Orhan Pamuk: Hó

„…biztosan tudta, hogy minden emberélet olyan, mint a hópehely: messziről nézve egyformának látszik a sok millió egyed léte, de kinek-kinek csak fel kell derítenie saját hópelyhe titkát, hogy megértse, miért páratlan teremtmény ő a maga nemében…”

Ka, a tizenéve Németországban élő költő édesanyja temetésére érkezik haza Isztambulba, ahol elfogadja egy ismerős lapkiadó felkérését, és az észak-törökországi Karsz városába utazik, hogy tudósítson a helyi választásokról, valamint egy rejtélyes öngyilkosság-hullámról, mely felforgatja a kisváros életét. Persze önös érdek is mozgatja: fülébe jut, hogy fiatalkori szívszerelme, a világszép Ipek is a kisvárosban él – immáron elvált asszonyként. A költő, aki négy éve egy árva verssort sem vetett papírra, románcot, izgalmat, egy rejtély felfejtését és mágikus újjászületést vár az úttól – meg is kapja mind, jócskán. Bár nem egészen úgy, ahogy eltervezte.

Orhan Pamuk lassú, hömpölygő, romantikus nagyregényt írt, amelyben van minden: szerelem, intrika, rajongás, misztikum, természeti csodák, izgalmak, politikai machinációk, színpadi(as) és színpadon kívüli halálok, számos elmélkedés a művészet mibenlétéről, a versek születéséről, istenhitről, meggyőződésekről, Nyugat és Kelet feloldhatatlan szembenállásáról, a két ember közötti áthidalhatatlan szakadékról. Ha ez soknak tűnik elsőre, hát megnyugtatok mindenkit: az is. Pamuk írt már ennél jobbat, az biztos. A Hó túl sokat akar és közben túl keveset fog: a ripacspuccsba bonyolódó költő romantikus vekengése már nagyjából a háromszázadik oldal táján iszonyú fárasztó lesz, és akkor még hátravan négyszáz. Tekinthetném akár szelíd öniróniának is, ahogy beleszövi a mesébe a Marianna című mexikói szappanoperát, mely öngyilkos lányoktól, színpadi puccstól, halott terroristáktól függetlenül egy emberként ülteti le a tévé elé egész Karsz lakosságát: hisz Pamuk regénye is egy hosszúra nyújtott szappanopera, hasonlóan velős érzelmi hullámzással.

Kár érte, mert megannyi vonatkozásában érdekes és a kötelező egzotikumnál jóval többet mutat a kilencvenes évek Törökországának számunkra jószerivel ismeretlen mindennapjaiból. A kurd nacionalisták és iszlám szélsőségesek által szétcincált városban - a városvezetés távollétében - kitörő köztársaságpárti puccs, melyet a színpadról irányít egy vándorszínésztársulat magát következetesen Atatürknek képzelő vezetője tele van abszurd helyzetkomikummal, miközben remekül reflektál arra, ahogyan a Nyugat hajlamos elképzelni a térség politikai játszmáit: számunkra színház az egész. Mert valójában mit értünk mi a vallási és politikai megosztottságból, ami Törökországot jellemzi? Értjük és érezzük-e a saját évszázados gendervitáinkon átszűrve azt, hogy mit jelent egy hívő iszlám lánynak, ha eltiltják a fejkendő viselésétől; vagy csak az elnyomás szimbólumát látjuk benne, ahogy belénk nevelték és eszünkbe sem jut a másik oldalra helyezkedni és elképzelni mit láthatnak ők a mi kényszerű magamutogatásunkban (ami pont egy ugyanolyan elnyomás leképezése)? Felfogjuk-e hogy kerül egy platformra egy börtönviselt volt kommunista, egy csapat kurd nacionalista és az imámképző diákjai a nyugatbarát kormány ellenében?

Ka - és vele az olvasó - végig kívülállóként bolyong Karszban és valóban úgy tekint a várost szanaszéjjel szakító eseménysorra, mint a mexikói szappanopera újabb részeire: izgulunk, hogy ma épp melyik szerelmesről derül ki, hogy eltitkolt féltestvér, melyik halottnak hitt szereplő éled fel évados álmából, melyik intrikus nyeri el méltó büntetését; miközben tudjuk: tét nélküli az egész. Tán ez a legbosszantóbb a regényben: ez a tétnélküliség. Mert fejkendős kamaszlányok öngyilkossága, színpadról éles lövedékkel agyonlőtt imámképzősök halála, terroristák kivégzése mit sem számít, ameddig a szépséges Ipek Ka karjaiba omlik a Hópalota szálló eldugott ki szobáiban, és amíg költőnk minden sarkon érzi egy újabb vers eljövetelét. Bájosan naiv és romantikus regény ez: csak a művészet számít és a szerelem.

Persze fricska is, hisz a titokzatos „zöld füzet”, melybe Ka lejegyezte a karszi verseket, elvész. Egy Orhan nevű író indul a nyomába, hogy felderítse Ka útját, álmait, verseit, szerelmét és hírt adjon arról a néhány napról, amely felforgatta Karsz életét. Ám sajnos a jelek szerint ő is belevész Ipek szép szemeibe, mert miközben vallási- és társadalomkritikus nagyregényt próbál írni, inkább csak felváltva okoskodik és viccelődik velünk. Néha úgy tesz, mintha posztmodern lenne, olykor kiszól hozzánk, gyakran előre lelövi a poént. Máskor meg lényeges elemeket hallgat el – ki tudja, lehet, azok is elvesztek a zöld füzettel. Mindenestere egyvalamiben biztosak lehetünk: Ka barátja, Orhan ritka ügyetlen író és még ügyetlenebb nyomozó. Azok a tragikus karszi napok méltóbb megéneklőt érdemeltek volna. Még jó, hogy ez az Orhan nem az az Orhan. Ugye?

Kiadó: Ulpius

Fordító: Ladányi Katalin

Orhan Pamuk: Isztambul

„Most azonban nem Isztambul melankóliájáról, hanem a hüzünről, erről a közösség minden tagja által büszkén vállalt, hasonló érzésről szeretnék beszélni. Ami tehát nemcsak az érzést jelenti, de mindazokat a vele összefonódó helyeket és pillanatokat is, amelyek felkeltik ezt az érzést. […] Ha átadjuk magunkat ennek az érzésnek, a városban fölbukkanó képeinek, alakjainak és pillanatainak, ha tapintattal vagyunk iránta, akkor egy pont után bárhonnan is nézünk a városra, a hüzün, mint a napsütéses téli reggeleken a felszálló hűvös pára mögül előtűnő Boszporusz, tisztán és élesen rajzolódik ki a szemünk előtt.”

Pamuk úgy ír a hüzünről, erről a leginkább kollektív melankóliaként definiálható érzésről, mely természeténél fogva nagy adag nosztalgiával, reménytelenséggel és némi önsajnálattal párosul, miközben féltve őrzi sajátos báját és ellene van bárminemű változásnak, ahogy az ember szerelmese szeretve-gyűlölt rossz tulajdonságáról szokott nyilatkozni. Megbocsátóan. Cinkosan. Épp csak dorgálón. Azzal a biztos tudattal, hogy kedvesünk a reggeli szájszag nélkül nem lenne ugyanaz, így hát azzal együtt szeretjük. Könyve valójában szerelmeslevél egy városhoz, egy érzéshez, egy nosztalgiába fúló, az áporodott reggeli derengést a végletekig nyújtó állapothoz. Isztambulhoz.

Érdekes regénykísérlet ez a nem-is-regény: Pamuk memoárba bújtatott várostörténete olvasható visszaemlékezésként és sajátságos kulturális bédekkerként is – jó eséllyel mindenhogy hiányérzetet hagy maga után, cserébe megajándékoz egy különleges élménnyel. Már a mottóul választott idézet - „A táj szépsége a szomorúságában rejlik.” - is jól jelzi: nem egy vidám társasutazásra fizettünk be. Épp ötvenen túl és még a Nobel-díjon innen a leghíresebb kortárs török szerző, aki - bár műveiben erős nyugati mintákat követ - sosem hagyta maga mögött városát, egyértelműen összefonja élettörténetét Isztambuléval: büszkén viselt bélyegként égeti magára a Boszporusz-menti kettősséget, az „egzotikus” és a „nyugati” világ, a múlt és a jövő, a nosztalgia és a fejlődés ütköztetését.

Orhan Pamuk Isztambul Európához tartozó részén született, gazdag, nagypolgári, erősen nyugatiasodott életvitelű családban. Szeretettel mesél nekünk gyermekéveiről a sokgenerációs Pamuk-házban – ám a sorok közt végig ott bujkál a csendes tragédia lehetősége. Mondhatnánk, csak a szokásos: hűtlenkedő apa, olykor eltűnő, depressziós epizódokkal küzdő anya, elherdált családi vagyon, lassú lecsúszás (ami azért mindig viszonylagos: hisz a családi vagyon még mindig elég egy életre), egyre kisebb házakba költözés (mindig eggyel közelebb imádott tengerpartjához). Ez a szépiaszínű romlás azonban nem képes elfedni a folyvást múltba révedő gyermek rajongását: az ötszintes családi ház szobáiban heverő fotók, a nagymama érinthetetlen tükre, melyen keresztül ágyából kíséri figyelemmel a házbeli jövést-menést, a vérre menő verekedések imádott bátyjával, a mindennapos lógások az iskolából mind egy idilli kor megidézői. Egy koré, amelyben a romlás még csak játék, a Boszporusz partján lángoló házak csak látványosságok, a sírkertek leomló sírkövei és a kóbor kutyák csak hozzátesznek a rejtélyes város bájához.

És miközben saját élettörténetéről mesél - a gyermekkort követő középiskolás évekről, majd az építészeti karon töltött időről, festői ambícióiról és a család azokkal szembeni ellenállásáról, első szerelméről és a tőle elválasztó apai szigorról - mesél a városról. A városról, amely megrekedt a Nyugatról szőtt álmok és utópiák, valamint a múlt romjai és a dicsőséges oszmáni életstílus maradványai között. Mesél a város négy szomorú, magányos írójáról, a Resat Ekrem Kocu által írott, gigantikus vállalkozásnak szánt, de újra meg újra hamvába haló Isztambul enciklopédiáról, a Boszporuszon sikló hajók füstjéről, a gyermekként szenvedélyesen lajstromozott hadihajókról, a félelmetes kettősségről, amely ott feszül minden isztambuliban. Mesél a Nyugat majmolásáról és az egykori oszmán hagyományok kivéreztetéséről – amit természetszerűen követett a hagyományok felélesztését célul tűző, nyugatellenes mozgalmak létrejötte; a hamis Isztambul-képről, ami a nyugati olvasókban él a tizenkilencedik századi romantikus kelet-utazók írásai okán (akiknek, mellesleg, maga is nagy rajongója); a száz évvel korábbi Isztambult megörökítő festők iránti odaadásáról. És persze végtelen sétáiról az éjszakai városban, amikor a hüzün, ez a könyörtelen-odaadó, fojtogató, örökre magához láncoló szerető karjaiba fogadta. Amely magányos sétái során, csalódva szerelemben, csalódva festészetben, csalódva a családban, elhatározta: író lesz. A többi meg már történelem…

Kiadó: Ulpius-ház

Fordító: Nemes Krisztián

Orhan Pamuk: Az új élet

„Egy napon elolvastam egy könyvet, és ettől az egész életem megváltozott. …láttam a másik életre nyíló ajtó küszöbénél kiszivárgó fényt; láttam mindent, amit már ismertem, és mindent, amit még nem… Mindaz, amit addig tanultam, minden, amiben addig hittem, megszűnt érték lenni… de azért csak folytattam az olvasást, mert minél inkább előrehaladtam a könyvben, annál jobban megértettem, hogy olyan útra tévedtem, ahonnan nem lehet visszafordulni.”

Így kezdődik a huszonéves egyetemista, Oszman évekig tartó utazása, keresése, mely átvezet fél Törökországon, át hiteken, ideológiákon, szerelmeken, olykor úgy érezzük, keresztül az időn. Egy könyvvel. A titokzatos könyvről nem tudni, ki írta, az olvasó azt sem tudja, mi áll benne, de mindenkinek, aki elolvassa, megváltoztatja az életét. Egész addigi gondolkodásuk átalakul és elindulnak megkeresni valamit… Hogy mit, az örök rejtély marad. Az utat az új élet felé, az élet értelmét, egyfajta megvilágosodást, vagy egyszerűen a szerelmet? Oszman életében a könyv elválaszthatatlanul összeforr a szerelemmel, Dzsánánnal, aki kezébe adta azt, és aki, miként a könyv, rabul ejtette. A lány elvesztett szerelmét, Mehmetet keresi, Oszman a lányt követi és együtt keresnek egy magasabb célt, egy emberibb létezést.

Útra kelnek át Törökországon, buszról buszra szállva, átélnek baleseteket, látnak számos halált és megélnek „halálközeli élményeket”, identitást váltanak, városról városra keresik Mehmetet, mígnem eljutnak a fiú apjához, és ott találnak valami egészen mást. A titokzatos könyv kaput nyit egy új, élhetőbb, szebb, tisztább, emberibb világra, egy világra, amely nem csak embertelen rohanásból, kiüresedésből, kötöttségekből, kötelességekből áll. Ezzel a világgal veszi fel a harcot Mehmet apja, a tradíciók elvakult híve, és földalatti mozgalma. Üldözik a könyv olvasóit, követőit, orgyilkosságoktól sem riadva vissza, mígnem eljutnak az íróhoz. Mert eljutnak, efelől csepp kétségünk sem lehet, mint ahogy Oszmannak sincs. Mert ami jó, haladó, változást szorgalmazó, azt mindig üldözik, és mindig megtalálják. Ám a könyv szellemiségét, az elültetett gondolatokat kiirtani nem tudják, mindig lesz, aki emlékezzen rájuk, aki továbbadja őket.

Pamuk könyve utazásra hív nem csak keresztül Törökországon, Oszman nyomában, hanem a saját tudatunk mélyére is. Előhív emlékeket könyvekről, tudatformáló könyvekről, gondolatokat olvasásról, szabadságról, tradíciók és változások viszonyáról, ideológiákról. Nem könnyű olvasmány, a cselekmény eltörpül (sokszor úgy érezzük, nincs is…) a folyamatos filozofálás mellett, helyet kap itt a mágikus realizmus és a posztmodern éppúgy, mint az egzisztencializmus, de érdemes végigolvasni, mert gyönyörű. És mert még ma sem lehet eleget írni a gondolkodás, a szellem felszabadító erejéről, arról, hogy létezhet egy másféle élet, egy másféle gondolkodásmód végletesen elanyagiasodott és szellemileg elsatnyult világunk mellett, és hogy ezt csak úgy érhetjük el, ha megteremtjük magunknak, magunkban. Mert a világot megváltoztatni nem tudjuk, de magunkat megváltoztathatjuk.

Apró szépséghiba a fent leírtak mellett, hogy a könyv hemzseg a politikai áthallásoktól, ami nem csoda, hisz török író, méghozzá politikailag üldözött török író műve, de meglennénk nélkülük. Persze Pamuk elég intelligens ahhoz, hogy a könyvben megjelenő tradicionalizmust  is elgondolkodtatóan írja le, kérdésfeltevései, hogy mi az érték a mai világban, és mik azok a hagyományos értékek, amiket a megújulás mellett is meg kell őrizni, amikhez vissza kell térni, aktuálisabbak, mint valaha, és nem csak Törökországban, hanem a „nyugati” társadalmakban is.

Engem nagyon megfogott a könyv, nagyon szép, nagyon lírai, és nagyon elgondolkodtató alkotás. Érdemes elolvasni és aztán szép lassan emészteni magunkban, de aki izgalmas cselekményt, eleje-közepe-vége történetet keres, és fenntartásai vannak a végenincs és látszólag sehova sem vezető filozofálással kapcsolatban, annak nem ajánlom. Mindenki másnak viszont igen.

Kiadó: Ulpius

Fordította: Takács M. József