John Updike: Párok

A Gyere hozzám feleségül kritikájában azt írtam, Updike után úgy tűnik, a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában a félrelépés magától értetődő volt. A Párok című könyve után már nem csak úgy tűnik, hanem biztos. Tarboxban járunk, egy jólfésült kisvárosban Bostontól egyórányira, megint csak csupa jólszituált középosztálybeli házaspárt látunk, a férfiaknak jól menő munkájuk van, a feleségek otthon ülnek a tökéletes házaikban a két-három gyerekükkel, és halálra unják magukat. Unaloműzőként állandóan (de tényleg állandóan!) koktélpartikra, teniszpartikra, kosárlabdapartikra, vacsorákra, hajókázásokra járnak át egymáshoz. Olyan, hogy magán- vagy családi élet, szinte nincs is, alig látjuk a családokat saját otthonukban, magukban, ahogy mondjuk esténként vacsiznak, főznek, leckét írnak a gyerekekkel, van helyette egy nagy közösségi élet, hét-nyolc házaspár és a kapcsolódó gyerekek.Gondolom, van valami pszichológiai alapja annak, hogy ha ennyi ember mindig mindent együtt csinál, és ennyire elveszik a magánélet, akkor elkerülhetetlenül felborulnak a szerepek, eltolódnak a határok. Hőseink a legnagyobb természetességgel kacsintanak ki-be mindenféle házasságból. Gyakorlatilag kivétel nélkül, hol a házastárs tudtával, hol anélkül. Teljesen megszokott, hétköznapi dolog a félrelépés, mindenki csinálja, mindenki beszél róla, mindenki tudni véli, hogy ki kivel éppen mit és hogyan. A könyv megírása idején, a hatvanas években biztos nagyon botrányosnak számított, néha még mai szemmel is megdöbbentő volt, nem is a keresztbe-kasul kufircolások ténye, hanem az, hogy mennyire gátlástalanul, szabadon, szókimondóan beszéltek róla.

A történet 1963-ban játszódik, Kennedy halálának évében, és korrajzként még jobban teljesít, mint a Gyere hozzám feleségül. A végeérhetetlen koktélpartikon és vacsorákon a szereplők megállás nélkül csacsognak mindenről, ezek a párbeszédek rendkívül erősek, szereplők, jellemek, világnézetek bontakoznak ki belőlük. Nagyon jól elkapta a hatvanas évek elejének pezsgő társadalmi életét, amikor valahogy minden új volt, a világ folyamatosan változott, de nem volt még minden szobában TV, sem internet, az emberek beszéltek egymással, megbeszélték a világ dolgait. Updike hősei teljesen életszerűen beszélgetnek külpolitikáról, tudományos vívmányokról, épp divatos irányzatokról, új felfedezésekről, pszichológiáról. Ők még rácsodálkoztak a tudomány új eredményeire, izgatottan fogadták a híreket, lelkesedtek, csodálkoztak, szörnyülködtek, nem úgy, mint a ma embere, aki már annyira túl van adagolva hírekkel, hogy semmire sem tud rácsodálkozni, semmin sem tud igazán elborzadni. Valahogy sokkal emberibb, sokkal élhetőbb légkört mutat nekünk Updike, ami persze egy lufi, hisz a felszín alatt ott a rothadás, az unalom, az emberi kapcsolatok működésképtelensége.

Persze csak idő kérdése, hogy a pattanásig feszített határok mikor szakadnak át, hogy mikor borul fel a kis közösség közösen építgetett látszatélete. Teljesen esetleges, hogy ki adja meg a kezdőrúgást, itt éppen az új jövevény, a frissen odaköltözött, városi házaspár nőtagja, aki nem tudja vagy nem akarja betartani a mindenki által elfogadott kereteket, és beleszeret nős szeretőjébe. Innentől kezdve elindul a lavina. Egy lelepleződés maga után vonja a többit, mint  dominók, dőlnek fel egymás után a gondosan építgetett hazugságok. Mintha valami kimondatlan egyezményt rúgtak volna fel, a válással felbomlik a közösség, a többi házaspár éli tovább látszólag normális életét, de immár külön-külön.

Bár kiemelődik a határokat átlépő pár, a könyvnek mégsincs főszereplője, Updike nagyon sok egyenrangú szereplőt mozgat, és ennek egyik sem látja kárát. A nyolc házaspár minden tagja ugyanakkora figyelmet kap, ugyanúgy főszereplői a játéknak. Mindegyiküket utáljuk és szeretjük egyszerre. Nincs jó vagy rossz hős, egytől-egyig részesei a nagy közös képmutatásnak, ami, így a két Updike könyv után úgy tűnik, a legrosszabb, amit az ember magával és a környezetével tehet. Nagyon jó, gondolatébresztő könyv, nem könnyű olvasni, de megéri végigrágni. Viszont vigyázzatok vele, elég erotikus, és kifejezetten szabadszájú, ha valakit ez zavar, hát én szóltam…

John Updike: Gyere hozzám feleségül

Töredelmesen bevallom, Updike eddig kimaradt az életemből. Persze tudtam, hogy híres író, jelentős író, népszerű író, ismertem Az eastwicki boszorkányokat, meg a Nyúl-sorozatot, de a Gyere hozzám feleségül az első könyve, amit el is olvastam. Két okból is ez ragadta meg a figyelmemet. Egyrészt, az Amerikai szépség óta nem tudom megunni a tökéletes kertvárosi látszatboldogságot kifigurázó műveket, legyen az könyv vagy film, másrészt, mert mostanában nagyon érdekelnek a párkapcsolatok, és úgy általában az emberi kapcsolatok mozgatórugóit vizsgáló alkotások.

Updike mindkét téren nagyon jó. Könyve a hetvenes évek elejének Amerikájában játszódik, Connecticut egyik unalmas kertvárosában, ahol gyönyörű asszonyok családonként három gyerekkel ülnek naphosszat a gyönyörű házaikban, süttetik magukat a gyönyörű tengerparton, és várják haza sikeres férjeiket. A környezet maga a megtestesült amerikai álom. Ebben az álomban éldegél négy főszereplőnk, két házaspár, Ruth és Jerry, valamit Sally és Richard. Ruth és Jerry mindketten képzőművésznek tanultak, tehetségesek is voltak, aztán összeházasodtak, megszülettek a gyerekeik, az asszony felhagyott a művészettel, a férj pedig egy reklámcég grafikusaként keresi meg a connecticuti álomra valót. Ők a történet művelt, intelligens, kifinomult, érzékeny házaspárja, hozzájuk képest Sally és Richard törtető újgazdagok, akiknek nincs ízlése, nincs stílusa, a férj alkoholista, a feleség pedig a butuska, bájos szőke cica megtestesítője.

Ha már párkapcsolati- és társadalomkritika, akkor magától értetődő, hogy a házaspárok kölcsönösen félrelépnek. Updike után kezdem azt hinni, ez tényleg magától értetődő volt a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában. Könyvünk középpontjában Sally és Jerry viszonya áll, ami, felrúgva a „hagyományos” kereteket, nem merül ki néhány lopott pásztorórában, hanem bizony egymásba szeretnek. Ezzel egy kimondatlan egyezményt sértenek meg, miszerint félrelépni szabad, de a házasság intézménye sérthetetlen. Jerry teljesen meghibban a Sally iránti féktelen rajongástól, amúgy is neurotikus, állandó halálfélelem gyötri, vallási dilemmákkal küzd, és a Sally iránti szerelemben látja beteljesedni a sorsát. A nő igazából csak sodródik a férfi szerelmével, önálló érzelmei szinte nincsenek, az egyik férfi –férje- bábjából minden ellenállás és önállóság nélkül válik a másik férfi –szeretője- bábjává.

Kettőjüknél sokkal érdekesebb a történetben megcsalt feleségként színre lépő Ruth alakja, akiről persze kiderül, hogy a múltban viszonya volt Richarddal. Az ő kettősük izgalmasabb, életszagúbb, mint a másik. Ruth alakjában Updike megkísérli összehozni a független, intelligens, felvilágosult nő alakját a hagyományos családmodellnek alárendelődő tökéletes anya és feleség képével, és egész jól sikerül. Nem szabad elfelejteni, ez még a hatvanas-hetvenes évek középosztálybeli társadalma, ahol a nőktől elsősorban azt várták, legyenek otthonülő angyalkák, és mindenben rendeljék alá magukat a férjüknek. Ruth félrelépése az önmaga kiteljesítése felé tett lépés volt, aminek folyományaként teljesebb emberré, jobb feleséggé, jobb anyává válhat. Szó sem volt szerelemről, csak a teljességérzethez kellett úgymond egy viszony. Ebben Richard a tökéletes partner, az ő néhol szarkasztikus párbeszédeik voltak a kedvenceim a könyvben.

Mikor kiderül Sally és Jerry viszonya, kevésbé a viszony ténye, mint inkább a válás szándéka okoz vihart. Ha szép csendben abbahagyják, mindenki éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna, de nem ez történik. Jerry, a neurotikus szerelmes, sem szakítani nem tud, sem válni, ő a történet gyenge pontja, mindenki neki van kiszolgáltatva, miközben ő leginkább saját halálfélelmével és vallásosságával küzd. Ez a történetnek egy olyan plusz rétege, amit, bevallom, nem teljesen tudtam megérteni, mert abszolút nem vagyok otthon az USA különböző protestáns felekezeteiben. De Ruth és Jerry házasságára komoly árnyként vetül, hogy különböző felekezetekhez tartoznak, és a gyerekeket is kétféleképpen keresztelték meg. Nyilván a korrajzhoz hozzátartoznak a hatvanas-hetvenes évek Amerikájának vallási kérdései is, de ez engem kevésbé tudott megérinteni.

Amiben a könyv szerintem a legjobb, az a cselekvésképtelenség ábrázolása. Senki sem tud lépni, Jerry képtelen elhatározni magát, Sally csak sodródik, a férfiaktól várja a megoldást, Richard nem akar válást kezdeményezni, hogy ne kelljen fizetnie az asszonynak, Ruth pedig, bár vágyik a függetlenségre, sajnálja és szereti Jerry-t, ezért nem lép. Mindenki vergődik ebben a saját maguk által létrehozott pokolban, és az érzelmeik szép lassan sorvadnak el.

A könyvnek igazából nincs vége, Updike háromféle befejezést vázol fel, mondhatnám, hogy ránk van bízva, melyiket válasszuk, de szerintem inkább arról van szó, hogy mindegy, hogy végződik a történet. Nem számít, hogy Jerry a családjával marad-e, elveszi-e Sally-t, vagy a magányos őrületet választja, ez a négy ember már végigjátszotta az egymás iránti érzelmek teljes skáláját. Mindegy, hogy ki kivel éli tovább a látszatéletét, a szerelmek már elhervadtak. Miként a könyv eleji idézet mondja:

„Válassz kedvesednek,

Végy el feleségül –

Hervad a szerelem,

Hogyha soká készül.”

/Robert Herrick/

Korábbi kommentek: