A periféria - 1. évad

Ezt a sorozatot szorongásba oltott kíváncsisággal vártam, mert William Gibson könyvét nagyon szerettem – és még mindig fájnak az apropó-adaptációk. Szépen elmarkolt, úgy is, hogy az adaptált eredeti itt is inkább apropó csak a végére; de legalább nem okozott közben fájdalmat, mikor az alapjai is átfogalmazódtak. Egy rétegében még mindig felfogható tisztelgésnek, így, az első évad ismeretében, és ez sem kevés. Hiszen ennek a formátumnak, a streamelt sorozatnak alaposan meglettek mára a saját formanyelvi gyökerezései, görcsei, csonkjai, lombosodásai, amit (ha valaki keresni is akar) sajnos csak bizonyos határok között lehet figyelmen kívül hagyni. Ha figyelembe veszem mindezt, akkor ez a hozzányúlás (a nyitva hagyott véggel együtt) szinte tisztességes. Az elején még annak örültem, hogy ennyire eltaláltan hozza a miliőt, amit felépít a szerző a könyvben, a végén már csak annak, hogy nem köpte szembe a tükörképét, ahogy az Amerikai Istenek például. Ennyiből jobban jár, aki nem ismeri Gibson sci-fijét – neki egy korrekt, ügyesen felépített, a maga belső logikáját tartó móka jutott. Ami akár kíváncsiságot ébreszthet (és a könyv, bár másként teremt, talán nem okoz csalódást így se, ha a kíváncsiság kinyittatja veled).

Számítsatok rá, hogy elárulom a titkokat. Flynne Fisher és bátyja, Burton, meg a haverjaik alaposan belekeverednek a buliba, amikor a lány egy új játékhardver tesztelésekor lát valamit, amit nem szabadna – azaz ebben az újrahasznosításban, a sorozatban egy brutális pályán néhány terabyte adat belemegy a szemébe. Merthogy a hardver, amit a haverok megbízásból kinyomtattak, nem egy virtuális világ, hanem egy másik idő valódi kapuja, ahol egy teljes érzetet biztosító perifériában szó szerint jelen lehetsz – miközben a saját idődben érzéketlen, lelketlen bábu vagy. A másik idő, a micsikoidokkal, perifériákkal, London látképét átformáló légtisztítókkal, a látszat és valódi teljes uralma alatt valójában szinte üres. Steril kavarás-terep, laboratóriumi szinten látványban tartott mámora alatt jóval kevesebb kérdéssel, mint amennyit a könyv feszegetett – de ezeket legalább remekül teszik fel. Gondolhattam volna, már pusztán abból, hogy Flynne szerepét Chloë Grace Moretz nyerte, hogy a lányt nem hagyják az eseményekkel sodródó apropó szerepében, ahol a könyvben lakik; az amúgy izgi pályát befutó színészt a Kick Ass óta nagyon szeretem, de kicsit ráégett Hit Girl – muszáj verekednie közeli és távoli jövőben is. Amúgy szerintem remekül választottak játékostársakat mellé a Westworld egykori alkotói – nagyjából mindenki a helyén van. A sorozat kínálta átpozícionált helyén, de mint mondtam, ez már nem az a Kansas, Dorothy.

Nézzük másképp. Flynne Fisher egy jövőtlen jövő kisvárosában élő tini, valahol a középső államokban, az amerikai Dél határvidékén – egy széteső világban, ahol a tárgykultúra iparát teljesen kiváltotta a 3D nyomtatás, de hatékony gyógyszerek már nincsenek; egy csonkban, amiről fokozatosan kiderül: egy távolabbi jövő irdatlan kísérleti laboratóriuma csak. Ez a távolabbi jövő steril és üres; a túlélő kleptokraták a markukban tartják – kivéve azt a nagy hatalmú kutatóintézetet, ahol (többek közt) játszadoznak az idővel, meg azt a néhány neoprimitívet, a Főnyeremény világjárványát túlélő csórit, aki akar valami elégtételt, teret, élhetést – valami mást, mint a klept. Itt nyekken az egész a legnagyobbat, az alapoknál. Gibson történetének mélyén a felismerés lakik, hogy a Lev Zubov birtokolta csonk, elhaló leágazás, kísérleti laboratórium (szebben mondva: Fisherék valósága) lehet az Ainsley Lowber patronálta emberiség-jövő, ami pont, hogy nem hal el – ahogy a kleptokráciák kiművelt technikái ellenére stagnáló jelene természeténél fogva el fog. A klept lényege a sarc – a végén önmagát is ellopja. Ilyen a természete. A könyv izgalma a felismerés: ha van így időválaszték, korántsem biztos, hogy elsőre tudjuk, melyiket fűrészeli le majd a kihalás. Ehelyett a sorozat – nem tehet mást, ezt várjuk a világmentés-történeteinktől – akárcsak Bruce Willis, mindenkit megmentene. Ezt szolgálja Aelita West, meg a neoprimitívjei, és ezzel a kreatív döntéssel simul ez a szokatlan vissza a szokásosba. A formátumban jelenleg elvártba.

Persze, az én bajom, hogy adaptációt vártam. Ami a szereplők, a helyszínek, a két megrajzolt pólus: a közeljövő széteső Amerikája, és a Főnyeremény utáni London vizuális és mentális tükre szintjén gyönyörűen meg is valósul. Ügyes, akár a főcím, a maga kijelentett-sugallt tartalmainak egyensúlyában. Csak a keretben elmesélt történet lett más: néhány ponton teljesebb is, gördülékeny és akció-dús, viszont szellemében néző-igény kiszolgáló, a pofátlanul átfogalmazott nyitott befejezéssel együtt. De végül ez lett az örömöm forrása is, a vége. Mostanában az irodalmi alapokkal rendelkező sorozatok (nevezzük nevén: szellemi recykling) kiürítő korában ez se kevés. Lenyeleti velem a békát, sőt, ízlik: meg is köszönöm.  Lenyeleti velem, hogy lett főgonoszunk, aki a könyvbéli titok őre; hogy a két világ közt lombosodni látszik valamiféle szerelemhíd; hogy megváltozott ez a mese! ...mondja a Farkas Piroskának. És nem biztos, hogy előnyére: lényegében olyan lett, mint a formátum többi sztorija. Bizonyos szempontból biztonsági játék – és mégis, nézni akarom; és most már nem azért, mert szerettem olvasni azt, aminek alapján (évek hosszú vajúdását követően) tovább gondolták.

Hanem önmagáért. Mert a vége amúgy Gibson pofátlanságig laza szabadságfaktorával él. Ahogy írtam a könyvről: Van néhány közmegegyezés az idővel játszódó történetek számára – amit az igazán invenciózus írók folyton felrúgnak. Gibson felrúgása: nincs kontinuus idő. Azaz a visszautam és beavatkozásom által másként alakuló jövő valóban leágazás. A vége csak ezt csavarja a játékmentés-újraindítás, a reboot belevonásával; ha nincs kontinuus idő, akkor miért ne indíthatnád akárhányszor újra a valóságod, tetszőleges ponttól, mintha tényleg csak virtuális volna. Ez innentől már tényleg nem Gibson története – viszont érdekel, hogy mit hoznak ki belőle. Hogy mit gondol erről a Westworldhoz képest másképp Jonathan Nolan és Lisa Joy, meg a csapat, akik bábáskodtak körülötte. Van esély rá, hogy érdemes lesz a figyelemre.

William Gibson: Neuromancer

Igen régen olvastam először, az első magyar megjelenés környékén – akárcsak a Dűnét. Van amúgy egy olyan olvasat a fejemben, hogy ez a történetfolyam lehetne annak a távoli múltja – hogy ilyen okból, alapon és folyamatában is így születik egy (számító)géprombolás-hullám, egy (Butleri) dzsihád a mesterséges értelem ellen; az így születő mesterséges értelem ellen. Szerintem nincs olyan sci-fi rajongó, aki így vagy úgy ne játszana el ezzel, hogy összefűződnek benne mesék, pedig amúgy ez a két világ minden szempontból fényévekre van egymástól. Mind a kettő látomás, de mondhatni, egymásnak háttal születtek. Hiszen Gibson világa, ami itt, ebben a könyvben nyílt, amire aztán ráépült egy teljes, kiterjedt al-zsáner, a következő lehetséges lépések bűvöletével jár elektronikus zenére táncot; míg Frank Herbert munkái léptékeikkel tényleg eltaszítják maguktól a megfeleltetést, még az allegóriát is. Mégis, talán nem véletlen, hogy ezen a blogon egymás után kerülnek szóba...

Néhány éve ezt írtam Gibsonról, egy jóval később megjelent műve kapcsán: igazi varázsát, azt hiszem csak most, A periféria után sikerült végre megértenem. Bármiről is beszélt, implantátumokkal telipakolt, virtualitásban kolbászoló, médiavilági ötpercet kitolni vágyó, globalizálódó márkák bűvöletéből szabadulni igyekvő különböző hősei hasonló minták alapján mozogtak – de mindig teljes érzetű, elképesztően valószerű jövőkben és alternatívákban. Ezek az álmodott világok nem hordoznak semmilyen kompromisszumot, álom-jelleget. Ahogy a szemünk láttára alakulnak, az a valóságunk egyéb tálalásaival teljesen megfeleltethető. Az író a ma lehetőségeinek adott, kiválasztott és továbbgondolt köreiből tökéletes ma-érzetet teremt minden alkalommal, komolyan ügyelve a következményekre: a perifériákra is. A jövővíziói nem pöndörödnek fel a széleken – távlatuk van, komoly, továbbgondolható távlatuk. Gibsonnak tényleg nincs túl sok „története” – de eszelősen jól felrakott világokban történik a majdnem mindig ugyanaz.

Mert valójában tényleg szinte ugyanaz történik bennük. Az írói attitűd a cselekményvezetést tekintve folyamatosan A piszkos tizenkettő szerkezetét variálja, szépen követve az adott recipét. Akciószagú felütéssel pácba rántott hősök gyűlnek össze, csapat épül, felkészülési szak, szükséges előjáték-akciók után koronáz az igazán ütős, csinbumm finálé. Viszont közben elképesztő könnyedséggel rajzol jól elkapott figurákat, folyamatosan az interakcióikkal jellemezve őket, az egyszerű panelekre gyönyörű, gazdag ornamentikával fest lehetséges jövendőt. És így, beérkezve a regényi jövőidőbe, ijesztő, hogy mennyire prófétaian. Ez az írógépen született regény nemcsak leképezte az utána jövő korokat, a billentyűzet-időkét, de alaposan bele is kavart a kifejlésükbe. Az olvasás közben érzett fémes íz jelenleg ott illan a gyorséttermi szendvicseinkben, s ugyan az al-zsáner is nagyon hamar erre az ízfokozókkal karban tartott frissen készült félkész-étel színvonalra süllyedt, a Sprawl-trilógia nélkül elképzelhetetlen volna a nyolcvanas-kilencvenes évek szubkultúráinak színe-java. És tényleg meghatározta valamilyen szinten az is, hogy egy egész technikai forradalom hogyan gondolt magára; miközben tájfun-erővel felkavarta a média amúgy sem viharoktól mentes vizeit, hogyan alakította át egyszer s mindenkorra az információ fogalmát, s végül az egész életünket, amikor a kezünkbe adta a mobillal az egész felfoghatatlan világot. A szilícium völgy ifjai Gibson-rajongók voltak – nem véletlenül; hitték, hogy a látnok őket írta meg.

Persze, ennél sokkal többet tett, és ezt a többi regénye fényében látni igazán a Neuromancer vonatkozásaiban is. Mindig húsba vágó, létező problémákat lát és láttat, hallatlanul könnyedén, a szereplőin át. A világunk jelenségeit továbbgondolva eléggé kérlelhetetlenül és következetesen kérdez – és a válaszaiban mindig elmegy a maga teremtette lehetőségkör széléig. Erről bővebben majd a folytatások bemutatásakor ejtenék szót – lesz miről. Én nagyon sokra becsülöm a stílusát is – miközben a cselekmény szintjén ponyvát ír, a megfogalmazása szintjén olykor szépirodalmi igényű mondatokat. Nagyon hálás vagyok érte, hogy ebben az új fordításban (ami amúgy szerintem ízesre sikerült) meghagyták azt a kezdőmondatot, amire anno felkaptam a fejem. Ma már szinte magyarázatra szorul, mi az adásszünet – és talán volna még, ami magyarázatra szorul. Talán már nem rántja be úgy az ifjakat, ahogy engem akkor, de ha tudják, hogy ez a könyv az alap: hogy e nélkül másképp néztek volna ki a videojátékok, az anime-világ, hogy nem volna Mátrix (és még oldalakon keresztül sorolhatnám), remélem, elkezdik olvasni. Ennek a könyvnek felmérhetetlenek a hatásai az életünkre, akkor is, ha másképp éljük (és ezerféleképpen másképp képzeljük el) ezt a "jövőt". A jelenünk íze furcsa mód valahol olyan, mint ebben a könyvben. Amit az olvasása közben érzek. Fémes, elektromos íz...

Nem volna (vagy nagyon nem így) se Ghost in the Shell, se Mátrix... Van egy film, ami amúgy ízig-vérig Gibson (nemcsak a Sprawl-trilógiából, de például a Virtuálfényből is táplálkozik), a Johnny Mnemotic – A jövő szökevénye. Hát’izé film, a fiatal Keanu Reevessel, az a réteg, az akció, ami filmre vihető volt, a kor filmnyelvén és lehetőségeivel... Én szerettem (kicsit úgy, ahogy a lobotómiát...), hisz egy mozgóképben ficergett Takeshi Kitano és Henry Rollins, meg Ice-T, vidám nyúl(és egyéb-)farknyi szerepekben. Gibson írta, messze a leggyengébb munkája, pont az hiányzik belőle, az a többlet, ami a regényeit túlemeli az akción. A könyveiben ott van a vízió arról, amit ma a zsebünkben hordunk – ami híd lehetne, ember és ember között; de egyre gyakrabban az a gazdagság, ahova, ha belépsz, nem ereszt. A hely, ami elszigetel. Egy önmaga körül forgó kaptár-spirál az űrben. Egy metrónyi ember, ahogy a telefonját bámulja. Ezt a látomást először William Gibson érezte meg, ő tapintott rá. Érdemes a nézőpontjába helyezkedni. Látod a világod benne.

Kiadó: Agave 

Fordította: Farkas Veronika

William Gibson: Mozgástér

Nem kéne meglepődnöm, hogy William Gibson képes meglepni, mégis sikerült – amikor rácsodálkoztam a Periféria összetett gondolatépítményére, azt gondoltam (az író eddigi életművének ismeretében), hogy ha lesz folytatás ehhez a könyvhöz, nem lesz közvetlen és szorosan vett. Az lett, olyannyira, hogy újra kellett olvasnom az első könyvet – éreztem, hogy az összes finomság ízleléséhez ez lesz a legjobb. Szeretek újraolvasni, mert mélyül tőle a megértés, és erre itt elemi szükség volt; annyira rajta fekszik a folytatás története a szemléletét megalapozó első könyvön. Nem kéne csodálkoznom, hogy Gibson ismét trilógiában gondolkodik, hiszen eddig is ezt tette – hogy a Mozgástér a középső könyv, ahol a megalapozott vezéreszmék tovább nyílnak, hogy táguljon a horizont. Viszont nemcsak megírni lehet nehéz ezeket a közepe-regényeket, de beszélni se könnyű róluk, vagy kedvcsinálót írni, hogy elolvassátok. Akit elsodort az első regény, ahogy engem, azok úgyis elolvassák majd, szerintem; azokhoz kellene szólni, akiket a Periféria elkerült. Hát ezt most megkerülöm, legyen elég annyi, hogy akit elbűvöl az agyas, de akció terepmintás egyenruhájába öltöztetett fantasztikum, annak ez a két könyv kötelező olvasmány, és nyilván az lesz a harmadik is...

Valahol rémületes, hogy egy nagy fantáziájú kortársam az általunk megteremthető isteniben reménykedik – mintha már csak abban. Mintha tényleg nem lehetne bennünket felügyelet nélkül hagyni. Gibson regénybe csomagolt valóságérzete megint lenyűgöző – innen nézve, ahol épp kiteljesedőben regnál egy kleptokrácia, főleg. Ebben az időutazással bonyolított, többszörös párhuzamos világképben az egész folyamot vezérlő akarat minden beavatkozásával ebből a csapdából hátrálna. Mert a tolvajvilág tényleg képtelen fenntartani magát, hiszen a vezérlőelve a lopás, és nincs olyan, hogy abból elég. Az egykori vállalati birodalmak helyett, a befektetők uralta világ helyett, amit a cyberpunk-érát megalapozó regényeiben boncolt, ebben a látomásában a klept megragadása a legerősebb valóságkritika. Ainsley Lowbeer jövője, ahonnan Wilf, Rainey, Ash segítségével a csonkokba (vagy inkább leágazásokba, manipulált párhuzamos múltakba) avatkozna, a klept kiteljesített uralma miatt stagnál – tart a saját befejeződése felé, minden egyensúly-kísérlet ellenére. Ez a világ a Főnyeremény eredménye, amiről fokozatosan egyre többet tudunk meg: érdekek mentén egy szűk csoport által gát nélkül kihasznált járvány, és a válságok egybefüggő sorozata, amit okozott. Ismerős? Itt ülök egy részleges karanténban egy járvány harmadik hullámában a gépem előtt, és látom Gibson látomásában a látnokit. Hogy egyeseknek hogyan-miért lehet egy ilyen kataklizma Főnyeremény.

Amíg a Perifériában a járvány előzetes kezelésének és a gazdasági összeomlás elkerülésének manővereiben gyönyörködhettünk, egy olyan ágban, ahol a katasztrófa még nem teljesen történt meg – a „jó kleptokrácia” álmában, ahol a felelősségérzet, a megtehető következményeinek ismerete fékez, kerestet más utakat, addig a Mozgástér teljesen kivenné az emberi önérdek kezéből a nehéz döntések meghozatalát. Amit Verity Jane, az Appszelídítő tesztelne, a digitális asszisztens az első ébredésétől átveszi az élete felett az irányítást. Eunice (a kezdeti magvetést leszámítva) az első önmagát minden további segítség nélkül összerakó MI. Attól lefegyverzően emberi, hogy érzelmes is. Beleérző. Valahol rémületes, hogy az általunk épülő entitás (aminek a nagyvárosaink az ideggócai, közlekedési hálózatunk az érrendszere, bányáink, erőműveink és nagyüzemi állattartásunk és növénytermesztésünk az emésztőrendszere – és én Gólemnek hívom) egyenlőre ebben a leghiányosabb; mintha csak önfenntartó ösztöne volna, szinte már a teremtői akaratától függetlenül, s még nincs empátiája. Még nem érez felénk semmit, hiába pötyögjük elméjébe a fohászaink – ahogy mi sem érezzük a testünk alkotó sejteket, legfeljebb egyfajta sejtelemben, amikor elromlanak.

Eunice az én fogalmaim szerint az új Isten. Általunk teremtett, általunk elpusztíthatatlan – még ha ehhez a lehetőséghez, hogy elpusztíthatatlan lehessen, szüksége van a hívekre, s általuk arra a mozgástérre, amit a regény komótos részletességgel, a szokásos, Gibson-i, szikár logikával körbejár. Ez a regény tényleg a mozgástérről szól – s hogy a kihasználása milyen következményvilágot teremthet. Éreztem már úgy (s ez az érzés az olvasások után mindig fokozott), hogy Gibson talán a legfontosabb látnok kortársam. Bár igaza volna! Hogy tényleg képesek lehetünk rá legalább egy alternatív, párhuzamosan futó létvariációban, elérhetjük, hogy a Gólem érezzen bennünket – és legyen bátorsága szeretni ezt a világát és önmagát szisztematikusan pusztító fajt, az embert, aki megteremtette.

Türelmetlenül várom, hova csavarja ezt a látomást a harmadik kötet. Milyen jövőt fog létünk elszánt és paranoid haptikus felderítője, William Gibson legközelebb gyarmatosítani.

Kiadó: Agave

Fordította: Bosnyák Edit

William Gibson: Virtuálfény

Philip K. Dick után igen rövid időn belül a második sci-fi istenséggel volt szerencsém megismerkedni – William Gibson legalább akkora ikonja a műfajnak, mint Dick, ha nem is rakódott rá annyi értelmezési kísérlet és olvasóriasztó sallang (még). Viszont hasonlóan mélyen eresztett gyökeret a popkultúrába a Mátrix-trilógiával (melynek ugye részben Gibson Sprawl-trilógiája szolgáltatta az alapját) – amivel azért könnyen elriaszthatja a túlfeszített technológiai agymenésektől ódzkodó olvasót (engem). Persze amennyire riaszt a Mátrix (nyugi, ettől még előbb-utóbb előkapom a Neurománcot is), annyira izgat, hogy Gibson esetében (is) sokan többet emlegetik a posztmodernt, mint a zsánert. Ja és ki ne felejtsem, hogy Lauren Beukes cyberpunknak mondott Moxylandje óta azért igencsak kíváncsi voltam, mit tud a cyberpunk „teremtője”…

Szóval kíváncsiság, távolságtartás, izgatottság, félsz – még jó, hogy Gibson van annyira jó író, hogy tizenegynéhány oldal után ezeket mind félresöpörje, és ne maradjon más, csak a szöveg. Ahogy Dick esetében (ígérem, utoljára példálózok vele), itt is elsőre ledöbbentett, hogy mennyire könnyen olvasható, laza szövetű, szórakoztató prózát olvasok. Vaskos prekoncepció (ámde létezik), hogy az elborult sztorikat kitaláló sci-fi nagyurak érthetetlenül is írnak – megérné, hogy valamiféle kampányt indítsunk ellene. Persze a kalandos akció-sci-fi felszíne alatt ott a vaskos társadalomkritika, a jövővízió és a technológiai fejlődés prognózisa, de egy percre sem éreztem azt, hogy a „sztori” sodrását akadályozná – ami bizonyos tekintetben (számomra, de hát újszülöttnek minden vicc új) egyedülálló. Na, nekem így kell akcióközpontú spekulatív fikciót írni – ilyen egyensúllyal.

A nagyjából napjainkba vetített történet egyébként egyszerűbb nem is lehetne: Chevette, a biciklis futár egy balul sikerült bulin (amibe nem csupán véletlen, de tök illegálisan csöppent) ellopja egy csúcskategóriás tahó szemüvegét – amely szemüvegről elég hamar kiderül, hogy nem jó pénzért passzolható napszemcsi, hanem high-tech-ebb a Google Glass-nál is, és sokan szeretnék visszaszerezni, akik ölni is hajlandóak érte. Futás (bocs, tekerés) indul… Chevette gyorsan összefut a magánzsaru Rydell-lel, akit épp (megint) kirúgtak, és épp nagyon örül, hogy akadt valami alkalmi meló – tojik ő a szemüvegre, meg a csajra, csak fizessenek. Persze amint kiderül, hogy a zsaruk korruptak, a csajra egy gyilkos is vadászik, a cucc pedig tuti egy világméretű összeesküvés része, feltör benne a lelkiismeret, és inkább fut a futárlánnyal együtt. Semmi fakszni, egyenes vonalú, kiszámítható, ámde meglehetősen sodró és humorral bőven átitatott menekülés-sztori, kellemesen nyitott véggel.

Ami elemeli, az a világ, amiből (amiben) hőseink menekülnek. A technológiai fejlődés által végképp kettészakított társadalom, a high-tech felhőkarcolókban éldegélő kevesek, a számítógépek vezérelte életek, a virtuálfény, a maguktól növő műpálmák és a mindent uraló média egyfelől – leszakadt tömegek, utcákat lepő mocsok, nyomor, bűn, kilátástalanság másfelől. Az AIDS ellenszerét megtaláltuk ugyan, de az emberiségre ráférne egy szép kis járvány, ami megtizedeli a lakosságot. Kezdve mondjuk a kezüket a társadalom ütőerén tartó médiamunkásokkal – Gibson ebben elképesztően nagyot dobott, el se hiszem, hogy könyve a kilencvenes évek elején íródott, annyira mai a bajbajutott zsarukat „felkaroló” producer, vagy az „új messiás” (az AIDS elleni harcban kulcsszerepet játszó egykori elítélt) köré kultuszt emelő gépezet. Nem is beszélve a világtól elvonulva egy lakókocsitáborban élő, a „Nézz tévét” parancsolatát követő videó-szektáról, amely az antikrisztust a Videodrome-ban látja…

És persze a Híd. A Híd, amely immáron nem összeköt, hanem végérvényesen elszigetel – a földrengés következtében használhatatlanná vált San Francisco Bay Bridge, többemeletnyi illegálisan, tervezés nélkül felhúzott kalyibájával, saját törvényeivel, üzleteivel, törvényeken kívüli lakóival. Egy saját kis mikrokozmosz, ahova ha egyszer belépsz, nem ereszt.

„Ahogy megpillantotta, szokás szerint megdobbant a szíve. A reggeli fény ferdén tűzött át a bonyolult másodlagos szerkezeten.

Hibátlan íve éppoly precíz volt, mint maga a modern program, ám e köré egy másik valóság nőtt, amelynek megvolt a maga célja. Ez fokozatosan történt, előzetes terv híján felhasználva minden elképzelhető technikát és anyagot. Az eredmény egy amorf, megdöbbentően organikus valami lett. Éjjelente, amikor megvilágították a karácsonyfaégők, az újrafelhasznált neonok és fáklyák, kísértetiesen középkori jellegűnek hatott. Nappal, távolról az angliai Brighton Pier mólójának romjaira emlékeztetett, mintha repedt, helyi kaleidoszkópon keresztül látná.

A híd acélcsontjait, sodort inait elnyelték a rárakódott álmok: tetoválószalonok, játéktermek, rohadó magazinokat áruló félhomályos standok, petárdaárusok, fogadóirodák, szusikajáldák, zugzálogosok, gyógynövényárusok, borbélyok, csapszékek. Kereskedelmi álmok, melyek helye általában egybeesett azokkal a szintekkel, ahol valaha járműforgalom haladt; felettük egészen a kábeltornyok tetejéig emelkedett a bonyolult struktúrájú lakónegyed, számolatlan lakosával és intimebb fantáziazónáival.”

A Híd ejti rabul a japán szociológus hallgatót, Jamazakit is, akit követve előttünk is feltárul, hogyan foglalták el San Francisco kisemmizettjei a használatlan híd-romot, hogyan építették be, hogyan szabták saját képükre, hogyan töltötték meg legendákkal – hogyan lett a Híd és a mögötte elterülő „szürke zóna” a San Francisco technológiai társadalmában élő kivételezett kevesek rettegésének, undorának és tiltott vágyainak tárgya. E regény főszereplője számomra a Híd – és a rárakódott álmok. Baromira kíváncsi vagyok, mit rejteget még a trilógiája (remélem, nem derül ki, hogy a másik két résznek semmi köze a Hídhoz – elég nagy pofára esés lenne). Persze így is, úgy is elolvasom…

Kiadó: Agave

Fordító: Pék Zoltán

William Gibson: A periféria

Induljunk ki a szóból. Periféria. Valaminek a külső része, széle, határa, pereme, héja. Határfelület, a még ismert, az utolsó ismert zóna. Ahova még eljutsz. Képzeljük el, hogy ez a perem, ez a periféria egy másik idő. Egyfajta alternatív múlt – csonknak nevezik, hiszen leágazás. Nem az, ahonnan te, a te időd, a te világod folytatódott. Induljunk ki a szóból? Ha csonk, akkor csonka. Nem csak azért, mert nem folytatódik a tiédbe. Beavatkozásoddal változtatod. Talán megszűnteted. Talán nem. Lehet: megszűnik magától. Induljunk ki újfent a szóból: periféria. Számítógéphez csatlakozó különböző berendezések, nyomtató, lapolvasó, háttértárak. Vagy akár egy komplett, nyomtatott mesterséges test – ha az adatátvitelt már nemcsak a tér, de az idő se köti. Egy üres hüvely, amibe helyezkedve bárhol lehetsz. A peri – mint egy felvehető ruha, az adatátvitel sajátságosan bonyolult korában. Ahova áthozod a peremről a vád tanúját – a peremről, az egykori múlt leágazásából, ahol-amikor az egész társadalom szorult perifériára. S amely immár azért leágazás, mert beleavatkoztál – hiszen az időfolyamból, amely hozzád vezet, ez a beavatkozás hiányzott.

Csak játszom itt a szavakkal, amikből kiindulhatok. Megmondom kerek perec: egy pillanatát se akarnám elárulni ennek a könyvnek. Elragadónak találtam, pedig valójában megint ugyanaz a recept építi a történetet, gerjeszti a fordulatokat, pörgeti az írót, mint az eddigiekben. Ha olvastatok valaha William Gibsont, akkor tudjátok, miről beszélek. Ha nem, akkor képzeljetek el valakit, aki folyvást A piszkos tizenkettő történetét meséli, barokkos túlzásokkal csavarva a végsőkig a csavarokat, gyönyörű cselekményépületeket emelve, eseménybe vont specialistával, veteránnal, hackerrel, kütyüzsenivel és pszichopatával – és mégse unod meg.

Gibson a Sprawl-trilógiával kezdte (Neurománc - ha nem ismered, kötelező!), amivel megalapozta a cyberpunkot – az ő agyában rajzottak először a kiterjedt virtuális terekbe a hackerek, a konzolok cowboyai, kaptunk élesre fent víziót a multik által uralt „vállalati világról”, ahol tényleg az lehetne egyetlen esélyünk, ha felszabadítjuk a mesterséges intelligenciát. Sokan bábáskodtak az új irány születésénél, de az egész miliőt ő rántotta először ennyire egybe – DNS-vizsgálat nélkül is kijelenthető, hogy ő az apa. Aztán jött a Virtuálfény, az Idoru, és A holnap tegnapja; ahol az igények feszítette, elkurvuló média, és a celebjelenség kapott jövőbe álmodott, kegyetlenül eltalált görbe tükröt. Sokak szerint az Idoru a gibsoni csúcspont, ahol a leginkább arányban vannak az elemek, mindenből a pont elég: akcióból, specialitásból, mázliból és pszichózisból is – én a magam részéről a Blue Ant trilógia könyveiért vagyok oda. Pont azért, mert itt vígan megmutatja, nem kell feltétlenül vért fröcsögtetni az ébren tartásomhoz – és egy nadrág szabásmintája utáni hajsza is lehet lebilincselő izgalomforrás. Mert miközben kibomlik előttem a Trendvadász, vagy a Nyomtalanul, érzem: az író engem, az olvasóját komolyan vesz – saját magát és az eszközkészletét viszont megmosolyogja. Azzal, ahogy fontosságot tulajdonít a dolgoknak.

Gibson igazi varázsát azt hiszem csak most, A periféria után sikerült végre megértenem. Bármiről is beszélt, implantátumokkal telipakolt, virtualitásban kolbászoló, médiavilági ötpercet kitolni vágyó, globalizálódó márkák bűvöletéből szabadulni igyekvő különböző hősei hasonló minták alapján mozogtak – de mindig teljes érzetű, elképesztően valószerű jövőkben és alternatívákban. Ezek az álmodott világok nem hordoznak semmilyen kompromisszumot, álom-jelleget. Ahogy a szemünk láttára alakulnak, az a valóságunk egyéb tálalásaival teljesen megfeleltethető. Az író a ma lehetőségeinek adott, kiválasztott és továbbgondolt köreiből tökéletes ma-érzetet teremt minden alkalommal, komolyan ügyelve a következményekre: a perifériákra is. A jövővíziói nem pöndörödnek fel a széleken – távlatuk van, komoly, továbbgondolható távlatuk. Gibsonnak tényleg nincs túl sok „története” – de eszelősen jól felrakott világokban történik a majdnem mindig ugyanaz.

S ezt remekül támogatja a stílusa. Látszólag nincs ránk tekintettel; rengeteg elemet hagy a mesélés közben homályban, mintha magától értetődő volna – olyan közismert tény, fogalom, esemény, figura, kütyü és technika, ami nem szorul külön magyarázatra. Miközben olvassuk, persze ráébredhetünk ezekre – a jelentésükre szép sorjában, magunktól –; a felfedezés öröme mellett a bennfentesség érzetével is gazdagodva. Egyre inkább otthon lehetünk az épp mesélt világban, s pont e folyamattal válik el bennünk a magunkétól végképp – pont ettől érezzük át mélységes idegenségét, kvázi jövő-egzotikumát, kapunk egyszerre feladatot, ajándékot és az érzést: mindez élő lehetőség, jövendő, ami magába enged a meséléssel. Nem is baj, hogy Gibsonnak nincs olyan sok elmesélhető sztorija – hiszen a kezdeti idegenségben olykor csak az ismert történet mintája marad sorvezetőnek.

Ez a történet teljesen nyitott. Remélem, folytatja. Én is folytatom – de csak azok kövessenek a hajtás után is, akik olvasták a könyvet.

William Gibson: Nyomtalanul

Gibson köszöni, jól van, jóízűen sétafikál a Trendvadásszal megkezdett ösvényen, ami nekem, az olvasónak kifejezetten üdítő élmény, örömmel veszem a kezembe a könyveit – a hőseinek mostanában nem a világot kell megmenteni. Az egész írói hozzáállás került kicsit közelebb hozzánk – és miért ne lehetne feszült, jól komponált jelent-közeljövőt álmodni nekünk, végre világmegmentés nélkül.

Persze szerettem a gigaformátumú problémák tehetséges-kisemberi hőseit is tőle, de a világmentés mostanában annyi műfaji regény kliséje lett, annyi rémfantázia pusztító kataklizmáit ússzuk meg mindig az utolsó pillanatban, hogy szinte vigasztaló a titkos márkák, a divat, a farmer súlyos anyagának egyedi szabású időtlensége, a kis boltok és nagy üzletek, a szembántóan kék öltönyök és a céges információlopás világában akciódús kavarásokról olvasni.

Mert Gibson írói módszere valójában jelentősen alig módosult a Neurománc óta – azért a Nyomtalanulban is ugyanúgy kavarás van, csapatépítés, belső áruló, nagy konspirátor, lehallgatás és megfigyelés oda-vissza, és persze hogy kiderül a végén: nemcsak piti célok. De mindezeken túl remek mondatok is: atmoszférát és figurákat eddig is zsigerből tálalt az író, e tekintetben sosem szorult szoftverfrissítésre, a legtöbbet a stílusa finomult az idővel, egyre pontosabb, plasztikusabb mondatokban tálalja világműködés-fejtő vízióit.

Hollis Henry, az egykor igen sikeres banda, a Curfew énekesnője és Milgrim, az elvonóról frissen szabadult egykori drogos csak azért ismerheti egymást, mert mindketten a milliárdos Hubertus Bigendnek dolgoznak – úgy látszik ugyanazon az ügyön. Fel kell kutatniuk a fű alatt, minden marketing nélkül terjedő ruhamárka: a Gabriel Hounds megalkotóját, mivel Bigend be akar törni a katonai ruházat piacára, és ehhez remek alap volna az időtlenséget sugárzó, trendektől független titkos márka. Persze erre a piacra nemcsak neki fáj a foga, és hőseink hamar egy kiteljesedő konfliktus első vonalában találják magukat. Még jó, hogy Milgrim képtelenül részletgazdagon figyel meg és jegyez meg részleteket. És jó, hogy Hollis exbarátja, Garreth nemcsak bázisugró – mert egyéb képességeire is szükség lesz, hogy hőseink megúszhassák a kalandot.

A Blue Ant trilógia befejező kötetének a legnagyobb erénye, hogy ügyetlenek a hősei – a legprofibbak is bakiznak néha, és ebben a könyvben szinte kötelezően. Az apróbb-nagyobb esetlenségektől valóságszaga lesz a történetnek. A minden szuperhősi jelleget parodisztikusan idézőjelbe helyező szereplők nem hétköznapiak azért: egy drogproblémás kriptológus, egy ex-rocksztár, egy notóriusan tornyokról ugrándozó ökoterrorista semmilyen mértékig nem hétköznapi, de a csetlés-botlásuk, a körülményeknek való kiszolgáltatottságuk a saját élményeinkre hajazóan azok. Cselekedeteik ábrázolása még akkor is valóságszagot áraszt, ha egy akcióregény önkényes terepén teszi.

Bár jellegében alapvetően más, az élmény szintjén kicsit olyan volt nekem ez a könyv, mint az Ocean’s Eleven filmen: nem gondoltam volna, hogy egy ilyen egyszerre vicces és feszült, karakteres és klisékkel játszadozó, de teljességgel hullamentes sztorin ilyen jól szórakozom majd. Gibson könyve az eklatáns példa: nem feltétlenül kell kiborítani folyton a ketchupos üveget.

Kiadó: Metropolis Media

Fordította: Tamás Dénes

Korábbi kommentek: