Richelle Mead: A szukkubusz éjszakája

Georgina Kincaid, Seattle város szukkubusza pokoli elismerésben részesül – mégsem felhőtlen az öröme. Az előző kötet, A szukkubusz dala utolsó oldalain Georgina alkut kötött felügyelő démonával: a pokoli erők nem szólnak bele romantikus kis viszonyába a halandó Seth Mortensennel, cserébe ő garantálja az „irányszámokat jócskán meghaladó lélekmegrontási eredményt”. Szukkubuszunk nem is tétlenkedik, ám az irányszámok meghaladása sem feledtetheti vele a keserű tényt: míg ő éjszakáról éjszakára vadidegenekkel hetyeg, párjával még csak egy kósza csókig sem juthatnak. És bár a mulya író Seth a világ legédesebb pasija, aki láthatóan imádja Georginát, nem könnyű kibírni mindennemű erotika nélkül.

Georgina barátai – megannyi halhatatlan idióta – nem is értik, hogy bírják ki. Pláne, amikor megjelenik a színen szukkubuszunk férfi párja, Bastien, a szívtipró külsejű inkubusz, aki egy bigott vallásos szervezet vezetőjének megrontását tervezi – s ki más lehetne leghatékonyabban segítségére ebben, mint évszázados barátnője? Georgina és Bastien bevetik magukat a kertvárosba, fehér léckerítések és házipiték közé, hogy újabb lelket hódítsanak meg a pokolnak. S közben újfent egyre közelebb kerülnek egymáshoz.

S ha a magánéleti zűrök és saját ostobasága nem lenne elég, a civilben egy könyvesboltban dolgozgató szukkubusz még a kollégái körében fejét felvető drogfüggés után is nyomozni kezd – magától értetődő módon valami gigantikus természetfeletti trutyiba nyúlva ezzel. Angyalok, démonok, vámpírok és istenek között ismét csak a butácska szukkubuszon a sor, hogy megmentse a halandókat a fenyegetéstől, barátját a kudarctól, könyvesboltját egy botránytól, és nem mellesleg, saját kapcsolatát a féltékenység örvényétől.

Richelle Mead szukkubusz-sorozatának első része nem nyűgözött le, de épp annyira szórakoztam jól rajta, hogy adjak neki még egy esélyt. És épp úgy, ahogy a Vámpírakadémia esetében, melynek első része szintén csalódás volt, s csak a második-harmadik kötetnél kapott lendületet; ezúttal is sokkal jobban élveztem az olvasást. Mintha Mead az első köteteknél rendre beleesne a saját csapdájába: elveszik a teremtett világ részleteiben, semmire nem jut elég ideje, és nem eléggé karakteresek a szereplői. Igazi sorozatíró, kötetről kötetre jobb lesz, ahogy jut tere és ideje kidolgozni a részleteket.

Georgina még mindig éppoly ostoba és felszínes, mint a nyitókötetben, de határozottan mutat némi fejlődést – más kérdés, hogy mennyire hiteltelen, hogy egy 1600 éve kiforrott személyiséggel rendelkező halhatatlan hirtelen ennyit változzon (de mit beszélek én, egy urban fantasy-n ki kérne számon bárminemű hitelességet?). A cselekmény kellően pörgős, sikerül minden szálat egyensúlyban tartani, a különböző halandó és halhatatlan mellékszereplők pedig most is színesek és a maguk módján egyediek. A könyv legnagyobb erénye mégis a humora. Nem emlékszem, hogy az első részen ennyit kacarásztam volna – mondjuk, az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy ritka unalmas könyv után vettem elő a szukkubuszt, így aztán bőven előfordulhat, hogy csak a kontraszt esett nagyon jól. Ám ez nem is számít: jókor talált meg a könyv, kellemesen szórakoztam rajta és határozott előrelépésnek érzem az első kötethez képest. Elképzelhető, hogy ha rosszabb pillanatban kap el, sokkal kritikusabb lennék vele – így viszont bátran ajánlom a könnyed, nőcis urban fantasy-k rajongóinak, és azoknak, akik már vágják a centit a Vérvonalak következő részének megjelenéséig. 

Kiadó: Agave

Fordító: Török Krisztina 

Richelle Mead: A szukkubusz dala

Tavaly véget ért a nálunk és szerte a világon is nagy sikert aratott Vámpírakadémia sorozat, a múlt év őszén megjelent Vérvonalak folytatására pedig a hírek szerint ez év nyaráig biztosan várni kell – még az angolul olvasóknak is. A keményvonalas Richelle Mead-rajongóknak azonban nincs mitől tartani, az Agave Kiadó tavasszal belefogott az írónő egy korábbi szériája, a hatkötetes Georgina Kincaid-sorozat kiadásába. Míg az előző Mead-könyvek a young adult kategóriába tartoztak, inkább a fiatalabb olvasókat célozták meg, ezúttal igazi felnőtteknek való urban fantasy-t ígértek a hírek. Mivel a Vámpírakadémiát és a Vérvonalakat is szerettem (bár azért nem mondanám magam fanatikus rajongónak), kíváncsian vártam, mit tartogatnak a vámpírokkal és kisördögökkel haverkodó szukkubusz kalandjai. Sajnos ezúttal csalódnom kellett, ami nem jelenti azt, hogy nem szórakoztam jól, de…

Georgina Kincaid könyvesbolti eladóként tengeti napjait Seattle városában, munka után táncórákat ad munkatársainak és barátainak, szabadidejében sokat olvas, koncertre vagy hokimeccsre jár, és nem mellesleg, férfiak lelkét rabolja el. Georgina ugyanis szukkubusz, pestiesen szólva egy kéjdémon, aki 1600 évvel ezelőtt szerződést kötött az ördöggel, és azóta gyönyörű huszonéves testbe bújva csábítgatja az arra érdemes és érdemtelen hímneműeket, hogy felejthetetlen gyönyörrel ajándékozza meg őket – és cserébe elszipkázza az életerejüket. Persze mint mindenki, ő sem feltétlenül élvezi mindig a munkáját, melynek azért a nyilvánvaló előnyökön túl – mint halhatatlanság, örök fiatalság, gyönyörű test, az alakváltás képessége – vannak hátrányai is: néha bizony olyanok is becsúsznak, akiket hmmm… kihagyna, tartós kapcsolatra pedig szinte semmi esély.

Georgina azonban túl sokat nem problémázik, élvezi az életet, mígnem a városban megjelenik kedvenc írója, a szuperszexi és szuperaranyos Seth Mortensen, ezzel párhuzamosan pedig valaki halhatatlanokat kezd gyilkolászni. Miközben Georgie a hallgatag írózsenit kalauzolja körbe a városban, és újra meg újra hülyét csinál magából, barátaival – akik közt egy kisördög és két vámpír áll az első helyen – a rejtélyes természetfeletti gyilkos után nyomoznak. S míg egy angyal és Georgie főnöke mindent megtesz, hogy az alacsonyabb rendű halhatatlanok ne folyjanak bele a dologba, szukkubuszunk minden gyilkosság előtt fura szerelmes leveleket kap a gyilkostól.

Egész szép kis természetfeletti kavalkádot rittyentett Mead, kellő mértékű intrikával, áskálódással és munkahelyi rivalizálással – mert hát a menny és pokol képviselői ugye éppoly kemény munkát végeznek a lelkünkért folytatott harcban, mint mi az irodában. A krimiszál könnyen megfejthető, pláne annak, aki olvasott már ezt-azt az írónőtől – Mead cselekményvezetése nem tartogat sok meglepetést. A hangulat, a város leírása és a mellékszereplők némelyike garantálja a szórakozást – én például nagyon élveztem a mulya író szerencsétlenkedéseit; a két fura vámpír párosát, akik nagyjából annyira vehetők komolyan, mint Patricia Briggs Scooby Doo-féle csodajárgánnyal járó vámpírja; Erik kétértelmű előadásait a természetfeletti lényekről; és a városi séták leírását.

A regény leggyengébb pontja azonban a főszereplő személye – nem tudom, mi lehet az oka, de Mead mintha direkt ellenszenves hősnőkben utazna. A Vámpírakadémia első köteteiben komoly nehézséget okozott elviselni Rose és Lissa párosát (igazából a további kötetekben sem javult sokat a helyzet…), de ketten együtt is eltörpülnek Georgina mellett. A hölgy a közmondásos buta liba tökéletes megtestesítője – ami elég érdekes, tekintve, hogy 1600 éves. Ennek ellenére úgy viselkedik, mint egy éretlen kamaszlány, aki csak magával és a külsejével van elfoglalva – és ami rosszabb, úgy is beszél. Nem tudom, milyen az eredeti szöveg, épp ezért nem akarom a fordítót hibáztatni, de a kötet elején kis híján a fejemet vertem a falba a rengeteg ostoba szlengtől (ez egyébként a történet előrehaladtával némileg mérséklődik). Ami ennél nagyobb probléma, hogy Georgina konkrétan buta. Ahhoz képest, hogy állítólag imád olvasni, műveltsége finoman szólva hiányos; és noha tizenhat évszázada lóg természetfeletti lényekkel, elég keveset tud róluk.

Mindezen kritikáim ellenére hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól – voltak pillanatok, amikor nagyon jólesett olvasni, és olykor még meg is nevettetett. Aubrey-ért, aki igazi macskaegyéniség, külön köszönet jár az írónőnek. A főszereplő gyengeségeiért pedig kárpótolnak a vicces mellékszereplők. Mivel anno a Vámpírakadémia is nagyon nehezen indult be, ennek a sorozatnak is adok még esélyt – bármi kisülhet belőle a továbbiakban. 

Kiadó: Agave

Fordította: Török Krisztina

Richelle Mead: Vérvonalak

Az elmúlt évek egyik legsikeresebb ifjúsági fantasy sorozata, a Vámpírakadémia, tavaly nyáron érkezett el befejező kötetéhez. Úgy hiszem, még a legelszántabb rajongók is – az ilyenkor kötelező, „jaj, mit fogok ezután olvasni” körök után – valahol örültek, hogy vége, és nem nyújtotta tovább az írónő a cselekményt. Mert az úgy volt jó, ahogy volt, és ideje is volt már pontot tenni a végére. Azt persze már az utolsó rész kézbe vételekor tudhattuk, hogy lesz egy spin-off sorozat, és itt jött a nagy kérdés: vajon Mead tud-e úgy új sorozatot írni a régi világában, hogy eredeti legyen és érdekes, vagy a jól ismert rókabőr-jelenséggel van dolgunk?

Én bizony ilyenkor mindig a kétkedők táborát gyarapítom, nem szeretem, ha valaki nem tudja maga mögött hagyni a történetét, és csak írja, írja… ilyenkor mindig felsejlenek előttem húsz részes önismétlő sorozatok rémképei. Ennek ellenére egy percig sem volt kérdés, hogy elolvasom, főleg, mert az új sorozat a Vámpírakadémia számomra legszimpatikusabb mellékszereplőjét tette meg főszereplőnek. És milyen jól tettem! A Vérvonalak ugyanis még sokkal jobb lett, mint a Vámpírakadémia, megkockáztatom, az egyik legjobb spin-off kezdés, amit valaha olvastam/láttam.

Ami elsősorban a főszereplőnek köszönhető. Nem tudhatom, hogy Meadnek már akkor is a fejében volt-e az új sorozat terve, amikor a Vámpírakadémia negyedik részében behozta Sydney, az alkimista karakterét, de az biztos, hogy remek érzékkel választotta ki őt főszereplőnek. A sorozat egyik legnagyobb hiányosságaként értékeltük sokan az alkimisták világának homályban hagyását, és Sydney alakjának vázlatosságát – hát most megkaptuk a magunkét. Vámpírokról, dampyrokról, strigákról szinte mindent megtudtunk, most végre betekintést nyerhettünk az őket körülvevő emberek világába, és ez a nézőpontváltás nagyon jót tett a történetnek. Mint ahogy az is, hogy megszabadultunk az eddigi főszereplő párostól, Rose-tól és Lissától – bármilyen jó kis sorozat a Vámpírakadémia, ilyen idegesítő főszereplőkkel én még nem találkoztam.

Sydney a két lány totális ellentéte: mi sem áll távolabb tőle, mint a nyavalygás vagy az önzés. Gyakorlatias, okos, rendkívül művelt és nagyon ravasz – ami nem csoda, tekintve, hogy apja egy szinte félkatonai szervezetbe való beilleszkedésre nevelte kisgyermekkora óta. Az alkimisták kemény világát rögtön a kötet elején megismerjük: Sydney-t az előző kötetben elkövetett „rémtettei” után – mármint hogy segített megszökni Rose-nak, és ezzel leleplezni a  mora királynő gyilkosát –  átnevelőtáborba akarják küldeni, vámpírimádónak bélyegzik, leírják. A szervezet, amely arra tette fel tagjai életét, hogy az embereket megóvják a vámpíroktól, és titokban tartsák utóbbiak létezését, nem tűr meg tagjai közt olyat, aki akár a leghalványabb jelét is mutatja annak, hogy szimpatizál a sötétség teremtményeivel.

Most mégis szükség van Sydney-re: a mora társadalmon belül meglévő feszültségek miatt az újonnan megválasztott királynő húgát, Jill Mastrano-t az udvarból egy kaliforniai bentlakásos iskolába kell menekíteni, ahol az emberekkel elvegyülve kell élnie, amíg a politikai helyzet rendeződik. Egy mora főnemes egy emberekkel teli iskolában, a kaliforniai napsütésben – és egy alkimista, akinek a nővérét kell eljátszania, egy szobában laknia vele, és megvédeni a körülötte lévő embereket, ha kitörne a vihar. Nem csoda, hogy Sydney nem túl lelkes, ám bizonyítani akar, s mivel tudja, hogy ha ő nem megy, húgát küldik – akit bármi áron meg akar óvni a szervezettől – szedi a cókmókját, és egy morákból és dampyrokból álló kis csapattal az Amberwood középiskolába költözik.

Noha a középiskolás tematika miatt ez a sorozat inkább való a fiatalabb olvasóknak, én felnőtt fejjel is nagyon élveztem – a világtól eddig elzárt, mániás apja által otthon tanított, szuperokos Sydney kínlódása az iskolába való beilleszkedéssel számtalan kacagtató pillanatot rejt, ráadásul ott van a szívdöglesztő vámpír aranyifjú, Adrian (a Vámpírakadémia másik közönségkedvenc mellékszereplője), aki minden megszólalásával támadást intéz hősnőnk idegei és az olvasó rekeszizma ellen.

Az iskolai mindennapok mellett rejtélyes vámpírvadászok, a diákoknak titokzatos erőt biztosító tetoválások és áskálódó alkimisták is képbe kerülnek – Sydney-nek van mi után nyomozni, szerencsére, így nem unatkozik sem ő, sem mi. Az már csak hab a tortán, hogy a mágiától minden szinten irtózó alkimista egy zakkant történelemtanárnak köszönhetően olyan képességeket fedez fel magában, amiket nagyon nem szeretne, és a kötet végére még meg is kedveli a rábízott vámpírokat – lesz itt még bonyodalom a folytatásban, bőven… Amit, mit tagadjam, alig várok!

Kiadó: Agave

Fordította: Farkas Veronika

Korábbi kommentek:

Richelle Mead: A végső áldozat

Napjaink ifjúsági fantasy dömpingjéből kitűnik Richelle Mead Vámpírakadémia sorozata. Az amerikai írónő sajátos, jól felépített, átgondolt világával, olykor nagyon idegesítő, de legalább életteli főszereplőivel és izgalmas cselekményvezetésű könyveivel itthon is számtalan rajongót szerzett magának, akik már jó ideje tűkön ülve várták a sorozat befejező kötetét. A várakozásnak immár vége, A végső áldozat a boltokban, a történet végre szép kerek, minden jó ha jó a vége, mindenki elégedett lehet és várhatjuk Mead következő sorozatát, ami a hírek szerint szintén a Vámpírakadémia világában játszódik, de más szereplőkkel.

Az előző kötet végén Rose éppen megint óriási nagy bajba került – a lányt, aki már többször megszökött az iskolából, az udvarból, és tulajdonképpen mindenhonnan, ahova a sors vetette, bűnözőket szöktetett meg a börtönből és strigákra vadászott a fél világon át, a morák királynőjének meggyilkolásával vádolják. Az egy percre sem kérdés, hogy nem ő tette, mint ahogy az sem, hogy nem várja ölbe tett kézzel az ítélethirdetést, azonban hogy sikerül-e bebizonyítania ártatlanságát, az már nem ilyen egyértelmű. Ezért aztán jobb híján ismét megszökik, apja, a vámpír-maffiózónak is beillő Abe és volt szerelme, a strigából lett jófiú Dmitrij segítségével. Útjuk során csatlakozik hozzájuk Sydney, az alkimista, és a kis csapat nekivág Amerikának, hogy felkutassanak egy eltitkolt főnemesi leszármazottat, miközben Rose udvarban maradt barátai a gyilkos kilétét próbálják kideríteni.

A két szál picit nyögvenyelősen kapcsolódik össze, a sorozat egyik legerőltetettebb megoldásával itt találkozhatunk, de sebaj, van annyira izgalmas ez a rész, hogy efölött szemet hunyunk. Rose-ék utazása olyan, mint egy hangulatos road movie, kisvárosból kisvárosba, motelből motelbe, útközben civakodva, afféle vámpírhippi kolóniákkal találkozva, néha menekülve – ami leginkább Sydney miatt szórakoztató, a vámpírokat és dampyrokat az „éjszaka gonosz teremtményeinek” tartó alkimista és útitársai összezártsága megannyi vicces pillanatot eredményez.

Eközben Lissa, Adrian és Cristian az udvarban nyomoznak a királynő gyilkosa után, és belekeverednek az új uralkodó megválasztásába. Hamarosan odáig fajulnak a dolgok, hogy a főnemesi származású Lissa az uralkodójelöltek között találja magát, jó- és rosszakarók kereszttüzében, és meg kell állja a helyét a legfelsőbb körök intrikái közepette, ha segíteni akar Rose-nak. A végkifejlet túl sok meglepetéssel nem szolgál, ugyan akad néhány meredek fordulat, de aki kicsit is ismeri a műfajt, az a kötet felénél már nagyjából pontosan láthatja, milyen irányba haladnak az események. Egyszer kerekedhet el igazán a szemünk, a gyilkos leleplezésekor, na, az tényleg váratlan.

Egyik szemem sír, a másik nevet – a rajongókkal együtt én is nagyon vártam, hogy kézbe vehessem az utolsó könyvet, és végre megtudjam, mi lesz Rose, Lissa és a többiek sorsa, de a végére érve azért ért néhány csalódás, picit úgy éreztem, vagy az írónő mesélőkéje fulladt ki a hatodik kötet végére, vagy én „öregedek ki” szép lassan a műfajból, de nekem ez most már így kevés. Mintha már minden fordulatot olvastam volna egyszer, jó párszor ismétli önmagát, és itt-ott jócskán túlírt a sorozat. Belefért volna ez három kötetbe is, és akkor olyan feszes, pörgős és izgalmas lenne végig, mint a harmadik és ötödik rész legjobb pillanatai. Ráadásul ahogy az várható volt, a veszteségek ellenére kimondottan rózsás (sőt!) véget kapott a sorozat, ami nekem egy picit csalódás, de lassan be kell látnom, hogy a kedvemért nem fogja senki felülírni a műfaj kereteit.

Ellenben kifejezetten tetszett az uralkodóválasztás körüli események ábrázolása; a felfordult királyi udvar, a választásra özönlő morák, a politikai változások, a próbák egészen más hangulatot adtak a könyvnek, mint Rose megszokott menekülése és drámázása. Saját műfajában nagyon jó kis sorozat ez, ugyan lehetne feszesebb és bátrabb, de még mindig inkább ezt ajánlanám a paranormális tinifantasy-re vágyó ifjaknak, semmint holmi csillámos nyálas vámpírokat. És a kritikáim ellenére is várom Mead következő sorozatát – ír olyan jól, hogy kíváncsivá tegyen.

Kiadó: Agave

Fordította: Farkas Veronika

Richelle Mead: Örök kötelék

Cseles írónő ez a Richelle Mead. Úgy csűri-csavarja a Vámpírakadémia sorozat szálait, hogy csak kapkodja a fejét az olvasó, és most, az ötödik rész után, amikor már csak egy kötet van hátra, annyi lehetséges út bontakozik ki a szereplők előtt, hogy még a legelvetemültebb rajongók is csak találgathatnak. Egy olyan műfajban, ahol a legtöbb regény sablonokból épül, és már az első oldalon tudni lehet, hogy kétezer oldal múlva ki kivel jön össze és hányan halnak meg az ő halhatatlan szerelmük kedvéért, ez már önmagában nagy teljesítmény.

Az pedig, hogy részről részre egyre jobb könyvet ír, még a szőrös szívű kritikusok szemében is elismerésre méltó kell legyen. A gyenge kezdés után a harmadik részre igazán jó kis sorozat lett a Vámpírakadémia, és az izgalmak csak fokozódnak, az ötödik, Örök kötelék című kötet pedig az eddigi legjobban összerakott történettel szolgál, szerencsére immáron üresjáratok nélkül, feszes tempóval, jó párbeszédekkel, maga mögött hagyva az eddigiekre azért itt-ott jellemző iskolás stílust. Ráadásul annyi történetszálat fog össze, és annyi újabb kérdést vet fel, hogy az olvasóban óhatatlanul felmerül a kérdés, miért is kell ezt befejezni a következő résszel?

Az előző részben Rose Hathaway, a robbanékony dampyr testőrtanonc egész Szibérián át tartó ámokfutása után sem tudta megölni volt tanárát és szerelmét, a strigává lett Dmitrijt. Visszatérve a Szent Vlagyimir Akadémiára Rose épp az érettségijére készül, miközben renegát terveket forgat a fejében: egy, az előző kötet végén elpöttyintett félinformáció nyomán ki akarja deríteni, valóban vissza lehet-e hozni egy strigát az élő halálból.

A vizsgák után Rose és Lissa maguk mögött hagyják az iskolát, és a királyi udvarba teszik át székhelyüket, ami kifejezetten jót tesz a könyvnek – az iskolás stílust és a tanárokkal szembeni örökös lázadást felváltja a főnemesi családok rivalizálása, a politika, a diplomáciai kavarások. Lissa, mint egy uralkodó család utolsó leszármazottja rögtön az események középpontjában találja magát, Rose pedig harcos természetének hála a királynő és az uralkodócsaládok kiemelt figyelmét „élvezi”. Hirtelen eltűnésük az udvarból sem maradhat észrevétlen – ám arról senkinek sem lehet fogalma, hogy mit forgatnak a fejükben.

Teljesen őrült módon a két lány Viktor Daskovnak, az első rész bebörtönzött főgonoszának kiszabadítását tervezi, így akarván elérni, hogy Viktor elvezesse őket testvéréhez, akiről az a hír járja, hogy az egyetlen a világon, aki valaha visszaváltoztatott egy strigát. Aki ismeri a sorozatot, annak nyilván nem lehet kétsége afelől, hogy sikerül-e Rose-nak betörnie a morák legszigorúbban őrzött börtönébe, és megszöktetni egy kiemelten őrzött foglyot, mint ahogy afelől sem lehet kétségünk, hogy a terveibe egy ponton végzetes hiba csúszik. Az, hogy végül sikerül-e visszaváltoztatni egy strigát (akiről nyilván mindenki sejti, kicsoda), vagy sem, és hogy kinek, maradjon a könyv titka – érdemes elolvasni.

Volt egy határozottan érdekes és előremutató vonulata a sorozatnak – az, ahogy a harmadik részt befejezte az írónő, egyszerre volt gonosz és zseniális húzás, és ha abban a szellemben folytatja, a legjobb ifjúsági fantasy sorozatok közé lőhette volna a Vámpírakadémiát. De nem tette – bárhogy próbálom szépíteni, visszaesésként élem meg, hogy a szerelmi szál arra kanyarodott, amerre, és hogy nagyon úgy fest, valamilyen formában mégis csak rózsaszín véget kapunk. Ami viszont nagyon tetszett, az a királyi udvar ábrázolása, és a politikai csatározások. Egyre többet tudunk meg erről a világról, egyre több szereplő kap játékteret, különösen izgalmas, hogy olyan, korábbi kötetekből megismert mellékszereplők térnek vissza, akik anno eltörpültek a Rose-Lissa páros mellett, pedig jóval érdekesebbek náluk.

A kötet befejezésétől megint csak leeshet az állunk, váratlan, izgalmas, igazságtalan, ahogy azt kell – az egyetlen, ami gyengíti a hatást, hogy az előző részek fényében úgyis tudjuk, hogy Rose ebből a galibából is ki fog mászni. Különben nem lehetne elvarrni azt a rengeteg szálat, amiknek ő áll a középpontjában – és amik valószínűleg nagyobb szerepet kapnak majd a befejező kötetben, mint a mora társadalom életében bekövetkező változások, pedig lehet, hogy utóbbiak izgalmasabbak lennének.

Kiadó: Agave
Fordította: Farkas Veronika
 

Richelle Mead: Véreskü

A Vámpírakadémia sorozat harmadik kötete, A halál csókja az ifjúsági fantasy műfajában szokatlanul erős és bátor befejezésével hatalmas várakozásokat gerjesztett a rajongókban – bennem is. Kézbe véve  a negyedik kötetet, óhatatlanul felmerült, hogy Mead nem tud majd megfelelni ezeknek a várakozásoknak, kicsit félve olvastam hát, de szerencsére nem kellett csalódnom. Ha nem is ütött akkorát, mint a harmadik rész, és kissé felemásra sikeredett az a bizonyos nagyon bátor és érdekes szál, összességében nem rossz a folytatás, és továbbra is látszik hogy van egy határozott ív, halad valamerre a sorozat, nem csak pakolgatja egymás után a folytatásokat az írónő.

Vigyázat! Spoilerveszély lehetséges!

Miután a harmadik rész végén Rose, a dampyr testőrtanonc elhatározza, hogy elhagyja az iskolát és strigává vált szerelme nyomába ered, hogy megölje, a negyedik rész kezdete már Oroszországban éri. Egy rettentően bosszantó és iskolás stílusban megfogalmazott prológus után – melyben a biztonság kedvéért feleleveníti az írónő az első három rész eseményeit és vámpírvilágának főbb sajátosságait – Rose Szentpétervár éjszakai életébe veti magát, hogy strigákra vadásszon, akik remélhetőleg elvezetik majd Dmitrijhez. A logika ugyan kissé megbicsaklik, amikor a tizennyolc éves testőrlány egyedül vág neki a hatalmas Oroszországnak hogy megtaláljon egy veszélyes strigát a másik sokezer között, de tudjuk, hogy a könyvekben nincs lehetetlen.

Némi szerencsétlenkedés után Rose belebotlik Sydney-be, az alkimistába, aki egy titokzatos szervezet tagja, ők a morák ember szövetségesei, akik mora mágia segítségével harcolnak az éjszaka sötét teremtményei ellen. Sydney segítségével Rose eljut Szibéria mélyére, a titokzatos dampyrvárosba, ahol megismerkedik Dmitrij családjával, egy lélekmágus-árnyékcsókolta kötelékpárossal, akik az összes eddigi ismeretünknél többet tudnak a Lissát és Rose-t is sújtó különleges kapocsról, és egy csapat renegát dampyrral, akik Rose-hoz hasonlóan nem tették le a Hűségesküt, hanem a saját szakállukra vadásszák a strigákat. Rengeteg olyan dologgal találkozik, amit nem tanítottak meg neki az akadémián, egészen új életlehetőségeket fedez fel, és komolyan elgondolkozik azon, hogy van élet az akadémia és a mora királyi udvar meghatározta szabályokon túl is, akár Oroszországban, egy szerető család tagjaként. Azonban a Dmitrijnek tett egykori fogadalma nem hagyja nyugodni, folytatja hát öngyilkos küldetését, hogy levadássza egykori szerelmét.

A negyedik rész nagy kérdése, hogy mit kezd Mead a strigává lett Dmitrij és Rose románcával, folytatja-e abba a kegyetlen irányba, amerre elindult, vagy valami rózsaszín fordulattal oldja fel a dolgot. Egyelőre egyik irányba sem dől el a dolog, nincs romantikus és megnyugtató fordulat, de nincs egyértelmű megoldás sem. Csak további kérdések vannak, így viszont az emberben óhatatlanul felmerül, hogy az a százötven oldal a könyv közepén igazából felesleges volt. Ami Rose és Dmitrij találkozása után történik, és amerre az események fejlődnek, az nálam kivágta a biztosítékot, főleg azért, mert az eddig magabiztos és kemény lányból totálisan hülyét csinált. Érdekes, hogy pont ez nem tetszett, mert egyébként én mindig és mindenben keresem a gonosz mélységeit, mindig arra vágyom, hogy mutassák meg, mit éreznek a sötét oldal általában sablonosan ábrázolt tagjai; itt ezt megkaptam, csak hát nem volt elég jól megírva. Mead jó, nagyon is, de annyira azért nem, hogy olyan mélységekbe lemenjen, amikbe én szeretném. Ez az a furcsa eset – nem gondoltam volna, hogy valaha ezt írom – amikor inkább maradt volna felszínesebb, mert azt tényleg jól csinálja. Ellenben a történet vége megint a helyén van, ahogy egy sorozat közepén kell, semmi nem oldódik meg, semminek nincs vége, kapunk egy szép nagy kérdőjelet és egy pici fényt az alagút végén…

Miközben Rose és Dmitrij saját kis külön csatájukat vívják a világ túlsó felén, azért Lissáról és az akadémiáról sem feledkezünk meg, hála Rose és Lissa kötelékének. Rém praktikus írói megoldás, hogy Rose bármikor átruccanhat Lissa fejébe, így nem maradunk el semmiről. Az akadémián mondhatni, minden a megszokott kerékvágásban folyik, intrikák, kavarások, utazások az udvarba, és egy új igazgató meg az ő kicsi lánya, aki hirtelen Lissa legjobb barátnője lesz. Rose persze féltékeny, aztán kiderül hogy milyen jó, hogy ő néha Lissa fejében jár, így sok mindentől megmentheti. Annyira érdektelen volt ez a szál, és Lissa még mindig annyira idegesítő, hogy legszívesebben átlapoztam volna ezeket a részeket, de akkor lemaradtam volna a még mindig a legjobb karakterek közé tartozó Adrian Ivaskovról is.

Lényegesen lassabb tempójú, szétesőbb és sokszor idegesítőbb volt ez a rész, mint az előző, amiért viszont dicséretet érdemel, hogy jóval többet tudunk meg a morák világáról, mint eddig, és látjuk, hogy az akadémián és Amerikán kívül is van élet. Az új szereplők szinte mindegyike érdekesebb, mint a régiek legtöbbje, remélem, minél többet látunk még viszont, különösen Abe Mazurra vagyok kíváncsi, akiről nagyjából az első pillanattól pontosan lehet tudni, hogy kicsoda, csak Rose nem jön rá – ilyenkor azért óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy az író miért nézi ennyire hülyének az olvasóit.

Az utolsó oldalakon csak úgy mellékesen elpöttyintenek egy információt, felvetődik egy lehetséges irány, amerre mozdulhat a sorozat és a szereplők sorsa; ha hiszünk neki, akkor szépen körvonalazódik előttünk, mi lesz az egésznek a vége. Érdekes, de nem olyan bátor, mint amit vártam. Aztán ki tudja, lehet, hogy ezzel is csak csőbe akart húzni minket Mead, és nem is úgy folytatódik, ahogy én gondolom… A válaszra tavaszig kell várnunk.

Kiadó: Agave

Fordította: Farkas Veronika

Richelle Mead: A halál csókja

Ahhoz képest, hogy milyen csekély lelkesedést váltott ki belőlem a Vámpírakadémia sorozat első két része, a harmadik meglepően tetszett. Na nem leszek eztán sem a sorozat rajongója, és még mindig igen sok kritikám maradt, de az eddigiek közül kétségkívül ez a rész sikerült a legjobban. Ráadásul, ami egy sorozat esetében nem utolsó szempont, mostanra világosan látszik, hogy Richelle Meadnek volt egy határozott koncepciója, amikor belevágott a széria írásába, szép fokozatosan bomlik ki előttünk a morák és dampyrok világa, kötetről kötetre egyre többet tudunk meg róluk, és a cselekmény is egy szép ívet jár be. Ha nem is győzött meg annyira, mint mondjuk Rowling annak idején a Harry Potter hetedik részével – ami bennem minden kétséget eloszlatott azt illetően, hogy megvolt-e a hét részre terjedő történet már az elején – Mead sorozata e tekintetben messze felülmúlja a csupán profithajhászásból folytatott végenincs szériákat.

A halál csókja története ott veszi kezdetét, ahol a Dermesztő ölelés véget ért: Rose és Lissa visszatértek az akadémiára, élik világukat, Lissa folyamatosan romantikázik Cristiannal, Rose pedig folyamatosan epekedik tanára, Dmitrij után. Aztán persze, ahogy az eddigi részekben is, egy csapásra felfordul minden, és a lányokat egyik megpróbáltatás éri a másik után. Annyi, hogy az már sok. Akárcsak a filmeknek, a könyveknek is mintha felgyorsult volna  a tempója az utóbbi években, nyilván a célközönség azt várja egy ifjúsági fantasy-tól, hogy pörögjön a cselekmény, de nagyon, viszont egy szint után már abszolút hihetetlen és – már elnézést, de – marhaság hogy ilyen rövid idő alatt ennyi minden történjen ezekkel a szerencsétlenekkel. Nem szeretem ezt a fajta túlpörgetettséget, hogy tízoldalanként be kell vetni egy újabb konfliktust, egy újabb hisztit, egy újabb félreértést, mert így semminek nincs ideje kifutni magát. Ami néha nagyon is kapóra jön az írónőnek, így simán ejteni lehet a kevésbé sikerült történetszálakat.

Amikből itt is van bőven. Rose testőrképzésének végére ért, egy hathetes terepgyakorlatot kell már csak teljesítenie, amit tűkön ülve vár, egészen addig, amíg ki nem derül, hogy tanárai nem Lissa mellé osztották be. Hiszti, világfájdalom, kiborulás. Ezek után kiderül, hogy az első rész főgonoszának tárgyalására  a királyi udvarba nem hívták meg Lissát és Rose-t. Hoppá! Hiszti, világfájdalom, kiborulás. Némi női praktikák bevetése után csak eljutnak a tárgyalásra, közben megcsodálják a mora királyi udvart, kapunk egy kis gyorstalpalót a morák politikájáról, diplomáciai kavarásairól, és megismerjük közelebbről a mora királynőt, aki hogy-hogy nem, komoly terveket sző Lissával kapcsolatban, amelyeknek legnagyobb akadályát Rose jelenti. Hiszti, világfájdalom, kiborulás.

És így tovább… Komolyan mondom, ha hisztivilágbajnokságot hirdetnének, Rose Hathaway kisasszony simán megnyerné. Nehéz úgy megkedvelni egy sorozatot, ha a két főszereplő ennyire ellenszenves, idegesítő karakter. Rose mindenen – de tényleg mindenen – hisztizik, meggyőződése, hogy az egész világ összeesküdött ellene, és nem viseli el, ha valami nem úgy van, ahogy ő eltervezte, Lissa pedig továbbra is egy elkényeztetett, önző, a széltől is óvott nebáncsvirág. A legnagyobb rejtély az egészben pedig az, hogy mégis, hogy lettek ők ennyire jó barátok.

Az idegesítő főszereplők mellett azért akad néhány jól megrajzolt mellékszereplő is, akik közül nem egy érdekesebb, mint Rose és Lissa, az meg külön öröm, hogy néhány az első résztől folyamatosan jelen lévő szereplő most nagyobb szerepet kap.

A könyv – és egyre inkább úgy tűnik, hogy az egész sorozat – fő kérdése továbbra is az, hogy harcoljanak-e a mora vámpírok a dampyr testőreik mellett, vagy sem. Akár érdekes is lehetne, és még azt is írhatnám, hogy jó a kérdésfeltevés, és izgalmas történetet szőhetne köré Mead, ha nem tartanám még mindig óriási nagy hülyeségnek az egész sorozat kiindulópontját, miszerint a morák ugyan tudnak varázsolni, de azt – homályos, soha nem részletezett – etikai megfontolások miatt nem használják, helyette a dampyr testőreik védelmére hagyatkoznak, akik félig emberek, tehát a harcokban hullanak mint a legyek. Ehhez kapcsolódik Rose dilemmája, amit úgy tűnik, még előtte egy testőr sem kérdőjelezett meg, jelesül hogy mi a túróért áldozná fel az életét valakiért, aki amúgy simán meg tudná védeni magát mondjuk azzal, hogy felgyújtja az ellenségét.

Ráadásul még mindig vannak homályos foltok Mead vámpírvilágában, például még mindig nagyon keveset tudunk a gonoszt megtestesítő strigákról, így a további kötetekre is van még muníció, ráadásul ahogy befejezte ezt a harmadik részt az írónő, nincs olyan olvasó, aki – még ha nem is rajong a sorozatért – ne várná tűkön ülve a folytatást. Valamit nagyon megtanulhatott a hölgy a kreatív írás órákon, mert a műfajban szokatlanul erős és bátor cliffhangerrel vetett véget ennek a résznek. Komolyan mondom, csak pislogtam és tátogtam, hogy ezt most tényleg megcsinálja? És megcsinálta! Amivel simán elérte, hogy én is tűkön ülve várjam a folytatást, főleg azért, mert kíváncsi vagyok, lesz-e olyan bátor, hogy megtegye azt a bizonyos lépést, vagy valami csavarral visszaevez a romantikusabb és olvasóbarátabb vizekre. Remélem, az előbbi.

Kiadó: Agave

Fordította: Farkas Veronika

Korábbi kommentek: