Recirquel: Walk My World - Millenáris

A Recirquel megalakulása után pár évig szép ritmusban maradva tudtuk követni, milyen utakat jár ez a rendkívül izgalmas társulat – aztán jó pár éven át (az életünk zaklatottabb évtizedében) sokkal hektikusabban. De mindig elragadtatva néztük az előadásaikat, ahogy a szemünk láttára kiformáltak egy új műfajt; ahogy létrejött a cirque danse. Az alapító, Vági Bence szavait idézem: A cirque danse műfaji alapja a cirkusz. A trükkök hatásmechanizmusa az emberi test határait megbontó káprázat. A cirkuszban az életveszély izgalma és a lehetetlennek hitt bámulata közvetlen és elementáris erejű kommunikációs csatornát épít ki a közönséggel. Azonban a klasszikus cirkuszi hagyományokból örökölt formai szigor, a trükkök önmagáért valósága elfojtja az előadóművész hangját. A kötött formákban elfúló tartalom és érzelmek meghiúsítják a néző elmélyülését. A kortárs tánc szabad szelleme ezeknek a határoknak feloldásában kíván a cirkusz társává válni, ez a cirque danse kialakulása. A trükkök erejét a tánc érzelmi kifejezésmódjaival felvértezve egy olyan műfaj születik, amiben a néző kettős vágya teljesül.
 

Nos, ezt a szellemiséget nagyon durván sikerült hatványra emelni a Millenárison látható Walk My World produkciójával. Az immerzió, a teljes belevonódás, a besétálhatóság szabadsága (és felelőssége), a testközelség egyfelől; a tökéletesen komponált, ipari elemeket kiválóan használó, összetapogatható játéktér másfelől brutális mélységig jelenlétet teremt. Benne lehetsz a mesében, amely mitikus voltát tiszta viszonyokban vállalva úgy mai, hogy már nem is áthallásos – a mese ízében is a jelenünkben sétálsz, csak egy gyönyörű, antik eszközkészlettel megfogalmazott változatában, ahol a történés és jelentése nem vált el, s nem is választható el. Nem látod az egészet – azt követed, amit választasz. Természeted szerint válsz részévé az előadásnak. Ezt egy másik blogon (ahol az immerzió bázisául szolgáló Aeneist jártam kicsit a magam szubjektív módján körül) így fogalmaztam meg: ...a hatalmas, bejárható díszlet gátlástalan háborús utalásai, a konténerváros, az egyenruhák, a Karády által fülünkbe dúdolt "hiába menekülsz, hiába futsz"; a szabadon követhető hősök: istenek, királyok és kisemberek sorsának szemünk láttára eső, kegyetlen kisemmizése úgy válik kőpontossá, hogy jelen vagyunk benne. Arctalan tömeget képezünk a drámáik körül, néma kórusként reagálunk, visz bennünket az események sodra egészen a Nagy Fináléig - akárcsak az életünkben, ahol, ha lehet, szintén nem vállalunk felelősséget azért, ami történik. Holott úgy képzeljük, nem abban a korban élünk, ahol a kiosztott sors elől egy Kasszandra jóstehetségének birtokában sem lehetett elugrani.
 

Fontos ösvényt követtünk, (s bár tettek rá kísérletet, hogy elszakítsanak egymástól) egymás kezét fogva, a mese jelenlétében gyáván egymásba kapaszkodva Timivel. Láttuk Hektor kétségbeesését a védekezés vezérlőpultja előtt, Kasszandrát, ahogy harcra tüzeli, s láttuk a harcot az indusztriális „trójai falovával” – a hősi bukást. És Juno, a trószok vesztét óhajtó istennő kegyetlen vérörömét. Itt láttuk Deiphobust, aki nem tud holtában sem elszakadozni a hoplita-léttől – csak a harcát vívná, árny a romok közt. Onnan bóklászva (a mosodán átcsavarogva, s érve az Isteni Bárba) láttuk Ámor s „szárnya” duettjét – a trónra üléssel a végét egy másik fontos szálnak. Aztán keveredtünk Karthágó szívébe, a konténer- s híradóskocsi-roncsok otthon-nyomorába – elbambulva a díszlet ezer apró tapogatnivalóján. Míg belerántott a honi barbárok és menekült trószok csörtéje – Euryalus, Nisus veszte (irgalom anyja, ne hagyj el).
 

Láttuk Dido húgát az aggodalmára csavarodni, Lédát, amint elbűvölne a kis vörös szalonban, S végre Aeneas-t amint elcsábítja Didót. Itt léptünk túl a magunk árnyékán, legalábbis én úgy éreztem, itt hullt le rólunk tényleg a mi mindent nem látunk szorongása. A vereség-látás, a kisembereken túl nem kereső tekintet. Innen vitt a szerencsénk a Minotaurusz labirintusába, hogy lássuk a bűnbánást, a tett után. Aztán a tolvajt is láttuk az őt tolvajlóval – de a nagy fináléhoz már úgy kellett odaterelni bennünket, úgy belefeledkeztünk addigra a szabadon bolyongásba. Ezt a gazdagságot köszönjük, hogy telilakott szemmel, magunkra ébredve jöhettünk haza, úgy is: pontosan tudjuk, hogy a mítosz töredékét volt alkalmunk csak befogadni. S hogy annyi minden van, a máshol történtek oly gazdagsága, amit látni kellene még...
 

De hiszen ez a mítosz! A legfontosabb, hogy személyessé válik, átélt mesévé – a nekünk így mesélt sosem az egész! Csak a könyvekben, a lejegyzés által teremtődik az illúziója: a kezedben tartod, rálátsz, kívül vagy, átlátod. Valójában a mítosz a nem kanonizált, a nem végleges - csak mese, amit úgy meséltek, de ha másképp vált a tiéddé, szabadon elmesélheted másképp. Sosem az egészet, csak amennyi tényleg a tiéd lett belőle. De hiszen ez az élet! A jelenlétünk teremte korlát, hogy itt vagy, és nem ott, ezt látod, és nem azt, hogy a választásaid által a megélt helyzet a kizárólagos tükröd – hiába sugallnak mást vágyképek, médiák, divatok, eszképizmusok. És bár helyzetek nem változnak, csak helyszínek s nevek, a létben vándorlásod által olykor mégis sikerül nézőpontot váltani.
 

Ennek jegyében megyünk vissza majd a Chaos bárba, reményeink szerint mihamarabb – hogy nézőpontot váltva hagyjuk: a másik mesében is tükröződhessenek a világról dédelgetett képeink. Nem a hiányérzet vezet majd, hanem a kíváncsiság – miben látszik másképp ugyanaz a kegyetlen, tiszta hangon elmesélt történet; mit ad hozzá (mit ad a tükörképünkhöz) a máshová helyezett látáspont. Ezt az előadást nem azért nem elég csak egyszer látni, mert lemaradtál a produkciók bőségéről. Hanem mert te magad vagy a produktum, mindaz, amiért felelősséget vállalsz - és ebben a gyönyörűen bonyolultra, élet-mesévé foncsorozott tükörben megláthatod mindezt. Megláthatod, tényleg mi a tiéd belőle. Miközben egy menekülés stációit figyeled, az otthonmaradás tragédiáit, miközben a füledbe dúdolja a teljes világ körülötted: hiába menekülsz, hiába futsz. Vissza kell mennünk, és el kell engedünk egymás kezét, bízva a másikban – bízva benne, hogy ami valódi bennünk, azt továbbra is egymásnak adja vissza az elmesélt történet. Ennek a jelenlétnek ekkora ereje van. Ez az elkötelezett, tiszteletre méltó kortársaink által elénk tárt tükörvilág most itt terül a küszöbünkön. Mítosz-óceán. Ne szégyelljetek belefürödni.

Recirquel: Solus Amor, Paradisum; Compagnia Finzi Pasca: TITIZÉ - A velencei álom

Ez a néhány előadás rendkívül feszült élethelyzetben lehetett örömforrásunkká – arra mindhárom esetben volt energiánk, hogy befogadjuk az élményt, de arra nem, hogy dokumentáljuk is, nektek. Pedig lenyűgözőnek találom ezt az új formanyelvet, amit Vági Bence, az egész magyarországi újcirkusz-forradalom motorja immár Cirque Danse néven mutat be. Valóban minden könnyítést, mentséget nélkülöző művészet, amit látunk; a sokadik előadás óta töretlen, ihletett színvonalon. Bármit bármikor hajlandó vagyok újranézni abból, amit a Recirquel csinált és csinál, és nagyon szurkolok, hogy a Walk My World, a Millenárison készülő immerzív előadás is így lehessen teljes, létformáló élménnyé mindenkinek. Két általunk látott előadásukról emlékszem itt meg, röviden. A harmadik előadás, amiről itt (nemcsak a műfaj-rokonság okán) mesélek, az egykor elsők közt határokat feszegető Daniele Finzi Pasca társulatának legutóbbi budapesti vendégszereplése – elfogultan szeretem őket, megpróbálom megfogalmazni egyetlen bekezdésben, miért.
 

Recirquel - Solus Amor
 
Ez a darab önállóan is gyönyörű test-beszéd a szeretethez, hogy miért s miképp a legnagyobb (ahogy Pál megfogalmazta a korinthusiaknak – meg nekünk). De valami eszméletlen többlet, ha megpróbálod elé idézni a Non Solus testről és lélekről elemien mesélő élményét, s a My Land „hol éled mindez – hol s miképp éled meg mindezt” varázslatát. Mert ez a három előadás valójában együtt egy teljes értékű, három tagmondatos mondat egy himnuszból, amely nem szavakat, hanem mozdulatokat érez nyelvnek. Ahol teljesen mindegy, hogy egy hullámzó kéz búcsúzása, vagy tényleg egy világszám minőségű cirkuszprodukció a követező, testtel „kimondott” szó – mert azonos értéken világít az egész. Volt, hogy előadás közben úgy éreztem: ennyire kivételes érzékenységet szintúgy csak megfelelően csiszolt érzékenység fogadhat be; hogy az egyszeri halandót valahol az ennyire koncentrált figyelem követelése menet közben elejti. De tévedtem. Elég volt együtt sodródni az előadásról kifelé áradó közönségben, az ahány, annyiféle ember között hogy ráébredjek: ennek az elénk tárt érzékeny fegyelemnek mi magunk váltunk a csiszolatává. Mindenkit befogadóvá csiszol, miközben hitről, szeretetről, természetről és univerzumról mesél.

Recirquel – Paradisum
 
És lám: mégis csiszolatlanul, mégis éretlenül... Amit a korábbi darabok reménybe göngyöltek, (s amit az általunk még nem látott Ima fohászába göngyöl) azt erősen kíméletlen figyelmeztetéssé formálta a Paradisum. Ez a címben egészen mást sejtető, kegyetlenül őszinte mese feltárta, mennyire éretlenül próbálunk a „pontosan tudjuk, hogyan kéne” világának gyümölcsévé válni. Mi van a teljes pusztulás után? Mit hozna a túlélés? Keserű választ: a kétségbeesetten kapaszkodó magányok egymásra leléséből újraszülető vágyak és dominanciaharcok jönnének megint, ahogy rítussá és kiválasztottság-tudattá (s hogy, hogy nem) kivételessé lenne megint az együtt megélni tiszta kényszere, s újratermelődő botránnyá a nem tanulunk. Márpedig ha nem tanulunk; ha úgy tűnik, még az apokalipszisből sem (hiszen a hétköznapibb változata lassan ködbe vonja a távlataink), ugyanazzal a keserves elvakultsággal menetelünk majd együtt ritmusra lépve a fény-sötét örök, duális poklába. Komolyan nagyon megtisztelő, hogy egy ilyen látomásos ember kortársa lehetek, mint amilyen Vági Bence, és komolyan csoda, ahogy megtalálja a hittel vele játszókat, akik át képesek adni ezeket a látomásokat. Várom a következő találkozást veletek!
 

Compagnia Finzi Pasca – TITIZÉ – A velencei álom.
 
Elfogultan szeretem, de higgyétek el, van miért. Az általam látott Újcirkusz-varázslatok közül messze az övék a legkönnyedebb világ, ahol a játék a legnagyobb tiszteletet élvezi. Tradicionális bohócművészet – de Velence a szerelem és a halál, a legkomolyabb kérdések és zsigerig pontos válaszok városa lett a szemünk előtt ebben a könnyedségben. A karneváli álarcok alatt valódi arcok mutatják, minden gyermeki játékosság ellenére az álomutazás valódi stációit. Szépelgés és csalás nélkül, de azzal a kortalan eleganciával, amit a Comedia dell Arte pontosan kitöltött kerete a játszóknak térbe nyit. Másféle nyelv ez, másmilyen érintés, mint a fentiekben bemutatott előadásoké – de legalább annyiszor eszembe jut. Talán tényleg nem véletlen, hogy ha eljönnek ide, látni szeretnénk Timivel, mit álmodik épp ez a kedves, szeretni való gyerek, aki számomra a cirkuszművészet egyetemes nyelvének Weöres Sándora. Mit tár elénk a tanítványaival és játszótársaival Daniele Finzi Pasca, aki amúgy Vági Bence egyik atyai inspirátora, példaképe is. Legyen ennyi elég - ha eljönnének újra, szerintem akarjátok látni ti is.

Mi ez a cirkusz? - film

Hallottunk róla ezt-azt, amikor elkészült, hiszen amennyire az időnkből telik, figyelemmel kísérjük a Recirquel társulatának életét – valahogy sokáig elkerült mégis. Láttuk az előadásokat, mindegyiket, s volt amelyiket többször is – így esett nagyon jól, amikor meghívást kaptunk a Müpa évadzárójára, ahol megnézhettük volna újra az edinburghi cirkuszfesztiválra csiszolt-finomított Párizs éjjel előadását. De egy sajnálatos sérülés miatt a társulat kénytelen volt lemondani a fellépést aznap este – helyette levetítették nekünk a társulatról készült dokumentumfilmet, a Mi ez a cirkusz?-t.

Amiért nagyon hálás vagyok. Amennyire friss, üde megközelítéssel varázsol az újcirkusz világában a társulat, annyira formabontó a maga módján Halász Dóra és Tiszeker Dániel filmje róluk. Három éven át tartott a forgatás, el nem tudom képzelni, mekkora felvétel-tömegből választották ki ezeket a mozaikokként egymáshoz illeszkedő részleteket ebbe a - valójában bájosan hagyományos - kompozícióba, amely a felkészülés hétköznapi és drámai pillanatain át az első nagy sikerű előadásig követi a hat fiatal artistát. Mert az alapvonala ennek a dokumentumfilmnek erős horgonyokkal kötődik a műfajba – szinte hagyománytisztelő módon épül. A sorvezetés nem bont formát, nem így akar többleteket mesélni; ennél sokkal ügyesebben - hogy ne mondjam: artisztikusabban - szökken magasra.

Például azzal, ahogy a snittek mindegyike hallatlanul intim. Ahogy megismerjük Biritz Ákost, az elköteleződései által. Ahogy Herczeg Richárd megosztja velünk a kételyeit. Ahogy Illés Renátó az édesapjához való viszonyáról mesél. Ahogy Lakatos Leonetta édesapja mesél arról, amikor megértette: a lánya valójában mit választott. Ahogy Pintér Áron veszik el a szemünk láttára a szeretett tárgyaiban. Ahogy látjuk Veress Zsanettet mesterére, Árpi bácsira figyelni. Ennél közelebb nem tudom, hogyan mehetett volna a kamera ezekhez a fiatalokhoz – mintha mi magunk ülnénk egyre közelebb az életükhöz, olyan volt ez a minden tolakodást nélkülöző intimitás. Ez például a maga módján formabontó volt – mert soha nem érzett tolakodásnak.

Intimitás, amit mélyen átjárt visszamenőleg az összes eddig látott előadásuk is – hisz mást jelentenek a játszók szavai annak, akik látták már a repülésük. Akik figyelhették a Cirkuszt az éjszakában, akik látták A meztelen bohócot, a Non solust, vagy az Adieu-t. Mert most leplezetlenül feltárult: az eddigi produkcióik mélyen megérintő, előadásról előadásra finomodó (avagy teljesen más) szelleme szinte kizárólag e fiatalok személyiségéből épült fel – Vági Bence a maga látomásaiba tényleg őket látta bele. Valami hallatlanul ügyesen oldották meg, hogy mindebből kóstolót kapjon az is, aki e társulattól ezt a dokumentumfilmet látja először: minden játszó megkapta a maga szinte játékfilmes pár perc lehetőségét. Ezek a filmi betétek hol megidézték a látott előadásokat, hol nem – de messze túl nyúltak a dokumentumfilmes kereteken. Komplett kis filmes gondolatmeneteket láttunk, ahol nemcsak az akár extrém környezetben, elképesztő képekbe rögzült attrakció, de az azt előadó artista is élesen látszott.

Azáltal, hogy hol és mit mutat meg magából. Herczeg Richárd őszintesége a tetőn, azon a hihetetlenül kitett rúdon Herczeg Richárdról és a választott eszközeiről mesélt, ami által megmutatja önmagát, és amit a világról gondol. Lakatos Leonetta és Pintér Áron mesebeli bohóckettőse ugyanezt csinálta – teljesen más eszközökkel, de ugyanúgy megmutatták magukat és amit a világról gondolnak. Ezt neveztem „maga módján való formabontásnak” – és mindenkit felsorolhatnék itt, hiszen mindenki megmutatkozott. A teljesen másképp vizslató kamera előtt a Recirquel artistái játékosként és „beszélő fejekként” is egyformán őszinték maradtak. És ebben óriási erő van… nem is értem, miért nem terjedt ez a film országosan, miért döntöttek úgy, hogy csak néhány kiválasztott mozin keresztül engedik elénk.

A fiatal artisták mára kétségtelenül (fiatal) világsztárokká értek. A társulat változik – de ez az élet rendje. Eddig nem tudtak hibázni – mert Vági Bence és fantasztikus stábja vezetésével gondolatgazdag varázslattá fonták mindazt, amit valaha a számomra a cirkusz jelentett: az attrakciót. Ez most is egy mélyebb regiszterekből felszakadó hűha volt, és minden esély megvan rá, hogy így is maradjon. Alig várom, hogy lássam a következőt… 

Cirque du Soleil: Varekai

Hát ez is eljött végre. Az utóbbi években túlzás nélkül beleszerelmesedtünk az újcirkusz műfajába, és hála a jószerencsénknek, a legtöbb hazánkban turnézó együttes előadását sikerült elcsípni legalább egy alkalommal. Nem is beszélve immáron világhírű „saját” újcirkusz-társulatunkról, a Recirquelről, akiknek minden darabját láttuk – és akik az ötödik után is bírják csodálatunkat. Eddig egyetlen, ámde igen markáns hiányt dédelgettünk. Sosem sikerült megnézni egyetlen Cirque du Soleil előadást sem. Márpedig akit kicsit is érdekel ez a már nem is annyira új műfaj, annak egyszer muszáj megnézni a műfajteremtőket… Az ok persze prózai: a kanadai világelsők nem a kisszínpados árkategóriába tartoznak, kizárólag méregdrága arénashow formájában tekinthetők meg, esetleg egy laza Las Vegas-i túra keretében, de valljuk be, erre kevés az esély. Hát, tavaly karácsonykor malacpersely elő, a fa alatt pedig ott feszítettek a jegyek májusra.

És jött a Varekai…

Pici gyorstalpaló a társulatról, bővebb infóért ott a Wikipedia. A Cirque du Soleil 1984-ben alakult Montrealban, akkoriban úttörőnek számító cirkuszi társulatként, állatszámok nélkül, kizárólag az akrobatikára helyezve a hangsúlyt, némi történetet is csempészve az attrakció mellé. A kezdeti botladozásokat hamar elképesztő világsiker követte, a kivételes körítés, a show-elemek, a világ minden tájáról vendégszerepelni hívott artisták, táncművészek és tornászok, az élőzene és a színházi jelleg kiemelte a társulatot a hagyományos cirkuszok világából. A kétezres évekre a Cirque du Soleil fogalom lett: akrobatái Hollywood krémjének feje felett pörögtek-forogtak az Oscar-díj átadókon, Las Vegasban jelenleg is nyolc állandó show-juk fut a legnagyobb szállodákban, Disneylandben saját színházuk van és folyamatosan több csapattal és előadással járva a világot felléptek már a legtöbb nagyvárosban. Jelenleg is húsznál több előadásuk fut párhuzamosan itt-ott a világban, több ezer embert foglalkoztatnak és több száz, a világ élvonalába tartozó artistával működnek együtt.

Mindez azért fontos, hogy lássuk: a Cirque du Soleil bizonyos szempontból egy gyár. Minden egyes közreműködője iszonyú profi kell legyen hogy ez a gépezet így működjön, a színpadot eleven őserdővé varázsoló táncosokat és artistákat aztán végképp nem illetheti kritika, de tudnunk kell: patikamérlegen kimért show-t látunk. Épp ezért felesleges is azt az ihletettséget, azt a színházi élményt, azt a szívbe markoló történetet és intimitást várni, amit például a Finzi Pasca Társulat minden egyes előadása nyújt. Milyen érdekes egyébként… Daniele Finzi Pasca rendezett a Cirque du Soleil-nek (egyik legsikeresebb előadásukat, a Corteot), nemrég elhunyt felesége és cirkuszának társalapítója, Julie Hamelin pedig a Cirque du Soleil-ből kivált Cirque Éloize egyik alapítója volt. Ha túlzás is azt állítani, hogy mindenki a Cirque du Soleil köpönyegéből bújt ki, az tény: az újcirkusz elitjében nehéz eldobni úgy egy követ, hogy ne találj el valakit, akinek volt már köze hozzá… Nem azért szaporítom ám itt a semmitmondó szavakat, mert nem tetszett az előadás, nehogy azt higgyétek: csak próbálom körvonalazni, hogy is áll a dolog ezzel a számos különböző habitusú társulattal.

Persze miközben néztem a szóban forgó előadást - Varekai: Az erdő meséi - mindez meg sem fordult a fejemben. És ez jó. Ha el tud varázsolni az attrakció, amit látok; ha maradék nélkül ki tud rántani a hétköznapokból és tátott szájú kisgyerekké tud változtatni a varázslat, amit elém pakolnak; akkor igazából az sem számít, ha utólag, amikor elgondolkodom rajta, azt mondom magamban: nem érintett meg. A Varekai gyönyörű előadás: van szeretnivaló története egy szárnyaszegett angyalról, aki az erdőbe zuhanva hiába próbálja újra felfedezni a repülés élményét, mígnem a szerelem révén végre újra átélheti; borzongatóan szép zenéje elképesztő énekesekkel; a közönséget cukin bevonó bohóc-ceremóniamesterei; látványos díszlete és még látványosabb jelmezei és persze félelmetes színpadi trükkjei. Artistái nem hiába a világ legjobbjai: noha a trükkök jó része önmagában nem volt újdonság (sőt, büszkeségre ad okot hogy szigorúan véve például a Recirquel tagjai is tudják ugyanezt), a sebesség, az összhang, a tömegjelenetek és az eszközhasználat bátorsága lélegzetelállító volt.

Mégis, ami hiányzott, az valahol az ember. A lélek, ami ott ült a La Veríta, a Donka vagy a (csak töredékesen látott) Per Te minden színpadképén. Hogy az artisták nem csupán a testüket, hanem a lelküket is elénk pakolják. Az újcirkusz nekem mindig cirkusz és színház, nagyjából ugyanolyan arányban. Ennek az alzsánernek a legnagyobb művelője ma kétségkívül Daniele Finzi Pasca és az ő társulata. Hatalmas öröm, hogy a Recirquel egyre közelebb ér hozzá. A Cirque du Soleil pedig egy egész más irányba indult és futott be hihetetlen pályát. Amit csinálnak, abban ők a legprofibbak. Megnézem-e másik előadásukat? Ha tehetem, gondolkodás nélkül. Tátott szájjal rácsodálkozva az attrakcióra. De csak a szememet tudják jóllakatni, a lelkemet nem. 

Recirquel: Adieu! - Művészetek Palotája

Az öregség nappalijára látunk, ahova az öregasszony megérkezik a kinti esőből. Arra a fokonként megkopott miliőre, a lakójával együtt öregedő tárgyakra, amik közt az öregasszony, Viola otthon van. Ott látjuk csetleni-botlani, látjuk, hogy nyúl mindig másik dugi-üveghez (minden bútorba egyet…) a „hivatalos ital” mellett - mintha a magány önmaga elől is tagadná, dugná a maradék szenvedélyt. Látjuk a magányt, míg aztán a baljós, viharos időben meg nem kísérti az egykori társ, Oszkár szelleme a visszafelé járó mutatójú óra által varázsolt visszafelé telő idővel…

Nézem, ahogy két bohóc mókázik egymással, a történettel, velünk; nézem a széles bohócgesztusokat, a burleszket, az varázslatos ügyetlenséget, amely az attrakciót ennyire hihetetlenül kifinomultan rontja el - hiszen a szándékos, jól kivitelezett ügyetlenség: maga a bohóc. És nézem a visszafelé tekergő időben, az elmúlt háború zajában, elsötétedő szobában a csillárról fejjel lefelé lógó kisvilágokat, a felfordult világot, nézem a produkciót, az akrobatikát, amit direkt nem rontanak el – hiszen elsősorban szintén mesél. Ahogy minden bohóci gesztus is. Történetet mesél, két életet visszafelé, veszteségekből az egykori múlt boldog békeidejébe.

Nézzétek, mi lelkesedünk ezért a társulatért, az első találkozás, a Cirkusz az éjszakában óta, a mélyebbre markoló A meztelen bohóc óta, a mindezt mondén varázsba csomagoló Párizs éjjel óta, a Non Solus óta, ami mindezt közel hozta - tán fájdalmasan túl közel, befurakodva mindenki személyes terébe -, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire magával ragad, ha a Recirquel egyszerűen „csak” mesél. Sokkal inkább színházi eszközökkel, mint eddig bármikor. Hiszen ez a visszafelé-történet egy közös élet állomásain át a maga egyenes vonalú meséjével sokkal közvetlenebbül jelent, mint az eddigi, utalásokból és szimbolikus gesztusokból fűzött varázslatok; ránézésre, elsőre sokkal szűkebb, de minden porcikájában pontosabb tartományt jelentene. Aztán persze hogy nyílik, sokkal tágabbra, mint amennyit elbírna első látásra ez a könnyed, sokszor tréfás előadás – meghatódhatsz rajta, amikor eléd kerül az egész.

 

Olvasom az előadáshoz összeállított rendkívül informatív kísérőfüzetben, hogy Lakatos Leonetta és Pintér Áron hogyan jutott idáig – hogy egy egész estés előadást rakjanak elénk. Hogyan vonta bele a rendezésbe Vági Bence Neil Fischert, hogy a nagy, látványos képek egymásutánja helyett megszülethessen ez a sokkal inkább történetre fűzött előadás. De az nem igazán írható le, hogy a két ember, egy csodálatosan használt gyerekbáb és láthatatlan segítő, Herczeg Richárd miképp mesél a visszafelé forgó óra jelezte visszafelé telő időben egy életből epizódokat: a gyereknevelést, az ünnepet és a hétköznapot, az esküvőt és a megismerkedést. Nem igazán mesélhető el, milyen finom többleteket ad az egészhez minden kis kitalált geg, Herczeg Richárd órarúdon megejtett önreflexív bábozásától a tükör fölött időben elhelyező képváltásoktól a könyves szekrény hallatlanul szellemes funkciótágításaiig. Miközben az előtérben olykor brutálisan összetett, határaikat feszegető produkciókat mutat be Leonetta és Áron – a csilláron, kötélen, hálón, labdán és szinte minden „bútoron”, ami csak a kezük ügyébe kerül…

Az Adieu egy visszafelé haladó történet a házastársi hűségről, a szerelemről, a szeretetről és arról, hogy két ember közös mikrokozmoszában a legegyszerűbb tárgy is könnyen változhat egy ismerős csodavilág varázslatos kellékévé… Erről szerintem bármelyikünk sokat tudna mesélni, nekünk itthon szinte kizárólag ilyen tárgyaink vannak, az utolsó bögréig - közös történetünk letéteményese mind. Anno a Cuisins & Confessions újcirkusz-előadás alkalmával csodálkoztunk el rajta, milyen hallatlanul bravúros és veszélyes berendezett térben akrobatikát előadni – nos, itt legalább ennyire kockázatos kellékhasználatokat láthattunk olykor, a mesének berendezett térben. De az igazi csoda mindvégig az maradt, hogy a kellékek személyessége, a tárgyakba csomagolt történet is, a tárgyak intimitása is elénk került – hogy eztán ennek tudatában ne legyen szívünk kidobni csorbult, megkopott sajátjaink, emlékek őrző hordozóit.

 

Ezt megint látni kell, nem elég hallani róla. Mert ez a szívmelengető búcsúmese könnyedén, mosolyogva mutat túl magán – valójában miközben viccel, nagyon pontosan fogalmaz meg fontos dolgokat a gyászról, az egymásra találásról, a kötődéseinkről érzelmi reakcióktól a testi szerelemig. Felszabadítóan pontosan fogalmaz az életünkről, hogy hogyan válik az idő telésével egyre fontosabbá benne a szaporodó múlt – hogy hogyan kell elköszönni e múlttól, amikor (mindenkire ez vár) végül mindentől el kell köszönni. Ez a játékos, szinte franciás előadás valójában hatalmas lelki súlyokkal egyensúlyoz – amit nem terhel rád, kedves néző. Téged felemel. Én legalábbis így éreztem.

Compagnia Finzi Pasca: Per te. (Neked) - Művészetek Palotája

Nagyon vártam. Minden porcikámmal kívántam ezt az előadást. Rettenetesen önző és furcsa leírni ezt: hogy nagyon vártam Daniele Finzi Pasca színre vitt gyászát, búcsúját a kedvestől, az alkotótárstól, Julie Hamelin Finzitől. Hogy nagyon vágytam látni az előadást, aminek a címe is ennyi: Per te. Neked. Nem csak egy általam elmondhatatlanul sokra becsült alkotó művét, csak azért, mert ő találta ki – hanem ezt az előadást. Ezt az elköszönést. Mondhatnám: elköszönésekben gazdag korszakba értem, kor szerint mindenképpen, mondhatnám, önző módon várnám a bálványaimtól, hogy segítsenek. Segítsenek megérinteni ezt a megfoghatatlant. Mondhatnám: szaporodik bennem és körülöttem is a baj, az érzet, hogy baj van. Segítsenek megérteni ami bennem is történik – még ha el is vonul a vetülő árnyék, örömömre még el, segítsenek megküzdeni vele. Segítsenek szembenézni a megfogalmazódó hiánnyal.

Tudjátok meg: soha ennyire helyén valónak nem éreztem a „színpad a színpadon” játékát. Ahogy behúznak a kulisszák mögé, az előadáson, ami Julie-nek készült. Mert valójában nem neki készült volna, hanem természetesen vele. Mindig vele – és nélküle soha nem készülhet el, nem egészülhet ki, az előadás nem játszhatja el nekünk, hogy elkészült. „Tetszett volna neki” mondja többször valaki a színpadon, a kosaras lány, a tenyeres-talpas angyal, a páncélos lovag – valaki. Julie mindvégig jelen van. Nemcsak a páncél alatt, amikor élesztené (a karika játékszerében) fejetlen, döglött lovát; nemcsak akkor, amikor együtt repül a fiúval az extázis páros kötelékén fenn; nemcsak akkor, amikor az ugrálókötél elengedhetetlen betegségszimbólumával birkózik a szemünk láttára a vigasztalanságig. Minden mozdulatban, minden tréfában ő van – hiszen neki szól. Mindenből ő szól. Egy titkos kertben, ahol meg kellene őrizni belőle, belőlünk mindazt, ami valóban egész.

Daniele Finzi Pasca a szemünk láttára Julie életét ünnepli. El meri mesélni a boldogságot a mind tehetetlenebb küzdelemben – hiszen tart. És amíg tart: élet. El meri mesélni a humort. A keserűen ironikustól a harsányig. Nem szégyell nevetni. Magán sem. A betegségen. A botok erdején fenntartott mindenségtányérok pörgésőrzésének lehetetlenségét: valami leesik úgyis. Nem szégyelli elmesélni az álmok meztelenségét, az egymással való szelíd és kevésbé szelíd (olykor kifejezetten otromba) tréfákon át az álmok kíméletlenségét – és a felébredést, amely ebből az álmodásból szükségképpen fájdalmas. Mert visszavonhatatlan.

A szín, ahol mindez történik, befelé fordul. Örvénylő légoszlopot fújnak középre a ventillátorok – ahol a sárkányok vörös selyemlélegzete foroghat, legyek felzavart raja, az ősz levelei, a tél hava, a tavasz lélegzete. Jelent az is, amikor valaki belép a szélbe és kilép belőle. Az előtér és a centrum mást jelent – az egyikről kiszólnak hozzánk, a másikról belénk beszél a testek kiejtett hangok nélküli, szelek fútta őszintesége. Középen a mutatvány, az attrakció teljesen belesimul ebbe a beszédbe – elvesztve mindazt magából, ami rendkívüli benne, és kiteljesítve mindazt, ami „jelent”. A kert szélét jelző, a felénk eső padon, az előtér nekünk jelentő terében viszont a testbeszéd is harsányabb, olykor provokáló, és nagyon gyakran vicces. Egyszerre jelenik meg a két térben, ahogy megéljük és ahogy felmutatjuk ami történik, amikor cserben hagy a saját egészségünk.

Tudjátok meg: sajnos nem láttam a végét. Hogyan oldja fel, avagy hogyan látja be minden feloldási kísérlet hiábavaló kudarcát az alkotótársak segítségével Daniele Finzi Pasca. Sajnos a saját testi állapotomban túl korán és túl messzire merészkedtem, amikor szerettem volna látni ezt az előadást. Épp amikor a „költő” szavait forgatták a padon ülve, panírozták méltó gúnyba a játszótársak (micsoda irónia… ugye?), rosszul lettem, ki kellett jönnöm. Ezúton kérek elnézést az előadóktól, nézőtársaimtól, hogy megzavartam ezt a remek előadást, s ezúton köszönném meg a kedvesnek, minden kedves nézőtársamnak, s a MÜPA hallatlanul profi és szakszerű személyzetének a segítséget. Remélem soha többé nem hozok senkit ilyen helyzetbe. Rettenetesen önző és furcsa leírni ezt, ezek után: köszönöm. Attól tartok, nekem így volt teljes ez az üzenet. 

Recirquel - Non Solus, Művészetek Palotája 2016. ápr. 4.

Nézem a színpadnyi anyaméhet, ahogy lassú mozdulatokkal a teste jelenlétére ébred a magzat. Nézem, látom a születést, kínt és felszabadulást. Nézem, ahogy megjelenik a Másik, minden szétválasztásunk alapja, a másik ember, a másik nézet, a tükörkép, a test burkában magára ébredő lélek. Nézem, szinte levegőt is óvatosan véve, nem értve csak látva, tágra nyit a látvány és ömlik befelé, hetekig rétegződik majd, keresi a helyét, rendeződik mellé az értelem – ötven gyönyörű percig nézem, hogy él varázslatot születéstől múlásig, hogy mesél „mindent” két beszélő test – táncos? artista? művész? mindegy, milyen nevet keres bennem a sose látott élményhez a szó; amíg tart, csak nézem, minden mást kiszorít.

Nézem, hogyan ad két ember félelmetes koncentrációban mindent ki magából, a színpadon – nem csak ők, persze, de ők látszanak, és általuk mindez. Nézzétek, mi lelkesedünk ezért a társulatért, a Recirquel előadásait az elsőtől fogva nagy örömmel és lenyűgözve figyeljük, mert a társulat előadásról előadásra érettebb, teljesebb, szárnyalóbb összképet varázsolt színi és artistaelemekből, összefüggések hálójába szőve egyre ügyesebben azt, amivel a cirkusz nyerni szokott: az attrakciót. A Cirkusz az éjszakában boldog és játékos útkeresése után A meztelen bohóc tömény és fűszeres volt, könnyedén megtartva a sokkal mélyebbre hatoló tartalmi súlyt; a Párizs Éjjel mindezt felhozta és közel – úgy, hogy egy pillanatig nem vált felszínessé, könnyedén, tálcán kínálta a maga teljességét… de amit (a Müpa Fesztivál Színházának teltházában is meghitt kettesben maradva az előadással) a minap láthattam, az képi- és testköltészet volt, értelmi rétegek egymáson szívet összemarkoló, levegőt visszatartató, gyönyörű rendben; képi- és testköltészet, amelybe úgy simult a világszínvonalú artistaprodukciók egész sora, hogy eszembe se jutott közbetapsolni, se nekem, se senkinek; eszünkbe se jutott a tetszésnek hangot adással megtörni a varázst, azt a varázslatot, amely a hangsúlyosan előkészített rontást is képes volt a maga nyelvi készletébe sorolni, még a varázs tudatos megtörésével is a maga mondandójáról beszélve.

Két ember, és persze jóval több. Olvasom az előadáshoz kapott megtisztelően részletes tájékoztató füzetben: Illés Renátó inkább az akrobatika, Zsíros Gábor inkább a tánc felől érkezett – nem kérdés, középen találkoztak. Hallatlan bizalommal fonódnak egymásra a gravitáció hatalmát kísértő módon nem egyszer, a kettős testbeszédében olyan bizalom van, a másik rezdüléseinek annyira mély ismerete – el nem tudom képzelni, mennyi munka, milyen odaadó figyelem révén jöhet létre mindez. Iványi Árpád díszletében – iskolateremtő lehetne a fantázia, hogyan lesz nagyszínpadivá a kamarai alapszituáció néhány libegő drapériától; Terjék (Fiddler) Gábor zenéjére, Fassang László csodálatos orgonajátékára, komoly asszisztenciával, amely nem látszik, de az a dolga, hogy ne látsszon.

A végére hagytam a lelket. Vági Bence, a társulatot álmodó koreográfus, rendező egy interjúban a minap így beszélt a Non Solus születéséről: Korábban Daniele Finzi Pasca, az újcirkusz legnagyobb mestere, miután megnézte az egyik sokszereplős előadásunkat, azt mondta, hogy ez teljesen jó, de most itt az idő, hogy én is elkészítsem a saját Icarómat. Az egy olyan előadás, amit ő maga egy színpadra felvitt nézővel csinál végig, és több ezerszer ment már a világ különböző színpadain (a Müpában is látható volt 2014-ben – szerencsére volt alkalmunk megnézni.). Olyan, mint egy gyógyítás, több ezer ember életét változtatta meg azok közül, akik részt vettek az előadásban. Bármit is csinál, ő ennek a kétemberes előadásnak az oszlopaiból építi fel a nagy előadásait. Azt mondta nekem, hogy te fordítva csináltad, elkészítettél három nagy produkciót, de most keresd meg, mi az, ami a legfontosabb neked! Sokáig nem tudtam mit kezdeni ezzel a tanáccsal, aztán egyszer csak bevillant a Non Solus. Ez lett az én Icaróm. Azt kívánom Vági Bencének, hogy Daniele Finzi Pasca lássa ezt az előadást, azt kívánom, hogy megköszönje ő is, hogy láthatta, hogy bólintson akár szavak nélkül, igen, ez az. Így kell beszélnünk az életről, az ember szerepéről benne, a felszabadulás szükségességéről és veszélyeiről – mindkettő a bizalomból fakad, de a bizalom nélkül semmi… Arról, hogy meghalunk. Hogy ennek tudatában kell megbecsülnünk minden pillanatot, amíg azonosak lehetünk önmagunkkal.

Elképzelni sem tudom, mivel kínál meg legközelebb a Recirquel társulata – de bármi legyen, nagyon várom! 

Cuisine & Confessions - Művészetek Palotája

Konyha? Cirkusz? Konyhacirkusz! Még el sem foglaltuk a helyünket a Müpa Fesztivál Színházában, már meglepetések sora ér: a színpadon egy minden igényt kielégítő, sokszemélyesre hangolt konyha fogad, a leendő „szakácsok” köztünk járnak és kérdezgetik a közönség tagjait kedvenc ételekről, ízekhez kötődő emlékekről, akad, aki citrommal dobál minket, más lesből támad és vízzel spriccel, nehogy kiszáradjunk a nagy pironkodásban. Azért amikor nyers tojást dobálnak a nézők feje fölött és előkerül a vágódeszka meg a kés, az ember elkezd gyanakodni, hogy hova is került, de hát tudjuk, hogy a legjobb bulikon is mindig a konyhában szabadul el legkönnyebben a hangulat, legfeljebb ragad ide-oda egy kis tojásfehérje, jó lesz ez…

Persze ilyesfajta balesetekre nem kell számítani, a késdobálásról is lebeszélik kollégái a túlságosan lelkes zsonglőrt – kezdődhet a mozdulatról mozdulatra komponált konyha-show. Amibe azért épp belefér annyi spontaneitás, ami megadja az étel igazi varázsát: egy kis szezonális fűszer ide, egy kicsit erősebb pörkölés oda, egy váratlanul szövődő szerelem, egy kis helyi íz. Hisz hiába is tartjuk magunkat tűzön-vízen át a recepthez, nincs két egyformán sikerült fogás.

A kanadai Les 7 doigts de la main igazi felszabadult, vidám, egyszerre hihetetlenül laza és vérprofi show-műsorral ajándékozott meg minket – a kanadai alapítású (amerikai-kanadai-orosz-argentin-svéd tagokkal büszkélkedő) társulat az újcirkusz egyik legeredetibb képviselője: mindenféle műfaji és színpadi határt átlépve játszanak a közönséggel, egyszerre pakolva színpadra cirkuszt, burleszket, főzőshow-t, személyes vallomásokat. Pont azt hozzák, amiért annyira közel áll hozzám ez a műfaj: egyfajta huncut, minden bevett előírásnak fricskát mutató szórakoztatást – ahol szó szerint bármi, egy kínai rúd-gyakorlat, egy pastafőzés, egy teleshop-paródia lehet érzelmek, emlékek, érintések és megérintődések hordozója. Ahol nem a forma számít, hanem hogy mivel töltöd meg.

Mert miközben ez a kilenc akrobata vásott kis manóként játszik a színpadon, monológjaik olyan tartalmat adnak a játéknak, amitől összeszorul a szívünk – elfelejtjük az utcai táncosokat idéző attrakciót nézni, ahogy hallgatjuk a Saint Louis-i gettóból való kitörés emlékét; elfelejtünk szörnyülködni a rúdról zuhanó test látványán, miközben az artistával együtt merengünk azon, mi lehetett a politikai elítélt apa utolsó vacsorája a börtönben. Ez a konyha nem csak a játék helye – az emlékeké is, meghatározóké, kedveseké és szívszorítóké. Nem lehet úgy nézni, hogy az ember ne merengjen el a sajátjain. Hogy ne szoruljon össze a szíve a saját keserű-szomorú-gyönyörűséges gyermekkori emlékein. Hogy ne érezze a málna illatát, amitől minden alkalommal fojtogatja a sírás.

Pedig málna ezúttal nem került terítékre. Főztünk helyette pastát és sütöttünk banánkenyeret – mert ez valóban konyha-show is. Időnként a közönség segítségével keveredik a tészta, töretik a banán, pucolódik (úszószemüvegben, micsoda trükk…) a hagyma. Hogy aztán szintén a közönség segítségével habzsolódjon be a produktum – fricskát mutatva a hely amúgy igen szigorú előírásainak, melyek bizony tiltanak mindenfajta étel- és italfogyasztást (amin szakácsaink az est elején nem is győznek csodálkozni). Minden ízében eredeti, felszabadult és felszabadító, borzasztóan jó kedélyű előadást láthattunk-hallhattunk-ízlelhettünk – miközben azért újra meg újra rácsodálkoztunk az akrobataszámok profizmusára, arra a hihetetlen lazaságra, amivel mintegy „mellékesen” világszámokat pakoltak elénk két kavarás közt. Megdöbbentő élmény volt – ez is. Pláne, mert soha nem láttam még ennyire veszélyes díszletben újcirkusz-előadást (nem véletlen, hogy általában nincs bútor-díszlet – sokszorosára növeli bármilyen sérülés kockázatát).

Nincs mese, ezt a társulatot is figyelni kell (meg még annyit…). Remélem, nem csappan a szervezők lelkesedése (sem) és még sok hasonlóan remek újcirkusz-előadással ajándékoznak meg minket.