Margaret Atwood: Elveszve a rengetegben

„- Jó ég, mi történt a hajaddal? - kérdezi Leonie. - Ez céklalé?
- Összeakadtam egy varázslóval - feleli Myrna. - Megpróbált orangutánná változtatni, de csak félig sikerült.
- Majd lenő – teszi hozzá Leonie. Aztán érzékelve, hogy túl nyers volt, visszakozik: - Úgy értem, fantasztikusan néz ki.
- Köszönöm. A tiéd is - válaszolja Myrna. Kurva élet, gondolja magában. Itt van Leonie, aki húsz százalék valószínűséggel lesz életben három hónap múlva, miközben az élettársát, akivel negyvenhat éve vannak együtt, egy szeretetotthonan ápolják, és bombázópilótának képzeli magát, és mi a frizurákról társalgunk?”
 
Ugyan miről is társalognánk a rák, a feltartóztathatatlan öregedés és a demencia árnyékában – hisz amíg hétköznapi apróságokról csacsogunk, addig legalább úgy tehetünk mintha minden a normális kerékvágásban menne. Elszidjuk a béna fodrászt, addig sem kell a felfoghatatlannal törődnünk. Margaret Atwood legújabb novelláskötete a felfoghatatlan veszteséggel való szembenézés és az annak ellenére megőrzött életöröm, (fekete) humor és kíváncsiság gyűjteménye. Egyszerre végtelenül szomorú és felemelő: egy írónő, itt tulajdonképpen nem is számít, hogy véletlenül épp a világ egyik leghíresebbje, túl a nyolcvanon, ahogy szembenéz imádott társa elvesztésével, és ahelyett, hogy örök melankóliára ítélné magát (s olvasóit), gyermeki kíváncsiságba fordítja a veszteséget is – lássuk, mit tudunk kihozni az egyedülmaradtam-kalandból.
 
Persze Atwoodtól ez a legkevésbé sem meglepő. Aki olvasta az esszéit, látott vele egy interjút is, vagy megnézte a róla szóló dokumentumfilmet, tudja: a csintalanság a lételeme. A humor, ami még a legkegyetlenebb műveit is áthatja, az irónia, amivel önmagát és minket, az egész emberiséget ábrázolja. Mint egy gyerek, aki miközben a végletekig feszíti a húrt (hisz mehet-e író messzebb, mint ő a Maddaddam-trilógiában?), folyvást kikacsint a mindentkomolyanvevő felnőttekre: viccelek ám. Most még. Aztán majd eljön a pillanat, amikor rájössz, a valóság másolja a fikciót – de ez már nem a szerző műve. De lehet-e viccet csinálni az elmúlásból?
 
Hogyne lehetne. A friss kötet keretét adó novellacsokor a Rendbomlásból megismert Tig és Nell történetét szövi tovább – ismét csak kiragadott pillanatképek egy hosszú közös életből. Egy időskorban elvégzett elsősegély-tanfolyam, ami rávilágít, hány életveszélyes helyzetet élünk túl mindennapjaink során, anélkül, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítanánk neki. Egy macska halála, aki vörös selyembrokátba csomagolva végzi a fagyasztóban – viktoriánus stílusgyakorlatra késztetve az írónőt, aki Smudgie halála után döbben rá: lehet, öreg már egy új macskához. Egy doboz, ami az évtizedeken át oly jól ismert társ ismeretlen oldalára világít rá – de vajon direkt hagyta ott, akarta, hogy megtaláljuk, vagy hosszú évekkel ezelőtt megfeledkezett róla? Pár töredék itt, pár töredék ott. Szemelvények az idős Nell és Tig életéből. Aztán már csak Nell van. A kettő közt a kimondhatatlan.
 
Sokat gondolkoztam a szerkezeten, vajon miért, hogy Nell és Tig történeteivel kezdünk, majd egy hosszabb, nyolc, különálló, többségében fantasztikumba hajló novellát tartalmazó blokk után a veszteséggel birkózó Nellel fejezzük be. Miért e közbeékelés? Épp mert a kettő közt ott a kimondhatatlan. Mert az elmúlásra való készülést el lehet viccelni; a magánnyal való kényszerű birkózáson lehet önironizálni. De ami a kettő között van, azt csak távolítani lehet – sci-fi mesébe szőni, öregecske barátnők hétköznapi csacsogásaiba fojtani, varázslattal átszőtt felnövéstörténetet írni belőle, elgyászolni általa korábbi veszteségeket. Felemásak is ezek a novellák – mind nagyon Atwoodos, de akad pár, ami mintha egy hosszabb történet zanzája lenne. Persze azért nem véletlenszerűen összedobált sztoricskák: komolyan reflektálnak korunkra, pandémiástul, trumpostul, hómoffiszostul; disztópiákba meneküléssel, idegen lényektől való rettegéssel, a személyiség teljes lebontásával.
 
Miközben valójában mind a Nell és Tig novellák, mind e különálló történetek ugyanazt járják körül, természetes folytatásaként az Atwood egész életművét átszövő kérdésnek: ki vagyok én? A nagyregények és a Rendbomlás novellái is az identitáskeresést járták körül: ki az én, aki elmeséli a történetét, és mitől lesz a történet épp azé az én-é; milyen tapasztalások, traumák, elvárások és szembeszegülések formálnak minket és miért épp azok, miért nem mások – egyáltalán, mi teszi a személyiséget személyiséggé (lásd a Maddaddam Guvatkái esetét). Természetes folytatásai ennek a kérdéskörnek az időskori novellák: hogyan fogalmazom újra magam egy, az egész világomat felforgató veszteség után? Ki vagyok én, ha évtizedekig egy „mi” egyik fele voltam és az a „mi” nincs többé? Egyáltalán, vagyok „én” még valahol? Vagy már örökké egy csonka „mi” maradéka leszek? Ugyanide vezetnek a beékelt novellák is: hogyan fogalmazzuk újra magunkat egy, a világot felforgató pandémia során; hogyan válunk a saját anyánkká, amikor a lányunk kamaszkorával szembesülünk; hogyan jelentéktelenedünk el annyira modern korunk fogyasztás-, gyorskaja- és Netflix-fétise közepette, hogy egy csiga is megszállhatja a lelkünk?
 
Néha imádnivalóak, néha érthetetlenek, néha már-már lázálomszerűek, máskor meg mélységesen szomorúak ezek a novellák. És közben annyi életöröm és élni akarás sugárzik belőlük, amit komolyan csak csodálni lehet – és remélni, igazán, nagyon remélni, hogy még olvashatunk újabb köteteket az írónőtől.
 
„Soha nem árulja el a korát, míg Lynne látványosan kérkedik a sajátjával. Ha elég évet összegyűjtesz, szokta mondogatni, akár az asztalon is táncolhatsz, már ha fel tudsz mászni rá. Szexelhetsz a postással, senkit nem fog érdekelni. Lehúzhatod a vécén a push up-melltartóidat - nem szó szerint, nem érdemes bevonni ebbe a vízvezeték-szerelőket, akik kérdőre vonnának, hogy került a melltartó a vécébe - de a lényeg a lényeg. Nem kell többé behúznod a hasad. Hatféleképpen csinálhatsz hülyét magadból, mert már eleve hülyének néznek, mivel öreg vagy. Nyugodtan megtehetsz szinte bármit.”

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes

A Szolgálólány meséje – 6. évad

„Szépen evezünk a Testamentumok felé. Még nyitva a lehetőség, hogy sikerüljön az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez. Ez bőven több, mint amit a harmadik-negyedik évad legnagyobb részében elmondhattunk.”
 
Bő két éve ezekkel a szavakkal zártam A Szolgálólány meséje ötödik évadáról írt posztom, és annyira jólesne most azt írni, hogy a készítők tudtak élni a lehetőséggel, és sikerült Atwood szellemiségéhez, csodálatosan eleven meséihez méltón lezárni a közelmúlt egyik legfontosabb sorozatát – de nem. Túl azon, hogy a hatodik évad végére ugyan borzasztó kényszeredetten, de megoldották, hogy mindenki ráleljen a Testamentumok felé vezető útra, ez a tíz rész van annyira erőltetett és semmitmondó, mint a sorozat mélypontját jelentő harmadik évad (és a negyedik első fele). Gondolkodtam is rajta, érdemes-e posztot vesztegetni rá, de ha már ilyen szépen végigkövettem a sorozat útját, zárjuk le, meg aztán, így legalább kipuffogom magamból a dühömet. Ami leginkább arra irányul, hogy ennyire nem voltak képesek felérni napjaink egyik legfontosabb kortárs szerzőjének munkásságához, aki pedig még nyolcvan felett is csodálatos dolgokat tud kiengedni a kezei közül – ahogy azt az egyébként teljesen véletlenül az évad nézésével párhuzamosan olvasott legújabb novelláskötete is bizonyítja. Komolyan, egész Hollywood elbújhat egy bohém, madárbolond idős hölgy mellett.
 
Ott hagytuk abba két éve, hogy June és Serena valószerűtlen párosa vállvetve száguld egy ki tudja hova tartó vonaton két pelenkás kisdeddel – előbbi a gileádi menekülteket üldöző kanadaiak és a gileádi merénylők elől fut, utóbbi a múltja elől. Nyilván utálják egymást és nyilván okkal, de véd- és dacszövetségük együtt tartja őket. Aztán persze jön a dráma, Serenát felismerik, a menekült nők meg akarják lincselni, ennek se lesz jó vége… Újrajátsszuk a negyedik évadban June által játszottakat, csak épp Serenával: sehol se tud elbújni, mindenhol rátalálnak, mindenhol meg akarják bosszulni rajta a múltját. A sorozat leggyűlöletesebb karaktere, de amikor pár hónapos kisbabájával menekül az ismeretlenbe, akkor nem nehéz megsajnálni és drukkolni neki.
 

Ügyesen manipulálnak a készítők – tulajdonképpen az évad legjobb részei közé tartozik, hogy végig lebegtetik, vajon Serena megváltozott-e, valóban megbánta-e bűneit vagy sem. Mert nyilván - ha már hat évada a két nő dinamikája élteti a sorozatot - nem hagyják őt parlagon heverni egy menekülttáborban. Gileád megtalálja, Lawrence parancsnok visszacsábítja, hogy legyen a „nyitás” arca, legyen ő, aki az „új Gileád” hírét viszi a nagyvilágba. Ő pedig visszamegy, nyilván visszamegy – hatalomért, pénzért, kényelemért. Aztán hogy-hogynem, beleszeret egy még nagyobb hatalmú parancsnok, aki mellett újra ő lehetne egész Gileád királynője, a legfontosabb és legcsodáltabb feleség. Részről részre alakul, hogy elhisszük-e, Serena már nem ugyanaz, mint hat évaddal ezelőtt – én megmondom őszintén, egészen az utolsó előtti részig nem hittem. Amikor June az esküvőre tervezett terrorakció kapcsán azt mondta: Serena hiúsága egy nemzetet már romba döntött, most romba dönt még egyet, csak helyeselni tudtam. Mert ez a nő maga az ördög. Aztán megtette, amit nem hittünk volna – nem volt hajlandó még egyszer szolgálólányt fogadni a házába, inkább hátat fordított újdonsült férjnek, társadalmi státusznak, vagyonnak, minthogy újra részt vegyen egy másik nő módszeres megerőszakolásában. Ez volt a fordulópont, a végső tette Gileád ellen csak hab a tortán – az egyetlen szépen végigvitt jellemfejlődés a sorozatban, aminek végén, ha megbocsátani nem is tudunk neki, legalább szorítunk, hogy találjon valahol békét a kisfiával.
 

A legnagyobb színészi teljesítményt amúgy kétségkívül a Lydia nénit
játszó Anne Dowd nyújtja 

Kár, hogy annak, akinek valójában sokkal fontosabb lett volna jól felépíteni a pálfordulását, nem sikerült. Hisz itt minden a Testamentumok felé vezet, annak a könyvnek az abszolút főszereplője, a bábjátékos, aki Gileád belső ellenállását irányítja a színfalak mögött, pedig nem más, mint Lydia néni. A kegyetlen kiképző, Gileád női társadalmának abszolút irányítója, akitől még a parancsnokok is rettegtek, aki nem csak nőtársait szolgálta fel tálcán az arra éheseknek, de bármikor bitóra juttathatta a legfontosabbakat is. Hogy belőle hogyan lesz a rendszer legveszélyesebb ellensége – ha valamit, ezt kihívás lett volna jól megírni. Megérdemelte volna. Atwood a Testamentumokban bőven hagyott is hozzá kapaszkodót… Ehhez képest a legostobább és legelkapkodottabb szál lett. Lydia az egyik pillanatban még kivégzéssel fenyegeti a lázadó szolgálólány-növendékeket, másik pillanatban meg elengedi őket, mert June a lelkére beszélt – és hopp, hirtelen felismeri, hogy ezek a mocskos férfiak végig csak kihasználták az ő nagy becsben tartott lányait (hát, jó reggelt…) és önként megy a bitóra a szolgálólányokkal. WTF?
 
És akkor persze June… Aki ismét csak visszaszédeleg Gileádba, noha egy óriási neonfelirat villoghatna folyamatosan a képernyőn, hogy BÁRMIT CSINÁLHATSZ, CSAK NE MENJ VISSZA GILEÁDBA. Mindig visszamegy. Ott persze jönnek a szokásosak: lázadást szít, gyilkol, lelkesítő beszédet tart, lebukik, megmentik, elárulják, megint bemegy, megint lebukik, felkötik, sós kútba vetik, élve eltemetik… Már három évaddal ezelőtt is azt írtam, hogy uncsi is, hihetetlen is és a gileádi törvények logikájából kiindulva hiteltelen is, hogy ez a nő ennyi minden túléljen – hát ez azóta csak rosszabb lett. Felküldhették volna arra a repülőre a bombával őt – tuti még a robbanást is túlélné.
 

Na de túl azon, hogy van három erős nőalakunk, akiknek a sztoriját vagy le kellett zárni, vagy irányba állítani a Testamentumok felé, miről is szólt ez az évad? Hátööö…
 
Jó, ennyire ne legyünk gonoszak. A lázadók lázadnak, vannak egész komoly terveik, June eddig elég bénának ábrázolt férje végre megtalálja a helyét és a szerepét a lázadók közt és rájön, hogy a legnagyobb szabadságharcos támogató férje helyett menőbb dolog a lázadás egyik vezéralakjának lenni; előkerül June anyja, ami jó, mert valakire rá lehet hagyni a kis Nichole-t, amíg a szülők szabadságharcolnak; Nick pedig újabb sok résznyi szenvedés után végre dönt hogy June-hoz vagy a feleségéhez és Gileádhoz legyen hű – hát, nyilván rosszul. Az utolsó két részben kapunk egy jóféle forradalmat, Bostont visszahódítja az USA, Gileádra elég komoly csapást mérnek, de a háborút még nem nyerik meg – ahhoz még nagyon-nagyon sok munka kell. Ha még nem írtam volna le elégszer: nyitva kell hagyni az utat a Testamentumok sorozatváltozatának…
 

Ami a legfájdalmasabb, hogy ebben a sztoriban még most is annyi minden van, amit el lehetett volna mesélni, de nem tették. És annyi emberi dilemma van, amit fel lehetett volna tárni, de nem tették. Atwood hősei rendre ugyanazzal a dilemmával szembesülnek: ki vagyok én? Mi a dolgom az életben? Mi az én történetem? Hol vagyok én a nagy egészben és hogy kötődöm a többiekhez? Az identitáskeresés, a saját hang keresése és a felvett szerepek és ránk kényszerített formaruhák alatti személyiség léte (vagy nemléte) az eredeti regény (és a folytatás) központi kérdése is. Itt, a forrásponton, amikor June-nak döntenie kell, hogy megelégszik-e a visszanyert szabadsággal vagy tovább harcol a rezsim ellen, annyi lehetőség lett volna ezt megmutatni. De pont ebből nem kapunk semmit. June az ideje nagy részében csak bambán bámul a kamerába vagy lassított felvételen vonul, miközben körülötte minden lángra kap. Pedig Elisabeth Moss jó színész, de vagy már ő is belefáradt a szerepbe, vagy ennyire szar forgatókönyvet kényszerítettek rá; de az évad fele táján már úgy voltam vele, ha még többet kell néznem L…A…S…S…Í…T…O…T…T… felvételen June könnyes arcát, sikítani fogok. Sajnos a kérdésemre, hogy sikerül-e az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez a válasz egyértelmű nem. Sikerült megtalálni azokat a hullámokat, amelyek a lehető legtávolabb visznek Atwood szellemiségétől. Végülis, ez is egyfajta teljesítmény.

Margaret Atwood: Legvégül a szív

Atwood nem tud hibázni. Még akkor sem, amikor abszurdba hajló disztópiát ír, a legostobább erotikus regények modorában, nem kevés hidegháborús kémregényparódia hangulattal, szexmániás kémfőnöknővel (és annak csillogó harisnyába bujtatott izmos vádlijával), Elvis-imitátor szexrobotok közt kicsempészett ellenállókkal, egy műhiba okán horgolt kék teddy maciba beleszerelmesedő örömlánnyal, tesztelési hiba folytán túlhevülő és - hát mit szépítsük - farkat törő szexrobottal. Még akkor sem, ha egyébként az összes közül ez a könyve a leggyengébb minőség, és akkor sem, ha vállaltan csak egy paródiába hajló irodalmi kísérlet az egész. Egy gátlástalan trollkodás attól az Atwoodtól, aki, miközben világrengető disztópiáival beírta magát az irodalmi kánon legfelső régióiba, szuperhősös képregényt ír, ujjgyakorlatként Shakespeare-t költ újra, női szemszögből meséli újra az Odüsszeia történetét, időnként felrobbantja a twittert, és nyolcvan felett is tüntet Trump ellen. Mondja valaki, hogy nem ő napjaink legnagyobb irodalmi fenegyereke.
 
Na de ne szaladjunk ennyire előre… Történetünk kezdetén az USA hajdan virágzó tagállamai közül jó néhány épp anarchiába süllyedt a gazdasági világválságot követő összeomlásnak köszönhetően. Egész államok váltak rozsdaövezetté, a csipkés függönyös, nyírt sövényes kertvárosi házakat már rég feldúlták a fosztogatók, munkalehetőség sehol, az üzletek zárva, csak néhány bár van még talpon – inni kell, ugyebár. Charmaine és Stan, a valaha szép jövőt álmodó fiatal pár egyetlen megmaradt vagyontárgyukhoz, egy ócska tragacshoz a végsőkig ragaszkodva járják az utakat, parkolókban alszanak, rettegnek a bedrogozott huligánoktól, Charmaine alkalmi felszolgálói munkáiból élnek, napról napra, egyre gyorsabban csúszva a lejtőn. Cél már nem is lebeg előttük – az a néhány állam, ahol még van munka, már így is túltelített és nem kér a menekülőkből, az egyetlen rokon, Stan testvére meg már békeidőben is bűnöző volt, hát mi lehet most.
 
Aztán érkezik egy visszautasíthatatlan ajánlat. Egy épülő város, egy kísérleti projekt, ahova csak a kiválasztott kevesek juthatnak be, hogy újkori pionírokként építsenek egy új világot. A Pozitron Projekt lényege, hogy egy világtól elzárt városba betelepített lakóival új társadalmi rendet teremtsen, az egyenlőség, jóllét, közös felelősségvállalás jegyében. A városban, Consilience-ben nincs magántulajdon. Nincs privát szféra. Nincs szabadság és rabság. Mind osztoznak mindenben. A lakók egy hónapig a nekik kiutalt kényelmes házat lakják, van polgári foglalkozásuk, katalógusból válogathatják a ruhákat, lakberendezési tárgyakat, a közösség céljainak megfelelően élhetnek, szerethetnek, szórakozhatnak, szaporodhatnak. A következő hónapban pedig bevonulnak Consilience börtönébe, ahol egy hónapig rabként élik életüket. Elzárva a „külvilágtól” és a társuktól, börtönbéli munkát végezve, börtönbéli szórakozásokat űzve, börtönbéli ruhát viselve. Míg „kinti” életüket valaki más éli. A projekt szabályai egyszerűek: semmi érintkezés a városfalon kívüli világgal és semmi kontaktus a „váltótárssal” – ja és persze, a projekt egy életre szól. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.
 
Természetesen az állandó menekülésnél és a rozsdás tragacsban alvásnál ez is jobb – pláne ha vannak pihepuha, tiszta törülközők, pezsgő az üdvözlő hétvégén, gondosan nyírt pázsitok és cuki színkódos robogók. Egy megvalósult ötvenes évekbeli kertvárosi álom, semmi felzaklató, semmi mocsok, semmi újítás, csak béke, nyugalom, közösségi értékek, gondosan bondorított frizurák és virágminta. Charmaine számára, aki egész életében csak nyugalomra, biztonságra, tisztes középosztálybeli értékekre és kirakatba tehető szép, ízléses, de nem túl drága és hivalkodó tárgyakra vágyott, Consilience maga az álom. Minek is kérdezne? Miért is érdekelné, mi történik a városfalon kívül? Miért firtatná, mi zajlik a börtön falai mögött? Miért ne adhatná át magát életében először ennek a kipárnázott nyugalomnak? Nem is érti, az örök kétkedő, rosszkedvű, fanyar Stan miért olyan nyughatatlan. Miért vágyik bármi másra, bármi izgalomra, bármi különlegesre?
 
Tényleg, miért? Miért, hogy vannak köztünk, akik bármit és mindent feláldoznának a biztonságért, a vélt vagy valós nyugalomért, mások meg mindent megkérdőjeleznek? Miért, hogy egyikünk tátott szájjal nyeli a propagandát, más meg fránya tényeket kér számon rajta? Miért, hogy van, aki a saját kényelméért simán megemészti a legnagyobb hazugságokat is és képes akár gyilkolni, ha minden felelősséget kivesznek a kezéből és meggyőzik arról, hogy a közösség érdeke, és végső soron a halálba segített rendszerellenes elemnek is jobb lesz, ha végre békére lel nyughatatlan lelke? Tényleg ennyire könnyen megvezethetőek lennénk?
 
Tényleg. A bugyuta, rózsaszín álomvilágban élő Charmaine alakján keresztül Atwood tökéletesen mutatja be, hogyan hódol be a kizárólag saját kényelmével törődő kisember az autoriter hatalomnak – hogyan épülhet börtönállam szabad választások után és hogyan néz félre kollektíven egy fél világ, ha emberek millióit küldik mészárszékre. Mert mindig kicsiben indul. Az egyes emberrel, aki meggyőzi magát, hogy az az egy kis igazságtalanság nem számít. De vajon meddig megyünk el? Meddig számít a szeretet, a hűség, a család? Ha egy szerettedet szakítják el tőled a „közösség” érdekeinek védelmében, akkor is szemet hunysz? Kihez kötődsz jobban, a hatalomhoz (a saját kényelmedhez) vagy a társadhoz? Mikor válsz önállóan gondolkodó, érző emberből fogaskerékké egy gépezetben? Észreveszed, ha azzá válsz? Lehet, hogy már mind azok vagyunk?
 
Charmaine és Stan sztorija a lehető legváratlanabb és leggroteszkebb fordulatokat veszi – a bevezetőben említett abszurd elemek, higgyétek el, csak a jéghegy csúcsát jelentik. Atwood pedig, miközben lubickol a nevetséges erotikus jelenetekben, az Elvis- és Marilyn- hasonmásokra épülő szórakoztatóipari vadhajtások leírásában és a szexrobottesztelésben, szokásához híven azért megkínál minket néhány nagyon is aktuális dilemmával. Például azzal, hol ér véget a technikai fejlődés és hogyan viszonyulunk hozzá. Vajon az egyre élethűbb szexrobotok elterjedése visszaszorítja a szexuális bűnözést, vagy épp ellenkezőleg, táptalajt nyújt neki? Meddig lehet elmenni? Mi van a robotok után? Mikor pattan ki egy megszállott fejéből a gondolat, hogy neki „élő” szexrabszolga kell? Mennyire van messze az idegsebészet attól, hogy egy aprócska bemetszéssel mániás vonzalmat ébresszenek valakiben, hogy aztán élete végéig kérdés nélkül szolgálja „szerelmét”? Abszurd? Az. Biztosak lehetünk benne, hogy nincsenek hasonló kísérletek? Hááát…
 
És persze ott van a legnagyobb dilemma, ami vissza-visszaköszön Atwood minden művében, és ami sosem veszít aktualitásából, sőt, minden újabb társadalmi-technikai változással és paradigmaváltással csak élőbbé válik: kik is vagyunk mi és mi tesz minket azzá az emberré, akinek hisszük magunkat? Mi is az az identitás, amit sajátunknak érzünk? A Legvégül a szív legfontosabb kérdése, ami ötszáz oldalnyi abszurd után az utolsó oldalakon tárul elénk, bár végig ott lappangott a történet szövete alatt: kell-e nekünk ez a saját „személyiség”? Lehet-e valid választás az, ha valaki lemond róla? Lehet, hogy valaki valóban úgy érzi magát jobban, úgy van a helyén a világban, hogy elhiszi, elfogadja, sőt, óhajtja, hogy piszkáljanak az agyába és vegyék el tőle a választás, a rossz döntés lehetőségét? És vajon mit kezd azzal, ha mégsem? Ha rájön, minden, amit tesz, a saját választása és ő felelős a tetteiért? Szembe tud nézni vele? Hiszen a legnagyobb, a legelső és a végső kérdés mégiscsak ez: mit kezd(t)ünk a szabad akarattal?

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes

A Szolgálólány meséje – 5. évad

Figyelem! Spoileres poszt következik!!! 

„- Nem értem, hogy voltál képes együtt élni azzal a nővel, aki el akarta venni a gyerekedet? Hogy bírtad ki?
- Egész végig megjátszottam magam: játszottam a Szolgálólány szerepét és közben végig azt terveztem, hogy állok bosszút rajtatok.
- És bevált?
- Nézz magadra. Nézd meg, hol vagy most, és mi történt Freddel. Hát, így bírtam ki. Ezt tervezgettem. Te is tedd ezt. Játszd a szereped és közben terveld ki, hogyan állsz majd bosszút rajtuk.”
 
Nem pontos idézet, de nagyjából lefedi A Szolgálólány meséje ötödik évadának számomra legerősebb párbeszédét. Reveláció ez a javából – amikor az egykori Szolgálólány, June végre belemondhatja egykori kínzója, Serena arcába: igen, tönkretettelek. Reveláció a nézőnek is, mégpedig elsősorban azért, mert a sorozatnak sikerült az, amire nem sokan fogadtunk volna (én sem): úgy kanyarítania June történetét hogy nem csak hogy újra érdekes legyen, de valós és átélhető morális kérdéseket tegyen fel; valamint úgy alakítani a két nő dinamikáját (ami, valljuk be, végig a sorozat egyik legnagyobb hajtóereje volt), hogy az előző évad végi grandiózus bosszú ellenére is megmaradjon az egymásra utaltság, egyfajta véd- és dacszövetség, hogy a végére ez a páros együtt szálljon szembe az elnyomóikkal. Nem hittem volna, hogy idáig jutunk, azt pláne nem, hogy képesek az alkotók bármennyire is hitelesen elvinni errefelé a sorozatot, de emelem kalapom – nagyrészt sikerült.
 
Pedig… jó sokszor temethettük már. A harmadik évad és a negyedik évad első fele egy hosszúra nyúlt szenvedéspornó, ahogy akkoriban írtam: „…lassan a falat tudnánk kaparni attól, hogy ezt a nőt újra elfogják, visszaviszik a nénik karmaiba, megkínozzák, vallatják, sós kútba vetik, élve eltemetik, amit csak akar a forgatókönyv szeszélye, de még mindig nem végzik ki. Az újabb szökésnél már úgy voltam vele, ha most is visszatántorog Gileádba, én feladom.” Az, hogy innen felhozták a negyedik évad második felére egy jól átgondolt, sajnos túlságosan is életszerű politikai machinációkkal tarkított thrillerré June feldolgozatlan traumák által keretezett bosszúhadjáratát, kisebbfajta csoda volt. A negyedik évad vége a tökéletes ószövetségi bosszú, Fredet két kézzel tépik szét az igazságszolgáltatás által is cserbenhagyott szolgálólányok, kapunk vért, dühöt, könnyeket, aláfestésnek szól a kiváló „You Don’t Own Me”, teljes a kielégülés.
 
Aztán jön a kérdés: hogy lehet ezt folytatni? Mi lesz June Osborne sorsa? Arya Stark lesz belőle, aki a bosszúszomjába őrülve gyilkológépként irtja Gileád parancsnokait? Zászlajára tűzi a politika és szabadságharcost csinálnak belőle? Netán megmarad June-nak és éli a menekültek csendes, nyugalmas életét Luke-kal és kimenekített kislányával? Képes lenne rá? A nő, aki akkorát rúgott a gileádi rezsimbe, mint előtte senki, és akit folyvást mardos a bűntudat, amiért idősebb lányát hátrahagyta, képes lenne leállni és hátköznapi életet élni? Ez az új évad nagy kérdése – és ezt bizony szépen sikerült kibontani.
 
Mert nem csak June van. Nem csak rajta múlik. Ott a bosszúért lihegő Serena, a megtorlást tervező Gileád, a szabadságharcosok és a politikusok, akik mind a saját céljaikra használnák. Fred végzete epikus és nincs néző, aki ne érezne elégtételt a láttán – de az elégtétel közepette ott az ember. Aki bűntudatot is érezhet. Aki miután beteljesítette sorsát, nem tud szembenézni tettével. Aki meginog – feladná magát, de nincs hol. A senkiföldjén a gyilkosság is büntetlen maradhat. Minden adott, hogy June új életet kezdhessen. Képes rá? Hagyják? Hagyja Gileád? És hagyja Kanada?
 
Több fronton támad a sorozat, és egyik jobb, mint a másik, mégis meglepő, hogy a legnagyobb durranást melyik adja. Egyfelől ott van June és Serena párharca – a bosszúvágyó özvegy hamar rájön, hogy Gileád nem fogadja vissza tárt karokkal, hogy a szabadságfok, amit Kanadában megtapasztalt, „otthon” szóba se jöhet, hogy hiába minden eredménye, Gileádban ő továbbra is csak nő, tehát másodrangú, ráadásul egy áruló Parancsnok özvegye. Eljátszhatja a szerepét, de utána kuss a neve. Hamar találja magát abban a szerepben, amit addigi életében a leginkább megvetett – ezer hála az alkotóknak, amiért ezt azért sikerült kreatívabban megoldani, mintha egyszerűen Szolgálólányt csináltak volna belőle. A bosszú, a sértettség és a véletlenek furcsa összjátékának köszönhető, hogy Serena és June a legkiszolgáltatottabb helyzetben találnak egymásra és szövődik köztük olyan szövetség, ami túlmutat minden politikán.
 
Mert végre kiviláglik, aminek már rég ki kellett volna: June elsősorban anya. Az egyetlen, ami túlmutat a politikán, a kínzásokon, a bosszúvágyon, az épp az, amire az egész gileádi rezsim hazug ideológiája épült: a gyermek. És az ő mindenekfeletti értéke. June könnyűszerrel megölhetné Serenát – nem is kéne semmit tennie, csak magára hagynia. De akkor megölné a gyermekét is. Márpedig ez az egy dolog nem fér bele az erkölcsi kódájába és ez az, ami képes visszarántani a bosszúvágyába beleőrült gyilkost is a teljes elborulásból. Arya Straknak nem volt gyermeke. June Osbornnak van. Szép szimbolika és okosan játszadoznak vele – épp az menthet meg minket a totális elmebajtól, amit a leginkább ellenünk használnak fel, amit az egyik oldal női létünk alapvető értelmeként és elsőszámú kötelességként dörgöl folyvást az orrunk alá, a másik meg mintegy szabadságunk szimbólumaként mutatna fityiszt neki. Szimbolika, írom, de valójában tök mindegy, mire használja a sorozat: szimpla emberség ez. Elveszem-e egy ártatlan kisbaba életét csak azért, mert az apja egy kegyetlen féreg volt, az anyját meg utálom, vagy adok neki esélyt az életre? Valahol itt dől el, hogy June megőrzi-e a józan eszét vagy sem.
 
June, Serena és az anyaság drámája mellé kapunk gileádi politikát, jó sokat – végre. Betekinthetünk egy konszolidálódni vágyó diktatúra hatalmi csatározásaiba – hát, nem nagy élvezet, épp azért, mert túlságosan hihető. A végletekig pragmatikus Lawrence parancsnok és az ő tervei a gileádi ideológia terítésére, a „puha diktatúrát” képviselő kihelyezett telepek, a diplomáciai kapcsolatok felvétele mind annyira ismerősek a történelemből hogy fáj nézni. Igen, így lesz a korábban bombázott diktátorból a legjobb barátunk. Mindeközben a kanadai közvélemény szépen fokozatosan fordul a menekültek ellen – amikor túl sokan lesznek, amikor túl sok erőforrást vesznek el a kanadaiaktól, amikor épp nem tetszik a képük. Van az a vékony vörös vonal, aközött, hogy egy emberként segítünk a háború elől menekülőkön, ruhát gyűjtünk, kimegyünk a pályaudvarra önkénteskedni, tolmácsolunk, vigasztalunk, és aközött hogy a bevándorlók elveszik a munkánkat meg a szociális segélyünket… Ismerős?
 
S miközben Gileád kifelé nyitna és próbálja magát vállalhatóvá formálni, Kanada elüldözi a menekülteket, June-t és Serenát pedig ki tudja, hova veti a sors két pelenkás kisdeddel, valami forr Gileádon belül is. Tán a legérdekesebb szál – a diktatúra lassú belső bomlásának első jelei. Repedések azon a megingathatatlan falon. Szolgálólányok, akik nem törnek meg. Nénik, akikben meginog a hit – akik végre leveszik az önként magukra vett szemellenzőt, és rájönnek, hogy ideológiájuk leple alatt csupán bordélyházat üzemeltetnek. Parancsnokok, akik a pragmatizmus felszíne alatt keresik az utat, hogyan tehetnének jóvá legalább pár bűnt, mielőtt eljön a Pokol. Szépen evezünk a Testamentumok felé. Még nyitva a lehetőség, hogy sikerüljön az utolsó évadban olyan hullámokra lelni, amelyek visszavisznek Atwood szellemiségéhez. Ez bőven több, mint amit a harmadik-negyedik évad legnagyobb részében elmondhattunk. Kíváncsian várom a lezárást.

Margaret Atwood: Égető kérdések

„Rövid távon csak annyit várhatunk el a művészektől, amit mindig is elvártunk. Ahogy az egykor szilárd bizonyosságok elporladnak, talán elég lesz a saját művészi kertünket megművelni – tenni, amit tudunk, amilyen jól csak tudjuk, és ameddig képesek vagyunk rá; hogy alternatív világokat teremtsünk, amelyek egyszerre jelentenek átmeneti menekülést és értő bepillantást; hogy ablakot nyissunk az adott világban, amely lehetővé teszi, hogy kilássunk.
A Trump-korszakban a művészek és az írók azok, akik emlékeztethetnek bennünket válság vagy pánik idején, hogy mindannyian többek vagyunk egyetlen szavazatnál, statisztikai adatnál. Az egyes ember életét deformálhatja a politika, de végső soron nem a politikusaink summája vagyunk. A történelem során ez nyújtott reményt a művészeti alkotásra, amely az adott korban és helyen erőteljesen és ékesszólóan fejezi ki, hogy mit jelent embernek lenni.”
 
Az idézet a 2017-es „Mi a művészet Trump alatt?” című esszéből származik – melynek puszta léte is bizonyítja, hogy Margaret Atwood, akit sokan látnoknak, mások boszorkánynak neveznek, amiért rendre évtizedekkel előre ráérez a korszellemre, még mindig, nyolcvan felé sem fogja be a száját. Hálistennek. Az Égető kérdések magyar nyelven az első esszékötete – mint a bevezetőből megtudjuk, hazájában immáron a harmadik. Borzasztóan örülnék, ha a korábbiak is megjelennének, függetlenül attól, hogy a hatvanas-nyolcvanas évek közéleti írásainak aktualitása szigorúan véve már a múlté – Atwood szövegei jellemzően nagyon jól öregszenek, és ha regényben már a nyolcvanas évek elején „előrejelezte” korunk legfájdalmasabb visszarendeződéseit, vajon milyen tanulságokat vonhatnánk le most a korai esszéiből? Belegondolni is félelmetes.
 
Már a róla szóló dokumentumfilm is kiemelte: Atwood olyan művész, aki soha nem fordítja el a fejét. Nem kerüli a kényes kérdéseket, nem törődik azzal, miről „illik” írnia, sem azokkal, akik elhallgattatnák. Metszően intelligens és széles érdeklődési körű megfigyelő – ahogy a gyerekkortól őt kísérő természetmegfigyelések során képes órákon át csendben, türelemmel, teljes áhítattal várni egy madárra és közben magába szívni a környező erdő minden apró neszét, úgy figyeli a társadalmi változásokat, az irodalmi tendenciákat, az alkotótársak működését, a kultúra helyzetét. Minden érzékszerv kiélezve, minden részlet elraktározva, minden összefüggés feltárva. Nála nincs felszínes megfigyelés, nincs jótékony vagy propagandisztikus csúsztatás. Talán az ösztönös érdeklődés és a kíméletlen fegyelem elegye az, ami ennyire ellenállhatatlanná teszi – csak az figyel ennyire arra, hogy minden szó a helyén legyen, aki tökéletesen tisztában van a szavak erejével.
 
S hogy mégis miről ír? Mindenről és bármiről, ami épp foglalkoztatja – közéletről, politikáról, környezetvédelemről, művészetről, pályatársakról, saját műveiről. Szigorúan véve az irodalomrajongóknak nyilván a legérdekesebbek utóbbiak lesznek: bevallom, bennem tán épp ezek hagyták a legkevesebb nyomot. Atwood van annyira magabiztos szerző, hogy minden, amit el akar mondani a művéről, az benne legyen a műben. Épp ezért, amikor saját magát „elemzi”, azt azzal a jóleső érzéssel olvasom: de hisz ez mind ott van benne. Kiolvasható. Ami a legkevésbé sem azt jelenti, hogy regényei egyszerűek vagy egyszerűen dekódolhatóak lennének – sokkal inkább azt, hogy elég tudatos ahhoz, hogy elgondolkodtatni akarjon, ne rejtélyeket bogoztatni az olvasóval. Jóval érdekesebb, amikor pályatársakról ír: ezek közt vannak bevezetők, méltatások és sajnos megemlékezések is. Alice Munro Nobel-díja után a fél világ megtudhatta, hogy Atwood mennyire értékeli a honfitársat: e válogatásba is bekerült két esszé a „másik” híres kanadai kortárs írónőről; de akad itt Dickensről, Ray Bradbury-ről, Doris Lessingről, Franz Kafkáról, Ursula le Guinről és Ryszard Kapuscinskiről is írás. Nem maradhat ki persze Shakespeare (és Atwood saját Vihar-parafrázisa), meglepő módon bekúszik a kötetbe Stephen King, és a korai hatások közt még egy kis Lucy M. Montgomery is. A legjobban tán azon szórakoztam, amikor leírta, hogy a hatvanas évek Párizsában diákoskodva mennyire rettegett attól, hogy találkozzon a rajongva tisztelt Simone de Beauvoirral – érthető, magam is félelmetes jelenségnek képzelem. Vajon gondolta volna a huszonéves Peggy, hogy egy nap egy polcra kerül vele?
 
Szerintem gondolta. Atwood írásaiból süt valami megkérdőjelezhetetlen magabiztosság – lehet, hogy sokak által csodált bátorsága, látnoki ereje, „boszorkánysága” mögött egyszerűen ez áll: hogy sosem kételkedett benne, hogy megteheti, leírhatja, kimondhatja. Vannak szerzők, akik minden leírt szóba belehalnak kissé, kiknek teljes életét végigkíséri a bizonytalanság, a depresszió, annak reménytelensége, hogy megfeleljenek saját elképzeléseiknek – iszonytatóan gyönyörű életműveket köszönhetünk nekik, és iszonyú halálokat. Atwood nem tűnik olyannak, aki bele akar halni az alkotásba. Jóízűen viccelődik azzal, hogy a hatvanas években rendre azt kérdezték tőle az olvasók: „maga mikor lesz öngyilkos” – hisz költőnő volt és akkoriban a költőnőktől az öngyilkosság elvárás volt. Na tessék, egy újabb elvárás, aminek nem volt hajlandó megfelelni. Szerencsénkre. Mintha csak azt akarná illusztrálni egész életművével, hozzáállásával, fékezhetetlen alkotókedvével és humorával, hogy nem muszáj belehalni a művészetbe. Úgy is alkothat az ember, ha megőrzi a józan eszét.
 
Persze ehhez nem elég a magabiztosság – kell egy társ, aki évtizedeken át támogat. Több, mint megható, ahogy elhunyt párjától, Graeme Gibsontól búcsúzik: ne legyenek kétségeink, abban, hogy Atwood ennyire sikeres lehetett, óriási szerepe volt a hátországnak. És kell egy olyan szilárd alap, mint amit a gyermekkora nyújtott: iszonyú érdekes, ahogy a környezetvédelemről, a környező világhoz való viszonyról, az ember természetbe kötöttségéről ír. Ahogy írja, már akkor környezetvédő volt, amikor még nem is létezett a fogalom, nemhogy trend lett belőle – egyszerűen azért, mert a természetben nőtt fel. Az entomológus apa munkája okán a fél évet a kanadai vadonban töltő családban felnőve hogy is szakadhatna el valaki a természettől? Hogy ne akarná megőrizni? Hogy ne lenne kihegyezve minden változására, minden káros hatásra? Vigyétek ki a gyerekeket az erdőbe, és felnőve mind természetvédő lesz – szólna nagyon leegyszerűsítve a tanítás. Nyilván ennél ez milliószor bonyolultabb, de el kéne gondolkodni azon, hogy nem izmusokra lenne szükségünk, hanem alapértékekre. Csak sajnos az útról, amin évtizedek óta járunk össztársadalmilag, nagyon nehéz visszafordulni. Legyen szó a környezet kizsákmányolásáról, a politikai szélsőségekről, az adataink kiárusításáról, a művészet elértéktelenedéséről, az emberi jogok megnyirbálásáról…
 
„Ki mondja meg, hogy te az vagy, aki vagy? Bárki, aki képes megváltoztatni az adataidat.
Bár a digitális technológiák szuperkényelmessé tették az életünket - elég egy érintés, és máris tiéd bármi - de talán itt az ideje, hogy visszaszerezzük a feladott területeinket. Ideje lehúzni a rolót, kizárni a szimatolókat, visszaszerezni a magánélet fogalmát. Offline élni.
Vannak önként vállalkozók? Értem. Gondoltam, hogy nem lesznek. Nem lesz könnyű.”
 
Írta ezt 2015-ben az az Atwood, aki 1984-ben megírta A Szolgálólány meséjét, mintegy előrevetítve a 2010-es évek antifeminista fordulatát és a Trump-korszak ámokfutását. Tavaly, 2022-ben az USA tagállamai elkezdték szigorítani az abortuszra vonatkozó szabályokat, mire nők tömegei kezdték letörölni telefonjaikról a menstruációs appokat, nehogy megfigyeljék „rendellenes” működésüket. „Ideje lehúzni a rolót, kizárni a szimatolókat, visszaszerezni a magánélet fogalmát. Offline élni.” Látnok? Boszorkány? Vagy csupán egy minden érzékszervét kiélező, átlagon felüli megfigyelője a már mélyben lappangó folyamatoknak? Őszintén szólva, tekintve hogy ő írta a MaddAddam-trilógiát is, baromira örülnék, ha nem derülne ki, hogy minden látomása valóra válik. Végezetül álljon itt két idézet, művészetről és annak értelméről. Valójában nagyjából húsz passzust bejelöltem, és legszívesebben mindet bemásolnám ide. Ennek a nőnek tényleg minden szava aranyat ér. Most felteszem a kötetet a polcra az életmű többi darabja mellé – de nem hiszem, hogy sokáig ott fog pihenni. Újra meg újra kézbe kell venni, olvasni, hagyni, hogy átmosson az a józanság, ami süt belőle és a remény, ami, bármily baljósak is megfigyelései, ott lapul a sorok között. Mert ahogy írja, „a remény beépített tulajdonságunk. És ragadós is: a remény újabb reményeket gerjeszt, mert ha az emberek reménykednek, összeszedik magukat. Ez az, amire a jövőben mindannyiunknak szüksége van.”
 
„Természetesen lesznek tiltakozó mozgalmak, a művészeket és írókat arra fogják biztatni, hogy csatlakozzanak hozzájuk. Erkölcsi kötelességük lesz - vagy legalábbis ezt mondják majd nekik - hogy hallassák a hangjukat az ügy érdekében. (A művészeket mindig kioktatják az erkölcsi kötelességükről, ezt a sorsot más szakmák képviselői, például a fogorvosok, általában elkerülik.) De az alkotóknak nehéz megmondani, mit alkossanak, vagy megkövetelni tőlük, hogy a művészetüket egy mások által kitalált magasröptű cél szolgálatába állítsák. Azok, akik követik az ilyen intő jellegű utasításokat, valószínűleg csak propagandát vagy kétdimenziós allegóriát fognak gyártani – kínos prédikációkat, akárhogy is nézzük. A középszerűek galériái jó szándékkal vannak kitapétázva.”
 
„Mi, írók mindig téged szólítunk meg, ismeretlen egyediségedben.
Ó, Olvasó, élj örökké! (Te - az olvasó egyén - persze nem fogsz örökké élni, de vicces ezt mondani, és jól hangzik.)
Mi, írók, nem tudunk elképzelni téged; mégis muszáj megtennünk.
Mert nélküled az írói tevékenység bizonyosan értelmetlen és céltalan.
És emiatt természeténél fogva reményteli cselekedet, mivel az írás egy olyan jövőt feltételez, amelyben létezik az olvasás szabadsága.
Megidézünk téged, Titokzatos Olvasó; és ím: létezel! Létezésed bizonyítéka pedig az, hogy épp most olvastál a létezésedről, ezen a lapon.”

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes

 

Margaret Atwood: Rendbomlás

„Miért gúny tárgya az egyedüllét – a különállás? Mert az. A magányosak - a maguknak valók - mindig gyanúsak. Furcsák és különcök. Valószínűleg pszichopaták. Lehet, hogy tartanak pár hullát a fagyasztóládájukban. Nem szeretnek senkit, és őket sem szereti senki.
Lázadóbb pillanataimban feltettem magamnak a kérdést, ugyan miért érdekelne engem az, hogy nem jutok fel Noé pároknak készült bárkájára – ami valójában egy egekig magasztalt állatkert, lakat van a rácson, és szabályos időközönként van etetés. Nem fogok engedni a kísértésnek, tartom a távolságot, sovány maradok, mint a farkas, és a peremen járok. Éjszakai teremtmény leszek, feltűrt ballonkabátban mászkálok fel-alá az utcalámpák fényében, a cipőm sarka imponálóan üresen, visszahangozva koppan, hosszú árnyékot vetek magam elé, komoly gondolatokat érlelek fontos témákról.
De még most is kísértett egy vers, amit húszévesen olvastam, egy ismert, nálam jóval idősebb költő írta. Ez a vers azt állította, hogy minden értelmiségi nőnek pattanásos a feneke. Abszurd általánosítás, erre már rájöttem – ennek ellenére aggasztott a dolog. A fodros függöny, amit a sors nekem rendelt, és a pattanásos fenék, amit a végzet szánt nekem, sehogy sem passzolt egymáshoz. Egyelőre egyik sem valósult meg.”
 
Útkeresés, feminizmus, gyermekkori traumák, felnőtt ballépések, társadalmi változások; elvárások, vágyak, álmok, eleve elrendelések keretezte kísérletek az önmeghatározásra – Atwood szinte minden művének fémjelzői, de tán egyiknek sem annyira egyértelműen, mint a Rendbomlás novellafüzérének. Az önéletrajzi elemeket is tartalmazó kötet a Macskaszem közeli rokona, ugyanakkor ott van benne Az ehető nő korai feminizmusa és a késői, érett művek, az Alias Grace és A vak bérgyilkos kacérkodása az identitás meghatározásnak képtelenségével. Kik vagyunk valójában? Milyen élmények határoznak meg minket? Hétköznapjaink nyugodt egymásutánisága vajon hat ránk olyan erővel, mint az eme nyugalmat megszakító traumák? Egyáltalán: a „történések” alakítják személyiségünket inkább, vagy az elvárások, az azok ellen való lázadások, az álmok, vágyak, rémálmok? Ki az „én”, az elbeszélő, aki történetet sző élete apró morzsái köré, aki megpróbálja tartalommal megtölteni a fekete-fehér fotók semmitmondó mosolyait?
 
A novellafüzér, mint egy összekevert kupac fotóból - Féder Márta borítóterve ismét telitalálat! - kikandikáló pár kép: esetleges események füzére, melyek valamiként meghatároznak egy életet. Vajon ha más képek esnek ki a kupacból, azok köré is szőhetnénk egy történetet? Már önmagában az az önkény, hogy épp ezeket a pillanatképeket választjuk a sokévtizednyi megörökített időből, determinálja, hogy milyen történetet s azon keresztül milyen önképet rajzolunk magunknak? Lehetne itt a lapokon egy egészen másik Nell is? Lehetne. Atwood történeteiben mindig ez a legszebb és számomra ez teszi őt valóban korunk egyik legjelentősebb szerzőjévé, ez a játék azzal, hogy sosem tudhatjuk, az elbeszélő valójában mit mesél nekünk. Játék a szavakkal, fantázia, szerepjátszás éppúgy helyet kap a sorok között, mint önmarcangolás, bizonytalanság, sérülékenység. No meg persze az olykor groteszkbe hajló humor, lásd a fenti idézetet.
 
Mindenesetre most ez a Nell jutott nekünk. Tizenegy kép, tizenegy kiragadott szikra, tizenegy történet. Egy kislány útja az ötvenes évektől a hippikorszakon át a kétezres évek elejéig. Egy kislány, akinek idilli gyerekkorát kettétöri egy beteg kishúg érkezése, aki gyenge anyja mellett parentifikált gyermekként túl korán válik koravén kisfelnőtté. Egy fiatal nő, aki lázadozik a ráerőltetni kívánt családi-társadalmi elvárások ellen, aki városról városra, állásról állásra szálldos, kacérkodik a szabad szerelemmel, vörösbort iszik és kortárs festményt vásárol, felszabadultnak akarja látni magát, de nem tud szabadulni a gyermekkorban látott fehérfüggönyös otthon belé égett képétől. Egy megvetett férjtolvaj, aki állást, várost, felszabadultságot maga mögött hagyva követi a szerelmet egy világvégi farmra, a kanadai vadonba, egy szikár, keserű, sosem ismert valóságba. Egy érett nő, aki elment a saját határaiig, és megtanulta meghúzni őket, és azt mondani: eddig és nem tovább vagyok hajlandó másokhoz alkalmazkodni és mások elvárásai szerint működni.
 
Érdekes és nagyon atwoodos az elbeszélővel való játék: a novellák többsége egyes szám első személyben mesélődik, Nell maga mesél, kivéve abban a pár történetben, melyek a farmon játszódnak. Ahova Nell követi szerelmét, kiszakítva saját magát a világából, belekényszerítve egy olyan szerepbe, amit sosem érzett sajátjának, és amelyről tudja, hogy sosem fogja magáévá tenni. Ott van a sorok közt a homályos érzés, hogy tudjuk, mindig tudjuk, mikor kerülünk olyan helyzetbe, amiben nem tudunk önmagunk lenni, amelyben csak kívülről tekinthetünk magunkra. Benne maradhatunk? Hogyne. Hányan megteszik… Vagy visszakövetelhetjük saját hangunk, és próbálhatunk legalább valamivel önazonosabb életet élni. Lehetünk mi a saját életünk elbeszélői.
 
Atwood nagyregényei legtöbbször beszakítják az asztalt – hozzájuk képest ez a novellafüzér csendes, már-már jelenetéktelen kötetnek hat. Mégis: a mesterségbeli tudás egyik csúcsa. Különösebb tűzijáték nélkül mond el mindent rólunk és választásainkról, önbecsapásainkról és eszméléseinkről, dédelgetett sérelmeinkről és megbocsátásainkról. Nem véletlen, hogy olvasás közben sokszor jutott eszembe Alice Munro (valójában többször, mint a regényíró Atwood) – lehet valami a kanadai vadon levegőjében, amitől ezek a zseniális hölgyek ilyen feszesen, keményen, mégis éterien tisztán tudnak írni a leghétköznapibb történésekről, melyekben mégis ott van az egész világ.

Kiadó: Jelenkor

Fordító: Csonka Ágnes 

A szolgálólány meséje – sorozat

Atwood-láz van nálunk mostanában – írtam áprilisban a szerzőről szóló dokumentumfilm kapcsán, s az a helyzet, ez azóta sem nagyon csillapodott. A dokumentumfilm és a MaddAddam-trilógia újraolvasása után sok évnyi tudatos távolságtartást legyőzve belevetettem magam a szerző számára világhírt bebetonozó, ijesztően aktuális, félelmetesen túlhájpolt, meglehetősen ingadozó színvonalú, mégis, vitathatatlanul az utóbbi évek egyik legfontosabb sorozatának számító A szolgálólány meséjébe. Pont a negyedik évad előtt daráltam le az első hármat, hogy utána már-már időutazásnak beillő módon várjam minden héten az új részeket (hála nektek, streaming-platformok, már nem is emlékeztem ez milyen frusztráló tud lenni). Következzék nagyon személyesen, nagyon spoileresen, mi miért hatott és mi miért nem hatott rám ebből az amúgy elég kreatív adaptációból.
 
Szóval… van ez az alapanyag, ami első olvasásra megrágott, kiköpött, olyan hatással volt rám, mint életem legnagyobb tudatformálói, és annyira megijesztett, hogy utána tíz hosszú évig a közelébe se mentem – de még a róla írt posztom sem olvastam újra. Ennyi idő elteltével pontosan tudom, akkor miért hathatott rám ennyire – a tíz év után bekövetkező újraolvasás alkalmával meg miért hatott pont másképp, de nem kevésbé. Huszonévesen, épp a gyerekvállalás vagy nem vállalás dilemmájával és annak minden családi, társadalmi, egzisztenciális konnotációjával küzdve a szülőgéppé degradált gileádi szolgálólányok élete megtestesítette mindazt, amitől a legmélyebben rettegtem. Évek múlva, nem csupán ezen a dilemmán, de számos más, súlyosabb identitásválságon is túl a szolgálólány identitáskeresése, az önmeghatározás, önmagunkkal és döntéseinkkel való szembenézés, saját történetünk elmesélése, az elmesélt és a megélt közti feszülő ellentét, a külvilág számára tartogatott hazugságaink és az önmagunknak mesélt hazugságok egyvelege hatott leginkább. Ami valahol épp olyan félelmetes - ha nem félelmetesebb - volt, mint az első olvasat.
 
Épp ezért volt izgalmas kérdés, hogyan és mivel hat a sorozatverzió. Ami Atwood írásaiban a legzseniálisabb, a hazug narrátorainak (June / Fredé mellé felsorakozik Iris Chase, Grace Marks, Elaine Risley, Penelopé, és a MaddAddam-trilógia nagyjából összes mesélője) önreflexióját folyvást szétfeszítő igazságkeresés és folytonos szépítés, mesélés, hazugsággyár – nagyon nehezen ragadható meg filmen. Még ha remek is a színész, négy évadot (s a készülő többit) nem lehet megtölteni pusztán önmarcangoló belső monológokkal. Ha meg kizárólag a gileádi diktatúrában senyvedő, állandó bántalmazásnak kitett szolgálólányok szenvedéseire koncentrálnak, hamar kifullad és szenvedéspornóba vált az egész. Ennél eredetibb megoldás kell. Annál inkább, mert Atwood feladta a leckét a készítőknek: már jócskán a harmadik évadot forgatták, amikor majd’ harminc év után folytatást írt a könyvhöz.
 
Nade az első évadon múlik minden. Ott még megvan a mankó, Atwood hibátlan története, remek karakterei, baljós függővég, szerethető flashback-lehetőségek. Mit kezd ezzel Hollywood? Meglepő módon megugorja a lécet. Az első évad az egyik legjobb adaptáció, a nem szolgai értelemben. Okosan, kreatívan tárják ki a szerző által nyitogatott ajtókat – úgy mutatnak többet June és a többi kulcsszereplő múltjából, hogy percig sem mennek szembe azzal, amit Atwood leírt, pusztán megmutatják mi minden lehetett e sztori mögött, amit nem írt le. Hiteles történetet skiccelnek a mellékszereplők köré és ügyesen térnek vissza e történetekhez a későbbi évadokban. Bátran adnak arcot olyan kulcsszereplőknek, akik Atwoodnál megmaradnak sematikus gonosz szerepkörben (mert még Atwoodnál is vannak sematikus gonoszok…). Több betekintést engednek June és férje Gileád előtti életébe – aminek szintén óriási jelentősége lesz a folytatásban. Behoznak számos szereplőt, akiknek alig jutott tér a könyvben, okosan felismerve, hogy évadokon át nem lehet ugyanazzal a fél tucat emberrel bábozni. Mindemellett sokkal explicitebb betekintést kapunk a gileádi diktatúra kialakulásába, arcunkba tolják a jogfosztást, a terrorcselekményeket, a katonai puccsot. A rettenetet, ami azután következik. A kiképzést, a kínzásokat, a szertartásokat.
 
És épp ettől lesz a sorozat, minden brutalitása ellenére jóval könnyebben fogyasztható tartalom, mint bármi, amit Atwood valaha papírra vetett. Ennek a nőnek minden sora a bőrünk alá mászik, szereplőinek minden dilemmája a sajátunk, az ábrázolt világok összeomlása minket is maga alá temet. Akkor is, ha csak sejtet. Ha maguk a szereplők sem tudják már, mit éltek át. Ha minden és mindennek az ellenkezője is igaz lehet. Ezt a képernyő nem tudja visszaadni. Atwood narrátorai mindig bizonytalanok és az esetek nagy többségében hazudnak maguknak is, az olvasónak is. A képernyő ezzel szemben az arcunkba tolja a megtörténtet. Ezáltal lesz a sorozatverzió - bármennyire remek iparosmunka - szórakoztató popcornmozi, ahelyett, hogy megrágna és kiköpne. Ami nem olyan nagy baj.
 
Az első évad még szorosan követi Atwood regényét, kiegészítve a szereplők háttértörténetével – a folytatásban azonban már mesélni kell. A második évad sikerrel veszi az akadályt, választ kapunk az olvasókat harminc éven át gyötrő kérdésre – vajon hova vezetett June útja abban a rejtélyes furgonban? Nem mesélem el az egész kálváriát, szökés, elfogatás, Lydia néni kínzásai, vissza Waterfordékhoz, megint szökés, megint elfogatás, megint kínzás, megint vissza, és így tovább… Egy ideig baromi jó, aztán már nem – lehetne ez egy mondatban az egész második-harmadik évad kritikája. Egy dolog, hogy June a történet előrehaladtával mindent túlélő női szuperhőssé változik – szerepébe van kódolva, az ellenállás vezetőjének csak kell néhány sebhely, különben nem lenne hiteles (kapunk is erről pár szép jelenetet a negyedik évadban). Más kérdés, hogy a történet a saját világépítését köpi szembe amikor újra meg újra visszaengedi June-t a játéktérre. Legyünk őszinték: ezt a nőt abban a pillanatban ki kellett volna végezni, amikor megszülte a lányát, ha követjük a gileádi törvényeket (és a sorozat logikáját). Hogy utána visszaengedik Waterfordékhoz – filmes szempontból érthető, a sorozat varázsát jó sokáig a June és Serena közti dinamika adja; az Atwood által felépített világ szabályai szerint viszont a legvédhetetlenebb baromság. És itt még nincs vége.
 
A harmadik évad nettó szenvedés – szereplőknek és nézőnek egyaránt. Lehet lejjebb, persze, mindig lehet. Lehetne még egy kicsit szörnyűbb? Persze. Lőjünk főbe terhes szolgálólányokat, hogy aztán mesterséges kómában hordassuk ki velük a gyereküket – csak mert nem toltuk még elégszer a néző arcába hogy ezek a nők csak edények, nem emberi lények. Hozzuk vissza a gyarmatokról az egyszer már halálra ítélteket, csináljunk belőlük újra szolgálólányt, mert amúgy állati jó karakterek – nem baj, hogy ennek már semmi köze a giledái logikához. Helyezzük a leginkább lázadó természetű szolgálólányt a köztudottan szabályokat nem követő parancsnok házába – kell egyet lendíteni a sztorin, ebből tuti robbanásveszélyes elegy lesz. Hát, lett is. Aztán szöktessünk meg egy óvodányi gyereket June vezetésével, csak hogy borsot törjünk Gileád orra alá.
 
Olvasói logika szerint itt kellett volna legkésőbb abbahagyni. Az, hogy June számos sikertelen szökési kísérlet után még itt, a harmadik évad végi nagy mentőakció alkalmával sem tart az angyalok járatával Kanadába, már olyan szinten bullshit, hogy az ember csak fogja a fejét. Miért? Persze, mindig a lánya miatt marad. Persze, pszichológiailag teljesen érthető. Hannah nélkül sehova. Okos trükk, hogy June akkor törik meg három és fél évadnyi kínzatás után, amikor a lányát fordítják ellene – de már nem tudjuk értékelni, annyira bosszantó, hogy June még mindig Gileádban van és még mindig nem végezte a Falon, mindig kap egy újabb esélyt a néniktől, a parancsnokoktól, a szemektől.  A negyedik évad első fele ennek a szenvedéspornónak a végletekig túlhúzása. Lassan a falat tudnánk kaparni attól, hogy ezt a nőt újra elfogják, visszaviszik a nénik karmaiba, megkínozzák, vallatják, sós kútba vetik, élve eltemetik, amit csak akar a forgatókönyv szeszélye, de még mindig nem végzik ki. Az újabb szökésnél már úgy voltam vele, ha most is visszatántorog Gileádba, én feladom.
 
Nem adtam fel. És milyen jól tettem. Mert másfél évadnyi mélyrepülés után a negyedik évad második felére olyat villantott a sorozat, amiben szerintem már kevesen mertünk reménykedni. Mert meg meri mutatni, hogy az ellenállás jelképe, a mindent túlélő szolgálólány, aki parancsnokokat ölt, gyermekeket szöktetett, lázadást szított, a szabadsággal nem tud mit kezdeni. Hiába várja szerető férj, aki odaadóan neveli June Gileádban született, kicsempészett lányát, hiába a hírnév, a többi szökött giledái fogoly támogatása, hiába a lehetőség, hogy hozzásegítheti a túlélő amerikai kormányt Waterfordék elítéléséhez – June nem tud megbékélni. Lételeme a harc, az ellenállás, a bosszú. Remek írói fogás a szökött szolgálólányok „önsegítő” csoportjának ülése – vannak, akik túl akarnak lépni, akik felednék a borzalmakat, vannak, akik a megbocsátás erényében hisznek és békére vágynak és vannak, számosan, akik nem akarnak sem túllépni, sem megbocsátani, sem feledni. Akiket egy dolog éltet: bosszút állni mindazokon, akik tönkretették az életüket. Amikor a sorozat eljut oda, hogy politikai okokból szabadon engednék a háborús bűnös Fredet, akkor jön el a pillanat, amire az első évad óta vártunk: végre kimondódik, hogy vannak borzalmak, amiket nem lehet ép ésszel kibírni, amik megtörik az embert, kiforgatják önmagából, ugyanolyan kegyetlen szörnyet csinálnak belőle, amilyenek a kínzói. Gileád megmérgezi az embert. June monológja a szociopata Serenáról mintha saját magáról szólna.
 
És a bosszú teljes. Afféle ószövetségi bosszú, méltó Gileád kiforgatott világához. Méltó June útjához. Bosszú, ami remekül játszik az első évadtól szőtt kapcsolati hálóval, remekül emeli be a legzavarbaejtőbb flashback-eket, remekül világít rá arra, miért nem lehet ezt ép ésszel megúszni. Éveken át építgetett várakozásokat elégít ki, sikerrel. Igazi gumicukor a nézőnek. De borzalom nézni. Mert minden ilyen bosszú apoteózis mögött ott egy ember, egy szereplő, aki menthetetlen. June olyan, mint Arya Stark: a cuki kislány, akit annyira maguk alá temettek az átélt szenvedések, hogy tömeggyilkosként tér vissza ősei földjére, megbosszulni mindazt, amit családja ellen elkövettek. Drukkolunk neki? Naná! De tudjuk, innen nincs visszaút. Aryát nem várja boldog családi élet egy helyre kis várúr mellett. June számára nincs boldogság a megtalált férj és az új gyermek oldalán. Véres bosszújával kiírja magát a civilizált világból, és végre az lehet, ami évadok óta elsődleges rendeltetése: az ellenállás mozgatórugója.
 
Amivel igen komoly lehetőséghez juttatták magukat a készítők, hogy csakazértis kifuttassák a történetet oda, amit Atwood a Testamentumokban leírt. Hisz tudjuk, abban nem egy boldog családi életet élő June alakja sejlik fel a háttérben… Baromira kíváncsi vagyok, hogy tudnak-e élni ezzel a frissen megtalált lehetőséggel.

A szavak ereje – Atwood-láz

Az egymás után fűzött szavak hatalma. Aki régóta követ minket, annak nem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy különleges viszony fűz Margaret Atwoodhoz. Amióta először olvastam A szolgálólány meséjét, azóta rajongok érte – még úgy is, hogy magát a szóban forgó művet utána jó tíz évig kézbe sem bírtam venni, annyira élénken élt bennem az első olvasás okozta sokk. Ugyanezért kerültem éveken át a sorozatverziót, ami szupersztárt csinált a szerzőből. A regényt végül a folytatás megjelenése adta újra a kezembe, a sorozathoz pedig a szerzőről szóló dokumentumfilm vezetett el – aminek végülis nagyjából ez lenne a dolga.
 
Mennyire gyakori vajon, hogy kortárs szépírókról dokumentumfilm szülessen, amit aztán a legnagyobb streaming platformok egyikén sugároznak? Nem nagyon. Persze nyilvánvaló, hogy Nancy Lang és Peter Raymont filmjének elsődleges célja még egy kis hírverés A szolgálólány meséje hamarosan érkező negyedik évadához, de ettől függetlenül örvendezhetünk mi, irodalomrajongók, mert ha valaki, hát Atwood megérdemli a figyelmet (többet is ennél a másfél óránál), a doksi pedig elég jól sikerült. Nem formabontó, nem fogja megújítani a dokumentumfilm műfaját, de tisztes és okos portréfilm, ami remekül állítja párhuzamba a szerző életét a művekkel, pont fogyasztható mennyiségben tálal irodalomról vallott nézeteket, életrajzi érdekességeket, feminizmust, aktivizmust, családot, iróniát. És láthatóan nagyon tiszteli alanyát. Akiről a film végére egyértelműen kiderül, hogy amellett, hogy már-már ijesztően látnoki író, roppant jó humorú, érzékeny megfigyelő is. Aki sosem fordítja el a fejét.
 
Azt hiszem, ez a soha el nem fordulás teszi annyira ijesztővé a legtöbb művét. Ahol minden „jóérzésű” író hátrébb lépne és azt mondaná, na, szabjuk ezt egy kicsit fogyaszthatóbbra, ott ő még tovább megy. Ahogy a Guvatkák létrehozásánál, vagy a Ráhel és Lea központ kegyetlenkedéseinél. Tovább megy, de sosem öncélúan – többször leírták már Atwoodról (szerintem magam is) és ő is sokszor nyilatkozta, hogy disztópiáinak alapját mindig valahol, valamikor már megtörtént események, megfigyelt jelenségek adják, vagy olyan technológiai felfedezések, melyeknek már megvan az alapja. Ez a soha el nem fordulás jellemzi a saját magához és íráshoz való viszonyát is. Halj meg drágám, hogy írhassak róla – idézi a film egy korai költeményét. Magával szemben is legalább olyan kíméletlen, mint az olvasóival. Az írás nem mentség, mégis a legjobb mentségünk. Nade, humort ígértem, nem tragédiát – roppant tanulságos, ahogy Atwood enged belesni írói módszere kialakulásába: egyszer próbálkozott valamiféle modern kreatív írásnak nevezhető technikával, szépen megtervezett cselekményt, kis kártyákra felírta a szereplők jellemzőit, volt is már kétszáz oldala, aztán rájött, hogy ebből regény aztán sose lesz. Maradt hát inkább az ösztönös írásnál. Jobban is áll neki. 

       

Írás mellett kapunk némi hagyományos életutat is: az entomológus apa munkája révén az észak-kanadai erdőkben töltött gyermekkortól a lefojtott iskolás éveken át (okosan beszerkesztett Macskaszem-idézetekkel) a Harvardig, ahol az akkor már díjnyertes költő Peggy ki volt zárva a csak férfiak által látogatható költészeti könyvtárból. Kevesen vették észre, hogy Gileád valójában a Harvard angol tanszéke – mondja Atwood már nyolcvan felé, és mi persze kuncogunk, de azért ott motoszkál bennünk, hogy mi változott s mi nem változott az azóta eltelt bő hatvan évben (és persze eszünkbe jut Woolf meg a Saját szoba, ami Atwood harvardi élményei előtt bő harminc évvel mesélt ugyanerről…). Vannak dolgok, melyek soha nem változnak. Az írói találkozókon rendre feltett kérdésre – Hogy tud erről ilyen nyugodtan beszélni? – a válasz egyszerű: Mert megöregedtem. Úgy is mondhatná, rajtatok, fiatalokon a sor, hogy változtassatok, menjetek szavazni, menjetek utcára, vegyétek észre, ha rossz irányba mennek a dolgok. Persze kor ide vagy oda, van, amihez sosem lehet túl öreg: Trump megválasztásakor nem csak kiment tüntetni rózsaszín kalapban a Women’s March-ra de írt is gyorsan egy folytatást az anno a Reagan-éra szülte A szolgálólány meséjéhez. Ő így küzd.

 

Ahogy küzdött a Harvard után is. A kanadai irodalomért, mely akkoriban gyakorlatilag alig létezett (a kanadaiak amerikai irodalmat olvastak, a kanadai írók meg külföldre költöztek), és amelynek férjével, Graeme Gibsonnal újjászervezői lettek; a női jogokért, melyeket a hetvenes évek feminista mozgalmai után a nyolcvanas évek ismét visszavetettek; a környezetvédelemért, melynek legambíciózusabb látomását szentelte. Mindebből itt csak villanásokat kapunk, de kárpótolhat a számos családi sztori madárlesről, utazásról és a kanadai vadonhoz fűződő viszonyról. No meg egy környezetvédelem ihlette képregény egy részben macska, részben bagoly, részben ember szuperhősről, amelynek bemutatóján a hetvenes, Nobel-esélyes író nem átall cicafüleket és madárszárnyakat ölteni. S miért ne tehetné?
 
Az nyilván nem kérdés, hogy a rajongókat megfogja A szavak ereje, a kérdés mindig az, mennyiben alkalmas egy ilyen portréfilm arra, hogy felkeltse olyanok figyelmét, akik nem olvastak még az írótól? Cseppet sem reprezentatív, ámde sokatmondó kutatásunk eredménye az, hogy alkalmas. Zolit elbűvölte Peggy humora és az íráshoz való hozzáállása, úgyhogy évekig tartó hiábavaló unszolásom után végre belevetette magát a MaddAddam-trilógiába. Amit párhuzamosan én is elkezdtem újraolvasni, szóval most kerülgetjük egymást a könyvjelzőinkkel. A film hatására végre rávettem magam A szolgálólány meséje sorozatverziójára is, ami így három évad után brutális, megdöbbentő, nagyon más élmény, de nagyon jó. S hogy hogyan tovább? Áprilisban jön a negyedik évad, amit tűkön ülve várok; majd utána írok hosszabban magáról a sorozatról és arról, miért, hogy minden brutalitása ellenére is sokkal könnyebben emészthető, mint a könyv. MaddAddam után idén mindenképpen szeretném elolvasni A vak bérgyilkost is; amit változatlanul Atwood legjobb művének tartok, még ha az agyonhájpolt szolgálólány és a túl aktuális disztópia (amiből, viszonylag friss infó, szintén sorozatot tervez készíteni a Hulu, bár meg kell mondjam, ezzel kapcsolatban azért vannak kétségeim) mellett kevesebb figyelem is esik rá. Megnézem végre az Alias Grace sorozatot, ha már eddig kimaradt. És be fogom szerezni az Angel Catbird-öt. Szóval a cím nem véletlen, totális Atwood-láz van nálunk mostanában.
 
S ha ez még nem lenne elég, az internet sötét bugyrainak hála rátaláltam Isten Kertészeinek megzenésített himnuszaira. Mondanám, hogy MaddAddam olvasáshoz tökéletes aláfestés, de inkább maradjunk annyiban, hogy ööö… érdekes 😊