2016. június 30., csütörtök

József Attila: A hetedik

Ülök a vers fölött és először is idézni szeretnék hosszan, Földes György egykor az Eszméletben megjelent munkájából: József Attila verseiben a proletár, a proletariátus hat formában, alakban van jelen. Egy: mint embertípus, mint sajátos lény, érző, a körülményeivel, tevékenységével, lakóhelyével azonos személy, aki a költészetben képzetként, metaforaként tűnik fel. Kettő: a munkás helyzete társadalmilag, gazdaságilag meghatározott, s mint ilyen részese a társadalmat alakító legfőbb viszonynak, a tőke működésének. Ebben a minőségében kizsákmányolt és elnyomott termelő ember. Harmadik formájában a proletár a helyzetével, érdekeivel tisztában lévő ember, aki mint ilyen osztálynak tudja magát. Olyan azonos élethelyzetű és érdekű sokasági proletariátus, amely jólétre, biztonságra és békére vágyik. A következő, negyedik alakjában ez a proletariátus már tisztában van azzal, hogy igazi jóléthez, szabadsághoz, biztonsághoz, békéhez csak akkor juthat, ha megszerzi a hatalmat, és új társadalmat épít: a szocializmust... 

(Ne und, kedves olvasóm, inkább figyeld a gondolatmenetet; ez a jelentősen idejétmúlt világ és értelmezés-mező József Attilához és az ifjúkoromhoz is szervesen hozzátartozik, és később jelentősége lesz…)

Ez a forma a politikai mozgalom, a párt: az eszme és az érdekeikért fellépő kizsákmányoltak összekapcsolódása, az igazi osztálytudat megtestesülése a politikai közösségben. Ötödik alakjában a proletár az a lény, aki önmagát felszabadítja, de ezzel az aktussal egyúttal az egyént, az egész emberiséget szabaddá teszi. Ezt a szabadságot hozó szerepet nem játszhatja helyette más társadalmi csoport, de az önfelszabadítás sem történhet meg az „összemberi” szabadság megteremtése nélkül.
A felszabadító szerep azonban nem csak a közösségben rejlő erőből, a vállalt hivatásból ered. József Attila értelmezésében a munkás hatodik adekvát formája, megtestesülése a teremtő, a természettel küzdő, világot alakító embernek, az emberi önmegvalósításnak. Az ember alkotóképessége a munka révén mutatkozik meg, szellem nem létezhet önmagában, önmagát csak a munka, a munkás révén tudja megvalósítani.
A hat alakzat három kategóriához csatolható. Az első két forma az egyén szintje, aki érzéki, de már társadalmilag meghatározott lény. Másként jelentkezik a proletár a középső formákban, ezekben osztályként, társadalmi viszonyok kifejeződéseként van jelen. A két utoljára említett formában a munkás az ember, nembeli lény, az értéket teremtő, világot formáló közösségi lény: maga az „ember” a maga klasszikus, ideáltipikus létében.

Ahogy tovább ülök a vers fölött, amit annyira szerettem - kántálni szerettem együtt Hobóval, úgy, mint egy tűzugró varázséneket - eszembe jut, hogy egyéb helyekről is idézhetnék még. N. Horváth Béla a Kortársban egykor így érvelt: A hetedik is a lélekelemzés verse, az analízisben szétbomló, majd összeálló személyiségé. Ez a különös alkotás épp a tematikus szétesettségből következően sokáig csak mint varázsvers élt a recepcióban, majd az újabb elemzések az antinomikus rend megteremtésének kísérleteként, illetve a szövegtérben szétszóródó strukturálatlan paradigmatikus sorok „minden irányban temporálisan nyitott jelentés-teremtődéseként” jellemzik.
A szövegben megnyilvánuló dekonstrukciós és konstrukciós szándékot értelmezve a teremtés ilyen metodikája az énre, a személyiségre irányul. Minden szakasz tételezi annak a hetessel leírható teljességét (második sorok), és mindegyik a teljesség megteremtésének felszólításával zárul: „A hetedik te magad légy!” Az is nyilvánvaló, hogy a vers egésze az emberi létet foglalja magában a létezés időbeliségének szekventáltságára és a nembeliség esszenciális kiteljesedésére vonatkozó tartalmakkal: születés – harc – szerelem – költészet – halál.
A versbeszéd modalitása, az önmegszólítás azt a szándékot értelmezi, amely a személyiség, az egyéni lét, annak története szétbontásából fel akarja építeni az egészet. Ez csak az értelmezés, az önértelmezés segítségével lehetséges, ami meg is történik a versben. A hat oppozícióba rendelt lehetséges cselekvéssort követi egy általánosítás. (Persze nemcsak a terápia „logikája”, hanem tartalmai is megfigyelhetők a versben, különösen a szexualitást értelmező szakasz kettősségében: ahogy szétválik a nőkapcsolat tiszta, gyengéd érzelemre és nyers szexualitásra. Ezek az alternatívák is egymást ellenpontozzák, de az értelmező utolsó előtti sor, a „dongják körül mint húst a légy!”, a fajfenntartás brutális őszinteségű képiséggel való megjelenítése egy, még az oppozíciós viszonynál is mélyebb tartalmat takar: az elfojtott ösztönt, illetve annak kiírását.)

Szabolcsi Miklós például a versre az Ölni, állni, ülni, halni egyfajta tudatos, kiteljesítő folytatásaként tekint: …a népmesei, a mágikus hétpróba: az egyéniségnek, az embernek, a lírai énnek hét részből kell állnia, hét forrásból kell táplálkoznia, sőt hétfelé hasadnia, s ugyanakkor meg kell őriznie nemcsak egységét, hanem a hét elemhez társítania azt a sajátosat, amely csak önmagát jelenti. Ezt az ént nem hét, hanem hat alkalommal kell megalkotni: a születés, származás; a felnövekedés, a társadalommal való első érintkezés és küzdelem, a szocializáció, a nőhöz való viszony, a költői mesterség, az élet vége, a halál – ezeken a kulcspontokon idézi meg mágikus módon az egyéniség összetevőit. Szabolcsi úgy véli, a vers legközvetlenebb előzménye A kékszakállú herceg vára, Balázs Béla és Bartók Béla nagy misztériuma…



Még idézhetnék, sokan és sokféleképpen szaladtak neki ennek a versnek… de inkább szóljon maga a vers, végre, ennyi szó után:


A hetedik

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

(Azért jól nézzük meg ezeket a szülőszobákat. Tény, valóban belehallható a költő friss élménye, a harmincas évek elején megismert pszichoanalízis. Hogy mást ne mondjak: Freud két hármas topográfiai modellben térképezi fel úgymond az embert: elkülöníti a tudat-előttes, a tudat és a tudattalan hármasságát, és megnevezi az ösztön-én, én, felettes-én hármasságát. Nézzük, hogyan illeszkedik sorról sorra ez a születés-katalógus e hármasokra – könnyedén megfeleltethető gonoszjáték a tudat-előtti égő háza, az értelem jeges áradása, a tudattalan bolondokháza… és így tovább. De belehallható valóban a tudatos mozgalmiság – már ebbe az anyapusztító szüléssorozatba a léthelyzet szemléletformáló követelései. Belehallható a népmese (Kukorica helyett Búza Jancsival…). De ha mindezt feledve ránézünk ezekre a szülőszobákra – a legenda érkezését látjuk. Hat nem hétköznapi születést látunk, hat születést, ami kiválaszt. Minden benne lehet, az összes prekoncepciók által tudatos építkezést sejtető, és az ihlet vezette varázsének-jelleg is – de elsősorban ennyit mond: a születésed válasszon ki. Ráadásul úgy, hogy a hetedik te magad légy: aki mindezt sírás nélkül viseli.)

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

(Az első réteg. A viador. Életszakaszban, érettségben, minden értelemben. A legelső, a kamasz-réteg, ami azt jelenti, hogy fontos átélni, megélni – de ki kell nőni, mint a gyermekbetegségeket. Kamaszréteg, tehát végletei vannak – őrült aktivitásból és hosszas semmittevésből áll, ha letelt a szolgálat. Vezérelve a kötelesség, hierarchiája van, parancsnoka, aki hivatástudatból vezet, és újoncai, akiket nem kímél a kiképzés. Vonzása van, megtartó ereje, hivatás lehet, ami öröklődik – nem mindenki akar felnőni. Az főleg nem, akinek a tudatba égő példa személyes, akinek kicsi gyerekségétől a legtöbbet jelentették az ősök hősi tettei – vagy akár csak a mesék hősi tettekről. Mégis, a csaták igazi mágusa mindezen túl van. Hideg a feje. Nem cselez, nem gáncsol. Születése által kiválasztatott, dörgött az ég, amikor született: tudja, hogyan legyen úrrá harctéri őrjöngő önmagán – és ezért másokon. Mi több: tud méltósággal veszíteni.)

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

(Az első gesztus, ami valóban felnőtté tesz. Ha az összes buktatóján át megtanulsz valakit szeretni. Az összes végletén át. Ha megteszed, hogy olyannal élsz, akit nem szeretsz, mert köt a szavad, a szeretete, a közös gyerek – akármi. Még akkor is, ha a szeretetlenséged minden kínját elszámoltatod vele – és a hiányzó örömöt mástól vásárolod. Ha megteszed, hogy nem mered megtenni, az első mozdulatot, a tiszta gesztust, ha szeretni - úgy, ahogyan elképzelted, vagy elképzelték neked - gyáva vagy. De akkor is, ha nem állsz másból, csak abból a megérzett-megtanult első mozdulatból, azt ismételgeted; ha azt hiszed, ennyi és nem több a szerelem. Buktató, ha úgy teszed meg, hogy hideg vagy benne és kiszámított, mint egy szexért fizető vendég… de buktató az is, ha mindent elhajítasz a szenvedéllyel, gátlást, józan észt - ha számodra nincs olyan perverzió, ami tabu volna. De a valódi felnőtt túl van ezeken – ő önmaga: meg meri mutatni a nőnek a maga ellentmondásos teljességében.)

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

(Ha valakire képes vagy immár így figyelni, van rá esély, hogy másokat is észrevegyél – olyanokat, akikhez látszólag semmi közöd. Milyen furcsa, nem? A szerelmes férfiköltő sehol ebben a versszakban. Költeni - kigondolni, kitalálni az igazat, nemcsak a valódit - bárkinek, még inkább mindenkinek érdemes. Akkor is, ha túlgondolja magát a képzelet a sárba ragadt lehetőségeken. Akkor is, ha alágondolja magát – annyira befelé létezik, hogy nem is veszi észre a maga körülit. Akkor is, ha úgy hűl ki belőle minden hit, hogy az égben is csak a mérhetőt keresi már – de akkor is, ha őt szólítják meg az égő csipkebokrok. Akkor főleg, ha a köznek kigondolt, a költött kedvéért egész magát formálja szerszámmá, s akkor pláne főleg, ha a nyélbe ütött lélek kíváncsiságát nem fékezi semmilyen gátlás, ha akármilyen messzire hajlandó elmenni érte, hogy megkeresse a valóban teremtő erejű szavakat…  de te túl mindezeken úgy légy a hetedik, hogy meg is találod őket!

Itt jegyezném meg, hogy a három életszakasz-versszak megfeleltethető akár a hindu kasztrendszer három „kétszer született” (a második a beavatás…) kasztjával – az első életszakasz-versszak a katonáké, a világi hatalomé, a ksatrijáké, a másodikat kapják a fizetség és mesterség emberei, az iparosok, a kereskedők, a vajszják, míg  a papok, a spiritualitás emberei, a brahmanák, versszaka ez a harmadik életszak itt. Kettő vitéz és tudós négy – milyen érdekes, a világi és spirituális hatalom többször összefonódott ott és az úgymond egymáshoz viszonyított rangjuk sem volt mindig szellemiség-párti az idők folyamán. Számomra ez más tekintetben is egy pontosan elcsípett érzet: nem egyszer érzem úgy, amikor a szellem felkent papjait, a tudósainkat hallgatom, hogy az érvrendszerükben harcolnak, vívnak, és sokkal többre becsülik a győzelmet a vitában, mint a saját tudomásuk másik által csiszolódását, a felismerések, az ötletek születését…

Félreértés ne essék, nem állítom azt, hogy József Attila e versét tartalmában befolyásolta volna a hindu életberendezkedés, vagy mitológia. Csak arra világítanék rá: ennyire egyetemes igénnyel kántálja a maga érzet-mondandóját, formálja utólag a tudata, veszi észre a jobb lehetőséget, hagyja benne sóhajtva a szükséges, ámde esetlen rímet, „nincs jobb” sorokat a költő. Lehet azon meditálni, mennyit rakott hozzá mindehhez kétségtelen mozgalmisága, erős kötődése alapvető népmesei toposzokhoz, vagy akár a pszichoanalízis, és még annyi minden más, amitől szellemileg pezsdült a húszas-harmincas évek (ideértve akár a teozófiát is…) – de kijelenteni, hogy ebből a hatástömegből egy ilyen egyetemesre mutató versformáló igény egyet választott és annak alázkodott, szerintem alapvető tévedés. E gondolatmenet csak azt nem veszi figyelembe, ahogyan a József Attila-i vers jobbára megszületett.)

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

(Nem ragozom. Tömör összefoglaló, születéstől halálig. Épüljön fel benned, olvasó, csecsemőkortól felelőtlen ifjúságon át felelősségvállalásba érkező, annak életet szentelő, végül abba fáradó, fogyó holdat elfogyva bámuló teljes életed tükre. Ami a lényeges itt: a világ sírköve. Legyél a születéssel megjelölt, legyél méltó vitézségű, szeress egyet előbb, aztán mindenkit, aki sorsosod, életen át – végül legyen annyira fontos a léted, hogy az egész világ legyen a sírköved. Jelentsen annyit az életed, hogy az egész világ legyen a sírköved.

Ugyanaz az egyetemes minta, amit vallások, filozófiák, tudományok – liturgiák stációi, erkölcsi premisszák, vagy akár pszichoanalízis próbált a maga teljességében így leírni. Ha hagyod, kihajtogatja magát benned. És valóban varázsénekké válik.)

Köszönöm, ha idáig elkísértél, olvasó.


2016. június 27., hétfő

Závada Péter: Mész

Akinek mondanod kéne, annak nem tudod, mondod hát nekünk. Nyomasztó, kegyetlen, magadhoz is kíméletlen szavakkal. Ön és közostorozásban. Én pedig elolvasom. Nyögök a hatása alatt. Ez nem őszinteség mondod - attól hogy kompozíció, még lehet az, mondom én. Akárhová is indulok ebben a ködben, gondolatban mindig hozzád érkezem meg mondod, én azon kapom magam, hogy egyre kisebb levegőket veszek, ahogyan egymás után megérkezel. Persze hogy fullaszt közben az is, amit nem mondasz: a kiejtve sem kiejtett nevek fojtogatnak. Iokaszté, csörömpöl a földön a név, amit jelent, az is vele csörömpöl. Én sem tudom eldönteni, hogy az egymásra vetülő válaszok közül melyik van fölül, csak azt érzem, összekeverednek a nők, a halottak, és a gyászok a kötetben avagy bennem, estére hideg lesz, mint egy viszonyszóban, hiszen a groteszk nem egy romantikus minőség. Már hogy a tieid meg az enyémek, összekeverednek a gyászok, mert felnyitod őket, folyvást, versről versre a gyászsebeket, pedig a tartós gyász épp olyan káros, mint a makacs fagyok – nem élhetünk felnyitott hassal, el kell engedni a gyászt is, az elköszönést is el kell engedni. Máskülönben a felnyitott gyászsebek felzabálnak, s végül gyász tárgyává zabál téged/engem is az elengedés hiánya. Úgyis felérsz. Azon a létrán. Amikor, akkor. Ha arra a létrára gondoltál, amire én.

Van egy nehezen szerethető túlfinomultsága ennek a kötetnek. Valahol túlságosan míves. Az egymásra mutogató viszonyszavak mentén is olvasható ön-magyarázat; az egymást spirálisan becsavaró, három különböző mélységből ugyanazt elmesélő fejezet; az azonos rémületekre csodálkozó azonos címek, a csak sorszámmal elkülönített Bűnjel, Tabu, Testtáj, Objekt, vagy Escape, szituáció- (és/vagy pozíció-)azonos verscsikordulások teszik? Vagy mindez együtt? Az Ahol megszakad pontosságán túlmutatni akaró, szinte mániákus szervezettség, amely nem tűr el kilógó elemet, sőt… szinte érezni vélem, ahol egy-egy verset azért értelmez ennyire sokrétűvé a homálya, hogy ebbe a szervezettségbe kattanjon. Azért fragmentálódik a saját kiteljesülése lehetőségétől a Testtáj(2), A zúgás(2), vagy a Hellyé lassul(2), hogy töredék-voltában illeszkedhessen ebbe a szervezettségbe? Zavar – hiszen a kötet nélkül szinte nem érzem ezeket teljes értékű verseknek. Zavar, mert ha ezt a kötetet csak úgy felütöm, és nem valamely önálló, erős, címet is kiérdemelt versére esik a pillantásom, ha nem a Virályok sijjogása, a Vakforma, vagy a Remiz köszönt, akkor egy ilyen vers formájú töredéket önmagában jó eséllyel nem fogok érteni – és a töredékessége felkínálta behelyettesíthetőség sem biztos hogy elég helyet hagy a kíváncsiságnak. Egyetlen esélye van, ha így is megérint. Ha felmérem: mintha egy posztmodern regény bárhol felütött lapjaiból akarnék kóstolót – jó eséllyel marad ingerküszöb alatt, jó eséllyel nem érint meg a benne csillanó kétségtelen erő, csak ha hajlandó vagyok elölről, a szerkezet szigorú rendjében olvasni a kötetet. Úgy, ahogy ezt a kötetet is olvasni kell.

Mert így kell olvasni. Máshol már elgondolkodtam rajta, hogy az egykori kötetszervező elemek: a ciklus, az értelmi, formai tömbök, verskoszorúk helyett jó-e, ha egy verskötet ma mindenképpen teljes lírai monológként, szinte költői ön-regényként funkcionál… túl azon, hogy most ez a divat, szerintem sokszor inkább akadály, semmint kiteljesítő erő – főleg ha valójában finoman sokértelmű töredékversek egymás mellé fűzéséről, olvasói saját-ízekkel kiegészülni szerető, saját olvasatok tömegével terhes szövegekről van szó, ahol a nyitott értelmezés lehetősége legalább akkora ajándék az olvasónak, mint a töredékek tömegéből kirajzolódó koherencia. Merthogy ezek a versek úgy különben hagyják magukat kiegészíteni. Hagyják magukat megtölteni a saját gyászaimmal - megtalálom bennük azokat a kapaszkodókat, amelyek segítségével én másztam végig ezt a keserves stációjárást. Viszont bennem a versek kiformálta létra teljessége mást épített, másféle mesét, másféle koherenciát, mint amit rezonáltak volna a saját gyászaim. Márványkemény, távolított sírkő ez, amin szinte készültében avul olvashatatlanná a felirat is; nem akarja érezni a fájdalmat, ettől szabadulna. hogy a semmit érezze - nem akarja érezni a semmit. Sem. Így viszont nem lett az enyém – s a törtség okán annyira nem nyílt ki, egészen az utolsó néhány versig, (nekem legalábbis) kedves Péter, hogy elfogadjam, ez így a tiéd, a te gyászod és/vagy gyászaid. Vendég maradtam egy érzésben, amit köszönök is, nem is, haragszom érte, meg nem is – ami végül nem lett az enyém.

Persze, lehet, hogy az én készülékemben van a hiba.


Kiadó: Jelenkor

2016. június 24., péntek

András László: Világos indul

Elfogult vagyok. Az ezredforduló környékének egyik legboldogabb olvasását kaptam András Lászlótól, amikor kinyitottam az Egy medvekutató feljegyzéseit - ha nem ismeritek, a kortárs regényvilág egyik legszebb tört királytükrét hanyagoltátok eddig… vallom, hogy egyáltalán nem túlzás, amit Kemény István a fülszövegben állít, az elmúlt évtized egyik legjobb magyar regényét tette le azzal a könyvvel az asztalra a szerzője. Azóta is olvasom vagy hallgatom, ha tehetem – a Napi Ellenség rovatot, vagy a Medvészetet a Műúton – ha nem is folyamatosan, de rajta tartottam a szemem. Annyi remek, szuverén világ alakul körülöttünk! Mégis, valahogy az enyémhez az övé áll a legközelebb – miközben irigylem is a józanságát, azt, ahogyan belát a tükrök mögé; és azt a dörmögő, bölcsességbe hajló, szelídségében is erős macihangot, ami még a focit (és jelenségvilágát) is képes volt a minap kedvesen letuszkolni a torkomon. Szeretem, ahogy ír. Mondom, elfogult vagyok…

Úgyhogy nem is próbálkoztam azzal, hogy eltávolítsam magamtól, mintegy ítészi eltartással a Világos indul kötetét. Világos indul, és lépésről lépésre sötétebb lesz. Így szól a kötet címét adó vers, a Sakkfeladvány. A kötet egyetlen ennyire rövid verse. Valójában haiku; az elnevezéssel Fodor Ákos nyomdokain eltekintek a kötött szótagszám követelésétől, mert a hatásmechanizmusa, az asszociációs réteges pite körülötte maradéktalanul úgy működik, ahogy a legjobb haikuk követelik: a pár szóban egész világ, az életek pályafutása lakik, a ránk váró egyetemes alkonyatig. A maga nemében tökéletes, és az egész kötetre nézve kötelez, ahogy így (úgymond) kötetcímmé indukálódik. Önmagában kijelent egy ívet, ami mentén a verseknek eztán rendeződnie illik.

Ez bennem úgy különben vitákat ingerlő téma, alkalomadtán szeretnék is majd vitatkozni a kötet szerkesztőjével, Babiczky Tiborral erről – hogy kell-e egy a hangja határait folyamatosan kerülgető első kötetes költő verseskötetébe lírai történet-ív, összefüggés-háló. A versek nem egyszer egyébként csiklandóan izgalmas egymással beszélgetései azt mondatnák: mindenképpen (ahogyan a Csak úgy ironizál oda-vissza a szemközti oldalra szerkesztett A magyarázattal, vagy ahogy a Könnyű ágyaz az Amennyire lehet iróniájának, az azért parádés). Mégis, úgy érzem túl sok veszteséggel járt az ív megtartása – néhány általam ismert vers-prózahatáron billegő (alkalom adtán akár slamként elő is adott) szöveg hiányzik nekem e kötetből, hiányzik a prózaíró és a költő András Laci közötti (szerintem valójában így nem is létező) „átmeneti sáv” összes produktuma. Főleg azért, mert a vers- és prózahang között alapvetően így sem érzek jelentős tonális különbséget - akkor sem, ha maguk a versek is elég széles spektrumban énekelnek, a jégbe hűtött értelem hangjától egyfajta gyermeki játékosságig; mert valójában folyamatosan András László máshonnan, a prózákból ismerős hangján szólalnak így is.

Folyók és álmok vannak a versekben, van amelyikben mind a kettő – ironizált magán a szerző a könyvbemutatón. Tény, az álombeszéd és a vízközelség két folyamatosan visszatérő horgony ebben a kötetté szabályozott versfolyásban. De folyamatos a kilépés, a megváltoztatás, a máshová helyeződés kényszere is, így álom és folyó – avagy álom, külön és folyó, külön – képeket képző kötődésében sokszor fontosabbak az igék, a cselekvés (avagy a lehetősége, árnyéka, ábrándja), fontosabb a lefolyás, mint a „hol folyik le” – folyón, álomban, ébren. Tény, az ív egyetemes. Percről percre sötétebb lesz – és nem akkor sötétül el teljesen, amikor a költőember a saját végső sötétedése lehetőségét méri, hanem amikor a gyermekei létét látja a tiszavirágzásba. A legvégére elfogy a játékosság, a jégbe hűtött értelem. A legvégére elfogy a távolságtartás.

Én ide a végére mégis azt a verset másolom, ami nincs a kötetben, amit a szerző saját kezűleg írt bele, az üdvözlő sorokon túl, a kedvesnek és nekem. Megosztom veletek, mit kaptunk tőle – remélem nem bánja, hiszen vers, mindenkivel megosztásra szánt:

Kettesben

Azt álmodtam, hogy
kifutottunk az időből.
Kézen fogtalak és
semmiről semmire
léptünk a végtelen
térben. Fél óra múlva
ébredtünk kézen fogva,
és még percekig újra
ártatlanok voltunk.


2016. június 22., szerda

Lev Grossman: A varázsló birodalma

„Az felmerült már bennetek, hogy egyszerűen csak elfogadjátok? [...] Eszetekbe jutott valaha is, hogy nem kell rögtön keresztes háborút indítanotok, valahányszor a dolgok nem a ti szájízetek szerint alakulnak? Ti, gyermekek, meg a ti kalandjaitok! A történetek véget érnek! Miért nem hagyjátok, hogy Fillory tisztességgel és elegánsan elmúljon, a maga választotta időben és módon? Ki tudja, talán elege van és menni akar.”

Figyelem! A poszt számos spoilert tartalmaz a trilógia előző köteteire vonatkozóan – aki nem olvasta A varázslókat és A varázslókirályt, inkább lapozzon és térjen vissza, ha a végére ért :)

A történetek véget érnek.

Hogy mi hol tartunk, amikor a történet véget ér, az persze előre nem megjósolható. Quentin Coldwater számára például Fillory története sokkal hamarabb ért véget, mint szerette volna. Miután mindent kockára tett, elhajózott  a világ végére és még tovább, megmentette a mágiát, a birodalmát, a Földet és összes varázsvilágait (és még ki tudja, mit…) rútul kiutasították mesés királyságából, hogy visszapattintsák az unalmas Földre, ahol ha nem is mugliként, de egyszerű varázslóként kénytelen tengetni napjait. Semmi korona, semmi trón, semmi világmegváltó kaland. Minden, ami maradt, néhány fájó emlék, kísértő arc, egy démonná váló szerelem, jó pár megválaszolatlan rejtély, mérhetetlen gyász és kudarcérzés. Mondhatni, ez a felnőtté válás.

A varázslók zseniális felütése után A varázslókirály kalandozása pöppet távolabb maradt tőlem, ellenben A varázsló birodalma tán még az első résznél is jobban betalált – azzal együtt is, hogy a dramaturgia itt-ott bicsaklik, és a befejezés épp egy hangyányival lett hollywoodiasabb, mint szerettem volna. Mégis… Ez a könyv mindaz, ami a rajongva szeretett coming-of-age történetek után jön. A világra való rácsodálkozást, a tojáshéj levetését, a felnőttkorba való belekóstolást követő első sokkok után. Amikor rájövünk, hogy a függetlenség ugyan buli, de ha elvágjuk a hazavezető utat anyuci szoknyájához, akkor biza hó végén is nekünk kell összekaparni a vajaskiflire valót. Amikor megjönnek az első igazi felnőtt-pofonok. Amikor kivet minket a varázsvilág. Amikor szembesülünk azzal, hogy minden tettünk következményekkel jár, és az árat bizony meg kell fizetni.

Szóval Fillory-nak annyi. Quentin kivert kölyökkutyaként sunnyog vissza Varázskapuba, ahol életében egyedül igazán otthon érezte magát – naná, hogy tárt karokkal fogadják, mi, elveszett varázslók tartsunk össze, ugyebár. Nem is Quentin lenne Quentin, ha nem cseszné el ezt is – mentségére legyen mondva, segítsége is akad egy túlokos-unatkozó-mindenlébenkanál diák személyében. Kiköpött első részbeli Quentin. Csóró, mintha nem lenne elég baja, még azzal is szembesülhet, hogy még az ő világméretű deprimáltsága, unalma, tehetsége és bajkeresése sem volt olyan nagyon egyedi. Ja kérem, ez is a felnőtté válással jár.

Szóval Varázskapunak is annyi, már megint. Helló, nagyvilág! Ahol az állástalan mágusnak, ha ki is rúgták innen-onnan (királyságból, egyetemről…) azért még mindig van néhány lehetősége, de persze a legrosszabbat választja – elmegy kirabolni a legnagyobb mágikus nagyágyúk egyikét. Legalábbis a felkészülés és a rablóbanda összetétele ezt sejteti. Naná, hogy a cuccnak, amit meg kéne lovasítani, van némi köze Fillory-hoz, naná, hogy majd’ mindenki, aki benne van, így-úgy-amúgy érintett, naná, hogy minden balul sül el és még nagyobb kalamajkát indítanak el botcsinálta hőseink. Talán ez lesz a nagybetűs kaland, amire egész életünkben vártunk?

Mindeközben Fillory-nak valóban csaknem annyi – valamely isten jól belekavart a mágikus szószba, vagy mi. A mesevilág kezd önmaga ellen fordulni, a királyok és királynők bármire képesek, hogy megmentsék, még attól sem riadnak vissza, hogy egy kiutasított király segítségét kérjék, aki közben már új mágikus hobbival játszadozik, új világokat teremt, holtakat hívna vissza, meg az összes többi felvágós dolog, amivel az egyre nagyobb hatalmú mágusok játszadozni szoktak. Kellenek a kihívások az életbe, na.


Szépen szövi össze a szálakat Grossman, még azt is megbocsátjuk neki, hogy a zárórészben hoz be új központi szereplőt (azt már nehezebben, hogy a különböző történetszálak tempója köszönő viszonyban sincs egymással). Minden mindennel összefügg, minden szereplő megkapja a saját helyét a különböző világok összefüggéseiben – a valóság és Fillory pedig egyre szebben mosódik össze. A könyv lapjain és Quentinben is. A felnőtt Quentinben, aki a trilógia végére csak rájön néhány alapigazságra. Például, hogy teremthetünk magunknak új világot, de amíg nem békélünk meg a régivel, addig csak annak tükrét, vagy épp ellentétét csiszolgathatjuk – ahhoz, hogy valóban sajátvilágunk legyen, meg kell tanulnunk hidat verni a múltunk és a jövőnk közé, ahelyett, hogy mindig a traumáink, sértettségeink, hiányaink viszonylatában határozzuk meg magunkat. Vagy hogy nem is biztos, hogy az volt az utunk, amire a legjobban vágytunk. Lehet, egészen mást tartogat nekünk az élet, és igenis lehet hátat fordítani egykori álmoknak, lehet azt mondani bármire, amit tálcán kínál az élet hogy nem, köszönöm, nekem máshol van dolgom. Lehet felnőtt fejjel búcsút inteni a mesénknek – akkor is, ha mi teremtettük magunknak. A mese attól még él – hisz saját élete van.

És persze lehet benne maradni a mesében – ez is csak egy választás. Nincs jó és rossz válasz. Döntések vannak. Quentiné, Elioté, Janeté, Plumé és az olvasóé. Vajon te, olvasó, benne maradsz a mesédben?


Kiadó: Agave
Fordító: Dr. Sámi László

2016. június 20., hétfő

Christopher Moore: A velencei sárkány

Számomra nem kérdés, hogy ez a könyv csak a Bolond elolvasása után élvezhető, mivel én előbb olvastam azt és aztán élveztem ezt. Szerintem tény, hogy ennyi közvetlen bizonyíték után ez esetben nem árt sorozatként gondolni Tarsoly mester (többszörös ex, királyi szerető és bolond, bőséggel felszerszámozott nőcsábász, késdobáló, tolvaj és örökös törpe) kalandjaira, és szépen sorban olvasni őket. Megteheted, hogy nem így teszel – az én lelkiismeretem nyugodt, mivel szóltam. Nem érted. Akkor mondom egyszerűbben. Menj és olvasd el a Bolondot, ezt a saját véres levébe facsart Lear-király átiratot, aztán olvasd el A velencei sárkányt... A Viharba oltott Szeget szeggelt még ne olvasd el, mivel az még nem jelent meg (szívatlak olvasó – bár szerintem úgy különben tényleg az jön).

…elsőre csak annyi tűnik fel: ez egy lúzerapoteózis megint. Moore minden könyvében elégtételt mesél a lúzereknek. Miközben bétahím-elmélettől abnormális rajongást kifigurázáson át a kényszer-virággyerekség pompás és megalázó rajzáig számtalan módon üti a lúzer olvasót, aközben díj gyanánt a neki kedves lúzer hősök ölébe ülteti a felajzott buja bestiákat, és a (fele?) királyságot is elnyereti velük a végén. Szóval ez is egy elégtételmese szelíd bolondoknak… (ami annyiban dühített, hogy a Bárdtól lopott bárdolatlan varia megint nem a Biff ösvénye, a vicc vastagja mögött a vaskos mondanivalóval, csak a vaskos vicc…)…

Ezt így egy az egyben átmásoltam a Bolond ismertetőjéből – valahol öröm és bosszúság, hogy erre a könyvre is ugyanúgy érvényes. Öröm, mert a játék minőségi még mindig, a pofátlansági faktor ha lehet, még nagyobb – hiszen ezúttal két történet mixelődik egybe az isteni William szövegvilágaiból (kis Poe-vérhabbal a tetején…), A velencei kalmár és az Othello, a velencei mór. Öröm, hogy a történet-tolvaj írókedv ilyen precízen és hiánytalanul fércel mesét, kihagy, összefésül és pótol úgy, hogy a klasszikus alapok ismerőit is elismerő csettintésre készteti – miközben persze kiforgat. Ebben a többfenekű előadásban kiforgatja a meggyökeresedett mesélés-módjainkat, nevetségessé és pitiánerré teszi atavisztikus gonoszainkat, de tovább mélyíti a bárd által gúny tárgyává tett emberi gyarlóságok csatornabűzét is – öröm, hogy szerintem ez a fajta gátlástalan tiszteletlenség szerintem a Bárdnak is tetszene. És bosszúság, hogy mindehhez a folytatások leggennyesebb kézenfekvő húzásával oldja fel az előző rész „boldogan éltek míg” befejezését – bár ugye a történetbe mindig kell egy kibaszott szellem… Bosszúság, hogy egyre inkább megszokom Moore fűszereinek ízeit – ami nem jelenti azt, hogy nem röhögtet… de róla is elmondható: tud ennél sokkal extrémebb, nemcsak szájban, de (hatásában, visszatérő eszembe-jutásaival) agyban robbanó főzetet is – és e tekintetben ez a (tétjeit mesében felejtő) vihogtatás biza első pillantásra kevés. Szerencsére tovább nézegettem…

Mert bár a játékszín, Velence pont annyira (olasz és vizes) sztereotip kulissza, mint amennyire Shakespeare-nél – de jó volt felfigyelni rá, hogy pont annyira másképp az, mint a kor, amihez a megidéző író beszél. A Bárd egyik legnagyobb erénye volt a bárhová helyezett mesékbe csomagolt erős költői nyelven megejtett ki- és beszólás: a közönségnek, és a hatalomnak – Moore ezt legalább ilyen magas szinten műveli a mai közönségnek és hatalomnak. Azért az gyönyörű, ha minden technikai segédlet nélkül kapja meg a szelfi-megosztó net-nemzedék a maga pofonjait (nemtől függetlenül); ha a pénz igényei szerint csavargatott törvénykezés gúnyrajza a történelmi sorvezetés nélkül is tökéletesen érthető bohócbábot nyom a Wall Street farkasainak arcába. Ahogy a Bolond gonoszul eljátszott a „legkisebb királyfi, akinek szurkolsz” meseeffektjeivel: a vér jogával éléstől jutva a nagyobb jó érdekében elkövetett cseréptöréseken, csalásokon, átveréseken át egészen a véres bosszúig (csak egy degenerált családot söpörtem el az útból – mondja e család bohócruhás, törpenövésű „legkisebb fia”) úgy játszik el a bosszú sorvezetője mentén ez a történet a nagy gazdasági-politikai mesék bevett paneljeivel. Figyeljetek oda erre – sosem árt, ha az ember a (morbid, vér- és egyéb testnedves) jó poén mellett magán is röhög, a történetek (hírek és szakértések) által jobbára (meg)vezetett önmagán.

Van néhány ötlet ebben a könyvben, amit irigylek. A kórus, akit nemcsak a közönség, de a szereplők is hallanak, s akit főhősünk, Tarsoly így jellemez: csak egy nagyképű dinka, aki nem tudja megállni, hogy ne törje át a történetmesélés negyedik falát, akár egy nagy, tompa agyú faltörő kos. Jól példázza e kis részlet, hogy rétegez Chris Moore: hisz e jellemzéssel épp Tarsoly ragadja meg és használja a mesélés „negyedik falának” áttörésére faltörő kos gyanánt a kórust, mintegy mellékesen elismerve: színész a kedvünkért és szórakoztatásunkra, nekünk és miattunk szív, avagy élvez. Adott esetben akár egy sárkánnyal (valaki azért nézesse meg előbb vagy utóbb egy terapeutával a szerzőt, ez a nemi gigahüllő-fétis A Melankólia-öböl buja bestiája óta kelt bennem gyanút és nincs megmagyarázva kedves Christopher, egy utolsó utáni, sunyi lábjegyzettel – bár Timi szerint egyszerűen csak ráizgultál sráckorodban Arielre…).

A végére egészen megszerettem ezt a könyvet. Sőt. A második fele olvasását csak biztonságos magányban javaslom – főleg azoknak, akik (ahogy én) gyereknövés-akasztó, közbotrány-okozó módon, teli pofával, nyerítve röhögnek.


Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán

2016. június 17., péntek

Rendes fickók - film

Mesélhetnék róla, milyen vicces fiú Shane Black, hogy újraforgatta az egykori legjobb ötletét – de meg kell mondjam, a Durr durr és csók annak idején nem tett rám ekkora benyomást. Lehetne szólni róla (mások megtették) milyen remek dolog, hogy Ryan Gosling végre szerethetően kiröhöghető, hogy Russel Crowe is úgy hozza magát, hogy belefér a kiröhöghetőség, de egyik úrnak se izzadtam végig a filmográfiáját – és szerintem annyira nem nagy ötlet, ha végre valaki arra használja a színészt, amire való: belöki egy szituba és hagyja belelényegülni. Mesélhetnék róla, de ennek a filmnek a nyitó képsorai bízvást kiérdemelhetik a „legbetegebb kiskamasz-álom” díj arany fokozatát – s már ott és akkor körülbelül készen álltam rá, hogy a film azt csináljon az agyammal, amit csak akar. Az a felütés meggyőzött, hagyjam, engedjem el magam – hadd jöjjenek a képek.

Szeretek így mozizni, bár jobbára aztán megszívom. Ezért haragszom mostanában Tarantinóra. Itt nem ez történt, és ezért nagyon hálás vagyok a készítőknek. Itt az történt, mint a Hét pszichopata és a si-cu esetében: az utolsó filmpontig morbid, de hibátlan futású hullámvasútra ültettek; szórakoztatni akartak, és én ezt tudtam, de mivel úgy különben azt is akartam: szórakozni, ezért maradék nélkül jólesett a móka. Úgyhogy ha agyelhagyásra vágysz a legjobb értelemben, kikapcsolódásra, hogy aztán másnap reggel (áldott kikapcsolódás…) magától rendeződve kapcsolódjon újra minden az életedbe, akkor hajrá. Ez a te filmed, hagyd abba az olvasást, vegyél jegyet és nézd! (Innentől úgyis elspoilerezek ezt-azt…)

Az külön és nem várt ajándék, hány pillanata jutott azóta eszembe. Az összes beteg párbeszéd a két elbaltázott főhős, az ügyetlen, mégis sikeres magánnyomozó, Holland March és az érzelmes-mackó verőlegény, Jackson Healy között. Az epikus WC-jelenet... (avagy hogyan kell az ilyet ízléssel). March lányának koravén belekotyogásai (Angourie Rice egyébként az összes jelenetében lejátszik úgy kb. bárki mást a vászonról, nagyon kíváncsi vagyok, hány filmes brand szeretne ráépülni a közeljövőben…). A tény: ebben a filmben (nem úgy mint a Durr durr és csókban) egyetlen épkézláb felnőtt női karakter nincs, elszállt és/vagy számító picsák vannak csak… következésképpen Ryan Gosling van, szerelmi szál nincsen. Eszembe jut a jelenetsor, amikor Kim Basinger eladja a nézőnek azonnal a szarkavaró ügyész karakterét – az is tehetség, ha valaki pont annyira játszik hamisan, hogy a popcornba fulladó legbambább néző is sejtse, simlis; és mégse legyen ripacs a színész attól, amit művel – a játéka megüljön annak a szemében is, aki látott-értett már olykor ilyet. Az autóban elalvós jelenet elvetemült bogaras pillanatai, és áthallásai egy másféle félelem-és-reszketésre… avagy akár egy meztelen ebédre…

Az külön és nem várt ajándék, ahogy a korszak, a megidézett hatvanas-hetvenes évek filmes naivitása az akkori valóságos naivitásainkkal játszadozik. A példaszerűen korban tartásból a film nem kacsint ki – maga a korban tartás válik egészében egy durva, méretes kikacsintássá. A mozdulatlan hippi-lázadástól a (pornó)kísérleti filmig. Detroittól és autóipartól a hivatali korrupcióig és bemutatásáig. Az akkori filmes taburendszer megidézésétől az akkori akciófilmes nyelv bárgyú megoldásainak játékos használatáig. Jó pár rétegében ez a film Black olyan korábbi nagy durranásait idézi és parodizálja, mint Az utolsó cserkész – anélkül, hogy kifejezetten paródia volna. Hiszen akad benne drámai pillanat, két pontosan kitervelt és profin végrehajtott akciófilm-kifacsaró geg közt egy pillanatra elkomolyodik, de ezekben a pillanatokban sem veszít el engem, a nézőt. Mert korban marad, viszont az akkori kor, az ifjúságom patetikus filmes válaszai helyett e pillanatokban meri tanácstalanul széttárni a kezeit.

Azt hiszem, nagyon nagy bajban van az államok filmes fogyasztó- befogadó-kultúrája; hogy ez a film nem lett ott megérdemelt és hangos siker, egy nagyon komoly figyelmeztető jel. Jelzi: félő, hogy ott egyre inkább csak az megy be az emberek fejébe, amit a szájukon keresztül tesznek bele. Gyorskaja-filmek ízeihez szoktatott tömegeket jelent ez a pénzügyi kudarc, akik a minimálisan réteges piték ízeit is képtelenek megérezni. Sajnos azt jelenti, ennyi eredetiség sem fér le a torkukon (vicces, hogy úgy különben nem is „eredeti” hiszen valójában mindent idéz…). Ez nagyon nagy baj. Mert ezekre a mozikra eztán ennyi pénz se jut majd. Semmi bajom az adaptációval, a folytatással, vagy a szuperhős-mozival - főleg akkor nincs, ha annyira bátran ingerel, mint például a Deadpool - de az elszíntelenedő paletta így előbb vagy utóbb a (csillivilli, színes, szélesvásznú, CGI) szürke ötvennél kevesebb panel-árnyalatával rendelkezik majd – és akkor elveszítem a mozit.

Ezt legalább érdemes lesz újranézni. Ha már ennyiszer eszembe jut.

2016. június 15., szerda

Eleanor Catton: A fényességek

Kardigános kalandregény – ez volt az első gondolatom, amikor nekikezdtem Eleanor Catton Booker-díjjal jutalmazott, grandiózus, hömpölygő regényének. Aki a díj és a hozzá kapcsolódó felhajtás (legfiatalabb díjazott, az első új-zélandi díjazott, a leghosszabb díjazott mű…) után valami töményen posztmodern és/vagy érfelvágós kortárs szépirodalom-ömlést vár, könnyen csalódhat. És még jó páran, attól tartok. Ez a regény leginkább a tizenkilencedik századi lassú, ráérősen építkező, ma már a szószátyár jelzővel illetett nagyregények megidézése. Kortárs trendek helyett egy jó évszázada elfeledett modor felelevenítése. Hogy önmagában ez a gesztus ér-e bármilyen díjat, azt nem én fogom megállapítani – a szöveg megformálásáért én nem biztos, hogy odaítéltem volna, de nem látok a díjat odaítélők fejébe. Ellenben baromi jól szórakoztam, és bár nagyon tudom értékelni a posztmodern játékokat és veszettül odavagyok egynémely szívet kiskanállal kikaparó kortárs szépirodalmi vadhajtásért, meg kell mondjam, olvasóként ez most épp elég volt.

Mert nem csak egy irodalmi divatot és kort idéz meg, bennem is megidéz egy olvasási módot, amit manapság már nem nagyon szeretünk (?) művelni. Felidéz nyarakat, amikor a fűben hasalva az egész nyári szünetet odaajándékoztam egy ezeroldalas monstrumnak, jólesően beleveszve a lassan hömpölygő mondatokba, a megannyi szereplő jellemzésébe, kockás füzetbe rajzolva a szerteágazó szereplőgárda kapcsolathálóját. Mondják, rohan a világ, mi meg - könyvmolyok, bloggerek - mondjuk, hogy egyre rohanóbban olvasunk. Nehéz is lenne tagadni. Épp ezért tud nagyon jólesni, amikor egy könyv megállásra késztet, lelassít, elgondolkodtat. Hozzálassulunk.

Kalandregény, írtam fentebb – nem tudok másként nézni rá. Új-Zéland, aranyláz, a viktoriánus erkölcsiség elől a Föld másik végére menekültek szabadossága, örömlányok, spiritiszták, rejtélyes holtak és egy megmagyarázatlan eltűnés (gyilkosság?) utáni nyomozás adják a regény gerincét, miközben a bolygók szüntelen járják táncukat a szereplőink körül. (Ad egyfajta pikantériát a megvalósításnak a horoszkópokkal való játszadozás – ugyanakkor némi misztikus színezeten kívül nem tesz hozzá annyit a cselekményhez, amit talán várnánk. Persze lehet, aki ért valamicskét a bolygóállásokhoz, többet olvas ki belőle, számomra ez eléggé mellékes maradt.)

Szóval kalandregény… Amely úgy kezdődik, mint valami Tarantino-western (nem is tudjuk eldönteni sokáig, hogy vérfürdőbe vagy szópárbajba torkollik-e): Walter Moody, az Angliából egy családi tragédia után az arany nyomába eredő ügyvédjelölt belecsöppen a Korona szálló ivójában gyanúsan összeesküvés-hangulatot árasztó tizenkettek gyűrűjébe. A bankár, a szerkesztő, a szállodaigazgató, a pénzmágnás, az ötvös, a bizományos, a patikus, a hajóügynök, a bírósági írnok, a lelkész, az ópiumbarlang-tulajdonos és a bennszülött (igen, ez így olyan mint egy rossz vicc, de ne riasszon el senkit a szereplők tömege – Catton igen elegánsan és kreatívan oldja meg, hogy mindenki markánsan egyedi és megkülönböztethető legyen, csak egy-két alkalommal éreztem, hogy a kockás füzet jól jönne…) azt kívánják felderíteni, mi történhetett az éjszakán, mikor a város közkedvelt prostituáltja a lehető legfurcsább körülmények között kísérelt meg öngyilkosságot, egy ismert és gazdag vállalkozó eltűnt, egy lecsúszott alkoholista meghalt, kunyhójában hatalmas mennyiségű aranyat hagyva maga után, egy kívülálló politikus a városba érkezett, egy hajó sietve felhúzta a horgonyt, egy utazóláda pedig eltűnt majd feltűnt… Így vagy úgy mindannyiuknak közük van a bűnügyhöz (vagy bűnügyekhez) – ám nagyrészt sem maguk, sem a többiek nem tudják, miképp.

A klasszikus „kívülálló csöppen nagyszabású titkos összeesküvésbe” helyzetből egyértelmű, hogy Moody lesz az, akinek ki kell deríteni az összefüggéseket – persze maga sem tudja (hát még a többiek) hogy már érkezése előtt belekeveredett a rejtélybe. Minden mindennel összefügg – de hogy ki kicsoda ebben a grandiózus játszmában, honnan származik és hova tűnt az arany, ki adta ki magát másnak és ki játszik kettős játékot, mi lett az ópium sorsa és mi érte az örömlányt, honnan ismeri egymást az ópiumkereskedő, a börtönőr és a felesége és milyen titkok húzódnak még a régmúltban, ahhoz bizony végig kell utaznunk ezen a lassú, megannyi kitérővel tarkított utazáson. Megéri, mert a majd’ ötszáz oldalas felvezetés után (könnyen lehet, hogy a leghosszabb felvezetéssel bíró regény címére is pályázhat A fényességek) mintegy visszafelé megismerhetjük a tizenkettek által elbeszélt történetet a maga valójában. No nem mintha ez sokkal tisztább képet adna mint a spekulációk és gyanúsítgatások halmaza, amivel az elején megajándékoznak minket, de a két történet már sikerrel kiad egy teljes képet. Egy képet árulásról, kapzsiságról, bosszúról, függőségről, évtizedes titkokról, vezeklésekről és szerelemről. Van, ami nem változik.


Azt hiszem, mindig ehhez a hangulathoz
fogom társítani :) 
Catton mintha jóízűen fricskát mutatna napjaink regényirodalmának: részben a formai játékkal, egy elbeszélésmód megidézésével (és visszaemelésével a fősodorba), részben a témaválasztással – hisz akármibe csomagoljuk, valójában nincs történet szerelem és bosszú nélkül. A bátorság díjazandó, amivel ez a nagyon fiatal új-zélandi írónő mer ennyire nem divatos regényt kiadni a kezei közül és gátlástalanul ostromolni vele irodalmi csúcsokat. Persze lesz, aki unni fogja (aki már most berzenkedik a tizenkilencedik századi regények hangulatától, bele se kezdjen), lesz, aki hiányolja belőle a truvájt (aki a modern regény minimumát Pynchonnál húzza meg, az se), lesz, aki még így is túlságosan eseménytelennek tartja majd (mert azért ez szépirodalom, még ha kalandos és nyomozós is, nem követik egymást oldalanként az akciók) – én mégis remélem, hogy megtalálja az értő közönségét itthon is. Számomra eddig az év legkellemesebb olvasmánya, és ha egész őszinte akarok lenni, legszívesebben most azonnal újrakezdeném. Iszonyúan hiányzik már most az az elringató, békebeli hangulat, amibe belecsöppentem általa.


Kiadó: Európa
Fordító: Rakovszky Zsuzsa

2016. június 13., hétfő

"Selymeim" - Mayra Andrade és Palya Bea, Művészetek Palotája

Nagyon meglepett. Nem kéne meglepjen – hiszen úgy-amennyire ismerem Palya Bea oldó-kötő játékos-komoly zenevilágát – de nagyon meglepett, mégis, hogy mennyire érett világgal, mennyire teljes érzetekkel ajándékozta az egyik legkiválóbb kortárs inspirátorom az anyaság. Valahol tudatossá tett benne sokat abból, amit (talán) minden nő tud, de (talán) szembe nem nézne vele – vagy (talán) így nem merne-tudna beszélni róla. A talányról, ami a nő. Nem tudom – én így nem merem tudni magamban a férfit sem, nemhogy a nőt. A bennünket leginkább felkavaró egyetlen kihívást, titkot, északfokot, idegenséget, fülledt trópusokat és ízrobbanó gyümölcsöt. Csodálom Beát ezért. Hogy bár ismerni vélem, mindig megmutatja: nem ismerem. Nem ismerem a titkát – mert az minden este a szemem láttára születik.  Inkább figyeljek. Mindig úgy, mintha először hallanám. És mindig úgy hagyjam, hogy vigyen. Amikor a Selymeim sorozatának, Bea inspiráló vendégeivel való közös koncertjének következő körébe beültünk, először ezzel szembesített. A szemem láttára, fülem hallatára születő zene varázsával – megint.

Hogy aztán színpadra invitálja a vendégét, Mayra Andradét és zenekarát – színpadra hívja nekünk egy kontinens zenéjének legújabb hajtását, amit rokonnak érez, amit inspirálójának, a simogató „selymének” érez. Már leírtam egyszer: ilyen vendégeket hívni egyszerre bátor és nagyon hasznos gesztus. Bátor, hisz amikor autentikus előadó által eljönnek hozzánk a zenei latin-birodalom, Dél- és Közép-Amerika sajátvilágai; egy markáns ízelítővel a Zöldfoki-szigetek jelen idejéből, friss muzsikájából, mintegy megismerjük az inspirálódó Beát. Szinte leleplezi nekünk a forrásait, amelyek (valóban selymes) kifinomultságához képest benne mindig is ott lakik majd valami elemi vadság, hogy ne mondjam: fésületlenség – másfelől viszont az érzékeny fülekben megágyaz magának is a vendégeivel, ezekkel a vendégzenékkel. Mintegy ezzel is közelebb hozva a maga zenei otthonát a hazai fülekhez, hiszen ez a zene-otthon már rég túlnyúlt a Kárpát-medence, sőt, Európa határain is; bátran kalandozik...

Zöldfoki-szigetek… adja magát azonnal, hogy hasonlítsam Mayrát, Cesaria Evorához, a nagyasszonyhoz, zenei otthona igazi királynőjéhez. De igazságtalan volna. Mayra Andrade a színpadon annyira sűrű, erős, a hallható felvételekhez képest mérhetetlenül meghittebb otthont teremtett, annyira maradéktalanul adta magát a dalba, minden sorvégen-elfulladásig, annyira nem takarékoskodott magával, hogy eszem ágában sincs hasonlítani. Higgyétek el: benne van a potenciál, hogy egyszer ő legyen egy generáció zöldfoki-szigeteki nagyasszonya; benne van a hangjában, az előadói kultúrájában, a zenészekhez-igazodásában, zenészektől-szakadásaiban, a dalaiban, az egész jelenségében egy Evoráéhoz mérhető, gyönyörű pálya. Örüljünk, hogy eljött, hogy felfigyelhettünk rá, hogy követhetjük, remélem, még sokáig…

Majd erősítse meg valaki szakértő, amit érzek – de annak a hatalmasan sokrétű latin zenebirodalomnak Mayra Andrade és zenészei mintha egyfajta undergroundja volnának. Pofátlanul keverve a portugál gyökerű fado-alapokra bármit: reggae-futamokat tangóba, afrikai dobritmust a szambába, olykor még a fülünknek otthonosabb pop-rock (metál és grunge) negyedeket, dub-szettek lüktetését is csempészve a dalokba – a mindvégig életörömtől sugárzó hangzásokat rendkívül finoman árnyékolva. Olykor szinte akadálypályává varázsolták Mayra számára a zenei környezetet a zenészek – bizony, sokkal jobban kéne ismerni a latin-amerikai helyi zenéket, de akár a mainstream-jét is… hogy ezt az élményt valahogy bele tudjam tördelni itt a szavakba. Egy biztos: a felvételek nem adják vissza ezt a tüzet. Ezek a zenészek a közönségtől kapnak igazán szárnyra, élőben felfokozottabb, összehasonlíthatatlanul teljesebb élményt nyújtanak.

Mayra Andrade mintha valahogy közelebb lakna lelki alkatban Beához, mint a korábbi vendég, Çiğdem Aslan – vagy legalábbis: közvetlenebb ember… még ha készültek is egymásból, akkor is elképesztő volt egyetlen próba után az a hangoltság, ahogy egymás dalaiba folytak. Ahogy egymás lényéből is merítve adták a magukét. Sugárzott róluk, hogy minden pillanatát élvezik a közös éneklésnek, nem is akartuk leengedni őket a színpadról a végén… Nagyon remélem, hallom még őket, külön-külön és együtt; és ha lehet, még jobban várom, kit (és honnan) hív selymének legközelebb a mi pacsirtánk. Mindig úgy érzem, megajándékoz. Olyasmivel, amit ha akarnék, sem tudnék viszonozni. 


2016. június 6., hétfő

Már megint egy Könyvhét…

Minden évben megállapítjuk, ugye (itt nem is kéne folytatnom, rutinos olvasók úgyis tudják), hogy a Könyvfesztivál és a Könyvhét közti szűk másfél hónap már-már könyvmolykínzás-számba megy. Idén sincs másképp. Sőt… Költői túlzás lenne azt állítani, hogy még nem sikerült a végére érnem minden, a Feszten összeharácsolt könyvnek – a kellemetlen igazság az, hogy hármat sikerült elolvasni (de az egyik legalább a legeslegjobban-várt-ezeroldalas-monstrum). Hogy poszt mikor lesz róluk, azt végképp nem tudom. Évek óta nem fordult elő, hogy ennyire ritkán jelenjünk meg, most valahogy minden előrébb tolakodott, a könyvek és a blog meg csak csúszik, csúszik hátra. Nem baj. Majd ez is változni fog, ha meg nem, jönnek az ömlesztett posztok, úgyis jobban szeretitek a rövid értékeléseket :)

Visszatérve a Könyvhétre – idén is lesz, idén is a Vörösmarty téren, idén is esni fog, idén is állati nagy tömegre lehet számítani (eső ide vagy oda). És persze idén is megjelenik egy rakat könyv. Lehet, hogy a Feszten felhalmozott készletek (plusz az egyéb könyves projektek) miatt, vagy a fáradtság, túlterheltség, hiszti okán, vagy mert perpill jobban érdekelnek a virágaim meg a lekvárfőzés, de idén, néhány kivételtől eltekintve nem mozgat meg annyira ez a megjelenés-dömping. Meg úgy az egész felhajtás – még az is felmerült, hogy ki se megyünk. Ilyen se volt már évek óta…

Azért nézzük, mi az, ami – akár kimegyünk a térre, akár nem – nagyjából biztosan beköltözik hozzánk a Könyvhét előtt-alatt-után:


Baráth Katalin: Arkangyal éjjel

Kötelező. Naná. Akkor is, ha először nem kicsit voltam szkeptikus. Mert hát ha valami, akkor a domestic thriller nem az én műfajom – ráadásul a marketing erőst ráhasal a Holtodiglan és A lány a vonaton vonalra, én meg mindkettőt eléggé utáltam. És még a borító sem tetszik. Innen szép nyerni, mondhatnám, de az a helyzet, hogy Kata ha az Arany oldalakból írna kísérleti drámát, azt is elolvasnám, és csak félig elfogultságból, félig azért, mert komolyan gondolom, hogy ír úgy, hogy bármilyen műfajból kihozza a legjobbat.

„Amikor Budapest utcáit feketére festi az éjszaka, egy árnyék indul veszedelmes útjára. A rendőrök szerint az árnyék csak legenda, de aki találkozik vele, többé nem szabadul a rettegéstől.
Bori önkéntes segítő, a családon belüli erőszak áldozataival foglalkozik. Egy végzetes napon azonban éppen őt támadják meg. A lány lakótársát felzaklatja a tragédia, és cinizmusa ellenére minden veszélyt vállal, hogy elkapja a névtelen tettest. Nyomozását rengeteg váratlan fordulat és fellángoló erőszak szegélyezi. De mi köze van ennek a nyomozásnak a pesti éjszakákat rémülettel megtöltő árnyékhoz?”


Neil Gaiman: Köztesvilág

Egy új Gaiman mindig kötelező. Akkor is, ha lassan több könyve sorolható a megélhetési bűnözés kategóriába, mint amennyi nem :) Bár a sztorit nehezen lehet eredetiséggel vádolni, a lényeg nála úgyis a megvalósítás.

„Joey Harker egy átlagos kamasz: próbálja átvészelni az iskola megpróbáltatásait, viszonzatlanul szerelmes, és nincs benne semmi különleges. Azon kívül, hogy képes bárhol eltévedni. Egy nap aztán felfedezi, hogy az ő Földje csak egy a trillió alternatív Föld között, melyek egy részén a mágia az úr, más részén a tudomány, s ezek ádáz háborúban állnak egymással.
Joeyt a békítő erő, a Köztesvilág szemelte ki magának, mivel született Világjáró, és így segítheti az egyensúly fenntartását, méghozzá más Földekről származó, saját alternatív énjeivel együtt. Kiképzést kap, hogy felvehesse a harcot a mágikus és a tudományos ellenségekkel, hogy ő, aki még a saját kis városkájában is eltéved, világok között járhasson világmegváltó küldetésben.”


Christopher Moore: A velencei sárkány

Hát tulajdonképpen egy új Chris Moore sem nagyon maradhat ki. Pláne úgy, hogy a Bolond klasszisokkal jobb volt, mint a megelőző néhány túltolt ökörség. Szegény Shakespeare, attól tartok, megint megkapja a magáét…

„A tizenharmadik század végén járunk, és Velence pont olyan, mint ma: olasz és vizes. Cordelia ide küldte Tarsolyt, hogy a nevében is ellenezze a készülő keresztes hadjáratot. Csakhogy bizonyos kalmárok és katonák érdeke nagyon is a háború felé húz, és jaj annak, aki az útjukban áll.
Tarsoly ezúttal idegen földön idegen szokások között próbálja megállni a helyét, s miután ádázul életére törnek, bosszút forral, felhasználva mindent, ami keze ügyébe kerül: pénzt, fekáliát és még egy titokzatos vízi lényt is, melynek kéj- és étvágya kielégíthetetlen. Szerencsére akadnak segítői is a szép Jessica, az uzsorás Shylock lánya, és Othello, a vitéz mór személyében, így miközben folyik a vér, azért szerencsére jócskán folyik a bor is, és a testrészek mellett a poénok is folyamatosan repkednek.
Christopher Moore a Bolond után folytatja a Shakespeare-kánon felforgatását. Fenekestül. A velencei kalmárt és az Othellót ötvözve fergeteges regényt rittyentett kapzsiságról, bosszúról, árulásról és egy félelmetes, fatális, ám feminin tengeri szörnyről.


John Scalzi: Vörösingesek

Ha szórakoztató katonai sci-fi, akkor John Scalzi. Ennyi. Instant szórakozás nyaralásra.

„Andrew Dahl zászlóst épp most vezényelték az Egyetemes Szövetség zászlóshajójára, a Rettenthetetlenre. Kiemelt állomáshelyén Dahl nemcsak arra büszke, hogy a Xenobiológiai laborban dolgozhat, hanem, hogy részt vehet a felderítéseken is a hajó híres tisztjeivel.
Az élet nem is lehetne szebb... amíg Andrew rá nem jön, hogy
(1) minden felderítés halálos konfliktus egy idegen erővel,
(2) a hajó bizonyos tisztjei mindig túlélik ezeket a konfliktusokat, miközben
(3) egy alacsonyabb rangú katona elkerülhetetlenül meghal.
Ezek után nem meglepő, hogy a ravaszabbak mindenáron igyekeznek kibújni a felderítések alól. Ráadásul Dahl olyan információkba botlik, amelyek hatására a barátaival együtt teljesen átértékeli, hogy mit is jelent a Rettenthetetlen fedélzetén szolgálni. Ahonnan csak egy eszelős, iszonyatosan kockázatos terv révén menekülhetnek meg.


N. K. Jemisin: Az ötödik évszak

Bár nem figyelem naprakészen (sőt…) a külföldi sikerlistákat, megjelenéseket, Jemisin regényének híre jóval a magyar megjelenés és a díjjelölések előtt eljutott még hozzám is. Könnyen el tudom képzelni, hogy az év legizgalmasabb fantasy olvasmánya lesz – első blikkre a Lépcsők városához hasonló hangulatot várok, az meg eléggé bejött, mint tudjuk.

„Három szörnyű dolog történik egyetlen nap leforgása alatt. A szürke kisvárosi életet élő Essun arra tér haza, hogy férje brutális módon végzett a kisfiukkal, majd elmenekült és erőszakkal magával vitte a lányukat. Eközben a hatalmas Sanze az egész világot befolyásoló birodalom, aminek találmányai évezredek óta a civilizáció alapjait képezik, összedől, mert teljes lakossága egy őrült bosszújának áldozatául esik. S végül, a Rezdületlenként ismert kontinens szívében egy óriási, vöröslő repedés keletkezik, és az általa kiokádott hamu elsötétíti az eget. Egyesek szerint évekre. Mások szerint évszázadokra.
Ebben a haldokló és halálos világban Essun mindent meg fog tenni, hogy megmentse a lányát, és bosszút álljon a férjén. Az utolsó tartalékaiból tengődő, napfény, ivóvíz és művelhető termőföld nélkül maradt Rezdületlenben pedig kitörni készül a háború. Egy végső, nagy leszámolás a nemzetek közt, amit nem a hatalomért vagy a földért vívnak majd, hanem a túléléshez szükséges alapvető forrásokért. Essunt viszont nem érdekli, hogy az ismert világ összeomlik körülötte: ő maga fogja puszta kézzel elpusztítani, ha ezt kell tennie a lánya megmentéséért.


Paolo Bacigalupi: A vízvadász

Nem is tudom, hányadik éve teszem fel a várólista-csökkentős listára A felhúzhatós lányt, talán a legkitartóbb versenyzőm. Ami ahhoz képest igazán furcsa, hogy Bacigalupi tavaly két regényével is (ráadásul két ifjúságival!) meggyőzött, hogy nagyon is érdemes őt olvasni. Hogy felhúzós lánykánk idén sorra kerül-e arról sejtelmem sincs, de talán A vízvadásszal végre betekintést nyerek a „felnőtt” Bacigalupi-regények világába is.

„Amerika délnyugati részén a közeljövőben elviselhetetlen aszály tombol: Nevada, Arizona és Kalifornia állam napról napra harcol a Colorado-folyó apadó vízkészletéért. Ebbe a forró helyzetbe lép be a nyomozóként, bérgyilkosként és kémként dolgozó Angel Velasquez: a vízvadászt azért küldi Phoenixbe a főnöke, hogy biztosítsa luxusépületei virágzását a sivatagban, még ha ennek az is az ára, hogy ellenfelei a porba kerülnek. Miközben a férfi megpróbálja kideríteni, mi igaz az új vízforrásra vonatkozó pletykákból, két nővel is összehozza a sors. Megismeri Lucy Monroe-t, a kőkemény újságírónőt, aki sokkal többet tud a helyi titkokról, mint amennyit elárul, és Maria Villarosát, a fiatal bevándorló lányt, aki északra szeretne menekülni, ahol a víz még mindig az égből hullik.
Ahogy körülöttük egyre csak gyűlnek a holttestek, rájönnek, hogy kénytelenek összedolgozni, mivel egy olyan játszma résztvevői, amely nagyobb és mocskosabb, mint valaha is gondolták volna. Phoenix közeledik az összeomlás felé, az idő fogy, és mindenki bármire képes, hogy vízhez jusson, amely ebben a világban az aranynál is többet ér.


Ben Aaronovitch: Föld alatti suttogás

Ember nincs, aki meg tudná magyarázni, miért szeretem ennyire Aaronovitch sorozatát – a legkevésbé sem vehető komolyan, jó néhány színvonalasabb urban fantasy van nála, a humort meg alapvetően annyira nem szeretem, hogy csak az vigye el. Mégis… Van egy olyan jó értelemben vett dinkasága ennek a sorozatnak, amit iszonyú jólesik olvasni. Más kérdés, hogy a való életben sikítófrászt kapok ettől a dinkaságtól :) Tökéletes nyaralós olvasmány.

„A londoni rendőrök holttestre bukkannak a Baker Street-i metróállomás távoli végénél: az áldozat egy amerikai cserediák, James Gallagher, akinek politikailag befolyásos családja érthető módon mielőbb a végére akar járni a hátborzongató gyilkosságnak. A probléma csak az, hogy senki sem tudja, ehhez milyen mélyre kell ásniuk – senki, kivéve a közrendőr és mágustanonc Peter Grantet. Nightingale főfelügyelő, Anglia utolsó bejegyzett varázslójának támogatásával Peter neki is áll feltérképezni a legnagyobb, legrégibb, és újabban legveszedelmesebb metróhálózat bugyrait. Ráadásul segítséget is kapnak az FBI-tól Kimberley Reynolds különleges ügynök személyében, aki azonban nem repesne az örömtől, ha tudná, mi minden zajlik a felszín alatt.


Robert Galbraith: Gonosz pálya

Jó, majdnem-könyvheti. De végre jön! Komolyan kis híján sírva fakadtam a Feszt előtt amiért eltolták, nem mintha nem lett volna elég olvasnivaló így is (lásd bevezető), de Cormoran Strike kalandjait nagyjából annyira várom, mint anno a Potter befejező pár részének világpremierjét. Alig várom, hogy végre megkaparintsam!

„Titokzatos csomag érkezik Robin Ellacott nevére, és rémülten fedezi fel, hogy egy nő levágott lába van benne.
Főnöke, Cormoran Strike magándetektív már nem lepődik meg ennyire, bár ő is megdöbben. Négy férfi is van a múltjában, akikről úgy gondolja, lehettek a feladók - és Strike nagyon jól tudja, hogy mindegyikük komoly, elmondhatatlan kegyetlenségre képes.
Míg a rendőrség arra a gyanúsítottra koncentrál, akiről Strike egyre biztosabban érzi, hogy nem ő a tettes, Cormoran és Robin a kezükbe veszik az ügyet, és elmerülnek a másik három gyanúsított sötét világában. Ám közben újabb, rettenetes bűntettek következnek, és egyre fogy az idő, hogy leleplezzék a gyilkost…


Hans Rath: Kell egy pszichológus, mondta Isten

A kiadó Fredrik Backman könyveihez hasonlítja, ami persze még nem garancia semmire, de a fene se fog ellenállni… Pláne ha a középpontban egy terápia, melynek egyik szereplője egy bajba jutott pszichológus, a másik pedig maga Isten (vagy nem). Szeretem a terápiákról szóló könyveket (privát perverzió) de még jobban szeretek röhögni a terápiákon (ez is).

„Dr. Jakob Jakobi pszichoterapeutától elpártolt a szerencse. Elvált, szakmájában csődöt mondott, és nincs egy vasa sem. Ilyen szánalmas állapotban találkozik Abel Baumann-nal, egy szintén peches cirkuszi bohóccal, aki különös személyiségzavarban szenved: azt állítja, ő Isten, és jelenleg terapeutát keres, mert Isten is lehet bajban.
Jakobot vonzza a rokonszenves, sokoldalú, ám véleménye szerint nagyon is e világi férfi személyisége, és vállalja a terápiát. Hamarosan egy közös utazáson találják magukat, és dr. Jakobi meginog: már nem is olyan biztos benne, hogy csak egy ügyes szemfényvesztővel van dolga. Sőt az is megkérdőjeleződik, hogy voltaképpen ki segít kin.


Aztán hogy ezeket mikor olvassuk el… Ha valamelyik standon árulnak időnyerőt, szóljatok!


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...