Ki viszi át...

Nagy László:

Ki viszi át a Szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt,
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Ez most nem lesz szokványos verselemzés, ez egy teljesen, minden porcikáját a szavakkal értető – s így, ez által érthető vers. Nem igényel különösebb magyarázatot, egyfelől dől belőle az erő, hogy sodorjon; másfelől a szószegény de igen árnyalat-gazdag képek extázisa kis odafigyeléssel könnyedén bomlik érzett értelemmé. Valahol bármelyikünk megkérdezheti ezt: hiszen értéknek látjuk a létünk (vagy legalább titkon azt reméljük, az elmúlásunk hiányt teremt). Mégis, a költő kérdezi ezt: ki-ha-én-nem módon, teljes, mágikus hittel a maga jelentősége iránt… minden kérdéssel ezt a választ emelve: ki más, mint a (mindenkori) költő! A mindenkori költő viszi át a szerelmet – a szerelembe értve itt minden szerethető porcikáját a világnak.

Ezt a verset amúgy is sokan firtatták, gyönyörű elemzések találhatók róla, könyvtárak őrzött köteteinek lapjain, s szerte a hálón. És mindmáig ott lüktet mögötte egy (amúgy a költő Nagy László által hintett/megerősített) pajzán történet is, miszerint a vers zárlatának gyönyörű képe egy szerelmes kompos hölgy által átkelés közben megejtett szerelmet szájban cipelés okán rajzolódott így a versbe. Emlékszem kamaszkorom titoktól vörösre puffadt kölyökarcaira, ahogy egymásnak röhögtük: lám, milyen értelme, értéke van a magas költészetnek, pontosan akkor miről is szól ez a vers? (A dolog pikantériáját csak emelte, hogy a középiskolánk magyartanárnőjébe nemcsak én voltam szerelmes, szerintem elég sokan elképzeltük vele ezt a kompos szitut…)

Ezzel a vélekedéssel épp a napokban találkoztam amúgy újra – érdekes, de itt különböző okokból ki nem fejthető kontextusban. Végre el tudtam mondani valakinek, hogy mennyire hallatlanul nem mindegy, mit és hogyan növel a vers magvából, a versképző élményből a költő, hogy nem keverhető össze a kettő: a vers magva és maga a vers. Elmondhattam, ha valaki csak ezt a magvat látja, olyan szűk, félvak módon éli a hallhatót/olvashatót a világból, mintha a tájképről, ami elé terül, csak a középen húzódó szántást látná – sem az előtérben virágzó pipacs, sem a szántás mögött elterülő folyó, sem mögötte a hegyek, sem a felette felhőkkel pettyes ég nem létezik a számára. Hogy ez valóban kamaszmaradvány gesztus: mert ebben a gyönyörű záró képben nemcsak az említett aktus lakhat, de az anyamacska is, aki a szájában tartott kölykével úszik át a folyón, sőt, a haldokló is, aki Kharon ladikjára vár – de hite szerint a „túlsó partra” is áthurcolja magával minden kötődését.

Ráadásul ha tényleg sorról sorra éljük ezt a verset, feltűnhet, itt a cselekvő alany, akinek hiánya majd annyira sajog a világnak, mindvégig a költő. Az utolsó pontig feszített elhivatottság, aki elhiszi, minden leírt/elmondott szavának jelentősége van, akár a gyülekezet előtti szentbeszédnek. Aki éli: a szava cselekvés, maradéktalanul az. Aki valójában a világot sajnálja előre – hogy mi lesz a világgal nélküle. Kihűlt világ, vigasztalan kövek, el nem ijesztett keselyűk. Apropó, kihűlt világ… annak idején Pilinszky is elpöttyentette egy újságírói kérdésre, hogy gyönyörű kor- és kórtükre, a Négysoros gyökérzete életének egy nehéz reggeléig nyúlik – a napig, amikor elvált első feleségétől („égve hagytad a folyosón a villanyt…”). Persze, hogy ettől még nem egyéni panasz, nyafogás a válóper reggeléről: a versképző mag és a belőle kinőtt teljes szövegnövény itt is oly módon viszonyul egymáshoz, ahogy a mag a belőle nőtt növényhez – kor- és kórtükör, nedves homokban rozsdásodó szög szándékokkal, plakát-vékony környezeti tartalommal, csengőfrásszal. Folyamatos, hiábavaló vesztőhely-érzetben.

Mert ha valamilyen versbe karcoló „titkot” szeretnél, az nem az (esetleg szalonképes kifejezésekkel el sem mesélhető)  versmagok környékén keresendő. Hanem a tényben: a két említett vers rokon időszak terméke. Ugyanabban a korban volt az egyik költő ennyire kifeszítve öntudatos és jelentőségében biztos; világát a hiányától féltő vátesz – és volt teljes elhallgatásban fuldokló, „plakátmagányban ázó” maga szemében is jelentéktelenség, kudarc és hiábavalóság a másik. Két ennyire erős igazság paradox kötelén feszült az a kor – és ezt a „titkot” valóban érdemes tudni.

Hallgassátok meg, mit művel Nagy László versével Szirtes Edina Mókus – így, ennyi fájdalommal szól ez a vers az én fülemben is. Bár el tudnám így énekelni…  

Nagy László: Adjon az Isten

Adjon az Isten

szerencsét,
szerelmet, forró
kemencét,
üres vékámba
gabonát,
árva kezembe
parolát,
lámpámba lángot,
ne kelljen
korán az ágyra hevernem,
kérdésre választ
ő küldjön,
hogy hitem széjjel
ne dűljön,
adjon az Isten
fényeket,
temetők helyett
életet -
nekem a kérés
nagy szégyen,
adjon úgyis, ha
nem kérem. 

Legyen újévi köszöntő – olyan sokan szerették bele ezt a réteget, nincsen se erőm, se kedvem vitatkozni velük. Most, hogy elő kellett vennem, az elemzései okán, a mások simogató, szerető gondolatait olvasva róla, a lángegyszerű versről, melynek széles, erős, mégis érzékenyen rezgő hangját olyan sokan szeretik hallani. Olyan sokan hallják bele a Himnusz minden időben kérését is, a legpogányabb kérés erejét: gyönyörűm, te segíts engem! Belehallják a diadalmas hangot: Tűz, te gyönyörű, dobogó, csillag erejű… A látomást, a mítoszt, mit a szájhagyományból a maga szóröptetéseihez ízlelt és tartott meg a költő. A kilenc gyönyörű kérésbe a nem-kérést hallják bele, …Mind e fokozás után csattanósan mutatkozik meg az a személyiség, amelyet nemcsak a szellemi értékek világa határoz meg, hanem az a tudat is, hogy minden szép és jó kérés nélkül is járna az embereknek: „nekem a kérés nagy szégyen, / adjon úgy is, ha nem kérem.” olvasom a sulineten, felemelt fejről olvasok máshol is, a „daccal kérés - nem kérés” kettősségének rajzait. Most, hogy előkívánkozott a vers, a lélek sötét éjszakájának idején, húsvét előestéjén, mikor kultúrkörünk legerősebb mítosza - avagy, bátrabban, őszintébben: hitem - szerint a megváltás alszik, kő alatt, nincs jelen a kegyelem, csak a szivárgó bűntudat; amikor a Történet szerint a tapintható legenda oda, a nyáj széled, a test keresztről levétele után gyolcsba tekerve, temetve pihen, s a lelkek zavarodottan szedegetnék össze tört pillanatokból, mi is történt – most kell elmondanom, hogy szerintem mi hogyan szól ebben a számomra legszebb magyar paraszt-imaversben.

Jót kívánni. A másiknak szokás. Jó reggelt, jó napot adjon Isten; ’stét, jó éjszakát. Boldog születésnapot. Nyugodjék békében. Hogy aztán mélyebben pillantsak a tükörbe – a jó kívánság leginkább csak annyi, hogy azt kívánom a másiknak, ami nekem is jól esne. Nézd ezt az őszinte, nyikhaj költőpalántát! Egyből magának kíván! Adjon az isten szerencsét. Ez az első. Ez az újévi jelleg benne – a törő ritmusok idején, mikor egyet fordul velünk bármi, amit számon tartunk (mert úgy véljük, számolandó) szerencsét kívánunk. S mennyire pontos, erős arányérzékkel szedi sorba, mi volna a szerencse! Szerelem. Forró kemence. Étel. Barátság. Fény az alkotáshoz. Fény a kétely ellen. Gyász helyett születés. Nézzétek a sajátos érték-állapotot, amit felépít. A kérések egymásra épülését. Egyszerű versike ez, a népdal egyszerű - de belső rendje van, felépítése, és minden szókimondó őszintesége alatt és felett rétegei. A szerelem a bázis, nélküle nincs íze a falatnak. A falat nélkül nem születik figyelem, parola, mű, éhes gyomorral se embere, se istene nem lesz a senki fiának. Ez a kívánság felépül. A látszólag olyannyira dacos, (ál)szerény adjon úgy is-ig. Öntudatosan: a kételyre válasz is jöjjön – e nélkül széjjel dűl a hit. Alázat és fejemelés egyszerre. Amit aztán kiteljesít: adja kérés nélkül is. Kívánni se kelljen…

Tegyünk egy vargabetűt a pályán. A hittel teli dacból nézzük a törések után formálódó dacszavakat. Például a krónika-töredéket… ilyen időkről soha nem csikorogtak atyák a holnap kölkeinek ilyen időkről magam dadoghatnék de minek… a padlássöprések után, a rendszer kivételezettjeként felismert törésekkel a vállon, aki szégyenben jár haza Iszkázra… mert hova jutottam – sehova, színtelen seholba, semmibe, halálosan puszta papírhoz… sír az új évszak jön, az 1967-ben megjelent, kis szilencium utáni első kötetben – ötvenhat után, az első nagy önmarcangolások után, a szerepvállalás kényszereiben, a szerep felismerésének gerincroppantó súlyaival a vállon. Ez is Nagy László hangja. Valld be, a gyönyör csalatás, nem múlik el soha a gond, rághatod a megoldásért kezed fejét ítéletig… dadogja a Búcsú Tamási Árontól. S végül: Mentségem mint a homok, elszéledt, én vagyok a bűnös, nem az élet… pontosít egész költői pályára kiható erővel a Halállal élek, nem kenyérrel.

Lássuk a teljes spektrumot, amit az ifjú költő nem látott ilyen szikáran és végletesen – de ha versbe pöttyözte világát, szavakba, betűkbe, már ifjan is hallatlanul pontosan intonált, a népdali keretek között, ahol az otthona volt. Ahol komfortosan érezte magát. Igen, a szókimondásba csomagolt kivagyiságban is. Az annyi versben tündöklő dacban. De ebben a versben, ebben a köszöntőben, könyörgőben, imában nem a dacban. Nekem a kérés nagy szégyen. Nézzétek, ha dacot, felszegett állat, égbe haragvó számonkérést láttok bele, ezt a sort nem veszitek figyelembe. Nem akarjátok érteni, mi a szégyen, főleg mi a nagy szégyen. Miért szégyen a költőnek kérnie. Itt még a tudása nélkül, a megtapasztalása nélkül, a paraszti, bumfordi hitfelfogásból – de pontosan tudja és csurgatja versbe a maga ne vígy minket a kísértésbe variációja, a kérdésre választ… után a legalapvetőbb hívő felismerést: hogy aki él, kegyelemre szorul. S aki kegyelemre szorul, az nem kérheti a kegyelmet.

Később versbe csorog a tapasztalat is – istennel, vagy isten nélkül. Az elhagyatás. De ebben a fohászban (amely magyar nyelven talán a legszebb) mindez még tisztán, teljesen, és hittel szólal. …nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem.  Mert valójában nem kéri. Valójában egyiket sem. Szégyelli kérni. Mert pontosan érzi: semmi se jár. Se nekem, se neked, se senkinek. Nem juss. Nem járandóság. Nem kérhető. Avagy hiába kéred. Ezért kegyelem - ha megkapod. Ha megkapod - ha mégis.