Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

„A cselekmény szerkezete a történet előrehaladtával egyre inkább azokra a matrjoska nevezetű orosz babákra emlékeztetett, amelyek a belsejükben önmaguk újabb és újabb kicsinyített mását hordozzák. Az elbeszélés fő szála ennek megfelelően egyre több történetre ágazott szét, mintha egy tükrökkel teli terembe hatolva megsokszorozta volna önmagát.”

Jó hat-nyolc éve már annak, hogy A szél árnyéka futótűzként száguldott végig a hazai könyves blogokon: emlékszem, nem telt el úgy hét, hogy ne olvastam volna egy elragadtatott értékelést róla. Egyike volt azon könyveknek, amiket akkoriban mindenki imádott (egy kivételre emlékszem, de arra nagyon). Na, akkor kellett volna elolvasni, ahogy egyébként akartam is, csak valahogy mindig kimaradt. Simán el tudom képzelni, hogy nyolc évvel fiatalabban és pont ugyanennyivel kevésbé cinikusan engem is sokkal jobban elvarázsolt volna.

De sajnos azóta eltelt pár év, lecsúszott pár szemléletformáló olvasmány és már nem annyira könnyű elvarázsolni – pláne ha a szerző ennyire nyíltan elvarázsolásra játszik. Érdekes kérdés egyébként, hogy hol húzódik a határ az őszinteség, a „nem akar többnek látszani mint ami” és a hatásvadászat között.* Ahogy az is, hogy vajon a könyv ez esetben minek akar látszani és mit aggattak rá a különböző kiadói marketingfogások (ráadásul szegény igencsak megszívta a magyar kiadásokkal…). Most akkor szépirodalom vagy sem? Lektűr vagy sem? Az efféle műfajmixeket sosem könnyű elhelyezni, hát még ha kényszerűen ráhúznak olyan nagyívű asszociációkat keltő jelzőket, mint mágikus realizmus, gótikus rémregény, posztmodern regény… Ennél jobb könyvek is elvéreztek már a hasonló címkézések során.

Nekem leginkább bölcsészponyva. Varázslatos hangulatú, beszippantó, puha, meleg takaróként körülölelő szórakoztató irodalom, néhány ínyenc kiegészítővel: úgy mint egymásba ágyazódó történetek, könyv a könyvben, megelevenedett szereplők, az idősík és az elbeszélő váltakozásai, az író-főhős-olvasó történetének egymásba játszása. Zafón e téren jó, nagyon jó, ráadásul az Elfeledett könyvek temetőjével már önmagában megteremtett egy olyan helyszínt - mit helyszínt, önálló szereplőt - amellyel minden valamire való könyvmoly szívét rabul ejtette – az, hogy a főhős egy antikváriumban tengeti napjait, csak hab a tortán. És ha ez nem lenne elég, ott az őszi Barcelona (van tavaszi meg téli is, de valamiért ez a könyv valóban nagyon őszi) – a szeles, melankolikus, elmúlásszagú napok; a háború fenyegető árnya és a veszteségek utáni lassú ocsúdás; egy elátkozott ház; egy tiltott szerelem; romantikus villamosozások az esőben. Hangulatkönyv ez a javából.

Rá is fér, mert maga a történet fájóan egyszerű és kiszámítható. Amin persze lehet vitatkozni, hogy akkora baj-e vagy sem – bennem hagyott egyfajta keserű szájízt. Jobb író Zafón annál, hogy ennyire sablonos módon kerekítse a történet végét. És akkor vissza is térhetünk a kérdéshez: mi ez a könyv? Egyáltalán kell-e címkéznünk vagy sem? Kell-e hinnünk a címkéknek vagy sem? Esetleg szimplán hagyhatnánk, hogy hasson ránk olvasás közben, a maga módján, nem törődve azzal, hogy most egy romantikus-misztikus rémregényt olvasunk-e vagy egy történelmi romantikust vagy egy romantikus krimit; azzal meg pláne ne törődjünk, hogy magát posztmodern szépirodalomnak képzeli-e vagy sem. Végső soron úgyis csak ez számít, nem? Hogy hat vagy sem.

Engem magával ragadott. Élmény volt beleburkolózni, főleg úgy, hogy egy nagyon rossz olvasmányt félredobva vetettem bele magam, mint valami mentőcsónakba. Imádtam benne lakni a hangulatában, érdekelt a fekete férfi története, jókat kacagtam Fermin szóvirágain és őszintén drukkoltam hogy Daniel ne kövesse el ugyanazokat a hibákat, mint Julián. Sok tekintetben tizenkilencedik századi romantikus nagyregényeket idéz – ami nem baj. És ha ennyit gondolkodom rajta, valamilyen hatással csak volt rám. Csak hát az a vég, csak azt tudnám feledni…

Kiadó: Ulpius-ház

Fordító: Vajdics Anikó

*Azt hiszem valahol a mesterkéltség környékén kéne keresni a kulcsot - de hogy Zafón mennyire mesterkélt, mennyire megcsinált könyvet írt, azt nem tudnám megmondani. Nekem olvasás közben nem tűnt annak. Újrázni kéne. De a franc se akar nagyítóval kutatni mindenféle jelek után. Inkább előveszem jövőre az Angyali játszmát...

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

Azt hittem, alaposan elkéstem ezzel a bejegyzéssel, de látom, „blogvilágszerte” még mindig téma a könyv; több friss hozzáfűzés rá a bizonyíték. Sokan, és sokfélét írtak róla már, a legtöbben A szél árnyékával vetették össze, az író korábbi könyvével – nos, azt még nem olvastam, nem tudom, igazuk van-e.

David Martín, regényünk ifjú hőse, a Kárhozottak Városa regényfolyam – rémregénysorozat fogyasztásra – írója, Pedro Vidal pártfogoltja egy nap visszautasíthatatlan ajánlatot kap: írjon egy könyvet számára elképzelhetetlen összegért egy titokzatos megrendelőnek, Andrea Corellinek. Megszabadulhat ezáltal a szerződéstől, ami a kiadójához láncolja, amely szerződés megállás nélküli, betegítő robotba hajszolja. Csak egy új szerződést kell megkötnie…

Mindez a századforduló Barcelonájában történik, a városban, amely leginkább egy indulatokkal teli lefojtott palackra hasonlít – olyan, mint hősünk: senki nem segíthet rajta. Martín szerelme, Christina a pártfogója felesége lesz, igazi ihlettel írt regénye a kiadója ármányainak köszönhetően megbukik (a pártfogónak, Vidalnak „összenégerkedett” regény lesz siker). Az egyetlen fénysugár ebben a felhős, örökké esőtől sújtott közegben: Isabella, a vadócból lett „tanítvány” is kárára van, kotnyeleskedése tárja fel a rejtélyes megbízó, Corelli és az annyira vágyott tornyos ház előző gazdája, a különös körülmények közt elhunyt Diego Marlasca kapcsolatát – mélyebbre taszítva Martínt a nyomozásba, ami sokak vesztét okozza.

Erős hangulatokkal épít regény-várost Carlos Ruíz Zafón, erős, mérgező hangulatokkal. Mintha az egész város elrejtett bűnök és sebtében eltemetett hullák, emberi és cselekedet-hullák katakombája lenne, s mindez alatt ott húzódik az Elfeledett Könyvek Temetője, a könyv-világ hulláinak termek során át húzódó sírkamráival. Mégsem „rémregény” ez, a félelemkeltés eszköztárának teljes skálája ellenére sem, a „Kárhozottak városa”-ság ellenére valahogyan mégis valóságszagú lesz, még ha nem is laknék szívesen ebben a valóságban.

Talán azért, mert az író alakjai élnek. Nem könnyű velük azonosulni, de elhiszem őket olvasás közben, az utolsó koncul vetett „statisztától” don Pedrón és Sempere bácsin át egészen a nagy konspirátor Corelliig. Átérzem, milyen ambivalens, ferde viszonyt él-érez David és Christina a Vidal által való, a hála által elátkozott-megkötött szolgai életkényszerben, elhiszem Sempere szelíd, megtartó szeretetét, még Isabella féktelen, korba annyira kevéssé illő gyermeki dekadenciáját is hamar lenyomja a torkomon a szerző – annyira valóságosnak tűnnek a szereplők.

A kortárs irodalomban kevés könyv zaklatott fel ennyire – főleg mivel egyfelől ez egy ál-történelmi regény; másfelől szépen be-kulturált (Poe óta növekvő bokrú) rém-szépirodalmi mű, tehát elég egyszerű eset. Mondhatni, klasszikus eszközökkel operál, a kortársi irodalmi eszközök – keleti emo, posztmodern nyeklés, önfelfejtés, nyelvi attrakciók stb. – alig használódnak. Azt hiszem, most már kénytelen leszek elolvasni A szél árnyékát is…

Aki még nem olvasta a könyvet, az innen ne olvassa tovább. 1987-ben jött ki Alan Parker eszelősen kegyetlen, a maga nemében klasszikus filmje, az Angyalszív. Aki azt a filmet látta, annak a történetvezetés minden írói fogása hamar elemeire bomlik, az a könyv alig harmadától felismerheti Corellit a maga teljes mivoltában, megfosztatik a Martín által lefolytatott „nyomozás” meglepetés-faktorától, a cselekmény keltette izgalmi tényezőtől. Nem mondom, vannak eltérések. A korábbi ház- és kézirattulajdonos, Diego Marlasca, a múltbeli „alterego” utáni vadászat más dimenzió, mint Harry Angel menekülése önmaga elől, de a lényeg, (a cselekményvezetés stáció-szintjén) ugyanaz.

Engem nem zavart, sőt, szinte megkönnyebbültem. E felismerés után nem borzongó kiváncsiság vezetett az olvasásban, hanem a „szépírás” olvastának öröme. Mert Zafón ihletetten ír, ínyenceknek való, gyönyörű mondatokban halmoz időnként szinte versbe illően lírai képeket (akár valamilyen horrorisztikus leírás kellős közepén is); ha felveszed a ritmusát, perverz élvezet olvasni, a mondatok szintjén  igazi, veretes szépirodalom halmozódik itt lapról lapra. És ami még halmozódik, a történet veleje, figyelemre és megfontolásra méltó.

Igen, mi ”találtuk ki” a fasizmust, mi, emberek. Lehet, hogy valójában nincs egy teljes szoba az Új Vallás kézirataival tele az Elveszett Könyvek Temetőjében, de akár lehetne. Vallás, mondom, hiszen egyfelől áhitat, másfelől boszorkányüldözés, még ha faji alapon is, azaz első látásra nem adekvát módon. Akár nézhető így is: sátáni megrendelésre készült, zsenik által formált borzalom, nem véletlen hát, hogy mindmáig hat.

És a könyv vége gyönyörű. Kicsit – a maga módján – olyan mint a Mester és Margaritáé. Hiszen ott sem tudható, hogy meghalt-e a Mester a klinikán, s a magányos, megkeseredett Margarita otthon, szívrohamban; avagy vágtatnak fekete csődörön a sátán oldalán az örök nyugalomba; vagy – ahogy a rendőrségi jelentésben áll - a garázda banda „elrabolta-e” a szereplőinket Margó cselédjével egyetemben: azaz nem holtak, hanem eltűnt személyek… Bulgakovnál mindhárom egyenlő valóság-eséllyel egyszerűen „megtörténik”. Az Angyali játszmában vajon meghalt Martín, elégett a maga rakta máglyán, akárcsak képzelt vagy valóságos doppelangere: Marlasca? Isabella szellemszerűnek látja, s egy szellemmel, halott szerelmének „új kezdeményével”, a gyermek Christinával találkozik. Vagy valóban kivándorolt, és szolgálataiért kapta meg Corellitől a jutalmat és az átkot: felnevelheti a maga „Pygmalionját”, óvhat, építhet egy szerelmet a viszonzás reményében? Abban a „pozícióban”, ami Vidalé volt, Vidalé, akivé Martín mindvégig válni szeretett volna? Hiszen innen nézve kegyetlen ajándék ez. Lássuk be: sátánian zseniális.

Akár a könyv címe: hiszen miféle játszma lehet a bukott angyalé? Gátlás nélkül ellen-világot teremteni. S nem ez valahol minden írói szándék alapja is? Következményekkel nem gondolva teremteni – hiszen nem erre vágyik kimondva-kimondatlanul mindenki, aki a literátorsággal kacérkodik?

Korábbi kommentek: