Neil Gaiman gyűjtemény

Kiformálódott egy olvasó magánügye, amit elmesélek, mert olvasni soha nem magánügy - valahol mindig részvétel, legalább a másik (legalább az író) álmában. Mégpedig itt mesélem el, az alkotásait együtt látni óhajtó bejegyzés elején. Kiformálódott egy állásfoglalás, ami nekem fontos - egy nekem fontos író közzé tett, napvilágra került magánügyeiről, ami átformálja a megközelítését. De csak átformálja - továbbra is közel kell menni hozzá (érdemes, még ha nem is érdemli, ha érdemei szerint immár egy nagy köteg ambivalencia csak, tehát valójában érdemtelen). Ezt kell leírnom először, ezt a miértet – hogy értsétek, ez az összefoglaló miért született meg egyáltalán.

Nem mesélem el, hogyan éltem át ezt a kiderülést rajongó olvasóként – elég mesétlenül, pontosabban pont az érzéssel, hogy íme: mese nélkül maradtam. Helyette idecitálom Drogriporter (egy általam szeretve követett ismeretlen ismerős) szavait: Neil Gaiman az egyik kedvenc kortárs fantasy íróm. Hihetetlenül kreatív elmével áldotta meg a sors, nem egy kellemes olvasmányélményem - és most már filmélményem - kapcsolódik hozzá. Vannak azok az írók, akiknek a történetei olyan hátborzongatóan furcsák és mégis olyan különösen ismerősek, főhőseikkel mintha már találkoztam volna a saját álmaimban - na hát az ő történetei ilyenek. Emberileg is baromi szimpatikus volt. Az egyáltalán nem lepett meg, hogy egy ilyen írónak a szexuális élete sem éppen hagyományos, hanem, hogy úgy mondjam, tele van mindenféle kinky dolgokkal. Amivel szerintem nincsen semmi gond, csak egy prűd ember találhat kifogást a nem hagyományos szexuális vágyakban. Ez csak és kizárólag rájuk tartozik. Egészen addig, amíg azok két felnőtt ember konszenzuális játékát képezik.

Megmondom őszintén, hogy amikor elolvastam a sajtóban a frissen megjelent vádakat vele szemben, akkor az első reakcióm az a hitetlenség volt. Na ne már. Őt is? Biztos csak felfújták az egészet olyanok, akik abból akarnak hírnévre szert tenni, hogy bálványokat döntenek le. Biztos csak nem értik, miről szól a BDSM. Ösztönösen mentségeket kerestem neki - hiszen egy számomra olyannyira kedves figuráról van szó. De aztán tovább olvastam. És elszörnyedtem. Mert a mentségeim sajnos összeomlottak, mint a kártyavár... Pont így. Ahogy anno Kevin Spacey esetében, például – pont ezekkel az összeomlás-stációkkal.

Viszont és mindazonáltal nem kizárólag így. Nemcsak kedvenc kortársnak tekintettem Gaimant, hanem az egyik tanítómnak. Aki közelebb hozta nekem a világ egy méltatlanul háttérbe szorított megértés-lehetőségének sajátos belső mértanát. Mégpedig úgy, hogy nem papolt róla, hanem megvalósította a szemem láttára, a meséiben. Azt, amit felismerhettem volna a görög, a germán-kelta, vagy akár az arab, a japán (horribile dictu: a magyar) mese- és mítoszkincsből, a forrásokból is, ha azok egzotikuma, illetve a tanult megközelítések: emberiség-gyermekkor, kinőtt ruha, levetkőzte az értelem – és a többi, egymást erősítő nézet el nem takarták volna ezt az ösvényt. Hogy a mítoszok világa átformálódva, aktuális, új isteneinek tisztelő rítusai által meghatározó erővel ott terpeszkedik a társadalmak tudottra és tanultra kevésbé fogékony rétegeinek viselkedésében – s a magukat valóban igen mélyen tudatosító keveseket leszámítva az úgymond okosok hétköznapjainak alján is. A hitigényről, az érzések és benyomások gondolattal is megsimogatott rétegeiről van szó – ezt több felől közelítve próbáltam már körüljárni és elétek tárni, talán ez a politikával is átitatott verzió a legfontosabb.

Erről nekem Gaiman tanította a legtöbbet, a Sandman elképesztően gazdag távlataival, az Amerikai Istenek célzott ütésével, a novellák szellemiségével. Majdnem azt mondom, hogy ugyanúgy tisztelem, mint Hamvas Bélát. Bár amúgy az ő igényeit átható élet és világmindenség és minden (a linkben megidézve egy harmadik szeretett megmentőm is) teljesség-igényéhez képest Neil Gaiman csak egy szeletet: a mítoszokhoz való helyes hozzáállást világította át – azt viszont engesztelhetetlenül, precízen, mindvégig azzal a Drogriporter által is pontosan láttatott ízzel, hogy a befogadás közben minden hátborzongató furcsasága ismerős zamatokkal fűszeres – hogy beléd beszél. Ilyen tanítóm amúgy hosszan sorolhatóan sok van, kiröhöghetsz, hiszen ezen a listán Weöres Sándor, vagy Pilinszky ugyanúgy szerepel, ahogy Jón Kalman Stefánsson, vagy Alessandro Baricco, ennél is nagyobbra nyitva ahogy például J. R. R. Tolkien, vagy Rejtő Jenő. Neil Gaiman mégis kiemelkedett a maga módján a listáimból, a mitologémák megtisztelése által át- és megvilágított, koncentrált hatástól. Hiszen mélységében segített megérteni a fotelban utazót, a drukkert, a bigott hívőt, a pszichopatát, a szubkult-turistát és még számos olyan mellettem-velem élő embertársam, akik ugyan nem jellemezhetők csak ezekkel az „egyetlen jelzőkkel”, de az attitűdjeikben ezek a jelzők a legjellemzőbbek. Gaiman által értettem meg, kinek áldoznak. Megérthettem saját magam, hogy alkalomadtán kinek-minek áldozom. Arra kellett rájönnöm, hogy a tőle tanultakat nem semmisítheti meg a tény: egy erre amúgy ezer szinten méltatlan figuráért rajongtam a játszva tanulás közben.

Ezért születik meg most ez az összefoglalás. És ezért írok az eztán elém sodródó élményekről is vele kapcsolatban. Először a Sandman köteteiről írt ismertetőket szedegetem itt össze, az univerzumba írt további képregényeket sem említés nélkül hagyva (sőt, beleszőve a rajongói crossovereket, hozzáfűzéseket is). Aztán az Amerikai Istenek univerzumát célzó, játékosabb (vagy nem) de terjedelmileg mindenképpen könnyebben emészthető megközelítéseinket (köztük a valaha e felületre elsőnek megírt poszttal). Aztán a többi regényről és mozgóképes feldolgozásaikról írt bejegyzéseink. A novelláskötetekről és a novella-adaptációról, amit láttunk. Eztán következik a többi képregény, amit Neil írt, gyakran a novelláit újrahasznosítva (vagy fordítva). S mindebbe fűzve két szubjektív szössz, vele kapcsolatban. Nem tudunk a teljesség igényére törekedni, vannak hiányaink – majd eldől, teszünk-e ez ellen valaha. Nem nekünk kell megbocsátanunk, amit Gaiman másokkal és az életével művelt – tőlünk csak a rajongást vette el. De amit tanultam tőle, a részemmé vált. Magadnak kell eldönteni, hogy ennek fényében tovább olvasod-e, vagy a számodra itt ért véget ez a történet.

Kim Stanley Robinson: A Jövő Minisztériuma

2017 augusztusának legmelegebb napjaiban olvastam először Kim Stanley Robinson New York 2140 című regényét, ma is fel tudom idézni az élményt, ahogy a klíma nélküli buszon Újpalotáról Újbudára zötyögve, azzal a szent meggyőződéssel, hogy ezt a hőséget már nem is lehet kibírni és mind meghalunk, fejbe vágnak az alábbi sorok:
 

„Persze már túl későn. Az első áradáshullám előtt beinduló globális felmelegedés akkorra már teljes erővel tombolt, és a posztáradáshullám nemzedéke semmit nem tehetett a megállításáért. Úgyhogy annak ellenére, hogy „mindent megváltoztattak”, és olyan gyorsan széntelenítettek, ahogyan ötven évvel korábban kellett volna tenniük, még így is megsültek, mint a bogarak a hűtőrácson. Még az sem bizonyult elégnek a felmelegedés megállításához, hogy pár milliárd tonna kéndioxidot bocsátottak a légkörbe, mintegy vulkánkitörést utánozva, és ezáltal jócskán lecsökkentve a napfény mennyiségét, és egy-két évtizedre az átlaghőmérsékletet is, amit nagy hűhó és/vagy fogcsikorgatás közepette hajtottak végre, ugyanis a gondot okozó hő már az óceánok mélyére hatolt, és nem volt hajlandó elég gyorsan eltávozni, bármennyit is játszottak az emberek a globális termosztáttal abban a hiszemben, hogy isteni hatalom birtokosai. Nem voltak azok."

 
Azt a könyvet azóta évente újraolvasom, szerzőjének, akinek már előtte is esélye volt arra, hogy a legnagyobb kedvencek közé pozicionálja magát, azóta már biztos a helye, magamon viszont jót kacagtam amikor az idei év augusztusának legmelegebb napjaiban a facebook feldobta emlékként az idézetet – hisz azóta a helyzet csak rosszabb lett, az akkori „kibírhatatlan” hőség már csak szép emlék az idei nyár két hónapos hőhulláma és aszálya után. Olvasom okosabbnál okosabb cikkekben, hogy az idei lesz hátralévő életünk legcsapadékosabb nyara, hát köszi… Annyian és annyiszor leírtuk már, hogy KSR látnok, hogy lassan elkopik a kifejezés, de tény: a climate fiction legjelentősebb szerzője megint rátapintott valamire. Bár ne lenne ennyire igaza.
 
Most meg itt az új könyv, ami még sokkal kiábrándítóbb és sokkolóbb (úgy is, hogy maga az írás egyáltalán nem kiábrándult, de erről később). Nyaralós könyvnek szántam. Nem mintha KSR bármelyik könyve könnyed strandolvasmány lenne, de úgy gondoltam, ekkor lesz legnagyobb esélyem az elmélyült, értő figyelemre. Arra, hogy ne legyen más, csak a könyv és én. Hogy kiragadjon a valóságból és csak rá figyeljek. Hah! Megint csak jól kinevethetem magam. Mert ez a könyv a valóságunk maga, és erre mi sem világíthatott volna rá jobban, mint a környezet, ahol olvastam. Az aszálytól megnyomorított Alföldön átvonatozva, elképedve nézve a máskor zöldellő tájat és a térdig érő napraforgókat, megérkezve Európa legnagyobb fürdőkomplexumába, ahol a mindig zöld gyep helyett kiégett fű és portenger fogadott; termálvizes medencékben főve (Ó, önmagában ez is megérne egy misét, vajon ez a fajta vízpazarlás meddig tartható és meddig igazolható gazdasági érdekekkel, miközben a hely körül a fél ország kiszárad – és vajon meddig tartható és igazolható az egyén szintjén, hogy borzong a klímakatasztrófán, miközben forintjaival táplálja a hasonló pazarlásokat? No persze ez ráhúzható a repüléstől a fesztiválozáson át számtalan kikapcsolódásunkra, és ez nem az a poszt, szóval ne tovább…) és tűző napon aszalódva csaptam fel a könyvet (Valójában nyitottam meg az e-könyvet de ez mennyivel hülyébben hangzik… tényleg, hova lesznek jó kis könyves kifejezéseink ha kivész kezünkből a papírkönyv?) hogy egy borzalmas jelenetsorban explicite olvashassam, hogyan halnak meg milliók egy Indiát letaroló hőhullámban.
 
KSR nem finomkodik, mintha direkt elrettenteni akarna. Ha széplélek vagy, és kiborít, hogy emberek megsülnek a tetőn vagy megfőnek a túlmelegedett tóban, hogy gyerekek száradnak ki a szüleik karjában, akkor ne is olvass tovább. Csukd be a szemed, kapcsold fel a klímát és bízd az okosokra, hogy majd megoldják. Nem fogják. De ettől még kár lenne tagadni, hogy eljutottunk arra a pontra, amikor a valóság van annyira sokkoló, hogy sokan nem tudnak megbirkózni vele. Amúgy az első fejezet után a könyv jóval kevésbé gyomorforgató, csak mondom, ha valaki tényleg feladta volna. Viszont borzasztóan elkeserítő. Ahogy egyre közelebb hozza hozzánk a katasztrófát, időben is, térben is, úgy lesz egyre kellemetlenebb szembesülni vele, hogy ja, ezek mi vagyunk, ez itt a holnapunk. Könnyű távolságot tartani egy 2300-as években játszódó sci-fi bolygók közt szörföző főhőseitől, akik egyre távolodnak az emberi korlátoktól; lehet legyinteni 2140 New Yorkjának lakóira, akik ugyan még zavarba ejtően úgy gondolkodnak, mint mi és a hivatkozásaik is hasonlóak, de akkor is, ki tudhatja, mi lesz 100 év múlva, ez csak egy sci-fi… A Jövő Minisztériumának szereplői viszont mi vagyunk. A 2020-as évekből indulunk, amikor is a Párizsi egyezmény aláírói létrehozzák a Jövő Minisztériumát, hogy az elkövetkező generációk képviselőjeként kidolgozza a klímaváltozás megállításának lehetőségeit.
 
Nincs hova távolítani magunktól. Sem a sztorit, sem a hősöket, sem a katasztrófát. Ebben élünk. Ezért fáj annyira.
 
Miután húszmillió indiai válik a hőhullám áldozatává, az ország megrázza magát, leveti a gyarmati korból magával hurcolt béklyóit, és a tettek mezejére lép. Mintegy mesterséges vulkánkitörést előidézve kéndioxidot bocsátanak a légkörbe, ezzel minimálisan csökkentve a felmelegedés ütemét, és cselekvésre szólítják fel a világot. Politikusaik szépszóval, Káli gyermekeinek terroristái erőszakkal. A bürokrácia világszerte akadályoz, amit csak tud; a politikusok fülüket-farkukat behúzva csak a szavazatmaximálással törődnek; a pénzpiac köszöni, amíg nincs üzlet a felmelegedés elleni harcban, hallani sem akar róla. Min fordul át mégis a kocka? Valóban a sokk nagysága az, ami megváltoztatja a dolgok irányát? Káli fékezhetetlen gyermekeinek gyilkosságai rettentik el a döntéshozókat a további töketlenkedéstől? Vagy egyszerűen amikor végre kellő számú elkötelezett ember kezd el együtt gondolkodni és megkeresni azokat a mikroprojekteket amik különböző irányokból egy kicsit előre vihetik a dolgokat akkor a sok kicsi összeadódik és végre történik valami elmozdulás a pozitív irányba? Kim Stanley Robinson bizonyos szempontból idealista. Hisz abban, hogy még képesek vagyunk változtatni. Hogy előbb-utóbb megjön az eszünk, hallgatunk az okos tudósainkra, akik gleccserfúrásokkal, mesterséges vulkánkitörésekkel, helyi mezőgazdasági projektekkel lejjebb csavarják a globális termosztátot. Más szempontból meg baromira kiábrándult és realista. Mert látja, hogy mindez nem lesz több pusztába kiáltott szónál addig, amíg a világ vezető bankárait meg nem győzzük, hogy igenis gazdasági érdek hogy megmentsük a bolygót. A Szent Grál a karbonpénz – ha van mivel kereskedni, ha van mit felhalmozni, ha van mire üzleti modellt építeni, akkor a jegybankok egymás lábát taposva állnak a bevezetés élére. Az se baj, ha mellesleg megmentjük a klímánkat.
 
Ezek vagyunk mi, ezt a társadalmat építettük. Van remény, de ne higgyük, hogy az idealizmusban keresendő. Van egyébként egy nagyon érdekes kihagyott lehetőség a könyvben, amit az egyik főszereplő, Badim vet fel: vallást kéne alapítani a klíma megmentésére. A pénz mellett a hit a legerősebb fegyver, ami cselekvésre sarkallhat. Kicsit sajnálom, hogy az ötlet végül kidolgozatlan marad, nagyon érdekelne, hogyan építene fel KSR egy mítoszrendszert a Föld védelmére.
 
Egyszerre tragikus és felemelő szembesülni azzal, hogy mennyi mindent tehetnénk, de nem tesszük, ahogy tragikus és felemelő maga a regény is. Ami nem is igazi regény. Hagyományos értelemben vett cselekménye alig van, ugyan két szál - az indiai hőhullámot túlélő, PTSD-ben szenvedő Frank és a Jövő Minisztériumának vezetője, Mary közti furcsa barátság története és az antarktiszi gleccserkutatók szála - összeolvasva kiad egy-egy közepesen érdekes kisregényt; de ami jóval érdekesebb, az a kaleidoszkóp-szerűen megelevenített összkép, a világ számos tájáról, különböző társadalmi rétegekből, különböző helyzetekből érkező elbeszélők meséinek összessége és a közéjük ékelt filozofálások, gazdasági-, történelmi-, fizikai-, politikai eszmefuttatások. Egy menekülttábor lakója, egy afrikai gyémántbánya rabszolgája, Davosban foglyul ejtett bankár, féktelenül bulizó svájci fiatal, a tornádó által elárasztott Los Angelesben bolyongó túlélő, közép-nyugati farmtulajdonos egyaránt szót kap, mintha Robinson demonstrálni akarná, hogy akárhol vagy, akárki vagy, ez téged is érint. Ezt a témát nem lehet reprezentációs torzítással szemlélni – itt már nem arról van szó, hogy akad-e egy New Yorki toronyház lakói közt a világ megmentéséhez szükséges minden szerepkörből legalább egy. Egyszerre szórakoztató és zavarba ejtő ez a kaleidoszkóp, hisz így regényként értékelhetetlen a szöveg, ugyanakkor aki szerette a New York 2140 időnként a cselekménybe kotyogó narrátorát („az állampolgár”) az megnyalja utána mind a tíz ujját.
 
De ha nem regény, akkor mi? Segélykiáltásnál jóval több. Már-már kézikönyv ahhoz, mit kéne másképp csinálni. Nem véletlen, hogy az utóbbi évek egyik legfontosabb könyveként hivatkoznak rá és hogy KSR két olvasói találkozó közt az ENSZ meghívására ad elő róla. Fogalmam sincs, tudományos alapon működnének-e az ötletei. Fogalmam sincs, megenné-e a világgazdaság, ha a karbonpénz új alapjaira helyeznék. Fogalmam sincs, elég érettek vagyunk-e mi, egyszerű felhasználók, hogy felforgassuk a társadalmi rendszereinket (közösségi hálóstul, bankrendszerestül, nagytőkéstül). Még azt sem tudom, képesek vagyunk-e lekapcsolni a klímát vagy két fokkal kevesebbel beérni télen az irodában. Azt tudom, hogy baj van, és kellenek a Kim Stanley Robinsonok, hogy felhívják a figyelmet rá. Abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy akár működik regényként, akár nem, ez a könyv a legtöbbet nyújtja, amit a művészet nyújtani tud, ami a dolga kéne legyen, zsánertől függetlenül. Felráz, gondolkodásra, szembenézésre késztet, változtatásra sarkall, felteszi a kérdést, mik is vagyunk mi, emberek, mivégre vagyunk itt a világon és mit kéne tennünk azért, hogy ha már használni nem tudunk, legalább minél kevesebbet ártsunk? És e rengeteg horror és filozófia mellett megejtő költőiséggel mesél is nekünk. A végtelen jégmezőkről. Érintetlen hegyvonulatokról. A zergékről, akik nem félnek az embertől, mert nem tudják, hogy félniük kéne. Migrációs ösvényeken vándorló vadállatok sokaságáról. A mindennapok apró fuvallatairól, amikért mégis érdemes küzdeni. Csokoládéba forgatott narancsgerezdekről. Arról, hogy olykor csak meg kéne hallgatnunk egymást. Majd hagyni békében távozni. Alpesi ragyogásról. A pillanat szépségéről.

Kiadó: Agave

Fordító: Farkas Veronika

Christopher Moore: Shakespeare mókusoknak

Tény, ezt is megkajáltam két este. Tény, ezen is röhögtem harsányan, nem egy, nem két helyen. Mégis, nekem kicsit most fáradt el Chris Moore. Továbbra is bírom: a nyers, minden polkorrektséget félre hajigáló humora szerintem továbbra is elolvastatja majd az újabb és újabb könyveit; továbbra is szeretni fogom, ahogy kicsavarja a mintaadók kezéből a tollat, hogy pacákat ejtve összefirkálja a szent művek még szentebb kéziratait mindenféle trágár és lehetőleg valamilyen –fília végű latin szóval leírható aberrációval. Ez esetben gerbillofil nyáladzásokkal. Rágcsálókhoz való szexuális vonzódás – valójában persze nem, azaz félig, vagy félig sem, vagy... izé. Pszichiátriai értelemben a szörnyekkel való dugás vágya mellé sikerült további szakadékokat nyitni bennem, az olvasóban; köszi, Chris. Remélem, a terapeutád még nem jár terapeutához.

Szóval Tarsoly tovább kalandozik abban a párhuzamos univerzumban, ahol a bárd, Shakespeare életműve úgymond történeti valóság. A Bolond talán még bolondabb, mint az első megjelenésekor, továbbra is nagy bottal jár, mint A velencei sárkányban, a nyelvezet arcátlan, a történeteket úgy erőszakolja benne az írói szándék, hogy közben meg is mutatja: a könnyedre hangolt játékok mögött ugyanúgy ott ficeregnek a tragédiák. Hiszen a történetek (és el-tolvajlásuk) Erzsébet-kori mestere csak úgy különböztette meg a vígjátékait a tragédiáitól, hogy azokban ugyanazok a körülmények nem juttatták el a hősöket az első vérig se. Bohócsipkás kortársunk csak ezt csavarja ki – amíg az első két könyvben bohózattá írta a tragédiát, most véres, de ugyanúgy nevetséges tragédiába csavarja a legszelídebb színművet, Tarsoly mester és az ő vidám kompániája segítségével.

Hiszen az alap, amit itt most boncasztalra ránt, a Szentivánéji álom. Athén, az uralkodó jegyespárral és az esküvőjükön színészkedni igyekvő kisemberekkel (meg némi erőszakkal); és az erdő mellette, az élő mitológiával: tündérkirálynővel, koboldkirállyal és alattvalóikkal, akik, hát izé... nem pont olyanok, ahogy az eredetiben megszoktuk. Vicces amúgy azt írni a bárd bármelyik darabja kapcsán, hogy eredeti – a Szentivánéji álomról legfőképpen: kis Chaucer, kis Plutarkhosz, kis Ovidius, kis Apuleius; szóval nyúlások boldog sorozata Shakespeare által mixelve. Akkoriban nem volt evvel semmi baj, a színház angol királya a legtöbbször közszájon forgó történeteket újramesélve fogalmazta meg a maga mondandóját; a kornak nem volt követelménye az eredetiség, és a másként mesélés sem volt főben járó bűn, sőt. Úgyhogy Christopher Moore ilyetén a maga agymenésében is egyfajta shakespeare-i hagyományt őriz – bár tényleg rendre elmenve a falig (meg egy picit azon is túl, az apró, megfelelően elhelyezett lukon át).

Továbbra is nagyon bírtam, mert a harmadik kötet is az aktuális mesemódjaink görbe tükre: farom-túró trónok harca, bárcás és még bárcásabb főribikkel és főbikákkal; továbbra is mindent a farba rúgós poénokra hegyezett zsöllyének mesélve (azaz rámutatva: gondoljak bármit magamról, bizonyos szempontból én is csak zsöllyeszökevény vagyok). Számomra mégis elfáradt, annak ellenére, hogy továbbra is nagyon szórakoztató, mert a Moore által rendre a könyveibe csöpögtetett többlet-réteg, a lúzerek apoteózisával, a bétahímek megistenülésével ebben a könyvben a legvékonyabb. Pedig Farhossz, Kondérosz, Gerendakosz, meg a többi botcsinálta színész adná a lehetőséget. Adná az író alá a lovat, akarom mondani: a szamarat. Ez a réteg most mégis vérszegény marad: a komikuma hibátlan, de pontosan markolt mélységek nélküli.

Higgyétek el, nem a sértettség beszél belőlem, amiért nem a Viharba oltott Szeget szeggel-t mesélte, ahogy számítottam rá. A kicsavart történet szereplőgárdáján át Moore most is kibeszél közönségnek és hatalomnak. De ennek a ki-beszédnek nincs úgy fókusza, ahogy az előző két könyvben. Ahogy a Bolond gonoszul eljátszott a „legkisebb királyfi, akinek szurkolsz” meseeffektjeivel: a vér jogával éléstől jutva a nagyobb jó érdekében elkövetett cseréptöréseken, csalásokon, átveréseken át egészen a véres bosszúig (csak egy degenerált családot söpörtem el az útból – mondja e család bohócruhás, törpenövésű „legkisebb fia”) úgy játszik el a bosszú sorvezetője mentén A Velencei sárkány a nagy gazdasági-politikai mesék bevett paneljeivel. Figyeljetek oda erre – sosem árt, ha az ember a (morbid, vér- és egyéb testnedves) jó poén mellett magán is röhög, a történetek (hírek és szakértések) által jobbára (meg)vezetett önmagán - írtam az előző kötet elolvasása után. Most nincs okom ilyesmit írni. Ha rejtettél is bele ilyen réteget, kedves Chris, számomra elveszett belőle, vagy belekerült a szerkesztőd által előbb megírni követelt Noirba. Valahol látom a lelki szemeim előtt (az utószó alapján), milyen lett volna az időutazó Bolond...

Mindazonáltal köszönöm. Kellett ez a könyv a napjaimba. Kellett a benne tapintható remény, hogy Pukk, a Jópajtás Robin mágiája nélkül is megúszható a hatalmasok elmebaja. Csak kurázsi kell hozzá, egy csapat segítőkész lúzer, meg némi szerencse. Az mondjuk szerintem éppen nagyon ránk férne.

Kiadó: Agave

Fordította: Pék Zoltán

Mondjuk ez a kép inkább a Mocskos meló és folyománya alá illene...

William Gibson: Neuromancer

Igen régen olvastam először, az első magyar megjelenés környékén – akárcsak a Dűnét. Van amúgy egy olyan olvasat a fejemben, hogy ez a történetfolyam lehetne annak a távoli múltja – hogy ilyen okból, alapon és folyamatában is így születik egy (számító)géprombolás-hullám, egy (Butleri) dzsihád a mesterséges értelem ellen; az így születő mesterséges értelem ellen. Szerintem nincs olyan sci-fi rajongó, aki így vagy úgy ne játszana el ezzel, hogy összefűződnek benne mesék, pedig amúgy ez a két világ minden szempontból fényévekre van egymástól. Mind a kettő látomás, de mondhatni, egymásnak háttal születtek. Hiszen Gibson világa, ami itt, ebben a könyvben nyílt, amire aztán ráépült egy teljes, kiterjedt al-zsáner, a következő lehetséges lépések bűvöletével jár elektronikus zenére táncot; míg Frank Herbert munkái léptékeikkel tényleg eltaszítják maguktól a megfeleltetést, még az allegóriát is. Mégis, talán nem véletlen, hogy ezen a blogon egymás után kerülnek szóba...

Néhány éve ezt írtam Gibsonról, egy jóval később megjelent műve kapcsán: igazi varázsát, azt hiszem csak most, A periféria után sikerült végre megértenem. Bármiről is beszélt, implantátumokkal telipakolt, virtualitásban kolbászoló, médiavilági ötpercet kitolni vágyó, globalizálódó márkák bűvöletéből szabadulni igyekvő különböző hősei hasonló minták alapján mozogtak – de mindig teljes érzetű, elképesztően valószerű jövőkben és alternatívákban. Ezek az álmodott világok nem hordoznak semmilyen kompromisszumot, álom-jelleget. Ahogy a szemünk láttára alakulnak, az a valóságunk egyéb tálalásaival teljesen megfeleltethető. Az író a ma lehetőségeinek adott, kiválasztott és továbbgondolt köreiből tökéletes ma-érzetet teremt minden alkalommal, komolyan ügyelve a következményekre: a perifériákra is. A jövővíziói nem pöndörödnek fel a széleken – távlatuk van, komoly, továbbgondolható távlatuk. Gibsonnak tényleg nincs túl sok „története” – de eszelősen jól felrakott világokban történik a majdnem mindig ugyanaz.

Mert valójában tényleg szinte ugyanaz történik bennük. Az írói attitűd a cselekményvezetést tekintve folyamatosan A piszkos tizenkettő szerkezetét variálja, szépen követve az adott recipét. Akciószagú felütéssel pácba rántott hősök gyűlnek össze, csapat épül, felkészülési szak, szükséges előjáték-akciók után koronáz az igazán ütős, csinbumm finálé. Viszont közben elképesztő könnyedséggel rajzol jól elkapott figurákat, folyamatosan az interakcióikkal jellemezve őket, az egyszerű panelekre gyönyörű, gazdag ornamentikával fest lehetséges jövendőt. És így, beérkezve a regényi jövőidőbe, ijesztő, hogy mennyire prófétaian. Ez az írógépen született regény nemcsak leképezte az utána jövő korokat, a billentyűzet-időkét, de alaposan bele is kavart a kifejlésükbe. Az olvasás közben érzett fémes íz jelenleg ott illan a gyorséttermi szendvicseinkben, s ugyan az al-zsáner is nagyon hamar erre az ízfokozókkal karban tartott frissen készült félkész-étel színvonalra süllyedt, a Sprawl-trilógia nélkül elképzelhetetlen volna a nyolcvanas-kilencvenes évek szubkultúráinak színe-java. És tényleg meghatározta valamilyen szinten az is, hogy egy egész technikai forradalom hogyan gondolt magára; miközben tájfun-erővel felkavarta a média amúgy sem viharoktól mentes vizeit, hogyan alakította át egyszer s mindenkorra az információ fogalmát, s végül az egész életünket, amikor a kezünkbe adta a mobillal az egész felfoghatatlan világot. A szilícium völgy ifjai Gibson-rajongók voltak – nem véletlenül; hitték, hogy a látnok őket írta meg.

Persze, ennél sokkal többet tett, és ezt a többi regénye fényében látni igazán a Neuromancer vonatkozásaiban is. Mindig húsba vágó, létező problémákat lát és láttat, hallatlanul könnyedén, a szereplőin át. A világunk jelenségeit továbbgondolva eléggé kérlelhetetlenül és következetesen kérdez – és a válaszaiban mindig elmegy a maga teremtette lehetőségkör széléig. Erről bővebben majd a folytatások bemutatásakor ejtenék szót – lesz miről. Én nagyon sokra becsülöm a stílusát is – miközben a cselekmény szintjén ponyvát ír, a megfogalmazása szintjén olykor szépirodalmi igényű mondatokat. Nagyon hálás vagyok érte, hogy ebben az új fordításban (ami amúgy szerintem ízesre sikerült) meghagyták azt a kezdőmondatot, amire anno felkaptam a fejem. Ma már szinte magyarázatra szorul, mi az adásszünet – és talán volna még, ami magyarázatra szorul. Talán már nem rántja be úgy az ifjakat, ahogy engem akkor, de ha tudják, hogy ez a könyv az alap: hogy e nélkül másképp néztek volna ki a videojátékok, az anime-világ, hogy nem volna Mátrix (és még oldalakon keresztül sorolhatnám), remélem, elkezdik olvasni. Ennek a könyvnek felmérhetetlenek a hatásai az életünkre, akkor is, ha másképp éljük (és ezerféleképpen másképp képzeljük el) ezt a "jövőt". A jelenünk íze furcsa mód valahol olyan, mint ebben a könyvben. Amit az olvasása közben érzek. Fémes, elektromos íz...

Nem volna (vagy nagyon nem így) se Ghost in the Shell, se Mátrix... Van egy film, ami amúgy ízig-vérig Gibson (nemcsak a Sprawl-trilógiából, de például a Virtuálfényből is táplálkozik), a Johnny Mnemotic – A jövő szökevénye. Hát’izé film, a fiatal Keanu Reevessel, az a réteg, az akció, ami filmre vihető volt, a kor filmnyelvén és lehetőségeivel... Én szerettem (kicsit úgy, ahogy a lobotómiát...), hisz egy mozgóképben ficergett Takeshi Kitano és Henry Rollins, meg Ice-T, vidám nyúl(és egyéb-)farknyi szerepekben. Gibson írta, messze a leggyengébb munkája, pont az hiányzik belőle, az a többlet, ami a regényeit túlemeli az akción. A könyveiben ott van a vízió arról, amit ma a zsebünkben hordunk – ami híd lehetne, ember és ember között; de egyre gyakrabban az a gazdagság, ahova, ha belépsz, nem ereszt. A hely, ami elszigetel. Egy önmaga körül forgó kaptár-spirál az űrben. Egy metrónyi ember, ahogy a telefonját bámulja. Ezt a látomást először William Gibson érezte meg, ő tapintott rá. Érdemes a nézőpontjába helyezkedni. Látod a világod benne.

Kiadó: Agave 

Fordította: Farkas Veronika

Iain M. Banks: Hidrogén szonáta

A katonailag szervezett társadalomban élő, mégis meglepően békeszerető gziltek tízezer évvel ezelőtt komoly szerepet játszottak a Kultúra megalapításában, és csak az utolsó pillanatban döntöttek úgy, hogy mégsem csatlakoznak az alapítókhoz. Most azt a kollektív döntést hozták, hogy követik sok millió más faj útját: szublimálnak és felfedezik a létezés egy új, minden eddiginél gazdagabb dimenzióját.

A készülődés napjait beárnyékolja a tény, hogy valaki felrobbantja az egyik gzilt hadosztály főparancsnokságát. Vyr Cossont tartalékos tiszt is gyanúba keveredik, és most mindenki őt keresi életre-halálra. Cossont és társai, egy félreprogramozott android és egy gyanús kultúrabeli avatár nekivágnak az utolsó küldetésnek, amit a parancsnokságon kaptak. Meg kell találniuk egy tízezer éves kultúrabeli férfit, az egyetlen élő embert, aki talán még tudja, hogy mi történt annak idején.

A gziltek búcsúja nagyobbat szólhat, mint a faj egész eddigi története. Iain M. Banks utolsó Kultúra-regénye méltó módon vesz búcsút a rajongóktól, és állít örök emléket a sci-fi valaha élt legnagyobb skót szerzőjének.

Halkan mondom, ez a legjobban elcsípett fülszövegek egyike, amit valaha az Agavétól olvastam. Informatív, figyelemfelkeltő, és mégis, meglepően keveset árul el a könyv tartalmából. Én nem fogok így finomkodni, egyrészt egy csaknem tíz évvel ezelőtt boltokba került könyvről van szó; másrészt, amit tényleg fontosnak érzek belőle, csak úgy tárhatom elétek, ha kitárom a könyvet is. Ajánlónak legyen elég ennyi: egy kaland-szerkezetű, fanyar humorú, hamisítatlan (vagy mondjuk inkább így: tipikus) űropera ritkán ad ennyi gondolkodnivalót – ez a könyv a megállító-képességét tekintve Dan Simmons dolgaihoz méltó potenciállal bír, nem hiszem, hogy tudnék ennél nagyobb dicséretet.

Szóval Vyr Cossont az egyik szerencsés, aki a zene szenvedélye miatt, a Hidrogén Szonáta és alkotója miatt a Kultúrába tett egykori látogatásakor beszélhetett a galaxisokban valaha élt legidősebb élő emberrel, Ngaroe QuiRiával, aki teste minden porcikájában emlékeket őriz (mindet, kivéve azokat, amiket szándékosan elfelejtett). Képzeld el, hogy elbeszélgetsz Mozart kortársával, mit miért csinált az a gyermeteg zseni... Vyrnek ebben a katonai alapon szervezett társadalomban tartalékosként ugyan gyakorlatilag semmi köze a hadsereghez (nem egy akcióhős típus), ez a tény mégis belerántja a gzilt faj legutolsó belső konfliktusába. Mert a szublimáció előestéjén a Zihdren-Maradványtól (a zihdrenek voltak egykor a gziltek mentorai – már időtlen időkkel ezelőtt szublimáltak, leszámítva egy csekély hányadot, ez a Maradvány) felkavaró üzenet érkezik – azaz nem érkezik meg a gziltek búcsúünnepségére. Politikai érdek, hogy ne érkezzen meg, hiszen a gziltek identitását érinti. Mi történne, ha kiderülne, hogy a Szent Könyv, amit minden gzilt magánál tart, és mértéken felül tisztel (mondjuk így: hisz benne), a saját kiválasztottság-tudatuk alapképző „bizonyítéka” az egykori mentor-faj hideg fejjel elkövetett társadalmi kísérletének kidekázott terméke volt? Mi történik egy óriási ismeretlenbe ugrásra, szintlépésre készülődő társadalommal, ha kiderül: közösen felépített létük alapja csalás, rossz vicc-szintű megvezetés? S mi történik, ha erről a titokról tud valaki, emlékszik rá, sőt, akár hajlandó lehet beszélni róla?

Érdekes meglátások egész sorát szülő alaphelyzet. Akcióba csomagolva megint, azzal a remek ütemérzékű, jól komponált, kellően csavaros cselekményvezetéssel, ami a műfajban alapvető. S azzal a csak Banks-re jellemző, fanyar, kíméletlenül ironikus humorral, ami a Kultúra-regények talán legüdítőbb jellemzője. Az író Kultúrájának Elméi, a csillagközi hajókban önmaguk avatárjaival (de olykor személyzettel, vagy akár több bolygó-lakosságnyi utassal osztozó) mesterséges intelligenciák Iain M. Banks legkomolyabb adui, mert miközben tényleg hordozzák egyfajta kultúra legfontosabb megközelítéseit (mi történt, miért történt, mit okoz – azaz ebben a helyzetben a felelősség-érzetnek mi a teendője), mindezt rengeteg önreflexióval: különböző látásmódok filozófiai alapjait fifikás, de jól követhető párbeszédekbe bonyolítva teszik. Egészen pontosan feltárva azt is, mit értett az író kultúrán, a tíz kötetre rúgó, egymással hol lazán, hol szorosabban összefüggő regényfolyamban. Valahol nem csodálom, hogy eljutott a felismerésig: amíg az életünk képesek vagyunk egyfajta jól szervezett, megegyezéses rendben élni a „bárki másokkal”, addig gyakorlatilag mindegy, hogy a kultúránk alapja történetileg dokumentált, ezer szinten igazolt valóság, vagy egy akármilyen, hihető illúzió, ami alkalmas arra, hogy higgyenek benne.

S főleg mindegy, hogyha erre egy jóval nagyobb távlat „szemléletéből” tekintünk vissza. Hogy a zihdrenek maradéka téved az aggodalmával: mit szólnak majd a gziltek, ha a szublimálás után derül ki, hazugságban éltek. Az ennyivel nagyobb távlat természetét Banks egy visszatérővel hitelesíti, egy egykori, Kultúra-beli Elmével, aki szublimált, és visszajött onnan, mégis; az Elmék Lázárjával: a Zoológussal. Aki beköltözött a talán legmakacsabban igazságmániás Elme: a Pszeudonim tárhelyeire, vendégnek – amíg úgy nem dönt, elég az önként vállalt száműzetésből, és visszaolvad a szublimációba. Ez az egész annyira... bagatell. Lényegtelen, mondja. Szépen körülrajzolva, mit jelenthet tényleg egy ekkora távlat-különbség, amire az író a szublimáció fogalmát kitalálta. A halálos beteg író, aki le tudta zárni a maga történetfolyamát, elmondva a legfontosabb tapasztalatát benne. Ha van az a távlat, amit ebben a folyamban a szublimáció jelent, onnan nézve minden motivációnk, törekvésünk, dilemmánk az értelmét veszti. Nem lesz lényeges az sem, ha kiderül: az életünket hazugságokra alapoztuk.

Lehet vitázni ezzel a szemlélettel, ahogy a Pszeudonim is teszi a könyv lapjain. Banks maga is vitázik a többi könyvében ezzel. Lehet, tényleg el kell olvasnom a könyveket, szép sorban, az összes Kultúra-regényt. Mert ha csak annyi értelmük van, hogy jól érezzem közben magam, megkapom tőlük. És mint látjátok, azért ennél jóval többet is... Engedje meg, Mr. Banks, hogy megköszönjem az utazást – akkor is, ha lehet, az ön távlatából ennek a köszönetnek sincs már semmi jelentősége.

Kiadó: Agave

Fordította: Gálla Nóra

Simon Stålenhag: A Labirintus

Ezt a könyvet jó eséllyel fél óra alatt végiglapozod, de jó eséllyel aztán órákon át nem enged el. Velem ez történt, ezt mesélném, hogy min járt a fejem órákon át, úgyhogy ez az írás megint azoknak szól elsősorban, akik már betévedtek ebbe A Labirintusba. Ha kényes vagy arra, hogy ízelítők nélkül hasson rád, amit ez a zseniális skandináv (rém)álmodott nekünk, ne olvasd tovább!

Simon Stålenhag előző, magyarul megjelent könyve, a Mesék a hurokból kapcsán arra jutottam, ha át akarod neki engedni magad, akkor jársz a legjobban, ha szabadjára engeded magadban a benned nosztalgiába göngyölt gyereket. Most arra kérlek, zárd el magadban jó mélyre, adj a kezébe egy jó könyvet, végső esetben ültesd egy képernyő pixelei elé - de ne engedd közel A Labirintushoz. Ez a könyv érettséget követel, még az Elektronikus állam hasadásokból süvöltő jövőálmánál is jóval többet. Aminek amúgy egyfajta komplementere – hiszen igazi vége-mese, csalások nélkül, remény, utolsó esélyek menedéke, túlélők, hullahegyeken jövőbe pillantó kivételek nélkül. Mert pont azt meséli, hogyan bomlik semmivé egy ilyen utolsó esély menedéke. Hogyan fertőződik a kivételek menekítő hangyabolya.

Megint a képek és a szöveg elfogó egységében. A Kungshall, a menedék egyik felszíni állomásának, Granhammarnak oka-fogyott, steril üressége. A kozmikus fekete gömbök által megsemmisített külvilág ammóniától szennyes üressége. Minden képe eszelős reménytelenséget sugall. Ahogy a narrátor minden szava. Ez egy visszatekintés, a történtek után, ahol a mesélője teljes mélységében képtelen szembenézni azzal, amire visszatekintene. Nem állja a múltja tekintetét – így sokkal lényegesebb az, amit nem mesél el, de ott van a sorok között, mint a kevés szóval, lassú, elvékonyodott női hangon előadott történet. Hiszen gondoljunk bele ebbe az ürességbe, ami nemcsak a teljesen elpusztult, csak védőruhában túlélhető külvilágra, de a menedékekre is jellemző. Ebben az űrben a megmentettek, az elit, és válogatott kiszolgálóik lézengenek – és semmi nem vádolhat teljesebben, mint a képeken kongó, hideg, kiszámított, minden személyességet, magunkkal cipelt kabaláink feleslegességeit nélkülöző üresség. Az embertelen üresség.

A kiszámított létszám, amit el tud tartani egy hermetikusan zárt rendszer. Mert amikor eljön a katasztrófa, azok, akik tűzközelben léteznek, értesülnek róla, hol a „mentőcsónak”. Viszont nyilván híre terjed, és a bolygónkon nagy többségben élő „harmadosztályú utasok” megrohannák. Ezt diktálja az életösztön. Az én apokaliptikus, elképzelt menedékeim zsúfoltak, szennyesek, izzadtságszagúak; Zion, a Metró-állomások, a Skynet elől óvóhelyre zsúfolt túlélők fészkei a szívemnek kedves menedékek. Ahol a ments meg, akit csak tudsz túlzásba esése kódolja a tragédiát előre – a hiányt, amit a létfenntartás rendszerei aztán nem bírnak betölteni. Ez a „mentőcsónak” viszont a jelen elitjéé. Ez egy másféle kannibalizmus. Tényleg. A pragmatikus empátiahiány produktuma. A világot vezető hozzáállás erőforrás-szemlélete ide vezetne, ebbe a vádoló űrbe, ahova nem juthattak be a tömegek. Látod a képeken, milyen barbár, Timur Lenk módszereit idéző, de ipari módon steril, zsákolt koponyahegyek riasztó gúlái kellettek hozzá, hogy átmenjen az üzenet: Bármilyen szörnyűség elől menekültök is, itt valami sokkal rosszabb vár rátok. És látod a képeken az űrt, ami a „csónakban” ülőket vádolja – s ha valaki minden hideg számítás ellenére fogékony a bűntudatra, ez az űr menthetetlenül beszivárog a lelkébe.

Sigrid és Matt ilyenek. Minden józan számítás ellenére megmentenek egy gyereket. Akinek a lázadók jelképét a dzsekijén viselő bátyját viszont értelemszerűen nem. Értelemszerűen – ez ebben a látomásban a legdurvább, ahogy átalakul a szó jelentése, és lefoszlanak róla a sallangok. Nagyon sokan, főleg az értelem hívői közül képtelenek belátni, hogy minden eddigi történelmi tervszerű megsemmisítés alatt ez van, legvastagabban ez: a hideg, kiszámított értelem, minden empátia nélkül. Matt ezzel képtelen szembenézni, Sigrid tehetetlensége helyett a gyónást választva. Csakhogy Charlie nem bocsáthat meg. Már tudja, mi volt a zsákokban. Kinek a feje. Ez történik egy felszíni megfigyelőállomáson, Granhammarban, miközben a menedék körül, Kungshall óvóhelye körül a külvilág is fellázad. Hiba csúszott a számításainkba, valahol a víz és az ammónia arányának meghatározásánál... ...az állomáson kívüli táj oldódásnak indult. Ez Stålenhag másik, pontos észrevétele az értelemről: nem fér bele a világ. Eddig minden számításunkba hiba csúszott, a modelljeink soha nem teljesek. Az emberiség elitjének mentőcsónakja előbb vagy utóbb elmerül az ismeretlen mocsarába.

Adja magát a kérdés: miért Labirintus. Mint a fejezetnyitó képek, az egyre nehezebb pályák – a pixelek (számítógépes múltba helyezett, épp ettől időtlen) labirintusa, aminek el kell érned a közepét. Azaz pont fordítva: ahonnan ki kell találnod. Erre nem képes egyik szereplő sem, Charlie sem, Matt sem, és ahogy olvashatjuk a szavait, Sigrid sem. Azaz pont fordítva? Arctalan szereplők, mindegy-kik ők tényleg, egy labirintusban, ahonnan nincs kijárat – ha mégis találnál, magadra maradsz, a bosszúvággyal, a bűntudattal, a tehetetlenséggel? Kijutottak? A képek ezt sugallják. Egyedül maradtak, egy szem pixelként egy végképp ellenséges, pusztító világban, akkor is, ha bosszú-angyala, egyáltalán nem vétlen áldozata, vagy puszta, utólagos narrátora voltak ennek az eltévedésnek.

Súlyosan reménytelen könyv ez, feloldozás nélkül. Egy borítók közé kötött ciánkapszula. Mégis, a végiglapozása után merengéssel töltött órák végén elfogott, ami hiányzik belőle: a remény. Ez a kamaradráma néhány rendszerhibától alakul ki, de valójában mi sem reménykedhetünk másban, a számítás sajátságos világában, minthogy valamit a számítók kifelejtenek a számításból. A rendszerhibában reménykedhetünk – még. Két ammóniamentes lélegzetvétel között. A mentőcsónakban, ami a napja körül kering a dermedt semmi űrébe vetve.

Kiadó: Agave

Fordította: Molnár Beáta Eleonóra

Ernest Cline: Ready Player Two

Bevallom, először nem voltam különösebben lelkes, amikor kiderült, hogy folytatja. Talán mert a megmentett világok újabb megmentéséhez mindig valami még nagyobb fenyegetés kell; ráadásul itt a mesterséges univerzumba göngyölt eszképizmust sikerült csak megmenteni, a lehetőséget, hogy elmerülj a virtualitás oázisába egy haldokló bolygó billegőben pörgő Eredet-végi totempörgettyű-civilizációjából. De Ernest Cline megint ügyesebben komponálta a mesét, mint amire a könnyen olvashatóság laza szövete predesztinálta volna, és miközben tényleg megellette a folytatás-kényszer klisés, pofátlan állatorvosi lovát, összehozott egy élvezetes szintlépést is az előző, kult-státuszba került mókához. Miközben egyfelől kapartam a falat, mennyire törvényszerűen választott például (fő)gonoszságot ellenfélnek, másfelől megnyaltam a tíz falkaparástól töredezett körmű ujjam, milyen ízesen, profin, elegánsan vezeti elő. Miközben dühített, ahogy a hőseivel bánik, mulattatott is, mennyire édesen pofozza e bánásmóddal az első könyv boldogan éltek, míg... jellegű befejezését. Akárcsak amikor behozza az OASIS Neurális Interfészt (ezüstszínű tojásban, a 10. oldalon), úgymond a kezünkbe nyomva ingyen a Díjat, és ezzel minden ilyen díj valódi természetét is feltárja: mekkora átkok.

Ez az agyba így, teljes érzettel csatolt (oda-vissza teljes), mindenki számára elérhető virtuális tényleg megér nem is egy misét, és a történetálmodó (persze bevallottan mások: például William Gibson, Neal Stephenson nyomdokain) celebrál is nekünk egy meglehetősen összetettet. Szépen végiggondolva, egy ilyen új, közösen elérhető elektromos delírium mi mindenre lehet jó. Kicsit steril marad, nem megy bele olyan apró részletekbe, hogy bármilyen adatcsomag egyszerre vadász és préda, hogy milyen tág mezeje nyílik a befolyásolásnak, ha teljes terjedelmeddel elérhető vagy ebben a térérzetű nem-térben (ahogy például Brandon Hackett gondolta végig az Eldobható testek látomásában). Itt egyéb okból nem vagy biztonságban – és olyan hétköznapi indokból, mint egy beteljesületlen szerelem. Valahol ez a legbájosabb benne (s egyben a legbosszantóbb), hogy e tekintetben továbbra is leplezetlenül kamasz-álom. Abban is, ahogy a halálon túl tartó örök szerelmet képzeli (anorákba bújtatott, halálon túl is tartó szerelmi háromszögnek), meg abban is, ahogy a hősöket rángatja ki egy hét boldogság után az újabb (nagyobb, színesebb, szélesebb vásznú) világmentésre. Kamasz-álom: nem ismeri a szerelem boldog, tenyésző hétköznapjait – amitől tényleg élethosszig tarthat.

És eközben a folytatások állatorvosi lova tényleg – és egy következő szint egy regény formában elénk tárt számítógépes játékban. Cselekményvezetés terén a Ready Player One és a második menet közt gyakorlatilag csak ennyi a különbség: ez mindössze egy újabb, sokkal nehezebb pálya. Szigorúbb feltételekkel, hiszen itt az óra ketyeg, nemcsak a virtuális boldogság, de valódi élet-milliárdok is a csapdájába kerültek. És közben méltó, ötletes folytatás: a küldetések játékmenetei megint sziporkázóan érdekes, utalások tömegével rakott, szellemes tisztelgések – ez a rajongó író megint ebben a legerősebb, hogy megszerettesse velünk mindazt, amiért rajong (és hogy úgy éljen ki a szemünk előtt egy játékfejlesztő ént, aki szintén rajongó, hogy mi is rajonghassunk érte). A főhajtás-rész megint nagyon rendben van. S közben a történet jóval kevésbé heroikus. Wade avatárja, Parsifal sokkal többször kénytelen a barátaira támaszkodni, mint amennyit szívesen bevallana, sokkal többet csetlik és botlik, mint amennyit a mintaadó világmentők szoktak. Így a végén sokkal nagyobb hitellel hozhatja meg a döntést, amit szerintem minden menekülés, minden eszképizmus szelíd (vagy erőszakos) vigasza mellé kötelezően meg kell hozni: ezt a közös álmot, a valóságot, és terepét, a Földet kellene elsősorban megmentenünk (magunktól), akkor is, ha közben a fantáziánk a csillagokig ér.

Mert persze teljes Happy End a vége. Némelyek szerint túlságosan is teljes... És ne mondja senki, hogy ezzel spoilereztem. Ez a két könyv az általam ismert legszebb tisztelgés a számítógépes játék összes korszaka előtt – abban is komolyan véve magát, hogy játék. Mi más lehetne a játék vége, mint egy túlságosan teljes Happy End? Ami persze azt is jelenti, hogy az írója, ha egyszer nekifut a Ready Player Three-nek, hát igen rendesen feladta magának a leckét...

Kiadó: Agave

Fordította: Farkas Veronika

Brandon Hackett: Eldobható testek

Hogy a viharba ne volna csábító. A halhatatlanság. Naná. De még inkább a testek szabad választása. És nemcsak a nembéli játékok, a húsvágy kiélésének végtelenségében való ritmusos lubickolás, hogy bárkivel a bárki bőrében, vagy hogy végre megélhessem, milyen a nőnek a maga nősége (és nemcsak a nemiség! Hanem az én, mint nő – hogy mennyire más). Szóval nemcsak a szabadon választott nemmel való megunhatatlan testi játékok, hanem az a sajátos tény, hogy hátrahagyva a magam bőrét egy másik magam bőrén tapasztaljam meg az elképzelt javított változatokat. A teljesen ellentétes felépítésű változatokat, amikben több a levegő és kevesebb a föld, jobban átjárják a szelek – avagy épp több a hal benne, mint a madár, vagy legalább annyi (tényleg szeretnék szálkás és karcsú gyöngyhalász lenni, nemtől függetlenül)... Hogy a másik magam bőrén tapasztaljam meg, a személyiségem számára ez mit és hogyan jelent.

És itt ezen a ponton áll meg bennem a gondolatmenet, mert itt, ezen a ponton jut eszembe a Ghost in the Shell egyik fontos monológja (a hajón, mélyre merülés után) - mert mennyiben vagyunk mi, lelkek a test tapasztalatai (is)? Mekkora rész ebben a rész szerinti látásban, a megélhető tükör által homályosan látásban a testé? Mit jelent a test valójában, ruha-e tényleg, és minden a lélek, ahogy egykor ősz fejjel is örök kamasz cimborám, Katona Tibi hirdette? Avagy sokkal szorosabban vett következmény-egység, magunk nevelte és képességeink, létfokunk kitermelte választás egyébként is, ahogy a Kelet nem egy tanában képzelik? Ha elég tágra nyitom ezt a gondolatot, hamar ott találom magam, ahol a főhős, Vireni Orlando férje, Evron: hogy képtelen lennék megtenni. Hűtlenségnek érezném, hiszen felelős vagyok az arcomért, amilyen lett, felelős vagyok a testemért, amilyenné vált - és nem tudom, mi mindent vetnék le a testtel ebből a felelősségből. Lehet, én sem tudnék újhumánná válni... Még akkor sem, ha ezzel tényleg a halált választanám és tényleg az örök élet helyett. Az azonnali halált az örök élet (kényszere) helyett...

Egészen ijesztő lehet ezt így olvasni valakinek, aki azért jött ide, hogy körülszaglássza ezt a könyvet, annak alapján, ahogy mesélek róla. Csak annyit akartam jelezni ezzel a két bekezdéssel: ez a gördülékenyen olvasható, cselekményes, csavaros fantasztikus regény ilyen gondolatokat is megnyithat, számomra legalábbis ennyire izgalmas, megrendítő, létezésem alapvető dilemmáit érintő gondolatmeneteket is szült. Mert amúgy tényleg gördülékeny és csavaros, az író, Markovics Botond e téren tényleg az egyik etalon itthon – mint ahogy megint példaszerű, ahogy a kíméletlen alapötletet világba álmodja. Botond víziói az esetek többségében önmagukban megérnének egy-egy elemző kibeszélést, vagy vele egy mélyinterjút. Ahogy a fantáziáját használja a jelen lehetőségeiből olykor eszelősen merészeket ugorva és mégis megőrizve az érzetet, hogy ez a trambulinugrás nem lehetetlen (sőt, a világai a belső koherenciájuk révén nem is hagynak más lehetőséget, mint ezeket az ugrásokat, például ez esetben az újhumánságba). Na, ez ritka kincs, és tényleg méltóvá teszi az íróját díjra és elismerésre. És közben mindezt sokak számára teszi elérhetővé a könnyed, akcióközpontú előadásmóddal. Olykor éreztem úgy, hogy ez az írói beszélőke azért az árnyalt, sokrétű karakterábrázolásnak nem ágyaz valami jól – de az író ezen a téren is hallatlanul sokat fejlődött, olyan közelmúltban megjelent, szeretni való munkáihoz képest is, mint Az ember könyve.

Feltűnhet, nem mesélem a történetet. Pont azért nem, mert tényleg akkor jársz a legjobban, ha nem olvasod el még az amúgy korrekten távolságtartó ismertetőt se a hátulján. Ha egyszerűen hagyod, hogy az író bevezessen ebbe a jövőbe, ahol már kirajzottunk, ahol már kitoltuk az élet határait bolygóközi térben és életkorban is – bár drága árat fizettünk érte, és hatalmas áldozatok árán sikerült. Tetszik az új autokráciák ábrázolása, és nem tetszik, de sajnos értem, miért egyértelmű, hogy csak egy másikra cserélhetők. Tetszenek a felvetett kérdések és a rájuk adott, Botondtól megszokott kíméletlenséggel megfogalmazott, pontos válaszok. Mostanában azért nem egy könyv a kezembe került (és nem egy film jut az eszembe), ahol a gondolat eljátszott ezzel a szerverparkra menthető emberi tudattal, de egyik látomás sem volt ennyire következetesen húsos és véres. Ahogy hozzáköti a testnyomtatás lehetőségét a tudattároláshoz, az nemcsak az ötlet miatt izgalmas, hanem a következményvilága miatt, mert az író ezeket mindig kíméletlenül, a hőseit nem kímélve méri fel.

Beleéltem magam a könyvébe. Talán ezért élem meg ennyire erősen a dilemmát. Mert halhatatlanság, igen, meg örök fiatalság – ráadásul testek áradatában, lubickolva a változékonyság gyönyöreiben... De egyfelől nemcsak a test elfáradása létezik, hanem a lélek fáradtsága is, másfelől valahol az öregedés leszűrte jó hozadékát is legalább annyira kapom a testtől, mit a belecsomagolt lélektől. Csak az utóbbi időben egy halom olyan tapasztalattal lettem gazdagabb, ami szálazhatatlan a koromtól, és a vele járó kényszerektől, és ezek jó értelemben formálhattak rajtam. Így kívül is maradtam a könyvén, olvasás közben, mert csak egy határig tartalmazták a választásaim. Valahol amúgy örülök neki, hogy a könyvében felkínált legfontosabb választás (még) csak a fantáziáé. Ez a könyv is a megistenülésünkről szól, a maga kegyetlenül hús-vér módján. Márpedig önjelölt isteneinket elnézve jobb, ha nem élhetnek a számos, az Eldobható testekben felmért lehetőséggel a befolyásolásunkra. Mert kizárólag visszaélni volnának képesek vele. Szerintem sajnos nincs olyan, hogy utolsó hazugság...

Amúgy azt remélem, a Kelet szemléletének ebben az egyben maradéktalanul igaza van. Bírnám, ha kiderülne: ezt a csillagközi űrutazást a Föld bolygó nevű intergalaktikus űreszközön amúgy is egy eldobható testben folytatom épp, csak meg kell várnom, amíg természetes úton hámlik le rólam. Hogy mindez, amit tettem vele, meghatározza-e, milyet növeszthetek helyette, vagy lesz választásom (ó, az a szálkás gyöngyhalász test...), az majd reményeim szerint úgyis kiderül. Úgy, hogy eközben a hatalmat mások és magam felett is csak a szokásos eszközökkel gyakorlom – sajnos ez is épp elég alkalmat ad a manipulációra. És szeretném, ha Halál nem a végső ellenségem volna, hanem nagyjából úgy nézne ki, ahogy egy másik kedves mítoszalkotóm láttatja. Szívesebben látnám a véget empátiával teli, olykor humort is csillantó Végtelennek...

Nagyon örülök ennek a víziónak, mert rengeteg dolog eszembe juthatott miatta. Adjatok rá alkalmat, hogy nektek is eszetekbe juthasson, rácsodálkozhassatok általa a rátok jellemző egyediből arra, ami vagy tovább él, mint a test, vagy nem – de amíg létezik, örök terepe marad a kíváncsiságnak.

William Gibson: Mozgástér

Nem kéne meglepődnöm, hogy William Gibson képes meglepni, mégis sikerült – amikor rácsodálkoztam a Periféria összetett gondolatépítményére, azt gondoltam (az író eddigi életművének ismeretében), hogy ha lesz folytatás ehhez a könyvhöz, nem lesz közvetlen és szorosan vett. Az lett, olyannyira, hogy újra kellett olvasnom az első könyvet – éreztem, hogy az összes finomság ízleléséhez ez lesz a legjobb. Szeretek újraolvasni, mert mélyül tőle a megértés, és erre itt elemi szükség volt; annyira rajta fekszik a folytatás története a szemléletét megalapozó első könyvön. Nem kéne csodálkoznom, hogy Gibson ismét trilógiában gondolkodik, hiszen eddig is ezt tette – hogy a Mozgástér a középső könyv, ahol a megalapozott vezéreszmék tovább nyílnak, hogy táguljon a horizont. Viszont nemcsak megírni lehet nehéz ezeket a közepe-regényeket, de beszélni se könnyű róluk, vagy kedvcsinálót írni, hogy elolvassátok. Akit elsodort az első regény, ahogy engem, azok úgyis elolvassák majd, szerintem; azokhoz kellene szólni, akiket a Periféria elkerült. Hát ezt most megkerülöm, legyen elég annyi, hogy akit elbűvöl az agyas, de akció terepmintás egyenruhájába öltöztetett fantasztikum, annak ez a két könyv kötelező olvasmány, és nyilván az lesz a harmadik is...

Valahol rémületes, hogy egy nagy fantáziájú kortársam az általunk megteremthető isteniben reménykedik – mintha már csak abban. Mintha tényleg nem lehetne bennünket felügyelet nélkül hagyni. Gibson regénybe csomagolt valóságérzete megint lenyűgöző – innen nézve, ahol épp kiteljesedőben regnál egy kleptokrácia, főleg. Ebben az időutazással bonyolított, többszörös párhuzamos világképben az egész folyamot vezérlő akarat minden beavatkozásával ebből a csapdából hátrálna. Mert a tolvajvilág tényleg képtelen fenntartani magát, hiszen a vezérlőelve a lopás, és nincs olyan, hogy abból elég. Az egykori vállalati birodalmak helyett, a befektetők uralta világ helyett, amit a cyberpunk-érát megalapozó regényeiben boncolt, ebben a látomásában a klept megragadása a legerősebb valóságkritika. Ainsley Lowbeer jövője, ahonnan Wilf, Rainey, Ash segítségével a csonkokba (vagy inkább leágazásokba, manipulált párhuzamos múltakba) avatkozna, a klept kiteljesített uralma miatt stagnál – tart a saját befejeződése felé, minden egyensúly-kísérlet ellenére. Ez a világ a Főnyeremény eredménye, amiről fokozatosan egyre többet tudunk meg: érdekek mentén egy szűk csoport által gát nélkül kihasznált járvány, és a válságok egybefüggő sorozata, amit okozott. Ismerős? Itt ülök egy részleges karanténban egy járvány harmadik hullámában a gépem előtt, és látom Gibson látomásában a látnokit. Hogy egyeseknek hogyan-miért lehet egy ilyen kataklizma Főnyeremény.

Amíg a Perifériában a járvány előzetes kezelésének és a gazdasági összeomlás elkerülésének manővereiben gyönyörködhettünk, egy olyan ágban, ahol a katasztrófa még nem teljesen történt meg – a „jó kleptokrácia” álmában, ahol a felelősségérzet, a megtehető következményeinek ismerete fékez, kerestet más utakat, addig a Mozgástér teljesen kivenné az emberi önérdek kezéből a nehéz döntések meghozatalát. Amit Verity Jane, az Appszelídítő tesztelne, a digitális asszisztens az első ébredésétől átveszi az élete felett az irányítást. Eunice (a kezdeti magvetést leszámítva) az első önmagát minden további segítség nélkül összerakó MI. Attól lefegyverzően emberi, hogy érzelmes is. Beleérző. Valahol rémületes, hogy az általunk épülő entitás (aminek a nagyvárosaink az ideggócai, közlekedési hálózatunk az érrendszere, bányáink, erőműveink és nagyüzemi állattartásunk és növénytermesztésünk az emésztőrendszere – és én Gólemnek hívom) egyenlőre ebben a leghiányosabb; mintha csak önfenntartó ösztöne volna, szinte már a teremtői akaratától függetlenül, s még nincs empátiája. Még nem érez felénk semmit, hiába pötyögjük elméjébe a fohászaink – ahogy mi sem érezzük a testünk alkotó sejteket, legfeljebb egyfajta sejtelemben, amikor elromlanak.

Eunice az én fogalmaim szerint az új Isten. Általunk teremtett, általunk elpusztíthatatlan – még ha ehhez a lehetőséghez, hogy elpusztíthatatlan lehessen, szüksége van a hívekre, s általuk arra a mozgástérre, amit a regény komótos részletességgel, a szokásos, Gibson-i, szikár logikával körbejár. Ez a regény tényleg a mozgástérről szól – s hogy a kihasználása milyen következményvilágot teremthet. Éreztem már úgy (s ez az érzés az olvasások után mindig fokozott), hogy Gibson talán a legfontosabb látnok kortársam. Bár igaza volna! Hogy tényleg képesek lehetünk rá legalább egy alternatív, párhuzamosan futó létvariációban, elérhetjük, hogy a Gólem érezzen bennünket – és legyen bátorsága szeretni ezt a világát és önmagát szisztematikusan pusztító fajt, az embert, aki megteremtette.

Türelmetlenül várom, hova csavarja ezt a látomást a harmadik kötet. Milyen jövőt fog létünk elszánt és paranoid haptikus felderítője, William Gibson legközelebb gyarmatosítani.

Kiadó: Agave

Fordította: Bosnyák Edit

Octavia E. Butler: Átváltozás, Hibridek

Octavia E. Butler Xenogenezis-trilógiájának első része, a Hajnal az eredeti megjelenése után harminc évvel is képes megdöbbentő erővel hatni – ma is bátor, újszerű és nagyon okos felvetései a saját ostobaságától látszólag megmenthetetlen emberiségről kiemelik a kortárs sci-fi mezőnyből. Az első rész alapján még nem lehetett biztosan megállapítani, mire is számíthatunk a folytatásban, lehetett volna ez egy klasszikus űropera némi morálfilozófiával nyakon öntve, el is ponyvásodhatott volna (a harmadik részben kissé túltolt fajok közötti szexualitás sajnos ebbe az irányba tolta) vagy mehetett volna sci-fi kalandregény irányba. Mindezek helyett a három rész együtt egyfelől nagyszabású hibrid-családregény (avagy: a fajok közti keveredésből létrejött mozaikcsaládok éppoly problémás viszonyokat hordozhatnak, mint napjaink emberi családjai), másfelől tudományos-fantasztikus szociológiai tanulmány az emberi mikro- és makrotársadalmak működéséről.
 

Az emberiség megérett a pusztulásra.
 
Butlernél szó szerint, hisz az emberi faj már kis híján kiirtotta önmagát a végső háborúban – amely után kétszázötven évvel az oankálik felélesztik űrhajójukon a maroknyi begyűjtött túlélőt. Az első rész felvázolja a túlélés látszólag egyetlen útját: a betegségektől megszabadított, felturbózott fizikumú emberek kizárólag úgy élhetnek túl - s tehetik le egy „új emberiség” alapjait - ha belemennek a géncserébe az oankálikkal. Melynek eredményeképp az „új emberiség” valójában változatos felépítésű ember-oankáli hibridekből állna. S illúzióink azért ne legyenek: bár az ember a teremtés koronája, az oankálik évezredek óta úgy élnek túl, hogy a leigázott fajok körében „szétszórják” saját génkészletüket, benépesítve ezzel a fél galaxist. Szóval jó eséllyel az ő génjeik lesznek az erősebbek, mi meg cuki, némi telepatikus képességgel rendelkező kisbaba helyett egy csápos szörnyet hozunk világra.
 
Ez a legrosszabb, ami történhet, gondolnánk – ám az Átváltozásban Butler épp az ellenkező forgatókönyvet festi fel. A második rész főszereplője a kis Akin, az első részben elsőként felébresztett Lilith ember-oankáli konstrukt fia, akit totyogósként rabolnak el családjától az emberi ellenállók. Akin látszólag teljesen emberi. Egy tökéletes kisgyerek, olyan, akire minden, az oankálik beavatkozását elutasító, az űrhajóról gyógyultan, ám sterilizáltan távozó, önálló falvakba tömörülő, a túlélésért bármire képes, ám fajként fennmaradni képtelen ellenálló vágyna. Mégis más. Annyira más, hogy felvetül a kérdés: valójában mi az ijesztőbb: a láthatóan más vagy ami normálisnak néz ki s csak később derül ki, hogy mennyire különleges? A csápos kis szörny vagy az emberi kisbaba, aki belül érettebb és okosabb, mint bármely felnőtt? Könnyebben fogadjuk el a mást, ha az láthatóan más, mint ha úgy néz ki, mint mi? Csak a látszat számít vagy valójában épp a megtévesztő látszat az, ami igazán ijesztő?
 
Akin nem csak külsőre emberi, köszönhetően annak, hogy részben az őt elrablók között nő fel, jobban ismeri az emberek gondolkodását, mint bármely oankáli (vagy bármely más konstrukt) – kötődik hozzájuk, átérzi félelmüket, sértettségüket, vágyaikat. A fiú, akit megfosztanak annak a lehetőségétől, hogy akár teljes értékű oankáli családtag legyen (hisz babaként elrabolják, még mielőtt kialakulhatna az oankálik körében kulcsfontosságú kötődése konstrukt testvéreivel), aki nem lehet tisztán ember sem (hisz az oankáli gének adta „plusz” kiirthatatlan), a mindenhonnan kilógó konstrukt lesz az, aki megnyitja az utat az emberiség számára egy „tiszta” fennmaradás felé. Akin megérti az embereket. Akit mindenhonnan kivetnek, mindennél jobban érti a számkivetettek szempontjait és vágyait. Érti azt, amit oankáli családja s immáron teljesen beolvadt anyja nem: hogy az emberiség sosem lesz képes feloldódni. Hogy menthetetlenek vagyunk. És mégis megérdemlünk egy újabb esélyt: esélyt arra, hogy elölről kezdjük, egy terraformált bolygón valahol az űrben, az emberi génkészlet minden hibájával, betegségekkel, erőszakos hajlamokkal, idegengyűlölettel. Megérdemeljük az esélyt arra, hogy újra a vesztünkbe rohanjunk.
 
És igen, ha makacsul elutasítjuk a változás lehetőségét, a fejlődést, a megújulást azért, mert ragaszkodunk az emberről kialakított megszokott képünkhöz – akkor megérdemeljük.
 

A Hibridek újabb fejezet a nagy családregényben, újabb szintlépés a fajok közti keveredésben. Főszereplőnk itt Jodash, szintén Lilith gyermeke, aki az első olyan oankáli óloj, akit emberi anya szült. Az ólojok az oankálik semleges nemű tagjai, akik nélkül nincs család, nincs párosodás, nincs ember-oankáli konstrukt. Jodash korán érkezett, a két faj közti géncsere még nem tart ott, hogy ember szülte óloj betölthesse funkcióját – ugyanakkor nyilvánvaló, a két faj közti együttműködés nem lehet teljes nélküle. Jodash a kulcs: ha emberpárra lel, túléli az átváltozást és képes lesz teljes értékű ólojként működni, a fajkeveredés sikeresnek tekinthető. Ám Jodash útja fájdalmas, kudarcokkal teli és okoz néhány meglepetést. Például amikor rálel egy rejtett emberi falura. Amikor új életformákkal ismerkedik. Amikor meg kell harcolnia önmagáért – már nem csak oankáli és ember mivoltáért, hanem azért, hogy maradjon belőle valami, bármi.
 
Jó párszor éreztem azt, hogy a harmadik részre kissé elfáradt a cselekmény és Butler kissé belebonyolódott Jodash és emberpárjai egymásra kattanásának boncolgatásába, az oankáli-ember szex részletezésébe, a konstruktok pszichoanalízisébe. Emellett a különböző emberi ellenálló csoportoknak most kevesebb tér jutott és mintha szélsőségesebben is lettek volna ábrázolva, mint korábban: picit elmentünk az „aki hülye haljon meg” irányba. Ami pont azért furcsa, mert az előző rész végén Butler végül is hitet tett amellett, hogy jár az emberiségnek még egy, idegen génektől független esély.
 
Ezzel együtt is a trilógia egésze szinte hibátlan és továbbra is több mint elgondolkodtató. Mit vagyunk hajlandóak feláldozni a túlélés érdekében? Egyáltalán mi jelenti a túlélést? Kizárólag az idegen behatástól mentes, makulátlan emberi génkészlet tovább élése? (Node: mit jelent a makulátlan? Hol húzódik a határ életmentő gyógyszer és veszélyes módosítás között? Földönkívüliek sem kellenek ahhoz, hogy ez ma mindennél aktuálisabb kérdés legyen…) Vagy a túlélést maga a fejlődés jelenti? Az emberiség méltó túlélése épp az, ha más fajokkal keveredve tökéletesedik, egyre jobb és jobb verzióban szóródik szét a galaxisban, még ha közben el is veszti emberi jellegét? Baromira érdekes kérdések ezek, és nagyon könnyű rájuk kizárólag szélsőséges választ adni – mindkét oldalról. Pláne mert egyébként Butler az oankálikat is úgy ábrázolja, ahogy egyébként a világtörténelem során az emberi gyarmatosítók működtek: nem nagyon hagynak választást. Vagy belemész a géncserébe, vagy kipusztulsz. Az elsőként felélesztett Lilith már felturbózott fizikummal ébred. Őt ki kérdezte? Lehet-e szabad akaratról beszélni ott, ahol a másik faj emberi értelemmel felfoghatatlanul fejlett egyede úgy manipulálja a neuronjainkat, hogy utána élethosszig képtelenek vagyunk szabadulni a bűvölete alól? Intellektuálisan borzasztóan érdekes az egész felállás, érzelmileg viszont könnyedén ott találhatjuk magunkat, hogy rohadtul taszít. Hisz akárhogy is nézzük, az oankálik önkéntes rabszolgaságra kárhoztatják azokat, akik vállalják a géncserét. Ugyanakkor: mégis megadják az esélyt az önálló életre, az új bolygón alapított új emberi társadalomra, ahol nincs fajkeveredés. S miért? Egy ember-oankáli konstrukt közreműködése miatt, aki képes volt változtatni az idegenek berögzült gondolkodásmódján. Valahol ez az egész trilógia legreménykeltőbb felvetése – hogy nem csak mi, emberek változunk meg visszafordíthatatlanul egy ilyen géncserétől, hanem mi is hatással lehetünk a másik fajra. Akármennyivel fejlettebb. Ez pedig már valóban lehet az értelmes túlélés záloga.

Kiadó: Agave

Fordító: Huszár András 

Susanna Clarke: Piranesi - shizoo tükrében

Nem szoktuk gyakran ilyet - főleg nem úgy, hogy Timi kér meg rá. Elégedetlen a szerintem gyönyörű ajánlóval, amit írt, pedig bárkinek, aki nem olvasta még, tökéletes csali. Én ilyet ritkán tudok, okoskodni szoktam, teli indiszkrécióval, elvéve, valójában elrabolva a reménybeli olvasótól a rácsodálkozás örömét, lehetőségét. Úgyhogy ez az írás akkor szól neked, ha már elolvastad ezt a könyvet. Ha még nem, kattints a feleségem (szelíden magát is marcangoló) szövegére, ami nem hagy az élményeden előre harapásnyomokat. És olvasd el ezt a könyvet. Nagyon szépen kérlek: olvasd el a névtelen nevének történetét.

Régi szenvedélyem, hogy óriási hiánnyal élünk - egy veszteséggel, aminek a mértékét fel se mérhetjük, mert a mérőeszközeink erre alkalmatlanok. A világ mítoszi nézetére gondolok, ami soha nem látásmód, hanem élés - benne. A történeteink erről a nézetről ezért ennyire népszerűek, még ha Dagály-hullámain vámpír-történetek divatjának, vagy (legújabban, például) a Vaják sebhelyes, sorsba írt arcának nézetét öltik is. Egy hiány borzong a látásmódunk szélén, tényleg úgy, ahogy a gyerek kijózanodás előtti állapotában a rózsabokrok fényes kapujában felsejlő ösvény, a Mesébe. Sokan vándorolnak ezeken az ösvényeken, a fantáziában, és nagyon sokszor hagyjuk, hogy gondolatban kézen fogva vezessenek minket - egy olyan otthonos érzetbe, aminek mások a szabályai, mint a rációnak.

Ahogy ezt a könyvet gondolatban lapozgatom, eszembe jut az egyik magva, aminek ez a történet is (az egyik) növekménye. Aleister Crowley, és az Arany Hajnal Hermetikus Rendje, a mágus, meg a világlátása (pontosabban a saját vadhajtása egy világlátásból), aminek egyik hordalékával, a Tarottal én is sokat játszadoztam, mert valóban leképezi a maga látszatra szűkre szabott, 78 elemével a világot, tényleg beszél róla a maga nyelvén. Ahogy a szobrok beszélnek Piranesihez, ahogy a Dagály beszél hozzá, ahogy a Madarak. Ez a "beszéd" soha nem "vagy-vagy" (a Kierkegaard-i értelemben), sejtelmek gyönyörű szavaiból áll, mégis egyértelmű, helyén való, szíven ütően aktuális lehet. Ezt a saját bőrömön éreztem-érzem, mint ahogy nagyon sok egyéb, különböző magvakból nőtt szellemi növény olajának ízét. Nagyon sok Csarnokba kukucskáltam a New Age Dagálya idején, bár nem értettem még, akkor, hogy ezek soha nem rácsodálkozások és felismerések, hanem életrendek, amiket tényleg élni kell, hogy otthonosan érezd magad a varázslatukban.

Persze ezek a hullámok akkor (a nyolcvanas-kilencvenes évek idején, ahova az írónő transzgresszív, tudományok határait s nem mellesleg: minden empatikus, emberi gátlás határát átlépő zsenijét, Laurence Arne-Stylest helyezi) mélységesen üzletiek voltak, s akár az égtájak Dagályainak együtt-hatása a könyvben, ki is oltották egymást. A felcsapó, kandi és zavaros érdeklődés gyönyörű mélységű, teljesen jogos kritikákat szült, amilyen például Umberto Eco A Foucault ingája. Mert jól dolgozott az ördög, amikor zen buddhista kóanba gyömöszölt praktikus fohászokat karcoltatott az angyalszárnyakra. Mert hiszen (tényleg) a hatalom aspektusából vizsgálnánk és uralnánk ezt is. Pedig valójában mind (külön-külön) kizárólag az önuralomról szól. Arról, hogyan uralkodj magadon, hogy a világodban otthonra lelhess. A szentségtelen Gólem-építés helyett, ami mesterséges otthon: lakótelepeinkkel, úthálózatainkkal, bányáinkkal, gyárainkkal és állattartó telepeinkkel - s nem utolsó sorban a Gólem elméjével, aminek tekervényeibe ezeket a szavakat is pötyögöm. A Gólem világából mégis, minden igyekezetünk ellenére hiányzik az érzés, hogy otthon vagyunk benne. A mese Piranesije ebből a kiszakadásból szakad ki - vissza abba az állapotba, amire tényleg a gyermekkor látásmódja emlékeztet a leginkább, de felelőtlenség helyett egy pontosan körbe sem írt, de tapintható felelősségtudat, mély tisztelet és hála jegyében. Itt tartok a kezemben egy könyvet, aminek a hőse - keserves, és visszacsinálhatatlan veszteségek árán - éli azt a mítoszt, amibe belehelyezték. Benne él, és általa.

Úgy vélem olykor, látom, hogyan veszítettük el ezt az Ősi Tudást. Piramisok építésére, megistenülésre használtuk - és arra használnánk ma is. Pedig magunk és egymás épülésére kellene - hogy beleépüljünk a világba, és ne a világ épüljön belénk, ahogy termek végtelen láncolatába a megláncolt Tenger. Ahogy Piranesi, a valóságos festő metszette Dante poklát idéző struktúráiba a világa arcát - megláncolt rabnak. A gondolat termeiben ez a mese számos helyen horgonyoz egyszerre, és nem mindegyik arca börtön. A mese hőse: Piranesi számára egyik sem az - amíg rá nem kényszerítenék erre az aspektusra, fel sem merül benne. Elfelejtette a világa pokol-arcát, hogy otthon lehessen benne. Így is lehet felejteni: ...Az egyik mondaton elgondolkodtam. "A világ folyamatosan kommunikált az ősi emberrel." Nem értem, hogy miért van ez múlt időben. A Világ minden nap beszél hozzám.

A világban élünk, és általa. Nem tudhatom, annyi ember álma az Ősi Tudás teljességéről kinek mennyire ad éles, megragadható képet, de amikor a rácsodálkozás szombatján egymás után kétszer elolvastam ezt a szelíden szűkre vont, mégis határtalan távlatok érzetét hordozó mesét, éreztem: ez az álom valóban megragad belőle valamit. Ami megszületik benne, az a hétköznapjainkból sajgó, nem gyógyuló seb folytonossági hiányára emlékeztetően hiányzik. S miközben ezer mód töltenénk ezt a hiányt, drogos szinten való kultúrafogyasztástól a focirajongásig; újra és újra nekidurálva magunkat, hogy rendet rakjunk a fejünkben, az elmepalotáinkban (holott az életünkben kéne), lám, megint eljött egy Próféta, és megmutatta nekünk, mi is ez a hiány valójában.

Nem hit, nem tudomás. Hanem a jelenlét, kiterjedt, maradék nélkül soha fel nem tárható bármelyik bárholodban, önmagad kétszeri elvesztése után, a harmadik alkalommal, ami mindenért megfizet. Hogy tényleg nyílhasson az ajkadon egy mondat, ami erre a szófűzésre emlékeztet: A Ház gyönyörűsége mérhetetlen, a Jósága végtelen.

Kiadó: Agave

Fordította: Molnár Berta Eleonóra