A nomádok földje - Film

Nézzétek, én is szeretek szórakozni, azaz szóródni szét mindenféle mesébe, édesbe és véresbe is, alkalomadtán. Szeretem, ha valami agyas, ha ironikus, olykor azt is, ha gonosz velünk, nézőkkel. De az első mozgóképkockáktól, a legkorábbi mozi-élményektől kezdve teljesen más érzetekkel dédelgetnek ezek a filmek, ahol (Tarkovszkijjal szólva) megörökítődik az idő. Ahol a film a legszebb értelemben művészet, mert nem akar hazudni, sem elégtételt, sem elkerülhetetlen tragédiát. Amikor kimászik a drámából, abból a mesenyelvből, amit évezredek óta használ az európai (és általunk egyre inkább a világ); amikor nem akar érdekes lenni. Egyáltalán: amikor nem akar. Csak megragadni az elillanó világ képei mentén keletkező érzéseket, és így elmesélni valami túlságosan is emberit.

Fern története, Páfrány története valójában az igazi gyászmunka története. Minden szenzáció nélkül, de figyelmesen, humorral. Valakiről forog a film, aki nem hajléktalan, csak házatlan – hazátlan, mondanám; aki csigaházba húzódott, miután a vesztesége, a gyásza kereteit is elvették tőle. Miután kihúzták a lába alól a talajt, ahol gyászolhatott. Ami valójában a gyász fenntarthatóságát jelentette. Hiszen tényleg, mit tehetsz, amikor először elveszíted a másikat, aki miatt egyik lehettél, aztán azt a helyet is, de végképp, az összes közös helyet is, ahol ketten egyek lehettetek? Amikor bezár a bánya, kiürül a város, és a vállalati vastörvények fél évet adnak, hogy elhordd az irhád? Te, és mindenki, aki egzisztenciát alapozott itt, és erre?

Páfrány története az Államok egyik alacsony lánggal égő, de folyamatosan perzselő problémáját is megvilágítja. Az elnéptelenedő közép-nyugat Amerikájáról egy időben eléggé ütemesen jöttek szembe velem a könyvek, a filmek – illetve jöttek azok a történetek, ahol ez volt az elbeszélés egyik kerete, ez a kiürülés. Sok minden tartozik ide, olyan is, ami látszatra, elsőre nem: A pankrátortól egészen a Három óriásplakát...-ig, sőt, erősen ide tartozik nekem Cormac McCarthy szinte minden balladája korszakok és benne szerepek vesztéről, a nem vénnek való vidékek arcairól. De ezek a mesék valahol nem engedték ennyire mesétlenül mesélni magukat. Mint Jessica Bruder könyvében, amit a legtisztább értelemben használt forrásirodalomként Chloé Zhao. Nem engedték így látni a leghétköznapibb kihívások érdekességeit, és az eseménytelenség örömét. Meg olyan emberi örömöket például, hogyan lesz egy lakóbusz-bemutatón kamaszlánnyá három csoroszlya - imádni valóan.

Alapvető amerikai mítosz a kivonulásé, hiszen kivándorlók népesítették be a kontinenst – tekintsünk el most a ténytől, hogy az bíz akkor már „be volt népesülve” írtam anno az Út a vadonba kapcsán, ami szintén rokon történet, csak sokkal több klisével és heroikus mázzal elmesélve. Tudod azt hiszem, a nomádok nem csinálnak egyebet, mint egykor a pionírok. Szerintem Fern egy amerikai hagyomány része. Mondja Dolly, Páfrány húga egy ponton e filmben. Ami a kényszerű vándorlást tekintve akár igaz is. Idénymunkáról alkalmi munkán át, esetleg némi nyugdíj birtokában – a vándorló „hagyományőrző” öregek útjának rajza szinte dokumentumfilm. Ezt erősíti az a maradéktalan produceri és rendezői döntés, hogy a két színészt, Frances McDormandot és David Strathairnt leszámítva az összes szerepet helyi lakosok és tényleg ebben az életmódban létező nomádok játsszák el. Gátlás, és minden mesterkéltség nélkül önmagukat.

Ez két irányból is egyfajta csoda. A mesterkéltség teljes hiánya, ahogy az amatőr szereplők mernek önmaguk lenni – hiszen ebben tényleg profik. Linda, Carol, Swankie, Bob (aki tényleg egyfajta pátriárkája ennek a közösségnek), meg a többiek úgy léteznek a filmben, mintha ott se volna a kamera, a közvetítő eszköz, a kis létszámú stáb, a rendező és koncepciói – mintha tényleg mi, nézőnk ülnénk a felvevőgép helyén: egy másik ember, egy másik nomád, aki előtt ebben a vetkőztetett helyzetben miért is lenne titkolni valójuk. És tényleg csoda Frances McDormand és David Strathairn részéről, hogy úgy illettek ebbe a közösségbe, ahogy kesztyű a kézre. Hogy tényleg befogadták őket, mert egy másik nomáddá lényegültek. Frances McDormand nagyon akarta ezt a filmet, nagyon jól választva hozzá alkotótársakat, és tényleg mindent beleadva, amit egy színész csak megtehet. Kezdem úgy érezni, bármiben benne van, azt látnunk kell, mert arannyá válik a kezében, amihez hozzányúl. Okos, és érzékeny, és az a félmosolya, amikor végül tényleg el tud köszönni a gyászától (egy részétől legalább), az, szerintem velem marad, amíg élek. Olvastam olyan véleményt, ahol hiányolták ennek az életmódnak a kegyetlenebb arcait - nekem ebből most nem hiányzott se az erőszak, se a dráma. Enélkül is megérezhettem az értük való aggodalmat.

Az egyik dolog, amit a legjobban szeretek ebben az életben, hogy nincs végső búcsú. Tudod, több száz emberrel találkoztam itt, és soha nem búcsúztam végleg. Mindig csak azt mondom: "Majd találkozunk az úton." És igen. És akár egy hónap, akár egy év, vagy néha évek telnek el, de újra látom őket. Mondja Bob, a filmben. Ezzel (nem) búcsúznék, és a reménnyel, hogy a felvállalt nyilvánosság, a rájuk irányuló figyelem nem eszi meg Amerika vén nomádjainak életformáját. Hogy soha nem kell megbánniuk, hogy rájuk csodálkozhattam egy fikció által, ami (végre, megint) leginkább valósággá vált nekem. Ebben a mesében ő valóságaikat láthattam, meg a tükrükben a magamét. És ezt nem lehet eléggé megköszönni.

A szavak ereje – Atwood-láz

Az egymás után fűzött szavak hatalma. Aki régóta követ minket, annak nem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy különleges viszony fűz Margaret Atwoodhoz. Amióta először olvastam A szolgálólány meséjét, azóta rajongok érte – még úgy is, hogy magát a szóban forgó művet utána jó tíz évig kézbe sem bírtam venni, annyira élénken élt bennem az első olvasás okozta sokk. Ugyanezért kerültem éveken át a sorozatverziót, ami szupersztárt csinált a szerzőből. A regényt végül a folytatás megjelenése adta újra a kezembe, a sorozathoz pedig a szerzőről szóló dokumentumfilm vezetett el – aminek végülis nagyjából ez lenne a dolga.
 
Mennyire gyakori vajon, hogy kortárs szépírókról dokumentumfilm szülessen, amit aztán a legnagyobb streaming platformok egyikén sugároznak? Nem nagyon. Persze nyilvánvaló, hogy Nancy Lang és Peter Raymont filmjének elsődleges célja még egy kis hírverés A szolgálólány meséje hamarosan érkező negyedik évadához, de ettől függetlenül örvendezhetünk mi, irodalomrajongók, mert ha valaki, hát Atwood megérdemli a figyelmet (többet is ennél a másfél óránál), a doksi pedig elég jól sikerült. Nem formabontó, nem fogja megújítani a dokumentumfilm műfaját, de tisztes és okos portréfilm, ami remekül állítja párhuzamba a szerző életét a művekkel, pont fogyasztható mennyiségben tálal irodalomról vallott nézeteket, életrajzi érdekességeket, feminizmust, aktivizmust, családot, iróniát. És láthatóan nagyon tiszteli alanyát. Akiről a film végére egyértelműen kiderül, hogy amellett, hogy már-már ijesztően látnoki író, roppant jó humorú, érzékeny megfigyelő is. Aki sosem fordítja el a fejét.
 
Azt hiszem, ez a soha el nem fordulás teszi annyira ijesztővé a legtöbb művét. Ahol minden „jóérzésű” író hátrébb lépne és azt mondaná, na, szabjuk ezt egy kicsit fogyaszthatóbbra, ott ő még tovább megy. Ahogy a Guvatkák létrehozásánál, vagy a Ráhel és Lea központ kegyetlenkedéseinél. Tovább megy, de sosem öncélúan – többször leírták már Atwoodról (szerintem magam is) és ő is sokszor nyilatkozta, hogy disztópiáinak alapját mindig valahol, valamikor már megtörtént események, megfigyelt jelenségek adják, vagy olyan technológiai felfedezések, melyeknek már megvan az alapja. Ez a soha el nem fordulás jellemzi a saját magához és íráshoz való viszonyát is. Halj meg drágám, hogy írhassak róla – idézi a film egy korai költeményét. Magával szemben is legalább olyan kíméletlen, mint az olvasóival. Az írás nem mentség, mégis a legjobb mentségünk. Nade, humort ígértem, nem tragédiát – roppant tanulságos, ahogy Atwood enged belesni írói módszere kialakulásába: egyszer próbálkozott valamiféle modern kreatív írásnak nevezhető technikával, szépen megtervezett cselekményt, kis kártyákra felírta a szereplők jellemzőit, volt is már kétszáz oldala, aztán rájött, hogy ebből regény aztán sose lesz. Maradt hát inkább az ösztönös írásnál. Jobban is áll neki. 

       

Írás mellett kapunk némi hagyományos életutat is: az entomológus apa munkája révén az észak-kanadai erdőkben töltött gyermekkortól a lefojtott iskolás éveken át (okosan beszerkesztett Macskaszem-idézetekkel) a Harvardig, ahol az akkor már díjnyertes költő Peggy ki volt zárva a csak férfiak által látogatható költészeti könyvtárból. Kevesen vették észre, hogy Gileád valójában a Harvard angol tanszéke – mondja Atwood már nyolcvan felé, és mi persze kuncogunk, de azért ott motoszkál bennünk, hogy mi változott s mi nem változott az azóta eltelt bő hatvan évben (és persze eszünkbe jut Woolf meg a Saját szoba, ami Atwood harvardi élményei előtt bő harminc évvel mesélt ugyanerről…). Vannak dolgok, melyek soha nem változnak. Az írói találkozókon rendre feltett kérdésre – Hogy tud erről ilyen nyugodtan beszélni? – a válasz egyszerű: Mert megöregedtem. Úgy is mondhatná, rajtatok, fiatalokon a sor, hogy változtassatok, menjetek szavazni, menjetek utcára, vegyétek észre, ha rossz irányba mennek a dolgok. Persze kor ide vagy oda, van, amihez sosem lehet túl öreg: Trump megválasztásakor nem csak kiment tüntetni rózsaszín kalapban a Women’s March-ra de írt is gyorsan egy folytatást az anno a Reagan-éra szülte A szolgálólány meséjéhez. Ő így küzd.

 

Ahogy küzdött a Harvard után is. A kanadai irodalomért, mely akkoriban gyakorlatilag alig létezett (a kanadaiak amerikai irodalmat olvastak, a kanadai írók meg külföldre költöztek), és amelynek férjével, Graeme Gibsonnal újjászervezői lettek; a női jogokért, melyeket a hetvenes évek feminista mozgalmai után a nyolcvanas évek ismét visszavetettek; a környezetvédelemért, melynek legambíciózusabb látomását szentelte. Mindebből itt csak villanásokat kapunk, de kárpótolhat a számos családi sztori madárlesről, utazásról és a kanadai vadonhoz fűződő viszonyról. No meg egy környezetvédelem ihlette képregény egy részben macska, részben bagoly, részben ember szuperhősről, amelynek bemutatóján a hetvenes, Nobel-esélyes író nem átall cicafüleket és madárszárnyakat ölteni. S miért ne tehetné?
 
Az nyilván nem kérdés, hogy a rajongókat megfogja A szavak ereje, a kérdés mindig az, mennyiben alkalmas egy ilyen portréfilm arra, hogy felkeltse olyanok figyelmét, akik nem olvastak még az írótól? Cseppet sem reprezentatív, ámde sokatmondó kutatásunk eredménye az, hogy alkalmas. Zolit elbűvölte Peggy humora és az íráshoz való hozzáállása, úgyhogy évekig tartó hiábavaló unszolásom után végre belevetette magát a MaddAddam-trilógiába. Amit párhuzamosan én is elkezdtem újraolvasni, szóval most kerülgetjük egymást a könyvjelzőinkkel. A film hatására végre rávettem magam A szolgálólány meséje sorozatverziójára is, ami így három évad után brutális, megdöbbentő, nagyon más élmény, de nagyon jó. S hogy hogyan tovább? Áprilisban jön a negyedik évad, amit tűkön ülve várok; majd utána írok hosszabban magáról a sorozatról és arról, miért, hogy minden brutalitása ellenére is sokkal könnyebben emészthető, mint a könyv. MaddAddam után idén mindenképpen szeretném elolvasni A vak bérgyilkost is; amit változatlanul Atwood legjobb művének tartok, még ha az agyonhájpolt szolgálólány és a túl aktuális disztópia (amiből, viszonylag friss infó, szintén sorozatot tervez készíteni a Hulu, bár meg kell mondjam, ezzel kapcsolatban azért vannak kétségeim) mellett kevesebb figyelem is esik rá. Megnézem végre az Alias Grace sorozatot, ha már eddig kimaradt. És be fogom szerezni az Angel Catbird-öt. Szóval a cím nem véletlen, totális Atwood-láz van nálunk mostanában.
 
S ha ez még nem lenne elég, az internet sötét bugyrainak hála rátaláltam Isten Kertészeinek megzenésített himnuszaira. Mondanám, hogy MaddAddam olvasáshoz tökéletes aláfestés, de inkább maradjunk annyiban, hogy ööö… érdekes 😊

Az első tornász (Athlete A) – film

Kerri Strug neve a tornasport szenvedélyes rajongóin kívül tán keveseknek cseng ismerősen – nem tartozik a legismertebb „celeb” sportolók közé. Pedig szinte biztos, hogy te is láttad a képet a „hős” amerikai tornászlányról, aki törött bokával futott neki az utolsó ugrásnak az 1996-os atlantai olimpián, és nyerte meg az amerikai csapatnak az aranyérmet, majd miután összeesett a szőnyegen, az edzője ölben vitte fel a dobogóra. Na ő Kerri Strug, a „You can do it!” kislány. Akinek „hősies” ugrása az elmúlt években kirobbant Larry Nassar-botrány és az azt feldolgozó Netflix dokumentumfilm fényében egészen más színezetet nyer.

A dokumentumfilm kiindulópontja (és tulajdonképpeni főszereplője) azonban nem ő, hanem Maggie Nichols, aki sokáig „Athlete A” fedőnéven szerepelt a nyomozás és az oknyomozó újságírók dossziéiban – ő volt ugyanis az első tornász, aki jelentette az edzőjének, hogy a híres sportorvos, Larry Nassar szexuálisan zaklatta. Illetve, tekintve a későbbiekben nyilvánosságra kerülő történeteket, melyek húsz évre visszamenőleg szólnak zaklatásokról, pontosabb úgy fogalmazni: az első, akiről tudjuk, hogy jelentette. Hogy az elmúlt két évtizedben hány tornászlány hivatalos és nem hivatalos panasza végezte a fiók mélyén, arra tán sosem derül fény. Maggie Nichols 2015-ben jelezte először edzőjének, hogy valami nem stimmel, aki ezután jelezte a szakosztály vezetőjének, aki jelezte a szövetség vezetőjének – Steve Penny, a tornaszövetség akkori elnöke a szülőknek kivizsgálást ígért, közben állítólagos FBI-kapcsolatait kihasználva eltussolta az ügyet (ezt is), miközben Maggie-t kihagyta a következő évi olimpiára induló csapatból.

Maggie története jó eséllyel a kutyát sem érdekelte volna, vagy simán szőnyeg alá söprik, mint egy „csapatból kihagyott” tornász bosszúhadjáratát – azonban egy évvel később az Indianapolis Star elkezdett nyomozni egy zaklatással vádolt edző után. Ahogy az újságírók egyre mélyebbre vájtak a tornasport berkeiben eltussolt ügyekben, úgy merült fel egyre többször Larry Nassar neve. Aki nem edző volt, hanem az amerikai tornászválogatott körülrajongott orvosa. Akiben mindenki megbízott: gyerekek, szülők, edzők, a közvélemény. Ahogy többen fogalmaznak a filmben: tornászkörökben Nassar páciensének lenni a legnagyobb megtiszteltetés volt. Az élsportban, ahol a test „munkaeszköz”, melynek hibátlan működése elsődleges fontosságú, az orvos, aki a világbajnoki- és olimpiai aranyérmek tucatjait elhódító lányok testéért felelt, szinte isteni rangra emelkedett. Épp ezért volt elsőre hihetetlen, s okozott nem kis felhördülést USA-szerte, amikor kiderült, valójában közveszélyes pedofil, aki több mint százötven hat és tizennyolc év közötti lányt zaklatott. Az Indianapolis Star vizsgálódásának és a Maggie Nichols-hoz hasonló bátor lányok kiállásának köszönhetően Nassart 2018-ban több mint száz évnyi fegyházbüntetésre ítélték, ahonnan már sosem szabadulhat és végig kellett hallgatnia áldozatai vallomását a bíróságon.

A katarzis azonban elmarad. Mert tudjuk, és ezt a dokumentumfilm remekül tárja fel, hogy a Nassar-félék egy sokak által működtetett bántalmazó rendszerben, rengeteg elfordított fej és számos cinkostárs részvételével vihették végbe szörnyű tetteiket. Egy pedofil állat leleplezése egy dolog. Reméljük, szép sorban mind lelepleződik és a megérdemelt büntetését kapja. Azonban a rendszert, ami kitermeli és hagyja tobzódni őket, még mindig igen kevesen kérdőjelezik – büntetőjogi szankcióról pedig szó sem esik. Mert hogyan is fordulhatott elő, hogy egy orvos kislányok százait molesztálta úgy, hogy senki nem tudta, mindenki félrenézett, a segélykiáltásokat rendre elhallgattatták?

Minden Nadia Comanecivel kezdődött. Ahogy a film rávilágít, ha megnézzük az ötvenes-hatvanas évekbeli archív felvételeket, a tornászok felnőtt nők voltak (ahogy egyébként a legtöbb sportban) – aztán jött 1976 és a montreali olimpia, ahol egy tizennégy éves román kislány leiskolázta a mezőnyt. Hirtelen minden kislány Nadia akart lenni és minden ország ki akarta nevelni a maga Nadia-ját. Az amerikaiak pár éven belül importálták Károlyi Mártát és Károlyi Bélát, akik néhány év alatt kiépítették saját kis magánbirodalmukat a Károlyi Ranch-en, és elkezdték futószalagon gyártani az aranyakat bezsebelő kis üstökösöket. Ahogy az lenni szokott, az érmekkel jött a népszerűség, azzal a hirdetők, azzal meg a dollármilliók és hipp-hopp, a tornasportból üzlet lett. Ahol már nem számítanak a sportolók, igazából az elért eredmények sem, csak, amit maguk után vonnak: a csilingelő dollárok. Az aranyérem csak egy fényes medál, a milliók, amik vele jönnek, már valami. A tornaszövetség élére marketingszakember került, a Károlyi házaspár pedig teljesen szabad kezet kapott abban, mit és hogyan művelnek a tornászokkal, csak hozzák, amit kell.

Kerri Strug és Károlyi Béla az 1996-os atlantai 
olimpián 

S hogy miért olyan fontos tényező a tizennégy éves Comaneci? Mert Károlyiék nyíltan vállalt módszere a szadizmus volt, a sportolók teljes körű irányítása, a testi-lelki megalázás, kizsigerelés – ezt pedig jóval könnyebb megtenni gyerekekkel, mint felnőttekkel. A „hivatalos” verzió az, hogy a hormonális érés előtt a lányok teste jóval hajlékonyabb, könnyebben formálható, többet ki lehet belőle hozni – ami igaz is, de csupán féligazság. Ami remekül kiegészíti azt az edzői kultúrát, ami csak és kizárólag a totális kontrollal tud eredményt elérni. Károlyi Mártának valójában robotok kellettek volna – és mindent megtett, veréssel, éheztetéssel, pszichológiai nyomásgyakorlással, a külvilágtól való elzárással (a Ranch-ről a szülők ki voltak tiltva, telefonálni pedig igen ritkán lehetett) azért, hogy a rá bízott kisgyerekekből robotokat csináljon. Akikkel aztán a szó szoros értelmében bármit megtehetnek a tornaszőnyegen. Akik csillogó szemmel ugranak törött lábbal az aranyért.

Ez az elnyomó, bántalmazó környezet tökéletesen megágyaz egy szexuális ragadozónak. Ahogy több egykori tornász nyilatkozza a filmben, a Károlyi Ranch-en Larry Nassar volt az egyetlen felnőtt, aki kedves volt velük. Aki cukros bácsiként rágcsát csempészett be az éheztetett lányoknak, aki megnevettette őket, aki orvosként nem csak kizsigerelte, hanem törődött a testükkel, aki megszabadította őket a fájdalomtól. Az egyetlen, akiben bízhattak. Ezért is olyan borzalmas, amit valójában művelt velük. S hogy mekkora szerepe van a Károlyi házaspár által megteremtett miliőnek abban, hogy ez ilyen formában megtörténhetett és eddig titokban maradhatott, azt remekül kifejti a filmben a tornászból lett író és filmproducer Jennifer Sey: ha egy gyerekkel éveken át módszeresen elhitetik, hogy ha fáj valamije, az nem is komoly, hogy nem is fáj, hogy tud sérüléssel is ugrani, hogy ha éhezik, akkor sem éhes, ha fáradt, akkor is tud még órákon át edzeni; ha gyakorlatilag kimossák az agyát és megfosztják a teste feletti kontroll érzetétől akkor könnyedén elhitethetik vele (s ő is elhiteti magával) hogy amikor azt érezte, egy felnőtt zaklatta, az nem is úgy volt. Iszonyú ördögi kör bontakozik ki az interjúkat látva. A megalázás, kihasználás, bántalmazás felfoghatatlan mélységei, amiket aztán ujjongva ünnepelt a világ.

Nassar megkapta a büntetését. A Károlyi Ranch bezárt. Steve Penny, a tornaszövetség mindent eltusoló elnöke ellen perek folynak. Jó eséllyel előbb fogják elítélni sikkasztásért, mint azért, mert a félrenézésével pusztán anyagi haszonszerzés céljából hozzájárult lányok tucatjainak megrontásához. Károlyi Márta a riói olimpia után a tornászvilág osztatlan elismerése mellett vonult vissza. Eredményeit senki nem kérdőjelezi. Hogy mekkora szerepük volt férjével annak a bántalmazó kultúrának a kialakításában, melyben Nassar tevékenykedhetett, senki nem firtatja. És ne legyenek illúzióink, vannak még Nassarok. A nagy kérdés, amire sem az IndyStar oknyomozói, sem a film készítői nem tudnak válaszolni: vajon elég lesz-e ez a botrány ahhoz, hogy a tornasport megtisztuljon a zaklatásoktól, bántalmazásoktól, hogy az üzlet helyét átvegye a sport élvezete, hogy a szülők újra jó szívvel el merjék engedni kislányaikat tornázni, hogy a nézők újra a sport szépségeit láthassák az arénában vagy a tévé képernyőjén és ne azon kelljen gondolkodniuk, mi rejlik a kisírt szemek mögött? Vajon tudunk bízni benne, hogy így lesz?  

Apáim története (Stories We Tell) - film

Sarah Polley már rég nem „az a kislány a Váratlan utazásból”. Időközben felnőtt, megpróbálkozott a „komoly” színészkedéssel (egy felnőtt kori filmjét sem láttam, de állítólag feledhetően…), majd hagyta a csudába az egészet és inkább átigazolt a kamera túloldalára. És milyen jól tette! Megírt és megrendezett két remek filmet, az Egyre távolabbat, melynek forgatókönyvéért Oscarra is jelölték, és a szerintem konkrétan zseniális Volt egy táncot (erről is írni kéne, de nagyon).  Aztán olyasmibe fogott, amit csak a legnagyobb és legkegyetlenebb művészek szoktak – fogott egy saját traumát, amit nem tudott másképp feldolgozni, összetrombitálta családtagjait, akik így vagy úgy részt vettek benne, tanúi voltak, kárvallottjai és kárörvendői lettek, leültette őket, rájuk szegezte a kamerát és azt mondta: itt vagyunk, feszítsetek keresztre. Az eredmény egy roppant szórakoztató és nagyon megható dokumentumfilm.

Sarah tizenegy éves volt, amikor elveszítette édesanyját, a színésznő Diane Polley-t. Kései gyermek volt, két idősebb testvére már kirepült a családi fészekből, anyja korábbi házasságából származó két féltestvére meg sosem élt velük, így Sarah-t kiskamasz korától az apja nevelte. Igazi kis kakukkfióka volt: a családi ebédeken visszatérő poén volt, mennyire nem hasonlít apjára és testvéreire. Bátyjai előszeretettel trollkodtak azon, hogy anyjuk egy vélt kalandjából született. S mit ad isten, Diane Polley Sarah fogantatása idején valóban torontói családjától távol, Montrealban élt egy ideig, köszönhetően egy visszautasíthatatlan színházi felkérésnek. Ahogy telnek az évek, Sarah-ban egyre erősödik a gyanú, egyre több barát ejt el aprócska célozgatásokat egy montreali kalandra, előkerül három fotó a darabban játszó színészekről és az egyikben felismerni véli biológiai apját.

Irány Montreal, irány a feltételezett apa. Akiről hamar kiderül, hogy egészen más, mint akire gondolt – egyúttal, be kell vallani, anyjáról is kiderül, hogy egészen más, mint akinek ismerte. Következik a lassú ismerkedés: apa és lánya egyre gyakrabban kommunikálnak, egyre közelebb kerülnek egymáshoz, a DNS-teszt bizonyságot hoz és adja magát a kérdés: elmondja-e Sarah az igazságot imádott nevelőapjának és testvéreinek? Innentől könnyedén belecsúszhatnánk az „élet írta igaz mesék” giccses kliséibe, de közbeszól a huszonegyedik századi bulvár: mivel mind Sarah, mind szülei, mind az újonnan felfedezett apa kanadai színházi és filmes hírességnek számítanak, egy újságíró hamar megneszeli a potenciális sztorit, és kényszerhelyzetbe hozza a nem kissé zavarodott színésznőt. El kell mondania.

Az élet a legkegyetlenebb rendező, de Sarah Polley azért simán felveszi vele a versenyt – ahogy Michael Polley, a nevelőapa egy ponton megjegyzi. Mert mit tesz ez a zavarodott színész-rendezőnő, akinek egész addig ismert világa darabjaira hullik abban a pár hétben? Naná, hogy filmet csinál belőle. Sarah, a dokumentumfilmes, a vásznon látható, kamerával a kezében mindenkit kényelmetlen helyzetbe hozó Sarah persze egészen más – ő összeszedett, tudatos, szigorú rendezőként figyeli a filmjét narráló apját a hangfelvételen. Közben minden képkockán átsejlik Sarah, a helyét kereső kislány alakja. A dokumentumfilm gerincét a felfedezés és a belőle, apáiból, testvéreiből, szűk környezetükből kiváltott reakciók adják – ez még önmagában kevés az üdvösséghez. Ami igazán különlegessé teszi, az Diane Polley, az életvidám színésznő, csapodár feleség és lelkiismeretfurdalástól gyötört anya alakjának megelevenítése. Sarah színészek segítségével „játssza újra” az egykoron történteket, a néma képkockákat az apa narrálásával festve alá – simán elhitetve velünk, hogy korabeli felvételeket nézünk. Az elbeszélésekből és a képkockákon megelevenedő anya minimum ellentmondásos, de lenyűgöző figura: egy sikeres színésznő, aki fiatalon kötött házasságát és két gyermekét hagyta ott a nagy szerelemért, amiért alaposan megkövezte a korabeli sajtó – hogy aztán az új szerelem ellaposodásával épp ezért ne lépjen ki újra a kapcsolatból: soha nem hagyott volna el még két gyereket. Így lesz a Sarah születéséhez vezető kaland csupán kaland, mely összetört szívet hagy maga után és harmincegynéhány évvel később is képes fájdalmat okozni.

Hogy milyen reakciókat vált ki a dokumentumfilm ötlete a családból és a környezetből – végigkísérhetjük ezt is. Michael Polley, aki a legnagyobb és legfájóbb szerepet vállalta, aki narrál és aki a lánya kamerája előtt omlik össze, emberfeletti támogatásról tesz tanúbizonyságot. A testvérek zavarban vannak, és csupán Sarah hóbortjának tekintik az egészet, ami úgysem fog érdekelni senkit. A megtalált apa a legérdekesebb eset – Harry Gulkin, a Golden Globe-díjas producer saját szája íze szerint forgatná le a történetet. Ő a saját igazságát szeretné vásznon látni, a belé halálosan szerelmes, ám a család oltárán e szerelmet feláldozó Diane Polley történetét. A producernek igaza van, még ha saját hiúsága beszél is belőle – az egy jóval közönségbarátabb film lehetne. De nem Sarah Polley filmje.

Stories We Tell – történetek, melyeket mesélünk, mondja az angol cím. Sarah-t nem az „igazság” érdekelte, hisz tudja, ahol ennyi ember érzései és évtizedes emlékei játszanak szerepet (pláne ha a legfontosabb szereplő már nem él) ott az igazság képlékeny fogalom. Őt az érdekelte, hogyan meséljük el a történeteinket, hogyan emlékezünk a szeretteinkre, hogyan építjük fel a családi legendárium darabjait. Gyönyörűen mesél identitásképzésről, valóságértelmezésről, a múlt vétkeinek elkendőzéséről és a sebek feltépéséről. Arról, hogy mindez olykor elengedhetetlen ahhoz, hogy rátaláljunk a saját történetünkre. Hisz ki is valójában Sarah Polley? Hol van ő ebben a történetben? Megannyi megszólaló közül épp ő hiányzik – a lány, akinek a lába alól kihúzták a talajt, nem szólal meg, csupán néhány levele kerül beolvasásra. Helyette itt van nekünk ez a fiatal rendezőnő, aki saját traumája legmélyére nyúlt és ráöntötte azt a filmvászonra. Dokumentumfilm helyett kínvallatás – mondja az apa. Igaza van. De nem feledhetjük: minden egyes mondattal, amit szereplőiből kihúz, Sarah magából is kiszakít egy darabot. Azzal együtt, hogy a végeredmény roppant szórakoztató és végső soron kedves film lett, valójában az egyik legszebb és legkegyetlenebb terápiás alkotás, amit valaha láttam.

Ellentmondásos múltunk: Kőműves Imre

Múltak ellentmondásossága sose látszik jobban, mint ha kismestert állítasz a reflektorfénybe - ha olyat próbálsz odacibálni a figyelembe, akinek ott is szinte csak az árnyéka látszik. Kőműves Imre a szocialista realizmus egyik kis szerkesztő-motorja volt, kiegészítő csavar a gépezetben - pedig eredetileg antikváriusnak indult, s nem is rossznak... Avagy annak tükrében figyelemre méltónak, amit magáról ír egyetlen könyvében, amiért megőrizhetné az emlékezet. Érdekes ez, és tanulságos: néhány sor őriz az életrajzi lexikonokban, néhány kósza (s nem túl hízelgő) pletyka - s egyetlen könyv, amit időnként az antikvaristák még árverésre is beraknak: az Egy marék hamu.

Kereskedelmi érettségi után lett könyvkereskedő, antikváriumát 1928-ban nyitotta meg a Múzeum körúton, s kisebb megszakításokkal (munkaszolgálat... deportálás...) 1951-ig vezette. Utolsó aktív antikváriusi éveiben a Kisiparosok Országos Szövetsége könyvkereskedelmi szakcsoportjának vezetője - e minőségében tiltakozott a nagy múltú Magyar Könyvkereskedők Egylete feloszlatása ellen. Ez akkoriban felérhetett volna öngyilkossággal is - neki nem lett semmi baja, sőt. Az antikváriumok államosításával odahagyta a szakmát, szerkesztőként foglalkoztatta a Műszaki kiadó, 1953-tól a Szépirodalmi kiadó; egyik szerkesztője a Magyar Könyv című szemlének, később olyan örök-becsűeken dolgozhat, mint A magyar sajtó mártírjai. Közben elsősorban neves internacionalista forradalmárok (mint pl. Vági István) életrajzírója.

Mondhatni, szép pálya egy ilyen hatalmi bajusz-cibáló gesztus után - tápot is adott a különböző pletykáknak. Terjedt róla, hogy provokátor volt - a tiltakozók közül egyedül neki nem lett baja... Terjedt róla, hogy az MKE gyönyörű könyvtárát rajta keresztül szórták szét az antikváriumok (utolsó zsákmányul az államosítás előtt), s hogy neki (a szakmai irigységének) köszönhette például Stemmer Ödön, a magyar antikvaristák nagy öregje, hogy csak beosztottként foglalkoztatták a frissen alakult Központi Antikváriumban (más források szerint épp hogy ő járta ki, hogy legalább így...) Olyan sokat azért nem tudhatni róla - s nem elsősorban azért, mert kis pont volt, jelentéktelen másodvonalbeli. Egész pályáját kíséri ez a zavart, kicsit félelemszagú csend. Azaz: csaknem a pálya végéig... 1962-ben (a legkellemesebb Kádári konszolidációban) ez a megbízható elvtárs kipottyan a pozícióból, s a Közlekedési Dokumentációs Vállalathoz kerül a spájzba, befőttnek, nyugdíjazásáig.

Tudni kell viszont, hogy könyvgyűjtésről, gyűjtői lélekről, az antikváriumokról annyira plasztikusan és annyira kortól függetlenül pontosan senki nem írt magyarul, mint ő (sok szempontból ihletettebben, mint a másik, kedves gyűjtőt gombostűhegyre tűző regényem, a Cadillac Jack...). Az Egy marék hamu egyáltalán nem poros; gyönyörű, éles fénybe vonja a huszas-harmincas évek jelenségeit, a korabeli könyves divatokat, a romlás ízeiben is valami hallatlanul jól fogott íróniával. A Szajnapart a névben is megidézett, párizsi ládából-böngészdék, bouqinistek mintájára nyílt utcai áruda "tulajdonosa" mindenkit finom, könnyed, tényleg szinte franciás eleganciával ragad meg (vékonypénzű diáktól miniszterelnökig), elsősorban a vásárlóit meséli - s az olykor sejtetett (vajon igaz? vajon nem?) bennfentességeket is hamar elnézi neki az olvasó ezért... mert hallatlanul szórakoztató; mert megidéz kort és hangulatot minden erőszakos gesztus nélkül... a könyvek vásárlóin át.

És szinte alig akad még könyv a könyvről, ami ilyen. Ebben a nem túl vaskos kis dokumentumregényben pár oldalanként olvashatsz szerelmes levelet a könyvhöz. A szép könyvhöz, a filléreshez, az illusztrálthoz, a metszetekkel dúsan rakotthoz, s az olyan kis elegáns csodákhoz, mint egy-egy Elzevir. Emlékezetes kiadások és legendás kincsek fordulnak meg itt eladói, antikváriusi, vevői kezekben - valahol ez a kis kötet felér egy tankönyvvel is, az antikváriusságról. S legalább ennyire szerelmetes leírása ez a gyűjtésnek - hiszen ifjú antikvárius-szerzőnk bizony egy ponton nem állja meg, hogy maga is ne kezdjen gyűjteni, kifinomult és teljesen üzlet-ellenes szempontok alapján - a legszebbeket... Miközben mindezt azzal a távolságtartó iróniával meséli el, ahogy a gyűjtő teljes veszteségek után képes csak az egykor lényét eluraló szenvedélyről mesélni.

Kár, hogy az a szívbe markoló, elegáns befejezés, a szembe térdeplés azzal a padlásnyi, "marék" hamuval (mit átélhetett a már említett Stemmer, Márai Sándor, vagy maga Hamvas Béla), e gyújtóbombától fosztás teljesen a meztelen fantázia műve. Kőműves Imre nem így, nem ezzel a visszavonhatatlan veszteséggel engedte el a könyvárusítást, a gyűjtést - a terjengő hírek alapján ennél sokkal prózaibb, hogy ne mondjam, opportunista módon. De ez a könyve jó. Akkor is, ha közben nem felejtheted el: olyasvalaki írta, akinek a szavahihetőségét az a szennyes nyelvű kor mélységesen összenyálazta. Az is lehet, hogy tényleg össze is vérezte. Nem szabadna elfelejtenünk azt sem, mindez hogyan történik - mert ha kiúszik az emlékezetből, gátlás nélkül megtörténhet újra...

Fa Nándor: Magad, uram

Aki régebb óta követ bennünket, az tudja, gyerekkorom idejében teljes szerelemmel csüngtem a tengerésztörténeteken - olyannyira, hogy hajózási szakközépiskolába írattattam magam, én, a duci könyvmoly. Ez egyszerre volt komoly hiba és óriási szerencse (így, utólag...); óriási vargabetűvel talált rám így az igazi szerelem: a betűk egymás mellé fűzésének öröme, de legalább arra a puha testbe csomagolt kamaszra rakódott némi élet. Nem hajóztam a kötelező nyári gyakorlatokon túl - de tény, egész életemben óriási nosztalgiával figyeltem mindent, ami hajózási vonatkozásban csak történt ebben az álomtalanul tengermentes kis hazában. Hogyne lettem volna szívből szerelmes az első kósza hírektől Fa Nándor, meg Gál József tervébe - az ötletükbe, hogy nekivágnak egy kis (világkerülésre éppen alkalmas) tökhéjjal, egy kilenc méteres balatoni túrahajóval az óceánoknak! Azóta is (amennyire csak időm engedte) követtem a történetüket...

Főleg Nándiét, s nemcsak azért, mert ő látszott jobban. Nekem életre szóló leckét adott A Szent Jupát 700 napja minden mondatával, a nyilatkozataival, a hozzáállásával - egyszerűen ráébredhettem, milyen szikár, pontos, olykor kíméletlen tettre készség kell egy ilyen kalandhoz. Mennyire fontos számítás, tanulás, érzék, kézügyesség - s mennyivel fontosabb, amire ezek ráülhetnek: a motiváltság, az eltökéltség, az önbizalom, a hit! Ezek együtt tűnhetnek önhittségnek, a hordozója lehet nehéz ember - számos példa van rá. Talán ezért nőtt az extrém tengeri kihívások hőse ennyire a szívemhez - mert ezzel az alkattal is megmaradt megszólítható, kíváncsi embernek, aki a maga tartását soha nem feszítette keresztként másokra. Annyira pontosan láttatja önmagát - vállalva a korlátait is, nem büszkén, nem szégyenkezve: úgy, ahogyan vannak -, hogy egy pillanatig nem zavar, ha adott esetben valamit másként látunk. Valahol süt belőle, hogy ami első pillanatra meztelen önmegvalósításnak tűnik - versenyezni a világ legextrémebb magányos földkerülő versenyén, például - az egyben a belátása: ő így tud legjobban a világhoz tenni. Ő így tudja a legtöbbet emberként a világhoz tenni. Példaként. Kimondom: Fa Nándor így tehette a legtöbbet ember mivoltunkhoz, hogy példaképpé vált.

A Szent Jupát - a kormánynál Gál Józseffel

Úgyhogy nagy örömmel vártam, hogy végre kézbe kaparintsam a könyvét, a Magad uram kötetét - valójában nem is igazán kíváncsian (valami újra, eddig titkolt részletre, bennfentességre éhesen), inkább hogy újra megmerüljek ebben a józan, hátsó szándékoktól mentes, kimért, de nem lélek nélküli hangban. Ami távol áll tőlem - de pontosan tudom amúgy, mekkora érték, hogy létezik. Értsétek meg: ez a cselekvő ember hangja, amikor kénytelen szavakba önteni, amit szíve szerint inkább egy hajó formájába, a veretek elhelyezésébe, árboc és vitorlák  megtervezésébe (vagy akár egy ügyibe valóbb kikötői műtárgy szerkesztésébe és kivitelezésébe) fektetne. Ez Kopp Sanyi műszerész (és ezermester) egykori cimborám és túratársam hangja, Vidákovich Pisti, a bicikliszerelő (és ezermester) szívbéli barátom hangja. Szükségem van ezekre a józan emberekre, ők a horgonyaim - mindig rácsodálkozom, alkalmanként mennyire pontos, praktikus nézetét kapom tőlük a világnak, amit én egyszerűen (mindent máshonnan nézve, mint ők) nélkülük észre se vennék.

Az Alba Regia

Persze rengeteg új, eddig szóba nem került részletre derül fény a pályarajzban, amit fejezetenként a legutóbbi (utolsó...) versenynapló részleteivel alapozva vezet elénk a szerző. Nagy szeretettel olvastam a gyermekkora eddig ismeretlen történeteit, mert számos íze az én gyermekkorom is megidézte. Az a köztünk lévő 15 év sokat számít - Nándi szüleinek rajzában én pázmándi nagyszüleimre ismertem, ugyanarra a puritán emberi tartásra... Gyerekkorom pázmándi nyarai sok szempontból alig különböztek a fehérvári libalegelőn elfocizott idők rajzától. Az ifjúkor, a sportra találás, a kamaszkor történetei közül is akad, amiről Nándi itt mesél először. De erős izgalommal onnan követtem igazán a könyvet, amikor 1988-tól elindul a hajótervező- és építő, s az óceáni szólóvitorlázó karrier.

Horn fok, dőlésszög... (K&H Matáv - ex Alba Regia)

Valahol sehol eddig nem vált ennyire világossá a számomra, mennyire lehetetlen szituációkba sodorta a hősöm a hazaszeretete. Nándi mindig is innen, itthonról akart óceáni szólóvitorlázó és élvonalbeli versenyző lenni (nincs ennél ékesebb bizonyíték, mint az utolsó hajónév-választása: Spirit of Hungary). A vitorlázás elitjébe szó szerint berobbant - nemigen hívhatjuk másként az Alba Regiával (az első saját maga által tervezett 60 lábas versenyhajóval) első óceánkerülő versenyként 1991-92-ben teljesített BOC Challenge után az 1992-93-as Vendée Globe-on elért ötödik helyezését... Hiszen az egész hajóját annyiból kellett kihoznia, mint amennyibe a versenytársain kb. az árboc került, és ezzel a szinte sufniban épített, de elképesztően innovatív hajóval futott egy durva tíznapos sebességrekordot a BOC Challenge-en, és ért célba ötödikként a legnehezebb, megállás nélküli, magányos hajósoknak kiírt versenyen, úgy, hogy folyamatosan szerelnie kellett... Itthonról, itthoni (olykor igen link) szponzorokkal és jóformán sajátkezűleg építve készült a Budapest is, a '96-97-es verseny hajója is... Az a szerencsétlenség-sorozat, ami a felkészülés során s a versenyen is kísérte Nándit, szerintem bárkinek elvette volna a teljes életkedvét - versenytárssal való vétlen ütközés a verseny előtt, a kidaruzás közben tőkesúlyra ejtés, s az utolsó rajt-kísérletkor (mikor már jelentős hátránnyal eredt volna a többiek után) egy sokezer tonnás, szabálytalanul hajózó kereskedelmi hajó által való, csaknem végzetes legázoltatás...

Spirit of Hungary (a startnál)

Nándi abbahagyta akkor. Én úgy érzem. És hazajött. Maradhatott volna Franciaországban, hajót tervezni, építeni - ő azt akarta, itthon nőjenek fel a gyerekei. Úgyhogy hazajött, a maga lábára állt, kikötői berendezéseket, kikötőműveket építő cég alapításába fogott, mert úgy látta, ebben vagyunk a leginkább elmaradva (másfelől: meglátta ebben a piaci rést... milyen korrekt józansággal beszél erről is...). Alapított egy új balatoni hajóosztályt, egyszemélyes Balaton-kerülő versenyt szervezett... Talán soha nem száll újra versenybe, ha nincs az amcsi jelzálogpiaci válság, s az azt követő pénzügyi összecsuklás világszerte. Erről sem olvastam ennyire szűkszavú, mégis pontos összefoglalót olyan túl sokat... Az elfogyó üzleti levegőben hozta meg a döntést: újra elindul. Kemény ügy ez. Hat éves folyamatos program vette kezdetét, a hajó megtervezésével és megépítésével, szponzorok felhajtásával, a hajó bevitorlázásával különböző versenyeken... hogy minden készen álljon 2016-ra. És megint vesszőfutássá lett az amúgy is feszített, s megint itthonról, megint pénzszűkében, számos okból ellenszélben levezényelt program...

A mezőny a déli Csendes-Óceánon (Nándié a világoskék hajócska)

Conrad Colman árboc-vesztés után,
a maga építette szükség-vitorlázattal

Ezt nem mesélem el, tessék elolvasni... Tessék utánaolvasni a versenytársaknak, például Conrad Colman befutójának, árbocvesztés után, szükségvitorlázattal... Ez a verseny eszi a hajót, az embert... Egy igen markáns, tényleg példaértékű pályára került fel 2017-ben, a befutóval a korona. Ebben a sajnos zsigeri gyűlöletekig megosztott közegben, ami jelenleg a hazánk, csoda lett volna, ha nem kezdik ki Fa Nándit bizonyos döntéseiért vitorlázó és egyéb körökben - s talán kevesebb reflektorfény is esett rá, mint amennyit megérdemelt volna. A verseny legidősebb résztvevőjeként, 64 évesen 93 nap alatt hazahozta a hajót, ötödször is megkerülve a világ legnehezebben hajózható szegletét, a Horn-fokot, a folyamatosan viharos Déli Óceánokon, a verseny útvonalán gyakorlatilag az Antarktisz körül hajózva végül befutott a nyolcadik helyre - úgy, hogy a versenytársak és hajóik kvalitásait ismerve legjobb esetben (ha mindenki beér, s úgy futhat, ahogy szeretné) a 14-18. helyre lett volna predesztinálva a hajójával... Olykor azért tisztelem leginkább, ahogy ezek után belátta: neki az óceánokon ennyi volt.

Nekem Fa Nándor az egyik hősöm. Lehet, nem mindent gondolok úgy, ahogy ő. De a magam szenvedélyeit az övére emlékeztető odaadással szeretném művelni. Mert abban egyetértek vele, hogy csak így érdemes.

Anatolij Bukrejev - G. Weston DeWalt: Hegyi őrület

Jon Krakauer 1996 szeptemberében jelentette meg az Outside magazinban az 1996-os Everest-i mászó-tragédiáról írt beszámolóját (a magazin történetében szokatlanul terjedelmes cikket), s novemberben már a boltokba került a jóval részletesebb, több helyen a tanúk visszaemlékezései által jelentősen módosított, pontosított beszámolója könyv alakjában is. Ezzel kezdődött mindaz, amit DeWalt a maga könyvében „hegyi médiaőrületnek” nevez… A sajtó keselyűi már közvetlenül az események után a túlélők körül keringtek – Krakauer beszámolójának megjelenése után immár céltudatos, éles kérdésekkel. A beszámoló által felzaklatott Bukrejevet keresték a legtöbben; az egyre jobban felfokozott légkörben még Scott Fischer búcsúztatóján is kérdésekkel zaklatták – idő kérdése volt, mikor harap rá valamelyik orgánum teljes fogsorral erre a teljesen nyilvánvaló (és jól kihasználható) médiacsalira…

Rengeteg többletet nyerhetsz, kedves olvasó, ha elolvasod a (Scott Fischer cége, a Mountain Madness után elnevezett) Hegyi őrületet – de sajnos legalább annyira a modern média működésével kapcsolatban, mint a hegyen történt tragikus események kapcsán. Bukrejev meglehetősen gyenge angoltudásával remek alanya volt egy teljesen kiszámított módon levezényelt bulvár-médiakampánynak, mondhatnám így is: az áldozata. Mert ha Krakauer szemére vetettem, hogy az általam becsült attitűd, a kvázi tényregényírói hozzáállás helyett egyfajta újságírói bűnbakképzésbe fog, nem tudom, hogy minősítsem azt a színvonaltalan, mindent tudatosan adott célokhoz ferdítő magatartást, amit G. Weston DeWalt művel Bukrejev szövegének szerkesztése kapcsán.

Szerintem mindent elárul a hozzáállásáról, hogy a harmincadik oldalig háromszor kellett a lektornak lábjegyzetben pontosítani a kijelentéseit. Az összkép megalapozásának pillanatától ferdít, csúsztat és csal a minél nagyobb drámai hatás érdekében – ez a bulvárírás egyik fő szabálya. Scott Fischer például sokra hivatott lelkes (és kezdő) szegénylegényként épül fel a szemünk láttára; akinek az álmai megvalósításához nincs se elég pénze, se elég támogatója, mégis, bárkivel nagyvonalú, és viszi előre a hatalmas szíve. DeWalt lenyesegeti az összetett, ellentmondásos képről, ami nem illik bele; minimálisan, vagy egyáltalán nem árnyal. Nála az ügyfelek és a vezetőik egyaránt „mászók”, sőt, például Sandy Pittman (a legtöbb gondot okozó celeb fizetővendég) tapasztalt, rutinos mászó… Alapjában nem állítja fel – illetve rendre áthágja - azokat a kategóriákat, amelyek az ügyfeles mászásban úgy különben evidensek.

A dőlt betűs részekért érdemes elolvasni (írnám), Bukrejev személyes beszámolója okán. De a mentésről, a Déli-nyergen viharban eltévedt mászók hazavezetéséről átfogalmazás nélkül közölt részek e tekintetben is gondolkodóba ejtenek. Már a tény, hogy DeWalt ezt így kötetbe szerkeszti, felzaklat. Ezt sugallja: „látjátok, mekkora meló volt ebből a kérdésekre adott zagyva és félreérthető, kusza és nyelvhelyességet nélkülöző válaszhalmazból bármit szerkesztenem?” Egyszerre önfényező, önmentő és hitelfosztó ez a részlet. Önmentő, hiszen bármilyen támadható, kétséget támasztó kijelentését Bukrejev gyönge angoltudására foghatja innentől. És hiteltelenít, hiszen a legtöbbször maradéktalanul Bukrejev kijelentéseire alapozva érvel a Krakauer sugallta összkép ellen. Csakhogy ezek után, hogy ezzel a részlettel (messze nem a történtek legfontosabb momentumával egyébként) mintegy bemutatja az alapanyagát, mennyire marad komolyan vehető az alap, amire az érvelése úgy különben támaszkodik?

Sajtóösszevisszaság - Groom és Krakauer rossz oszlopban 

Érdemes elolvasni, mégis. És nemcsak a dőlt betűs részekért. Mert ahogy a bulvár általában (ez a második főszabály), ez a szöveg is előszeretettel sért tabukat, s ez által akaratlanul is elszólja magát. Elszólja magát az egyik legfontosabb momentumot illetően: a visszafordulás kitűzött időpontja, mint az induláskor meghatározott időhatár (amikor a mászó, tartson akárhol, vissza kell forduljon, hogy biztonságosan, tartalék oxigén birtokában, sötétedés előtt táborba érjen) hogyan maradt ez alkalommal kijelölés és kihirdetés nélkül. Fischer a nyomás alatt, amit a sajtó és a versenytárs jelenléte jelentett, e könyv tanúsága szerint úgy döntött: söpröget; utolsónak mászva és megfelelő tempót tartva egyszerűen visszaküldi a lemaradókat, akiknek a sebességébe úgyse férne bele a csúcs. Viszont sem az akklimatizációja, sem az általános fizikai állapota nem tette a tanúk beszámolója szerint e feladatra alkalmassá – az előkészületek időszakában egyszerűen túlvállalta magát. Elszólás - DeWalt nem érzi ennek sem a valóságos súlyát; nem is érezheti. Hiszen folyamatosan másra van kihegyezve.

Hallgassuk: Néhány ügyfél már nagyon türelmetlen és ideges volt a késedelmek miatt, és mert úgy látták, hogy a vezetőik képtelenek összehangoltan működni és rangsorolni a teendőket… Az volt a véleményünk Nealről, Scottról és Anatolijról, hogy nem törődnek kellőképp a részletekkel… a „bérelt segédcsapat” ahogyan az egyik ügyfél nevezte a kalauzokat, a jelek szerint nem tett jó benyomást a munkaadókra. Ó igen. Ez itt a pénz önfeledt gőgje. Olyan embereké, akik úgy amúgy a maguk erejéből az alaptáborig se jutnának el egy nyolcezresen, a Khumbu-jégletörésen át vezető útról már nem is beszélve… (tényleg, mikor, melyik fordításban lett először a jégletörésből jégesés? ez nekem kimaradt…). Olyan emberek hozzáállásába láthatunk, akik megvásárolták maguknak a csúcsot…

A Mountain Madness - napjainkban  

Érdemes úgy olvasni, mint média-tükröt. Voltaképp lényegtelen elemekről vitatkozik egy szintén nem túl élesre foncsorozott másik tükörrel, Krakauerével, miközben szándékosan homályba rejti mindazt, amiről valóban érdemes volna vitatkozni. Olykor elmerészkedik odáig, hogy utaljon rá: az egykori komolytalan, extrém sportszenvedély immár üzlet lett, tehát komoly dolog, amit ugyanaz a bárgyú és ájult tisztelet illet meg, mint a bizniszt általában – fogjuk fel, hogy úgysem értjük, ne is akarjuk érteni. Érdemes úgy olvasni, hogy ezt a könyvet voltaképp az ügyfelek rendelték meg, akiknek Tolja Bukrejev sértettsége kapóra jött; akik szintén mélyen sértve érezték magukat Krakauer, (és általában a sajtó) nem egy kijelentése okán. Ez a Könyv Sandy Hill Pittman,  és a többi „mászó” megrendelésére készült, akik nem egy esetben (ugye) magukat mentették a tehetetlen hegyivezetők ostoba döntéseinek következményeiből. (Hogy miért érzem magam Rejtő Jenő szigetén, a Bradley Tamás visszaüt sztorijának végén, ahol „a tisztes polgárok irányításával néhány szökött légionárius is egész jól megállta a helyét…” nem is értem.)

Ez a könyv az ügyfeleknek jött kapóra. Mint ahogy (sajnos) kapóra jött e kötetnek Bukrejev halála. A kazah mászó halálát lelte az Annapurnán – elsodorta egy lavina. Semmi nem hitelesít úgy, mint az ilyen halál. Máshogy ad súlyt a kimondott, leírt szavaknak – s ezt a másféle súlyt a sajtó ugyanúgy kiaknázta, mint bármi egyebet, ebben a meglehetősen szomorú, és (hatásaiban) sajnos mai napig tartó történetben. Hiszen láttunk már Everesten forgatott doku-realityt is… az utóbbi hetekben pedig moziba került a film (amiről bővebben a következő bejegyzésben szólnék). S hogy egyebet ne mondjak: a Mountain Madness Seattle-i illetőségű vállalkozása a mai napig működik, és szervez utakat a Mount Everestre - áll az ügyfelek szíves rendelkezésére…

Kiadó: Park

Fordította ifj. Vitray Tamás

Szaklektor: Rácz Zsolt

John Krakauer: Ég és jég

Először is a tények a témát nem ismerők számára. Az 1996-os évad a „világ tetején”, az Everesten látványosan tragikusra alakult. Május 10-én, mikor a csúcsot egyszerre több kalauzos és nemzeti expedíció kísérelte meg elérni (túravezetők és fizető vendégmászóik illetve nemzetek elsőnek csúcsra felérni vágyó fiai), a csúcskupola környékén feltorlódó mászókra durva vihar csapott le. Nem akarnám részletesebben ismertetni az eseményeket – de a továbbiakban valószínűleg úgyis túl sok részlet kiderül… aki kíváncsi Jon Krakauer könyvére, avagy Bukrejev és DeWalt Hegyi őrületére, netalán megnézné az Everest című filmet – amelynek cselekménye csaknem teljesen e tragikus év eseményein alapul – és szeret izgulni a hősökért, az ne olvassa tovább… mert ha a könyvek és a film tükrözte képet össze akarom hasonlítani, kénytelen vagyok valamilyen szinten felidézni azokat a napokat.

Nagyra becsültem Jon Krakauert a Viharzóna után – hiszen az Andrea Gail halászhajó legénységének lehetséges utolsó napjait ihletetten, empátiával és nagy tisztelettel képzelte el. Nem csökkent a szememben, amikor elolvastam az Út a vadonba, című könyvét – pedig az empátiát ott nem egyszer váltotta fel némi részrehajló szimpátia; mégis, továbbra is egyfajta tényregényként épült előttünk a világba csavargó álmodozó tragikus története (még ha szódával és jéggel elegyült is olykor a regénybe a tény). Az Ég és jég természeténél fogva nem lehetett ilyen. Személyes beszámoló, sokszor önmarcangoló, fájdalmas szöveg – ahol a riporteri tisztesség megőrzéséért Krakauer a legtöbbet láthatóan saját magával hadakozott.

 

Valójában ez a kötelezvény – hogy nem tarthat a riporter a leírhatóhoz távolságot – Krakauert a saját szakmai útján hátrálni kényszeríti. Amit az első lapoktól látunk, nem tényregényírói, hanem tipikusan újságírói építkezés. A tényregényíró az összes ellentmondással együtt látja az embert mint tényt és így láttat, regényesít, képzel bele, személyesít meg. Az újságíró viszont áldozatot lát és elkövetőt – és a szereplőit is így építi fel. Az újságíróé egyszerűbb világkép – a hír árnyalása az esetek túlnyomó többségében nem lép túl a kimért, elérendő hatás keretein (amely ráadásul jobbára csak ennyi: a cikket lehetőleg minél többen olvassák). Áldozat van, elkövető, szemtanúk és számonkérés. Három konkrét példával illusztrálnám, mire is gondolok.

A legkézenfekvőbb: Anatolij Bukrejev megítélése. Érdemes lassan átlapozva a könyvet, felfedezni, hogyan „vezeti be” a személyét Krakauer – pontosan úgy, ahogy az újságíró a „rosszfiút” építi fel. A felelősség hangsúlyozása mellett enyhítő körülményként kezelve és bemutatva bármi egyebet. Ennek fényében Bukrejev sértettsége teljesen jogos: azzal együtt, hogy valójában tényleg nem viselkedett felelős hegyivezető módjára, amikor engedve a csúcs csábításának (és a saját fennhangon hirdetett mászó-etika, a „tiszta eszközökkel való mászás” kényszerítő követelményének) – oxigénpalack és az ügyfelek segítségét lehetővé tevő, tartalékkal, kötéllel, tartalék levegővel megtömött hátizsák nélkül indult a csúcsnak. Oxigén nélkül az ember hét-nyolcezer méteren nem várakozik, nem vár senkire; ezt Reinhold Messner példája is ékesen bizonyítja, amikor a világon első, „tiszta”, oxigénpalack nélküli Everest-mászása alkalmával gondolkodás nélkül hátrahagyta a lassabban ereszkedő mászótársat, Peter Habelert… Bukrejev nem a dolgát tette, amiért odament – mondanám, holott valójában a „dolgát” tette, a maga dolgát: tiszta eszközökkel szerette volna megmászni a világ 14 nyolcezresét…

Az Adventure Consultants csapata az alaptáborban

Teljesen jogos annak az embernek a sértettsége, aki egyetlenként kísérelte meg a viharban táboron kívül rekedt mászók megkeresését. Ez tényleg ne legyen a felróható bűnök enyhítő körülménye! Bukrejev nélkül a Déli nyereg rossz oldalán kuporgó mászók, Sandy Pittman, Charlotte Fox és Tim Madsen még órákig nem kaptak volna semmiféle segítséget. Így is volt, akinek későn érkezett… Az orosz mászó másnap megkísérelte elérni a Déli nyereg fölött négyszáz méterrel fekvő Scott Fischert – de ez meghaladta az erejét. Lehet, hogy gyenge angoltudásával, magának való természetével, az egykori Szovjetunió expedíciós szemléletével (amely nem válogatott a csapatba gyengéket) bíró mászó tényleg nem volt hegyivezetőnek való. Súlyos hibát vétett, amikor a pozíciójában az ügyfelek érdekei elé helyezte a maga céljait. De mindezt együtt látva nehéz tudomásul venni azt a – nem is túl finom – építkezést, ahogy Krakauer minden említéssel Bukrejev egyfajta felelősségre vonhatóságát építi, a könyv legelejétől a legvégéig.

Miközben a maga felelősségével korántsem néz szembe ilyen mélységig. Ez a második példám. Nem elsősorban az Andy Harrist illető tévedésére gondolok – sőt nem is a tényre, hogy Beck Weathersről (a többi mászóval egyetemben) két alkalommal is lemond. (Nézőpont kérdése a felelőssége – bár Krakauer Rob Hall csapatának erősebb képességű mászói közé tartozott, valójában fel sem merült, hogy mentésben vegyen részt. Elsősorban ügyfél volt, örültek, hogy a vihar alatt ott van, ahol: a sátrában. S örültek, hogy másnap képes volt a maga lábán leereszkedni a hegyről…) De a kötet folyamán számtalan módon enyhítené a tényt, hogy újságíróként a jelenléte legalábbis katalizálta az eseményeket. Túlhangsúlyozza Jane Bromet szerepét (nem egyszer nevezve Fischer „propagandistájának”), komolyan kezeli Sandy Pittmann internetes sajtójelenlétét, holott 1996-ban az internetes média még csak egy igen szűk kisebbséghez jutott el – a kilencvenes évek még bőven a nyomtatott sajtó időszaka volt, ahol az Outside magazin (Krakauer munkaadója) megengedhette magának, hogy ne foglalkozzon a tőle független Outside Online névhasználatával például. Ma már nehéz elképzelni ezt: mennyire hallatlanul súlytalan (és mennyire amatőr) volt a korabeli internetes média egy országos terjesztésű magazinhoz képest…

Ráadásul a pénz döntötte el, hogy végül Krakauer az Adventure Consultants és nem a Scott Fischer vezette Mountain Madness ügyfele lett. Robb Hall ajánlotta a nagyobb kedvezményt, a cége számára óriási jelentőségű reklámért cserébe. E tény jelentősen befolyásolta a csúcs közelében meghozott döntéseiket aznap – mindkét expedíciós vezető durván felrúgta az egyik legfontosabb mászó-szabály, a visszafordulásra kitűzött idő szigorú betartását. Egyik vezető sem akart a másik éles csúcstámadása alatt visszafordítani ügyfelet Krakauer szeme láttára. S ez (sajnos, többek közt) mindkettejük életébe került. Nehéz felfogni, de ilyen magasságban egy másik, adott esetben szinte mozgásképtelen emberen csak jól szervezett, több személyes party segíthet (ha egyáltalán…). Viharban pedig az sem. Fischer túl sokat mászott fel-le az ügyfelei miatt, túlságosan kimerülten ért a csúcsra; Hall és Harris túl hosszan és sajnos hiába próbálta lejuttatni a hegyről a hullafáradt Doug Hansent. A hegyen rekedtek, s ilyen magasságban a sátor és kiegészítő oxigén nélkül szabadban eltöltött éjszaka a legtöbb esetben végzetes. Elfagyott végtagokkal nem lehet biztosítókötélen ereszkedni…

Krakauer fotója a Déli Nyereg tetejéről

Szerintem (s ez egyben a harmadik példa…) a valódi felelős valójában nem a rosszul döntő hegyivezető, sem a csúcs alól visszafordulni képtelen ügyfél. Még csak nem is a vihar. A halálzóna valóban olyan, mint a neve – több mint hatvan áldozatot szedett komoly, tapasztalt mászókból 1996-ig. A valódi felelősség az expedíciós díjakból egyre vaskosabb bevételt követelő államoké, amelyek mára mindenféle értelemben szennyező iparággá tették a Himalája nyolcezreseinek, de főleg a „világ tetejének” megmászását. A valódi felelősség a tényé, hogy viszonylag kevés mászótapasztalattal és vastag pénztárcával ma gyakorlatilag bárki jelentkezhet ilyen vezetett expedícióba – hogy feljusson oda, ahol adott esetben a legjobb szándék, felkészültség, a legügyesebb vezető se segíthet. Az 1996-os tragédia a máig tartó időszak hajnalán esett meg. Krakauer ezzel nem foglalkozhat a könyvében a maga súlya szerint – lévén ő is ügyfél, aki ilyen vezetett túra alkalmával, a munkaadója pénzén érte el a világ tetejét. Az évben, amely számomra az Everest-mászások „Titanicja” – messze nem a legtöbb életet követelő, de a számos mászó- és egyéb celeb jelenléte által a legnagyobb publicitást kapó tragédia. (Hiszen a Titanic elsüllyedése sem a legtöbb áldozattal járó tengeri baleset volt – hanem amely a legnagyobb publicitást kapta…)

Nem tudok haragudni Krakauerre. Ezzel együtt. Minden kritikám ellenére. Talán mert érzem benne a lelkiismeret-furdalást. Olyasmit érzek benne, ami G. Weston DeWalt és Anatolij Bukrejev közös könyvéből több helyütt hiányzik. De erről legközelebb szólnék bővebben… s majd csak utána a filmről.


Kiadó: Park
Fordító: Komáromy Rudolf
Szaklektor: Rácz Zsolt

Hal Vaughan: Egy ágyban az ellenséggel – Coco Chanel titkos háborúja

„A huszadik századi Franciaországból három név fog fennmaradni: De Gaulle-é, Picassóé és Chanelé.” 

André Malraux sokat idézett kijelentése (mely eme könyv hátoldalán is helyet kapott) bár túlzó, jól jelzi Coco Chanel jelentőségét. A francia divat nagyasszonya, aki kiszabadította a nőket a fűzőből, forradalmasította a divatot, útjára bocsátotta a „kis fekete ruhát”, a Chanel No 5-t, a bizsut és a fiúsan rövid hajat, kétségkívül a huszadik század legnagyobb hatású nőalakjai közé tartozik (úgy gender-, mint popkulturális szempontból). Ikon, példakép, nemzeti kincs – és közben egy gyarló, sok szempontból elítélhető ember, aki egy viharos korban, gyermekkora és magánélete terheivel a hátán halmozott egymásra rossz döntéseket. Vagy csupán egy gyenge nő, aki rossz férfi(ak)ba szeretett bele?

Gabrielle Chanel 1883-ban született sokgyerekes, szegény családban, nyomorban nőtt fel, majd anyja korai halála után katolikus árvaházba került, ahol zabolázhatatlansága miatt nem találta helyét. Felnőve jóformán egyetlen út állt előtte: az utca; ám tehetsége és kitartása (valamint később oly sokszor gátlástalanságba csapó túlélőösztöne) jókor vezette jó helyre – gazdag és befolyásos „pártfogók” segítették első kalapszalonjának megnyitását, majd divatüzlete beindítását. Bár az önerőből magasra jutó nők példaképe lett, még legelfogultabb életrajzírói sem tagadhatják, hogy az első tétova lépéseket gazdag szeretői kitartottjaként tette meg. Ám ahelyett, hogy oly sok alacsony származású és szép nőcskéhez hasonlóan beérte volna a „kirakat” szerepével, ő tanult, taposott, helyezkedett, mai szóval: „megcsinálta magát”.

Miközben egyre magasabbra tört a divatvilágban, és a pezsgő párizsi művészélet megkerülhetetlen tagjává vált, örök társává vált a félelem – attól, hogy mindent elveszít, és visszacsúszik gyermekkora nyomorába. Ez a félelem és az elkeseredett, szinte mániás tetszeni vágyás (bár tán pontosabb lenne úgy fogalmazni: a vágy arra, hogy rajongjanak érte) vezette olykor tévutakra, méltatlan férfiak ágyába, vesztes játszmákba. Sikert sikerre halmozott, mégis: saját belső démonaival épp úgy küzdött, mint bárki más. S hiába rajongott érte a fél világ, hiába váltották egymást ágyában hercegek, bárók, gazdag playboyok és tragikus sorsú költők, az igaz szerelem csak kerülgette.

A tragikus sorsú „nagy szerelem”, Boy Capel, a cári családból származó Dmitrij Pavlovics nagyherceg, Westminster hercege, aki mellett sok évig hercegnőként élt, Igor Sztravinszkij és Pierre Reverdy – csak ízelítő a névsorból, akik hosszabb-rövidebb ideig Chanel kegyeit élvezték. De kóstolgatták egymást Salvador Dalival és Pablo Picassóval is. Élete utolsó hosszabb kapcsolata egy német báróhoz, Hans Günther von Dincklage-hez fűzte, aki az eddigi Chanel-életrajzokban afféle „fehér folt” volt. Hal Vaughan amerikai újságíró, aki korábban a hírszerzés kötelékében is megfordult, ezt a viszonyt vizsgálja könyvében, és kísérli meg bebizonyítani, hogy Chanel nem csupán Dincklage szeretője volt, hanem kémkedett a náciknak a megszállt Párizsban.

Állítását „eddig fel nem tárt levéltári anyagokra” alapozza, melyeket kutatva nyomára jutott a „Spatz” fedőnevű Dincklage kémtevékenységének. Az eddigi vélekedésekkel ellentétben, melyek afféle meggyőződés nélküli, gazdag, élvhajhász playboy-ként írják le, Vaughan azt állítja, Dincklage magas rangú kém volt, aki közvetlenül a náci párt vezetésének jelentett, és akcióiba beszervezte Chanelt is. Aki, hogy a megszállt Párizsban megőrizhesse előkelő lakosztályát a Ritz-ben, és tovább működtethesse szalonját, bármit kész volt megtenni a náciknak. Merész állítások, ám Vaughan meggyőző bizonyítékokkal szolgál: jegyzőkönyvek, levelek, rendőrségi akták (s mintegy negyvenoldalnyi jegyzetanyag a könyv végén). A mérleg másik serpenyőjében ott a történelem: Chanelt sosem ítélték el, noha bíróság elé került a háború után, és maga Churchill járt közbe az érdekében. Ami önmagában semmit nem bizonyít (még a Westminster hercegével folytatott viszony idején lettek jó barátok), ám pletykák és a brit titkosszolgálat teljességgel fel nem tárt iratai azt pedzegetik, hogy Chanel nem náci kém volt, hanem épp kiugrásra készülő német tisztek és a brit vezetés között közvetített.

Vaughan dokumentarista regénye az ikonikus Chanel-képet árnyalja, kísérletet tesz arra, hogy leemelje a nagyasszonyt a piedesztálról – miközben ő maga sem tudja feledni, miért is került oda. Miközben levéltári anyagokra hivatkozva ecseteli Chanel viszonyát Dincklage-val, és kísérli meg bebizonyítani Chanel kollaboráns, sőt, náci kém mivoltát, egyúttal mentené is a divatforradalmárt a túlságosan negatív ítélettől. Minden állítását egy magától Chaneltől származó kijelentéssel árnyalja, ami felveti a kérdést, mi is lehetett a szándéka ezzel a könyvvel. Chanel antiszemita mivolta például köztudott volt a korabeli Párizsban – amiben a katolikus árvaház és a brit arisztokrata körök hatásának éppúgy szerepe volt, mint a Wertheimer-testvérekkel való fúziónak, melynek során eladta a Chanel No 5 gyártási és értékesítési jogait csekély tíz százalék részesedésért, s amit később úgy értékelt, hogy őt kizsákmányolták. Mikor a nácik meglebegtették előtte a lehetőséget, hogy visszaszerezheti a parfümje jogait, sőt, többet is, két kézzel kapott a lehetőségért. Vajon meggyőződéses zsidógyűlölő volt, vagy egy sértett felkapaszkodott kislány, aki nem tudta megbocsátani, hogy mások jobban kerestek a saját üzletén, mint ő maga? Ez persze leegyszerűsítés, de ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel szembesít minket a könyv – és ha mindet meg is válaszoljuk, akkor sem jutunk közelebb ahhoz a rejtélyhez, amit Coco Chanelnek hívtak.

Egy biztos: a franciák nagyon hamar megbocsátottak (már ha volt mit…). Az ötvenes években Chanel visszatért, és megismételte egykori sikereit. Világsztárokat öltöztetett, királynőket és elnökfeleségeket, parfümje népszerűsége töretlen, neve szállóigévé lett, és máig meghatározó jelentőségű a divatvilágban. Hal Vaughan könyve adalék egy életúthoz, amiről már számtalan könyv született, és még számtalan fog születni – van helye, jelentősége és a maga módján érdekes olvasmány (bár inkább a történelem, semmint a divat iránt érdeklődőknek ajánlanám), de mint minden hasonlót, ezt is fenntartásokkal kell kezelni. Hogy valaha megismerjük-e a teljes igazságot Coco Chanel életéről, nem tudhatom, de egy biztos: a legenda fennmarad.

Kiadó: Európa

Fordító: Rácz Judit