Nemes Nagy Ágnes: Két semmi közt (Kötetben nem közölt és hátrahagyott írások)

Kötetben nem közölt és hátrahagyott írások – ezzel kész a leltár, kint van minden, de tényleg minden, ami valaha is köthető volt a huszadik század számomra legfontosabb szerzői közt számon tartott alkotóhoz. Érdekes ez – egyfelől nagyon vártam, hogy kézbe vehessem ezt a könyvet, másfelől kicsit tartottam is tőle. Mert a legszigorúbban válogató költők közé számíthatjuk a szerzőt, s mert amikor kötetbe foglalta (jórészt magát szerkesztve) az esszéit, s egyéb prózai írásait, voltaképp ezeket is ugyanilyen engesztelhetetlen szigorral válogatta. Amit most kézbe vehettünk ebben a fontos, életművet lezáró kötetben, azt nem szánta igazából az utókora kezébe. Akkor sem, ha némelyik anno az újság aktualitásában megjelent. Ott és akkor lehet, hogy helye volt. De nem akarta berakni a számára fontos esszék mellé ezeket; pont a vitás kérdések, irodalmi zavarok, szóvá tett ez-meg-azok pillanatnyi aktualitása okán. Elejtette ezeket, ha nem csillant bennük az általa valójában művelni kívánt egyetemes. A pillanat játékait nincs miért őrizgetni annak, akit önmagában nem nyűgöz a saját leírt szó fétises kötelme.

 
Ráadásul e szövegek jókora részt egy olyan korban születtek, amikor megtörtént Nemes Nagy Ágnessel kapcsolatban is egyfajta rehabilitáció, de elemi reflex maradt, hogy nem beszélünk akármiről, akárhogyan. Van ezek közt az írások közt nem is egy, amely a kása kerülgetésének hűlt mementója, olyan mellé-beszéd, ami nem a Kimondhatatlant kerülgeti, csak az aktuálisan épp nem kimondhatót. A pálya derekán, az újra megnyílt lehetőségek világa a kettős beszéd kora volt, a mögöttes tartalmak és áthallások kora - amit jó pár szerzőnk csúcsra járatott, gyönyörű, ingerlő iróniával. De ez mintha kifejezetten fárasztotta volna az egyenes gerincű és meglehetősen egyenes természetű irodalmárt, akivé Nemes Nagy a hallgatás éveiben érett. Nagyon visszafogottan, hogy ne mondjam kényszeredetten élt csak ezzel a módszerrel. S ha ez az alkotói kényszeredettség (mert miközben minden megszólalásában formált és míves, tényleg egyenes volt, olykor a sértésig akár) érzése szerint nyomot hagyott a szövegen, akkor is kihagyta, ha konkrét helye lett volna az irodalom gyönyörű belügyei okán, formai kérdések, irodalomelméleti mélyrétegek okán a többi esszé között.
 

Sokat merengtem ezen, miért e szigor. Alkat is, nyilván és neveltetés, az erdélyi református ősök meghúzta kulturális alapvonal, ami alapjában nem sokat módosult a család átköltözésével – s költőnk hiába itt született már, rá is formáló erővel hatott. A Baár-Madas, és a nevelődés lányiskolai szemérmessége szintén tényező, mert nem e tekintetben nevelt dacot és lázadást. Ez a fegyelmezettség nem szereti az exhibiciót (megírta egy töredékben), ritkán enged spontán hangot a maga mély megéléseinek, nem bizalmaskodik, rühelli, ha valaki indiszkrét – magáról alig beszél azon túl, ahogy minden versében ott szikrázik a megéltségek kovaköve. Nem ágyaz pletykával, belügyek teregetésével, leleplezéssel és lelepleződéssel teret semmiféle botrányos tűznek. Persze, hogy e kötet leginkább megkapó pillanatai azok a jegyzetlapok, ahol mindebből mégis kitüremkedik egy kevés. Ahol engedi megfogalmazódni a szimpátiáit és ellenszenveit. De itt sem felejti azt a kontrollált alapállást, ami szerintem tényleg a lényéből fakadt. Iskolapélda, ahogy az esszé fegyelmezett szerelmeseként kiszól Hamvas Bélára, kócos-prófétai (de főleg érzése szerint homályos) hangját nehezményezve – és iskolapélda, ahogy a következő esszében rászól magára: a rációt angyal-érzettel felütő lénye talán nem is alkalmas, hogy megítélje: a másik konkrét alkat mit mivel vegyít.
 
Szóval egyfelől megerősített ez a kötet benne, hogy tényleg tartsam tiszteletben a szerzők életmű-formáló szándékait (pláne, ha tényleg alkalmuk és lehetőségük van mintegy kiformálni a hagyatékot), másfelől a teljes alkat kirajzolódása kedvéért becsüljem meg, ha elhívatott szerkesztők mégis turkálnak az írói-költői műhely felejtésre ítélt forgácsai, s a kidobásra szánt farigcsák közt. Között tart ez a kettősség, és ez a Nemes Nagy Ágneshez leginkább illő státusz. Most, hogy lapozgatom ezt a kötetet, két semmi közt megint az a nehezen megfogalmazható valami-érzet fog el, ami a számomra legfontosabb irodalmi hatások közt igen előkelő helyen, mondhatni: piedesztálon tartott szerző legerősebb fegyvere – az el nem mesélt, de megéreztetett titok íze, aminek semmi köze nincs az összekacsintó bizalmaskodáshoz, a kaján, porba rántó pletykához, a rejtve maradt feltárásának szenzációjához, bálványok fosztásához. Sokkal jobban tudom e szövegek által, miben nem értünk egyet – ez igaz. De még inkább ragyog mindaz, ami a legmélyebben érint ebből az életműből, amely irodalmunk egyik legszebb kísérlete arra, hogy a szerzője önmagánál valami sokkal nagyobbat mondjon ki. Azt a sokkal nagyobbat, amit olykor mindannyian érzünk – de pokoli nehéz pátosz, fanatizmus, meggyőződések mondandó köré fabrikált ketrece nélkül beszélni róla. Ahogy érzésem szerint Nemes Nagy Ágnesnek sikerült.

Cendes barát (film)

Nézem a filmhez készült interjúkat, ahol Enyedi Ildikó erről a régi kíváncsiságról mesél. Hetvenes évek, a fiatalsága, egyfajta poszt-hippi közegben, a flower power – a kíváncsiság, ami miatt a növényekkel való kommunikáció kísérleteiről az újságokból kivágva gyűjtötte a cikkeket. Meséli, hogy a nekem is szinte meseinek tűnő kísérlet, amikor a növény, a csendes barát az emberbarátot érzékelve (egy szenzor segítségével és egyéb elektromos eszközökön át) kinyitja a kertkaput neki, valóban megtörtént: egy kanadai tudós használta erre a hazugságvizsgálón felugró impulzust – s hogy a filmben az ő kísérletét reprodukálták.
 
Hogy ez a kíváncsiság már igen korán, a Simon mágusban megjelent, ahol a gyilkossági ügyet, amiért Párizsba hívják, Simon, a mágus egy szobanövény, egy fikusz segítségével oldja meg – hogy valójában azt a rejtélyt a növény oldja fel, a növényi „szemtanú”, a maga testbeszédével, amit Simon megért. És elmerengek rajta, mennyire fókuszált, az élő dilemmáit és érintődéseit mennyire tisztán nyitva tartó alkotóval van dolgunk – hogy mekkora türelem kell mindehhez, hogy évek során át, filmek mellett, amik minden energiáját követelték, életben és fókuszban tartsa ezt a kíváncsiságát.
 
Marburg városának szívében van egy füvészkert, és ott áll benne egy több száz éves ginkgo biloba fa. Az őrült tempóval változó jelenben egy növény a legtávolabbi múltból – egy élő őskövület. 270 millió éve a fajtársai uralták a bolygót, aztán belekerült az akkori, aktuális fajpusztulási hullámba, és csak a világ néhány eldugott szegletében, egy japán sziget csücskén, mély kínai völgyekben maradt fenn néhány példánya. Az európai botanikusok beleszerettek, és magoncokat telepítettek itt is, meg ott is, kertekben, arborétumokban – mára elég sok élő példánya van mindenfelé. A kártevőit elsodorta az a régmúlt kihalási esemény, gyakorlatilag háborítatlan. De maga a megtestesült (növényi) magány, hatványozottan az, még a többi telepített arborétum-lakóhoz képest is – nem más dialektust, hanem másik nyelven beszél, mint a ma egykori, földnyi élőhelyén terpeszkedő burjánzás.
 

Marburg városának szívében van egy sokat látott füvészkert – a fája hosszú, türelmes figyelméből kismillió kis szelet emberi magány érzetvilágára látni. Hármat látunk ebből. Három fontos, paradigmaváltó időszakban. Hetven éve vagy 120 éve, ha ugyanígy ülnénk itt, mást látnánk, és mást éreznénk, mást emelne ki a tudatunk, mert ez valamilyen módon egy kulturális konstrukció is mondta Enyedi Ildikó a Sellyei kastélypark arborétumában rendezett vetítésen, ahol az egyik (tán a legtöbbet mutatott) fa-színésze áll. Mert persze három fa-színész kellett a három, különböző korú fához: az 1908-as botanikus kert fájához, a hetvenes évek kommunává alakított kertjében immár sokkal érettebb, s a 2020-ban, a Covid első hulláma idejére a lezárt kertben immár kiteljesedett, látványt uraló faóriáshoz.
 

Három különböző időszak, háromféle csendes, makacs, magányos emberi lázadás. Gréte például, az első nő a marburgi egyetem biológia tanszékén. Egy formabontás, egy paradigmaváltás első fecskéje. Csak nem egy kis feministához van szerencsénk? Kérdezi tőle a kegyetlen felvételin őt kínozni akaró professzor, aki aztán nem tudja megtörni a lány fegyelmezettségét a Linné tanaiba csomagolt szexizmusával. De ez többek közt azért lehetséges, mert Gréte szinte „fiúvá lesz” ebben a sajátságos szerepben (ha már androgün nem lehet). Viszont ebben a szerepben így nem önmaga – elképesztő a magánya, maga felé is, befelé is. És ennek a magánynak a Ginkgo fa az egyik (számunkra legfontosabb) tanúja.
 
Ezért fordulna az Isadora Duncan szellemében működő, egyfajta antik tánc-érzést újrateremteni akaró női körhöz például – de a saját valóságát végül az idős fényképész segédjeként elsajátított fényképezéstől kapja vissza. Ahogy a növény-fényképek által újranyílik a saját nőisége, ahogy a fényképezés, mint a növény lényét megőrző lehetőség megnyitja neki az utat nemcsak ebben az „addig férfivilágban”, de (újra) saját magához is. És ezt a saját magát már képes érvénnyel, hitelesen kínálni a szerepre, amire hívatott. Megdöbbentő mélységet ad ennek, hogy a fényképek és elkészülésük teljesen hitelesen idézik meg a növényfényképezés egyik úttörője, Karl Blossfeld munkásságát – az 1900as évekre jellemző fényképezőgépek, a fotó-nagyítások, az üvegnegatívok, az eljárások a filmben pontosan olyanok, mint ahogy és amilyen eszközökön anno elkészültek Blossfeld képei.
 

Mint ahogy a már említett 1970es évekbeli kísérlet is (a megvalósítása legapróbb szintjéig) korhű és valid – a filmen is. Aki elvégzi, Hannes, a 21 éves tanya-szökevény germanista diák valójában igen furcsa magányt hordoz. A kora deklaráltan felszabadult, mozgalmár fiatalságában egyfajta szelíd konzervativizmust, aki nem szív be és nem szeretkezik a mámor kedvéért – ehelyett például szelíden és időszerűtlenül szerelmes, Rilke Duinói elégiáját olvassa és Gundulának, a biológus-hallgatónak, akibe szerelmes, Goethe (korában amatőrnek tekintett, pedig figyelemre méltó) növénytanát idézné. Valamit, ami érték volt, és érték marad – bármilyen divatos, lázadó paradigmától függetlenül.
 

S aki pontosan tudja, gyerekkorától fogva tisztán látja, hiszen paraszti sorból érkezik, hogy a növény kizsákmányolt áldozatunk. Éppen ezért nem hajlandó kínozni a kísérlet „alanyát” a nyaraló lány által rá bízott muskátlit. Ehelyett összebarátkozik vele – és ebben engesztelés van, a másik élet mély tisztelete. Egy alaposan kizökkentett, a társaságban is belső magányt és meg nem értettséget élő fiatal élet tiszteli meg azt a másforma életet, és ennek a szeretet-köteléknek érző tanúja a kertben álló, Hannes által sokat látogatott Ginkgo fa. Számomra hármuk közül Hannes a legkomolyabb lázadó – hogy egy korban, ahol mindannyian egyéniségek vagytok, merte a legtisztábban sugallni az elsuttogott én nem önazonosságát. Azt a tiszta látásmódot képviselve, ami amúgy annak a deklarált lázadásnak akár a valódi veleje lehetett volna.
 
A kortárs agykutatót, Tony-t viszont a barátomnak szeretném, mélyen és belülről. Az embert, aki ott találja magát bezárva egy kényszermagányba a Covid lockdown-ja idején, egy üres egyetemi campusban. A kommunikációról, annak a nehézségéről és az az iránti vágyról szól, többek között, ez a film – és Tonynak tényleg nincs kivel beszélnie. Nem tudja élni az életét, nem tud tanítani, amiért ide jött, nem tudja folytatni korszakalkotó megfigyeléseit a csecsemők érzékeléséről és metakommunikációjáról. Végtelenül, durván ingerszegény helyzetében kényszerből fordul a növényi gondolat letapogatása irányába, a saját, modern szenzorokra épülő technikáját használva, és az érzékelést, a vizsgálatot (nagyon pontosan gödeli elvek alapján) empátiával, önmagát is belevonva (ahogy a csecsemőkkel is, olyan mélyen bevonódva) végzi el. Valóságos növénykommunikációs kísérletet látunk persze itt is, ahol különböző interfészeken keresztül megpróbálunk a magunk számára érzékelhetővé tenni jeleket.
 

Az valami gyönyörű, ahogy lassan kinyílik a viszonyuk! És ahogy párhuzamosan ezzel, a tipikus lezárás-kori távkommunikáció mellé, a netes beszélgetés mellé a növénykommunikáció szakértőjével (Alice szerepében az így, monitorra száműzve is teljes értékűen élő Lea Seydoux), párhuzamosan az outsider kíváncsiskodása mellé, hiszen Tony neves agykutatóként is (ezen a másik szakterületen) amatőr, odakerül az épület biztonsági őrének, Tony egyetlen élő emberi kapcsolatának lassan formálódó, természetes kíváncsisága, és a belőle nyíló viszony. Ahogy Tony lassan tényleg kialakít egyfajta türelmes kommunikációt a fával, úgy nyílik az óriási kulturális távolság és a nyelvi akadályok ellenére a két ember valószínűtlenségben is hiteles barátsága. Tony Leung tökéletes a szerepben, amit Enyedi Ildikó bevallottan neki írt – ha nem vállalta volna, teljesen újra kellett volna gondolnia a rendező-írónak a kortárs szálat. Szerencsére örömmel jött – ez is sugárzik a filmről.
 

Végül a lényeg: tényleg lehet úgy érezni, hogy ezek a történetek a fa történetei, rólunk. Hogy ez a ginkgo fa a mesélő; hogy a rokon érzetek, a hasonló pillanatok előhozzák a jelenünkbe a az érzetvilági emlékek helyzetre rímelő múltját. Elmesélik az idegpályákon táncikáló jelek. A kíváncsiságunk és az előítéletek traverzei között, ahogy a három ember kíváncsi a történetében: az első lány a férfivilág egyetemén, a hippi-korba csöppent parasztfiú, az agykutató vendégprofesszor a karantén kényszerű parkolópályáján. Lassú, gyönyörű képek, óhatatlanul az, ahogy elképzeljük, de ezt is tudja magáról, ahogy anno a Testről és lélekről esetében is tudta: amikor képzel, nem szégyelli megmutatni sem, hogyan teszi. S jól teszi. Mert közben a kíváncsisága kicsöppent az önzéseinkből.
 
Csendes barát. Nincs feloldás, de nem is lehet, ebben a lassú növekedés-történetben, ahol teljesül egy magányos fa általunk megértett kívánsága: örökölhesse a létét a magba rejtett jövő. Nincs, és nem is lehet feloldás. Feloldozás van - valami megtörténhetett mind a három ember életében. Azaz előttünk a történet arról, ahogy az ilyesmi történhet, megálmodta egy figyelmes, kíváncsiságát fókuszban tartó érzékenység, egy csapat elkötelezett, szeretni való embertársunk segítségével képekbe rakta, hangok helyénvaló sorát komponálta alá - nézhető.
 
Nézzétek.

Kis-Tóth Ágnes: Randevú a kozmosszal

Az igényes tudományos ismeretterjesztés egyik kétség nélküli fellegvára itthon az ELTE Atomcsill előadás-sorozata – rengeteg figyelemre méltó és meglepően érthető előadást néztem meg itt az utóbbi időben, főleg kozmológiai témákban. Hiszen ezen az ajtón jöttem be úgymond, amikor ráébredtem, hogy a távcsövemben látott értelmezéséhez sosem elég maga a látvány. Itt találkoztam először Kis-Tóth Ágnes előadásaival, ha jól emlékszem, legelőször a Minden, amit tudni szerettél volna a fekete lyukakról, de féltél megkérdezni előadással; rendkívül szórakoztatóan, remek analógiákkal mesélt ebben az előadásban a tudásunk egyik határát jelentő képződményekről. Számomra az élmény lakmuszpapírja aztán az egyik újranézéskor Timi lett, aki minden előképzettség nélkül is remekül szórakozott a hallottakon, és lényegében meg is értette őket. Habár nyilván megfertőztem némileg a csillagászat szeretetével, ennek ő tudatosan határt szab (ezer más, legalább ennyire értékes szenvedélyre fordítva inkább energiát), ezért volt fegyvertény, hogy Kis-Tóth Ágnes megközelítését nagy örömmel beengedte.

 

A kezünkbe fogható könyvnek is létezik egy bemutató előadása ezen a felületen – s bár a szokott módon jól követhető, érdekes, informatív, a könyv elolvasását nem váltja ki. Sokkal teljesebb, élőbb képet rajzol az olvasás – miközben ugyanabban a tisztán érthető, szeretni való hangban marad. Korosztálytól függetlenül bárkinek szívesen a kezébe nyomnám, akit szemernyit is érdekel, hogyan jutottunk el a tudomány mai világképéig. Sokkal könnyedebb John Gribbin korábban ismertetett, Kozmikus körforgás című munkájánál (ahol a szerző a csillagok életútjára koncentrálva mesélt a bennünket is alkotó anyag születéséről), és szemernyit sem érint abból az ellentmondásos folyamatból, ahogy a tudomány úgymond hősei (olykor kifejezetten a kedvük ellenére) szemléletet váltottak, s erre késztették az utánuk jövőket is – amely Athur Koestler Alvajárók-jának sava-borsa. Viszont pontos, és pontosan annyit mesél el a tudomás összegyűjtésének és a szemléletek váltásának történetéből, amit minden előképzettség nélkül is kiválóan követhet a kíváncsiság.

 

Az előadás, amiben először "randevúztunk" (csaknem egymillióan látták már).

Igazi első lépés lehet a korban, ahol amúgy épp rangját veszti a tudás, a médiavilág által preferált narratív megközelítések tengerében. Miközben minden eszközünk megvolna rá, hogy a szemléletek gazdagságát közvetítsük, az elmélyedés lehetőségét nyitva hagyva a feléledő érdeklődés számára, valójában pokoli egyszerű, egybites meséket nézünk. Bosszú- és elégtételmeséket, apokaliptikus világmentő-meséket, utolsó pillanatban fő-gonoszt irtó mesevégekkel (nekem is van ilyen kedvencem – bár abban nem ezen a narratív szaltón van a hangsúly); cukiságot és adrenalin-löketeket szakmányban; miközben a kezünkbe adták a világot, mi nagy százalékban delirált őrületeket, kreált valóságokat pörgetünk rajta. A tudomány terjesztésének is vannak olyan elkötelezett művelői, akik ennek a megközelítésnek az ismeretátadásba való adaptálásától remélik: a jelenleg deklaráltan uralkodó, de a széles tömegek szemléletére szinte alig ható szemlélet versenyképes marad ezen a piacon.

 

A kötet megjelenését beharangozó előadás.

Kis-Tóth Ágnes nem ezt az utat járja. A könyvében a mesei megközelítést kizárólag Csillik Dávid János szellemes illusztrációi képviselik, az irónia, a humor idézőjelébe helyezve a kort uraló narrációt. A szerző az ELTE Fizikai és Csillagászati Kutatóintézetének kutatója, a Kvazárok körüli ionizált anyagbuborékokat modellezi (amelyek a James Webb egyik korai univerzum-béli evidens célpontjai lehetnek), tehát miközben ismeretet terjeszt, a saját szakterületén is komoly szerepet vállal. Szerencsére remek tanár, pontosan átérezve a saját megértés-folyamatait, képes bennünk is felkelteni az érdeklődést. Bár tényleg korosztálytól független kötet ez (azaz egyáltalán nem fáj a téma bizonyos ismeretében olvasni) azért szerintem van célközönsége, mégpedig a gyerekek, a fiatalok.

 

Akikbe nem kövült bele még olyan készen kapott világnézet, amelyet már nemhogy érvelés, de az ellentétes tapasztalat se bont fel. Most ezekkel van sajnos tele a padlás – pénz és társadalmi akarat áll mögöttük, nehéz ellenük bármit is tenni. Viszont amikor a kezembe veszek egy ilyen könyvet, vagy megnézek egy-egy új előadást, úgy érzem, pontosan ezektől támad remény arra, hogy kialakulhasson egy olyan nemzedék, aki (megjárva a tartalomfogyasztás beteg tévútjait) úgy csodálkozik rá erre a kételyekkel és tudhatatlanságokkal bőven hintett, de életünk gazdagságát jelenleg alapjában jelentő ösvényre, hogy képes lesz befolyásolni is e jövő alakulását. Ránk férne – mert a sötét fellegek az egünkön nemcsak a meséinkben gyülekeznek. És a képzelőerő s a rácsodálkozás az egyetlen szupererőnk, ami (ősidők óta, az életünket immár sokadszorra, gyökeresen átformálva) továbbra is a rendelkezésünkre áll.

Egy remek podcast-interjú a szerzővel.

Arthur Koestler: Alvajárók

A magam részéről szeretem mondogatni, hogy a mitikus szemlélet továbbra is velünk él, olykor nagyon különös formákat öltve. Ennek kiemelkedő példája a tudomány-mítoszoké, amikor bizonyos (ellentmondásosságukban is gyönyörű) tudománytörténeti momentumok a köztudatban mítosszá, vagy legendává nemesülnek. A tudomány születése (azaz szembefordulása a tételes hiedelem-világokkal) főleg kiváló terepe ennek a gondolati bukfencnek - rétegesen egymásra rakódó egyszerűsítései nélkül nem tekinthetnénk neves alakjaira a gondolat héroszaiként. Nem tekinthetnénk őket világítótornyoknak a lélek sötét éjszakája korában, amit ők zártak le, az értelem reflektorfényével belevilágítva a sötétségbe.
 
Arthur Koestler ezt a korszakot, és korszakos alakjait tárja elénk az Alvajárókban, nem titkoltan a mítosz-irtó attitűdjével. A tudomány világképének tisztelő gyakorlójaként egyszerűen jobban érdekli a valóság. Jobban érdekli a fordulatok, a paradigmaváltások valódi természete; és a folyamat, ahogy egy-egy számunkra kiemelten fontosnak tűnő szereplő ebben a tudománytörténeti iskoladrámában megnyilvánul. Jobban foglalkoztatja, a gondolataik hogyan értek egymásra hatva nézetrendszerré, ez hogyan terjedt, és milyen közegben. A tudás átadásának természete érdekli, a legendák és mítoszok, a hősök és fároszok helyett. Nem véletlenül ekkora a kötet terjedelme – ezt ennél kevesebb szóval, ennyi rétegével nehéz volna elmesélni. Vissza kéne lassulnunk ebbe a tempóba, mert a néhány elkötelezett tudomány-népszerűsítőn túl (tudósok mind) a mai ismeretterjesztés borzasztóan felületes, figyelemvadász harsánysággal tálalt doku-reality, ami a tudásunkról mondhatót (akármilyen furán hangzik) leginkább mitologémákká formált tudásmorzsák dramatizálása által tálalja.
 

Tycho Brahe és Kopernikusz világmodellje

Koestler tudja, hogy csak úgy értetheti meg velünk a mélyreható szemléletváltás természetét, ha először feltárja a folyamatot, amiből kivirágzott. Így a kötetének csaknem negyede rövid és velős, de megejtően plasztikusan tálalt világkép-gyorstalpaló, a mindent megalapozó antik gondolkodóktól kezdve. Már a régi görögök is... ugye. Amúgy ezt tényleg érdemes komolyan venni. Egyrészt közülük néhányan elképesztő mélységig ismerték a világunk. Eratoszthenész például ötletesen, komoly eszközök nélkül s meglepően csekély hibával megmérte a Föld kerületét, teljesen természetesen vélve úgy, hogy gömb alakú (utóbb ez a gondolat például nem fért a vallás-alapú egyetemességbe). Másrészt a középkor majd 6 évszázadának dogmáit a legnagyobbnak érzett antik gondolkodók, Platón, majd Arisztotelész megkérdőjelezhetetlen tekintélye által szoborrá merevült elképzelésekre alapozták az egyházatyák. A középkori tudásvágynak Ptolemaiosz rajzolta meg a képet, amit az ember (pórtól professzorig) évszázadokon át „nagy világlátvány” gyanánt megélt. Athur Koestler nem megy ebben a bemutatásban mélyre, de már itt megérezteti velünk, hogy a töretlen fejlődés eszméje a tudás változásának történetében nem egyenes-vonalú, és korántsem veszteségek nélküli.
 

Kopernikusz könyvének címlapja

S hogy az újító szellem olykor nevetségesen konzervatív gúnyát visel. A nagy szemlélet-váltást Kopernikusz egy igen egyszerűen megfogalmazható mondata alapozza: „nem a Nap kering a Föld körül, hanem a Föld kering a Nap körül.” Innen számoljuk a heliocentrikus világkép születését – bár a magának való, mogorva Koppernigk kanonok a világának eléggé sajátságos zárványa volt valójában (erről Alvajárók a rációmezőn címmel elég hosszan, idézetekkel bőven megtámogatva írtam egy másik blogra). A könyve, a De Revolutionibus, amit húsz évnél hosszabb idő alatt imádkoztak ki belőle barátok, tisztelők, meg egy tanítványul szegődött fanatikus, a méltatlanul elfelejtett Rheticus, olvashatatlanul dagályos és lapos munka, Ptolemaiosz eszközkészletével; hibás, ellentmond nemcsak a tényeknek, de a megfogalmazott konklúziónak is – Koestler elolvasta, így kellemesen elgúnyolódik a felkent Kopernikusz-kutatókon, aki viszont nem. Kopernikusz nem volt felforgató-alkat, nem volt elhívatott, nem volt bátorsága kiállni a koncepciója mellett – de az alapgondolata ugródeszkává vált Kepler és Galilei számára (bár a munkásságukból kiderül, amúgy a művet ők sem olvasták).

Az új és az ómódi - kopernikuszi univerzum, csillagjegyekkel.

Kepler sem az a modern tudós-figura, ahogy ábrázolni szoktuk – ízig-vérig kora gyermekeként (lutheránus keresztényként) egyáltalán nem tekintette nettó babonaságnak az asztrológiát; de pont mert (az egyház által eretnek nézetként kezelt) püthagoreus szemlélet talaján állva tekintett erre a hagyományra, a direkt, eseményre fókuszáló (most úgy mondanánk: populáris, vulgáris) horoszkópkészítést, amit kora elvárt tőle, rühellte. A világképében a szintézist kereste; a három törvényt, ami a máig ható tekintélyét megalapozta, mintegy véletlenül (az ellipszispályákat kifejezetten kedve ellenére) leli meg a mindent összefogó, szimmetrikus világ álmodása közben. Erről két, idézetekkel szintén bőven szórt szövegben is megemlékeztem a másik blogon; az egyikben az éber, a másikban az alvajáró pillanataira fókuszálva. A Mysterium Cosmographicum, de főleg a Harmonices Mundi ujjongó óda a geometrikus szférák zenéjéhez – tényleg mindennek helyet keresett ebben a rendszerben a szent mértantól a harmonikus hangközökig.
 

Kepler: Harmonices Mundi

Ami viszont valóban modern benne, az a Tycho Brahe-val közös munkából (és hagyatékával) megörökölt makacs ragaszkodás a mérési eredményekhez. Az ellipszispályák ideáját azért találhatja meg, mert (nem úgy, ahogy elődei és kortársai) nem siklik el bagatell 8 szögmásodperces hibák felett, amikor a mérésekből modellt számol – és Brahe jóvoltából van egy a mai szinten is elfogadható hibahatárokkal mért adatsora (ami a nehéz természetű, de ihlettel észlelő dánt dícséri: mindezt a távcsövek megalkotása előtt mérte ki). Kepler első komoly eredménye a pontos Mars-pálya kiszámítása (ami előre jelezhetővé tette a bolygó feltűnését az égen). Persze ehhez már Kopernikusz ideáját is modellbe téve – a Nap van az ellipszis gyújtópontjában, nem a Föld. Mondható, hogy övé az úgymond matematikai fordulat – és tőle számolhatjuk a modern kozmológiát. De ami látomásként mindeközben sem eresztette: egy szabályos sokszögek szféráira szegezett, zenére táncoló Naprendszer.
 

Kepler és a geometria.

Talán ezért negligálta Galilei – vagy talán tényleg puszta irigységből és féltékenységből. A könnyen lobbanó, indulatos, éles fegyverzettel vitázni bármikor hajlandó olasz áll a legtávolabb a képtől, amit melengetünk róla. Koestler legnagyobb erénye a szememben, hogy vele kapcsolatban is megtartja a pontos távolságot, hogy itt is a tények érdeklik, és nem a legenda. Hiszen például a közeg, ahol Galilei él és alkot, teljesen másképp fest, mit az utókor képe róla. Az egyház progresszív fele, a Jezsuitákkal az élen kíváncsian és meglepő toleranciával fogadta Galilei felfedezéseit, nem egyszer konkrétan támogatva a tevékenységét. Pont a korabeli egyetemi közeg volt az, amely viszont egyfajta akadémista maradisággal védte az új szelek elől a tekintélyre, ekkor már főleg Arisztotelész eszméire alapozott geocentrikus tanokat.
 

A Makrokozmosz: az antik mesék az égen.

Galileinek nem kis munkájába került, amíg az összes támogatóját (rendfőnöktől pápáig) vérig sértette valamivel – végül az egyszerű és érthető kérést is negligálva a Dialogo-ban, hogy igazságként ne, csak megfontolandó elméletként támaszkodjon Kopernikusz világképére. A peréről bennünk élő összkép (ahogy a legendája elterjedt) a velejéig hamis. Az egyházatyák akkoriban fokozatosan, de enyhe fáziskéséssel beépítették az új felfedezéseket a tanaikba (akkor épp Tycho átmeneti világmodelljénél tartva), de Galilei földrengést, fundamentális változást akart. S mivel mélyen lenézte a kora tudásvágyóit, mintegy mellékesen (az érvelésében nem egy helyen csalva is), erőszakkal akarta lenyomni a világ torkán a látomását.
 

Galilei párbeszéd formában megírt könyve, ahol az egyház által szentesített mindig a sültbolond szájából hangzik fel.

Úgy, hogy az alapul szolgáló Kopernikuszi modellt csak igen felületesen ismerte, ragaszkodott a körpályákhoz és csillagászati számításokkal soha nem fárasztotta magát. Komoly érdeme a távcső, a teleszkóp megalkotása és használata - ő fedezte fel a Jupiter holdjait, amit villámgyorsan publikált is Sidereus Nuncius című könyvében; mint észlelő, és a látványt értelmező csillagász valóban korszakot nyitott. Bár a személyisége rányomta a bélyegét erre is. Az elsőség jogcímén például kora minden távcsővel esett felfedezését sajátjaként kezelte – pedig például a napfoltokat sem ő látta meg először. Az egyház hajlott rá, hogy elfogadja: nemcsak a Föld körül keringhetnek holdak, a Hold anyaga földszerű, a makulátlan Nap arca foltos – részben aztán szakítottak is a tökéletes és változhatatlan szférák arisztoteliánus tanításával; de a Nap-központúság fundamentális változást jelentett volna. Megrengethette volna az egyház hitelét. Ahogy történt is, óhatatlanul, a per mítosza következtében is – a lassú nézetrendi összeomlás nemcsak egy tapasztalatokkal ellenkező világképet temetett végül maga alá.
 

Galilei Hold-észlelései

A megrengetett hitbéli hitel... Amit tulajdonképpen még Newton sem akart bántani, lévén maga is (anglikán) hívő. Ő lesz, aki Kepler égi mechanikai és Galilei földi dinamikai vizsgálódásaiból (amelyeket az olasz a pere után teljes háborítatlanságban foglalhatott össze és még életében publikált is), a két egymásról nem is tudó hagyatékból szintetizálja a gravitáció eszméjét. S nem áll meg itt: kialakítja a matematikai formulákat az elmélethez, amik aztán évszázadokra pontosan leírják az embernek az óramű-világot. A világképe alkalmas volt egyfelől a világát uraló ember eszméje, másfelől az Univerzum egyre nagyobbra nyílásával a jelentéktelen parány státusz elterjedésére. Erről is hosszan merengtem már máshol – de a posztmodern minden is szétesik érzés első alapja is ez a felelőtlen, személytelen, statisztikai univerzum. A második a tény, hogy a relativitáselmélet és a kvantummechanika korában immár kénytelenek voltunk túllépni Newton világképén is, az önmagát és világát elpusztítani képes ember korszakába.

Galilei észlelései a Jupiter holdjainak helyzet-változásairól, és a Vénusz fázisváltozásáról, ami értelemszerűen annak következménye, hogy a Nap körül kering, és hozzánk képest belső pályán.

Arthur Koestler könyve etalon – így kell, eddig a mélységig, ezzel a kíméletlen, mégis szeretetteljes igazság-szenvedéllyel tudománytörténetet írni. És ennyire olvashatóan. A szemlélete pedig egy fontos, szerintem megfontolandó alaprétegen nyugszik, amely elveti a tudomány fejlődésének eszméjét, de az alapvető, nyersen organikus analógiát is, amely ilyen kifejezések használatakor csíphető nyakon: az emberiség ifjúkora. Ehelyett az evolúciós szemlélet alkalmazását propagálná a tudománytörténet módszertanául, a maga tévútjaival, túlspecializálódásaival és a mutációkkal, aminek alanyai véletlenül, a körülmények megváltozása okán lehetnek sikeresebb túlélők. És igen, az "alvajárással": a szándékoktól és akarattól független eredményekkel amelyek időnként meglepő helyekre vezetik el az arra fogékony elmét.

Kopernikuszi modell Galilei után - a Jupiter körül ott vannak a holdak.

A korunk most a rövid posztok és reels-videók pillanatnyiságában rohan – amit leírunk, jóformán már azelőtt elavul, hogy megjelenik. Ez nagyon csekély mértékig érinti ezt a könyvet. Holott maga Koestler is bemutatja az általa leginkább kárhoztatott Kopernikusz-i attrakciót, hitet téve a Newton-i világkép mellett. Mert 1958-ban Einstein relativitáselméletét és a kvantummechanikát is (atombomba ide-vagy oda) kiforratlannak, meghatározó világképként alkalmatlannak érezte. A Média-kor társas magányában egyfelől téved (ahogy könyve hősei), másfelől igaza lett: a véleményformáló kevesek világa alatt jelenleg tömegek élnek akár két-három paradigmával korábbi elemekből kutyult, pillanatlétét el sem tagadó szellemi „alapokra” rakott gondolati homokvárakkal a fejükben. Óriási média-zajban élünk a szellemóriások vállán, szegmentált törpe-életeket. Jó volna változtatni ezen.

Nemes Nagy Ágnes: Paradicsomkert - vers

Dzislaw Beksinski képeivel - szerintem illenek ide

Én csak a Paradicsomkertet szerettem volna elemezni. Mert a sokadik újraolvasással is úgy tűnt, egyfajta határköve ennek (az összefüggéseivel gyakran szinte tüntető) életműnek; ahonnan kezdve jött az a valami más, amit Lengyel Balázs objektív korrelatívnak hívott. De tüntetőleg követelőztek az összefüggések megint, muszáj volt visszalapoznom legalább a Szárazvillám kötet (ahol ezek a versek a kényszerű hallgatás évei után az olvasókra szabadultak) Tájképek ciklusához, hogy egyben lássam ezt a teljes koncepciót, aminek a Paradicsomkert a koronája. Úgyhogy előbb egy hosszabb bevezető jön, és csak utána a vers.

Mert a Paradicsomkertet uraló látásmód a Tájképek első ciklus-címadó versétől kezdve jelen van a kötetben. Már itt mindennek pontos árnya van, miközben a nyitó Kertváros mintha csak azért láttatna tájat, hogy hiteles keretet adjon a fájdalom és szenvedély szónak (mindkettő sorvégi leütés; itt szerepel amúgy a kötet-címadó szárazvillám is – itt csak egy szokatlan jelző). A pillanatképek, tájleírások beszédmódja más dimenzióban hiteles, mint ahol fénykép készülne róluk. Ez a tájköltészet a saját adekvát nyelvének határait keresi egy olyan korban, amely egy fogalmakat durván elhasználó, borzalmas időszak (elég betegre sikerült) feloldása. A háború megette a beszédmódot, amit Nemes Nagy Ágnes használt korábban; azt a hangot, amelynek rekvizitumai a kötet első, Jegyzetek a félelemről ciklusában kísértetként még visszajártak. Miközben az ötvenes évek kényszer-hallgatást övező szólam-tengere folyamatosan megkérdőjelezte az így megszólalás, az egész poeta doctus attitűd értelmét. Mit tegyen akkor a polgári költő – kérdezte egy miniszteri hivatali látogatáskor az Újholdasok képviseletében Nemes Nagy Ágnes, mire Illyés (szintén meghívott) így válaszolt: a polgári költő akassza fel magát! Más források szerint mindez Illyéséknél történt, s a kérdést Lengyel Balázs tette fel - a lényeg: elhangzott ez a mondat. Ez a polgári költő válaszul az önakasztás helyett az egész kötet nyitóverseként himnuszt írt a mesterséghez. A tájképek is innen látszanak, több tekintetben is túlélőszemszögből, de már olyan részletekkel, amelyek aztán ebben a költészetben később nagyot repülnek: S kint felejtve, odafenn a rácson / hófehéren borzong még a vászon, / s egymagában csattog és lobog.

Az egésznek van egy olyan íze, hogy mi érvényes azután, ami történt. Ezek a szinte viktoriánus módon avítt rémhangulatok kövér ecsettel festve mintha lakmuszpapírként szolgálnának – megmérnék a szólás érvényét. Így alapoznak az Októbernek, ahol az új hang először egyensúlyba kerül. Ez is mi érvényes vers, aprólékos kisrealizmus, de már vállaltan egy megfoghatatlan érzés keltésének céljával. Kisrealizmus látáspontossága, viszont egy látomáson, egy szürreális, négy-emeletnyi angyalok vállán felejtett felütésen ül. Mert egyszerre van? Van ez az angyali nézettöbblet (ami nélkül, látjuk majd, a Paradicsomkert látásmódjának sincsen értelme) és a kártyalap-illusztrációban is valóság-ízű kisszerűség? Egyszerre van, abszurd keretet adva a versbe hallatszó gajdolásnak, a részeg tántorgásnak? Ami e sajátos kettősség jelenlétéből is következik? Ez a vers és az utána következő, szinte külön elemzésért kiabáló Flotta (ahol ez az eszközkészlet végképp leveti a kísérleti jelleget) nem mellesleg úgy ötvenhatos versek, hogy nagyon kevés momentumukban megragadhatóan azok, mert az egyetemest ragadják meg az eseményből. Ha idéznék bármelyikből, akkor az egészet kéne. Hallatlanul bátor és hiteles (hitelesítő) dolgok, ízelítőül: ez a meglelt hang a Napfordulóban, a következő kötetben aztán alaposan kiteljesült.

Itt még csak epizód. A Krisztinában, a Város télen, a Balaton visszatér a nyitóvers egyensúlyt kereső játékaihoz. A mozdulatlan / mozdulatban rímpár kontextusba rakva – ezek a versek ugyanabban a tehetetlen kimondatlanságban lüktetnek, ahol a hétköznapi különös optikát kap mindattól, amit magában hordoz; hogy szavakból kőbe faragják. Visszatérő szerkezetek, szóhasználatok az éjszakát így ütik által / a megfagyott szökőkutak / mozdulatlan extázisával. Az egymásra rétegződő látványok felett vagy van, vagy nincs baljós történet-keret, de képek, képek vannak, dögivel. Elmében hurcolt, kitüremkedő képek, általában látens háborús tartalommal. A háború gyermekei, ifjai voltak. Ő is, Pilinszky is. Akik ha bármit távlatba raktak, a távlataikból soha nem felejtették ki az átélt felelősségét. A halottakat, roncsokat, repülőket – úgy, hogy Nemes Nagy Ágnes erről (az átéltről) konkrétan a versekben soha nem beszél. De ott van a látványaiban, ha máshogy nem, az abszurd által – hogy itt fekszem a mólón, élvezem a nyarat, ott, ahol vér és testek és roncsok – hogy ez a két dolog nekem így van egyszerre. Ki kellene, hogy zárják egymást: vagy egyik, vagy másik; csak akkor (mintha ezt sugallná a költő-magatartás) Auschwitz után tényleg nem lehetne hitellel verset írni. És lám, lehet. Talán így lehet. Hogy nyitva marad a hétköznapi történések alján a tudat – mint nyitva hagyott gázkamra ajtaja.

Most jutottunk odáig szerintem, hogy érdemes elolvasni a verset:

Paradicsomkert

I.

Egy szál kövér pipacs lobog,
hol az erdőig ér a rét,
egy szál pipacs, fél-szirmát lekonyítva,
akár a nyúl a fél-fülét.

Itt a határ. Itt reng a páfrány,
míg a karhossznyi sün kilép,
a völgybe innen hempereg le,
akár egy pohos barna-medve,
nem borzolódó, lágy tüskéivel
a homokot szelíden hersegetve.

Lejjebb vad bokrokban a szöllő,
hol törzsre érez, felszökik,
s óriás babérlevelek
közül csüggeszti kebleit.
Úgy ring a zöld, akár a víz,
tömör hullámmal csap a hegynek,
a szirtek lágy hússal remegnek,
csak itt-ott villan ki a lomb
alól a kő, a csont,
és foltos, szaggatott a táj:
kövér, kopár.

S ott lent, hol kitárul a völgy,
ahol fátyol-eres gomolyba
a hőben minden szerte-folyna,
egy sor feszes, mértani-rendü szálfa,
a táj szélén éles fekete szálka,
nem olvadozva-rengve, nem lazulva,
a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja,
s állja a hőt, – közükben
a szeletekre szabdalt végtelennel:

a szálka-fák közt áttükröz a tenger.

Imposztor (rövidfilm, 2021)

Mielőtt olvasnál, légy oly kedves és áldozz 19 perc 19 másodpercet az életedből erre a rövidfilmre. Amely (akárcsak egy jól elkapott, pontos, magán túlmutató novella) a rövidsége, a két szereplő adta szűk keresztmetszet, a gesztusokba csomagolt ihletett szűkségek és ellenpontozó túlzások ellenére nagyon sokáig adhat gondolkodni valót. Elhívatottságról és kiégésről: hogy hogyan válik meztelen nyűggé a lenyűgöző. Apákról és örökségekről: hogy hogyan lesz megkötő, kényszerű bilinccsé az, ami valaha lebilincselt. Hogy a megfeleléskényszer mire és miért, s főleg miféle válasz. A tökéletes apák tökéletlen fiai által ez a film ránéz a szenvedély természetére, miért-hogyan válik belőle szenvedés. És ahogy illik, a játékidejébe beférni látszónál jóval többet markol – ha hagyod, akkor téged is belevon. Nézzétek meg előbb, mielőtt olvasnátok róla. (Bár most épp nem tudom, hol tudjátok megnézni... sajnos keresni kell, hiszen ahogy láttam, a nyilvánosságnak kitett verzió immár nem elérhető.)

Pinczés Dávid mesteréves vizsgafilmje a Werk Akadémián. Készült Pinczés Máté Nehéz örökség című novellájából. És most világszerte nagyon komoly díjakkal ismerik el, a megosztón szabadon nézhető film gyönyörűt repül. Alföldi Róbert és Mácsai Pál odatett, pontos játékát díjazta a New York-i Actors Awards díjkiosztó szakmai zsűrije – de önmagában (ahogy egy interjúban el is mondja) talán a tény az igazi díj a rendezőnek, hogy ez a két színész elvállalta ezt a feladatot, és így játszotta el - ahogy Pinczés Dávid fogalmaz: kőkemény példával jártak elöl szakmai elkötelezettségből. Volt mihez odatenni magukat. Ez a film az utolsó megjelenített kis morzsájáig kitalált, előkészített, végiggondolt. Már ahogy kezdődik. Ahogy a nagy kupola körül „kering” a kicsi – vicces, pontos: bolygó és holdja. Hiszen ez egy bolygó és holdja történet amúgy is, az imposztor-szindróma alapja itt a sikeres, tökéletes pályát befutó apák nyomdokain járó fiúké. Őszintén gratulálok az alaptörténet írójának, Pinczés Máténak, mert egyáltalán nem evidens, hogy ezt is belelássuk a kultúránk megalapozó, (számomra) legfontosabb történetünkbe.

Kitalált, előkészített, végiggondolt. Hallelujah Pizza. A csillagászunk autójának rendszáma: JEH-034. A harmincnégy éves Krisztus – abban a lehetetlen helyzetben, a feladat után, mégsem beteljesülve. A nyitó képsorok híradó-jelenete, a csillagász indulata – az ábrázolás, ami szembemegy a sztereotípiákkal: miért ne lehetne a tudomány embere indulatos, pikírt, személyeskedő? A tény, hogy az alaptörténet ebbe a közegbe helyezve, a csillagvizsgálóba helyezve nagy alázattal tartja a közeg törvényszerűségeit – a szentély szertartásrendjét úgymond. Ebben az alkotók segítségére volt a Svábhegyi Csillagvizsgáló szakembereinek színe-java, de a filmkészítés esetében messze nem ennyire evidens, hogy a történetnek helyet adó közeg adottságait és szabályait a kulissza-mivolton túl is ennyire tiszteletben tartsák.

Tényleg elképesztően teljes alakítások ezek. Két élet bontakozik ki, egy valószínűségeiben ismerős, meg egy valószínűtlensége ellenére ismerős. Úgy, hogy az alakítások eljátszanak azért a két színész reputációjával is, Mácsai Pál egy ponton beállításig pontosan ül a Terápia alaphelyzetében, Alföldi Róbert szindrómás megváltója pedig nekem a fényár-jelenetben megidézi Az ember tragédiája Luciferét (fényt hoz... ezzel a zseniális komplementer-mondattal: el kellett vennem a fényedet, hogy jobban láss). A bájos kisrealizmusból, ahogy a futár bekönyörgi magát a csillagász estéjébe, a film folyamán teljesen kézzel foghatóan jutunk el a szürreális végkifejletig – egy gyógyító, gyönyörű végkifejletig.

S végül a játék azzal, hogy Godot ebben a történetben megjön. A meséink teljesen jogosan arról szólnak, hogy hiába várunk rá – ezért komoly attrakció, ha így érkezik meg: tényleg ad egy beteljesülés-érzetet. Azzal a finom ízzel, ami valóban válasz az imposztornak is, ami valóban folytathatóvá teszi az életet. Dr. Ifj. Marsi Szilárd a végén odaballag a bezárt kicsiségéhez, és kinyitja – mert megélhette a valódi méreteit: a beteljesülésben is az apja fia lehetett. Az imposztor megnyugodhat benne – hiszen méltó volt a feladatra. Választ kapott – azzal a finom ízzel, hogy egyfelől egy imposztornak csak ekkora válasz elég, másfelől azt is jelezve: ez a válasz fehér holló, mert Godot megjött benne. Nem szokott... Azzal az ízzel, hogy az imposztor-szindrómában szenvedők életen át ezt a dilemmát hurcolják magukban, valójában mindvégig válaszok nélkül. S ha magukra ismernek ebben a filmben, így kell erőt meríteniük belőle. Ha rájuk ismersz a film alapján a környezetedben, így kell erőt adni nekik – a tudomásul vételével, hogy enyhülhet az érzés, de teljesen soha nem múlik. Hiszen meg kell elégednie (a benne szenvedőknek meg kell elégedniük) a mese válaszával. Amíg élünk, senki nem érdemel többet, ugyanis.

Sári László: Lin-csi apát pesti rokona (Nyugat és Kelet)

„Senki sem az eszével boldogul. Boldogulni éppen az ész féken tartásával lehetséges. Aki ezt nem tudja, saját okosságának válik áldozatává. Mert az okosság nem egyéb, mint élénk, nyugtalan működése az elmének, nem egyéb, mint gyors válasz a kérdésekre. Az okosság meggondolatlan és hiú, szívesen tolakszik előre, hogy megmutassa magát. Különbözik mind a bölcsességtől, mind a tudástól. Nem mély, nem józan, nem tiszta. Szeszélyes és veszedelmes, mint a hirtelen támadt szélvihar. Tartsátok hát féken az okosságotokat, nehogy magával ragadjon benneteket." - (Lin-csi apát)

Ezekért szerettem. Bájos, és teljesen nyilvánvaló álcajáték-mivolta ellenére Sári László képszeletből és ismeretből elegyített Zen-mestere bírhatott egy valóság-érzettel a számunkra, olvasói számára; ha azt egészen pontosan nem is képezhette le, hogyan nyilvánult, tanított, vagy miképp hallgatott egy szellemi vezető a Huo-to folyó parti kolostorában, a klasszikus kínai múltban, arról meglehetősen pontos képet kaphattunk, miként lehet közérthetően, és mégsem felszínesen közvetíteni egy gyökeresen más világnézet szellemiségét a mi közegünkbe. Még akkor is, mikor igazán tágra nyílt ez a szelence (olyan, elkötelezett orientalisták és kiadók által, mint például Terebess Gábor), megőrizhette az olvasói számára megszerzett hitelét - ami nem kis dicséret a részemről. S mikor ez a hitel azért az árnyalódás óhatatlan folyamatában szelíden fogyni kezdett, megmaradt a szeretetem az alkotó és teremtménye iránt, mert ha átszűrve is a magunkén, tényleg megvilágított egy látásmódot.

Úgyhogy amikor meghallottam, megjelenik egy új könyv Lin-csi apátról és az ő pesti rokonáról, ujjongott bennem valaki. Mert ebben a hangban benne lakott (számomra hallhatóbban, mint a népszerű közvetítők, például Popper Péter tisztességgel megtartott távolságtartásában) az a szerepjátékot hitelesítő gesztus is, aminek megtartásáért magam is sokszor verekszem magammal – benne lakott az átéltség íze, és igazán kíváncsi lettem, a mester megérett álmodója hova, milyen ligetekbe jutott az évek folyamatos sétáján. Sajnos látnom kellett, hogy leginkább a józanító tükrökig – amikbe aztán szemérmes pillantással pillant csak, mintegy a szeme sarkából az alkotó; érzékeltetve velünk: ezek a szembesítés igényét követelő tükrök tényleg léteznek, de számára a tekintetbe vétel túlságosan fájdalmas műtéttel járna.

Nem lehet így, tollait fosztva megtartani, a fantázia repülés-képességétől kopasztva éltetni a mítoszt! Nem lehet kirajzolni valakit a maga (testi) valójában és ugyanakkor érzékeltetve: valamiféle, miénknél, a bevettnél, a szokottnál erősebb igény, s mégis, leginkább a fantáziánk terméke. Ez a könyv megkötözött szárnyakkal repülne a kétségtelenül széles körű, megszerzett ismeret pontosan felmért kalickájában – nem csoda, hogy folyton a maga rácsaiba ütközik. Fájnak ezek az ütközések. Nem lehet egyszerre szemérmes és mégis, mélyre hatoló az önfeltárás, miért született az igény, hogyan formálódott a képzelet-alak. Csupa nem lehet ez a könyv – egyszerre éltetne és fosztaná az illúziót. Mintha a bűvész elmagyarázná a produkció közben, hogyan szemfény-veszt. Szomorú voltam, miközben olvastam... És nem elsősorban azért, mert nem azt kaptam, amit szerettem volna. Az a magányos varjú, ott, a borítón, a mi indusztriális keltető-telepünk felett (akárcsak az olvasó érzet-világa) e könyvvel sajnos tényleg nem repül sehova.

S közben azért tényleg sikerül érzékeltetni, miben más Nyugat és Kelet. Hogy a szellemi égtájak közt tényleg a maradék nélkül tartott vagy-vagy egyetlen kiküzdött igazságainak kísérlete, és az igy is, meg úgy is lehet, sőt, igaz lehet lehetőségének fenntartása a különbség. Sikerül érzékeltetni, hogy nézett ki ez (hogy nézhetett ki) a múltban – de nem néz szembe vele: a mi életrendünk borzalmas tényei végül ugyanoda erodálták ebben a globális inkubátorban azt a távoli, évezredeken keresztül töretlen kulturális folytonosságot is, ahova mi érkezünk. Hogy a modern Kína életrendje mára hagyományok törése ugyanúgy, ahogy a modern nyugati berendezkedések – hogy a szellemi gyarmatosítás végül megette annak az alapjában fenntarthatónak álmodott egykori birodalmi alapszerkezetnek az éltető gyökérzetét, hogy ugyanúgy vált fenntarthatatlanná, és az egykori megtartó elveket ugyanúgy cafrangos, szakadt ruhaként viseli csak magán. A tanátadás folyamata megtört ott is – és bár ez a kötet ezt nem méri fel, nem fér a nosztalgiájába, valahol a könyv puszta megléte és így-léte ezt igazolja. Lehet, az a leghitelesebb benne, hogy nem tudta folytatni a reggeli beszélgetéseket. Lehet, mára tényleg folytathatatlanok. Kár ezért.

Brandon Hackett: Eldobható testek

Hogy a viharba ne volna csábító. A halhatatlanság. Naná. De még inkább a testek szabad választása. És nemcsak a nembéli játékok, a húsvágy kiélésének végtelenségében való ritmusos lubickolás, hogy bárkivel a bárki bőrében, vagy hogy végre megélhessem, milyen a nőnek a maga nősége (és nemcsak a nemiség! Hanem az én, mint nő – hogy mennyire más). Szóval nemcsak a szabadon választott nemmel való megunhatatlan testi játékok, hanem az a sajátos tény, hogy hátrahagyva a magam bőrét egy másik magam bőrén tapasztaljam meg az elképzelt javított változatokat. A teljesen ellentétes felépítésű változatokat, amikben több a levegő és kevesebb a föld, jobban átjárják a szelek – avagy épp több a hal benne, mint a madár, vagy legalább annyi (tényleg szeretnék szálkás és karcsú gyöngyhalász lenni, nemtől függetlenül)... Hogy a másik magam bőrén tapasztaljam meg, a személyiségem számára ez mit és hogyan jelent.

És itt ezen a ponton áll meg bennem a gondolatmenet, mert itt, ezen a ponton jut eszembe a Ghost in the Shell egyik fontos monológja (a hajón, mélyre merülés után) - mert mennyiben vagyunk mi, lelkek a test tapasztalatai (is)? Mekkora rész ebben a rész szerinti látásban, a megélhető tükör által homályosan látásban a testé? Mit jelent a test valójában, ruha-e tényleg, és minden a lélek, ahogy egykor ősz fejjel is örök kamasz cimborám, Katona Tibi hirdette? Avagy sokkal szorosabban vett következmény-egység, magunk nevelte és képességeink, létfokunk kitermelte választás egyébként is, ahogy a Kelet nem egy tanában képzelik? Ha elég tágra nyitom ezt a gondolatot, hamar ott találom magam, ahol a főhős, Vireni Orlando férje, Evron: hogy képtelen lennék megtenni. Hűtlenségnek érezném, hiszen felelős vagyok az arcomért, amilyen lett, felelős vagyok a testemért, amilyenné vált - és nem tudom, mi mindent vetnék le a testtel ebből a felelősségből. Lehet, én sem tudnék újhumánná válni... Még akkor sem, ha ezzel tényleg a halált választanám és tényleg az örök élet helyett. Az azonnali halált az örök élet (kényszere) helyett...

Egészen ijesztő lehet ezt így olvasni valakinek, aki azért jött ide, hogy körülszaglássza ezt a könyvet, annak alapján, ahogy mesélek róla. Csak annyit akartam jelezni ezzel a két bekezdéssel: ez a gördülékenyen olvasható, cselekményes, csavaros fantasztikus regény ilyen gondolatokat is megnyithat, számomra legalábbis ennyire izgalmas, megrendítő, létezésem alapvető dilemmáit érintő gondolatmeneteket is szült. Mert amúgy tényleg gördülékeny és csavaros, az író, Markovics Botond e téren tényleg az egyik etalon itthon – mint ahogy megint példaszerű, ahogy a kíméletlen alapötletet világba álmodja. Botond víziói az esetek többségében önmagukban megérnének egy-egy elemző kibeszélést, vagy vele egy mélyinterjút. Ahogy a fantáziáját használja a jelen lehetőségeiből olykor eszelősen merészeket ugorva és mégis megőrizve az érzetet, hogy ez a trambulinugrás nem lehetetlen (sőt, a világai a belső koherenciájuk révén nem is hagynak más lehetőséget, mint ezeket az ugrásokat, például ez esetben az újhumánságba). Na, ez ritka kincs, és tényleg méltóvá teszi az íróját díjra és elismerésre. És közben mindezt sokak számára teszi elérhetővé a könnyed, akcióközpontú előadásmóddal. Olykor éreztem úgy, hogy ez az írói beszélőke azért az árnyalt, sokrétű karakterábrázolásnak nem ágyaz valami jól – de az író ezen a téren is hallatlanul sokat fejlődött, olyan közelmúltban megjelent, szeretni való munkáihoz képest is, mint Az ember könyve.

Feltűnhet, nem mesélem a történetet. Pont azért nem, mert tényleg akkor jársz a legjobban, ha nem olvasod el még az amúgy korrekten távolságtartó ismertetőt se a hátulján. Ha egyszerűen hagyod, hogy az író bevezessen ebbe a jövőbe, ahol már kirajzottunk, ahol már kitoltuk az élet határait bolygóközi térben és életkorban is – bár drága árat fizettünk érte, és hatalmas áldozatok árán sikerült. Tetszik az új autokráciák ábrázolása, és nem tetszik, de sajnos értem, miért egyértelmű, hogy csak egy másikra cserélhetők. Tetszenek a felvetett kérdések és a rájuk adott, Botondtól megszokott kíméletlenséggel megfogalmazott, pontos válaszok. Mostanában azért nem egy könyv a kezembe került (és nem egy film jut az eszembe), ahol a gondolat eljátszott ezzel a szerverparkra menthető emberi tudattal, de egyik látomás sem volt ennyire következetesen húsos és véres. Ahogy hozzáköti a testnyomtatás lehetőségét a tudattároláshoz, az nemcsak az ötlet miatt izgalmas, hanem a következményvilága miatt, mert az író ezeket mindig kíméletlenül, a hőseit nem kímélve méri fel.

Beleéltem magam a könyvébe. Talán ezért élem meg ennyire erősen a dilemmát. Mert halhatatlanság, igen, meg örök fiatalság – ráadásul testek áradatában, lubickolva a változékonyság gyönyöreiben... De egyfelől nemcsak a test elfáradása létezik, hanem a lélek fáradtsága is, másfelől valahol az öregedés leszűrte jó hozadékát is legalább annyira kapom a testtől, mit a belecsomagolt lélektől. Csak az utóbbi időben egy halom olyan tapasztalattal lettem gazdagabb, ami szálazhatatlan a koromtól, és a vele járó kényszerektől, és ezek jó értelemben formálhattak rajtam. Így kívül is maradtam a könyvén, olvasás közben, mert csak egy határig tartalmazták a választásaim. Valahol amúgy örülök neki, hogy a könyvében felkínált legfontosabb választás (még) csak a fantáziáé. Ez a könyv is a megistenülésünkről szól, a maga kegyetlenül hús-vér módján. Márpedig önjelölt isteneinket elnézve jobb, ha nem élhetnek a számos, az Eldobható testekben felmért lehetőséggel a befolyásolásunkra. Mert kizárólag visszaélni volnának képesek vele. Szerintem sajnos nincs olyan, hogy utolsó hazugság...

Amúgy azt remélem, a Kelet szemléletének ebben az egyben maradéktalanul igaza van. Bírnám, ha kiderülne: ezt a csillagközi űrutazást a Föld bolygó nevű intergalaktikus űreszközön amúgy is egy eldobható testben folytatom épp, csak meg kell várnom, amíg természetes úton hámlik le rólam. Hogy mindez, amit tettem vele, meghatározza-e, milyet növeszthetek helyette, vagy lesz választásom (ó, az a szálkás gyöngyhalász test...), az majd reményeim szerint úgyis kiderül. Úgy, hogy eközben a hatalmat mások és magam felett is csak a szokásos eszközökkel gyakorlom – sajnos ez is épp elég alkalmat ad a manipulációra. És szeretném, ha Halál nem a végső ellenségem volna, hanem nagyjából úgy nézne ki, ahogy egy másik kedves mítoszalkotóm láttatja. Szívesebben látnám a véget empátiával teli, olykor humort is csillantó Végtelennek...

Nagyon örülök ennek a víziónak, mert rengeteg dolog eszembe juthatott miatta. Adjatok rá alkalmat, hogy nektek is eszetekbe juthasson, rácsodálkozhassatok általa a rátok jellemző egyediből arra, ami vagy tovább él, mint a test, vagy nem – de amíg létezik, örök terepe marad a kíváncsiságnak.

Tisza Kata: MOST

 „A legfájdalmasabb élet azért nem elmesélhető, mert fáj. Annyira fáj kimondani a szót, hogy inkább hallgatok. És azért is hallgatok, mert szégyellem. Szégyellem elmondani, mi történt velem. És azért is hallgatok, mert ez már annyira rossz, hogy talán el sem hiszik mások. Talán hihetetlen az egész történet. Talán nekem se kéne elhinnem, hogy megtörtént velem. Talán hallgatni jobb. És azért is hallgatok, mert félek. Félek, hogy mit mondanak mások. Talán majd kinevetnek. Vagy megvetnek. Vagy elítélnek. Vagy megbüntetnek érte. Hallgatok hát. Addig hallgatok, amíg bele nem halok.

Ez az a kultúra, amiben a csendet megtöröd, ha szólsz. Csakhogy a csend nem gyógyít meg. A csend elmélyíti a sebed, és elfertőzi. Úgyhogy ez az út nem járható. Beszélni kell. Mondani kell. Ordítani és üvölteni kell. A falon át, jó hangosan.”

Az év egyik legnehezebb, legtöbbet forgatott (konkrétan is és „magamban” is legtöbbet forgatott) könyve Tisza Kata tavaly megjelent „pszichoedukatív fejlődésregénye”, a MOST. A Túlélő leszel, nem áldozat alcímmel megáldott kötet az érzelmi bántalmazás természetrajzát és az attól való szabadulás lehetséges útjait dolgozza fel, rendkívül sokrétűen: egyszerre mélyen megalapozott szakmai szöveg, lehetséges mankó aktív segítőknek és bántalmazó kapcsolatból épp szabadulóknak (vagy csupán önismeretre vágyóknak), irodalomterápiás írás és a saját fájdalmas válás terápiás munkájának lenyomata. Egy olyan társadalomban, ahol a bántalmazás még fizikai voltában is csak akkor érdekes, ha az áldozat félig már kivérzett (s jószerivel akkor is csak a bulvárnak, nem a hatóságoknak), az érzelmi bántalmazás léte, a bántalmazó kapcsolat jelensége pedig hivatalosan nem is létezik, hisz ellentmond a konzervatív családi értékeket mindenek felé helyező törekvéseknek, úgy kell ez a könyv, mint egy falat kenyér. Nem azért, mert bárki is komolyan azt hiheti, hogy pszichológiai szakszöveggel vagy irodalommal változást lehet itt elérni – ugyan már… Azért, mert iszonyú nagy szükségünk van arra, hogy ebben a makrotársadalmi környezetben, amelyben sosem tanulhattunk intézményes szinten önismeretet, ahol a szüleink is jó eséllyel elnyomó rendszerekben szocializálódtak és minket is az ott tanultak mentén neveltek, és ami épp most csúszik bele ismét egy félfeudális hatalmi struktúrába, többet tanuljunk önmagunkról, kapcsolatainkról, rossz berögződéseinkről, arról, hogyan vezetnek a kis hazugságok életeket tönkretevő rendszerek kialakításához és vice versa, hogyan támogatja egy elnyomó hatalmi struktúra az egyéni kapcsolatokban kialakuló elnyomást, bántalmazást.

E sok esetben tabudöntögető, rendkívül bátor könyv végigvisz a bántalmazó kapcsolat kialakulásán, az abba való belesüppedésen, a felismerésen át a szabadulásig, majd az újrakezdésig. A megküzdött identitásig. Olykor túl plasztikusan is. Borzasztó feszültség jellemzi a könyvet, amit csak részben old a formai játék – mert a szakmai szövegeket rendre illusztráló terápiás novellák bizony olyan formai játékot jelentenek, ami egyszerre emeli el a száraz szakmaiságtól a kötetet és jelzi: írójának az irodalom és az írás mindig is fogódzót és kiutat jelentett. A saját poklában is. Épp azért nem jelentenek valódi „oldást” ezek a betétek, mert tudjuk (korábbi kötetekből, a facebookon közzétett szövegekből, interjúkból) hogy a saját fájdalmas kapcsolatból és abból való menekülésből fakadnak. Tisza Kata ezzel hitelesít – bizalmat és plusz motivációt nyújtva az olvasónak, hisz láthatjuk, a terapeuta is ember; ugyanakkor félő, a „szakma” szemében meg ezzel hitelteleníti a kötetet (ne legyen így).

A bántalmazó kapcsolat természetrajza legnagyobb szerencsémre számomra megmarad tanulmányoznivaló jelenségnek – épp ezért leginkább a bántalmazásnak kedvező társadalmi kontextust, illetve a válást, mint társadalmi stigmát tárgyaló fejezetek voltak számomra a legfontosabbak. A család,  mint a boldogság egyetlen lehetséges forrása kultuszának lebontása (melyben a házasság és a gyermekáldás az egyetlen elérendő cél, a végpont, mely felé minden nő élete kizárólagosan haladhat) okvetlenül szükséges lenne, ahogy a normáktól való eltérés stigmatizálásának meghaladása is. Olyan erősen belénk rögzült, hétköznapi szófordulatoktól kezdve, mint a „csonka család”, a „gyermektelen nő”, a „vénlány”, a nyilvánvalóan bántalmazó kultúrát erősítő tagadásokig, hogy „rendes ember az, csak ha iszik, eljár a keze”, vagy hogy „szájára vesz a falu, ha elválsz”. De ugyanígy a bántalmazásnak ágyaz meg az önbizalom letörése - „jobbat úgyse találsz”, „hogy fogsz megélni egyedül” - vagy a negatív minták átörökítése - „apád is ütött engem”. Hovatovább, ezt az iszonyúan negatív, meghunyászkodó, a normáknak behódoló társadalmi légkört erősíti minden „mikor mész már férjhez”, „mikor lesz már gyereketek”, „nem várhatsz örökké, te sem leszel már fiatalabb” jellegű jótanács. Hisz mind afelé mutat, hogy az önmagunkért való kiállást rendeljük alá annak, ahogy szokás. Sok kis apróságból épülnek itt élethazugságok és örökítjük tovább ugyanazt a mérgező légkört – mert sosem tanultuk meg, hogyan lehet másképp.

A kötet egyértelműen és szándékoltan a párkapcsolati bántalmazásnak van szentelve, a társadalmi kontextust is elsősorban ennek tükrében vizsgálja, de le kell szögezni: ez a bántalmazó, elnyomó légkör nem csak a párkapcsolatokat mérgezi. Ugyanúgy jelen lehet „baráti” függőségi viszonyokban, szülők és gyerekek közt, vagy egy munkahelyi szituációban. Ahol például játszi könnyedséggel hiteti el velünk a főnök, hogy örüljünk annak, hogy ott dolgozhatunk, mert jobbat úgyse kapnánk, egyébként is mindenre alkalmatlanok vagyunk – ez is bántalmazás. Kifinomult és nem hagy látható nyomokat, de képes évekre belekényszeríteni minket egy méltatlan szituációba és megfosztani minden önbizalmunktól. De ugyanígy a bántalmazó kultúrát erősíti és az abba való önkéntelen betagozódásra nevel, amikor a tesitanár lazán ledagadtdisznózza a rá bízott kiskamaszt, vagy amikor kiröhög a pedagógus, ha hibázol. Mindannyian ezernyi ilyen mikrosérülést hordozunk és ezek mind annak kedveznek, hogy belecsússzunk bántalmazó kapcsolatokba. Jó lenne azt mondani, hogy kézben a megoldókulcs, hogyan lehet véget vetni ennek az ördögi körnek, de nincs. Ami viszont elengedhetetlen, megelőzéshez, megküzdéshez, talpra álláshoz is, az önismeret. Ezen lehet és kell is dolgozni – élethosszig tartó feladat, de hiszem és tudom, hogy minden lépéssel, amivel közelebb jutunk önmagunk megismeréséhez, begyógyítunk egy sérülést, amit úgy ütöttek rajtunk, hogy tán észre sem vettük. S ki tudja, tán eljön az a pillanat, amikor átfordul a mérleg és erősebbek leszünk, mint a sérüléseink összessége.

„Ha megszabadulsz attól, aki érzelmileg bántalmazott, az nem azt jelenti, hogy a bántalmazót legyőzted. Azt jelenti, hogy saját magadat győzted le, a saját félelmeidet, szorongásodat, kishitűségedet, szégyenedet, bűntudatodat, megfelelési kényszeredet. Magyarul: felnevelted magad a védtelen gyermekből, aki voltál, azzá a felnőtté, aki már képes megvédeni önmagát.”

Kiadó: Scolar