2018. május 28., hétfő

Dan Simmons: Terror


„Az élet magányos, nehéz, brutális és rövid.
Ezt racionális ember nem tagadhatja. És Francis Crozier az álmai, a fejfájásai és bizarr, új keletű vágya ellenére, hogy higgyen, racionális ember maradt.
Ha a londoni házában, kandallótűz mellett ülő szalonkabátos férfi is megérti, hogy az élet magányos, nehéz, brutális és rövid, hogyan tagadhatná ezt egy megfagyott hússal és szőrmékkel megrakott szánt húzó ember egy névtelen szigeten, az eszelős sarkköri égbolt alatt, aki minden civilizált helytől ezer mérföldre lévő befagyott tenger felé tart?
És egy elképzelhetetlenül rémisztő sors felé.”

Dan Simmonst olvasni nekem terápia. Eddig kétszer fordult elő, hogy egy-egy brutális féltéglájával kirángatott hosszabb-rövidebb olvasási válságaimból (Hyperion és Ílion – mindkettő röpült is a kedvencek listájára); és bár ez most nem sikerült ennyire egyértelműen (tartok tőle, hogy a tartós kimerültségen és a krónikus idő- és energiahiányon semmilyen könyv nem segít), tény: idén ennek az olvasását élveztem legjobban és ettől kaptam meg leginkább a belefeledkezve-olvasásnak azt a semmihez sem hasonlítható élményét, ami annyira hiányzott az elmúlt fél évben.

Namármost ez egy picit groteszk, hisz ez egy cseppet sem élvezetes könyv. Inkább nehéz, brutális és hosszú. A szerző iránti rajongásom mértékét jól jelzi, hogy bár utálom az írott horrort (pontosabban: nem olvastam még olyan horrornak aposztrofált művet, amin kicsit is féltem volna, ellenben olyat, amit röhejesnek tartottam, jópárat, undorítót meg még többet – de számomra a trash nem horror…), mégsem gondolkodtam egy percet sem, olvassam-e a Terrort. Ami egyébként szerintem szintén nem horror – vagy legalábbis nem olyan horror, amit én eddig horrorként olvastam. Lehet, hogy ilyen (kéne legyen) az „igazi” horror? Fogalmam sincs… A Terror számomra leginkább történelmi regény, némi misztikummal és rengeteg lélekboncolással. Kategorizálja be, aki akarja. (Simmons egyébként is eléggé bekategorizálhatatlan szerző: a minden irodalmi skatulyát játszi könnyedséggel áthágó és még jól szembe is köpő Íliont egyszerűen sci-fiként aposztrofálni meglehetősen semmitmondó, még ha igen, tudományos is meg fantasztikum is… Nem is beszélve a Hyperionról ami hatszáz oldalnyi filozófia.)

Szóval nehéz, brutális és hosszú… Éppúgy, mint Sir John Franklin expedíciójának jégbe fagyott évei valahol a sarkkörön túl, Észak-Kanada jeges partvidékén. A Franklin-expedíció tragédiája nagyjából annyira ismert, mint VIII. Henrik hat feleségének szappanoperája, szóval spoilerezni nehéz a könyvvel kapcsolatban – persze kézbe véve ezt a hétszáz oldalas monstrumot és elolvasva az első fejezetet, felmerül az emberben: most komolyan hétszáz oldalon keresztül arról olvasunk, hogy ez a százegynéhány skorbutos szerencsétlen hogyan haldoklik a jégmezőn? A végét úgyis ismerjük (gondoljuk mi…). Szerencsére Simmons újra meg újra felülmúlja a várakozásokat: az idősíkok és elbeszélők váltakozásával, pompás lélekrajzaival, a két hajó közti megosztott fókusszal, az időről időre bekúszó társadalomkritikával és filozófiával, az orvos alakjával (!) és a rejtélyes szörnyeteg valósághatáron billegtetésével olyan feszültséget tart fenn és úgy behúz a meséjébe, hogy a végén simán olvasnánk még hétszáz oldalon át. Jégpokol ide vagy oda.

Roppant érdekes élmény huszonegyedik századi városlakóként olvasni e tizenkilencedik századi felfedezők történetét: elképzelni sem tudjuk, hogy hogyan motiválhatta bármi, de tényleg, bármi arra ezen férfiakat (meg még sokezret), hogy öngyilkos küldetésekre induljanak az ismeretlenbe. Dicsőség? Pénz? Kalandvágy? Szökés? Láthatunk példát mindre és ezek legkülönbözőbb kombinációira is, és akad szereplő, akinek a háttértörténetét tényleg remekül dolgozta ki a szerző, ezzel együtt sem értem, hogy a többéves fagyhalál szélén táncolás, a betegségek, a kannibalizmus és a kudarc esélye hogy nem kergeti haza a kikötőből ezeket a fiúkat-férfiakat anyuci meleg szoknyája mellé? Mi a jó istenért mennek önként, dalolva a majdnem biztos halálba? Persze nyilván nem tudjuk megítélni mi, akiknek karnyújtásnyira a világ (meg a világháló, rajta pl a Franklin-expedíció története), de… De! Mindig egy marha nagy DE! Jó kérdés persze, hogy ha nem lett volna ez a sok mai szemmel nézve őrült, vajon mennyit ismernénk ma világunkból – végülis az északnyugati átjáró felfedezésében épp a Franklin-expedíció nyomába eredő kutatóhajóknak volt a legnagyobb szerepük, úgyhogy halálukban világhírűek lettek a srácok, tök jó.

Ami még az eredendő ostobaságnál is jobban fáj ebben a sztoriban, az a társadalmilag kódolt ostobaság: jelesül, hogy Franklin kapitány vissza ugyan nem fordul, mert hát egyszer már kudarcot vallott, ha megint úgy kullog haza, tuti kicsapják az Admiralitásból, inkább feláldozza százegynéhány emberét; de addig is jókat melegszik úri kabinjában, míg a matrózok halálra fagynak, és/vagy elájulnak a fáradtságtól kihallgatás közben, mert matróz nem ülhet le a tisztek előtt. Ahhh, apróságok ezek, de nemegyszer istenesen pofán tudtam volna csapni ezt a Franklint, pláne, amikor arra tette fel társai (hopp, pardon, nem társai: alárendeltjei) életét, hogy majd az asszony hajókat küld a megmentésükre (a híresen agilis Lady Jane Franklin amúgy tényleg szervezett pár mentőexpedíciót, csak hát az a pár év, ami eltelt közben, nem kellett volna). Remekül ábrázolja a regény nem csak az öngyilkos küldetések lélektanát és metódusait, hanem a viktoriánus Anglia társadalmi berendezkedésének visszásságait is. Nagyjából három kulcsszereplő tanúsít számottevő talpraesettséget és tisztán látást a sok közül: Crozier, a Terror kapitánya, aki Franklin halála után átveszi a parancsnokságot – kár, hogy csak egy felkapaszkodott ír söpredék, akit sosem fogad be teljesen az Admiralitás, egy jó házból való úrilánynak meg pláne rangon aluli parti; Goodsir, a seborvos, akit a tisztek mindig is másodvonalbelinek tartottak, hisz nem „igazi” doktor, csak nyiszál; illetve Bridgens, az öreg inas, aki meg… hát csak inas, szóval leginkább hallgass a neve.

S hogy hol a misztikum? Bennünk és körülöttünk, a szereplőkben, az olvasókban, a jégvidékben, az északi fényben, a tenger mélyén, a halottak szemében és az eszkimók ősi tudásában. Simmons jóízűen játszadozik velünk úgy hatszáznegyven oldalon át; mint ágy alól leselkedő szörnyeket figyelő kisgyermekeket dobál minket erre-arra: hol elhisszük, hogy egy emberfeletti méretű jeges szörny tizedeli a legénységet, hol biztosak vagyunk benne, az emberek őrületének játéka az egész. Aztán megcsavarintja a történetet és elénk pakol egy egész más világból érkező kisregényt, amiben már nem az a kérdés, létezik-e szörny vagy sem, hanem hogy mit teszünk mi, emberek a világunkkal, hogy képesek vagyunk-e élni azzal, amit ránk bíztak, hogy át tudjuk-e adni magunkat az ismeretlennek, a természetfelettinek, a másik embernek. Át tudjuk-e adni magunkat annak az embernek, akivé válni akarunk. Hogy tudunk-e hinni. Hogy Tuunbaq-ban vagy Memo Moira prédikációiban, az mindegy is.


Kiadó: Agave
Fordító: Farkas Veronika

2018. május 21., hétfő

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van


Eleanor Oliphant, a harmincéves pénzügyes tökéletesen jól van. Van munkája, ami különösebb szellemi igénybevétellel nem jár, de kielégítően fizet; van lakása, ami ugyan személytelen és rendetlen, de ahova hazatérhet; egészsége rendben, igyekszik kiegyensúlyozottan étkezni és nem kísérteni a sorsot mindenféle badar élvezettel. Leszámítva a hétvégenként legurított három liter vodkát. Ami nem is élvezet, hanem gyógyszer. Segédeszköz, hogy bódult félálomban átevezzen a hétvégének nevezett kétnapos magány-tengeren. Amikor nem segítenek a bejáratott szokások, a menetrendszerű rádiójáték munka után, a mirelit pizza és a keresztrejtvény. Amikor semmi más, csak az alkohol képes tompítani a magány folyvást szurkáló tüskéit.

Mert Eleanornak ugyan mindene megvan, ami praktikusan véve az életben maradáshoz kell, mégsincs élete. Működik, mint egy olajozott gép: felkel, dolgozni megy, sosem hiányzik, nem beteg, nem megy szabadságra, nem telefonál be másnaposan egy elfajult buli után. Minden nap megveszi az aktuális leértékelt szendvicsét, magában megvetően szörnyülködik a kollégák pletykáin és - többnyire felé irányuló - rosszindulatú élcein, megvan a véleménye mindenkiről és tüskéit meg sem próbálja behúzni holmi mondvacsinált társadalmi érintkezést szabályozó konstrukció miatt. Ha valami tönkremegy, vesz újat, de különösebben nem érdekli, mi van rajta, mi veszi körül, mit gondolnak róla mások. Van, aki szerint pusztán csodabogár, van, aki szerint dilinyós. Az igazságot senki még csak elképzelni sem tudja. Az önként vállalt magányt, amit azért vettünk magunkra, hogy ne sérülhessünk. Mert egyszer már úgy sérültünk, ahogy az józan ésszel felfoghatatlan. Mert amit túléltünk, azt a szó szoros értelmében csak túlélni lehet – feldolgozni, magunk mögött hagyni, teljes életet élni utána képtelenség. Pláne, ha nem segít senki. Ha az állami gondozás és a különböző nevelőszülők közt ide-oda dobálva csak a lényeg vész el. Ha makacsul ragaszkodunk ahhoz, hogy hétről hétre feltépjük a sebeket egy telefonhívással.

Aztán persze történik valami. Eleanor elkezdi kitárni szárnyait. Megpillantja a tökéletes férfit egy koncerten. Egy új kolléga, az irritáló informatikus Raymond kitartóan barátkozna vele. Még bele is rángatja Eleanort, hogy megmentsék egy idős ember életét az utcán. Akit aztán meg kell látogatni a kórházban, majd a hazatérése örömére rendezett partin. Eleanor hirtelen emberek közé kezd járni. Minden jobb meggyőződése ellenére kapcsolatokat kezd teremteni. Megtapasztalja, hogy létezik önzetlen barátság. Hogy van olyan, hogy családi összetartás. Hogy a gyermekeket nem csak bántalmazni lehet. Hogy nem mindenki tekint úgy a másikra, mint egy kupac értelmetlenül elpocsékolt emberi szövetre.

Eleanor öntudatra ébredése és szabadulása az önmagára zárt ketrecéből lassú és fájdalmas, de nincs híján a komikumnak – ahogy a rettentő racionális szürke egér feltérképezi a kozmetikai ipar és a divatáruházak rejtelmeit, az egyszerre kacagtató szituációs vígjáték és masszív társadalomkritika. Hisz sokszor tényleg nem kell más, hogy az embert elfogadja a „környezet”, csak egy jól vágott frizura meg némi smink. Hogy belül rohad-e vagy épp ott sikítozik egy bántalmazott gyermek, az senkit nem érdekel. Persze mindez - az új ruhák, a fodrász, a smink és a koncertlátogatások, nem is beszélve a trendi alkoholizálás megtapasztalásáról - szigorúan tudományos alapú felkészülés arra, hogy ha oda kerül, meghódíthassa álmai lovagját. Ezen a ponton lehetne Eleanor története a legközhelyesebb mese arról, hogy a szerelem minden akadályt legyőzve képes kicsomagolni a pillangót a bábból, elsimítani a ráncokat, hegeket, sérüléseket és a múlt minden árnyával egy csapásra elfelejtődik.

Szerencsénkre Gail Honeyman ennél sokkal jobb író. Rendkívüli arányérzékkel kíméli meg Eleanort a látványos pofára eséstől, hogy valami sokkal rosszabba taszítsa: hogy csalódnia kelljen magában és józan ítélőképességében. Mintegy beteljesítve a gyermekkora óta kísértő rossz szellem összes fülbe suttogott átkát. Ám épp ez segít. A padló, ahonnan már nincs lejjebb. Ahonnan egy út van: felfelé. Ahol végre el kell dönteni, mit választunk: az életet vagy… Eleanor felépülése nem lesz gyors. Szembenézni azzal amit ő átélt – elképzelhetetlen borzalom. Még csak olvasni is róla. Mégis: valahol megnyugtató, amikor végre kimondja. Döbbenten állok a szerző teljesítménye előtt: nem csak mert ezt a borzalmas témát sikerült velejéig szórakoztató köntösbe csomagolnia, hanem mert amikor fellebbenti a fátylakat, azt képes minden hatásvadászat nélkül tenni, úgy, hogy egy könnycseppet sem akar kicsalni belőlünk. Jobban tiszteli főhősét annál, hogy vásári mutatványt csinálna a tragédiájából. Bár minden Eleanor Oliphantnak ilyen történetmesélő jutna!


Kiadó: Ventus Libro
Fordító: Szalai Virág

2018. május 17., csütörtök

"Selymeim" - Souad Massi és Palya Bea, Művészetek Palotája


Még mindig szívből csodálom azt a bőkezű bátorságot, ahogy Palya Bea idehívja a számára legfontosabb inspirátorait, ahogy egy színpadra áll velük - a maga kócosabb, zabolátlanabb lényével az igazi selymei mellé. Csodálom, hogy mekkora szíve van - mennyire szívből adja a teret a vendégeinek, hangolja a magáéval a közönséget az érkezésükre, vendéglátóként a közös játékokban is mennyire szelíden képes előtérbe tolni a meghívottjait. Valójában a szó legszebb értelmében felnőtt, nemcsak az egy feladathoz, vagy a sokhoz: nemcsak az anyasággal, és ahogy dalba hagyja csordulni - vagy akár az elválást, ahogy a dalba... Az attitűdje a felnőtté, ahol önként és teljes szívvel lehet önmaga, önként és teljes szívvel lehet egy szakma alázatos és büszke szolgálóleánya - s az ő meséje ilyen ajándékokkal rakott, mint a minap, amikor elhívta hozzánk az észak-afrikai arab zenei világ egyik (szelíden akaratlan) botránykövét, s átnyújtotta (saját magával együtt) a budapesti közönségnek.

Souad Massi. Algériai, sok gyermekes, szegény berber család leánya. A bátyja után őt is a zenéhez, a gitárhoz húzta a szíve, s az arab tavasz előszelében ezt a lehetőséget, a zenetanulás lehetőségét a családja megadta neki. Nem népzenész. Az első percektől nem az autentikus érdekelte, hanem a hiteles. Flamencót játszott, de mivel odavolt a Led Zeppelinért, beállt egy friss, erősen politikai tartalmú dalokkal is fellépő rockbandába, az Atacorba. Rövid hajjal, fiúruhában - de így is megtalálták a névtelen halálos fenyegetések. Hallgatni, végül emigrálni kényszerült, ma is Franciaországban él. A saját bevallása szerint a legfontosabb inspirátora Leonard Cohen - lírai, balladisztikus hangvételük valóban közel azonos gyökerű, mint ahogy rokon vonás a dalokba csorduló személyesség, mélységes megéltség. Világzenésznek mondanak, mert arabul énekelek - mondta egy interjúban - pedig én csak egy algériai rockercsaj vagyok...

Gyönyörű, amúgy, ahogy a kultúrához áll. Egyfelől rengeteget merít az arab költészeti hagyományokból. A tudatból, hogy valaha az iszlám a fény kultúrája volt. Másfelől szívesen dolgozik együtt olyan kortárs költőkkel, mint Ahmed Matar. Érzi és érti a kultúrák párbeszédét is - ahogy a történelmi ellenségek évszázadok alatt akaratlanul is átszövik például egymás dallamvilágát és látásmódját, sajátos rokon-érzeteket teremtve. Cordobában vendégeskedve együtt dolgozhatott a Les Choirs de Cordue együttesel - amúgy is szívesen lép fel flamenco-zenészekkel, sajátos ízű, közös produkciókban -, s rácsodálkozhatott, milyen gazdagon szőtt, rejtett kapcsolatháló feszül a valaha annyit viaskodó világok megfogalmazódásában. Talán innen a nyitottsága, a bátorság, ahogy egy dalon belül énekel akár franciául, klasszikus arabul, algériai arabul, Kabyle-nyelven (az anyanyelvén) és angolul - s ahogy összeszövi alá ezt az annyi mindenhez (valójában bármihez is alig) hasonlítható zenét.

Ezt gyönyörű, székhez szögező élmény hallgatni! Milyen fura - gondolom két szám közt; egy villanás az egész, többre nincs is idő -: a flamenco és az arab játékmód közt tényleg az a kis, finom eltérés, hogy amíg az egyik a táncos test-táncához feszíti a pontos, kicsettinthető, cipősarokkal kikopogható, testtel eltáncolt indulattá varázsolódó ritmust, a másik odavan azokért a kis, boldogító cifrákért a dallamban... ha ének, ha mandolin, ha csörgő, ha dob - legfeljebb kicsit túlcsordul a kereten. Medhi Dalil gitárján még gazdagabbá lettek az amúgy is dísszel dús flamenco felvezetések. Milyen fura... esik le a tantusz - ez számokon át tartó, lassabb folyamat...-, amíg (nincs szeretettelibb szavam rá) azt a vén kópét, Rabah Khalfát lesem, amint játszadozik a ritmussal... milyen fura, hogy ez a dobjáték afrika legdélibb csücskéből is szed magába ízeket, olykor bátran késik, máskor meg mint a szívdobogás, olyan, hogy tényleg úgy érzem, a mellkasomból szól, amit hallok. Kópé - nem pusztán alá dobol a többieknek, olykor kifjezetten incselkedik a gitárokkal, az énekkel. S mindehhez szelíd és alázatos módon támogatja az éneket a maga hangjával, tercel, kiemel, mélyít és színez - ahogy az énekben szertartásosan komoly, úgy tréfál a bőrön a kezeivel...

A Selymeim-sorozat számomra legizgalmasabb pillanatai az együtt-éneklések, amikor Bea és vendége egymás dalaiból merítenek, amikor egy elképesztően rövid előkészület után ott, előttünk megszületik a varázslat. Hát ez most valami megismételhetetlenül pazarra sikerült! Nemcsak Souad Massi és Bea, de az együttes tagjai is annyi finom ízgazdagságot találtak a vendég-játszótársakkal a szemünk láttára, a fülünk hallatára, mintha legalábbis egy évek óta egymásnak pontos tereket adó, összeszokott produkcióban állnának a színpadon! S nem a táv-üzengetés, és néhány rövid próba után történne meg előttünk, ahogy Medhi Dalil teli szájjal vigyorogva köszöni meg a szinte jazz-cimbalmos belevarázslást a dalba, ahogy Rabah Khalfa elismerően veregeti a nem tervezett ráadás előtt az ütőseink vállát, ahogy Gerzson János komoly oudjátékát díjazza a közönség tapsa és a többiek még felszabadultabb öröme, s ahogy maga Souad Massi lesi elnyílt szájjal, mit röpül az általa kitalált dallamra egy szál pikulán Szokolai Dongó Balázs... Arra meg konkrétan nincsenek szavaim, amikor Souad és Bea az egy szál gitár kíséretével tépték ki a szívünket, hogy zenébe balzsamozva helyezzék vissza. Hadzsíte... Mádzsíte...

Valami nagyon fontosat tanított az este Souad Massi, és Palya Bea. Hogy a határok tényleg ott húzódnak közöttünk, ahol a tiszteletlenség és a tudatlanság húzza meg őket. Hogy Souad a maga hittel vállalt, gyönyörűen művelt kulturájával együtt vált hontalanná (avagy kényszerű világpolgárrá) egy erősődő, fundamentális közegben, s hogy bennünket ma, itt, Európában ugyanez a mentális közeg környékez. Amely előítéletes és alapvetően megosztó, minimálisan sem toleráns és egyáltalán nem kíváncsi. Amely kulturális teljesítményeinek büszke birtokában tekinti magát magasrendűnek - de valójában nem ismeri a saját kultúráját sem: csak érvként, bármire ragasztató plakátként van rá szüksége. Amit ez a csodálatos asszony a hangjával tud, az nem köthető így egyetlen kultúrába - de gyönyörű és teljes. Nem ő veszít vele, ha nem hallgatod, te vagy szegényebb, ha nem ismered. Valami nagyon fontosat tanultam aznap este: hogy amíg tehetem, ne csukjam be a fülem a világ gazdagságára.

Egy nem tervezett ráadást is sikerült kitapsolni belőlük... de még így is úgy tűnt, túlságosan hamar röppent ez a több mint két óra. Feltöltött, mint egy akkumulátort - nagyon szépen köszönöm! És várom (szerintem egyre többen várjuk...) a következő vendéget, kedves Palya Bea!


2018. május 10., csütörtök

Így csajozz egy földönkívülivel - Film

Van egy egészen kedves Gaiman-novella a Törékeny holmik című kötetben, Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal a címe - és most filmet forgattak belőle a kedvenc feketében járó Amerikában élő brit színes egyéniségem beleegyezésével és közreműködésével. Ezt az Agave jóvoltából láthattuk a minap - s most megosztanám veletek ezt a hallatlanul bájos, sokrétegű élményt, aminek a befogadástörténete (úgy vélem) mégsem lesz fáklyás menet. Amiben ott ficereg egy szubkult státusz, de a tömeg mélyen értetlenül bámulja majd (mi a fene volt ez!); a képekkel etetett többség komfortzónájába sehogy se fér majd, sőt, az ízléssel vert fiatalabbaknál is elszakíthatja bizonyos pontjain a beleélést, a benne-létet. Nem mondom, hogy egykori punk kell legyél hozzá, hogy feltétel nélkül szerethesd (avagy hasonlóan kérlelhetetlen lázadások kortárs gyereke...), de csaknem. Én mondjuk nem voltam punk, nem viseltem magamon a hiteim vagy a lázadásaim egyenruháit soha. De Neil Gaimannak meglehetett a maga erős korszaka - amikor belé akadtak a számomra is (mindmáig) fontos kérdések... meglehetett a maga kérlelhetetlenségben inkább törő, mint hajló, kompromisszumokat messzire hajigáló lázadása, és ilyen lehetett.

Nem tudom, rajta múlt-e, vagy a pénztelenségen, hogy a film szándékosan és játékosan szájbahányja az összes látványfilmes CGI mágiát. Elkészült egy film, ahol nem a ma szokásos képi varázslat, nem a rajzolt (fantázia-) látvány dominál. Mintha eldöntötték volna az alkotók, John Cameron Mitchell, a filmíró Philippa Goslett, a producerek (vagy tényleg maga Gaiman), hogy ez a film odabeszél a megjelenítés módjában is abba a korba, amikor a punk már hanyatlik és mindjárt itt a New Wave, sci-fi megy a tévében, de ettől még a fiatalság a lepukkant Croydon-i környezetben ugyanazt a leprát tolja. A kormegidézés nemcsak a karikatúrába hajló punk-rajzban, de az idegenség ábrázolásában is retró utakat követ. Az alienek másságának plasztik élményétől a tömeges „csatajelenetek” ártatlan tánccá koreografálásáig mintha az Alfa-holdbázis (keress rá, mára hallatlanul vicces) sci-fi múltjának eszközkészletét használnák a készítők. Mintha ez a szerelmes fantasztikumnak becézett móka valójában tényleg az ötvenes korosztálynak szólna, a Csillagok háborúja erős vizuális reformja előtti űrfilmeken szocializálódott egykori kamaszoknak – s persze azoknak a mai fiataloknak, akik legalább akkora feladatnak érzik a csajozást, mintha egy ufót kéne szaporodásra bírniuk. Képben tehát időnként fullba’ tolja a kretént a film – nincs is (nem is lesz) könnyű dolga ebben az erősen másra hangolt befogadói közegben. De ha már picit unod, hogy remek színészek zöld és kék (virtuális) vásznakra eszelős profizmussal rajzolt hátterek előtt gyaknak le valami furfanggal náluk erősebb, jobbára szintén rajzolt fő (és még főbb) gonoszokat, akkor ez a te filmed.

Ráadásul ha belegondolunk, ez egy meglehetősen többfenekű film. Nagyon szerettem például, ahogy az alien  „amerikaivá” lett a filmben - merthogy a net- és mobilkorszak előtt Enn, és haverjai elszállt kaliforniaiaknak nézik az idegenek sajátos csoportlénységét, valamilyen fura vallási szektának. Állandóan visszatérő humorforrás ez a tévedés (Carter elnök vegetáriánus? …nem is tudtam… igen, az FBI nagyon gyenge…), de közben nagyon jól illusztrálja, hogy próbáljuk (milyen ügyetlenül) beilleszteni a számunkra elképzelhetetlen tapasztalatot valamiféle általunk is ismert rendbe. És ez az idegenség mélységében tényleg egy másik, elképzelhető dimenzió, fehérben feszítő, vénséges atyaistennel, sajátos felelősségtudattal, csoportlénységgel, „kannibalizmussal” szóval fincsi, és tényleg idegen. Valahol Enn és Zan, az ufólány egymásra csodálkozása felidézte az egykor Galaktikában olvasott legfinomabb novellákat, ahol egy földi beleavatkozik az idegenség sorsába (merthogy: beleavatkozik). Az élményt gyűjtő idegenség ide testesülve sorsot cserél – ez is egy jó játék, és alapvető Gaiman-i gondolat: múlik rajtunk. Múlik rajtunk valami, a világunk és bármilyen azzal érintkező világ egészének sorsát illetően. Van egy szépsége a lázadásnak így, annak a saját céltalanságába fulladt egykori dacnak, amikor az idegen lány kéri a földi fiút: mutass nekem még Punkot!

Kell hozzá némi műveltség, hogy értsd a vicceit. Nem árt tudni, hogy mit jelent egy csillag körül keringő barna törpe, például, bár azt minden műveltség nélkül egyszerűen elég látni, ahogy a színpadon kialakul egy csillagközi punk duett – mellesleg nyilván tényleg felér egy szexuális aktussal, amikor megtörténik. Csendesen végigröhögtem, ahogy a csoportlény „szexcsakrája”: Stella (Ruth Wilson) és a punk „királynő” Boadicea (Nicole Kidman) a klimaxról társalog egy ital mellett… egyébként jó látni, hogy Kidman a maga ufókorszaka után megint mennyire jó. Általában jók a színészek, űrlény Elle Fanning kellően elszállt és éteri, a színpadon edződött földfiú Alex Sharp pont a kellő mértékig esetlen és dacos, és azt lehet érezni a filmen, mindannyian mennyire szerethették csinálni…

Én ezt a filmet a Galaxis útikalauz stopposoknak kedvesen elmeroggyant feldolgozása mellé, meg (hangozzék bármilyen furcsán) a Donnie Darko mellé rakom magamban el - persze ez a film még annyira sem veszi komolyan magát, mint az útikalauz... pedig ez ugye nagy szó. Jó volt látni, a legkedvesebb mítosz-rajongóm milyen ifjúkort mesél magának... mert az utolsó képsorok tanúsága szerint (ahova még egy-két matricás hommage is belefért) teljességgel nyilvánvaló: nemcsak a novella, a film is Gaiman gaimani nyelven és módon elmesélt ifjúságát idézi meg és fogalmazza át. A novellából kibomló film minden porcikája az övé, megkockáztatom (az említett közreműködés helyett) ezt hívják teljes alkotói kontrollnak... S még valami. Szeretem, amikor kíméletlen velem, de az elégtételeit is ugyanúgy szeretem - s ez az alkotótársakkal összepukkasztott kis film inkább az utóbbi...

A hajtás (és az előzetes) után még játszom ezzel a szimpatikus idegenséggel - csak akkor javaslom, ha már láttad...



2018. május 7., hétfő

Walter M. Miller: Hozsánna néked, Leibowitz!


Meséltem róla, milyen éretlenül és korán kaptam egy alaposan felrázó pofont Voneguttól - persze hogy belevetettem magam a fantasztikus irodalomba, és ez belém akadt könyvek hosszú sorát jelentette aztán. Egész könyvtárt, a maga rémületes vonatkozásaival. Bradburyt, meg Asimovot, a Sztrugackij fivéreket, van Vogt szuper- és Wells előembereit, Dick akkor elérhető egyetlen és Clarke minden elérhető könyvét, Douglas Adamst, meg közvetlenül utána Wyndhamot - tényleg  egy időben gátlás nélkül vettem a kezembe a memorábiliákat, ha azt láttam a borító tetejére írva: Galaktika Fantasztikus Könyvek. Kótyagosan szedtem magamba az egymást annyi kéjjel kizáró, olykor meglehetősen takaratlanul a másik álmodó tévedésére mutogató jövővíziókat, egészen a csömörig. Walter M. Miller egészen egyedi módon felkavaró kis mifenéjét már egy sokkal gyanakvóbb állapot ajándékozta, egy gyökeresen másféle kíváncsiság, ami akkor már elsősorban nem a jövőket firtatta, hanem a kulturális alapokat jelentő múltakat.

Három, önállóan is lábon megálló kisregény. Ebben a disztópikus jövőben a Leibowitz-rend apátságában a Memorábiliákat gyűjtik, a Tűzözön előttről fennmaradt, becses töredékeket. Olyan írott szövegeket, rajzokat, megperzselt köteteket, amelyek túlélték a Tüzözön utáni, új-középkori könyvégetéseket, amikor a tűzért felelőssé tett tudomány ellen fordult a maradék túlélők mutációkkal, torzszületésekkel sújtott, babonás népsége. A hit e talajon újra virágzik - s lám, a hit egyik erődjében a szerzetesek az egykor tudásának maradékát gyűjtik egy könyvtárba, Leibowitz tanítása szerint, akinek szentté avatása küszöbön áll... Aztán persze hogy nyílik a világ erre a kincsre, persze hogy újra keresi az eszközt az érdek - az egymás elleni mind kifinomultabb fegyvert keresi megint. A második kisregény időugrásában immár a felébredő, szerveződő tudomány nyitná-tárná az apátság összehordott memorábiliáinak kapuját az őt szponzoráló hatalom érdekei szerint. Ne felejtsük el: a technikai fejlődés elsődleges motorja mindig a vágy volt, hogy az "ellenség" lőtávolságán kívülről legyünk képesek őket elpusztítani.

A harmadik kisregényben mindez legendás múlt, a kolostor az új autópálya mentén relikviák múzeumi tára - relikviákká lett, múzeumi eszmékkel és aggodalmakkal, lelkiismeret-furdalással elegy tehetetlenségben, az új hatalmak új Tűzözönének küszöbén. Könnyen elképzelhető ív, enyhén tanmesei volna, ha nem volna minden porcikájában annyira hitelesen emberi. Ha a három korkeret (az új-középkor, az ismételt felvilágosodás és az új atomkor) nem volna élő, lélegző, esendőségeikben mélyen azonosulható szereplőkkel töltve, mint Francis testvér a maga szelíd esetlenségeivel, Dom Paulo, a gyomorbántalmakkal viaskodó apát, vagy a Költő, az üvegszemével és pokoli modorával - s Dom Zerchi, az utolsó apát. Ez egy tanmese ívén rajzolódó, mélyen emberi történet. Nem árulok el titkot azzal, hogy szerepel benne egy utolsó apát.

Tanmesei íven rajzolódik, de pontos kritikákat fogalmaz meg. Hogy például szövegkörnyezet nélkül nincs szatíra - ha nincs mihez viszonyítani, a viccet is komoly és releváns információnak tekinthetjük. Hogy elvek útjai mögött jobbára nyers (olykor kifejezetten dögszagú) titkok laknak: az érdek mocskos kis titkai - hallatlanul romlandó okai szoktak lenni az okozatul születő, örök időkre szóló birodalmaknak; s talán ezért tartanak általában annyira rövid ideig. A tanmese mentén ott vándorol a bolygó zsidó: a minden tanúja. Talán Leibowicz maga - az ember, aki áttételesen ezért a világ-ciklus szerű megismétlődésért felelős. Enyhén misztikus kis írómóka a figurája: a távlatot jelentő kivétel. A csoda jelenléte - még akkor is, ha büntetésnek tűnik. Tanmesei íven rajzolódik, és a végén csak a csoda oldja fel - valaki (mondjuk ki: az ismeretlen), aki nem kér a régi világok áldásaiból. Sem a lapokon megőrzött titkokra, a memorábiliákra, sem a szokássá satnyult rituáléra: a babonává sorvadt hitre nincsen szüksége.

Walter M. Miller (akárcsak Joseph Heller) bombákat szórt ifjúkorában a lángoló Európára - egy halálok ezreit a gyomrában hordozó repülőgép személyzetének tagjaként. A novellákon kívül ez az egy regénye van... viaskodott a folytatással, amit aztán mások fejeztek be helyette. Talán mert a csodát, azt az idegent, amely túlnőtt a mi mókuskerékként pörgetett dilemmáinkon (könyvtárról, tudásról, alkalmazásáról és belőle fakadó hatalomról) tényleg lehetetlen ebből az "apátságból" látni. Talán mert nem bírta el a maga hordozta történetek súlyát, a vele járó lelkiismeret-furdalást. Az egyetlen bizonyosságba menekült a kételyből - hogy vajon eljöhet-e az a remélt csoda: a gyökeresen másféle viszony. Az író áldatlanul maradt - de itt hagyta nekünk a könyvét. Hogy okuljunk belőle, betűk és lehetőségek, memorábiliák és elképzelések gyermekei - olvassátok. És emlékezzetek.


Kiadó: Móra (Galaktika Fantasztikus Könyvek)
Fordította: Békés András

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...