Tore Renberg: Mégis van apám

Mégis van apám – három egyszerű szó, de teljes mélységeit és magasságait csak az értheti meg, aki valaha kimondta: nincs apám. Tore Renbergre akkor figyeltem fel, amikor Karl Ove Knausgard Álmok kötetében szoros barátságot kötött vele – már akkor nyilvánvaló volt, hogy egyszer olvasnom kell valamit a sráctól, aki az egyetemen Karl Ovéval zenélt és akinek tehetségét és korai sikerét napjaink legnagyobb norvég írósztárja halálosan irigyelte. Renberg valóban jóval korábban vált sikeressé, magyarul is több mint tíz éve olvashatók a művei, de messze nem tarolta le akkora erővel a világot, mint szószátyár barátja. Talán okkal, de erről később.
 
Szóval Renberg csak mint Karl Ove barátja, akitől egyszer majd olvasni kell valamit élt bennem – ahogy Amadea megfogalmazta, irodalmi Stockholm-szindrómában szenvedek, Knausgard túszul ejtett, én meg beleszerettem és mindent és mindenkit akinek köze van hozzá, olvasni akarok. Aztán belekezdtem a könyvbe és ismét csak elemi erővel vágott pofon a megtagadott, életünkből kizárt, szeretve gyűlölt apa váratlan halála feletti gyász és annak lehetetlen mivolta. Bele kell törődnöm, hogy életem végéig kísér ez a téma; a legtöbb amit elérhetek, hogy már nem akarok belehalni minden alkalomba, amikor szembejön és szembesít. Érdekes egyébként, hogy a Mégis van apám és Knausgard Halálja ugyanarról a tőről fakad és mégis mennyire más, aláhúzva azt a közhelyszámba menő igazságot, hogy a gyász és a feldolgozás (vagy a fel-nem-dolgozás) mindenkinél másképp működik. Nincs két egyforma gyász, nincs két egyforma apatörténet, nincs két egyforma bűntudatcsomag. Ahogy Tolsztoj írta (hogy egy még nagyobb közhelyet is idecitáljak): minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan.
 
Nade hagyjuk Karl Ovét, koncentráljunk Toréra, megáll ő a saját lábán. Alteregó-főhőse, Jarle Klepp átlagos iszákos egyetemista korszakát éli, amikor egy nap hírt kap: váratlanul meghalt évek óta nem látott apja. Jarle repülőre ül, s míg Stavanger felé tart, elmerül gyermek- és kiskamaszkorában, az időben, amikor minden felfordult körülötte és benne, amikor Jarle Orheimből Jarle Klepp lett, és amikor először kimondta a megfellebezhetetlen igazságnak szánt szavakat: nincs apám.
 
Stavanger, a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje. Norvégia olajfővárosa, prosperáló gazdaság, szépen gyarapodó külvárosi házsorok, gondozott előkertek, családi autók, benzines fűnyírók és színes tévék. Terje Orheim, a megbízható tanfelügyelő mintaképe, aki másra sem vágyik, mint az amerikai kisvárosi álomra. Szép ház, kedves feleség, autó, gyerekek, családi utazások a rokonokhoz a kontinensre. Ahányszor Terje gondolataiban időzünk, az ötvenes évek amerikai kisvárosi idillje jut eszembe – annak fojtogató, hétköznapi egyszerűségében, nagyjából ahogy Michael Cunningham ábrázolta. De persze a nyolcvanas évek Norvégiája fényévekre van az ötvenesek Amerikájától és Terje is fényévekre van attól, hogy az elképzelt idill kielégítse. Nincs magyarázat arra, hogy az apa miért fordul ki önmagából, miért kezd inni, miért válik erőszakossá – de ugyan lehet-e erre bármi magyarázat? Vannak persze jelek, mindig vannak. Egy fiával örökké elégedetlen, basáskodó apafigura egy generációval arrébb. Kudarcok sora. Társadalmi forrongások. A biztosnak hitt értékek és életstílus megroppanása. És egy gyenge jellem, aki képtelen ellenállni a könnyű menekülés ígéretének.
 
Jarle meg, a kis Jarle sokáig álomvilágban él. Tán túl sokáig is védi meg anyja titkolózása – csak álomnak véli az éjjeli zajokat, nem érti, miért furcsa néha az apja, ahogy nem érti a megmagyarázhatatlan félelmet sem, ami átjárja a ház légkörét. Mert az ő apja mindenki szerint tök jó fej. Focizni tanítja a haverokat, kirándulni viszi a családot, klassz lemezeket hallgat. Hogy péntektől vasárnapig matt részeg, azt senki sem látja. Senki sem veszi komolyan. Egészen addig, míg egy hétfőn nem kel ki az ágyból és a vodkásüveget szorítva zavarja el fiát otthonról. És elkezdődik Jarle kamaszkora.
 
A kamaszkor, melyben az apa alkoholizmusa és az anya csendes tűrése egy idő után óhatatlanul csak háttér lesz az akkor sokkal fontosabb változásokhoz. Lányok, szerelmek, vágyódások; első piálások, első vad bulik; diákmozgalmak és kokettálás a komolyabb tüntetések világával és persze zene, zene, zene! Ahogy Jarle új barátokat szerez és kinyílik számára a világ, úgy nyílik ki előttünk a nyolcvanas évek Norvégiájának punk szcénája és az antifasiszta diáktüntetések világa. A béna vidéki kissrác a szemünk előtt válik a zene és az irodalom szerelmesévé, aki élete tragédiájának éli meg, hogy nem nézheti élőben a Live Aid közvetítést holmi béna családi program miatt és aki nyilván Raszkolnyikovban (ki másban?) talál rá az ő nagybetűs hősére: „Nehéz olvasmány, de lehetetlen letenni! Akkor is olvas, amikor megy fel a lépcsőn ebédelni, amikor mosdóba megy, amikor ebédel, és amikor álmodik, álmai olvasnak helyette. Jarle Orheimnek most pont erre a könyvre van szüksége, még Irene testénél is jobban, a rasszizmus-ellenességnél is, a knabeni kiruccanásnál is. Ebben ugyanis eltűnhet, és megtalálhatja önmagát. Olvas Raszkolnyikov lelkiismereti válságban telő napjairól, a kettős gyilkosság után, amikor megölte az uzsorás öregasszonyt és annak testvérét. Gyermekkora meséi óta most először nem szimplán egy könyvet olvas, ami tetszik, vagy éppen nem tetszik, és nem csupán a történet külső megfigyelője. Benne él. Öltönyben jár, behorpadt orcával, dülledt szemekkel és zúgó füllel, végigizzadja magát a Nyevszkij Proszpekten, és kezei véresek, mert gyilkosságot követett el. Kettős gyilkosságot, amiről még azt sem tudja pontosan, hogy hogyan követte el, de szerelmes, fiatal, egyszerre Jarle Orheim és Rodion Romanovics Raszkolnyikov, és amikor a Mitsubishivel autóznak nagymama háza felé, a könyvre gondol, amit olvas, és alig várja, hogy hazatérjen… haza Szonyához, haza Szentpétervárra és egy másik évszázadba.”
 
Közben az apa egyre lejjebb csúszik a lejtőn, mígnem eljön a mélypont. Egy brutálissá forduló kirándulás, mely végre elvezet a válásig – és a döntésig, hogy melyik szülőjét válassza. És Jarle persze hogy meg akarja menteni önmagától az apját, és persze, hogy csúfos kudarcot vall. Nem tudom, élt-e valaha ember, aki valóban meg tudta menteni az alkoholista szülőjét önmagától. Tán a legnagyobb, legfájdalmasabb közös illúziónk: ha másképp csinálom, megmenthettem volna.
 
Renberg pontosan látja az illúziót, de azt is, hogy előbb-utóbb mind szembenézünk azzal: mégis volt apánk. Hogy aztán élethosszig írjuk ki magunkból a bánatot, neheztelést, bűntudatot. Nincs meglepetés, nincs tűzijáték. Ugyanaz a konklúzió, mint Knausgardnál: egész életemben neki írtam. De Knausgarddal ellentétben Renberg nem tép darabokra. Sokat gondolkodtam ezen, hogy miért tudtam ennyire távol maradni Jarlétól, miközben Karl Ove karaktere elsőre behúzott és nem is engedett el háromezer oldalon át – annak ellenére, hogy többször is leírtam, halál irritáló, pozőrködő kis balfasz volt teljes négy köteten át. Jarle sem kedvelhető figura, ugyanúgy egy balfék, ráadásul kevés dolog áll távolabb tőlem, mint a punk, attól meg pláne falnak megyek, ha kamasz srácok válnak hirtelen feministává – de igazából nem rosszabb, mint Karl Ove. A titok valószínűleg az elbeszélés módja. Karl Ove klasszikus elbeszéléstechnikával hömpölygő autofikciója tényleg úgy sodor, mint egy nagy sebességű folyó: képtelenség kiszakadni belőle. Renberg posztmodern dekonstrukciós prózája viszont minden elbeszélőváltással kilök magából. Baromira tud írni, de ezt a regényt túltechnikázta – kicsit olyan, mint amikor a tizenöt éves Jarle roppantul szeretne kifinomult értelmiséginek és feministának és antifasisztának és punknak is látszani a kiszemelt lány előtt. Nyilván a végén csak idiótának néz ki és a máz alatt fel sem sejlik az igazi Jarle. Kicsit kevesebb posztmodernkedés és több gyermeki őszinteség kellett volna, akkor ott lenne a polcon Karl Ove mellett. Így marad csak a barátja.  

Kiadó: L'Harmattan

Fordító: Ambrus Orsolya

Karl Ove Knausgård: Harcok

„Aztán vonatra szállunk, visszajövünk ide Malmőbe, majd kocsiba ülünk, hazamegyünk a házunkba, és egész úton élvezem a gondolatot, igazán élvezem, hogy nem vagyok író többé.”
 
2011. szeptember 2-án a fenti utolsó mondattal Karl Ove Knausgård pontot tett monumentális önboncolás-sorozata végére. Az utolsó kötet (pontosabban annak harmadik, záró felvonása) olvasta után értjük és érezzük, miért az írói szándék: eddig és ne tovább. Épp eleget ártottam már az írásaimmal. Ha ennél is messzebb mennék, az már elviselhetetlen lenne nekem és a szeretteimnek is. Persze az azóta eltelt tizennégy év idézőjelbe teszi e befejezést, hisz tudjuk: Knausgård nem számolt le az írással. Sőt, a kritika szerint az autofikció elengedésével és a fikciós irodalom felé fordulással jobb író is lett (saját tapasztalatom erről még nincs, de ami késik, nem múlik).  Vagyis csak megvalósította az ötödik kötet egyetemista Karl Ovéjának álmát: meghódította az irodalmi világot. De vajon meg tudta tenni anélkül, hogy tovább gyalulja a kapcsolatait? Ha egyszer elment a falig, ahogy interjúkban fogalmaz, ha elérte a határt, ameddig a kitárulkozás egyáltalán fizikailag lehetséges, anélkül, hogy valami visszafordíthatatlanba vezessen, onnan van-e még visszaút?  Át lehet fordítani ezt a romboló nyelvet, ezt a minden szavával újabb és újabb sebeket ejtő kitárulkozást teremtő irodalomba? Lehet ezek után úgy írni, hogy akit szeretsz, ne érezze azt, pusztán az írás gesztusával is újra meg újra elárulod?
 
A Harcok kötetet kézbe fogva ez még a jövő zenéje – a mából visszanézve Linda Börnstrom Knausgård sorozatos idegösszeomlásai és a házasság felbomlása megadja a választ. És el is érkezünk a hatodik kötet legnagyobb dilemmájáig, ami persze olvasói szemmel az egész sorozaton végigfut, de a szerző most szembesül vele, amikor az élet az arcába csapja: hogy meddig mehet el a szerettei, a családja, a barátai legbensőbb élményeinek, érzéseinek, titkainak világ elé tárásában. Meddig mentség az irodalom? Meddig mentség hogy az írás terápia? Meddig mentség, hogy valójában saját magánál nagyobb fájdalmat senkinek nem okoz(hat)? Meddig terjed az író felelőssége azok iránt, akiknek a bőrét vásárra viszi?
 
A hatodik kötet az első megjelenése előtt indul, amikor Knausgård kiadója szétküldi a könyvben szereplő rokonoknak a kéziratot. És robban a bomba. Az apa testvére, a könyvben Gunnarként szereplő nagybácsi valóságos hadjáratot indít az író és kiadója ellen, perrel fenyeget, még megjelenés előtt lejáratja a könyvet a sajtóban, Karl Ove bátyját és anyját is támadja, meg akarja tiltani, hogy a szerző a Knausgård nevet használja, még a könyv betiltatását is fejébe veszi. És míg a jogászok jogászkodnak, a legjobb barát, Geir pedig azzal vigasztalja írónkat, hogy a sajtóérdeklődés legalább megdobja a számokat és kőgazdag lesz, Karl Ove elbizonytalanodik. Megkérdőjelezi emlékeit, apjához fűződő viszonyát, érzéseit, írói tehetségét, jogát arra, hogy írjon bármit bárkiről. Ez a bizonytalanság, az azt követő önmarcangolás, majd a dac vezérelte csakazértis megcsinálom vezet el a hatodik kötet legmélyebb felismeréseiig – és nem mellesleg egy négyszáz oldalas esszéig, ami azzal együtt, hogy óriási irodalmi trollkodásnak is felfogható, Knausgård egyik legnagyobb vállalása. De erről később.
 
„Az ezt követő években szívesen meséltem Apáról és Apa lezülléséről mindenkinek, akit érdekelt, különlegessé és talán érdekessé is tett, olyan emberré, aki már sok mindent megélt, egyfajta őrült és mély aurát kölcsönzött nekem, amire törekedtem is, mindig is égtem a vágytól, hogy legyek valaki, és a felemelkedés lehetősége az írásban is motivált. Miután ilyen módon közszemlére tettem az apámat és a végzetét, mindig keserű íz maradt a számban, mivel ezzel a saját javamra fordítottam és hasznot húztam a tragédiájából. De csak egy kicsit. A regény mindezt felfújta, és egészen felnagyította. Kihasználtam őt, a holttestén kapaszkodtam felfelé. Már azzal is, hogy írtam róla. Ugyanakkor ez volt életem legfontosabb története. Ha nem lett volna igaz, akkor azért túloztam volna, hogy Apa sorsa a lehető legnagyobb hatást keltse, és ez némi vadságot és pusztító erőt kölcsönözzön nekem, hogy igazi íróvá váljak, ne csak olyanná, aki megjátssza magát. Akkor nemcsak őt, hanem saját magamat is becsaptam volna. Gunnar levele erre irányult, keményen, mint az ökölcsapás: hazudtam. Nem voltak üvegek a nappaliba vezető lépcsőn. Apa nem lakott ott két évig. Nem dobták ki a bejárónőt.
Ha elfogadnám ezt a perspektívát, akkor viszont magamat radíroznám ki. Egyetlenegyszer sem gondoltam, hogy a házban történtek leírásakor túloztam volna, és egyetlenegyszer sem gondoltam úgy, hogy kihasználnám apát és Nagyit, ahhoz a leírt események túlságosan döbbenetesek voltak, és túl fontos volt nekem, ami felé haladtam.”
 
Valójában persze dehogynem gondolta, hogy túlzott, dehogynem bizonytalanodott el, dehogynem kérdőjeleződött meg benne is az egész vállalkozás létjogosultsága… Olykor még hajlik is arra, hogy engedjen Gunnarnak (akinek a nevét ugyebár megváltoztatta). Olykor a saját bátyja, Yngve emlékeit hívja elő, hogy megerősítsék, valóban ott voltak azok az üvegek a lépcsőn. Olykor az őrület határáig feszegeti annak jelentőségét, ki mikor mennyit ivott valójában. Mintha számítana. Mintha az évtizedes traumatizáltság, erőszak, rettegés, elcseszett gyerekkor fényében az üvegek száma a lépcsőn számítana. Gunnar, a bátyja és anyja jóhírét óvni akaró tisztes kisember utolsó menedéke ez: a tényekhez való mindenáron való ragaszkodás. Mintha ezzel el lehetne törölni mindent. Mintha azzal, hogy ragaszkodik bátyja nevének „tisztaságához”, megmásíthatná a történetet. Knausgård erre az egyre nem hajlandó: nem másítja meg az apja nevét. Akkor már nem lenne ugyanaz. Az ő apja, az ő életének legfontosabb pontja, az ő traumáinak elsődleges forrása. Nem egy irodalmi alak. Hogy kifogja a szelet Gunnar vitorlájából, nem írja le egyszer sem az apja teljes nevét – egészen a hatodik kötet végéig. És ezzel jutunk el a név, a névhez való jog jelentőségéhez, a nyelv kultúrateremtő erejéhez és az identitásképzéshez. Az esszéhez. A név és a szám.
 

A legtöbbször csak „Hitler-esszéként” emlegetett több mint négyszáz oldal valójában egy csapongó, de ezer szinten összefüggő, folyvást egymásba hurkolódó elmélkedés-folyam a Mein Kampfról, ami „az irodalomban létező egyetlen abszolút tabu”; Hitler fiatalkoráról és bécsi éveiről; a nácizmus felemelkedéséről és a náci nyelv hatásáról a kultúrára és a szociális kapcsolatokra; az első világháború hatásáról az identitásra; arról, hogyan vezethet a névtől való megfosztás az „emberi”-től való megfosztásig – és mindemellett Paul Celan verseiről; Leonardo da Vinci anatómiai vizsgálódásairól; az Ulyssesről; no és számos bibliai történet értelmezéséről, melyekben (mint irodalmi szövegben) Knausgård alaposan elmélyült, tekintve, hogy nem sokkal előtte a legújabb norvég Biblia-kiadás egyik szerkesztője volt.
 
Nyilván nem atomfizika összerakni, hogy kapcsolódik A név és a szám az apához, akit épp meg akar fosztatni a nevétől a bátyja – csak színezi a képet, hogy az apa halála utáni romeltakarítás során Karl Ove egy Mein Kampf példányt és egy náci kitűzőt is talál a holmija közt. Amúgy semmi nem utal arra, hogy az apának bármi köze lett volna a nácikhoz, de az évtizedes titkok és kibeszéletlenségek sorába tökéletesen illik a huszadik századi Európa egyik oldalról leginkább túlbeszélt (túlírt, túlfilmezett), másfelől leginkább feldolgozatlanul maradt (mert feldolgozhatatlan) témája. Sokan írták, hogy rettenetes megpróbáltatás volt átvergődni magukat ezen az esszén – nekem semennyire nem okozott gondot. Egyfelől, Knausgård itt is roppant élvezetesen ír, csapongó, gondolatfolyam-jellegű írásmódja emlékeztet szeretett angol esszéistáim stílusára; másfelől meg azt kell mondjam, bármit ír Hitlerről és a Mein Kampfról, nem tud vele annyira sokkolni, mint az apjával való szembenézéssel. Előbbitől tudok távolságot tartani, mert megtanultuk, mert a kultúránk, a történelemóráink, a sok hollywoodi giccsbe csomagolt sokkolás megtanított rá – és mert ha napra nap közel engednénk magunkhoz a történtek valódi mélységét, hogy hatmillió embertársunkat hideg fejjel a vágóhídra hajtották, miközben az egész civilizált világ asszisztált hozzá, abba belehalnánk. Utóbbitól viszont nincs távolság.

Az apa tragédiája a bőröm alá mászik – ott van két éve, amióta az első kötetet olvastam, ott van valójában tizenéve, amikor a saját apámat elgyászoltam, ott van amióta csak az eszemet tudom. Ezért tud ennyire közel kerülni Knausgård, ezért a világsiker és a díjeső: mert mindannyiunk mindennapi traumáiról ír. Egy átlagos kisember kis harcai az ő harcai, ahogy írja egy helyütt. Leginkább ez különbözteti meg attól a másik harcostól, akinek harcai világokat döntöttek romba.
 
Knausgård nem dönti romba a világot, de romba dönthet életeket. Ahogy az övét is romba dönthette az apja – valójában csak ő tudja, mennyire sikerült felépítenie magát újra e terápiás írás hatására. A sorozat legfájóbb felismerése, amikor a hatodik rész írása közben (melyet végigkövetünk e metaregényben), Linda idegösszeomlása közepette Karl Ove rájön, hogy épp úgy képes ő is ártani a hozzá közel állóknak, ahogy az apja ártott neki. Ez egy kurva fontos felismerés, a legfontosabb tán, amit az életben tehetünk, hogy nem mi vagyunk a világon az egyetlen áldozat, hogy másoknak is vannak traumáik, és bizony, nem egyet mi okozunk. Hogy miközben ő gigászi harcát vívja apával, Hitlerrel, szöveggel, kiadóval, nagybácsival, közben Linda is vívja a saját harcát a saját démonaival. És ő nincs ott, hogy segítsen, sőt, a második kötet kéziratával csak még mélyebbre taszítja. A te kibaszott harcod – írta a báty, Yngve az első kézirat kapcsán, utólag kibeszélt iróniával. Ide csatolunk vissza – nem csak te vívsz harcot. Linda is harcot vív, Yngve is megvívta a sajátját az apátokkal, sőt, az apádnak is megvoltak a maga harcai. Ahogy a gyerekeidnek is meglesznek, veled.
 
Ezek a ráébredések, az ezeket követő önmarcangolás, a hozzá legközelebb állóknak okozott mérhetetlen kár felismerése vezeti el oda, hogy az utolsó pont után felhagy(na) az írással. De ezt a sorozatot akkor már nem lehet elengedni. Ez a túléléshez kell. Feltettem korábban a kérdést, vajon ez egy blöff vagy terápia – Knausgård maga adja meg a választ. Terápia. Háromezerötszáz oldalon keresztül mást se csinál, csak próbálja feldolgozni az apja halálát és megbocsátani az általa okozott károkat. Hogy sikerült-e? Nem mernék fogadni rá. De abban biztos vagyok, hogy a kortárs világirodalom szegényebb lenne, ha nem próbálja meg. És bár nem volt egyszerű menet, jó párszor halálra idegelt, nem egyszer akartam sarokba dobni, és nem keveset bőgtem rajta, egy percet sem bánok, amit rászántam. Találkozunk még.
 
Búcsúzóul átadom a szót Karl Ovénak, mondja el ő, miért kudarc a regényfolyam, és miért mégsem az…
 

„…mennyit ér a közöny? A szocialitás az, amilyennek a világnak lennie kellene. Mindazt, ami nem olyan, amilyennek lennie kellene, elrejtjük. Apám halálra itta magát, ennek nem így kellene lennie, ezért el kell rejteni. A szívem másra vágyott, mint akire kellett volna, ennek sem így kellett volna lennie, el kell rejteni. Pedig az én apám volt, és az én szívem. Erről nem kellene írnom, mivel a következményei nemcsak rám, hanem másokra is kihathatnak. De ettől még igaz. Ahhoz, hogy megírjuk, szabadnak kell lennünk, ahhoz pedig, hogy szabadok legyünk, közönyösöknek kell lennünk. Ez egy megoldhatalan egyenlet. Az igazság = szabadság = közöny áll az egyén oldalán, az odafigyelés és a titok pedig a szocialitás oldalán, de csak absztrakcióként, csak az „én” belső dimenziójaként, mivel a valóságban nem létezik olyan, hogy szocialitás, csak különálló emberek. Tonje nem „szereplő”. Ő Tonje. Linda nem szereplő. Ő Linda. Geir Angell nem szereplő. Ő Geir Angell. Vanja, Heidi és John is létezik, ebben a percben tőlem néhány tízkilométerre alszanak. Valóságosak. Ha pedig olyannak akarjuk leírni a valóságot, amilyen, akkor ezt a valóságot kell leírnunk. És ez csak a társadalmi normák megsértésével lehetséges. Ha olyannak akarjuk megragadni a valóságot, amilyen az az egyén számára – márpedig másfajta valóság nem létezik -, ha valóban el akarunk jutni hozzá, akkor nem lehetünk tekintettel senkire. Ez pedig fáj. Fáj, ha nincsenek tekintettel az emberre, és fáj, ha nem vagyunk tekintettel másokra. Ez a regény minden hozzám közel állónak fájdalmat okozott, ahogy nekem is, és néhány év múlva, amikor már elég nagyok lesznek, hogy elolvassák, a gyerekeimnek is fájdalmat fog okozni. Ha még fájdalmasabbra írtam volna, még igazabb lenne.
Kísérlet volt, és kudarcot vallott, mivel soha még csak a közelében sem jártam annak, hogy elmondjam, amit valóban gondolok, és leírjam, amit valóban láttam, de nem volt értéktelen, legalábbis nem teljesen, mert ha egy egyén valóságának lehető legőszintébb ábrázolását erkölcstelennek nevezik, és botrányt okoz, akkor a szocialitás ereje mutatkozik meg, és az, hogy ez miként szabályozza és ellenőrzi az egyént. Ez irtózatos erő, mivel kizárólag hétköznapi történésekről írtam, semmi rendkívüli nem volt benne, mindennap, folyamatosan történik ilyesmi, és mindenki tud róla: alkoholizmus, hűtlenség, pszichés betegség és maszturbálás, hogy csak néhányat említsek, ami eljutott a regényből az újságok címlapjaira. Egyedül az volt a szokatlan, hogy a hétköznapiságot egy regényben valós nevekhez társítottam, és konkrétumként, meghatározott emberekhez kapcsolva jelenítettem meg.”

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence

Ajánlott olvasmányként ideteszem a fordító kétrészes műhelynaplóját a Harcok kötet fordításáról, hatalmas munka lehetett, köszönet érte:

Küzdelmeim 1.

Küzdelmeim 2. 

A sorozat előző köteteiről: 

Halál

Szerelem

Játék

Élet

Álmok 

Karl Ove Knausgård: Álmok

„Egyvalamire rájöttem. Kemény árat fizettem érte, de valódi és fontos tanulságot jelentett: nem vagyok író. Nincs meg bennem az, ami az írókban megvan. Tiltakoztam e felismerés ellen, győzködtem magamat, hogy talán szert tehetek arra, amivel az írók rendelkeznek, ha kellően kitartó vagyok, elsajátíthatom, ugyanakkor tudtam, hogy csak vigasztalni próbálom magam. Jon Fossénak vélhetően igaza volt, valószínűleg ahhoz van tehetségem, hogy az irodalomról írjak, nem pedig ahhoz, hogy irodalmat írjak.”
 
Ó, ez a Karl Ove! Így az önéletírás-sorozat végére egész jól összebarátkoztunk, bár őszintén, nem hiszem, hogy képes lettem volna kitartani egy ilyen idegsítő barát mellett ennyi éven át (aztán meg jól beleírna valamelyik regényébe, pfff, kell ez nekem…). Önmagában is elég ironikus olvasni a fenti idézetet, innen, 2025-ből, amikor Karl Ove Knausgård a norvég irodalom legnagyobb világsztárja, Jon Fosse meg friss Nobel-díjas, de a kötet és a bergeni diákévek dinamikája enélkül is működik: Karl Ove az Észak-Norvégiában tanítóként eltöltött egy év után beiratkozik a Bergeni Íróakadémiára, azzal a feltett szándékkal, hogy ő akkor most jól meghódítja az egész világot, és essen csak mindenki hasra a zsenialitása előtt – hogy aztán akkora pofont kapjon a túlfejlett kis önérzete, hogy a fal adja a másikat.
 
Mert hát Karl Ove nem indult akkora tehetségnek. Ma már fura belegondolni, de az íróakadémiai évfolyamán a csoport leggyengébbjei közé tartozott. Akadtak, akik le is nézték alaposan, egy túlfejlett egójú műveletlen hülyegyereknek tartották – mondjuk, ezt nem is olyan nehéz elhinni. Kudarcot kudarcra halmoz, miközben igazából csak teng-leng. Néha bejár az akadémiára, néha nem, a diákhitelét pár hét alatt feléli, aztán a bátyja nyakán élősködik; majd alkalmi munkákból tartja fenn magát. Azt állítja és tán el is hiszi magáról, hogy az írás az élete, de valójában alig ír, az idő nagy részében vagy túl részeg vagy túl kétségbeesett ahhoz, hogy összefogja a gondolatait. Már azelőtt írói válságban van, hogy egyáltalán íróvá vált volna. Ő maga lesz az írói válság.
 
Van persze emögött a permanens válság mögött egy jó adag pozőrködés és önsajnáltatás, de van egyfajta szétfeszítő ellentét is az örökkön az apa ellen lázadó kamasz és az ugyanennek az apának megfelelni akaró, a feléje dobott szeretetmorzsákért bármit odaadó fiú között: „…semmi mást nem akartam, csak inni tovább, élni az életet, leszarni mindent, ugyanakkor valahányszor megtettem, nekiütköztem egy határnak, a kispolgáriság és a középosztály egyfajta falának, amelyen óriási kínok és szorongás nélkül nem lehetett áthatolni. Akartam én, de nem ment. Legbelül jóravaló, rendes ember voltam, jó fiú, és úgy gondoltam, ezért nem tudok írni sem. Nem vagyok elég jó, elég művészi, röviden, túl hétköznapi vagyok ahhoz, hogy menjen. Miért is gondoltam mást, Ó, de hát ez az élethazugság.”
 
Ez az ellentét feszíti az íróakadémiai és később az egyetemi éveket is: behódolni az elvárásoknak, a műfaji követelményeknek és követni a tanárai és diáktársai által kitaposott utat vagy sutba dobni minden tanult eszközt és felforgatni az irodalmat? Ahogy ez feszíti végső soron a kapcsolatait és a kötet lapjain kibontakozó és szét is eső első házasságát is: betagozódni a hétköznapokba, a hétköznapiba, úgy élni, ahogy bárki más élhetne, vagy hajszolni az egyedit, a forradalmit, a polgárpukkasztót? Amiről az esetek többségében persze kiderül, hogy semmi forradalmi nincs benne, hisz valljuk be, mindenkinek megvoltak a maga lázadó évei, piával, kalandokkal, lógással az egyetemről; azzal a szent meggyőződéssel, hogy mindenki körülöttünk, aki betagozódik a társadalomba, birka, és egyedül csak mi vagyunk a megfellebezhetetlen igazság birtokában, hogy hogyan is kéne értékes életet élni.
 
Szóval Knausgård lázad. És hibát hibára halmoz, melyekről kimerítően be is számol nekünk. Lassan a háromezer oldalt karcolgatja a sorozat, és most először érzem azt, hogy itt-ott túlírt, de ez nem jelenti azt, hogy ne élveztem volna minden sorát. Noha eddig is a mindenek feletti őszinteség volt a zászlónkra írva, ezúttal mintha szintet léptünk volna – vagy épp hogy visszaléptünk egyet, és a hatásvadász vájkálás, a pozőrködés, az élvenyúzás helyett egyfajta csendes beletörődést kapunk. Érzek ebben egy kis furcsaságot, hogy Knausgård pont itt, a kudarcai sorolásakor tűnik a legőszintébbnek, a legsallangmentesebbnek. Más író jó eséllyel a körítésben próbálna őszinte lenni (őszintének látszani) és a kudarcokat csomagolná iróniába, hatásvadászatba, attrakcióba. Karl Ovénk mintha fordítva lenne huzalozva: ő a kudarcaiban leginkább önmaga. Ami, ha tudatos, akkor az eddigi legzseniálisabb húzása, ha viszont őszintén, belülről fakad, akkor elhiszem, hogy ez az egész monumentális önföldrajz valódi.
 
Bő tíz év, melyet lefed az Álmok kötet – ezalatt a tíz év alatt a kamaszból férfi válik, elvégez egy egyetemet és egy íróakadémiát, megházasodik és elválik, elveszti a nagyszüleit, megjelenik az első regénye, és bekövetkezik az elképzelhetetlen: meghal az apja. Ezzel zárul a kör, visszakanyarodunk az első kötethez, oda, az apa halála utáni sokkos állapotba, amikor nem csak egy élet romjait kell eltakarítani, de szembe kell nézni a ténnyel: aki ellen egész életemben lázadtam és akinek a szeretetéért egész életemben reszkettem, nincs többé. Hogyan fogalmazom újra magam, ha már nincs ki ellen lázadni és nincs kinek írni? Ki vagyok én a világomat meghatározó origó nélkül? Merre induljak? Nos, tudjuk, merre indult… „Roppantul lázba jöttem, és írtam még kétszáz oldalt, többek közt egy hosszú részt Apáról, potyogtak a könnyeim írás közben, alig láttam a képernyőt a sírástól, és tudtam, hogy jó lett, egészen más, mint amit korábban csináltam.”
 
A kör, mondhatni, bezárult. Az apa halálával kezdtük, és az apa halálához érkeztünk meg. Következzék a hatodik, sok mindent megmagyarázó és sok mindent idézőjelbe tevő, részben esszékötet, a Harcok.
 

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence

A sorozat előző köteteiről:

Halál

Szerelem

Játék

Élet

Karl Ove Knausgård: Élet

„Mégis így teltek a hétköznapok, csip-csup elvárások és követelmények, apró-cseprő csevejek és alkuk végtelen sorával, amelyek kerítésként vettek körül bennünket. Ezt az életet éltem, kivéve akkor, amikor ittam, olyankor ugyanis minden tágas terekből és nagy gesztusokból állt, és mivel utólag komoly szorongást okozott, súlyos árat fizettem érte, de örömmel megfizettem, és csupán egy vagy két nap elteltével újra éreztem a vágyat, hogy belevessem magam, magasról szarva a következményekre.”
 
Túl a Harcom sorozat negyedik kötetén elmondhatom, hogy Knausgård bármilyen irritáló, arrogáns pöcs, egyre jobban bírom. És azt hiszem, egyre jobban látom, mivel és miféle harcot vív valójában ezeken a súlyos oldalezreken át. Időben ezúttal az első kötet kamasz írópalántájának sorsát követjük – fókuszban még mindig az oly nagyon vágyott lányok, a testiség, az immáron biztos kézzel megszerzett temérdek alkohol és a nagybetűs élet kezdete. No meg az apa. Még mindig és újra az apa. Aki elől hiába menekül Norvégia legészakibb csücskébe, hiába válik világhírű íróvá, hiába issza néhány naponta öntudatlanra magát, hiába veti be minden arroganciáját és próbál úgy tenni, mintha nem érdekelné. Minden rész mélyén ott bújik a harc az apával, a pofonokkal, a hallgatással, az ivással, a halála utáni mocsokkal. Még a szerelem és a családi idill közepén is ott a tátongó fekete lyuk – az apai minta ellenében kell szeretni, családot nevelgetni, idillt teremteni. A harc az apával, az apai mintával, az apa emlékével holtig tart – biztos vagyok benne, hogy a sorozaton túl is.
 
De most előttünk az Élet – a tizennyolc éves Knausgård előtt pedig a felnőtté válás kínkeserves mutatványa. Mutatvány ez is, ahogy nála minden az. Bár végigissza a gimnázium utolsó évét, sikeresen leérettségizik (hogy hogyan, ennyi piával, az komolyan rejtély…), hogy aztán egy évre képesítés nélküli tanítónak szegődjön egy észak-norvég tengerparti faluba. Innen nézve eléggé megmosolyogtató (bár, elnézve a magyar közoktatás állapotát, lehet nem vagyunk messze tőle…) hogy a gimiből kikerült tizennyolc évesek tanítják mindenféle képesítés nélkül a náluk pár évvel fiatalabbakat, de hát, furcsább dolgokat is láttunk már. Karl Ove pont annyira veszi komolyan a tanítást, amennyire elvárható valakitől, aki épp kinőtt a pattanásos kamaszkorból és amúgy is egy arrogáns pöcs – de sebaj, a tanítványai is épp annyira veszik komolyan őt, amennyire elvárható olyan gyerekektől, akik minden évben újabb és újabb kamasztanítókat kapnak a nyakukba. Azért van néhány cuki jelenet, például amikor a kicsiknek a naprendszer működését szemlélteti, vagy amikor próbálja bevonni a játékokba a kirekesztett kissrácot (mindig van egy kirekesztett kissrác) – ezekben villan meg a fiatal útkereső Karl Ove emberi oldala. Amit egyébként, becsületére legyen mondva, most sem domborít túl.
 
Tényleg elképesztő az az őszinteség, az a gátlástalanság, az a (nincs rá jobb szó, bocs) beleszarás, amivel a saját hibáit, bűneit, elviselhetetlen tulajdonságait, arroganciáját, fiatalkori alkoholizmusát elénk tárja. Sokat írtam már az előző három kötet kapcsán arról, hogy mekkora pozőrnek tartom, ahogy arról is, hogy ez a patikamérlegen kimért öntrancsírozás akár döccenthetné is a hitelességet, de mindenképpen megnehezíti (tán el is lehetetleníti) az olvasó együttérzését. Még mindig rezeg a léc – de egyre jobban hajlok arra, hogy pozőrség ide vagy oda, csodálom azt a következetességet, amivel végigviszi ezt az önfeltárást. Ebben a részben immáron ismét felnőtt hangon, nem egyszer reflektálva önmagára, a gyermek és a kamasz saját kis világába vesző vakságát elhagyva tökéletesen tudatában annak, hogy mekkora hülyeségeket is csinál. Írtam már az előző kötet kapcsán, hogy az elbeszélői hang váltakozása és hozzáillesztése az aktuális életszakasz Karl Ovéjához bravúros – ezúttal ez a hang az önálló életét megkezdő, a világban helyét kereső, a hétköznapokba betagozódni képtelen (és nem is akaró) fiatal felnőtté, aki amellett, hogy megfogalmazza magának, író akar lenni, és ennek akar mindent alárendelni (nos, kivéve a piát), életében először felteszi a kérdést: miért szörnyeteg az apja?
 
Lehetne a sorozat egyik kulcsjelenete is akár, amikor Karl Ove és bátyja szembesítik anyjukat a gyerekkori traumáikkal és megkérdezik tőle, hogy hagyhatta, hogy apjuk így bánjon velük. Hogy mégsem lesz az, a történet banalitásának köszönhető. Az anya még csak nem is sejtette… Ahogy családtagok milliói nem sejtik szerte a világon, ahogy ösztönös vagy önként vállalt vaksággal nézünk el a minket körülvevő traumák mellett, ahogy tagadásba menekülünk, ha valaki szembesít a saját gyengeségünkkel. Érdekes látni, hogy míg az önmarcangolás mindig elképesztően bravúros, kifejezetten hatásvadász, élvenyúzza az írót és az olvasót is; a(z ön)reflexió mennyire egyszerű és sallangmentes. Mintha azt mondaná: nincs is itt semmi látnivaló, csak egy átlagosan elcseszett diszfunkcionális család. Mert valójában ez az igazság. Hemzsegnek az ilyen családok mindenütt. Sem Karl Ove, sem az apja, sem a traumáik nem különböznek semmiben a sajátjainktól.
 
Gonosz kétarcúság jellemzi Knausgård autofikcióját: a traumáim egyáltalán nem különlegesek, az életem egyáltalán nem különleges, az érzéseim sem különlegesek, ami különleges, az én magam vagyok. Knausgård mindenek fölé emeli saját személyiségét, többször le is írja (mondhatni, írói hitvallásként), hogy az egyetlen irodalom, amiben értéket lát, a napló és az esszé, ami nem a történetmesélésről szól, hanem a személyiségről. Ugyanakkor, épp mert mind ugyanazt az átlagosan elcseszett életet éljük, ugyanolyan diszfunkcionális családokból jövünk, ugyanolyan traumákat hordozunk, és ugyanazokkal a hétköznapi apró-cseprő gondokkal küzdünk, valójában mindannyian pont annyira vagyunk különlegesek, mint ő – vagy nagyon, vagy semennyire. És ő ezt látja. És most már nyilvánvaló is, hogy nem akarja leplezni. Hogy ez a pozőrség csak egy felvett szerep, a nagy íróé, amire mindig vágyott, akinek már tizennyolc évesen képzelte magát, amikor első novelláinak megjelentetésén izgult. Valójában ő is csak egy tök hétköznapi fickó, aki mivel nem ért semmi máshoz, az íráshoz viszont nagyon is, ennek mentén épített fel egy új személyiséget, és sokezer oldalon vívja harcát a szörnyeteggel, akit úgysem győzhet le soha. Lehet, hogy épp ez, a vereségre ítéltség ténye és az ennek ellenére való reménykedés (hisz amíg reménykedek benne, hogy ő megnyeri a harcát, addig reménykedhetek abban, hogy én is megnyerem a sajátom) teszi letehetetlenné a Harcom sorozatot.

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence

A sorozat előző köteteiről: 

Halál

Szerelem

Játék 

Marie Aubert: Felnőtt emberek

„Soha nem hittem volna, tényleg nem. A barátnőim mind beelőztek, egytől egyig, de hogy Marthe is, hogy ő is, valahol legbelül meg voltam győződve arról, hogy neki nem jön össze, hogy ez soha nem változik, Marthe lesz az, akit mindig meg kell vigasztalnom, ő nem fog soha beelőzni.
Ő egyszerűen nem előzhet be.”
 
A lehető legbájosabb reakció egy nővértől, amikor húga bejelenti, hogy sokévnyi próbálkozás után végre gyereket vár, ugye? Én nem tudom, mit tudnak ezek a skandinávok, de minden alkalommal, amikor már épp lemondok magamban arról, hogy engem még valaha úgy istenigazából meg tud lepni a szépirodalom, és kijelenteném, hogy már mindent elolvastam és más hobbi után néznék, jön egy ilyen szűkszavú, szikár, egyszerre iszonyatos és semmikülönös kisregény, ami falhoz ken. Az ilyenekért érdemes olvasni. Akkor is, ha szigorúan véve semmi újat nem mond: hisz, hogy minden család pszichotikus, és hogy a testvéri szeretetnél (lásd még: legjobb barátnők) és életre-halálra vetélkedésnél nincs gyilkosabb, tudjuk már számtalan műből; ahogy azt is, hogy a gyerekkori és/vagy transzgenerációs traumáktól sosem szabadulhatunk. Akkor is, ha egy darab kedvelhető szereplője nincs, és így, kétszeri olvasás és rengeteg gondolkodás után azt kell mondjam, a hatéves kis Olea kivételével tőlem mindannyian nyugodtan belefulladhatnának a kert végi tóba.
 
Egy hosszú hétvége, ami évtizedes sebeket tép fel – és aminek a végén az addig biztosnak tűnt igazodási pontok közül semmi sem tűnik biztosnak. Vajon sikerül kilépni a szereplőknek gyerekkorukban berögzült szerepeikből? Vajon meg tudnak bocsátani egymásnak? Vajon találnak utat a kibeszélésre vagy magukba fojtják, ahogy eddig, hogy még több megbánnivalót halmozzanak fel? Vajon mi lesz a születendő gyerek sorsa és ki viszi tovább a családi nyaraló hagyományait? Vagy: minden marad a régiben és csak a naiv olvasó képzeli azt, hogy néhány hisztis veszekedés és egy majdnem-tragédia bármin is változtat, mintha nem látta-olvasta volna már ezerszer, mintha nem élte volna át saját életében is, hogy vannak felvett szerepek, előre lejátszott játszmák, évtizedek alatt megcsontosodott dinamikák, melyeken semmi a világon nem tud változtatni?
 
Ida és Marthe – két nővér, akik valahol kisgyerekkorban belemerevedtek egy dinamikába és képtelenek kilépni belőle. Egyikük látszólag nem is akar, Marthenak baromi kényelmes, hogy ő a gyenge, beteges, örökké védelemre és tutujgatásra szoruló kislány, aki ha csak egyet nyikkan, hogy fáj valamije, anyjuk már ugrik is, mindent és mindenki mást háttérbe szorítva. Aki gondolkodás nélkül sírja világba összes fájdalmát, nem törődve azzal, másnak is vannak-e érzelmei, fájdalmai, traumái. Aki, mint a közhelyes hipochonder, addig dagonyázott megjátszott gyengeségében, hogy amikor tényleg védelemre szorulna, már a legkisebb együttérzést sem tudja kiváltani. Pláne nem nővéréből, akinek egész élete arról szólt, hogy ő az okos, ügyes, problémátlan gyerek, aki erős, aki segíti egyedül maradt anyjukat, akinek fényes karrierje lesz, akire büszkének lehet lenni. Tipikus parentifikált gyermek, akiből aztán magányos, keserű felnőtt lesz. Aki legjobban azt fogja gyűlölni, aki miatt nem lehetett gyerekkora. Aki mindig erős, épp ezért senki nem látja, nem gondolja, nem is éri fel ésszel, hogy a mélyben mekkora traumákat hordoz.
 
Negyven évesen Ida, aki újra és újra nős pasik karjában köt ki, akinek nem volt még egy épkézláb kapcsolata sem, aki csak várja és várja, hogy egyszer végre valaki érte hagyjon el valakit, hogy valakinek ő legyen a fontosabb, elhatározza, hogy márpedig nem akar kifutni az időből, és úgy dönt, lefagyasztatja a petesejtjeit, hogy később, ha kell, egyedül, de lehessen még gyereke. Már épp elmesélné családjának, amikor húga bejelenti, hogy sok év hiábavaló próbálkozás után végre úton egy kisbaba. És itt eltörik minden. Hogy miért épp ez a váratlan terhesség a katalizátor, mindegy is. A baba csak egy tényező a sok közül, amit (aminek lehetőségét) húga elvesz Idától – onnantól kezdve, hogy a megkérdezése nélkül átfestette a közös családi nyaralót, odáig, hogy ki akarja vásárolni Idát a nyaralóból és megfosztani ezzel a gyerekkori emlékeitől, hosszú a sor. Már-már groteszkbe hajlik, amikor Ida személyes sértésnek éli meg, hogy Marthe megtanulta vezetni a család hajóját, amit eddig a testvérek közül csak ő tudott, mintha attól, hogy Marthe is vezetheti már, tőle levenne valamit. Groteszk, de Aubert szigorú, tűpontos prózája pont attól üt ekkorát, mert érezzük: elveszi. A húg, aki elvette az anya figyelmét, törődését, akinek jutott férj, gyerek, kiegyensúlyozott családi élet, aki tud gyenge lenni, akit babusgatnak, elveszi azt az utolsó mentsvárat is, ami még Idának jutott: hogy ő az ügyes, aki karriert épít, hajót vezet, megold dolgokat.
 
És a mélyben ott a legnagyobb trauma, amivel tán még Ida sem nézett szembe, ami nem járja meg sem az anyja, sem a húga gondolatait, amikor gonoszkodóan szemére vetik, hogy mindig nős pasikkal próbálkozik, hogy családokat tenne tönkre, hogy nem gondol a másikra – az apa elvesztésének traumája. Egy fél mondat, ideje nekem is meglátogatnom, később megbánom, ha nem teszem meg – és ott egy egész élet esszenciája. Hogy mit tesz velünk, ha a szülőnknek másvalaki volt a fontosabb. És mit tesz velünk, ha nem látogattuk meg időben. Hogy évtizedek után sem vágyunk semmi másra, csak hogy valakinek, egyszer az életben mi legyünk a fontosabbak, mint az a másik. Hogy bármit, szó szerint bármit megtennénk, bármit lerombolnánk, bármit feláldoznánk, csak ne kelljen újra azt éreznünk, hogy a másik (lehet az húg, barát, a másik nő, egy bajba jutott kisgyerek, bárki) a fontosabb. Hogy egyszer végre mi legyünk a saját életünk főszereplői.
 
Ida tesz egy lépést afelé, hogy a családi nyaralás végére ne Marthe nővére, az anyja lánya, a nős pasijai szeretője legyen, hanem a saját életét élje – persze a gyerekkori szerepbe szorult személyiségnek a kitörési kísérlete is gyerekes és nem is érti a környezete, mit és miért tesz. Hogy is értenék… Én, akinek tükröt tart a kisregény, értem és érzem. És legszívesebben átölelném Idát, és megerősíteném abban, hogy jól csinálja. Mert azt a sérült kislányt, aki még most, negyven év után is ott bent üvölt a figyelemért, amit nem kaphatott meg, most már csak mi tudjuk meggyógyítani.

Kiadó: Scolar

Fordító: Pap Vera-Ágnes

Karl Ove Knausgård: Játék

Csak még több kamaszfiút ne – írtam Karl Ove Knausgård monumentális önéletírás(öntömjénezés? önboncolgatás?)-sorozatának első kötete, a Halál kapcsán. Hát, ezt jól megkaptam (pontosabban kellett volna megfogalmazni az igényeket, mondja a professzionális énem). Kamaszkor helyett íme a gyerekkor, az iskolába kerüléstől a kiskamasszá válás határáig; az első buli, első csók, első berúgás közepette a görbe farka miatt vekengő hülyegyerek helyett a haverjaival az erdőbe szarni járó és egymást végtermékét tudományos igénnyel vizsgálgató, hát… hülyegyerek. Én őszintén nem tudom, mi ez a gyerekeknél, ami ennyire elbűvölővé tesz minden testnedvet s egyebet, de azért előbb-utóbb illene kinőni belőle, és nem komolynak szánt önéletírásban szánni rájuk tizenoldalakat. Szóval köszi, Karl Ove, ellettem volna enélkül.
 
Jó, legyünk nagyvonalúak, lépjünk túl a privát kis undorokon. Azt eddig is tudtuk, hogy a Harcom sorozat kötetei meglehetősen szabadon ugrálnak térben-időben-fókuszban, mégis meglep, hogy a harmadik kötettel visszaugrottunk a nyitány elé – ugyanakkor fókusz tekintetében meg vissza épp oda, ahonnan indultunk, az apához. Az első kötetben elgyászolt (frászt elgyászolt…), kamaszkort megnyomorító apa kapja itt az abszolút főszerepet: két erdőbe tett biológiai-anatómiai (jajjj, az üvegbe szorult, méhcsípte farkát már majdnem el is felejtettem – jó, ígérem, abbahagyom a hülyegyerekek ekézését) tanulmányút között többnyire mást se csinálunk, mint rettegünk az apa haragjától. Mi, mert a gyerek Karl Ove elbeszélői hangja annyira behúz, hogy óhatatlanul ott vagyunk vele, együtt késünk el az első nap a suliból, együtt szégyenülünk meg az uszodában, együtt sírunk, amikor apa ránk ripakodik, együtt nem értjük, hogy hagyhat ott ezzel a szörnyeteggel az anyánk, amikor önmegvalósítani indul a főiskolára, együtt észleljük, ez nem az a fajta csönd, ami fel tud oldódni, inkább az a fajta, ami egy életen át tart. Persze meg lehet benne szólalni, szabad beszélni, de a csönd attól még nem szűnik meg.
 
Boncolgattam már a témafókuszáltság kérdését – Knausgård továbbra is következetesen szeletekre bontja élettörténetét és az őt ért benyomásokat. Ennek a kölyöknek itt látszólag semmi köze ahhoz a kölyökhöz ott, pláne a felnőtt, apasággal küzdő íróhoz amott. A kiskamasz Karl Ove önmagában létezik. Őszintén egyre kíváncsibb vagyok, meddig lehet ezt fenntartani és képes-e a  további kötetekben is ilyen erősen elhatárolt tematikával karaktert rajzolni, úgy, hogy a végére csak összeálljon egy egységes Knausgård-kép. Mert végső soron csak ez lenne a cél… Ami itt leginkább erősíti ezt a fókuszt, az az elbeszélői hang – és minden pozőrsége ellenére ebben mutatkozik meg a szerző igazi zsenije. Ezt a kötetet nem egy velejéig hatásvadász, folyvást analizáló, saját élettörténete kivételességébe szerelmes negyvenes faszi írta, hanem egy alsós kissrác. Gyerekhangot hallunk, a gyerek megfigyeléseit látjuk, a gyerek fejével gondolkodunk. Ezért nincs benne semmi önreflexió, ezért nem boncolgatja, miért ilyen elviselhetetlen az apja; ezért nem jut eszébe sem, hogy felelősségre vonja az anyát, amiért képes ezt elviselni, mitöbb, kitenni neki gyerekeit, mitöbb, otthagyni vele a gyerekeit; ezért nem érdekli, hogy éli meg ugyanezt a vele szenvedő bátyja – mert ezek mind a felnőttek kérdései, a mi felnőtt agyunk továbbgondolásai, analizálásai, felelősségre vonásai. A gyerek nem gondol túl saját magán. Nem analizál. Nem von felelősségre. Csak retteg. És közben próbál élni, mint a többiek. Óriási bravúr ennyire háttérbe tolni a felnőtt visszaemlékezése során óhatatlanul feltörő ösztönös boncolgatást és átadni a terepet a gyereknek.
 
Persze ettől még nem lesz kevésbé idegesítő – és nem lesz szerethetőbb sem. Annál inkább, mert ő maga sem tagadja, hogy már gyereknek is egy kiállhatatlan kis gyökér volt. Az a fantasztikus ebben a pasiban, hogy minden kötettel egyre több kérdés fogalmazódik meg bennem és egyre kevésbé gondolom, hogy értem, mire akar kilyukadni. Lehet, az egész kísérlet azt szolgája, hogy jót röhögjön rajtunk, amiért így csüngünk egy elviselhetetlen fasz önéletírásán, várva, hogy kiderül, mégsem az? Néha mintha egy hatalmas vicc lenne az egész, egy gigantikus irodalmi határfeszegetés – meddig mehetek el a polgárpukkasztásban és mikor derül ki vajon, hogy blöffölök? És valójában pont ezért, az újabb meg újabb bravúrok, a kiszámított hatásvadászat, a pengeéles mondatok, a mindig azon a ponton, amikor már épp elhajítanám elhelyezett szívenütő részlet miatt nem tudom elhinni egy szavát sem. Knausgård iszonyat ügyes, de még amikor fájdalmasan őszintén elénk tárja a legmélyebb traumáit, amikor csíkonként hántja le a bőrét a szemünk láttára, akkor sem látom benne a valódi embert – mert mindig úgy hántja le a saját bőrét, hogy az a legjobban fájjon nekünk. Leginkább ez különbözteti meg például Franzentől, akiről el tudom hinni, hogy miközben élveboncolja a potenciális olvasót, maga is belehal az írásaiba. Vagy a hozzájuk képest csodálatosan gyengéd Jón Kalman Stefanssontól, aki úgy mesél traumatizált gyerekkorról, hogy közben mindannyiunk sebeit simítaná. Knausgård sót szór a sebbe – ó, nem vonom kétségbe, hogy a mieink mellett a sajátjaiba is, de közben szenvtelen érdeklődéssel figyeli a reakcióinkat. Hogy ez a szenvtelenség valódi érzéketlenségből fakad-e (s ha igen, vajon mi szülte, feldolgozás, elnyomás, vagy a veleszületett felette állás…); vagy ez a mesterséges eltávolítás, a saját érzések művészi bravúrba forgatása nem más, mint a vegytiszta depresszió megküzdése – ez lesz a nagy kérdés a sorozat második felében. Jöjjön hát az Élet, vele a fiatal felnőttkor - tartok tőle - nem kevésbé irritáló útkeresése.
 

Kiadó: Magvető

Fordító: Patat Bence

Karl Ove Knausgård: Szerelem

„Azután találkoztam Lindával, és felkelt a nap.
Nem tudom másként kifejezni. Felkelt a nap az életemben. Először csak valamiféle derengés a horizonton, mintha azt akarná mondani, hogy ide nézz! Azután megjelentek az első sugarak, egyre tisztább, könnyebb és élőbb lett minden, én pedig egyre boldogabb, aztán végül ott állt életem egének közepén, és ragyogott, ragyogott, ragyogott.”
 
Ha már Karl Ove Knausgård gigászi önéletrajzi filozofálása második kötetének címe Szerelem, hát nyissunk egy igazán romantikus idézettel. Több úgyse lesz belőle. Érdekes élmény volt a nyitókötet, a Halál után olvasni a szerelemről – amennyire nem ragadott el elsőre az autofikció aktuális félistene, pont annyira elbűvölt másodszorra, még úgy is, hogy a körülmények egyáltalán nem voltak ideálisak százoldalas gondolatfolyamok és többszörösen egymásba hurkolódó mesék olvasásához. (Egy jó tanács: soha ne olvassatok Knausgårdot strandon, totál alkalmatlan a félóránkénti megszakításra. Az első kötetet műtét utáni lábadozás alatt olvastam, amikor a betegágyban simán csúsztak a százoldalak, lévén mást se tudtam csinálni. Mondjuk, lehet erre meg nem a Halál kötet volt a legideálisabb választás, de hát, mindenkinek a saját perverziói ugyebár…) De mégis mivel vett le a lábamról most, ami nem klappolt az első kötetben? Mert hát, hogy visszanézzek az előző írásomhoz, azt kell mondjam, Karl Ovénk továbbra is pozőr. Sőt, díszfasz. Most mondjuk ki is mondja magáról, még ha nem is ezekkel a szavakkal. Még mindig terápia-pótléknak használja az írást, hogy kirángassa saját magát állandósult egzisztencialista nyomorából. És még mindig mintha nem lenne képes összefüggéseiben vizsgálni az életet, továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy az író, a filosz, a művész(kedő) művészetkedvelő, a szerelmes, az apa, a fiú, a barát egymástól független szerepek. Hogy ha elbújik az irodája magányában és felveszi az író szerepet, akkor levetheti az apáét. Hogy a hétköznapokban közepesen életképtelen pár miközben anyát és apát játszik, levetheti a művész szerepet. Hogy a szeretet és az a művészi felfogás, ami nem enged teret semmiféle korlátozó érzelemnek, mint a szeretet, képes egymás mellett létezni, csak jó időbeosztás kérdése az egész. Hogy aztán többezer oldalon boncolgatja mégis saját leghétköznapibb érzéseit és cselekedeteit (meg a hozzá közel állókét persze, erről később), ezzel mintegy új szintre emelve a művészi önéletírás fogalmát, némiképp ellentmond eme elhatározásnak. És épp ez az ellentmondás, ennek felismerése és belső megküzdése az, ami határozottan jobbá teszi e kötetet az elsőnél.
 
Karl Ove felnőtt. Már nem a görbe farka miatt siránkozó kamasz és nem is a szeretve gyűlölt apját gyászoló, még az apa halála után is neki alárendelődő fiú. Második feleségével él Svédországban, a kötet szerteágazó történetei során három gyereket vállalva (később érkezik egy negyedik is), két sikeres könyv után, egyszerre kajtatva ihlet és pelenkabeszerzés után. Felnőtt, akit bedaráltak a hétköznapok, azok minden gyönyörével és poklával.
 
„A mindennapi élet, a maga kötelességeivel és rutinjaival, olyasvalami volt, amit elviseltem, de semmi olyasmi, ami örömöt okozott volna, ami értelemmel bírt számomra, vagy boldoggá tett volna. Nem arról volt szó, hogy nem volt kedvem felmosni a padlót vagy pelenkát cserélni, hanem valami sokkal alapvetőbbről, hogy nem tapasztaltam meg a szűkebb élet értékét, hanem folyton elvágytam belőle, ahogy mindig is tettem. Így az élet, amit éltem, nem a sajátom volt. Próbáltam a sajátomévá tenni, ez volt a harc, amit vívtam, de egyszerűen nem ment, a valami utáni vágy teljesen aláásta mindazt, amit csináltam.”
 
Knausgård valószínűleg a világ legindiszkrétebb írója. Nem véletlen, hogy a sorozat megjelenése után egyes családtagjai perrel fenyegették, mások idegösszeomlást kaptak. Ahogy nem kíméli saját magát és a lehető legnyersebben tárja elénk mindazon érzéseit, vágyait, sérelmeit, amelyeket a jóízlés elhallgattatna, ugyanúgy tárja elénk e kötetben a felesége, Linda depresszióját és a házasságuk mindennapi játszmáit. Bizonyos pontokon undorító, ahogy minden kisszerűségüket, sérülékenységüket, egymás fejéhez vágott féligazságaikat kiteregeti – máskor meg gyönyörű, mennyire látja, érzi, képes éreztetni velünk is a poklot, amin Linda keresztül ment. Sok szempontból mondható, hogy az ég egymásnak teremtette e két depresszív művészlelket, akik ezer szállal kapcsolódnak, és ezer szinten érzik-értik egymás rezdüléseit; ugyanakkor épp ezért robbanásveszélyes és a mindennapokban életképtelen ez a szövetség. Nem egyszer eszembe jutott, hogy miért kellett gyereke(ke)t vállalniuk – Linda depressziója és Karl Ove művészi elhivatása egyaránt pokolian megnehezíti a családi életet. Mintha csak a dac vinné előre őket, hogy márpedig jobban fogják csinálni, mint a szüleik, jobbak lesznek, mint az apa, aki ellen mindketten lázadnak (Linda Boström Knausgård is írt egy regényt egy tragédiába forduló apa-lánya kapcsolatról, minő meglepetés – persze várólistás az is); majd ők megmutatják, hogyan lehet ideális családot menedzselni. Csak hát közben képtelenek szívvel-lélekkel és ami fontosabb, szellemileg átadni magukat e törekvésnek. Ezért csak marják, marják, marják egymást, miközben Karl Ove százoldalakat tölt meg arról való filozofálással, miként is kéne másképp élni.
 
Ez így egész banálisan hangzik, de épp e hétköznapi banalitás az, ami folyamatosan mozgásban tartja a kötetet. Mert itt még annyi hagyományosan vett történet sincs, mint az előző kötet két felvonásában. Töredékeket kapunk, gócpontokat a kis család életéből, töréspontokat, melyek aztán végeérhetetlen gondolatfolyamokat indikálnak leginkább arról, miért is érzi magát Karl Ove folyamatosan kívülállónak a saját életében, honnan ered állandó szorongása, boldogtalansága; mi ez a megállíthatatlan sodródás, elidegenedés, ami oly nagyon jellemzi ezt a globalizált, nagyvárosi, jóléti társadalmat, amelyben élünk, hogy miért nem vagyunk képesek megállni és csak élvezni az élet hétköznapi ajándékait, hogy miért hajszolunk mindig valami mást, mint ami van. Parttalan filozofálgatásával aztán észrevétlenül jut el oda, hogy felrajzolja a talajvesztett, huszonegyedik századi nyugati értelmiségi prototípusát, és az erre az életmódra leselkedő veszélyek hadát (no meg azt, neki hogyan nem sikerült megküzdenie velük).
 
„Alig olvastam már könyveket; ha volt egy újság a kezem ügyében, inkább azt böngésztem. És egyre alacsonyabbra került a léc. Ami hülyeség volt, mert ez a fajta élet nem nyújtott semmit az embernek, csak az időt segített elütni. Amikor láttunk egy jó filmet, az valamit felkavart bennünk, mozgásba lendítette a dolgokat, mert így megy ez, a világ mindig ugyanaz, ami változik, az a mód, ahogyan szemléljük. Az a hétköznap, amely időnként ránk tiport, éppoly könnyen felemelhetett bennünket valami örömteli eseményhez. Minden a szemtől függött. Ha például a szem a vizet nézte volna, ami mindenütt jelen volt Tarkovszkij filmjeiben, és a világukat egyfajta terráriummá változtatta, amelyben minden csörgedezett és folyt, úszott és sodródott, ahol megesett, hogy az összes szereplő elhagyta a képet, és csak egy asztal maradt, rajta kávéscsészékkel, amelyek lassan megteltek esőcseppekkel, harsogó, szinte fenyegetően zöld növényzettel a háttérben, igen, akkor a szem azt is látta volna, ahogy ugyanaz a vad, egzisztenciális szakadék megnyílik a mindennapokban. Mert hús és vér voltunk, csont és inak, körülöttünk növények és fák nőttek, rovarok zümmögtek, madarak röpködtek, felhők úsztak, eső esett. A pillantás, amely értelemmel ajándékozta meg a világot, állandó lehetőség volt, mi azonban szinte mindig mást választottunk.”
 
És így érünk el mindennek a leglényegéig, a művészet szentségéhez. Ami mindig a végső menekülés, az egyetlen, ami felé érdemes haladni, még akkor is, ha depresszió, koszos pelenkák, házastársi játszmák, perrel fenyegető rokonok és egzisztenciális nehézségek szegélyezik utunkat. Ami a valódi szerelem. Mert végső soron nincs semmi, nem marad belőlünk semmi, csak az a pár sor, amit papírra vetünk. Így jutunk el odáig, hogy a regénybeli Karl Ove belekezd a Harcom sorozatába. A többi meg már irodalomtörténet. Következzék a harmadik kötet, a Játék (amelynek a címe minden alkalommal Játszmaként ugrik be – majd meglátjuk, okkal-e).
 
„A fiktívnek nincs értéke, a dokumentaristának nincs értéke. Az egyetlen, amiben értéket láttam, aminek továbbra is volt értelme, azok a naplók és esszék voltak, az irodalom azon része, amely nem a történetmesélésről szól, ami nem szól semmiről, csupán egy hangból áll, a saját személyiség hangjából, egy életé, egy arcé, egy pillantásé, amellyel találkozhat az ember. Mi egy műalkotás, ha nem egy másik ember pillantása? Nem felettünk, nem is alattunk, hanem a saját pillantásunkkal egy magasságban. A művészet nem élhető át kollektív módon, ahogyan semmi más sem, a művészet az, amivel egyedül van az ember. Egyedül találkozik a pillantással.”

Kiadó: Magvető

Fordító: Petrikovics Edit 

  

Karl Ove Knausgård: Halál

„Ezt a könyvet apámnak írtam. Nem tudtam, de így volt. Ő volt az, akinek írtam.
Letettem a kéziratot, felálltam, az ablakhoz mentem.
Tényleg ilyen sokat jelentett nekem?
Ó, de még mennyire.
Azt akartam, hogy lásson engem.
Akkor jöttem rá először, hogy amit írok, tényleg jó, és nem csak reménykedem benne, vagy úgy teszek, mintha jó volna, amikor egy apáról szóló rész írása közben elsírtam magam. Azelőtt sohasem történt velem ilyesmi, még csak a közelében sem jártam. Apáról írtam, és könnyek csorogtak az arcomon, alig láttam a billentyűzetet és a képernyőt, csak kopácsoltam tovább. A bánat létezéséről, amely akkor szabadult fel bennem, mit sem tudtam, sejtelmem sem volt róla. Az apám egy idióta volt, nem akartam tőle semmit, nem esett nehezemre távol tartani magam tőle. Valójában arról volt szó, hogy semmi nem akadt vele kapcsolatban, ami érdekelt vagy megérintett volna. Így volt, de aztán írni kezdtem, és elöntöttek a könnyek.
Visszaültem az ágyra, és az ölembe tettem a kéziratot.
De más is volt még.
Azt is meg akartam mutatni neki, hogy jobb vagyok nála. Hogy nagyobb vagyok nála. Vagy egyszerűen csak arra vágytam, hogy büszke legyen rám? Hogy elismerjen?”
 
Az elmúlt néhány évben mintha minden Knausgårdról szólt volna, az összes valamirevaló irodalmi folyóirat, kritikus, blogger foglalkozott vele, már mindent és mindennek az ellenkezőjét is leírták róla, az őt övező rajongás a fokozhatatlanság határát súrolja. Részben ezért nem is szeretnék most „hagyományos” kritikát / ajánlót / akármit írni a Harcom sorozat első kötetéhez – no meg mert egy hat kötetes gigászi önéletrajzi filozofálásról nem is hiszem, hogy érdemi véleményt lehetne alkotni csupán a bevezetés után. Inkább majd egyben értékelném ezt a köldöknézéssel elegy autofikciót. Addig is, jöjjön néhány nagyon szubjektív, nem teljesen előítéletmentes, csapongó benyomás erről a fura norvég fickóról.
 
Knausgård egy pozőr
 
Talán a legkönnyebben tollhegyre kívánkozó megállapítás. Karl Ove, a saját önéletrajz-írását folyvást kommentáló szerző az első oldalaktól nem igazán tagadja, hogy egész konkrétan szerelmes saját személyébe, a saját, legtriviálisabb gyerekkori élményeinek aprólékos elmesélésébe és a saját képességébe ezen élmények folytonos (túl)magyarázására. Persze ne legyünk álszentek, mindenkinek, aki saját magáról ír, kell némi nárcizmus, máskülönben az ember egész egyszerűen nem ül le és kezdi el mesélni a legintimebb történeteit és érzéseit. Az meg, hogy valaki ilyen nyíltan bevallja, hogy ő bizony a saját kis életét tartja a legérdekesebbnek és saját magát tartja a legtöbbre, sőt, még a vágyát is arra, hogy a legnagyobb művészekhez mérhető hatást keltsen, hogy ő maga is a kimeríthetetlenbe kerüljön, lehet akár elismerésre méltó őszinteség is. Akár. Vagy egyszerűen, ahogy egy kedves barátnőm megfogalmazta, díszfasz.
 
Csak még több kamaszfiút ne!
 
Utálom a kamaszfiúkat és a róluk szóló történeteket. Sajnálom, ez van. Isteni szerencséje a világegyetemnek, hogy sosem lett fiam; valamint a férjemnek, hogy már jócskán túljutott a kamaszkoron, amikor megismerkedtünk. Jó, ne legyünk részrehajlóak, nyilván a kamaszlányok pont ugyanilyen idióták, csak hozzájuk tán eggyel jobban tudok kapcsolódni. Mondanám, hogy őszintén megnyugodtam én is, amikor Karl Ove rájött, hogy másnak is görbe a farka és nem lesz egész életére cölibátusra kényszerítve eme difi miatt, valamint hogy drukkoltam, hogy meg tudják szerezni azt a nyomorult szatyor sört a szilveszteri bulira, amiért annyit küzdöttek, de valójában totál hidegen hagyott az egész. Minden kamasz görcsöl a teste miatt, mindenki izgul az első berúgás, az első „igazi” szilveszteri buli, az első csók, az első akármilyen bénázás miatt, de minek kell erről írni negyven felett? Ha ennyire benne ragadt a tüske, beszélje ki a pszichológusa díványán. Valójában a kutyát nem érdekli, csak félek egy szerkesztő se merte az arcába mondani.
 
Az autofikció mint terápia-pótlék
 
Persze ahhoz az kéne, hogy az ember elmenjen pszichológushoz. Karl Ove a könyve lapjain pont az a fickó, aki előbb szúrja nyakon magát egy tompa villával, mint hogy terápiára menjen (hangsúlyozom: a lapokon szereplő Karl Ove – fogalmam sincs, maga az író járt-e terápián, nem néztem utána ilyesminek, és nem is érdekel, kizárólag az irodalmi alak által keltett benyomásomról írok). Van ez a típus, akik úgy vélik, nem kell nekik agyturkász, az a gyengeség jele, majd ők megszakértik magukat. Ilyenkor jönnek hosszas filozófiai eszmefuttatások, rengeteg Nietzsche idézettel; művészetelmélet és a szülők generációját ért káros behatások elemzése; gyerekkori történetek, melyek mind arra világítanak rá: az apám egy faszkalap, az anyám meg nem törődött velem, de milyen jó, hogy én ezt ennyire világosan látom, így nekem már biztosan nem lesznek pszichés problémáim. Végülis, ha eleget ír róla az ember, el is hiszi magának.
 
Elgyászolni az elgyászolhatatlant
 
Az első kötet fókuszpontja az apa – a gyerek-és kamaszkort megnyomorító zsarnok, aki sosem tudott közel kerülni fiaihoz, és a szerencsétlen nyomorult alkoholista, akinek mocskát halála után el kell takarítani. Az apához való viszonyban bomlik ki előttünk először Karl Ove, az ember – a pozőrön túl. Nem véletlen, hogy ez a réteg kapott el legjobban, kevés dolog vág annyira elevenembe, mint az elhidegült apa halála felett érzett gyász lehetetlen mivolta. Hogy gyászolod el, akit gyűlöltél, mégis a legfontosabb pont volt az életedben? Hogy gyászolod el, akit szánt szándékkal kizártál az életedből? Hogy gyászolod el, akiről te magad hitted, hogy gyűlöl? Hogyan lehet felfejteni az évtizedes sértettség, elhallgatás, bénultság rétegeit? És mit tudsz kezdeni velük, ha felfejtetted, ha rájöttél, hogy te is hibáztál, ha a húsig lehántod magadról a korábban felszedett páncél rétegeit és alatta ott villog az egyetlen, megfellebbezhetetlen igazság: mindig csak neki írtam. Semmit. Kurvára semmit. Knausgård tudja ezt, és nem tesz úgy, mintha lenne bármi értelme megbocsátásról beszélni, vagy arról, hogy fordulj az élők felé, vagy akár arról, hogy írd ki magadból. Ilyen fogalom nincs. Írsz róla, beszélsz róla, akár terapeutának, akár a párodnak, akár magadban, éled az életed, előbb-utóbb csitul a mardosó fájdalom-düh-tagadás elegy – aztán random pillanatban, egy váratlan inger hatására jön, és éppúgy elcsap, mint először. Élni kell – nem együtt az érzéssel, mert azt nem lehet, hanem mellette.
 
Igazából ezzel, az apa halála utáni groteszk, de nagyon emberi szállal vett meg – azzal együtt is, hogy a felnőtt Karl Ove semmivel sem tűnik elviselhetőbb személyiségnek, mint a kamasz. Érdekes egyébként ez a tagoltság (Halál - Szerelem - Játék - Élet - Álmok - Harcok), nagyon kíváncsi vagyok a többi kötetre, vajon azokban is tudja-e tartani ezt a szűkreszabott témát. Mert itt csak a kamaszkor van meg a halál. Meg az apa. De nincs senki más, nincs az apától független élet, díszletként funkcionáló terhes feleségét maga mögött hagyja és mintha semmilyen hatást nem tett volna a személyiségére hogy felnőtt, megnősült, elvált, elköltözött, író lett. El lehet így választani az emberi élet különböző rétegeit? Nézetem szerint nem, hisz minden hat mindenre, minden kapcsolat, fordulópont formál rajtunk és ezzel visszahat a többi kapcsolatra, új színezetet adhat korábbi tapasztalatoknak – persze csak ha nem tekintünk magunkra már nagyon korán kész személyiségként, akire nem hat semmi. Hoppá, lehet meg is válaszoltam a saját kérdésemet. Karl Ove már késznek született.
 
Ami komolyan meglepett, az a szöveg olvashatósága – nehezen járható mocsárra számítottam, ehhez képest, miután a narráció sajátosságaihoz hozzászoktam, egy hömpölygő, könnyed szövegfolyamra leltem, ami olykor még szórakoztatónak is mutatkozott. Azt legalább a javára írhatjuk Knausgårdnak, hogy nem ugrott fejest öncélúan a posztmodernbe, mint oly sokan a kortárs úgynevezett magasirodalomból. Nem mondom, hogy értem a féktelen rajongást, ami körülveszi, semmiképpen sem ragadott el úgy, mint Franzen már az első olvasott könyvével, de folytatni fogom. Jöjjön egy újabb könnyed téma, a Szerelem.  

Kiadó: Magvető

Fordító: Petrikovics Edit

Nézzünk valami karácsonyit!

Nézzünk valami karácsonyit! Hozza úgy a kedvünk – mert miért ne. Az eltelt években reszkettek a betörők, robbant a Nakatomi Tower teteje, igazából szerelem uralkodott a Holiday alkalmával. Néztünk valami karácsonyit. Volt morbid és felszabadult választásunk is, volt nosztalgikus, meg olyan is, ami csak úgy beesett, mint egy elkésett rokon a családi szentestére. Aztán Timi rátalált a norvég sorozatokra, és 2020 fura adventjében beleszeretett az Új barát karácsonyra mini szériájába. Írt róla egy szeretetre méltót, s megnézette velem is, végül, nem is pont karácsonykor, hogy végre megérthessem, mi ragadta ennyire magával. Nagyon nem bántam meg, hogy hagytam magam, komolyan rég szórakoztam ennyire felhőtlenül, komolyan rég hatott meg ennyire valami sorozatipari, ami azért ilyen, hogy hasson. Simán lebontotta minden cinizmusom.

Egy szinte vállaltan Bridget Jones-klón. Ami azért jóval több lett, finomabb, fűszeresebb, két síléccel a talajon állva-suhanva. Johanne párvadász kalandjainak alján annyi ismerős reakció, szelíd, hétköznapi realizmus lakott; annyi valóban megeső és teljes érzetű apróság, hogy volt mire rárétegződjön ez a kedves, de egyáltalán nem ártatlan, nyers és szókimondó, vagányra tetovált, bővérű mese. Ida Elise Broch vérbeli komika, a plakátról is ránk bambuló karikatúra-arccal, de közben egy hallatlanul széles skálán hiteles színész is. És kolosszális menazséria csapongott körülötte. Én az első évad után nem hittem volna, hogy lehet így folytatni, mert imádtam annak a végét – de a második úgy tett hozzá minden szereplőhöz, ahogy az ilyen szériák közül csak a legbátrabbak, mondjuk egy After life. Nem tudom, lesz-e harmadik – annak ellenére nem bánnám, hogy imádtam ezt is, ahogy duplázás abbamaradt.

Ugyanez az alkotógárda, Per-Olav Sörensennel, a rendezővel az élen tett most boldoggá bennünket két este, amikor ledaráltuk a Karácsonyi vihar című hatrészes minit. Ha amaz Bridget Jones-klón volt, ez kacarászva Igazából szerelem. Rájöttem miatta valamire a karácsonnyal kapcsolatban (túl azon, hogy körülvesz); hogy valóban van bennünk valami zsigeri igény ezekre a boldog végekre. Hogy ott hagyjuk abba a mesélést, azon a ponton, ahol feloldozást nyertünk, ahonnan a becsukódó ajtókkal szemben kinyílik egy másik. Az a születés, aminek a jegyében ezek a mesék regélnek (ha hiszed, ha nem), csak egy ilyen kinyitott ajtó. Egy lehetőség, megváltódásra, kegyelemre, hogy elszámolhasson ki-ki a maga adósságával. Ez a kis részekre tördelt szkeccsfilm egyik történetszálában sem ígér egetverő izgalmakat, vagy hatalmas katarzist, de csaknem mindenhol megőrzi a valószínűség sajátos faktorát – igen megesnek velünk ezek, még sokkal cifrábbak is; ahogy beleélünk egymás életébe.

Egy öregedő zongoraművész, amint nem tud rágyújtani a reptéren sehol. Lehet, hogy ez a legkisebb problémája. Egy utas, aki Marbellára tart, és már átöltözött a klímájához. Amúgy lát, nemcsak néz. Egy popsztár, akit irritál az asszisztense, a testőre, az egész reptér – de leginkább saját magából utazna el, ha lehetne. A mikulás, akinek tele a töke a gyerekek kívánságaival. A reptéri alkalmazott, akihez hozzátapad egy gazdátlan kiskutya sorsa. Egy anya, aki a fiát vinné át az óceánon, egy szemműtétre. Egy csapos, aki szeretne beszélni a reptér lelkészével; lenne neki miről. De a lelkész nem ér rá – elveszített egy öregembert, aki most ott bolyong ebben az átmeneti térben. Ahol egy lány végre találkozna a soha nem látott apjával, de nem tudja, mit vegyen neki karácsonyra. Ahol a naiv influenszer és a rezignált pilóta véletlenül egy asztalhoz keveredik. Ahol egy kikapós csajszi szakít a szeretőjével, de így sem biztos, hogy karácsonyra hazaér. Ahol az ügyvédnő elveszti a pénztárcáját, miután mindenkinek alaposan az idegeire ment – a nélkül ül be egy taxiba. Ahol a folyvást veszekedő apu meg anyu egyszer csak ráébrednek: a lányuk eltűnt mellőlük. A reptéren, ahonnan egy darabig biztosan nem utazik senki sehova: minden járatot töröltek.

Az alkotók rengeteg utalással mesélnek, nagyon sok ízzel játszanak, és nemcsak a karácsonyi mesék fűszereit használva. A popsztár történetében, ami az egyik kedvencem lett (Ida Elise Broch megint – de nemcsak ezért) nekem ott ül a Sandman egyik mese-ágának, Halál hugi egyik történetének íze, gyönyörűen megidézve. Ilyen idézetet szinte mindegyik kis elemben detektálhatsz, sőt, akár ki lehetne mondani, hogy szinte semmi eredeti nincs ebben a könnyed, hatrészes szösszenetben. Viszont ezt olyan elegánsan viseli, ahogy a karácsonyi történeteink a vég nélküli ismétlést. Nem azért szeretjük őket, mert valami gyökeresen újat akarnak. Hogy mégis úgy érzem, ez a sorozat is ott ül ebben a sajátos norvég innovációban: ezt a szokásosat ez a széria is aprólékos, ismerős, hiteles momentumokra alapozva meséli el. Két ünnep közt, eltelve a sokféle családi jóllakottsággal szokott lenni időtök – engedjetek ennek a kísértésnek. Hadd vegyen körül.