2015. április 29., szerda

Géczi János: Hosszúversek - Képversek

Nézem ezt a kötetet magam előtt. Négy hosszúvers, a pálya négy pillanata - a gondolatok körbezuhogó folyamai, ha hagyod, hogy tényleg körbezuhogjanak, ha felveszed az adott vers kétségtelen ritmusát és hagyod magadban (megfogal-mazatlanul akár) beszélgetni a képverssel, a szemközti oldalon - nézem a kötetet és megfogalmazódik a konklúzió (a magamé, nem vétek vele ha elárulom): életnyi utat kellett bejárjon a költő kultúrákon és kultúrák félelmein, hitelvesztésein át, hogy a végén egy helyen legalábbis megkísérelje az összes konzekvenciát levonva otthon érezni magát.  

Az egymásra rétegzett betűk a címlapon (a védőborító alatt, mintegy rejtett kincsként) – ez már a kultúra réteges egymásra rakódásának és ezzel együtt történő elfoszlásának kora: valójában minden költői megszólalás plágium, vagy idézet – miközben az ember maga van most is, de így: a rétegek között, egymás alá-fölé préselt aktualitások plakátjai, nagyon vékony, de nagyon sok tartalom, az egymásra csúszó betűk között – ahol egyre nehezebb kibogozni a jelentést. Holott a szóáradás, a kép-cunami (akárcsak itt, a kötetben) még a fecsegés is (a valóságunkban is) nagyon sűrű képek egymásra rétegződése. Géczi János sok szóval, a hosszú vers asszociációs vezérfonala, visszatérő irányjelzői mentén is meglepően szigorú, szavait megválogató attitűdje egyfajta markolt-egybemarkoló antik mérték ebben a neoavantgard nyelvi gesztusban (a kötet valóságában). S nemcsak ott, ahol például megajándékoz a szövegbe rejtett haikuk egységnyi teljességével, görgetve a tizenhét szótagot a sokezer közt, mint hullám a kavicsot: „felvérezlek téged, mint a magyar költészetet a harminc pénzek”. Olyan ez a verseskötete, mint a kertje: hagyná szabadon burjánozni az egymást egyébként fojtogató, térre éhes növényeket, hagyná az „egyfajta vadságot”, csak annyit avatkozva be, amennyit feltétlenül muszáj: ahol meg kell fékezni az özönnövényt.

S a másik oldalon, az aktuális verssorokkal szemben ott lüktet a kép-vers. Mint a sok apró portré „pixeleiből” összeálló nagyobb arcba (az irodalom? sok apró arcból…) szakított hasadáson átrémülő arc képe, a régebbi plakát könnyebben személyesülő, felismerhető, realista arca, a beletépés által feltárt múlt, a hit az énben – akinek rémületében ott a felismerés, a döbbenet: ennek váltam a részévé. Gyökér-keresés és városlátomás-keresés közben is: ennek a személyeket személytelenné varázsló gesztusnak a részévé. Az irodalom felvérez, a kultúra a megőrzés gesztusával is árulás. Hisz válogat a megőrzésben, s a foszlása közben nem akaratok, hanem leggyakrabban a vak szerencse szelektál. Ahogyan plakátot tép véletlen rétegekben a kéz, áztat le eső, szárít-fakít a fény.

Négy külön korszak, négy külön téma – de egyetlen jól lekövethető gondolatmenet. A nefelejts lassú szeme (sic!) növényi titkaival, angyalaival, békabőrével az elinaló dolgok árnyékát lesi - „kimagoznak a nyáréjszakák a vadóc kertben”, de „holdhülye lett a falu… a holdfogyatkozásba belekékült” -, a növények nevei tartanak meg, miközben minden kifogy magából. Elárultuk a természetet, s most már ezer gesztussal utal rá: ha élni akarunk benne, gondoznunk kell. Gondunkká lett. A képversek a másik oldalon gondozatlan hirdetőtáblák egymást rétegekben fedő hirdetései. Az emberi természet káosza… „az angyal fűrészporral van tele…” az utolsó képverseken olvashatatlanra szakadozott, foszlott minden plakát.

A jázminillatdoboz nagyot utazik, antikba, kultúrába és magába az utazásba (utazz, és tanulj) – „mondanom kell még neked az elfek idegfájdalmáról a heliopolisziak könnyű érintéséről ezt azt” fogalmaz a költő, a fogalmak elvezetnek a „morgó tengerpart” egyre mélyebb rétegeibe, ahol a szavak alatt ott mér a metrum, az idő-mérték, észrevehetően pányvázva a szöveget, de a kiformálódás nélkül – ebben a kultúrakörnyezetben, lényünktől szemetes tengerparton a kultúra is foszlik, miközben a főnixről mesél: önmagáról, ahogy újra, meg újra kikel a tűzből. Az utazással szemben a másik meghatározó utazás-élmény kép-versei, a kínai kalandozásokon észrevett falragasz-mezők. Hiszen nem az „árbocmagasságban” megélt antikról van itt szó, hanem bármiféle megélhető hagyományról.

A selyemhernyó-sziget utazó belső-monológ. Mert valójában nem a kultúrában utazol, ha útra kelsz, hanem a tájban, a mások másféle zajú, szagú, hangterjedelmű, másféle tabukkal telipakolt életében. Hiszen nem állsz meg a „rezzenéstelen ázsiai szemöldökök határán” behatolsz – az más kérdés, hogy mi jut eszedbe közben: „az ókor útfeleinek illatos és sok eperfája” milyen jelentés-többletet ad az úthoz. A (könyvi értelemben) túlparton térbe fonnyadt ősnyomtatvány-lapok, egymásba fonódó, hullámzó írásjelek – akár aprócska próbababa-figurák (ékszertartó babák) testére ragasztva: ezt csináljuk a kincseinkből, divatot; a funkció látszat lesz, a kultúra maga is makett: csökkent értékű méret.

Az 50 összegzése a hazaérés – életkorba (mi más a szám…), a városba, ahol élsz, kertelsz, nem kertelsz (a költőnek ez a város Veszprém; „helyzetelek benne az árpádházi dézsa felett a mosogatólé zsírcsöppjeitől vizionálva” mondja a költő. A leghosszabb terjedelmű darab; köszönget tágabb értelemben is a helynek, Tandorinak, Zalánnak, a hosszú vers asszociációs folyamait ihlettel művelő kortársaknak – miközben a képeken magazin-közelmúltunk relikviái tépődnek rétegekre, így távolodik, tépett laponként a versben lüktető személyes; a nő például, aki „kis rajzokat vázlatolt a körmeire, naponta új részleteket egy könnyfacsaró, hosszúselymű szenvedéstörténetből” (az idézetben a vessző helyettesíti a sorvéget). Utazás ez is, égen-járás és földön-járás, festőnővel és követhető, lukas talpú Krisztussal (a költőnél kiská) – de egy helyben. Az otthonban – vagy amit így kellene nevezni.

A saját olvasatom adtam – természetesen hamis; ha így össze lehetne foglalni egy hosszúvers teljes látványát egy-egy bekezdésben, akkor nem lett volna értelme megírni magát a verset. Térjünk vissza a címlaphoz: a legfelső szövegtöredék-réteg alatt (a kitalálható valóság alatt) valójában az abc betűi laknak (eszközkészletünk a kitaláláshoz), s alattuk a nyomdagépek továbbító-hengereinek koszcsíkjai (a minderre lehetőséget adó hús). A rétegek feltárhatók – a kultúra erről szól. Csak ezt senki – se én, se más, még maga a költő se – csinálja meg helyetted, kedves olvasó.

2015. április 27., hétfő

Szabó T. Anna Kyoko: Senki madara

Régen, kicsi koromban - emlékszem, élesen, akár az összes veszteségre - azt hittem, a dallam és az érintés elég… a dúdolás, a zümmögés, a ringatás, a cirógatás. Nem ütött olyan keserűn az élet, mint Táltost, a juhászfiút, édesanyám kísérte és kíséri a lépteim – csak (mint bárki növő) egyszer mégis ellöktem a kezét, mert járni és esni akartam egyedül, kinevettem a dallamot, amit dúdolt, mert ott zakatolt a fülemben a lázadó magamé. Élesen emlékszem, akár az összes veszteségre, csak meg kellett lelnem hozzá a kilátót, hogy pont ezek a veszteségek látsszanak. A Senki madara ilyen kilátó.

Régen valahol táncolt bennem is egy madár – talán madár, ennyire nem merem ismerni a magam mitológiáját -, amíg el nem jöttek hozzám szoknyájuk suhogtatva az erejük próbálgató boszorkány vágyak, és én oda nem adtam magam nekik. Gyötrelmes kiáltásom máskor, és másképp szakadt, mint Táltosnak, én úgy adtam a tisztaságom, ahogy a legtöbbünk – nem bánom; vagy bánom? Mindegy, mert adtam. Így kerül elérhetetlenül messze a türelmesen kivárható - látod, hogy létezik, de nem neked -, mert amit nekiadhatnál, azt már odaadtad másnak és máshogyan. S csak verejtékes homlokú fogcsikorgatással, és hatalmas szerencsével hátrálhatsz annyira vissza a szerelembe – a helyre, ahonnan hozzá állsz -, hogy elfogadja a másik a múltad is. A Senki madara oda rángatna vissza, abba a szerelembe.

Régen is tudtam, most is, a születő gondolatért, szüremlő szóért, képért, dallamért, a húsomat adom. Akinek lételeme a repülés - márpedig a léleknek lételeme -, az húsát adja, izmát és idegét az alkotásnak, az magát adja, és mert teremt magából, gyorsabban fogy el. Kanóca fényesebb, de hamarabb lobban… Rég tudom, ezért bánok inkább takarékosan semmint pazarlón az ajándékkal, beosztom – holott így vacsoratűz lesz, nem lobogó, másnak fénylő máglya. Villámfény-tiszta képzetekről így a létem tánca-lobogása mit se tud; ahogyan a Senki madara tudja a maga táncrepülését, s ahogyan megfizeti az árat, oda se nézve – a hiteléért. A hitelért, amit az égtől kapott, s amiről önként mond le, hogy ehesse a másik. Melegedhessen a tüzénél a másik. Villámfényénél láthasson a másik.

Rég tudom, az a távoli szigetország hozzám is közel áll. Valaki bennem otthon érzi magát furcsán facsart örömében és tabuiban, az ételüknek otthon-íze van a számban, valaki bennem onnan költözött ide, belém – talán ő is a költöző madarakkal. De az én szigetországi érintésem árnyékosabb. Talán a befogadó, talán én tehetek róla, a boszorkák csókolta vágyak – de többet hozott a húsba fonódó démoni növekedés, a kötelesség teljesíthetetlen önpusztításának álmából, a hídból, a harcosból, a vágtató, páncélos lovasokból. A feszültségből, összecsapás előtt – ha pillant bennem, utoljára még a zúgó vizek szélén szárnyát emelő, táncoló darvakra, ha megpihen a szeme, hát két feszültség-teli lélegzet közt: nem a kilégzés áradására, hanem a belégzés mohóságára épül bennem a figyelme. Az a távoli szigetország hozzám is közel áll, de nem olyan közel, mint a Senki madara írójához – irigylem is tőle ezt a közelséget.

Négy rétegét mutattam; látjátok - talán - amit én: ez a könyv kivételes. Minden értelemben: kivételes szigorral és önuralommal nevelt élethelyzet ura Táltos, aktív akaratában eleven felelősség. Kivételes lénye kivételes szerelmet szül, érzékeny lelkek álmát, sokba kerülő, fájódó álmot. Kivételesen tiszta ez a sors, ez az álom, ez a földre szállás és elrugaszkodás… én nem szoktam szeretni, ami ennyire kivétel, ami ennyire nem vonatkozik a húsba szédült mindenkire: ránk – de ezt a könyvet, a Senki madarát nem tudom nem szeretni. És nem csak azért, mert kivételesen szép is. Hanem mert kivételesen hiteles. Régen is tudtam, most is, a szerelem hordozott ellentmondását a testi éh és minden egyéb egymásra hangolódásunk közt csak ekkora szigor képes harmóniává oldani. Nem Táltos, nem a Senki madara, nem Szabó T. Anna Kyoko (gyönyörű joggal viselt ajándék név!) tehet róla, ha én erre a szigorra soha nem voltam képes. Mert nem tudok, de szeretnék ennyire kivételessé válni – mutatja, mennyire irigylem az elragadtatás alatt is az írójától ezt a gyönyörű, méltó módon elénk tárt, kivételes harmóniában zengő és kinéző mesét!

Búcsúzóul haikuval, ajándék tizenhét szótaggal köszönöm írónak, kiadónak, illusztrátornak és szerkesztőnek a maga nemében megismételhetetlent:

Senki nyűgöz, de
érted fogyok, Varázslat -
ne zárd rám egünk!



Kiadó: Magvető-Vivandra
Illusztrációk: Rofusz Kinga
A könyvet Pintér József tervezte.

2015. április 25., szombat

Sinéad O`Connor: I`m not Bossy, I`m the Boss - Művészetek Palotája, 2015. április 21.

Öntörvényű, provokatív, a női egyenjogúságért küzdő lázadó – legtöbbünkben valószínűleg ez a kép él Sinead O’Connorról. Az énekesnő, aki húszévesen kopaszra borotvált fejjel robbant be a zenei életbe, hogy ezzel is tiltakozzon a nőket dekorációs tárgyként használó popipar működésmódja ellen; aki a Saturday Night Live élő adásában tépte szét a pápa fotóját; aki egyházellenes kijelentései mellett előszeretettel szólogat be napjaink szupersztárjai közül szinte bárkinek. Kialakult róla egy jó vastagon körvonalazott botrányhős-kép. Ehhez képest óriási meglepetés, hogy a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében megrendezett koncerten nem hogy nem rúgtuk ki a Művészetek Palotája oldalát, de egy szolid (saját) didkófogdosásnál (ezek miatt vagyok idióta) merészebb dolgok nem történtek. Ahogy nem voltak attrakciók sem. Semmi truváj – nincs is szükség rá. Marad a zene és a szöveg. Ami önmagában simán van annyira erős, hogy elvigyen magával.

Sinead O’Connor jelenség. Ahogy beslattyog a színpadra, mezítláb, farmerban, piros ingben, fehér kötött sapival a fején, előbb nézném tizenéves utcazenésznek mint popikonnak. Aztán ahogy felteszi a napszemüvegét - egész este rajta marad, elrejtve őt, kirekesztve minket - és kiereszti a hangját, megcsap az erő, ami árad belőle. Amihez nem kellenek kosztümök, parókák, díszletek, effektek, nem kell semmi. Letisztult, érett előadás ez – mintha már az énekesnő is tudná: nem kell a körítés, nem kell a pukkasztás, elég, ha hagyja hatni a gondolatait. Elenged – szerepet, sikert, kudarcot, dalt egyaránt. Hiteles tőle, ettől a visszafogottságtól, aminek minden percében ott van az elmúlt évtizedek megannyi tapasztalata.

Elenged – ahogy elengedte a legnagyobb sikerét ezen az esten. Egy héttel a koncert előtt jelentette be a twitteren, hogy ezen a budapesti koncerten énekli utoljára színpadon az anno világsikert hozó Prince feldolgozást. A „Nothing Compares 2 U” világhírt hozott, szupersztárrá tette az énekesnőt, és rányomta bélyegét az egész pályafutásra. Huszonöt éve énekli, huszonöt éve mindenki ezt várja tőle, most megelégelte. Sok szempontból teljesen érthető. Szóval elenged. És ez az elengedés-gesztus is valahogy olyan természetesen jön, annyira egyszerűen, hétköznapian – semmi felhajtás, semmi „én itt most a zenetörténelem egy szeletkéjét írom”. Ez a szám végigkísérte a pályafutásomat, most ideje, hogy hagyjam pihenni – mondja. Aztán elénekli, profin, kieresztve, úgy, hogy ne érhesse szó a ház elejét, de hiányzik belőle a lélek. Profi előadás, katarzis nélkül. És megint csak – épp ettől hiteles. Hogy úgy engedi el a dalt, hogy nem pakol bele a kedvünkért még azért utoljára többet, mint amit valójában érez, hanem azt mutatja: ez van, nekem ez már nem jelent többet, akkor minek erőltessem? 

Hogy mennyire nem, és hogy mennyire rég érhetett ez a gesztus, jól mutatja a turné címét is adó új album, a tavaly megjelent I'm Not Bossy, I'm the Boss első kislemezdala, a „Take Me to Church” klipje is, melyben az énekesnő arcára vetítik a „Nothing Compares 2 U” emblematikus kockáit, miközben ő épp arról énekel, hogy nem szeretne többet úgy énekelni, mint eddig, nem szeretne szerelmes dalokat írni, nem szeretne ugyanaz a nő lenni, aki eddig. Több, mint beszédes. Nem véletlen, hogy ezzel a számmal nyit a koncert – megadva az alaphangot.


Persze bizonyos szempontból ez az egész oly mindegy. Hisz csak a zene számít, meg a szöveg. Lehet, még ennyi karaktert sem kéne pazarolnom gesztusokra vagy nem-gesztusokra, egyszerűen hagyni kéne magamra hatni Sinead tisztán, okosan, szívbe markolóan megírt sorait. Melyekből egyvalami világít így huszonöt év után is: ha hiszünk valamiben, küzdjünk érte. Mondjuk ki, ne fogjuk be a szánk és ne hagyjuk, hogy más befogja. Amikor azt mondja: nem szoktam a koncertjeimen sokat beszélni, úgyis csak idiótaságokat mondanék, hisz egy idióta nő vagyok – azzal ugyan öniróniába burkoltan, de azt dörgöli az orrunk alá: ne arra figyelj, mit mondok, azt úgyis kiforgatják, felfújják, bulvárosítják. Figyelj arra, amit énekelek. Abban elmondok mindent.

Volt azért persze zene is – két gitáros, egy basszeros, egy szintis, egy dobos. Profi rockbanda, mindenki hozza amit kell, de mindenki háttérbe szorul Sinead jelenléte mellett. A legerősebb momentumok azok, amikor egyedül van a színpadon és egy szál gitárral énekel. Ami így van jól. Valahogy minden jól van ezen az estén, még az apróbb bakik is – a gitáros srác szerencsétlenkedése a gitárcserékkel, a hangtechnikusnak ki-kiszólogató énekesnő – nem tökéletes, de messze többet ad, mint egy tökéletesre fazonírozott műizé. Élő, lélegző, okos előadás, ami – ha nyitottak vagyunk a mondanivalóra – sokáig velünk marad. Ha meg nem, akkor úgysem Sinead O’Connort fogunk hallgatni. 

2015. április 23., csütörtök

Lajkó Félix: FOLK - nyilvános lemezfelvétel a Fonóban

Ezt én nem vagyok hajlandó elmesélni nektek! Nincs is meg hozzá a tollam, a tudásom – de nem elsősorban ezért. Hanem hogy ti is olyan tisztán, lehengerlően kaphassátok az élményt, ahogy nekem érkezett! Hiszen nem voltam ott a február 28-i, Lajkó Félix 40. születésnapján rendezett „maratoni” koncerten, ahol elvetették a magvacskáit ennek a Fonóban megejtett nyilvános lemezfelvételnek. Úgy ért az élmény, készületlenül, ahogy az élet kínál élnivalóval folyvást – és szeretném, ha benneteket is így érne… Nem akarom elmesélni, hogy ne vegyem élét a zenétől egymásra épülő érzéseknek.


Persze el fogom, amennyire tudom, el – hiszen ez a dolgom, és szeretném, ha minél többen meg akarnátok hallgatni koncerten, CD-n, hogy áll a színre először egy szál hegedűvel Lajkó Félix, hogy válik az ördög hegedűsévé, az érzéki határon népzene és bármilyen klasszikus hagyomány közt – mintha tényleg Bartók tiszta forrásából csurogna a hegedűszó. Hogyan lakja be a színpadot Brasnyó Antallal és Szabó Csobán Gergővel, körbe állva, egymásra figyelve, hegedű, brácsa, bőgő – az őrült ritmikába egyre több jó helyen kihagyott hang helyét lopva, így találva egyre izgalmasabb variációkat a játszott hangok egymáshoz-viszonyának. Hogyan érkezik negyediknek Palya Bea – milyen hallani, amikor a hegedű dallamot körbehajlongására az élő hang rezgi-hajlítja a választ… hogyan ül be aztán Lajkó Félix a citera mögé, hogy előcsalja azokat az elképesztő nemistudomhanyadokat – nem erre találták ki a hangszert? Dehogynem! Erre is.

Hogyan veszi át aztán az ének helyét a dalban Csizmadia Anna s később Tintér Gabriella – a szelídebb és zabolátlanabb népi dalvilág, a palóc és dunántúli nóta-jártabb s a gyimesi vastagabb, ősibb hatású hangkincse a két leánytorokból… nem a bejáratott dalok szólnak, s szóltukban messzire kalandoznak; mégsem mondanám az előadásra: világzene. Nem mintha ne szeretném a vállaltan fúziós kísérleteket, hagyományok házasítását – de nekem a népzene ez mind és így: együtt. Egyfajta izgalmi fok. Például a ritmusba kúszó látszólag-vendég, a balkáni háromnegyed lüktetése, vagy az ír ritmuskarika (minden popzene alapja) a jazz összetettebb ritmikai ellenpontozásai csak e szabadságfok részei – mert a népdalt bárhogy el lehet játszani. Amit a zenész megtanult, észrevett, és kitalált, ami megtetszett neki játékmódban, azt belefűzi. Szabad. A népdalnak nincs kánonja, ami kottára került belőle, az csak egy megőrzött variáció… a népdalnak művelők kellenek, akik bátran beleszövik mindazt, amit a fülükbe kúszó zene csak kínál: az adódó hangot.

Mert aki hangot ad, aki megadja a játék módját: a prímás. A jó prímás pontosan érzi, melyik hangokat kell kihagynia a füledbe simult dallamból, hogy a legizgalmasabb helyekre férjen a kíséret, hogy szolgálja ki, színezze körbe az éneket a saját hangszerével, s mikor játszhatja le gátlás nélkül az egész zenekarát – vagy a másik prímást. Nem először gondolom, hogy Lajkó Félix virtuozitásához türelem kell és szív, mert ő igazi, veszekedett prímás – soha annyira nem látszott ez az este folyamán, mint mikor Porteleki László, a Muzsikás örökifjú hegedűse is a színpadra lépett… Az valami elmondhatatlanul eszelős volt, ahogyan egymás hegedűjátékát a végtelenségig díszítették, olyan telített hang-szőnyeget szőve, hogy szinte ráfekhetett a hallgató – megjelenik, hallgassátok meg, ha valamit, ezt tényleg érdemes!

Az élő zene felvétele… Lajkó Félix egy ideje kísérletezik vele, hogy őrizhető meg a spontán, pillanat-szülte, a közönség reakcióival is élezett – hogyan őrizhető meg az a tüzesebb, erősebb jelleg, amit olyan nehezen teremt újra a zenész a stúdióban; ahol óhatatlanul másféle finomítások, meglátott belső struktúrák lehetőségei csábítanak. A részekbe való nyúlás lehetőségei. Az élő felvétel alkalmával mindig az egész dal születik újjá… s volt egy pillanat, amit szerintem Palya Bea újra szeretett volna élni a zenészekkel. A kiteljesítő együtt-játék után, a dalok után, amikor mindannyian együtt teremtették nekünk az örömöt, elő szeretett volna venni egy dalt – s Lajkó Félix szájáról ilyesmit olvastam le: szerintem megvolt. Szerinte elkapták, azt a megfogalmazhatatlan valamit, amiről még az öreg blues és jazz-zenészek, mellényes ősz bajszú székely bácsik, hegedűre hajló prímások, de az indiai rágák mesterei se tudnak, csak a hangszerükkel mesélni. 

Mit szóljak ennél többet erről! Hallgassátok meg, ha kijön! Mert ez olyan. Hallani kell.

2015. április 21., kedd

Jeanette Winterson: A szenvedély

„Mesélek neked. Hidd el, így történt.”

Winterson mesél. Erővel, szenvedéllyel, izzó lánggal mesél. Sodor magával, mint a lagúnák vize, mint az orosz télben menetelő hadsereg, mint a szerencsejátékosok végeérhetetlen egymásra licitálása. Levegőt venni is elfelejtesz, úgy sodor. Mi ez az erő, ami hajt minket, mindig előre, mindig újabb kihívások, új kalandok, új szerelmek, új élmények felé? Mi ez a szenvedély, amit hajtva újra meg újra kockára tesszük magunkat? „Az ember játszik, nyer, játszik, veszít. Játszik. A játszás maga vonz bennünket ellenállhatatlanul. Hogy mit teszünk kockára, felfedi, mi értékes nekünk.

Henri tizenéves parasztgyerek Napóleon seregében – a mezőt kéne járnia, álmodoznia a felhőket bambulva egy fárasztó aratási nap után, lábát lógatnia a folyó vizébe és kajtatni a szomszéd lány után; de egy ember szenvedélye többszázezer sorstársával együtt máshova sodorta. Dobos akar lenni a seregben – felszolgáló lesz a császár mellett. Elbűvöli a nagyság rögeszméje, a soha el nem apadó vakhit, a megszállottság, mely tömegeket küld a halálba önnön felmagasztosulásának álmáért. Csodálja a császárt, éppúgy, mint körülötte mindenki. Sodorja magával a szenvedélye, éppúgy, mint mindenkit. És csalódik – keservesen, fagyosan, megtörten. Éppúgy, mint mindenki, aki látta, mily eszetlen pokolba is lökhet minket a szabadon eresztett őrület.

Villanelle velencei csónakos lánya, ki örökölte apjától azt, amit csak a csónakosok fiai örökölhetnének: a vízen járás képességét. Villanelle, a francia nevű, vörös hajú démon, aki lábujjai közt hártyával született, egy kaszinóban teszi kockára a szívét éjről éjre. Játszik, nyer, játszik, veszít. Olykor fiúnak öltözik, olykor lánynak; olykor a szerencséjét árulja, olykor saját magát; olykor lop, olykor ajándékot ad. Keresi a játék értelmét, a célt, melyért megéri kockára tenni mindent. Lát embereket tétnek tenni saját életüket – látja, meddig megy el az ember, hogy azt érezze, él.

Henri és Villanelle a történelem hullámai közt sodródnak egymás mellé, egymás ellentétei és tökéletes kiegészítői ők: egyikük egy nagy ember szenvedélyének árnyékában ábrándult ki minden lángolásból; másikuk a saját szívét kockázta el a szerelem oltárán, mégis fáradhatatlanul űzi tovább. Villanelle szenvedélye sodorja magával Henri-t Velencébe, sodorja újabb kalandba, újabb bűnbe, újabb bűnhődésbe. De meddig? A szenvedély túloldalán ott az őrület – ami fájdalom, bűnhődés, börtön, de menekvés is. Mert vannak bűnök, vannak rögeszmék, vannak lángok, melyek elől nem lehet hova bújni, melyeket nem lehet elfelejteni. Csak ha saját elménk börtönébe zárkózunk és nem engedjük be őket.

„Mesélek neked. Hidd el, így lesz.”

Winterson gondolatfolyama mágikus realizmus a javából, játék a szavakkal, játék a nyelvvel, játék az olvasóval – vajon észreveszed apró kis fricskáit? Csodálatos mese történelemről, csatákról, álarcokról, szerelemről és Velencéről – ugyanakkor mély és igaz, torokszorítóan igaz vallomás a szívről, a szenvedélyről, az emberi lélek égető ellentmondásairól. Mintha Henri és Villanelle egyaránt mi lennénk – az egyik felünk örök játékos, aki kockára teszi szívét és sosem adja fel a reményt, hogy ha el is veszti, megtalálja, hogy újra és újra lehetősége lesz ismét elkockázni („Ismét felteszem tétnek? Igen.”); a másik már rég kiábrándult a világ borzalmaiból és tudja: „a szívnek nincs zálogháza. A szívet nem bugyolálhatod tiszta ruhába, hogy őrizzék neked, míg jobb idők jönnek, s ismét kiválthatod”.

Szerelem, szenvedély, szenvedés adják egymásnak a stafétát a lapokon – akárcsak az életünkben. Játszunk, szeretünk, szenvedünk, felejtünk, majd újra játszunk. Hogy tudjuk elviselni egyáltalán ezt a szenvedélyt? Hogy tudjuk újra kockára tenni szívünket, lelkünket, egész valónkat még a legmélyebb csalódás után is? Hogy tudunk felállni, továbbmenni, álarcot húzni és játszani, bármily mély sebeket kaptunk? Tudunk. Játszunk. Senki sem tudja, hogyan. Én sem tudom. Winterson sem tudja. De megyünk előre, játszunk, kockázunk, szeretünk és szenvedünk, mert ez az élet, ez a gigantikus körforgás.

„Valahol fagyás és olvadás közt. Valahol szerelem és kétségbeesés közt. Valahol félelem és nemiség közt, ott a szenvedély.” Lehet szavakba önteni az élet végtelen sodrását? Lehet papírra vésni mindazt a csodát és borzalmat, ami maga az ember? Lehet. Jeanette Wintersonnak sikerült.


Kiadó: Park
Fordító: Lengyel Éva

2015. április 19., vasárnap

Mert mindenkinek van legalább egy könyves sztorija…

Nem vagyok egy sztorizgató-típus, frászt tudok kapni attól, ha társaságban valaki rám ront olyasfajta merényletekkel, hogy „meséld már el hogy volt, amikor…”. Hát meséld el te, ha már annyira szeretnéd, hogy elmesélődjön, én nem produkálom magam, köszi. Valahogy mindig azt gondoltam, az ilyen évről évre újramesélt sztorik csak arra jók, hogy kitöltsék az űrt, amikor nincs miről beszélgetni, de muszáj egymás képét bámulni az ebédlőasztal fölött. Biztonsági játék ez is, mint Mr. Collins előre kitalált kis szellemes fordulatai. Töltelék.

Épp ezért néztem kicsit furán, amikor a TÉMÁZUNK rovat ehavi adásába ezt a témát szavazta meg a kis csipetcsapat. Mert hát jó, biztosan mindenkinek van legalább egy könyves sztorija és én szeretem is ezeket olvasgatni, de hogy írni róluk? Nemár… Aztán megadtam magam a csordaszellemnek, mert hát legyünk közösségi lények, meg kell is poszt a blogra (töltelék, haha), úgyhogy lássuk…

Igen, tényleg van ilyen könyv :)
Ha maradandó könyves sztori, anekdota, emlék, akkor a leglegleg ami először eszünkbe pattan és mindig mosolyogtat, meghat, olykor könnyekre ingerel, az „a tűzbőlmentett Gyűrűk Ura”… 2003 novemberében történt. Akkortájt kezdtük úgy igazán gyűjtögetni ama Gyűjteményt, ami ma már lassan szétfeszíti a különbejáratú szekrényét is – először módszeresen begyűjtve az épp a boltok polcain díszelgő kiadásokat, majd rá-rámozdulva antikvár példányokra. Ami nem volt épp olcsó mulatság. Különösen nem (akkoriban legalábbis) egy első kiadású Gyűrűk Ura – de hát kerül amibe kerül, ha komolyan vehető gyűjteményt akarunk, be kell szerezni. Alapdarab. Ráadásul Zoli azt a kiadást olvasta először, és ő bizony olyan, hogy ha egy kiadást megszeret, jöhet akárhány újabb, jöhet szebb, újraszerkesztett, újrafordított, átnézett, kritikai, akármi – neki AZ kell. Ki is néztük a magunk leendő példányát, egy antikváriumban a Nyugati aluljárójában – nem laktunk messze tőle, gyakran is jártunk oda, gyűjtögettünk-tervezgettünk, sasoltuk, hogy megvan-e még, tudtuk: ránk vár. Pontosabban RÁ, aki – már rég elterveztem – majd megkapja karácsonyra.

Aztán jött a tűz. Épp a születésnapján, ami azzal járt, hogy én legyalogoltam a lábam a már megrendelt tortáért, hisz állt a fél város. És lestem ahogy dől a füst az aluljáróból, ahol ott volt a KÖNYV. Az első sokk és a megkönnyebbülés után, hogy nem voltak áldozatok, mindkettőnk második kérdése az volt: de mi lett a Gyűrűk Urával? Ahogy újranyitottak az üzletek, Zoli visszament és örömtől sugárzó arccal újságolta, hogy megvan! Megvan a könyv, igaz, a védőborítókat ki kellett dobni, mert befeketedtek, de a könyv sértetlen. Innentől pláne nem volt kérdés, hogy ez a miénk kell legyen. Érzelmi viszonyulásunk lett hozzá, az a kis füstös példány már hozzánk tartozott. Rongyoltam is ahogy tudtam hogy megvegyem – és máig rém büszke vagyok magamra, amiért titokban tartottam karácsonyig, hogy ott lapul az ágyneműtartóban, titokban tartottam akkor is, amikor csempült szájjal jött haza, mert „elvitték az antikváriumból” a kis drágát. Talán az egyik legszebb karácsonyi meglepetés volt akkor a „tűzbőlmentett Gyűrűk Ura” – azóta is a legkedvesebb példánya, pedig van azóta védőborítós másik, és még mellé ötféle egyéb kiadás… De akkor is. A kiszellőztethetetlen füstszaggal együtt ő a mi kis túlélőnk :)

S ha már Gyűjtemény… A legkedvesebb példány mellé a számomra legkellemetlenebb (bocs, Zoli) – az ütött-kopott, könyvtári újrakötésben „díszelgő”, kicsit már „egérrágta”, össze-vissza pecsételt első kiadású Babó (akkor még egyáltalán nem Hobbit!). Utáltam. Nagyon. Ronda. Könyvtári kötésben van. Az is törött-szakadt. Hogy néz ez ki? Miért vannak megtépkedve a lapjai? Fúj. Van belőle másik (meg ebből is öt nyolc egyéb kiadás). Mi a francért nem dobhatjuk egyszerűen ki??? Hát na.

Mint kiderült, a ronda, kopott, nem egér- hanem könyvmolyrágta Babó az én szívem csücskének gyerekkori jó barátja, amely az első példány volt, amit olvasott. És amit aztán számtalanszor kikölcsönzött a dunaújvárosi könyvtárból, aminek ő tépázta meg olvasás közbeni izgalmában a lapjait (frászt hozva ezzel édesanyjára, aki azt hitte, látva a megcsócsált-kanapé mögé hajigált papírgalacsinokat hogy egér van a lakásban…), amit a könyvtári kiárusításon ő vett meg a zsebpénzéből. Azóta is azt a példányt forgatja legszívesebben (mert ott nyílik ki, ahol szeretné, mert minden letépett papírsarok felelevenít egy emléket a gyerekkorból, mert már hozzánőtt) – én meg csak szörnyülködöm. De már nem akarom kihajítani. Inkább majd egyszer beköttetem neki igazán hobbitosra :)

Meg ilyen is :)))
Távolodjunk el kicsit a Gyűjteménytől, elvégre nem csak arról szeretnétek olvasni, tudom. Ha azt mondom, maradandó könyves sztorik, a legtöbbünknek könyves balesetek jutnak eszébe. Témánk kampánycíme valahogy így hangzott: „ANEKDOTÁK - Amikor a macskám lepisálta nagyanyám zsoltároskönyvét – nos, ha ilyesmivel nem is szolgálhatok (zsoltároskönyv a mi háztartásunkban legjobb tudomásom szerint nincs, macskánk meg bár elszántan motorozik azon, hogy minden elképzelhető gazságot elkövessen ellenünk, könyvet eddig nem pisilt le), azért egy-két emlékezetes könyvbaleset velem is megtörtént. Pedig én legendásan vigyázok a könyveimre. Fel is tudom fújni magam rendesen, ha kölcsönadok, és más meg nem (én szóltam!). Máséra meg pláne vigyázok – mondjuk nem is kérek kölcsön sűrűn.

Máig az egyik legfájóbb könyvrongálásom Zoli Tajtékos napok kötetéhez kötődik – még eléggé hamvas párocska voltunk, amikor a kezembe nyomta, hogy ezt nekem muszáj elolvasni. Régi kiadás, Európa zsebkönyvek, pici, puha, könnyen áldozatul esik a felelőtlen kezelésnek. Hát még, ha behajítják egy táskába, aztán rá egy dossziét, ami konkrétan keresztbeszakítja a címlapját. Fúúú, de dühös voltam magamra! Ráadásul tudtam, hogy nagy kedvence. Meg amúgy is, akkora könyvmoly a szentem, ezt tuti nem bocsátja meg soha. Kábé biztos voltam benne, hogy ez a pasi engem most ki fog rúgni. Ha lett volna egy kis eszem, tuti veszek neki egy másikat és el se mondom (egész biztos észrevette volna amúgy, hogy nem az a példány) de akkor eszembe se jutott. Csak álltam ott fülig szerelmesen és teljes frászban, hogy mit fog szólni, hogy tönkretettem egy könyvét. (Nyilván nem örült. De nem rúgott ki, nyugi. És szegény azóta sem kapott másikat, lehet, most már megérdemelne egyet.)

A másik emlékezetes vandálkodásom a „nyulas” VanderMeer-kötettel esett meg. Ugye mindenki emlékszik, mennyire belepistultam tavaly a Déli Végek trilógiába? Nem csak a történetbe, a csodálatos borítókba is. Még mindig a nyuszis a kedvencem. Naná, hogy arra varázsoltam rá egy egész bögre kávét. Nem is akárhogy… Egy szokásos álmos, nyomi hétköznap reggel ülök a kanapén, előttem kávé, reggeli, mellette könyv, amit nem olvasok, mert épp készülök kipingálni a körmeim. Körömlakk felráz, a kupakjánál fogva. (Soha, soha ne rázzatok körömlakkot a kupakjánál fogva!) Egyszercsak körömlakk elrepül (a kis műanyag kupakfedő a kezemben maradt, utólag realizáltam, hogy konkrétan elvált az ecsetes-csavaros résztől), kávé ömlik, bögre látszólag egyben, azt se tudtam, hol vagyok, mi történt és főleg miért… Nos. A lakknak semmi baja nem lett, azokat a szaros kis üvegeket rohadt erősre csinálják ám. A bögre is egyben maradt, ám épp úgy találta el az üvegcse, hogy lepattant az illesztésnél a füle, a kávé pedig mintegy sugárban kiömlött a lyukon, ahol a fül volt, tökéletesen ráirányozva a könyvemre… Szép barna kávés nyuszim van. (Perszehogy a bögre is egy kedvenc volt. Ha törni kell, sosem valami filléres reklámszar törik.)

Persze ha könyv és sztorik, akkor nem hallgathatom el, hogy dolgoztam én bizony könyvesboltban eladóként (ahogy a blogtárs is…). Nohát, ez aztán kifogyhatatlan tárháza az idiótábbnál idiótább könyves anekdotáknak! Nem véletlen, hogy született már könyv is a témában, ahogy az sem, hogy Heloise kollegina amióta könyvesboltban tevékenykedik, sikerrel írja Könyvesbolti morzsák sorozatát. Amin én remekül szórakozom, és jóízűen nosztalgiázom. Pedig inkább felejtenék :) Higgyétek el, minden, de minden városi legenda ami a hülye könyvvásárlókról terjed, igaz – kezdve onnan, hogy „keresek egy könyvet, nem tudom a címét, sem az íróját, de kék”, egészen odáig, hogy „kérek egy méternyi piros bőrkötésűt”. Csodálatos dolgokat tud eredményezni amikor bejön szépfiú, aki a barátnőjének keresné a kinézett könyvet, és csak annyit tud róla, hogy volt rajta „valami cipő” (Apa és fia); vagy anyuka keresi kétségbeesetten a kötelező olvasmányt, ami „valami táncos” (Twist Oliver). Külön kategóriát alkotnak a „vagy a vevő, vagy az eladó nem tudja, hogy kell ejteni a szerző nevét” jellegű történetek, ahol a legnagyobb kihívás az, hogy megálld röhögés nélkül, amikor valaki kitartóan keres „Mucsa” albumot (Mucha); vagy hogy ne égjen a fejed nagyon amikor súlyos percekig keresitek a „K” betűnél Koelhót, mire a vevő felvilágosít, hogy az „C” (ez az első könyv megjelenése körülre tehető, amikor még azért nem forgott közszájon a „mester” neve…).

Az én privát „legviccesebb könyvesbolti sztorim” mégsem könyvhöz kötődik, hanem egy földgömbhöz. Igen, földgömbhöz. Voltak idők, amikor valami homályos oknál fogva divatba jöttek az olyan tökéletesen felesleges, de legalább rohadt drága és nagy helyigényű lakberendezési állatságok, mint az italtartóként funkcionáló földgömb. Hogy miért árultunk ilyet könyvesboltban, ne kérdezzétek, de odakeveredett. Nagy volt, csúnya, drága. Bizonyos újgazdag körökben menő. Naponta odajött valaki megkérdezni, mennyibe kerül, aztán szörnyülködve kifordult. Mígnem egy pasi teljes meggyőződéssel közölte, hogy megveszi. Mit tesz ilyenkor egy profi eladó? Kiskocsira rakja a földgömböt és odatolja a pénztárhoz. Mit tett Timi? Kiröhögte a fickót :) Szerencsére nem vette nagyon zokon, de azért meglepődött, én meg megmondtam neki, hogy bocs, de nem hittem volna, hogy ezt valaki megveszi. Hát, lehet nem véletlen, hogy nem futottam be nagy karriert eladóként…

És nektek milyen emlékezetes könyves (földgömbös :) történeteitek vannak? Jöhetnek kommentben, de lehet csatlakozni is a témázáshoz bátran, csak jelezzétek egy linkkel itt vagy a többieknél…


Többiek a témában:

2015. április 17., péntek

Halász Margit: Éneklő folyó

Tisza-parti Anna Karenina-történet – írja az alcím, nem sok kétséget hagyva arról, mire is számíthatunk, ha belevetjük magunkat e rövid könyvecskébe: szerelmi dráma ez a javából, nagy érzelmekkel, nagy csalódásokkal, tragikus véggel és combos tanulsággal. Nekem mégsem elsősorban ez, sokkal inkább Tisza-parti mágikus realizmus. A történet, minden szépségével együtt, örökérvényű szimbólumai és újrahasznosított mitikus elemei ellenére sem lépte át az ingerküszöbömet – nem úgy az a helyi legendákkal, évszázados mesékkel, a lapokról kikacsintó mesei szereplőkkel tarkított stílus, mely Halász Margit sajátja. Hasonlót sem olvastam még soha, és elbűvölt – úgy, ahogy csak a legnagyobbak tudnak. Beszippantott, rántott magával, sodort lefelé a folyón hogy aztán partra vessen a Bodza-kertben és én csak tátogjak mint a partra vetett hal, hogy mégis hova kerültem

Mert ez a mese csodás, de nekem nagyon mese. Olvasva az értékeléseket egész mást ad annak, aki érzi is a „helyiértékét” nem csak értékeli – tőlem, aki gyerekkoromban láttam utoljára a Tisza-partot (arra sem emlékszem) és aki ha falura vetődöm, megmaradok ferde szemmel nézett „városi lyánynak”, borzasztó távol maradt. Mese, amire rácsodálkozom, mese, ami elringat esténként – de nincs semmi kapcsolatom vele. Valahol sajnálom – valahol viszont hiányolom, hisz (ha már idecitáltuk a mágikus realizmust) Marquez Macondo-ja úgy tudott bőröm alá kúszón ismerős lenni, hogy életemben nem jártam Dél-Amerika közelében sem.

Miért érdemes mégis elolvasni, ha a történet is távol maradt és a stílus sem volt igazán az enyém? Jó kérdés… Tán mert van benne egy olyasfajta íz, ami nagyon hiányzik a kortárs magyar szépirodalomból – és nem is csak az ízesség miatt, hanem mert az egész nagyon zsigeri. Attrakcióktól mentes, bátor, lecsupaszított – mint az első emberpár mintájára a Bodza-kertben berendezkedő szökevény szerelmespár. Nem divatos könyv és még csak nem is „divat ellen lázadósan” divatos. Olyan saját hang, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Amiben szépen-érzékenyen-érzékletesen elegyedik a kötést szétfeszítő szenvedély, ami a falusi tanárnőt a szépreményű cigány festőművész-világfi karjaiba veti; a Tiszából fel-felbukkanó, énekével szerelmeseket magához szólító mesebeli szörny alakja és a Rómeóról és Júliáról elnevezett kismalacok kálváriája a falu hentesének udvarában. Van itt minden, ami látszólag nem illik össze: bolondokházából kiebrudalt falubolondja aki rendre horgászversenyeket nyer és a National Geographicot nézi; évtizedekig a nagyvárosba vágyó tanárnő, aki házasságából kiugorva pezsgő kulturális élet helyett a szoláriumok és konditermek világában találja magát; útmenti csárdából örömlányt szöktető fafaragó és az ő végzet szekerét toló unokái.

Hogy mindez mégis összeáll és koherens egészet alkot, a kisregény egyik legnagyobb meglepetése – a másik a humora. Ami olykor ugyan bántóan szókimondó, máskor viszont finom és szuggesztív stíluseszköz – a telefonnal fejbekólintott harcsa mint az egyik legviccesebb szereplő például simán megállná a helyét dél-amerikai mágikus realista regények lapjain is. De életre kel itt minden, szentjánosbogártól anyajegyen át a Tiszavirágokig – és mesél nekünk. Ezek a kis mesék olykor közelebb férkőznek, mint a „nagy” mese. Ezekért tudok végtelenül hálás lenni. Igazából sokkal hálásabb, mint Vas Mari és Sztojka Renátó hatalmas szenvedélyéért.

Hogy olvasok-e még az írónőtől? Fogalmam sincs. Egy könyve még itthon figyel és vár, lehet, próbát teszek vele, hátha csak az idő nem volt tökéletes az egymásra hangolódáshoz… Meglátjuk.

„Egyedül a Tisza volt nyugodt. Nem háborgott, nem adott tanácsokat a baleset káoszában lökdösődőknek, csak hallgatott. Hallgatott és örült. A víziszörny boldog énekének örült, aki végre-valahára megtalálta párját lágyan hömpölygő szivárványos habjaiban.”


Kiadó: Geopen

2015. április 15., szerda

Recirquel: Párizs Éjjel - Művészetek Palotája, 2015. április 8.

A színpad előtt és a színpad két oldalán félkörben elhelyezett kávéházi asztalkák, a páholyok könyöklőjén és az asztalokon sejtelmes fényű lámpák, félig leeresztett függönyök, kopott tükrök – mintha valóban egy kissé már leharcolt párizsi mulatóba csöppennénk, ahogy belépünk a Fesztivál Színház terébe. A helyünkre kísérő hölgy figyelmeztet: semmit ne pakoljunk a tökéletes táskatartó alkalmatosságnak tűnő asztalra, hisz az bizony a produkció része lesz. Nocsak! És tényleg, testközelség ez bizony a javából, amikor az előttünk álló bútordarabra libben az artistalány, és neccharisnyás térdéről gumicukorral eteti a szerencsés nézőt (hogy aztán mit kap az asszonytól a szerencse fia, azt fedje jótékony homály). Persze ennél komolyabb attrakciók is zajlanak eme asztalokon: szó bennszakad, amikor fél méterre tőlünk látunk a fizika törvényeivel dacoló artistamutatványokat. És még egy majom is ellopja menet közben a táskámat. Szóval van itt minden, ami cirkusz.


A Recirquel Újcirkusz Társulat harmadik egész estés bemutatója tavaly ősszel debütált a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon, majd rövid szünet után beköltözött a Fesztivál Színházba és azóta is gyakorlatilag előadásról előadásra teltházzal játsszák. Nem csoda – a Cirkusz az éjszakában és A meztelen bohóc után egy újabb, igen markáns szín került fel a Vági Bence vezette társulat palettájára. Míg az első előadást simán elvitte a hátán a hazánkban addig jószerivel ismeretlen újcirkusz varázsa, a rácsodálkozás, az új színpadi műfaj bemutatkozása, a második pedig lenyűgözött dramaturgiájával és történetbeli mélységeivel, addig a Párizs Éjjel elsősorban az atmoszférájával bűvöl el.

Paris de nuit – a világhírű fotográfus, Brassaï jellegzetes művei által ihletett színpadkép sikerrel idézi a harmincas évek éjszakai Párizsát. Mondén, erotikával átitatott, határvonalon egyensúlyozó világ ez, ahol az éj leple alatt bármi megtörténhet és meg is történik. Az alkotók nem finomkodnak, nem idealizálnak, nem hintenek művi bűbájt az éjszaka Párizsára: itt bizony nem csak csábítás, tánc, szerelem és szenvedély van, hanem erőszak, csalódás, kiégés is. Félig még tündöklő, félig már lecsúszott mulatók világa ez, ahol a díszletek már rongyosak, a ruhák rendre félrecsúsznak, az attrakcióba óhatatlanul keserűség vegyül, a fellépők ki-kitekintenének, ha lenne hova.


De nincs. Nincs más, csak az attrakció. Mintha az éjszaka szereplői menekülnének a testük határait feszegető trükkökbe – ahogy a zsonglőr megalázott segítőjéből alulöltözött táncosnővé avanzsáló leányzó ájulásig táncolja magát a színpadon; ahogy a tükör mögött ölelkezőket vágyódva figyelő kötéltáncos a végsőkig facsarja magát a lengődróton. És közben szól az édesbús jazz. Még jó, hogy a lélegzetelállító artistaszámok azért visszarántják a nézőt a füstös lokálok hajnali keserűségéből a jelenbe – mert hangulat ide vagy oda, a lényeg mégiscsak a cirkusz lenne. Erre pedig most sem lehet panasz – a dróton, rúdon, kötélen, óriáskeréken előadott számok éppúgy elbűvölnek, mint első alkalommal. Nem is beszélve a társulat egyik legfőbb erősségének számító bohócpárról, akik olyan fergeteges, lámpán lógva egymás haját tépő őrjöngésbe torkolló civakodást mutatnak be, hogy azon szó szerint könnyesre röhögjük magunkat, miközben groteszk tükröt is tartanak elénk és - teszem azt - piszlicsáré kis házastársi torzsalkodásaink elé.

Nem mondom, hogy hibátlan produkció – nekem például gondolatisága okán jobban tetszett A meztelen bohóc. Ám hangulatát tekintve nagyon erős, jóval összefogottabb, mint az eddigiek, és így, immáron három bemutatóval a hátuk mögött azt kell mondanom, az ifjú artisták színpadi jelenlétében bizony látszik a változás. Még játszanak, és látszik, hogy játszanak, de már sokkal jobban csinálják, mint az elején. Az attrakció és a játék mellé pedig egy komplett kis jazzkoncertet is kapunk – a Sárik Péter vezette kompánia fáradhatatlanul zenéli végig az estét, tökéletes aláfestést nyújtva az artistaszámokhoz (vagy épp egy gyertyafényes vacsorához egy félhomályos mulatóban). Hallgatnám tovább őket. Úgy vinném haza az egész atmoszférát. Hogy aztán bármikor belevethessem magam, amíg ki nem derül, mit tartogat még számunkra Vági Bence és a Recirquel. Az most már egész biztos, hogy bármit is húznak elő a képzeletbeli kalapjukból, mindenképpen érdemes lesz (eztán is) figyelni rá!


2015. április 13., hétfő

Kitekintő - nyakunkon a Könyvfesztivál!

Nehéz elhinni, hogy alig másfél hét és kezdetét veszi a könyvmolyok egyik legnagyobb fiesztája, a Könyvfeszt (hivatalos nevén XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál) – biztos öregszem, vagy én nem tudom, mi van, de mostanában egyre többször hagyja el a számat a régebben csak a nagymamakorúakhoz társított „hogy repül az idő” szófordulat. Most is azt érzem, hogy tegnap még a karácsonyi megjelenéseket böngésztem, ma meg már Könyvfesztre készülünk. Hát szép. Persze ha Könyvfeszt, akkor a kiadók is kinyújtóztatják megfáradt tagjaikat és szép lassan felébrednek (idén a szokásosnál is hosszabbra nyúlt – vagy csak én érzem így?) téli álmukból. Vagyis már megint annyi izgalmas megjelenéssel bombáznak minket, hogy csak győzzük mindet elolvasni az alig két hónap múlva sorra kerülő Könyvhétig (mondtam már, hogy sosem értettem, miért van ennyire egymás nyakán a két legnagyobb könyves esemény?).

Sajna blogunk az utóbbi időben kicsit kevesebb könyvújdonsággal szolgált, mint ahogy azt tán megszoktátok – ennek ezer és egy oka van, reméljük, most már lassan helyreáll a rend és több időnk lesz olvasni. Addig is összegyűjtöttük nektek a sok-sok fesztiválra időzített megjelenés közül a szerintünk legizgalmasabbakat. Ha minden a terveink szerint alakul (sosem alakul minden a terveink szerint, de hátha…) a címek nagy részéről a közeljövőben olvashattok még a blogon. Tessék mazsolázni :)

J. R. R. Tolkien: Beowulf – Fordítás és kommentár

„Egy legendás történet sárkánnyal, gyűrűkkel. A Gyűrűk Ura első szívdobbanása?
A dán király boldogan uralkodik harcias népén, mígnem egyszer csak kezdenek eltünedezni a sörivó nagy csarnokból a harcosok. Nemsokára már senki sem mer ott éjszakázni. Ekkor érkezik svéd földről Beowulf, hogy megküzdjön a szörnnyel, aki a dánokat irtja. És miután sikerrel jár, visszatér ősei földjére, és belőle is nagy király lesz.
J. R. R. Tolkien mítoszteremtő, nagy író volt és nagy tudós. Nyelvészként kezdte pályafutását, és ebből nőtt ki érdeklődése az óangol irodalmi emlékek iránt. Ő azonban nem egyszerűen nyelvemlékeknek tekintette ezeket a szövegeket, hanem izgalmas irodalmi műveknek.
Leghíresebb közülük Beowulf, az óangol eposz, melyben a rettenthetetlen hős mellett először az angol irodalomban szerepel sárkány, sőt vannak gyűrűk és tündék is, mint aztán A Gyűrűk Urában.
Tolkien nemcsak prózai fordítást készített a műből, hanem megírta mint mesét, sőt énekmondóként meg is verselte. A könyvet bőséges magyarázó anyag teszi még érdekesebbé: ezt Tolkien egyetemi előadásaiból állította össze fia, a hagyaték gondos kezelője, Christopher.”

Ugye ezt nem kell magyarázni? Gyűjteményben a helye!


Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna

„Íme a nagy amerikai író arcképe kölyökkutya korában. A miliő, amelyben Jonathan Franzen nevelkedett: St. Louis, a barátságos és szolid közép-nyugati kisváros; a fojtogatónak érzett családi légkör; a lázadó hippi báty és példakép, s a korszak, a hetvenes évek a maga középosztálybeli bizonyosságaival, amelyek idő múltán igencsak megrendültek. A szégyen és a szorongás, ami áthatotta kamaszéletét; az iskolai csínytevések; egy keresztény ifjúsági közösség viselt dolgai; a német nyelvvel és irodalommal, Kafkával és Rilkével való ismerkedés; egy zátonyra futó házasság; a madármegfigyelés örömei és nehézségei megannyi történet és motívum, amelyek visszaköszönnek a Javítások és a Szabadság regényvilágában.
A kötet hat ragyogó esszéje önbecsmérlés és önelégültség, szemérmes rejtőzködés és önkitárulkozás sajátos elegyét alkotva mutatja be egy íróember felnőtté válását, aki negyvenöt évesen elmondhatta magáról, hogy éppen olyan, amilyen tizenhét évesen lenni szeretett volna.”

Egyértelműen kihagyhatatlan! (Vérzik a szívem, hisz Franzen szerelem, és évek óta nem vártam ennyire egyetlen díszvendéget sem a fesztiválra, de sajnos nem tudok ott lenni a programjain. Próbálom magyarázni magamnak, hogy miért jobb nekem így, de még nem vagyok elég meggyőző…)


Viktor Pelevin: Apolló batman

„Hamarosan véget ér Oroszországban a hülyék kora és más hülyék ideje jön el.
Második Ráma ifjú vámpír, még épp csak kitanulta a vámpírmesterséget, de az alapokat már ismeri: meg tudja harapni az ember nyakát észrevétlenül, úgy, hogy a kevéske vörös folyadékból az illető lelkének minden titka föltáruljon előtte. És tudja, hogy a világban a vámpírok uralkodnak, és az emberek szenvedéséből nyerik a babloszt, amely táplálja őket.
Most újabb nagy feladat áll előtte: kiképzik búvárnak s ettől kezdve újra és újra lemerül a limbóba, az élet és halál közötti régióba, s közben megismerkedik a legfőbb vámpírral, az örök életű Drakulával is, aki megosztja vele a világ titkait, már amennyit ő megértett belőle. Azt is tőle tudja meg, hogy a vámpírok között vannak olyanok, akik azon igyekeznek, hogy az embereknek kevesebbet kelljen szenvedniük, s mégis elegendő babloszt termeljenek számukra.
Második Ráma, az orosz vámpír mind újabb merülései során nagy szerelmi kalandokat és misztikus élményeket él át s mintha egyre közelebb kerülne a világ és az emberi és vámpíri létezés igaz magyarázatához is, de mindig rá kell döbbennie, hogy az igazi titok, ha egyáltalán megismerhető, messze túl van az ő még mindig túlságosan is emberi elméjén.
Közben Oroszországban a vámpírokkal szövetséges emberek nagyszabású akcióba kezdenek (természetesen a fővámpírok áldásával): nagy tüntetéssorozatot szerveznek annak érdekében, hogy a társadalomban helyreálljon a rend és az emberek újból komolyan vegyék a diskurzust.
Új regényében a mai világirodalom egyik legkülönösebb szerzője olyan mélyre hatol részben buddhista, részben utánozhatatlanul pelevini filozófiájába, hogy szédítő élmény vele tartani ezen a merülésen. Oroszországban a könyv óriási siker annak ellenére (vagy talán azért is), mert keserű iróniával ábrázolja a putyini rendszer elleni tüntetéseket éppúgy, mint magát a rendszert.”

Pelevin sajátos agymenéseivel tavalyelőtt lazán kedvenc lett, úgyhogy ezt sem hagynám ki semmi pénzért – még ha tartok is kicsit tőle.


Donna Tartt: A titkos történet

„Öten voltak. Megközelíthetetlen, titokzatos kis csoport a vermonti egyetemen. Ebbe az elit társaságba csupán egyetlen új diáknak sikerül bejutnia, a feltörekvő Richard Papennek. Ő beszéli el évekkel később a csoport titkos történetét. A különös ifjak megszállott professzoruk hatására nemcsak tanulják, át is élik az ókori görög kultúrát, az ősi vallást, a mámoros orgiákat és a véráldozatot. De amikor megszegik a társadalmi és erkölcsi törvényeket, átlépik a határokat, életük örökre megváltozik. Saját bőrükön tapasztalják, hogy nem ölni nehéz, hanem tovább élni.
Donna Tartt (1963) amerikai írónőt már első regénye, a több mint 5 millió példányban elkelt A titkos történet (1992) világhírűvé tette. Második regénye, A kis barát (2002) WH Smith Irodalmi Díjat kapott. A 2014-ben megjelent Aranypinty Pulitzer-díjas lett, és Az év könyvének választották. A megfilmesítés jogait a Warner Bros. stúdió vette meg. Donna Tartt 2014-ben szerepelt a Time 100 legbefolyásosabb személyisége listán.

Tartt könyvéről évekkel ezelőtt már írtam – akkor könyvtárból olvastam és nagyon sajnáltam, hogy a korábbi kiadás a beszerezhetetlen gyöngyszemek közé került. Hétvégén jött a hír, hogy a Park újra kiadja – naná, hogy kötelező beszerzés! Kíváncsi vagyok, ennyi év után mennyiben lesz más az olvasás. (Hab a tortán, hogy az írónő többi könyvét is tervezik kiadni – remélem, nem marad csupán terv…)


A Bunkerrajzoló – Likó Marcell élettörténet-rekonstrukció

„Szétesik - helyreáll. Két egészen különleges szellem találkozik ebben a könyvben. Géczi János József Attila-díjas író, a máig legendás Vadnarancsok szerzője most a Vad Fruttik énekesének élettörténetét rakja újra, építi fel - darabokból, emléktöredékekből, szorongások és tripek elképesztően izgalmas sorozatából. A Bunkerrajzoló nem Likó Marcell életrajza. Inkább egy fiatal fiú története, aki elmerül a reménytelenségben. A kábítószerek és a céltalanság örvénye mélyre sodorja, ám sorsa az, hogy megkapaszkodjon mégis, és lépjen mindig feljebb. A Bunkerrajzoló azt mutatja meg, tűélesen, hogy Marci a Géczi Jánossal folytatott beszélgetésekben hogyan éli meg, milyennek látja a múltját. Élet a halál előtt. Hol komikus, hol nagyon is drámai hangon - de elejétől a végéig az őszinte feltárulkozás átütő erejével.

Több szempontból érdekes számunkra ez a kötet – blogunk egyik fele évek óta Likó dalszövegeivel kel és fekszik, másik fele nagy tisztelője Géczi János költészetének. Hogy a könyv inkább fájdalmas trip, vagy inkább izgalmas irodalmi kísérlet lesz-e, majd kiderül.


Jean-Paul Didierlaurent: A 6:27-es felolvasó

„Különös jelenethez asszisztál reggelente a 6 óra 27-es, Párizs környéki RER-járat utazóközönsége.
Egy fura fiatalember nap nap után ugyanoda telepszik le, táskájából előkotor néhány viseltes lapot, majd az összefüggéstelen könyvoldalakat felolvassa a vonatkocsi plénumának okulására. A „felolvasó”, Guylain Vignolles egy könyvzúzdában dolgozik, a démoni kisugárzású, gyilkos hajlamú zúzógépet irányítja, és gyűlöli ezt a hóhérmunkát. Bizalmasa egy aranyhal, legjobb barátai egy balesetet szenvedett volt munkatársa, akinek eltökélt szándéka, hogy visszaszerezze odaveszett lábait, valamint egy hóbortos versfaragó, aki kizárólag rímekben hajlandó kommunikálni felebarátaival.
Egy szép napon történik valami. Váratlan esemény forgatja fel Guylain monoton hétköznapjait. Vajon hová, milyen emberi kapcsolatok, milyen új élet felé vezetik a nem várt változások?
Felemelő, kedves humorú, szívet nyugtató mese emberekről - jókról, komiszakról, bogarasakról vagy épp hétköznapiakról. És a boldogságról, amely talán ránk talál, ha már kellőképp felkészültünk rá.

Valamiért vonz, bár nem tudom megmondani, miért – titkon azt remélem, az Édes életünket idéző élmény lesz. Vagy nem :)


Paula Hawkins: A lány a vonaton

„Rachel ingázó, minden reggel felszáll ugyanarra a vonatra. Tudja, hogy minden alkalommal várakozni szoktak ugyanannál a fénysorompónál, ahonnan egy sor hátsó udvarra nyílik rálátás. Már-már kezdi úgy érezni, hogy ismeri az egyik ház lakóit. Jess és Jason, így nevezi őket. A pár élete tökéletesnek tűnik, és Rachel sóvárogva gondol a boldogságukra.
És aztán lát valami megdöbbentőt. Csak egyetlen pillanatig, ahogy a vonat tovahalad, de ennyi elég.
A pillanat mindent megváltoztat. Rachel immár részese az életüknek, melyet eddig csak messziről szemlélt.
Meglátják; sokkal több ő, mint egy lány a vonaton.”

Agyonhájpolt sikerkönyv, hasonlítják Hitchkockhoz, Agatha Christie-hez és a Holtodiglanhoz – én meg nem mondom, miért vagyok kíváncsi rá, de az vagyok. Mostanában nagyon bejönnek a krimik, thrillerek, sajátos nyomasztások – meglátjuk, mi sül ki belőle. Lehet nagyon jó is, meg lehet Holtodiglan-szerű pofáraesés is.


Ben H. Winters: Gyilkosság világvége előtt

„Mi értelme gyilkosok után nyomozni, ha hamarosan úgyis mind meghalunk?
Hank Palace nyomozó már számtalanszor szembesült ezzel a kérdéssel, mióta a 2011GV1 jelű aszteroida megjelent a kutatók radarján. Többé ugyanis nincs esély a megmenekülésre, nincs remény. Csupán hat hónapnyi drága idő maradt a becsapódásig, aztán a Föld elpusztul. A visszaszámlálás során lenyűgöző képet kapunk az apokalipszisbe rohanó Egyesült Államokról: gazdasága összeroppant, a termény a földeken rohad. Zsúfoltak a templomok, zsinagógák. Az emberek világszerte hagyják félbe munkájukat de nem úgy Hank Palace.
Ő a végére akar járni egy látszólagos öngyilkosságnak, abban a városban, ahol hetente tucatjával történik ilyesmi csakhogy ez az egy valamiért gyanús neki. Ő az egyetlen, aki mindenáron tudni akarja az igazat, ám nyomozása során sokkal keményebb kérdésekkel is szembesülnie kell annál, mint hogy ki a bűnös: Milyen alapokon áll civilizációnk? Mit ér egy élet? Mit tenne bármelyikünk, mit tennénk igazából, ha tudnánk, hogy napjaink meg vannak számlálva?

Na, ez aztán ötlet! Borzasztó kíváncsi vagyok rá – az Agave választásaiban mostanában amúgy sem csalódtam.


Patrick Rothfuss: A szótlan tárgyak lassú szemlélése

„Kihagyhatatlan találkozás a világsikerű Királygyilkos-krónika világában az Egyetem egyik legmeghatóbb alakjával! Mélyen az Egyetem alatt van egy sötét hely, ősi járatok és kihalt szobák szakadozott hálója, amelyről kevesen tudnak. Ennek az elfeledett helynek a szívében, az Odalent kígyózó alagútjaiban él egy lány. Aurinak hívják, és rengeteg titka van.
A szótlan tárgyak lassú szemlélése kis kaland, amely rövid, keserédes bepillantást enged Auri életébe. Ebben az egyszerre derűs és didergető történetben Auri szemével láthatjuk a világot, és az olvasó megismerhet dolgokat, amelyekről egyedül Auri tud…
Patrick Rothfuss elvezet bennünket a Királygyilkos-krónika egyik legtitokzatosabb alakjának világába. A szótlan tárgyak lassú szemlélése rejtelmes történet egy megtört lányról, aki élni próbál egy szétesett világban.

Rothfusst össze kéne kötni Martinnal – bár inkább ne, lehet, akkor csak mindketten még lassabban írnának. Ezúttal legalább egy kisregény idejére visszacsöppenhetünk az Egyetemre, míg várunk (és várunk, és várunk...) a Királygyilkos-trilógia befejező kötetére. Lássuk!


Paolo Bacigalupi: A kételygyár

„A kamasz Alixnek egy jómódú amerikai család tagjaként nincs túl sok problémája, egy nap azonban felkeresi egy titokzatos srác, aki azzal szembesíti, hogy minden, amit az életéről tud, hazugság. A lányban felmerül a gyanú, hogy cégtulajdonos apja talán olyan gyógyszergyárak védelmével foglalkozik, amelyek nem megfelelően tesztelt termékek értékesítésével óriási összegeket kaszálnak, és nem törődnek az ártatlan áldozatokkal. Alixnek számolnia kell a lehetőséggel, hogy az eszes és vonzó idegennek, aki egy fiatalokból álló radikális aktivista-csapat feje, talán igaza van, és az események felgyorsulásával el kell döntenie, hogy lebuktatja-e azt az embert, aki felnevelte és mindent megadott neki.
Paolo Bacigalupi A felhúzhatós lány és a Hajóbontók után ezúttal egy thrillerrel jelentkezik, amelyben nagyon is aktuális kérdéseket feszeget.

Bacigalupi is azon szerzők közé tartozik, akiknek magyar kiadása miatt aggódhattunk jócskán az utóbbi évek változásait látva – borzasztóan örülök, hogy a Gabo folytatja az életművét. Bár még a Hajóbontók is feldolgozásra vár, A felhúzhatós lány után egyértelműen kijelenthetjük: bármit ír, jöhet!


Graham Joyce: A katicák éve

„1976 nyarán járunk, emberemlékezet óta nem volt ilyen forróság, és a vidéket elárasztották a katicabogarak.
Egy David nevű fiatalember maga mögött hagyja diáknapjait, hogy belevágjon a felnőtté  válás nagy kalandjába. Első munkája egy üdülőtáborban csábító lehetőségnek látszik. Ám az első munka által kínált szabadság és az első szerelem izgalma és veszélyei mellett a felhőtlen nyári égbolt alatt politikai és faji feszültségek fortyognak.
De ki lehet az a sötét öltönyös férfi, oldalán a kisfiúval, akit odakint a homokos parton pillantott meg, a hőség ködén át? David rájön, hogy újdonsült szabadságáért és függetlenségéért rettentő árat kell fizetnie. Olyan árat, amely később még a vakító nyári napsütésben is kísérteni fogja.”

Csilla olyan szépen ajánlotta Graham Joyce műveit, neki pedig gondolkodás nélkül elhiszem, hogy ez jó lesz nekem. Örülök, hogy rálelt egy magyar kiadó – remélem, nem egyszeri csoda lesz.


Grady Hendrix: Horrorstör – A rémület bútoráruháza

„Grady Hendrix zseniális, formájában IKEA-katalógust idéző könyve az idei év legjobban dizájnolt horrorregénye, amelyben az ORSK munkatársai egy éjszaka az áruházat rongáló betörő helyett valami egészen másra bukkannak, és kezdetét veszi a rémálom a bútoráruházban.

Haha, hát egy tőrőlmetszett IKEA-mániásnak ez egyértelműen kihagyhatatlan :) Az eddigi vélemények alapján a történetben is van fantázia, de tartok tőle, kevésbé leszünk szigorúak vele, a forma úgyis mindent visz.


És ti mit vártok a Könyvfesztiválra?


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...