Marc Elsberg: Zero

„ - Képzeld el, hogy a kormány vagy a rendőrség azt követeli tőled, hogy folyton magaddal hurcolj egy dobozkát, ami szünet nélkül jelenti, hol vagy és mit csinálsz. Hát beintenél nekik! Az adatoligarcháknak viszont még fizetsz is azért, hogy kémkedjenek utánad. A megfigyelés magasiskolája! Lennél kedves a pénzemért cserébe szaglászni utánam és felhasználni az adataimat? Volna mit tanulnia ezektől a titkosszolgálatoknak!”

Ahogy az internetes terroristáktól is, ha már itt tartunk… Legalábbis ez válik nyilvánvalóvá, amikor szó szerint a fél világ előtt, élő egyenes adásban csinálnak hülyét a Zero aktivistái az amerikai elnök testőrségéből, ahogy kamerákkal felszerelt minidrónjaikkal úgy tesznek, mintha megtámadnák a fejlett világ vezetőjét. Bántódása ugyan senkinek nem esik, csak pár egó sérül, mégis az addig csupán néhány adathalász céget bosszantó, az információ szabadságáért kiálló aktivisták hirtelen világszerte üldözött terroristákká válnak. Naná, hogy a titkosszolgálatok mellett megkérdőjelezhető indítékú és legitimációjú magáncégek sora és a média is a nyomukba ered.

Többek közt Cynthia Bonsant, a londoni Daily munkatársa, akitől mi sem áll távolabb, mint a netes aktivizmus… Cynthia még a nyomtatott sajtó idejéből származik, az adatbányászat helyett a személyességben hisz, oknyomozó vénáját még nem kódsorokon, hanem az utcákat róva élte ki. Őskövület. A kollégái és a lánya (meg a lánya barátai) szemében is. Még tisztességes facebook-profilja sincs. Jószerivel azt sem tudja, mit kezdjen a Zero utáni hajszához munkaeszközként kapott okosszemüveggel. Sajnos van, aki tudja, mit kezdjen vele. Amikor lánya egyik barátját, aki a kölcsön-okosszemüveg segítségével azonosított egy körözött bűnözőt, a nyílt utcán lelövik, Cynthia hirtelen a bűntudat mellé világhírt is kap: már nem csak középkategóriás újságíró, hanem a Zero utáni világméretű üldözés, a netes adathalászcégek mesterkedései és az amerikai titkosszolgálat kétes üzelmei középpontjában találja magát.

Marc Elsberg két éve a Black Out lapjain már felvázolt egy nagyon is lehetséges, borzongató jövőképet: akkor azzal a gondolattal játszadozott el, mi lenne velünk, ha beütne egy kontinensméretű áramszünet és megfosztanának minket kedvenc civilizációs vívmányainktól, mint víz- és csatornaszolgáltatás, áram, fűtés, kórház, gyógyszertár, bankautomata, szupermarket. Nem volt kellemes belegondolni. Amit a Zero lapjain felvázol, az valahol még kellemetlenebb (na jó, ez esetben áramunk és vizünk van, jó eséllyel túl is élünk, de…) és már itt kopogtat az ajtónkon. Már ha nem telepedett még le a nappalink közepére.

Az internetes adathalászat itt van a mindennapjainkban. Bárki, aki megnyit egy böngészőt, megfigyeltté válik. A telefonod helyadatai alapján nyomon követhető szinte minden mozgásod. Jó eséllyel a szolgáltatóid többet tudnak rólad, mint az anyád. Ez nem újdonság. Ahogy az sem, hogy célzott marketinggel bombáznak a netes oldalak, hogy a kereséseid alapján pontos vásárlói profilod van az adatbankokban, hogy ha egyszer bankkölcsönre keresel, másnap hív egy másik bank, akkor is, ha a neten nem adtad meg a számod. Ajjj már, úgyis tudják… Hogy a mindenféle közösségi oldalakra feltöltött fotók és bizalmas információk milyen veszélyeket rejtenek, arról meg minden második embernek van egy ijesztő sztorija. Mégis: nem használjuk ugyanolyan lelkesedéssel ezeket az oldalakat? Nem keresünk rá százhuszadszor is ugyanarra a termékre, pedig már így is állandóan ezt tolja az arcunkba minden hirdető és jó eséllyel magunkra húzunk még pár tucat kéretlen marketinglevelet vele? Nem sírjuk el bánatunkat valami fórumon ahol senkit sem ismerünk arról, hogy már megint nem fogytunk egy dekát se pedig napi ikszezer lépést mért az okosóránk? És nem fogadjuk lelkesen a tippeket ismeretlen kommentelőktől (vagy kommentrobotoktól?) hogy mit szedjünk, hol vegyük meg akciósan, melyik oldalra iratkozzunk fel még pár százalék bónuszért? Szándékosan a leghétköznapibb és a legkommerszebb példákat hozom. Mert már ebben is ott a veszély, hogy olyan mértékben kiadjuk magunkat ismeretlen érdekcsoportoknak, amibe bele sem gondolunk.

Elsberg ennél tovább megy. De nem annyira, hogy ne lehetne hihető. Hogy ne tudnánk pontosan: valamelyik Szilícium-völgyi startup konyhájában már ugyanezt forralják. A Zero utáni hajsza egy pontján az aktivisták és az újságírónő célpontja egy és ugyanaz lesz: a Freemee. A feltörekvő alkalmazás, ami adatainkért cserébe sikert, pénzt, csillogást ígér. Ami játszi könnyedséggel hálózza be a fiatalokat, akik az ActAppok segítségével pár hónap alatt válhatnak lúzerből a lányok kedvencévé, kiközösített gót tiniből menő szöszivé, pincepatkányból sportcsillaggá. Csak a személyre szabott tanácsadód (virtuális személyi edződ) tanácsait kell követned. Mindenben. Mert ha ellenállsz, ha nem mész tanulni, amikor küldene, ha nem abban a boltban vásárolsz, ahol javasolja, ha nem azt eszed, amit pótanyaként eléd tenne, akkor rögtön esnek az értékeid. És jajj a frissen megszerzett népszerűségnek. Ebben a világban a Freemee-értéked jelent mindent. S hogy ne csak nehezen meghatározható népszerűségi mutatókról legyen szó, kvázi-jutalmazásként amiért engedelmes kiskutyaként követed az utasításait és szolgáltatod az adataid, még „levásárolható” pontokat is kapsz. Persze csak a kijelölt boltokban. De hát kinek ne jönne jól egy kis zsebpénz, nem igaz? Pláne ha csak adatokat kell átadnia.

Mindez még nem a szép új világ. Belátható, felfogható, együtt lehet vele élni. A gond ott kezdődik, ha a Freemee halálba hajszol az ActAppok túlzásaival. Ha egzisztenciákat lehetetlenít el, mert nem követik az utasításait. Ha féllegális „emberértékelő” rendszerét fű alatt kiárusítja a munkáltatóknak, akik aztán ezek alapján rúgnak ki vagy tartanak meg alkalmazottakat. Ha nem csak kereskedelmi döntésekben tereli a felhasználókat, hanem politikai preferenciákat, vallási meggyőződéseket, vonzalmakat alakít át a saját szája íze szerint. Vagy a legtöbbet kínáló szája íze szerint. Olyan elvetemült elképzelés lenne, hogy pár év múlva egy ActApp mondja meg kire szavazzunk és az addigra szabadalmaztatott okoskontaktlencséken át le is tudja követni kire húzzuk azt az ikszet? Tartok tőle, hogy nem. Elsberg megint csak ijesztő víziót tár elénk, aminek legnagyobb tanulsága tán az, hogy mennyire könnyen adjuk át az irányítást saját életünk felett. Ezúttal a világot behálózó internetes szolgáltatóknak. Akiknek már most nagyobb a befolyásuk, mint gondolnánk. A folyamat nem tűnik megállíthatónak (esetleg ha tényleg lekapcsolják a villanyt…) és persze ne legyek már álszent, épp blogposztot írok, amit aztán önként odavetek az adathalászoknak, miközben az ingyenes használatért cserébe belemegyek, hogy a felület, amin teszem, monitorozza a látogatóimat, sőt, még a közösségi oldalakon is kiposztolom. Persze ez nem üzleti célú, és hálistennek marginális látogatottságú oldal és egyébként is, kit érdekel manapság valaki, aki könyvekről írogat, hisz a kultúrában nincs pénz… tény. De a megfigyelés is kicsiben kezdődik. És bár nem fogok kivonulni a virtuális térből, ahhoz túl kényelmes és igen, túl sok előnnyel jár, azért tessék csak meggondolni minden kattintást. Hisz valaki mindig figyel…

Kiadó: Animus

Fordító: Torma Péter

Marc Elsberg: Blackout

Emlékszem, tavaly nyáron, amikor egy zivatar megbénította fél Budapestet és a belső kerületek egy részében néhány órára elment az áram, másnap a facebookot felháborodott posztok lepték el, melyek felváltva szidták a szolgáltatót, az időjárást, a kormányt, a jóistent, amiért egész este „nem tudtak semmit se csinálni”. Merthogy áram nélkül nem megy semmi. Most tekintsünk el annak szolid hisztipicsa jellegétől, hogy „semmit nem lehet csinálni”, mert lehet, kérdezzük csak meg nagyanyáinkat – inkább gondoljunk bele, mi mennyire vagyunk kiszolgáltatottak a közszolgáltatásoknak. Ugye? Abba már egy szolid gondolatkísérlet erejéig se merünk belemenni, mi lenne, ha nem egy-két órára, hanem egy-két hétre menne el az áram, és nem néhány kerületben, hanem egész Európában. Nem baj, Marc Elsberg megtette helyettünk.

Először csak a közlekedési lámpák sötétje tűnik fel – legalábbis Piero Manzanonak, az olasz hackernek, aki ily módon belerohan egy sokszereplős karambol közepébe. Aztán senki sem tud mentőt hívni, mert nem működnek a mobilhálózatok. A kórházban persze működik a tartalék generátor, de a rengeteg közúti baleset miatt óriási a torlódás mindenhol. Hazafelé már látjuk, hogy nem nagyon tudunk bevásárolni, maximum készpénzért a néhány nyitva tartó kisboltban, és amit vettünk, gyalog kell felcipelnünk a tök sötét lakásba. Ahol - nehezítő körülmény, pláne egy autóbaleset után, félig véresen-maszatosan - víz sincs, elvégre a közvízszolgáltatáshoz is áram kell. Se fűtés, ha már itt tartunk, merthogy a távfűtéshez is, ami a februári fagyok idején még Milánóban is kellemetlen, nemhogy, teszem azt, Svédországban. Sebaj, az első napot még ki lehet bírni, ha van otthon tartalék vörösbor és jó társaság.

Ha másnap reggel sincs áram, mindenki elkezd felkészülni. Az emberek megrohanják a bankokat, hogy kivegyék az utolsó készpénztartalékokat, aztán kifosztják az üzleteket, ahol pénztárgépek híján őrjöngő sorok és kétségbeesett dolgozók tusakodnak. A biztonsági rendszer összeomlik, nem kell sok, hogy mindenki vigye, amit lát. Az utakon katasztrófahelyzet alakul ki, mert a benzinkutak sem működnek áram nélkül – jól jönnek a régi benzinlopó trükkök. Persze, ha előrelátó voltál, és van némi felhalmozott tartósélelmiszered, sok-sok vized, meg tudod oldani az alapvető higiéniai kérdéseket és nem vagy tartós beteg, akinek rendszeres orvosi kezelésre van szüksége, megteheted, hogy bezárkózol és ki sem dugod az orrod a lakásból, amíg vége nem lesz. Ha vége lesz valaha. Merthogy telefon, internet, TV, bármiféle tömegtájékoztatás nélkül semmit sem tudsz arról, mi zajlik a világban – ahogy arról sem, mi van a másik városban, országban, földrészen élő szeretteiddel. És egy idő után a pánik épp olyan rossz tanácsadó, mint az éhség.

Persze az igazi profik nem csak élelmiszer- és vízkészleteket halmoznak, hanem elemlámpát, elemes rádiót, akkukat, generátorokat – bónuszpont, ha házban élsz és lehet fúrt kutad a kertben. Igenám, de nagyon hamar számot kell vetned az emberből kitörő állattal, amikor fosztogatók, irigy szomszédok, jószándékú vagy kevésbé jószándékú fázók-éhezők lepik el a kerted és a kutad. És még mindig fogalmad sincs, mi is történt…

Piero Manzanonak persze van, nem hiába ő e könyv főhőse, a hollywoodi katasztrófafilmek tipikus mindenlébenkanál kisembere, aki belecsöppent a közepébe – hogy aztán megmentse a világot oldalán a jó csajjal és ellovagoljon a naplementébe. Najó, gonoszkodom, ennyire nem súlyos a helyzet. Tartottam picit tőle, hogy a Blackout valami Dan Brown-féle ostoba szenzációhajhász krimi lesz, de szerencsére csak a tempó és az olvasmányosság idézi a zsáner aktuális királyát – Elsberg sokkal okosabb és alaposabb, egyben jóval ijesztőbb könyvet írt, mint Brown valaha. Az egyetlen igazán bosszantó elem ez az ostobaságig kíváncsi hacker, aki addig jár a hatóságok nyakára, amíg csak el nem hiszik neki, hogy felfedezte, mi okozza az áramszünetet, de még aztán se nyugszik, és bár meglövik, börtönbe vetik, hullák alatt rejtőzik, megkéselik, megint börtönbe vetik (sós kútba vetik, onnan is kiveszik…), valahogy minden csávából kihúzza magát (vagy kihúzza őt a jócsaj) és megy, kutat tovább. Hát mitmondjak, halál idegesítő. Félúton legszívesebben felpofoztam volna, hogy üljön már meg a sejhaján, és hagyja a nyomozást a profikra. Persze az efféle könyvek-filmek dramaturgiájából egyenesen következik, hogy ha így tett volna, Európa még ma is áram nélkül vegetálna…

Node ha már ennyit írtam a könyv tulajdonképpen egyetlen negatívumáról, megérdemli, hogy kicsit fényezzem is. Mert Elsberg piszok jól ír ám. Ez a majd’ hétszáz oldal úgy lecsúszik pár nap alatt, hogy észre sem veszed, a rövid, néhány oldalas fejezetek és a rengeteg nézőpontváltás eszeveszett tempót diktálnak. Több mint tíz helyszínen követjük olyan húsz-harminc központi szereplő tevékenykedésén keresztül, milyen hatással van az élet egyes területeire ez a gigantikus áramszünet, és ezen megoldások némelyike konkrétan zseniális. A berlini kancelláriáról ugrunk egy francia atomerőműbe, onnan a hágai Europol-központba, majd egy dunai vízerőműbe, a CNN párizsi tudósítóihoz, egy, az Alpokban síelő baráti társaság autójába, egy düsseldorfi kórházba, egy szoftvergyártó cég székházába, és így tovább, és így tovább… Kétségbeesett döntéshozókat, elszánt nyomozókat, értetlen erőműkezelőket, a végsőkig hajszolt orvosokat éppúgy látunk, mint az itt-ott jó érzékkel behozott kisembereket, akik egyre fásultabban, éhesebben, egyre nagyobb pánikban várják a híreket. És persze olyanokat is, akiknek már az áramszünet első napjaiban csak az lebeg a szemük előtt, hogyan sütögessék a saját pecsenyéjüket, ha egyszer ennek vége lesz…

Az, hogy Elsberg alaposan elmerülhetett a felvázolt helyzet lehetséges következményeiben és azok mindenféle tudományos-politikai-gazdasági részleteiben, nyilvánvaló az olyan fejtegetésekből, mint amikor levezeti milyen hatással van a nagyüzemi állattartásra egy egyhetes áramszünet és ennek milyen rövid- és hosszútávú következményei lehetnek termelőre és fogyasztóra. Gondoljunk csak bele, ha Európa-szerte többtízezer tehén pusztul el a felgyülemlett tejtől, mert a fejőgépek nem kapnak áramot (és fizikailag képtelenség bárhol annyi munkást találni, aki meg tudná fejni őket…) az a tetemek jelentette borzalmas egészségügyi kockázaton túl évekre ellehetetleníti a termelőket és az egekbe emeli a tej és a marhahús árát… És ez csak egy kiragadott példa, nem is a legsúlyosabb.

Mert a legtöbb közszolgáltatás ha lassan is, de visszaállítható; a legtöbb ágazat termelése ha lassan is, de konszolidálható – amit nem lehet visszacsinálni, az például az Európa szívében bekövetkező atomkatasztrófák sora. A kórházak intenzív osztályain magukra hagyottan haldoklók. A jelöletlen tömegsírok, ahova a szükségszállásokon elhunytakat, az elégtelen orvosi ellátás következtében elhunytakat, a vegyi- és ipari üzemekben történt balesetek áldozatait temették. Az egy hét után óhatatlanul (?) bekövetkező tömeghisztéria, ami néhol katonai puccsba, néhol a kormányzati épületek felgyújtásába, néhol „csupán” az állatkertből kiszökött vadállatok lemészárlásába torkollik.

Nem egy világmegváltó irodalom ez a könyv, senki se várjon tőle ilyesmit. Ez egy zsánerregény, annak viszont piszok jó. Sötét és elkeserítő képet fest rólunk, emberekről és istenített civilizációs vívmányainkról – okosan, hihetően, és amennyire értek az érintett témák némelyikéhez: hitelesen. Hogy mennyire szuggesztívan van megírva, azt jól jelzi, hogy egy hete azzal fárasztom a szűk környezetem, hogy miket kéne felhalmozni itthonra egy hosszan tartó áramszünet idejére és milyen stratégiát kövessünk, ha beüt. Merthogy az Elsberg által felvázolt helyzet bármikor beüthet, afelől egy fikarcnyi kétségem sincs.

Kiadó: Animus

Fordító: Torma Péter