Tormay Cécile füveskönyve (Hozdozom azt is, ami másoknak fáj)

A két világháború közti időszak legjelentősebb magyar nőírója, Tormay Cécile munkássága két markánsan elkülönülő részre osztható: az emberi esendőséget, szenvedélyeket és szerelmeket leheletszerű finomsággal megörökítő irodalmi művekre, és a Trianon utáni időszak sértett és elkötelezett politikai töltetű írásaira. Az utókor – miként oly’ sok művész esetében – nem tudta függetleníteni a kettőt egymástól, s a valóban szép és egyetemes érvényű regényeket is a feledés homályába burkolta. Megérdemelné az írónő, hogy politikai-vallási nézetektől függetlenül újra felfedezzék műveit, ám azt kell mondjam, a Hordozom azt is, ami másoknak fáj alcímet viselő „füveskönyv” ebben nem lesz a segítségére.

Tormay Cécile 1875-ben született, nemesi családban, első megjelent művei elbeszéléskötetek voltak (Apródszerelem – 1899, Apró bűnök – 1905), a széles körű elismertséget 1911-ben megjelent Emberek a kövek között című regénye hozta meg számára. Ezt is, akárcsak az 1914-ben megjelent Régi ház című családregényt, több európai nyelvre lefordították. Ismertségéhez hozzájárult, hogy 1900 és 1914 között számos európai utazást tett, bejárta Olaszországot, úti élményeit később beszámolókban örökítette meg (A virágok városa – 1935, Szirének hazája – 1935).

1918 után munkásságában előtérbe kerültek a politikai töltetű írások, és aktív közéleti szereplése. 1919-ben létrehozta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége nevű konzervatív-keresztény szellemiségű női szervezetet, melyet haláláig irányított, és útjára indította a Napkelet című irodalmi folyóiratot.

Eme bölcsességgyűjteményben tizenkét tematikus fejezetre bontva idéződnek meg az írónő gondolatai. Megismerhetjük a nyitott, művelt, egyetemes érvényű gondolatokat megfogalmazó értelmiségit:

„A könyv beszélni kezdett. Semmit sem követelt tőlem, nem akarta, hogy tanuljak belőle, nem akart tanítani, és észrevétlen elveszett a tudatomból, hogy betűk, sorok, verslábak, rímek vannak benne. A könyvből gyönyörű, nagy folyó ömlött ki, hatalmas folyó, mely ősi földből fakadt. Én ültem a part felett, és könnybe lábadt a szemem.”

De helyet kap a szenvedélyes, az emberi lélek mélységeit jól ismerő, érzékeny író is:

„A férfi szomjas diadallal ivott az asszony tekintetéből. Amit a szemében látott, az szebb volt, mint a vihar, égőbb, mint a nyár, és olyan rejtélyes, mint a halál…”

Azonban mindezek eltörpülnek a sértett politizálás mellett, amiben kifejeződik Tormay mélységes hazaszeretete, ugyanakkor cseppet sem titkolt idegengyűlölete is. A történelmi és irodalmi nagyságok iránti rajongását kifejező írások között Széchenyi, Jókai, Arany János méltatása mellett helyet kap a Horthy és Bethlen iránti szinte már vallásos elkötelezettség is:

„Horthy, a kormányzó visszaállítja a keresztény hit és a nemzeti érzés szabadságát, népe megtépett tekintélyét, a felrobbantott rendet, a munka lehetőségét, az idegenek tiporta faji kultúrát és a nemzeti lét alapját: a kifosztott, megcsúfolt nagy magyar múlt önérzetét és a jövőbe vetett mindenható reménység erejét.”

S mindemellett a vátesz-költők elhivatottságához fogható mártíromság, a hazáért és a magyar nép lelkéért hozott óriási áldozatok hatják át a legtöbb írást, ami legékesebben a címadó idézetben érhető tetten:

„Olykor úgy érzem, nem csak a magam részét viszem. Láthatatlan fájdalmas szálak kötnek össze minden történéssel, mindenki kínjával. Hordozom azt is, ami másoknak fáj…

…Olykor lopva nézem a többieket. Vajon ők is úgy szenvednek-e, mint én? És megint veszem a tollam. Én jobban szenvedek – én a mások jajszava is vagyok.”

Bevallom, én személy szerint sosem értettem ezeknek az utólag összeválogatott „füveskönyveknek” a miértjét, mert hát akik ismerik a szerző munkáit, azok úgyis csak a már olvasott gondolatokat kapják meg újra, akik meg nem ismerik, nem valószínű, hogy néhány kiragadott idézet alapján képet alkothatnak a szerzőről (ettől egyébként jelen esetben is óva intenék mindenkit). Elkötelezett rajongóknak ajándékozható, vagy lehet magyartanárunk elkápráztatásának eszköze – erre még ma is néhány jól megtanult idézet a legjobb módszer. De aki még nem ismeri Tormay munkáit, annak inkább azt javaslom, forgassa a korai regényeit.

Tormay Cécile: Emberek a kövek között

Az elmúlt száz esztendő történelmi viharainak köszönhetően szép számmal vannak olyan íróink, akik bár koruk nagyjai közé tartoztak, az utókor különböző politikai illetve világnézeti okokból igyekezett elfeledtetni őket. Közéjük tartozik a két világháború közti irodalom egyik legjelentősebb írónője, Tormay Cécile. A második világháború után feketelistára került írónő munkásságában valóban vannak erősen politikus hangvételű írások, ám legtöbb regénye – ahogy az Emberek a kövek között is – színtiszta szépirodalom. Ha bárkit bármilyen előítélet távol tartott eddig az írónőtől – bevallom, közéjük tartoztam – akkor most megnyugtathatom: ebben a kötetben egy szó, egy utalás nem esik sem politikáról, sem világnézetekről, a könyvben szereplő írások – egy kisregény és tizenegy novella – mindegyike gyönyörű, fájdalmas történet az emberi kapcsolatokról.

A címadó kisregény, az Emberek a kövek között a horvát hegyekben játszódik, egy, a hegyek közt megbújó faluban, ahol Jella és anyja él. A lány vad, szilaj teremtés, a hegyek nevelték, köztük érzi otthon magát, amikor a szél tépi, cibálja, amikor kőgörgetegek hullanak a szakadékokba és mindenki a háza biztonságába menekül a vihar elől, ő akkor van otthon a világban. Vadsága, természetessége, fiatalsága csak kárára válik, amikor a falu szájára veszi egykor gyönyörű és kegyeit bőséggel osztogató anyját, és elkergetik őt otthonából. Jella egyedül marad, haragja csak gyűlik, az idővel egyre vadabb, egyre keserűbb lesz, és egyre jobban éhezik arra, hogy valaki szeresse.

Mikor ő is menekülni kényszerül falujából, a nála évtizedekkel idősebb váltóőr mellett talál menedéket, aki elveszi, gondoskodik róla, ám Jellának inkább biztonságot adó apa ő, mint kedves. Mikor megérkezik állomáshelyére, a szomszédos őrházba a pusztáról a hegyekbe vezérelt András, ösztönösen vetődnek egymás karjaiba. Jella, aki sosem tapasztalta meg a szerelmet, és András, akit otthon hagyott kedvesétől a kötelesség szakított el, tehetetlen, dühös szenvedéllyel találnak egymásra, és szerelmük nem is végződhetne másként, mint tragikusan.

A hegyek vad leánya és a puszták hallgatag fia egymás tökéletes ellentétei, és mindketten meg akarják törni a másik hatalmát saját maguk felett. Igazi héja-nász az övék, úgy feszülnek egymásnak, ahogy a természet viharos erői küzdenek egymással, és egyikük sem kerülhet ki győztesen a küzdelemből. Tormay írásaiban az a legmeglepőbb, hogy - ugyan klasszikus eszközkészlettel és visszafogottsággal - úgy ábrázolja a férfiak és nők közti indulatokat, érzelmeket, játszmákat, ahogy a legmodernebb párkapcsolati drámák teszik. Az érzelmek teljes skáláját – a legszentebb szeretettől a legprofánabb birtoklási ösztönig és a legkeserűbb dühig – képes ábrázolni, gyönyörűen és mélyen emberien.

Ám ennél is különlegesebb ahogy a természetről ír. A szó legnemesebb értelmében tisztelettel és félelemmel ír a hegyekről, hatalmas, megingathatatlan alakjukról, a tenger vad tombolásáról, a szél kérlelhetetlen dühéről. Olyan természetközeliség, a földnek és az elemeknek olyan tisztelete bontakozik ki a lapokon, ami mai korunktól teljesen idegen. Nem idilli képek ezek, nem a virágzó tavaszi réteken kibomló romantikus pásztorjelenetek, mégis – tán épp ezért - amikor Jella a hideg sziklákon fekve eggyé válik a hegyekkel, még a legkérlelhetetlenebb városi is azt érzi, valami fontosat hagytunk magunk mögött, ott, a hegyekben-erdőkben-pusztákon.

A kötetben található novelláknak is a természet, valamint az emberi kapcsolatok a fő témái, az elemek ereje és az egymás közti elviselhetetlen, olykor tragédiába torkolló ellentétek gyakran összefonódnak. Mert végső soron az ember is a természet gyermeke, ugyanazok az ösztönök hajtják, ugyanaz a tomboló düh, ugyanazok a hullámzó indulatok, ugyanazok az aranyló napsugarak, amik körülvesznek minket, bennünk is megvannak, csak épp eltemettük őket. Tormay írásai visszarepítenek minket egy természetközelibb, egyszerűbb, őszintébb, ösztönösebb időbe, helyre, mégis – azok az érzések és küzdelmek, amiket leír, nagyon is a sajátjaink, maiak, mindig és mindenhol érvényesek. Talán ez adja az igazi értékét.

Kiadó: Lazi

Korábbi kommentek a tovább után...