjuk
Timivel, elragadóak voltak! Néhány dal erejéig Porteleki Lászlóval, a Muzsikás
legendás zenészével, egykori mentorukkal álltak színpadra - Laci bácsi legenda,
s az valami szívet melengető, mennyire éltek körülötte a skacok, s mennyire
éltette ez a magyar népi muzsikálás nagy öregjét. Élőben kell hallani őket - a
felvétel halovány mása csak annak az életörömnek, az egymással feleselve,
vetélkedve zenélés közben egymásra nevetésekből felragyogó életnek, a pillanat
adta valódinak...
Itt ugranék vissza a csütörtök
este elejére, a Corvinus Közgáz Néptáncegyüttes műsorára. Kedves áttekintést
adtak zenében és táncban a Kárpát-medence tájegységeinek zenéiből - kicsit
talán túl sokat markoltak így... De például feltűnhetett, hogy mennyivel dísz-gazdagabb, kivagyibb a hegyvidék férfi-tánca, legényese, a párod pörgetése
közbe fűzött díszítésekig. Vagy tán az elzártabb helyeken jobban megmaradtak az
egykori cifrák? Lehet. A Nyárádszeredáról érkező Bekecs táncegyüttes pénteki
nyitóműsora ezt aztán tényleg ízesen illusztrálta. Hogy aztán megint egy szinte
dimenzió-méretű ugrást élhessünk át, a Pompás Kalotaszeg prímásokkal rakott színpadán,
mikor az Ordasok Táncegyüttes érett legényei megmutatták, hogyan is kell ezt
csinálni... Tanulságos volt látni, a fiatal fellépők a nézőtérről hogy lesték
tátott szájjal az "öregeket", mert tényleg olyan távlatot mutattak,
ami elhalványította az amúgy teljesen korrekt estnyitó produkciókat. Ki a
legény... Ami pedig a színpad teljes hosszában vonót emelő prímásokat illeti:
gyönyörűen sokfélék voltak egy adott tájegység muzsikájába ültetve is - megint kiderült, mennyit érhet egy-egy jó
helyen hagyott szünet két hang között, mennyivel többet érhet a
virtuozitásnál...
S hogy rögvest tovább nyissam:
milyen az, amikor a Prímás Virtuóz (így, nagy betűvel) hagyja meg a többieknek a helyet. Picit
ellentmondásos érzésekkel vártam vasárnap a színpadra lépő Volosi és Lajkó Félix
közös produkcióját... megcsodálhattam őket a tavalyi Budapest Ritmo-n, ahol egy
szimpatikus, érdekes kísérlet, két komoly-zenész és három muzsikás egymással
évődéséből álló zenei varázslatból lett a mi fiunk színpadra lépésével "Lajkó Félix és zenekara". Nem
akármilyen produkció volt így se, csak nemigen látszott az est második felében maga a
Volosi. Hát kérem! Most valami olyan boldog állapottá lett ez a közös fellépés,
hogy levegőt alig mertem venni, nehogy lemaradjak valamiről. Meggyőződésem,
hogy ez teljes mértékig Lajkó Félixen múlott, akkor is, most is - de most úgy hagyott
helyet a többieknek, úgy beszéltette például a lengyel banda ifjú prímásának
kezében a hegedűt, annyi szeretettel és figyelemmel, hogy kicsordult tőle a
könnyem. Ráadásképpen eljátszották A madárnak...
című dalt, hát csoda, hogy nem szerettük volna, ha vége?
Ugrálok itt az időben... jó
hosszan kéne beszélni róla, mitől izgalmas, amit Sergent Garcia csinál, de nem
értek a Közép-Amerikai muzsikához annyira, amennyire ehhez kellene. Nem
lehetett ülve maradni azon a koncerten... bulizene, jó volt, kár hogy nem
voltunk hatszor annyian - bár a zenészeken látszott: hat embernek is legalább
ennyi lelkesedéssel nyomnák. Szóval erről tényleg jó hosszan kellene - hogy
cumbiából, bombából, salsából, reggae-ből, kubai mit tudom én miből hogyan lesz
ez a vicces kis csoda - ami mögött érezni (a szövegekből ki is hallani) azt a
fura ellentmondást, hogy hogyan lehet egyszerre mozgalmi és karneváli valami.
Ezt csak ott tudják - mindig jól esik a kóstoló a latinból, de azt hiszem, az
is egy teljes életet igényelne (tán nem is volna elég), hogy tényleg megismerjem azt a világot....
Azt mondjuk nagyon szeretném,
hogy az életembe még minél több Dresch férjen. Quartet és Vonós Quartet, minél
több Borbély Mihály, és még annál is több Lukács Miklós a cimbalom mögött,
akármilyen formációban! Dresch Mihály legenda, akit élőben hallgathatsz, ha
veszed a fáradságot. Ezt a jazzá nemesített népit, vagy népivé mángorolt jazzt
- mindegy, nincs értékmérés a két dolog között. Mert szerves egység, valójában
bekategorizálhatatlan, s mert a játszók hozzáállása valójában pontosan ugyanaz, mint az
egykori volt idők legendás prímásaié: valójában a zenét tisztelik
meg, s ha a közönség is velük tiszteli, hát csak annál jobb. Nekem ők rakták
fel erre a három napra a koronát.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése