Saul Bellow: Sammler bolygója

Mint egy igazi, békebeli, polgári regény. Nem lehet átrohanni rajta. Ízlelgetni kell, szertartásosan, megadva a tiszteletet olvasás közben. Nem viseli jól a „kutya-futtát”. Majdnem hogy eltartott kisujjú ötórai teaivás-szerű tempót és grandezzát kényszerít ki, hogy aztán, a megfelelő pillanatban, amikor az ember már berendezkedik a polgári szöveg-miliő biztonságába – képen csapjon valamiféle vaskos „kortársival”. Mint egy igazi, békebeli polgári regény keserves, széthullás-kori paródiája. „…most neki kellett megcsinálnia mindent, ami egykor a cselédség feladata volt. Egyfajta templomi szertartásossággal. Elismerve a társadalmi hanyatlást. A romokban heverő múltat…”

Arthur Sammler az egykori angliai harmincas években lengyel zsidóként a kultúra-elit; többek közt H. G. Wells, Orwell ismeretségével büszkélkedhetett. Hogy aztán a legrosszabbkor térjen haza Lengyelországba. Lányával, Shulával együtt csodával határos módon túléli a poklot. Unokaöccse, a gazdag New York-i nőgyógyász: Elya Gruner révén Manhattan-be kerül. Ahol Gruner gyerekeinek és baráti körének lesz egyfajta lelki szemetesládája. Egy darabka menekült „régi Európaként” a szexuális forradalom idején. Aki a régi életében kénytelen otthon lenni az új világban is. „Milyen nehéz az emberélet itt, a szilárd polgári formák között! Az állandóságra törekvés szomorú. Az emberek… túl nagy nyomatékot adnak a felbomlott bizonyosságnak; amiben korábban hittek, bíztak, azt most fekete humorral keretezik… így tekintenek vissza az elutasított polgári stabilitás sötétségére. Ez sem helyénvaló, ez sem korrekt. Hogy az emberek legalizálják a tunyaságot, ostobaságot, felszínességet, nyugtalanságot, paráznaságot – gúnyt űznek mindabból, amit valaha tisztességnek neveztek…”

Sammler legfontosabb tulajdonsága a kultúra „hétköznapi valóságához” való makacs ragaszkodás. Nem tud hatással lenni a környezetére – a saját lányára a legkevésbé. De nem adja fel. Próbálja képviselni azt, amit a háború alatt elveszített, s a megmentői kedvéért újra magára húzott – mint egy folytonossági hiányokkal szaggatott vén öltönyzakót: azt az életszervező értékrendet, amely a fiatalabbaknak puszta kulissza, előny-szerző hivatkozási alap, törvények kiskapuinak bonyolult körülöttese. Amely számukra a „törzsi viszonyok”, az elitet mindenütt jellemző korrupciók és stiklik önszépítő ruhája – s amely az „utca” számára már régóta nem is létezik. Sammler nem tud túllépni a buszon többször is, kényszeresen megfigyelt tolvaj egykedvűségének botrányán. Nem tudja megemészteni a Bűnhődés nélküli Bűnt.

Persze sznob is, a maga komótos módján. „Nem személyes sérelemként élte meg a történteket, a bántani akarás csapta arcul. Micsoda szenvedély, csak hogy „valódi” legyen valaki. De a „valódiság” egyben brutalitás. És elfogadni a szart mint alapminőséget …körülötte céltudatos, agresszív, üzleti ügyeiket intéző, elszánt emberek tették, amit az ember általában tesz… de a különlegeseket, mint Sammler… őket nem a cél, hanem a környezet esztétikus feldolgozása vezérelte.” A környezetében számos ifjabb tisztelő akad – s ifjú rokon, a megmentő, Elya Gruner gyermekei: a nőstényállat Angela, s a fantaszta Wallace. Egytől egyig pszichiáterek páciensei – és Sammler az ember, akihez az analizáltak egyfajta utókezelésre járnak, akinek elmesélik magát az analízist. Elmesélik az élmény elmesélésének történetét, és magánbotrányaikat, az élményt is az embernek, aki nem szorul analizísre – hiszen hordoz értékrendet. Aki a korban, az analizáltak korában maga az élő anakronizmus.

„A forgalommal együtt a szél is feltámadt, és a nap manhattani viszonyokhoz képest meglehetősen erősen hatolt be Sammler lényének nyílásaiba, repedéseibe…” Gyönyörű mondatok mesélik a zaklatott napokat – Shula a maga fantazmái miatt Wellsről szóló kéziratot lop apjának, bonyodalmakba lökve nemzőjét. Elya Gruner, a megmentő és létfenntartó a halált várja a kórházban, miközben méltatlan csemetéi mind Sammleren keresztül akarnak tőle valamit. Aki hiába látszik „egykori önmagának” a szemükben, a kultúra letéteményesének. „Amit Shuláról hallott, az fullasztóan nyomult be azon repedésekbe, amelyek az elmúlt három évtized során tárultak fel és tágultak ki… Nos, nem az, akinek Shula hiszi… hogy is elégíthetné ki képzeletük igényeit?” Aki az életéért ölni kényszerült, kivetkőzni önmagából, az hordozza az értékrendet, mint a megszaggatott öltönyzakót, a viselkedésmódot, a méltóság teljességét, még a tartalma árnyékát is beletölti – de hinni nem hisz benne. Vagy talán mégis?

Bellow nem dönti el – a „belehelyezkedése” Sammlerbe itt is legalább annyira zavarba ejtő, mint másik híre regényhőse, a behemót bunkó „esőkirály”: Henderson esetében; legalább annyira teljes. Megalkotja a figurái igazát, de a korlátoltságaikat is, a dilemmáikat is, az önbecsapásaikat is. A szerepjáték maradéktalan – és nem csal az író, nem „zsebcselez”. Ami feloldhatatlan, azt a mese kedvéért sem oldja fel. A kultúra halott és mégis éltet. Talán arra elég, hogy majd jöjjön valaki, és elmondja felettünk is a halotti imát.


Kiadó: Park
Fordította: Dezsényi Katalin
 

Saul Bellow: Henderson, az esőkirály

Hát! Csak higgye az élet, hogy engem már végleg beskatulyázott! „Henderson nevű egyed, típusa ez meg ez, az óriás alkamadárral, a csőrös emlőssel meg más demonstráló tényezőkkel együtt ezt meg ezt az elvet igazolja, azaz végleg irattárba!” De az élet nagyon téved, mert végtére is, emberek vagyunk. Ember vagyok… akármilyen furcsa, én magam is. Ember. És az ember sokszor megtréfálta már az életet, mikor az azt hitte, sikerül bennünket tökéletesen gúzsba kötnie.

Képzeljük el Amerikát, egyetlen emberi testbe bújva: ő Henderson. Nekiesik a világnak a maga gyermeki naivságával és gigászi fizikai erejével, gyámoltalan gyávaságával, amit önmaga elől is dührohamokba csomagol; ostobán és esetlenül esik neki a világnak, mindig a rossz végén ragadva meg a „problémát”, pillanat szülte elméletek, kompenzációk, indulatok által ide-oda rángatva. Képzeljük el, tud-e tanulni, változni, jellemében „felnőni a feladathoz”, avagy marad-e az aki volt: örök „Esőkirály”. Erők, indulatok, vágyak, zabolátlan késztetések játékszere, minden jó szándéka ellenére homokvárak széttaposója, rosszkisfiú.

Ó, ha valaki ilyen merészen építi fel és beszélteti a szerepből soha ki nem esve a – mondjuk ki – fatuskó értelmi képességű karaktert, akit egyszer zavarba hozott a világ, és azóta is egyfolytában opponál, védekezik, vádol és fenyeget – nos, ezzel tényleg illik kezdeni valamit, és ilyesmit illik kezdeni, ahogyan Saul Bellow csinálja: bele kell lökni az egzotikumba.

Henderson igazi „elefánt a porcelánboltban”, a gyermekien érzelemvezérelt figura kiválóan alkalmas nagyon sok emberi gesztus: például a képmutatás részletes természetrajzának vázolására. Valaki, aki tényleg nem tudja, mit is akar, remekül tükrözheti azok akaratait, akik tudják – és mi felismerhetjük, milyen alakokat ölthet a manipuláció. A zavaros következtetések által folyvást saját magát gúzsba kötő elme valóban katartikus pillanatokat teremt, amikor minden várakozásunk ellenére olykor átlát a szitán, még ha legtöbbször homokot markol is ezzel, az a kevés is kifolyik az ujjai között.

Henderson saját maga elől menekül – mondanám, de igazából minden gesztusával az elől, akivé válnia kellett volna: a szerep elől, amit nem vállalt. Nem akart a „saját bátyjává” lenni, betölteni a halott testvér szerepét az apja, a környezet, a társadalom szemében – s ennek a szerepnek egy másképp formált maszkjával viaskodik Esőkirályként is. Úgy látszik, a mások által ránk álmodott szerepek elől hiába menekülünk akár a száraz évszak ütődött melegébe csavarodott Afrikájáig. Persze hősünk onnan is úgy menekül és – voltaképp – ugyanaz elől, a végén, nem is tehet mást: csak ehhez a meneküléshez ért. Ha tovább gondoljuk a parabolát, az ötvenes évek világvezetésének megfelelés-kényszerében égő Amerikájáról, láthatjuk, ma is ennek a menekülésnek a jegyében áll – csak ma leggyakrabban előre menekül, új ellenségképekbe és új háborúkba – a mai Hendersonok gondolkodásmódja sajnos egy fikarcnyival sem differenciáltabb.

Mert ez a hős tényleg olyan, mintha maga lenne  - az  azóta immár világot irányító - „Amerika-szellem”, aki disznókat telepít az európai kulturális örökség „angolparkjába”, koszba borítja a nemesebb ősök által ráhagyott kúriát. Holott a katedrálisok szépsége láttán sírva fakad - mondhatnám: a világot korlátok nélkül mindig magába engedi. Nem érzéketlen hát, csak tehetetlen a maga erőivel: valójában ide-oda veti a maga tehetetlensége az eszelős megfelelésvágy és annak kudarca által megszülető düh szélsőségei közt. Bellow legnagyobb teljesítménye - túl azon, hogy a történet a maga harsány módján igencsak szórakoztató -, hogy nem „szól ki” a karakterből, hogy a szöveg mindvégig benne marad ebben a konzekvens világ-nem-értésben. Persze hősünk leginkább magát szeretné megérteni és elfogadni – s az író ezt is ránk, az olvasóira bízza, hogy eldöntsük: sikerül-e neki ennek az eszelős pikareszknek a végén, ha a megértés maradék nélkül nem is, legalább az elfogadás. 

Kiadó: Metropolis Media

Fordította: Bányai Geyza